Megérint a sötétség

kőfolyosóra, a fülemet megtöltötte a reménytelen kétségbeeséskórusa.Az átélt sokktól a térdemre estem. Nem a környezetborzasztott cl ennyire, bár az sem volt épp kellemes. Sokkalinkább a hangok váltották ki ezt a reakciót. Korábban azt hittem,a kínzókamrába került emberektől származik ez az éles visítás,de most már tudtam, hogy nem így van. A láncra vert férfiakcsak akkor kezdtek kiabálni, amikor engem megláttak, és ugyanaz ő hangjuk is kétségbeesett Volt, de másképp hangzott. Ezt azajt több száz, ha nem több ezer lény keltette, akik nem éltek.Legalábbis már nem.Arra is rájöttem, hogy a fagyos hidegért nem az időjárás afelelős, hanem az itt összezsúfolódott szellemek aurája. Sohanem éreztem még egyazon időben ennyi kísértet jelenlététkörülöttem. Mintha valami spirituális permettel itatták volna át afalakat és a levegőt is annyira, hogy már fojtogató volt. Afélelem tapintható volt, vékony zsírrétegként rakódott azarcomra, majd lejutott egészen a torkomig, és már levegőt semkaptam tőle. Ezúttal egyedül voltam, és mivel a tömlöcmesternem vonta el a figyelmemet, megpróbáltam a hangokrakoncentrálni. Lassan egyre kivehetőbbé váltak, és egy idő utánmár azt kívántam, bár ne így lenne.Egyértelmű volt, hogy értelmes lények kórusát hallom, ésmindből árad a boldogtalanság. Először azt hittem, démonokközé kerültem, annyi – erősebb kifejezés híján – ádáz gyűlöletkeringett a levegőben. De ők nem olyanok voltak, mint az anéhány démon, akivel eddig találkoztam. Nem, ők közönségesszellemeknek tűntek.Néhány percig csak a dühükben tudtam elmerülni, aztán másis kiderült. A kísértetek alapvetően három okból rekedhetnek ami világunkban: ha idő előtt halnak meg, ha méltánytalan haláléri őket –általában, de nem kizárólag gyilkosság áldozatai