Megérint a sötétség

de talán nem örülnének annak, ha keresztül-kasul bejárnánk azotthonukat. Jobb nem kísérteni a sorsot.– Inkább ne akard tudni – foglaltam össze szűkszavúan.Nem ellenkezett, a szemöldökét összevonva vizsgálgatta alányt. Úgy tűnt, valóban komolyan aggódik érte, és bennem ishasonló érzések fogalmazódtak meg, csak épp Tomas irányába.Eszembe jutott ugyanis, hogy elég komoly veszélybe kerülhet.A jelenben ugyanis Billy Joe elfoglalta a testemet, de Tomasnaknincs készséges házi szelleme, aki beleköltözzön, vagyis másszavakkal épp halott volt. Persze ő minden reggel meghalt,amikor feljött a nap, de ez most más volt. Reméltem, hogyamikor visszatérünk, még életet lehet lehelni belé valahogy.– Szabadítsuk ki! – javasoltam, hogy mindkettőnk figyelmétmásra irányítsam. Nekiláttunk, hogy leszedjük szegény párát akínpadról, de ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk.Nagyon vigyáztam rá, mégis okoztam neki némi sérülést. Akötelek már a húsába vágtak, és a kifolyt vér mindenüttragasztóként száradt rájuk. Amikor leszedtem őket a csuklójárólés a bokájáról, egy kis véres szövetet is kénytelen voltamletépni.Gyorsan körülnéztem a szobában, hátha mégis találok valamivízforrást, de nem volt semmi, csupán a láncra vert férfiak afalak mentén. Egyiküket egy három méter magasan kiállókőszirtről csüngő zsinegen lógatták le. Kezét a háta mögöttkötötték össze, karjait természetellenesen magas szögben húztákhátra, a lábára súlyokat erősítettek. Nem mozgott, csak bábukénthimbálózott a levegőben. Egy másik a szalmában feküdt, éscsendben nyöszörgött. Másodszor rápillantva láttam, hogymintha élve megfőzték volna. Bőre mindenütt rémisztőenrákvörös volt, és csíkokban hámlott le a testéről. A többicsontsovány férfin is látni lehetett, hogy a kínzómester és atársai már kezelésbe vették őket. Véresre korbácsolt hátak, itt-ott