Megérint a sötétség

de ekkor egy újabb rémálomba csöppentem. Pont azt láttam,ahogy a gyertya centiméterről centiméterre közeledik a céljához.Még mindig hitetlenkedve figyeltem, ahogy a tömlöcmesterodatartja az aprócska lángot a nő alkoholtól csapzott hajához, saz jól hallható surrogással meggyullad. A tűz villámgyorsanátterjedt a fejére és a vállaira. Néhány pillanat múlva afelsőtestének csupán sötétlő körvonala látszott a táncolólángfüggöny mögött. Sikoltottam, mivel semmi mást nemtehettem. A hangomra a többi rab is felnézett, a termet rövidesenordítás és lánccsörgés töltötte meg. Tehetetlenek voltunk, de ahangunk összeolvadva szinte megremegtette a falakat. A haláltusájátvívó nő ellenben némán viselte a borzalmasszenvedéseket.– Mademoiselle Palmer, mi történt? Mi a baj? – jelent megelőttem Louis-César arca, és lassan azt is érezni kezdtem, hogyvalaki megráz engem. A reménytelenség sikolyai még mindigmegtöltötték a szobát, eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogycsak én adom ki ezeket a hangokat.– Mia Stella, nyugodj meg, kérlek! – csitított Rafe, miközbenarrébb tolta a franciát, és a keblére ölelt engem. Vastagkasmírpulóvere alá csúsztattam a kezem, és olyan szorosanmagamhoz húztam, amennyire csak bírtam. Arcomat az ingepuha selymébe fúrtam. Mélyen beszívtam az ismerős kölniillatát, de még ez sem űzte el orromból a börtönben terjengővizelet és égett hús szagát, mely egy nálam alig idősebb nőrémes halálát jelentette.Egy perc után újra felnéztem, és Louis-César tekintetétkerestem.– Mondd, hogy már halott volt, hogy nem érzett már semmit!–kérleltem kétségbeesett hangon. A kandalló fölé akasztotttükörből egy űzött vad szeme tekintett vissza rám. Ebben apillanatban hasonlított a megkínzott nő szemére, azzal a