Megérint a sötétség

eltakarta a látványt. Az agyam egy része még mindig aztmondta, hogy az utolsó pillanatban megáll. Ezt nem teszi, nemteheti meg. Egy hang arról győzködött, hogy csak engemakarnak megtörni, az egész jelenetet előre eltervezték, ígypuhítanak meg a kihallgatás előtt. Lehet, hogy valóban ez volt acél, ám ez nem mentette meg a nőt.A szemem előtt zajló események hirtelen elhomályosodtak,és számomra teljesen idegen gondolatok árasztották el azagyamat. Különböző helyszínek képe villant fel, ismeretlenembereket láttam, mintha egy filmet vetítettek volna nekem egyláthatatlan vászonra. De mind emögött végig láttam akínzómestert és a nőt, egy pillanatra megmerevedve, majdbekövetkezett az, amit lehetetlennek gondoltam.A hang újra rázendített a fejemben, arról zagyválva, hogy bárfogságban nőttem fel, sosem tapasztaltam meg az igazikegyetlenséget. Mindig finom kelmékbe és kézzel vertcsipkékbe öltöztettek, mondta nekem a hang. Kaptamkönyveket, gitározhattam és festhettem, hogy elszórakoztassammagam. A rám vigyázó őrök mélyen meghajoltak, amikorbeléptek a szobámba, nem ülhettek le a jelenlétemben, csak haengedélyt adtam rá. Az ereimben királyi vér folyt, és ezt sohasenki nem felejtette el. Életemben nem láttam még ilyenkegyetlenséget, és nem éreztem ilyen félelmet. Ezt pedig nagyongyorsan követte az elvakult düh. Itt szó sem volt igazságszolgáltatásról,a béke vagy a területi egység megőrzéséről,semmi ilyen magasztos célról. Ez csupán egy gyáva emberszadista vágyainak kiéléséről szólt, aki tisztára mosta magát abíróság előtt, miközben a tömlöc zárt ajtaja mögött ilyenesemények zajlottak az ő parancsára. És még ők kezeltek engema gyűlölet tárgyaként.Megráztam a fejem, igyekeztem elhallgattatni a hangot, éskitisztítani a látásomat. Egy-két másodperc alatt sikerrel jártam,