Megérint a sötétség

hallatszott, mintha a fülem mellett zajlana. Az életben maradtvérlények szívverését is hallottam, és azt, hogy némelyikük azautók alatt kúszva próbál elmenekülni. Mindenki lélegzésétészleltem, sőt, még a szél által a parkolón átkergetett kispapírlap zizegését is. A csendes éjszakából így lettcsúcsforgalom a központi pályaudvaron, már ami a zajokat illeti.A vámpírok nyilván megtanulják, hogyan szelektáljanak afontos és a lényegtelen érzékszervi hatások között. Ha nem ígylenne, nem sokáig húznák ép ésszel. Én azonban nem tudtam,hogyan kell, és bár láttam Pritkin rám meredő arcát, fogalmamsem volt, miért lehet annyira mérges rám.Amint bekerültem a gyilkos pára közepébe, megállapítottam,hogy Tomas szeme képes felismerni a körvonalakat, de arészletes vonásokat nem. Ennek ellenére nem volt túl nehézrábukkanni a földön heverő óriási patkányra. A francba, tudtam,hogy elcseszik. Nem mintha könnyeket hullattam volnaJimmyért, de azt tudni akartam, mit mondhatott volna el azapámról. Amúgy pedig egyezséget kötöttem vele, és nemtetszett, hogy az állítólagos szövetségeseim másképp döntöttek,csak épp engem felejtettek el értesíteni róla.– Ajánlom, hogy ne legyen halott – kezdtem, amint Louis-César dühödt képe felbukkant előttem. Tovább nem jutottam,mert a kezével előrenyúlt, és olyan erővel kapta el a torkomat,amitől egy ember azonnal meghalt volna. Valamit mondott isolyan nyers hangon, ami éles ellentétben állt a tőle eddigmegszokott udvarias modortól, de így szavát sem értettem. Aligegy másodpercem volt a felismeréstől – ó szentségit! – addig,hogy elöntsön a már jól ismert szédülés, és a világ semmivéhulljon körülöttem. Lehunytam a szemem, nem akartam elhinni,hogy ilyen megtörténhet. Pont itt kell, hogy rám törjön egylátomás? De nem tudtam mit tenni ellene. Egyik pillanatról amásikra visszakerültem ugyanarra a barátságtalan, hideg