Megérint a sötétség

most újabb területre tévedtem. Haragot éreztem amiatt, hogy avilágegyetem hirtelen úgy döntött, egyoldalúan változtat aszabályokon. És ha már le is kell ragadnom valahol, az égszerelmére, legalább ne ez a hely legyen! Hideg szellő csaptameg az arcomat. A szellemek kezdtek türelmetlenné válni.– Mit akartok? – kérdeztem szinte suttogva, de a hatás olyanvolt,mintha bottal piszkáltam volna bele egy darázsfészekbe. Annyiszellem rohant meg, hogy nem láttam mást, mint néhányfelvillanó arcot, egy–két színes foltot. Az agyamban viszontannyi hang dübörgött, mintha egy hurrikán közeledne felém itt,a szűk folyosón. – Állj! Elég! Így nem értek semmit!A fal felé hátráltam, és amikor keresztülsétáltam rajta, csakakkor fedeztem fel, hogy nincs testem, legalábbis nem szilárdformában. Néhány döbbent pillanat után felismertem, hogy akorábban már látott kínzókamrában vagyok, ám ezúttal csak afoglyok vannak odabenn. Felálltam, és tettem néhány bátortalanlépést előre. Nagyon is valóságosnak éreztem magam. A lábamnem tűnt el a kőben, ahogy képzeltem, és a karomat is láttam,szerencsére a sajátomat, nem pedig Tomasét. Legalább aszellemem még tudja, melyik test az enyém. Megérintettem akaromat, nagyon is igazinak tűnt. A pulzusomat iskitapinthattam, és lélegeztem is. A rabok közül mintha mégsemvett volna észre senki.A lány, akit a kaszinóban kiszabadítottam, előttem feküdt akínpadon, pont úgy, ahogyan emlékeztem rá, csak épp nem voltmegégve. Nem volt jó bőrben, de láttam, ahogy a mellkasaemelkedik és süllyed, és időnként a szempillái is megremegnek,vagyis életben van. Valami zajt hallottam magam mögül,hátralestem a vállam mögül, és több ezer embert pillantottammeg, akik némán álltak. Mind engem figyelt. A teremben nemfértek volna el ennyien, mégis ott voltak. Portia csapatával is