Megérint a sötétség

hasonló volt a helyzet, most azonban nem zavarodtak meg azérzékeim. Tisztán láttam őket, de az agyam nem akart kiugrani ahelyéről. Ki tudja, talán kezdek hozzászokni.– Nem tudom, mit kell tennem – vallottam be, de senki nemsietett a segítségemre.Visszafordultam, és megdöbbenve láttam, hogy a nőegyenesen érni néz. Mondani próbált valamit, de kiszáradttorkából csak egy halk krákogás tört fel. Valaki egy pohár vizetadott a kezembe. Zavaros volt, kissé zöldes színű, idegenkedvenéztem rá.– Ez undorító.– Tudom, de semmi mást nem találtam itt.Az állapotomra nagyon is jellemző, hogy legalább ötmásodperc eltelt, amíg felismertem a hozzám szóló hangot.Lassan felnéztem, majd hátraugrottam, a zöld víz nagy ívbenloccsant szét a padlón.– A francba, Tomas! – sikítottam, és igyekeztem kezdenivalamit a torkomban dobogó szívemmel. – Hogy kerülsz ide?Tomas egy vödröt tartott a kezében, amiben a rémes zöldfolyadék lötyögött. Igazinak látszott, de tudtam, hogy ez nemjelent semmit. Én is annak látszottam, aztán az előbb estem átegy kőfalon.– Fogalmam sincs – válaszolta. Hajlamos voltam hinni neki,mert ugyanolyan feldúltnak tűnt, amilyennek én éreztemmagam. A víz fodrozódott a vödörben, mivel kissé remegőkézzel tartotta, és a hangjában is fura vibrálást éreztem. –Emlékszem, hogy bekerültél a testembe, képtelen voltammegszólalni, vagy cselekedni. Aztán egyszer csak itt voltunk –tekintett körbe csodálkozva. – Mi ez a hely?– Nem igazán tudom.– Itt jártál korábban is? – kérdezte, és hirtelen valami furalelkesedés öntötte el az arcát. – Ő lenne Françoise? – faggatott,