Megérint a sötétség

semmi kellős közepén, és otthagyom az unalomtól megrohadni.De amíg betartja a szabályokat, addig különleges kedvezményeireis számíthat: ehet, ihat, kellemesen érezheti magátáltalam. Nekem persze nem szokásom a sárga földig innimagamat, majd részegen kocsmákat verni szét, ezért soha nemérezte elégnek az adagot, de mégiscsak több volt, mint a semmi.– Te más vagy. A többiekkel sokkal nehezebb a dolgom. Delégy olyan jó, és válaszolj a kérdésemre.Eljátszadoztam egy apró halálfejes koktélkeverő pálcával, ésazon gondolkoztam, vajon miért habozom. Nem esett annyiranehezemre a szüleim haláláról beszélnem. Az utcán töltöttéveimnek jó néhány olyan momentuma volt, amit nem szívesenidéznék fel újra, de ahogy arra Billy Joe is rámutatott, csaknégyéves voltam, amikor Tony megszervezte a merényletet.Régebbről mindössze néhány emlékfoszlány maradt. Anyaleginkább egy illat, mintsem bármi más – egy rózsaaromájúhintőpor, amely minden bizonnyal a kedvence volt –, apa pedigcsak egy ködös benyomás. Emlékszem, ahogy erős kezekhajítanak fel a levegőbe, majd elkapnak, és körbeforognakvelem. Ismerem a nevetését is – mély, öblös hangú –, mindigmelegséggel töltött el, és biztonságot adott. Ezt azóta sem sokszorérezhettem, talán épp ezért él ennyire élesen bennem ez azállapot. De ezeket leszámítva minden, amit róluk tudok, a 14éves koromban átélt látomásból fakad.A serdülőkor beköszöntének évében kozmikus születésnapiajándékként láthattam, amint szüleim autója narancssárga ésfekete tűzgolyóvá változik, csupán meghajlott fém és lángolóbőrülések maradnak hátra belőle. Jimmy kocsijából néztemvégig az egészet, miközben ő a főnökét hívta. Cigarettáragyújtott, és nyugodt hangon ecsetelgette, hogy minden a tervszerint zajlott, és hogy fel kéne szednie a kölyköt a bébicsősztől,még mielőtt a zsaruk mennek el érte. Aztán a látomás véget ért,