Megérint a sötétség

kettőt közülük, ügyesen hajladozva a levegőt átszelő karmokelől, melyek megpróbállak leszakítani a fejét. Pritkin végreszabadjára engedhette a haragját, és az arcán láttam, hogyminden egyes pillanatot élvez. Egy újabb autót lőtt rommá, alövedék azonban előbb egy nagy vérpatkány testén haladt át, akimeglepve bámulta a mellkasán keletkezett jókora lyukat, mielőttösszeesett. Egy másik felé, aki egy furgon tejéről ugrott rá,néhány szót kiáltott, és a lény teste még a levegőben lángokbaborult. A hamvadó darabkák Pritkin pajzsára hullottak – kékes,elektromos szikrához hasonló felvillanás látszott, amikorhozzáértek –, de egyetlen egy sem jutott át rajta.Elképzelhetetlen volt, hogy a bárban senki sem figyelt felerre a zajra. A puskalövések is óriási zajjal jártak, és ehhezjöttek még a visítások, nyögések meg az általános hangzavar.Az is furcsa volt, hogy a vámpírok nem támadtak, de nem isvonultak vissza. Öten álltak mozdulatlanul, figyelték a csatát,mintha valami jelre várnának.– Tomas, mögötted! – kiáltotta Louis-César , átugorva egyhalott patkány testén, és felém száguldott. Arckifejezéséből és ahátam mögül, saját hangomon kimondott káromkodásból arrakövetkeztettem, hogy rossz időpontot választottam anézelődésre. Megpördültem, és láttam, hogy Jimmy a hajánálfogva megragadta a testemet, és az egyik tíz centis karmát atorkomhoz szorítja.– Mondtam, hogy vidd el innen! – mondta nekem Louis-César , de közben végig Jimmyt figyelte. Pontosabban nemnekem szólt, hanem Tomasnak, csak ő történetesen nem voltitthon. Jelenleg azonban nem sokat törődtem a mellettem álló,ingerült vámpírral. Minden figyelmemet az a mancs kötötte le,amely már vékony vércsíkot húzott a nyakamra.