Megérint a sötétség

nem mehettem biztosra, Tony ugyanis nem mindig voltkiszámítható. Elég okos ahhoz, hogy általában az anyagiérdekeit szem előtt tartva hozzon döntéseket, de előfordul, hogyaz indulatai mégis átveszik az irányítást.Egy alkalommal belehergelte magát a harcba egy másikmesterrel, akivel valami jelentéktelen területi vitájuk akadt,persze pillanatok alatt el lehetett volna intézni, ha a kijelöltképviselők leülnek egy asztalhoz tárgyalni. De nem, neki háborúkellett, ami mindig nagy veszélyt rejt magában (ha a Szenátustudomást szerez róla, halott vagy, a harc kimenetelétőlfüggetlenül). Végül több mint harminc vámpírt vesztett. Voltakköztük olyanok is, akik szinte kezdettől fogva Tonynakdolgoztak. Láttam, ahogy sírt a holttestek felett, amikorvisszaszállították őket a kúriára, de azt is pontosan tudtam, hogylegközelebb ugyanígy cselekedne. Soha, semmi nem változtattameg. Mindent összevetve nem tudtam, hogy tárt karok fogadnak–e,vagy egy kis kirándulás az alagsorban. Végül mindig azelőbbiben részesültem, de máig sem tudok szabadulni azérzéstől, hogy csak azon múlt, mennyire volt jó napja éppTonynak, és nem azon, milyen hasznos voltam a számára.Három elképesztően hosszú évbe telt, hogy összegyűjtsékannyi bizonyítékot, amivel az emberi igazságszolgáltatásirendszeren át lerombolhatom Tony kiépített üzletét. A Szenátuselé nem állhattam, hisz semmi olyat nem követett el, ami avámpírok törvényeibe ütköző lenne. A szüleim meggyilkolásatökéletesen elfogadott volt, hisz nem álltak egy másik mesterfennhatósága alatt, és a merényletet úgy hajtották végre, hogybetudható volt emberi bűnözők cselekedetének. A képességeimkihasználását tekintve pedig valószínűkig csak dicsérettelillették volna az üzleti érzékét. Ha esetleg egyáltalán bejutottamvolna a Szenátus elé, a végén visszaküldenek hozzá azzal, hogyrója ki rám az engem megillető büntetést. Az emberek viszont