Megérint a sötétség

majd meglepetésemet látva hozzátette: – Raffaello mesélt alátomásról, ami úgy felkavart. Ezt a nőt láttad akkor is?– Azt hiszem – feleltem. Még mindig a kezében levő vödrötbámultam, és azon járt az eszem, hogy voltaképp nem isfoghatta volna meg. Ha valahogy magammal is rántottam alátomásomba, itt akkor is a régi szabályoknak kelleneérvényesülniük. Igazából nem vagyunk itt, ez csupán egyillúzió, felelevenítése valaminek, ami a régmúltban történt. Nemlehetünk mások, mint nézők, a történések úgy peregnekelőttünk, mint a mozivásznon. Erre itt áll ő, a kezében tartva egynehéz favödröt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.– Ezt hol találtad? – kérdeztem, mire kicsit csodálkozó képetvágott.– Ott volt, a sarokban – mutatott szabad kezével egy pontra,ahol a szalma állapota egyértelművé tette, hogy ott lehet alatrina. Persze az egész terem úgy bűzlött, mint egyszennyvízcsatorna és egy olyan hentesbolt elegye, amelyik nemépp friss áruiról híres, és ahol a levágott kis darabkákat a padlónhagyják elrohadni. Mellékesen eszembe jutott, milyenigazságtalan, hogy a szagokat éreznem kell, miközben nincs istestem. A régi látomásaimban nem éreztem szagokat és ízeket,és most jöttem csak rá, milyen hálás lehetek ezért.– Ezt nem adhatom oda neki.Francba a metafizikával, majd később töröm rajta a fejem. HaTomas képes volt elhozni a vödröt, valamilyen szinten mégiskapcsolatba kerülhetünk ezzel a hellyel. És ha így van, talánmegváltoztathatunk pár dolgot, ami rossz véget ért – illetverossz véget fog érni a legfontosabb most az, hogy szegény lánytkijuttassuk innen, de valóban nem húzza sokáig, ha nem kapvizet. Vágyakozó pillantásokkal méregette a vödröt.Elgondoltam, milyen hihetetlenül szomjas lehet, ha egy ennyireundorító szennylevet is csábítónak talál.