Megérint a sötétség

Karen ChanceMegérintasötétség

Karen ChanceMegérintasötétség

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Karen Chance: Touch the DarkNew York, USA, 2006Fordította:BERTALAN GYÖRGYSzerkesztette:SZABÓ GÁBORKorrektúra:FÜZESI ISTVÁNISBN 978-963-9943-47-6© Karen Chance, 2006© Hungarian edition Kelly Kft.© Hungarian translation Bertalan GyörgyKiadja a Kelly Kft.1161 Budapest, Baross utca 158.Telefon: 06-30-948-1080 Felelős kiadó: Kelly JuliNyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 100089Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgatówww.kellykiado.hu

„Nézz rám, Cassie! ”H arcoltam ellene, hisz gyerekkoromtól fogva tudtam, ha egyvámpír szemébe nézünk, átengedjük neki a hatalmat magunkfelett. Mégsem figyelt fel ránk senki, minden bizonnyalelkönyvelték, hogy esetlen táncos vagyok.A legendákkal ellentétben a teste melegen simult hozzám,érintése olyan puha volt, mint a legfinomabb selyem. Mégsemvolt több esélyem kiszabadulni szorításából, mintha acélbólöntött karok fontak volna át. A pulzusom felgyorsult, az ájuláskerülgetett, amikor előrehajtotta a fejét, és megéreztem nyelvehegyét a nyakamon. Azt hiszem, egy pillanatra meg is állt aszívem, amint óvatosan megcsókolta a bőrömet, talán az ütőeretkeresgélve alatta. Úgy éreztem, a vérem felismerte őt, lassabbanés sűrűbben áramlott körbe a testemben, arra várva, hogykiszabaduljon. Verejtékeztem, de ennek semmi köze nem voltahhoz, hogy sokan zsúfolódtunk össze a szűk teremben. Vajonmost azonnal végez velem, sok száz tanú szeme láttára?Sejtenem kellett volna, hogy valami ehhez hasonló fogtörténni. Valahányszor megbíztam valakiben, elárultak. Akikbebeleszerettem, mind meghaltak. Mivel Tomas már amúgy ishalott volt, a sorsom ezúttal sem lesz más.

1. fejezetAzonnal tudtam, hogy bajban vagyok, amint megláttam agyász- jelentést. Talán azért, mert az én nevem szerepelt benne.Csak azt nem tudtam, hogyan találtak rám, és melyiküknek voltilyen sajátos humora. Antonio sosem volt oda a tréfákért. Nemtudtam eldönteni, hogy a halotti létforma miatt, vagy mindig isilyen morózus seggfej volt.A gyászjelentés az irodai számítógépem képernyőjén landolt,a kedvenc utazási irodám lógója helyén. Úgy tűnt, egy újságoldalát szkennelték be, majd a képet háttérként mentették el agépemen. Még nem volt ott, amikor fél órával korábbanelindultam, hogy bekapjak egy salátát. Ha nem lettem volnaannyira megrémülve, biztosan elcsodálkozom ateljesítményükön. Nem hittem volna, hogy Tony bármelyiktalpnyalója egyáltalán felismer egy számítógépet.A szekrényben keresgéltem a fegyveremet, közben újraátfutottam a tréfamester beszámolóját kegyetlen halálomról,melynek aznap este kellene bekövetkeznie. Otthon jobbfegyvereim is voltak, no meg néhány egyéb meglepetés, de nemlett volna túl okos dolog hazamenni. Amikor nem volt indokomarra, hogy kockáztassam a lebukást a fegyverek miatt, csupánegy kis fiakon önvédelmi spray volt a retikülöm mélyére rejtve.Több mint három év viszonylagos nyugalom után néha már eztsem éreztem szükségesnek. De most csak remélni tudtam, hogyóvatlanságom nem fog egyenesen a halálomhoz vezetni.

A nevem mellett bekezdésnyi szövegben tárgyalták asajnálatos incidenst, melynek rajtam kívül egy ismeretlenfegyveres is szereplője volt, meg két golyó a fejemben. Azújságon a másnapi dátum szerepelt, de az eset ma történik meg,8.43-kor a Peachtree Streeten.Az órámra pillantottam: húsz perc múlva nyolc, vagyis egyórát adtak nekem. Ez is túlságosan nagylelkűnek tűnt Tonytól.Úgy sejtettem, csupán azért vagyok még egyáltalán életben,mert simán megölni engem túl egyszerű lett volna. Valamikülönlegeset tartogatott a számomra.Végre megtaláltam a Smith&Wesson 3913-ast egy rióiutazást hirdető mappa alatt. Átfutott az agyamon, talán ez is egyjel. Persze közel sem volt annyi pénzem, hogy elhagyjam azországot, és amúgy is, egy kerek arcú, kék szemű szőkeség elégkirívó jelenség lenne a sok kökényszemű szenyorita között.Fogalmam sem volt, akadnak-e Tonynak emberei Brazíliában,de nem okozott volna nagy meglepetést vele. Aki olyan régótaél a Földön, hogy már Michelangelót is az asztal alá itta, annaklehet egy-két jó kapcsolata.Kihalásztam egy csomag töltényt a táskám fegyvertartórekeszéből, és megtöltöttem vele a Smith&Wessont. Ez volt azelső fegyverem, a három táskával együtt egy Jerry Sydell nevűzsaru tanácsára vettem idestova négy éve. Sokakhoz hasonlóanő is kicsit őrültnek tartott, de mivel segítettem felszámolni azegyik legnagyobb bűnszervezetet Philadelphiában, hajlandó voltellátni néhány hasznos tippel. Ő segített beszerezni a kilencmilliméteres félautomata pisztolyt, mely kis markolatával jól akezembe simult, ugyanakkor elég erős volt, hogy elriasszonmindent, ami két lábon jár. – A szellemeken és más szörnyekenkívül bárki ellen hatásos – mondta vigyorogva. – Azokkalviszont egyedül kell boldogulnia.

Két héten át mindennap tartott nekem lőgyakorlatot, és bár avégére sem lettem mesterlövész, azért kezdtem ráérezni. Azótais igyekeztem elmenni a lőtérre, amikor csak megengedhettemmagamnak, és eljutottam odáig, hogy igenis eltalálom a célt – haelég nagy, és elég közel vagyok hozzá. Titokban azt reméltem,soha nem kell másra lőnöm a céltáblán kívül. Nem az én hibám,hogy végül másképp alakult.Azt hiszem, Jerry kedvelt engem – mivel a legidősebbgyerekére emlékeztettem – és mindent megtett, hogy jó útratérítsen. Úgy vélte fiatal fejjel rossz társaságba keveredtem, ezmellesleg igazabb nem is lehetett volna. Amikor jobb belátásratértem, a törvény oldalára álltam. Azt ugyan nem tudom, mivelmagyarázta a tényt, hogy egy húszéves árva mindent tud azegyik legnagyobb bűnbanda belső titkairól, de az bizonyos,hogy nem hitt a „boszorkányos hókuszpókuszban", ahogy őnevezte ezt a dolgot. Jerry a természetfeletti létezésénekbármilyen formáját tagadta. Mivel nem akartam, hogy egykipárnázott falú szobába dugjon, nem tettem neki említést a látomásaimról,és arról, milyen közel járt az igazsághoz aszellemekről és egyéb szörnyekről tett, humorosnak szántmegjegyzéseivel.Mindig is vonzottam magamhoz a szellemeket. Talán ajövőbelátó képességemnek volt valami köze hozzá, debizonyosan nem tudom. Tony nagyon odafigyelt, mibe engedjennekem bepillantást – azt hiszem, attól félt, a végénmegpróbálnám ellene fordítani a képességeimet –, így aztánmáig sem vagyok tisztában azzal, mit is tudok. Persze az islehet, hogy csak azért gyűltek körém, mert én láttam őket. Nemlehet túl nagy élmény olyanokat kísérteni, akik tudomást semszereznek a jelenlétükről. Na nem mintha engem kísértettekvolna, de előszeretettel bukkantak fel a közelemben.

Néha az előnyét is élvezhettem ennek, például amikor még tizenéveskéntazzal az idős hölggyel találkoztam egy sikátorban.A szellemeket általában szilárd, hús-vér emberként láttam, főlegamikor még „újak" és erőtől duzzadóak voltak. Eltartott egyideig, amíg rájöttem, mit is látok magam előtt. Afféleőrangyalként vigyázott az unokájára, akit életében segítettfelnevelni. A fiú tízéves volt, amikor a nagymama eltávozott, ésaz anyja pasija azonnal verni kezdte, amint odaköltözötthozzájuk. A gyerek alig egy hónapig bírta, és elszökött. Anagymama közölte velem, nem azért óvta a kölyköt egyévtizeden át, hogy most sorsára hagyja. Biztos volt abban, hogyIsten nem bánja, ha várnia kell rá még egy kicsit. Megkért, adjakannyi pénzt a gyereknek, hogy buszjegyet vehessen SanDiegóba, ahol a nővére él. Természetesen erről sem szóltamsemmit lénynek. Ő nem hitt semmi olyasmiben, amit nem látott,nem tudott megérinteni, vagy golyóval átlyukasztani. Ennekköszönhetően kevés közös témánk akadt. Mondanom sem kell,hogy a vámpírokban sem hitt, legalábbis addig az éjszakáig,amikor összeakadt Tony haverjaival, akik szétmarcangolták atorkát.Tudtam, hogy mi fog történni Jerryvel, mert láttam magamelőtt az élete utolsó néhány másodpercét, épp amikor afürdőkádba készültem bemerülni. Mint mindig, most is élethűen,közelről láthattam a mészárlást. A szemem előtt lepergőjelenettől megtántorodtam, kis híján nyakamat szegtem afürdőszoba padlóján. Miután csillapodott a reszketésem, éskezembe tudtam venni a telefont, tárcsáztam a tanúvédelmiprogram vészhívó számát. A diszpécser azonban kételkedett, énmeg nem mondhattam el, honnan tudom, hogy mi vankészülőben. Azt mondta, küld egy üzenetet Tonynak, de ahangjából úgy tűnt, inkább nem zavarná őt a hétvégén. Ezért hátfelhívtam Tony kedvenc orgyilkosát, egy Alphonse nevű

vámpírt. Emlékeztettem arra, hogy az ő dolga rájönni, hovádugott el engem a kormány, és nincs értelme olyan emberekkinyírásával magukra haragítani a Szenátust, akik semmit semtudnak. Jerry értéktelen a számukra, hiszen az információi márrég nem aktuálisak.Soha nem voltam túl sikeres az események befolyásolásában,amelyeket előre láttam, de reméltem, a Szenátus megemlítéseelég ahhoz, hogy Alphonse kétszer is meggondolja, mit tesz. ASzenátus egy csoportnyi vénségesen vén vámpírból áll. Őkhozzák a törvényeket, melyeket az alájuk rendelt lényeknek bekell tartaniuk. A halandókat ők sem becsülik többre, mint Tonyés bandája, ugyanakkor szeretnének megmaradni a mítoszokvilágában, és igyekeznek elkerülni a túlzott feltűnést az emberekközött. Nyilván nincs szükségük arra, hogy valaki közülük FBI–ügynököket öljön. Alphonse azonban csak a szokásos blablávaltraktált, amíg az emberei igyekeztek lenyomozni a hívást. Végülcsak arra ügyeltem, hogy mire bárki is odaér a lakáshoz, máregy buszon üljek, távolodva a várostól. Rájöttem, hogy mivel akormány határozottan tagadja a vámpírok létezését, nincs sokesélyem arra, hogy megvédjenek velük szemben. Elfogadtam,hogy egymagam jobban boldogulhatok, és több mint hároméven át ez jól is ment így. Egészen mostanáig.Az irodából semmit nem vittem magammal a fegyverenkívül. Ha az életedet igyekszel menteni, a fontossági sorrendjelentősen átértékelődik. Nem mintha egy kilenc milliméterespisztoly sokat érne egy vámpír ellen, de Tony alkalmankéntembereket bérel fel kisebb feladatok elvégzésére.Reménykedtem, hogy engem nem tart olyan jelentősproblémának, hogy egy nagyágyút küldjön. Nem dobott felkülönösebben az ötlet, hogy pár golyóval a fejemben végezzem,de inkább vállaltam volna, mint hogy Tony egy újabb szerzeményévéváljak. Talán nem is hagyná, hogy átváltozzam.

Egyszer egy médiumából vámpír lett, és minden intuitívképességét elvesztette. Tony az én adottságaimat nemkockáztatta volna. De persze ebben sem lehettem egészenbiztos. Ha minden különleges tudásom elillan az átváltozássorán, simán karót döfhet belém, hogy visszafizessen azért, amitellene elkövettem. Ha viszont megőrzöm a képességeimet, leszegy feltétlen hűséggel tartozó, halhatatlan segítőtársa, hisz szintelehetetlen szembeszállnunk a minket átváltoztató vámpírakaratával. Ő mindenképp csak nyerhet, már ha a haragjátfélretéve képes ezt ugyanígy végiggondolni. Ellenőriztem afegyvert, hogy teli legyen a tár. Ha elkapnak, nem leszek hajlandóharc nélkül megadni magam, és ha végképp rosszra fordula helyzet, az utolsó golyót magamnak szánom, mielőtt a rohadékelé hurcolnának.A múltkori alkalommal ellentétben most még el kellettintéznem valamit, mielőtt új életet kezdek valahol másutt. Alehető leggyorsabban kislisszoltam az irodából, attól tartva,hogy Tony haverjai esetleg faragnak egy kicsit a hátralevőidőmből. Nem a főbejáraton távoztam, a mosdó hátsó ablakátválasztottam. A tévében mindig olyan könnyűnek tűnik az ilyenmutatvány. Nekem sikerült lehorzsolnom a combomat, elszakadta harisnyám, és az ajkamat is elharaptam, nehogy hangosanelkáromkodjam magam. De végül kint voltam, a keskenymellékutcán leszaladtam a szomszédos mélygarázsba, ésátvágtam egy gyorsétkezdén is. Rövid út volt, de annálnyomasztóbb. A jól ismert sikátorok hirtelen Tonybérgyilkosainak ideális búvóhelyeivé váltak, és minden kiszörejben a fegyverek hangját véltem felfedezni.A gyorsbüfé parkolóját erős halogénlámpák világították meg,így tökéletes célpontot nyújtottam, ahogy átvágtam rajta.Szerencsére a telefonfülkék az épület tövében, az árnyékbanhúzódtak meg. Az egyik működőképesnek látszó készüléknél

Egy pillanatra láttam a kocsin ülők rémült arcát, akik azéletüket féltve kapaszkodtak az ülésekbe. A kocsi ezutánleugratott a járdáról, és rövidesen már hiába meresztettem utánaa szememet. Teljesen összesarazott ruhámban kimásztam azárokból, és óvatosan kémleltem körbe. A mögülem felhangzóvidám kacaj magyarázatot adott arra, miért akart a szerencsétlenpatás új sebességi rekordot felállítani. A könnyű esőben egyszinte észrevehetetlen kis ködgomolyag haladt el mellettem.Ráripakodtam, és toppantottam egyet.– Portia, ez nem volt vicces!Újra felhangzott a nevetés, és egy igazi déli szépség jelentmeg előttem, jókora abroncsos szoknyában.– Ó, dehogyisnem. Láttad az arcukat?Vidámság tükröződött a szemekben, melyek egykor azenyémnél is kékebbek voltak. Mára már a fölöttünk tornyosulófelhők szürke színét vették át. Előhalásztam egy zsebkendőt atáskámból, hogy letörölgessem a sarat a csizmámról.– Azt hittem, erről már leszoktál. Ha elriasztod a turistákat,kivel fogsz játszadozni?Csupán néhány vállalkozás próbált úgy tenni, minthaAtlantának is olyan történelmi belvárosa lenne, mint mondjukCharlestonnak, vagy Savannah-nak, ahol van értelme ilyenlovaskocsis városnézéseket rendezni. Ha Portia továbbszórakozik, a város minden maradék rusztikus bája – amihezújabban olyan nevezetességek tartoztak hozzá, mint a Coca–Cola központ, a CNN stúdió vagy a föld alatti pláza – asüllyesztőbe kerül.Portia elragadó ajakbiggyesztést produkált. Ezt mindenbizonnyal a tükör előtt gyakorolta, még életében.– Te nem vagy vicces, Cassie – mondta.

Bosszúsan néztem rá, miközben igyekeztem megszabadulni arám ragadt mocsoktól, de csak elkenni sikerült. Már soha többénem fog normálisan kinézni a csizmám.– Baromi vicces vagyok, csak nem ma este – vágtam visszaneki. Újra esni kezdett, a vízcseppek keresztülhullottak Portián,hogy a járdán fröccsenjenek szét. Ezt mindig is utáltam, olyanérzés volt, mintha egy rosszul beállított tévé képernyőjétnézném.– Ugye nem láttad mostanában Billy Joe-t?A védelmező szellememnek tartottam Billy Joe-t, bár ez ameghatározás nem egészen pontos. Valójában egykellemetlenkedő alak, Aki amúgy néha a hasznomra vált. Deabban a pillanatban nem nagyon válogathattam. Billy valaha írszármazású amerikai volt, akinek gyanúsan bejött a lapjárás még1858–ban. Pár felbőszült cowboy, aki teljesen jogosan átverveérezte magát, egy zsákba gyömöszölte, és leúsztatta aMississippin. Nagy szerencséje, hogy nem sokkal korábban egyarra utazó grófnőt megszabadított egy jókora nyaklánctól. Azilyen ősi ékszerek ugyanis egyfajta természetfelettiakkumulátorként szolgálnak, magukba gyűjtik a mágikusenergiát, és hosszú ideig képesek eltárolni. Amikor Billy Joeszelleme elhagyta a testét, a nyakláncba költözött. Ugyanúgylakott benne, ahogy más kísértetek némiképp hagyományosabbhelyeken, mondjuk kriptákban rendezkednek be. Az ékszerbenrejlő erő elég volt ahhoz, hogy fenntartsa létezését, ám azidőnként általam felkínált friss energia kellett ahhoz, hogyennyire aktív legyen. 17 évesen, egy ószeresnél bukkantam aláncra, Billyvel azóta egy csapatot alkottunk. Persze nemküldhettem el őt magam helyett a klubba az üzenetemmel, dearra alkalmas volt, hogy figyelje, nem ólálkodik-e a közelbenvalami rosszfiú. Most mindenképpen elő kellett kerítenem,

ahhoz azonban, hogy megtaláljam, szükségem volt egy kis segítségreodaátról.Elég sok szellem él Atlantában, legtöbbjük épp olyan átlagos,„kísértgessünk, amíg itt vagyunk, aztán úgyis köddé válunk"típus, amilyen Billy Joe. Rajtuk kívül akad néhány védelmezőszellem, és hébe-hóba egy energiagóc, na nem mintha ezutóbbiakat konkrétan a szellemek közé lehetne sorolni. Az ilyenjelenségekkel mentális kapcsolatba kerülni olyan, mintha egytermészetfeletti moziban ülnénk, melyben ugyanazt a filmetjátsszák újra meg újra annyiszor, hogy végül sírva rohannánk ki.És mivel a jelenetek általában valami súlyos traumát idéznek fel,nem túl szívderítő beléjük botlani. Miután ideköltöztem, aszabadidőmet több hónapon át azzal töltöttem, hogyfeltérképezzem a környéket. Az egyik, amire különösenodafigyeltem, az energiagócok zónáinak behatárolása volt. Vagyötvenet találtam közülük, akik a városban a polgárháború idejénkitört tűzvészt elevenítették fel, ám legtöbbjük már túl gyengevolt ahhoz, hogy egy kis kellemetlen nyilallásnál nagyobbgondot okozzon nekem. A lakásom és az iroda között azonbanvolt egy erősebb. Ezen a helyen valaha egy falka kutya tépettszét egy rabszolgát. Miután balszerencsémre egyszerbelefutottam, ezt követően mindig kerülőutat tettem. Épp elégsaját emlékem volt, amit a legszívesebben elfelejtettem volna,nincs szükségem mások tragédiáira.Portia persze nem közéjük tartozott. Néha úgy éreztem, nálukis rosszabb. Ő is olyan szellem volt, aki újra átéli halandólétének legszomorúbb pillanatait, ám nem efféle végtelenítettmoziként. Sokkal inkább azokra az emberekre hasonlított, akikkényszeresen mosnak kezet, akár napjában ötvenszer is.Ráadásul ő és társai szabadon mozogtak, társamul szegődhettek,hogy megállás nélkül zaklassanak. Billy Joe-t már leszoktattamerről, bármennyire fájlalta is, hogy fiatalon kellett meghalnia.

Sajnos én sem hallgathattam a végtelenségig a „pedig milyencsodás életem lehetett volna" történeteket, mert begolyóztamvolna tőlük.Pechemre Portia beszédes kedvében volt, így legalább tízpercembe telt – ezalatt részletes leírást hallgathattam végig azelefántcsont gombokról, melyeket a soha nem hordott esküvőiruhájára aggatott–, míg megtudtam, hogy nem látta Billy Joe-t.Jellemző. Eddig szinte mindig azt kívántam, bárcsakfelszívódna, és pont akkor teszi meg, amikor szükségem lennerá. Türelmetlenségem kiülhetett az arcomra, mert a szellem amondat közepén félbeszakította történetét a bálról, ahol kétkatonatiszt összeverekedett Portia táncrendjének utolsó kiadóhelyéért. Ez volt az egyik kedvenc sztorija, és láthatólag zavarta,hogy nem hallgatom áhítattal.– Nem figyelsz, Cassie. Valami baj van? – és régimódilegyezőjének dühödt rebegtetésével jelezte, melegen ajánlja,hogy jó oka legyen viselkedésemnek.– Tony rám talált, ki kell jutnom a városból. De előbb aklubba kell mennem, és jól jönne egy őrszem.Abban a pillanatban tudtam, hogy jobb lett volna tartani aszám. Portia szemei elkerekedtek, és lelkesen ütötte összekesztyűbe bújtatott kezét.– Ez nagyon jó. Majd én segítek.– Izé, ez nagyon kedves tőled, Portia, de nem hiszem...Mármint sok út vezet a klubhoz, és nem figyelheted az összesét.– Portia azonban rám vetette jól ismert, könyörtelen pillantását,és azonnal visszavonulót fújtam. Szinte mindig nagyon kedvesvolt velem, de a jó ég tudja, mire lenne képes, ha magamraharagítanám.– Keresek segítséget – ígérte. – Olyan lesz, mint egy buli.Alsószoknyái suhogásától kísérve elvonult, én pedigfelsóhajtottam. Portia barátai között akadtak még nála is

idegesítőbb szellemek, de most bármilyen segítség jól jött. Ésnem kellett attól tartanom, hogy Tony emberei kiszúrják őket.Még ha vámpírokat is küldött rám, előttük is láthatatlanokmaradnak.Bármilyen furán is hangzik, a természetfeletti világbanlétezők túlnyomó többsége nem hisz a szellemekben. Ó, igen,azt hajlandók elismerni, hogy néha akad egy-két lélek, aki a sírjakörül bóklászik egy darabig, mert nem hajlandó elfogadni amegmásíthatatlant. – Azt azonban csak kevesen hinnék elnekem, milyen sokan léteznek ebben az állapotban körülöttünk,mennyire sokfélék, és egy részük miféle aktivitásra képes. Portiaés Billy Joe ugyanazt jelenti nekik, mint a vámpírok az emberekszámára – ősi történetek és legendák, mindenfajta bizonyítéknélkül. Bizony, fura egy világban élünk.Pár perccel később megérkeztem a klubhoz, levegő után kapkodvaés sajgó bokával, de épségben. Természetesen rossz ötletvolt idejönnöm. Még ha nem is követett senki, az irodában és aházban, ahol laktam, legalább tucatnyian tudták, hogy esténkéntitt is dolgozom. Ráadásul csak egy saroknyira volt a Peachtreetől,és most valahogy ez sem volt ínyemre. Ha végül mégismegölnek, megfogadtam, hogy visszatérek Tonyt kísérteni. Denem indulhattam sehová, amíg nem figyelmeztetem alakótársamat, és nem búcsúzom el tőle. Épp elég bűntudatotéreztem már így is, nem akartam még egy összekuszált sorssaltetézni.A magas mennyezettel, fedetlen acélgerendákkal, graffitivelborított falakkal és jókora tánctérrel rendelkező klub nagyobbvolt az átlagosnál. Azon az estén azonban akkora embertömegvonaglott a villódzó fények alatt, hogy szinte klausztrofóbiáslettem. Örültem a nagy tolongásnak, mert így kisebb volt azesélye, hogy bárki is észrevegyen. Hátul osontam be aszemélyzeti részlegbe, ahová sikerült minden probléma nélkül

eljutni – legalábbis ami a fegyveres, gyilkos szándékúproblémákat illeti.Az egyik pultos srác megbetegedett, így Mike, amintmeglátott, azonnal megpróbált rádumálni, hogy ugorjak be ahelyére. Más alkalommal örömmel igent mondtam volna, mert amunka, amiért eredetileg alkalmazott, nem hozott túl sokborravalót. Hetente három estén tarot-kártyából jósoltam, bársosem szerettem a kártyavetést. Csak azért használtam a paklit,mert mindenki ezt várta, de nem kellett az ősi ábrákatbámulnom ahhoz, hogy megmondhassam, mi fog történni. Alátomásaim színes, szélesvásznú képi formában, térhatásúhanggal, teljes részletességgel érkeznek. Az emberek azonbanragaszkodnak a régi külsőségekhez, hát megadtam nekik. Ahogymár mondtam, a rossz dolgokat könnyebben láttam meg. Aznapkénytelen voltam nemet mondani még a jobb pénzkeresetilehetőségre is. Úgy gondoltam, nem épp italok felszolgálásávalakarom tölteni az utolsó órámat.– Mi a pálya? – kiáltott oda nekem Mike vidáman, miközbenTom Cruise-t is kenterbe verő ügyességgel dobálta a likőrösüvegeket, a körülötte állók üdvrivalgása közepette.Sóhajtottam, és benyúltam a táskámba. Az ujjaim akifényesedett tarot-kártyák között matattak. A paklit a tizedikszületésnapomra kaptam öreg nevelőnőmtől, Eugenie-től. Előtteegy jó humorérzékkel megáldott boszorkánnyal bűvöltette mega lapokat, én pedig magammal hordtam a kártyát, mert jól ellehetett szórakoztatni vele a vendégeket. A jóslatok – melyekafféle karmikus jelzőberendezésként működnek – különösmódon mindig igaznak bizonyulnak a pénzügyek terén.Feltartottam a paklit, és egy lap kipattant belőle. Nem épp azvolt, amit látni szerettem volna.

– A Torony – mondtam, miközben egy dübörgő hang szólaltmeg. Visszacsúsztattam a lapot, és a többivel együtt a táskámmélyére süllyesztettem.– És az jó? – kérdezte Mike, de már el is vonta a figyelmétegy szőkeség dekoltázsa. Gyorsan bólintottam, és azonnaltovábbálltam, elvegyülve a tömegben, mielőtt meghallott volnavalamit. A hang csupán egy fojtott károgás volt a dugig tömötttáskámban, de nem kellett hallanom ahhoz, hogy tudjam, mitmond nekem. A Torony óriási, kataklizmaszerű változást jelent,olyasmit, ami az egész életünket fenekestül felforgatja. Egyreazt mondogattam magamban, hogy lehetne rosszabb –előkerülhetett volna a Halál is –, de mégsem nyugtatott megigazán. A Torony sokak szerint a legrettegettebb lap az egészpakliban. A Halálnak sokféle jelentése lehet, a legtöbb nem szószerinti értelemben vonatkozik az elmúlásra. A Torony viszontmindig súlyos gondokat vetít előre azok számára, akik békéséletre vágynak. Felsóhajtottam – vajon mi vár még rám?Végre megtaláltam Tomast a tömlöcben. Mike nevezte el ígya legalsó szintet. Utat kellett törnöm magamnak a feketébeöltözött alakok tömegén, akik az üres poharakat pakoltáktálcáikra. Tomas ennivaló volt, mint mindig – már amennyibenzsánerünk a nyúlánk, izmos test, a mézbarna színű bőr és afekete haj, mely kibontva viselője derekát verdesi. Tomas arcatúl zord volt ahhoz, hogy jóképűnek lehessen nevezni, állcsontjaelőreállt, merev arcélekkel rendelkezett, ám bizonyos vonásaisokat finomítottak az összképen. Haját széles pánttal fogtaössze, mint mindig, ha munkában volt. Ha nem dolgozott,jobban szerette szabadon hordani, egy-két tincs most iselszabadult, ott lifegett az arca körül. Az egyenruhát Mikeválasztotta: fekete selyeming, pókhálószerű öltésekkel, melytöbbet fedett fel, mint amennyit eltakart. Szűk fekete farmer,mely második bőrként feszült rajta, és combközépig érő fekete

őrcsizma. Sokkal inkább tűnt egy sztriptízbár reklámarcának,mintsem pincérnek, de az egzotikus, bizsergető érzést keltőszexepil sok goth csajt indított be. Amúgy nekem sem voltkifejezetten ellenemre a látvány.Mike nagyjából egy éve találta ki, hogy Atlantában épp elégcountry és western stílusú bár működik, így aztán a megörököltcsaládi ivót átalakítva, a felső szinten egy egyre népszerűbb bárt,alul pedig egy vérbeli goth klubot üzemeltetett. A szomszédokközül páran morgolódtak, de a fiatalok imádták. Tomas olyantökéletesen illett ide, mintha a berendezést gyártó cég szállítottavolna le. Személyével sokat lendített a hely forgalmán, deengem azért zavart, hogy munkaidejének felét a felajánlkozásokudvarias elhárításával kellett töltenie. Legalábbis úgy tűnt,elhárította őket, mivel a lakásra soha nem hozott fel senkit.Ennek ellenére Tomas hátterét ismerve néha elgondolkodtamazon, mennyire volt okos húzás tőlem, hogy megszereztem nekiezt az állást.Tomas már sokkal jobban nézett ki, mint amikor előszörtalálkoztam vele a hajléktalanszállón. A tekintete üres volt, ezt ahalott pillantást nagyon is jól ismertem abból az időből, amikormagam is az utcán éltem. Lisa Porter, a szálló lelkiismeretes ésgondoskodó vezetője mutatott be minket egymásnak, amikorépp egyik önkéntes szolgálatomat töltöttem ott. Beszélgetnikezdtünk, miközben az adományozott ruhákat válogattuk:használható, foltozgatást igénylő, valamint csak törlőrongykénthasználható kupacokba. Tomas személyiségéről sokat elárul az atény, hogy még aznap este említést tettem róla Mike-nak, akimásnap, egy rövid beszélgetést követően már alkalmazta is.Mike szerint ő a legtökéletesebb alkalmazott, aki valaha nekidolgozott. Soha nem beteg, nem panaszkodik, és a megjelenéseis ideális a munkára. Ez utóbbiban én sosem értettem egyetMike-kal. Oké, ütős külsővel rendelkezik, de mindig úgy

gondoltam, kellene egy szemölcs, vagy egy kis sebhely, valamiazon az aranybarna bőrön, amitől valóságosabbnak tűnne. Ígyjobban hasonlított az élőhalottakra, mint bármelyik vámpír, akitismerek. De ő nagyon is élt, és ha sikerül kellőképpen távoltartanom magamtól, akkor ez így is marad.– Tomas, van egy perced?Nem számítottam rá, hogy meghallja a hangomat a dübörgőzenén keresztül, amit a DJ fülsiketítőén hangosra tekert, debólintott. Mivel hamarabb bukkantam fel a vártnál, tudta, hogytörtént valami. Keresztülverekedtük magunkat a tömegen,közben el kellett viselnem egy lila hajat és fekete rúzst viselőcsaj vérfagyasztó pillantását, mivel észrevette, hogy elrablóm afő látványosságot. De az is lehet, hogy a vigyorgó arcokatábrázoló fölsőm és a fülbevalóim láttán készült ki. Általábanigyekeztem, hogy amennyire tőlem telik, megfeleljek a gothízlésnek – bár a vörösesszőke hajhoz nem megy túl jól a fekete –, de csak akkor, amikor dolgozom. Hamar rá kellett jönnöm,hogy senki nem vesz komolyan egy jövendőmondót, hapasztellszínekben pompázik. De a szabadnapjaimonfenntartottam magamnak a jogot, hogy ne úgy nézzek ki, minthatemetésre készülnék. Enélkül is épp elég nyomasztó volt azéletem.A bár mögötti ajtón át a hátsó szobába vonultunk. Itt kisebbvolt a zaj, persze ez csak annyit jelentett, hogy értettük egymásszavát, ha közel állva kiabáltunk, de a hangzavar kevésbé zavart,mint az, hogy nem tudtam, mit mondjak Tomas szemébe nézve.Hozzám hasonlóan ő is megjárta már az utcát. Velemellentétben azonban ő csak saját magát bocsáthatta áruba. Sohanem szerettem a tekintetét, amikor a múltról kérdeztem, ezértáltalában kerültem ezt a témát. Felteszem, az övé is a szokásostörténet volt. A legtöbb utcagyerek ugyanazt mesélhetné:hogyan használták ki, utána pedig hogyan hajították el. Úgy

gondoltam, megtehetem neki azt a szívességet, hogy befogadomaz üresen álló szobámba, és munkát szerzek neki. Ám az, hogyőt is elérje Tony haragja, túl nagy ár lett volna hat havi nyugodtéletért.A kapcsolatunk nem volt olyan szoros, hogy kitalálhassam,miként védjem meg Tomast anélkül, hogy úgy tűnne, a sorsárahagyom. A gond részben az volt, hogy egyikünk sem nyílt megszívesen, ehhez persze az is hozzájárult, hogy közös életünknem indult zökkenőmentesen. A beköltözése estéjén, amintkiléptem a fürdőszobából, ott találtam őt az ágyamon fekve,meztelenül. A haja nagy tintapacaként terült szét a hófehérágyneműn. Ledermedve álltam, Micimackós törülközőmetszorongatva, szájtátva bámultam rá. Ő pedig kinyújtózott azágyon, mint valami nagymacska, kidolgozott izmaimegfeszültek. Tökéletesen fesztelenül viselkedett, és azt is láttam,miért. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy éhezőutcakölyök. Soha nem kérdeztem a korát, de feltételeztem, hogyfiatalabb nálam. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyen tekintettel nézzenrám.Képtelen voltam nem követni pillantásommal egyik kezét,mellyel végigsimított testén a mellkasától egészen az ágyékáig.Nyilvánvaló invitálás volt, de beletelt néhány másodpercbe, mígrájöttem, mi folyik itt. Végre megértettem: úgy érezte, nekem isa szokásos módon kell fizetnie azért, mert a pártfogásombavettem. Az utcán semmit nem adnak ingyen, így aztán, amikorkijelentettem, hogy nem fogadok el tőle pénzt, más módonakarta leróni a tartozását. Megpróbálhattam volna elmagyaráznineki, hogy egész élelemben kihasználtak, eszembe sem jutna,hogy én is ugyanezt tegyem mással. Ha mindezt elmondom,talán elkezdünk beszélgetni, és sok minden kiderült volna.Ehelyett sajnos pánikba estem, kilökdöstem őt a szobámból, sőtmég a takarót is utána hajítottam. Máig sem tudom, mit gondolt

erről az esetről, soha nem beszéltünk róla. Lassan kialakultköztünk egyfajta megszokott napirend: megosztoztunk aházimunkán, a főzésen meg a bevásárláson, mint két átlagoslakótárs. A titkainkat azonban megőriztük magunknak. Néharajtakaptam, hogy furcsa tekintettel méregetett, feltehetően azongondolkodott, mikor fogom a sorsára hagyni, mint eddigmindenki más. Most gyűlöltem magamat, hogy pontosan errekészülök.– Mi van, korábban elengedtek?Megérintette az államat, én pedig hátraléptem, hogy minéltávolabbról nézzek a hűséges szempárba. Nem volt kibúvó azalól, amit tenni készültem, de nem akartam látni, ahogy az arcaelkomorul, és miattam az emberekbe vetett minden maradékbizalmát is elveszti.– Nem.A testsúlyomat áthelyeztem egyik lábamról a másikra,miközben azon igyekeztem, hogy a hangom ne legyen máristúlságosan elutasító. Nem ő tehetett arról, hogy az életemet akárle is húzhatnám a vécén. Már megint.– Mondanom kell valami fontosat, te pedig végighallgatsz, ésazt teszed, amit kérek tőled, oké?– Szóval elmész.Fogalmam sincs, honnan tudta. Talán a szememből olvastaki. Lehetett tapasztalata az ilyesmiben.– Nincs más választásom.Némán léptünk ki a hátsó ajtón az utcaszintre vezető lépcsőkörüli lebetonozott teraszra. Nem volt túl szép hely, de legalábba zaj alábbhagyott. A levegő esőszagú volt, de az egész délutángyülekező felhőkből most nem hullott az égi áldás. Ha sietek,talán odaérek a buszpályaudvarra, mielőtt teljesen eláznék.– Emlékszel, mondtam neked, hogy a múltban történt velempár elég kellemetlen dolog.

– Igen, de most már nincs miért aggódnod. Én itt vagyok.Tomas mosolygott, és nem tetszett az, amit a tekintetébőlkiolvastam. Nem akartam, hogy megkedveljen, és nem akartam,hogy hiányozzak neki. A francba, ez nem alakul jól. Úgydöntöttem, nem próbálkozom semmilyen mesével, ez amúgysem erős oldalam.– Komoly zűrbe keveredhetnék, és el akarok tűzni innen,mielőtt kitör a balhé.Ez sem volt túlságosan bő magyarázat, de hogymagyarázhatnám el valakinek, hogy a vámpír gengszter, akifelnevelt, és akit minden igyekezetemmel szeretnék elpusztítani,vérdíjat tűzött ki a fejemre? Tomas képtelen lett volna felfogni,milyen világból érkeztem, bármilyen hosszú ideig magyarázom.– A lakásban minden cucc legyen a tied, csak a ruháimat viddel a menhelyre. Lisa jó hasznukat fogja venni.Éreztem egy kis keserűséget, hogy hátra kell hagynom a nagygonddal kiválogatott ruhatáramat, de már nem volt mit tenni.– Cass...– Beszélek Mike-kal, mielőtt elmegyek. Biztosan megengedi,hogy itt húzd meg magad pár hétig, arra az esetre, ha valaki alakásban keresne. Jobb lenne, ha egy ideig a környékét iselkerülnéd.Az épület felső szintjén volt egy kis stúdiólakás, abból akorból, amikor a tulajdonosok rendszerint az üzletük felett éltek.Mike nemrég használta, feltehetően lakható állapotban volt.Sokkal jobban éreztem volna magam, ha tudom, hogy Tomas ittrejtőzködik. Rémisztő volt belegondolni, mi történne, ha egycsapatnyi dühödt vámpír törne be a lakásba, és helyettem őttalálnák ott.– Cassie – fogta meg a kezemet Tomas óvatosan, mintha attóltartana, hogy elrántom onnan. Az első éjszakán megesettfélreértés óta óvakodott megérinteni engem. Nem akartam

félreérthető jelzést küldeni felé, ezért nem bátorítottam. Azigazat megvallva könnyebb volt uralkodnom magamon, hamegtartom a biztonságos távolságot. Nem akartam flörtölni velesem a munkahelyen, sem otthon. – Én is veled megyek. –Nyugodt hangon mondta, mintha a világ legtermészetesebbdolga lenne.Nem akartam megbántani, de nem maradhattam, hogymegvitassuk a dolgot, mert egy bérgyilkos lihegett a sarkamban.– Nem jöhetsz. Sajnálom, de két embert könnyebbmegtalálni, mint egyet. Ráadásul, ha engem elkapnak... –félbehagytam a mondatot, mert rájöttem: anélkül, hogymegveszekedett bolondnak tartana, nem tudom elmondani neki,milyen szörnyűségek várhatnak rám. Nyilvánvaló, hogy sokkülönös dolgot látott már életében, amíg az utcán élt, talánnyitottabb is volt az ilyen történetekre, mint a zsaruk, akikdrogosként vagy elmebetegként kezelnek mindenkit, akivámpírokat emleget. De még ha meg is tudtam volna győznivalahogy, most nem volt rá idő.– Sajnálom, mennem kell.Nem épp így akartam búcsút mondani. Sok minden volt, amiteddig azért nem mondtam el Tomasnak, mert nem akartam,hogy úgy érezze, nyomulok rá. És most, amikor már bármirőlbeszélhettem volna, itt kellett hagynom.Elhúzódtam tőle, de nem eresztette el a karomat, a szorításameglepően erős volt. Mielőtt tiltakozhattam volna, egy ismerős,de annál kellemetlenebb érzés kerített hatalmába. A nyirkoséjszakai levegőt hirtelen valami még hidegebb, sötétebb ésbarátságtalanabb közeg szorította ki. Nem tudom, hogy azátlagemberek mit éreznek a vámpírok közelében, de énvilágéletemben tisztában voltam azzal, ha megérkeztek. Talánahhoz hasonló, amikor az emberek azt mondják, úgy érzik, hogya koporsójukat ácsolják. Egy borzongás a gerinc mélyén, és a

megmagyarázhatatlan balsejtelem, hogy valami rossz történik. Akísértetek közelében soha nem tört rám ez az érzés, de vámpírokmegjelenésekor mindig. Felnéztem, és egy sötét árnyékot láttamelsuhanni az utcai lámpák fényében. Elég volt egy pillanat, ésmáris beleveszett az éjszaka sötétjébe.– A francba!Előhúztam a fegyvert, és belöktem Tomast a raktárba. Nemmintha ez sokat segített volna. Ha Tony vámpírokat küldött rám,nagyobb védelemre lenne szükségünk egy zárt ajtónál. Láttammár, amint Tony egy tömör tölgyfa kaput rántott ki a helyérőlfinom, gyűrűkkel teliaggatott kezével csak azért, mert nemtalálta a kulcsait, és ez felbosszantotta.– Mi volt ez?– Valaki, akivel nem akarok találkozni.Ránéztem Tomasra, és felrémlett előttem csinos arca, amintvérben ázik, és tekintetéből lassan elszáll minden élet. Nemigazi látomás volt, inkább csak a rám jellemző módon a létezőlegrosszabb eshetőséget képzeltem el, ám ez is elég volt ahhoz,hogy összeszedjem magam. A vámpírok nem fogják a fél klubotlemészárolni azért, hogy engem elkapjanak. Tony jobban tartotta Szenátustól, mintsem hogy áldását adja egytömeggyilkosságra. Az azonban egy pillanatig sem zavarná, hacsak egy utcakölyköt kellene eltávolítania az útból. Akíméletlenségét már volt alkalmam megtapasztalni, amikornégyéves koromban árvává tett, csak azért, hogy teljes uralmatszerezhessen a képességeim felett. A szüleim akadályt jelentettekszámára, úgyhogy megszabadult tőlük. Ilyen egyszerű ez.A Szenátus pedig nem csinál nagy ügyet egy olyan akcióból,amit simán rá lehet kenni az utcai bandákra. így aztán alegfontosabb feladatom az volt, hogy Tomast kimenekítsem atűzvonalból.

– Ki kell jutnom innen, vagy mindenkit veszélybe sodrok. Demost már rád is vadászni fognak, mert látták, hogy beszélünk.Azt hiszik, tudod, hogy hová akarok menni.Átvonszoltam Tomast a raktáron, közben törtem a fejem.Tiszta őrült voltam, hogy idejöttem, és hagytam, hogymeglássanak minket. Annak ellenére, hogy rendszeresentagadtuk, a fél klub meg volt győződve arról, hogy együttjárunk. Ha Tony bérgyilkosai faggatózni kezdenek, és valaki eztaz infót közli velük, halálra kínozzák Tomast, hogy elárulja,hová szöktem. Meggondolatlan voltam, hogy kapcsolatotteremtettem – még ha csak ilyen plátóit is – bárkivel. Olyanvoltam, mint valami méreg: aki érintkezésbe került velem,örülhetett, ha élve megúszta. Valahogy Tomast is ki kell menekíteneminnen, akárcsak magamat, és neki is el kell hagynia avárost, ráadásul soha nem térhet vissza. Pedig már egésznormális életet épített itt fel magának az én segédletemmel.Az csak fokozta az aggodalmamat, hogy a vámpír futnihagyott minket. Láttam már őket, ahogy szinte beleolvadtak aviharos szélbe, olyan gyorsan repültek. Bőven lett volna idejearra, hogy támadó kígyóként lecsapjon rám, vagy messzebbről,biztonságos távolból lelőjön. A vámpíroknak nincs szükségükfegyverekre a halandók ellen, de a Szenátus elvárja, hogy minéltermészetesebb módszerekkel likvidáljanak, így a legtöbbenhordanak maguknál pisztolyt. A rám leselkedő alak sejthette,hogy nálam is van fegyver, de nem hiszem, hogy túlságosantartott volna tőle, még ha nem is tudta, milyen pocsékul célzok.Legfeljebb azt remélhettem, hogy egy kissé lelassítom. Nem,csakis azért voltam még életben, mert a vadász azt az utasítástkapta, hogy játssza végig a játékot. A gyászjelentésben 8.43szerepelt, tehát akkor kell bekövetkeznie. Szinte hallottamTonyt, amint a család előtt büszkén meséli, hogyan szervezettegy utolsó látomást egykori prófétájának, akinek ezúttal még

csak meg sem kellett erőltetnie magát. Kíváncsi voltam, vajonitt akar megölni, és a hullámat viszik ki a Peachtree-re, vagyelőbb az elmémet hajtja az uralma alá, és rávesz, hogy a sajátlábamon sétáljak ki a vesztőhelyre. Egyik megoldás sem voltigazán az ínyemre.– Oké, ezt tedd fel, és hozd a kabátod. Gyűrd alá a hajadat –mondtam, miközben megnyaltam teljesen kiszáradt ajkamat.Mike számos baseballsapkája egyikét a raktár polcán hagyta.Megragadtam, de Tomasnak esélye sem volt, hogy ahajzuhatagát eltüntesse alatta. – Keresnünk kell valakit, akitőlkölcsönkérhetsz egy kapucnis kabátot vagy dzsekit. Így túlkönnyen felismernek.Talán az egyik goth megszán, és ad nekünk egy csuklyát. Hasikerül eléggé elváltoztatnom Tomas külsejét, esetlegkisurranhat, amíg a vámpírok velem lesznek elfoglalva.– Cassie, figyelj. Van egy...Soha nem tudtam meg, mit akart mondani Tomas, mivelebben a pillanatban az ajtó úgy vágódott ki, mintha a zár sosemlett volna a helyén. Öt hatalmas vámpír rontott a helyiségbe.Úgy néztek ki, mint egy csapat harcos focicsatár, akikunderground bandát alakítottak. Óriási izmok, vállig érő,zselézett frizurák.Egy rövid pillanatig megmerevedve bámultunk egymásra. Améret igazából nem lényeges az élőhalottak birodalmában, deTony kedvelte az efféle hústornyokat. Azt hiszem, amegfélemlítés volt velük a célja, amit az én esetembentökéletesen el is ért. Rémületemet csak fokozta, hogy a támadóknem bajlódtak valódi arcuk kifinomult maszkok mögérejtésével. Tudtam, hogy néz ki egy vámpír vadászat közben,hisz épp elégszer láttam már ilyet, de még így is rémálomkénthatottak rám. Épp csak annyi időm volt, hogy átfusson azagyamon, valószínűleg már nem élek olyan sokáig, hogy ag-

gódnom kelljen az ilyen rémálmok miatt. A vámpírok ezutánszemkápráztató gyorsasággal támadásba lendültek. Azegyikükre rálőttem, valahol szívtájékon találtam el, de ez semállította meg. Nem mintha ezt reméltem volna. Itt már nem voltmit tenni. Nem számítottam öt vámpír bérgyilkosra, egyfikarcnyi esélyem sem volt velük szemben. Tony sokkaldühösebb lehetett rám, mint gondoltam.

2. fejezetAfegyvert kitépték a kezemből, engem pedig arccal előre araktár téglafalának taszítottak. Ezzel egy időben a karomat olyanerővel csavarták hátra, hogy attól féltem, azonnal eltörik. Nemláttam, mi történik a raktárban, mivel az arcom a vakolatnakpréselődött. A hátam mögül hallatszó zaj olyan volt, mintha azösszes fémpolcot felborogatták volna. Valaki mérgesenfelmordult, majd egy erős energiahullám söpört végig ahelyiségen. Olyan volt, mint egy forró széllökés, apró szikrákezrei égették a bőrömet. Ha lett volna elég levegő a tüdőmben,biztosan felsikítok, egyrészt a meglepően erős fajdalom,másrészt az elvetemült rohadék miatt, aki egy szemernyi esélytsem adott nekem a menekülésre. Tony nemcsak hogy egy egészosztagnyi vámpírt küldött ellenem, de legalább az egyiküknagymester volt. Más nem tudott volna ilyen erejű energiátkezelni. Erre még öt hétköznapi vámpír együttesen sem lettvolna képes. Ráadásul ez a mester nem is akármilyen lehetett.A legtöbb vámpír gyakorlatilag rabszolgaként töltihalhatatlan létét, azokat szolgálva, akik átváltoztatták őket.Nincs lehetőségük arra, hogy megszökjenek, vagyvisszautasítsanak egy megbízást. Ám néhányan, akik életükbenis kivételesen erős akaratúak voltak, az idő múlásával egyrenagyobb hatalomra tesznek szert. Amint elérik a mester szintet,szolgáikká tehetnek más vámpírokat. Emellett általábanbizonyos fokú önállóságot kapnak átváltoztatójukkal szembenis. A hetedik szint a legalacsonyabb a mesterek között, nagy

többségük nem is jut ennél tovább. Akiknek viszont sikerül,minden egyes létrafok megtételével újabb képességekre és egyrenagyobb szabadságra tesznek szert. Egész életembennagymester vámpírok vettek körül. Voltak köztük hármasszintűek is, mint például Tony, és többször láthattam őketdühödten tombolni. De azelőtt soha nem éreztem, hogy azerejükkel lyukakat égethettek volna a bőrömbe.Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Tony rábeszélt egy igazántapasztalt, második vagy első szintű vámpírt, ugyan vegyen márrészt egy kedélyes merényletben. Az én likvidálásom egyáltalánnem jelentett kihívást, mégsem volt semmilyen más magyarázata történtekre.Odakiáltottam Tomasnak, hogy fusson, bár tudtam, hogy nemjuthat messzire. Fogva tartóm ezt úgy értelmezte, még nemérzek elég fájdalmat, ha ilyen zajt tudok csapni. Lejjebbcsúsztatta a fejemet tartó kezét a nyakamig, és megszorította. Azvillant át az agyamon, remélem, leszek olyan szerencsés, hogymegfojt, mielőtt eszébe jutna, hogy le kell szállítania engem. Ezsem lenne ideális megoldás, de összehasonlíthatatlanul jobb,mint Tony rusnya arcát bámulni az örökkévalóságig.Egy másodperccel később, miközben már színes pettyekugráltak a szemem előtt, és a fülemben egyre hangosabbá vált adobolás, a vámpír fülsiketítő hangon felvisított, és eleresztett.Fuldokolva térdre rogytam, próbáltam levegőt erőltetni atüdőmbe égő és nyilalló torkomon keresztül. A vámpírrángatózni kezdett, és úgy sikoltozott, mintha szét akarnarobbanni. Eltartott egy kis ideig, amíg rájöttem, mi történt vele,mert nem mindennapos jelenség. Amikor megérintettem ameleg, szinte nedves tapintású, aszimmetrikus pentagrammakörvonalait a hátamon, sok mindent megértettem. Az érzésolyan volt, mintha valaki perzselő olajat öntött volna a bőrömre.A másik árulkodó jel az volt, hogy a vámpír karját és

mellkasának egy részét arany színben ragyogó csíkok lepték el,melyek sisteregtek és füstöltek, hamuvá égetve a húsát, egészena csontokig. Miközben bámultam, az egyik olvadozó vonalelérte a kis sebhelyet a szíve felett, ahol a golyóm a testébehatolt. Megdöbbenve, mozdulatlanul figyeltem az eseményeket.A jelek alakjából egyértelműen arra lehetett következtetni, hogya védelmezőm munkához látott.Volt ebben valami ironikus, tekintve, hogy Tony magakarcoltatta a bőrömbe a pentagrammát. Azt hittem, csak átverésaz egész, különben is, az eredeti ötszög forma megnyúlt, ahogynőttem, a végén már csak egy ronda tetoválásnak tűnt, mely ottterpeszkedett a fél hátamon, átnyúlva a bal vállamra is. Habárnem volt túl csinos, a jelek szerint kitűnően tette a dolgát.Ugyanakkor viszont az engem fojtogató vámpír nem volt mester– az elsöprő energialöket valahonnan mögülünk érkezett –, éshogy mire lenne képes a védelmezőm az egyik nagymenővelszemben, az már egészen más kérdés volt. Már ezt is nagyeredménynek tartottam. Eddig csupán egyszer lépettműködésbe, de akkor közel sem hozott ilyen látványoseredményt. Csak a próbálkozó haramia karját égette meg, éppannyira, hogy legyen időm elszökni előle. Igaz, akkor csak egyember akarta kioltani az életem. Lehet, hogy a pentagrammaereje az engem fenyegető veszély nagyságától függ? Volt egyolyan rossz érzésem, hogy ez hamarosan ki fog derülni.Tudtam egyet s mást a mágiáról, mivel Tony két jelvetőt isfoglalkoztatott, hogy fenntartsa az otthonát és üzleteit óvóvarázslatok tömkelegét. Tőlük tanultam meg, hogy három főcsoport létezik: a határőrök, az energiagócok és a védelmezők.Tony a határőröket vetette be, valahányszor el kellett rejtenievalamelyik illegális üzelmét – vagyis állandóan. Azenergiagócok ennél összetettebb jelenségek. Pozitív módonfelhasználva minden stresszoldó kúrát vagy pirulát felülmúlnak,

segítik leküzdeni az érzelmi problémákat is. Negatívhasznosításuk esetén – ahogy Tony előszeretettel alkalmaztaőket – képesek befolyásolni bármilyen üzleti tárgyalás kimenetelét.Akik a gócok hatása alá kerülnek, hirtelenmeglágyulnak, úgy érzik, semmi értelme a keménypozícióharcnak, amikor sokkal egyszerűbb elfogadni Tonyfeltételeit. A védelmezőknek két fő típusuk létezik: a személyivédőpajzsok és a strázsák. Eugenie az előbbiekkel ismertetettmeg még gyerekkoromban. Nélkülük a szellemek szellemeit isérzékeltem. Ezek azok a vékonyka energiafonalak, melyek amúltba nyúlnak vissza. Azt jelzik, hogy egykor, akár több százévvel ezelőtt egy kísértet járt erre. Minél idősebb lettem, annálzavaróbbá váltak ezek az energiák. A bajt csak tetézte, hogyTony régi kúriája egy indián temetkezési hely és a telepesektemetője között helyezkedett el. Eugenie végül megunta, hogy afigyelmem folyton elkalandozik a tanórák alatt, és megmutatta,hogyan vonhatok védőpajzsot magam köré. Segített abban, hogyfelfedezzem saját energiamezőmet, melyet egyesek auránakneveznek. E köré kellett védőfalat emelnem, a bennem lakozóerőt használva. Végül eljutottam odáig, hogy a pajzs működéseteljesen automatikussá vált, a közelembe kerülő aktívszellemeken kívül minden más jelenlét érzékelését blokkolta.A védőpajzsok azonban csak annyira erősek, amennyire azőket létrehozó személy, hiszen mindenki a saját energiájáthasználja fel. Általában nem elég hatékonyak ahhoz, hogyellenálljanak egy komolyabb spirituális vagy pszichéstámadásnak. Ilyenkor kerülnek képbe a strázsák. Amágiahasználók által megidézett varázslatok célja, hogymegvédjenek egy személyt, tárgyat vagy helyszínt az ártószándéktól. Úgy is lehet alakítani őket, hogy mindenfajta gonoszcselekedet visszaszálljon annak elkövetőjére. Az én esetemben

így vált lehetővé, hogy ha valaki bántani akar, a végén fájdalomtólordítva görnyedjen össze.Az efféle strázsák nagyon keresettek a természetfeletti világszereplői között. Tony egyszer egy kisebb vagyont fizetett egyjelvetőnek, hogy készítsen egy speciális határőr-strázsakombinációt egy teljes hajóraj számára, mely felettébb illegálisrakományt szállított. A cél az volt, hogy a külső szemlélőkszámára csupán egy rakás korhadt bárkának tűnjenek, abból afajtából, amire még a hatóság emberei sem szívesen szálínak át,hogy átkutassák. A jelvető azonban fiatal volt és tapasztalatlan.A varázslat elillant, pont akkor, amikor a hajók befutottak acélállomás kikötőjébe, éppen a parti őrség egyik naszádjánakközelében. Tony elvesztette a rakományt, a jelvető pedig azéletét. Túl fiatal voltam, hogy emlékezzem arra, milyen érzésvolt, amikor a strázsa rám került, de bárki készítette is, nagyonértette a munkáját. Tony biztosan csinos összeget fizetett érte.A szemeim könnybe lábadtak az égett vámpírhús bűzétől.Nem mindennap érez ilyet az ember. Néhány másodpercnyiémelygés után rájöttem, hogy újra tudok mozogni. Gyorsankörülnéztem a fegyveremet keresve, ám szinte azonnal feladtama kutatást, és bekúsztam egy felborult polc mögé. Sehol semláttam a kilenc milliméterest, de nélküle esélyem sem volt, hogyeljussak az ajtóig. A néhány doboz, mely mögött fedezéketkerestem magamnak, senkit nem fog sokáig megtéveszteni. Sefegyver, se búvóhely, mindössze egy deformálódottvédelmezővel rendelkeztem. Úgy döntöttem, szégyen a futás, dehasznos, és meggörnyedve hátrálni kezdtem a folyosó felé.Ha sikerül elérnem, hogy a vámpír mester egy percig még nefigyeljen fel rám, talán elérek a kis ajtóhoz, ami az alsó szintbefejezetlen részébe vezet. Abból a helyiségből ugyan nem nyíltbejárat a klubba, viszont szomszédos volt a tánctérrel. Hasikerül eltűnnöm a szemük elől, nyílik egy apró esélyem arra,

hogy összezavarjam a vámpírok érzékeit, és azt higgyék,valahogy visszajutottam a bárba. Ezalatt kiosonhatnék a hátsóajtón, hacsak nem voltak annyira elővigyázatosak, hogyegyiküket hátrahagyták őrködni. De még ha így is van, avédelmezőm talán képes lesz elbánni még egy alacsonyabbszintű vámpírral. Hangsúlyozom, talán.Végre elértem a kisméretű ajtót a leghátsó polcsor végén.Kinyitni azonban már nem volt időm, mivel egy reccsenést,majd egy nem emberi ordítást hallottam magam mögül.Hátralestem a vállam fölött, felkészülve arra, hogy egy vagy kétfelém száguldó vámpírt pillantok meg. Pánikba esett agyamnakkellett néhány pillanat, amíg rájöttem, hogy a folyosón lebegveközeledő alak nem más, mint Portia, és a dulakodás zaja néhánysorral távolabbról hallatszik.– Mondtam, hogy hozok segítséget, Cassie! – kiáltotta Portiaizgalomtól ragyogó szemekkel. Az arcát két oldalról keretezőkis loknik vidám táncba kezdtek, amint lendületesen megfordult,hogy a háta mögé mutasson. Mintha egy egész konföderációsezred lepte volna el a raktárt, bár jól tudtam, hogy a szűkhelyiségben közel sem férnének el ennyien. Korábban is láttammár ilyen trükköt, a metafizika néha látványosan rácáfol a fizikaföldhözragadt törvényeire, ám az élmény még így is döbbenetesvolt.Egy kackiás bajszú, fess katonatiszt meghajlással üdvözölt.– Beauregard Lewis kapitány szolgálatára, hölgyem!A pasas leginkább Custer tábornokra hasonlított, devalószínűleg nem örült volna őszintén, ha botor módon elárulomneki, hogy az ellenfél egyik legendás hadvezérét vélemfelfedezni benne. Ám mielőtt megszólalhattam volna, egyvámpír nyúlt át a polcon és a kapitány testén, hogy megragadja anyakamat.

Beauregard kivonta kardját. Talán fél másodpercem lehetett,hogy felmérjem, mire készül, mielőtt lesújtott a szablyával,könyökénél metszve le a vámpír karját. A bérgyilkos felordított,és vele én is, mivel beborított a mindenfelé spriccelő meleg vér,és mivel a levágott kar még mindig a nyakamra kulcsolta ujjait,a légcsövemet szorongatva. A vámpírok nem halnak meg, amígel nem pusztítják a fejüket és a szívüket, ezért a kar igyekezettvégrehajtani a neki adott utolsó utasítást, vagyis, hogymegfojtson engem. Beauregard megpróbálta lefejteni rólam, dea keze természetesen akadály nélkül áthatolt rajtam.– Fölöttébb sajnálom, hölgyem – mondogatta, miközben alátásom kezdett elhomályosulni, immár másodszor azon azestén. – Az energiám legnagyobb része elment arra a csapásra –rázta meg a fejét szomorúan. – Ahogy telik az idő, egyregyengébbek leszünk.Úgy tűnt, arra vár, hogy mondjak valamit, de elég nehézegyütt érzőnek lenni, amikor nem kapsz levegőt, és színesszikrák pattognak a szemeid előtt.A vámpír ismét felém kapott, de Portia elgáncsolta anapernyőjével.– Kapjátok el! – kiáltotta, és a katonák, akik eddig csakszemlélték az eseményeket, úgy indultak meg, mint egyösszefüggő, szürke folyam. Egyike volt azoknak apillanatoknak, amikor az agyam hevesen tiltakozott, nem volthajlandó befogadni, amit a szemem közvetített neki. Ezernyikatona rohanta meg ugyanazt a pontot, belezuhanva, mintamikor a víz eltűnik a lefolyóban. A különbség csak annyi volt,hogy a lefolyó meglehetősen szokatlan alakot öltött, ésszemlátomást nem élvezte a történteket. A vámpír vergődni kezdetta polcok között, megmaradt kezével úgy kalimpált, minthalesöpörhetné magáról a támadó sereget, miközben a bőrénbíborszínű foltok jelentek meg.

Mire sikerült letépnem magamról a nyakamat szorongatókezet, és a csonkot a padlóra hajítanom, a vámpír már nemmozgott többé. Megmerevedett, akár egy szobor a polcsorvégén. Egyik szememet végig a földön heverő karon tartottam,mert még mindig felém kúszott, hogy újra rám támadjon. Nemvoltam teljes mértékig tisztában a történtekkel, de aztgyanítottam, minden szellem egy kicsit jobban lemerevítette avámpírt, egy nagy, rusnya jégkrémmé változtatva. Épp az ötlöttaz eszembe, mi lesz akkor, ha ez a tengernyi szellem egyszercsak kiszabadul, amikor a földön heverő test felrobbant. Mivelépp egy borosüveggel csépeltem az utánam kutató kart,lemaradtam a nagy eseményről. Csupán azt észleltem, hogyegész testemet beborítják a fagyott vámpírhús darabkái. Olyanérzés volt, mintha jégesőbe kerültem volna.Portia arrébb siklott. Neki könnyű volt közlekedni azundorító padlón, hisz nem is érintette a lábával. Megpörgettecsipkés napernyőjét, majd felém bökött vele.– Mi most megyünk, Cassie. Ez nagyon sokat kivett afiúkból, pihenniük kell. De tudnod kell, hogy nagyon jó buli volt– ezzel belekarolt Beauregard–ba, pukedlizett egyet, míg atábornok ismét meghajolt. Ezután pedig köddé váltak, a vámpírmaradványaiból kiözönlő sereggel együtt.Ott ültem a lassan olvadó ragacsban, a döbbenettől mozdulnisem tudtam, csak a nyakamat dörzsölgettem. Az arcom égett,ahol a szanaszét repülő vámpírdarabkák eltalálták, de a torkomsokkal inkább aggasztott. Képtelen voltam nyelni, és ez nem sokjót ígért. Ki tudja, meddig ülhettem volna ott, az olvadó és apolcokról lassan lecsordogáló maradványok között, ha Tomasnem jelenik meg a folyosó túlsó végén.– Siess! – ragadta meg a csuklómat, és vonszolt magával ahelyiség közepe felé. Felkiáltottam, egyrészt a fájdalom miatt,hisz ugyanazt a kezemet fogta, amit a támadóm kicsavart,

másrészt meglepetésemben, hogy élve viszontlátom. Néhányperccel ezelőtt már mindkettőnket halottnak könyveltem el, éscsak most derengett fel bennem a kérdés, vajon ki harcolt atöbbi vámpírral, amíg Portia és csapata mellettem volt. Tomaskezéről csöpögött a vér. Egy percig azt hittem, az övé, de nemláttam rajta sebet. A kiáltásom megzavarhatta, mert hirtelenelengedte a karomat, én pedig a földre huppantam, zihálva ésfulladozva a kiáltással még jobban megsanyargatott torkommiatt. És ekkor, miközben a mellkasomhoz szorított kézzeligyekeztem legyűrni a hányingeremet, megláttam a testeket.Az első támadómat leszámítva, akinek egyik karja már szinteeltűnt, és gurgulázó hangot adott ki, ahogy a védelmezőmenergiája a mellkasához érkezett, az egyetlen, még mozgóvámpír egy polc alá szorulva vonaglott. Az állványt minthaletépték volna a falról, mielőtt ráhajították. A polc több vaskoslapból állt, a raktár berendezése stílusában illeszkedett az egészklub hangulatához, Mike a teljes bútorzatot egy lebontásra ítéltgyárból mentette meg. Nem épp a manapság divatos,formatervezett, kecses darabok voltak, hanem igazi robusztusmonstrumok. A peremük ugyanakkor borotvaéles volt, Mike–nak nagyon kellett vigyáznia a felszerelésük során. Amikor afalból kitépve az egész polcot elhajították, ezek a lemezek alendülettől gyilkos fegyverekké változtak, úgy szeletelték fel avámpír testét, mint egy vekni kenyeret. Nemrég étkezhetett,mert a sebekből rengeteg vér folyt ki, terebélyes foltbankarmazsinvörösre színezve körülötte a padlót.A lemezek azonban nem metszették le a fejét, és a szívét semtalálták el, így borzasztó sérülései ellenére még mindig életbenvolt. Amint észrevett engem, megpróbálta felém emelni afegyvert, amit az egyik kezében tartott. Ezt látva Tomas habozásnélkül odaugrott hozzá, s kirántotta a vámpír hasába mélyedőfémdarabot. Egymás után többször lecsapott vele, a lap tompán

puffant a földön fekvő alak testén, miközben én a döbbenettőltágra nyílt szemmel bámultam. Alig telt bele néhány másodperc,és a vámpír inkább hasonlított egy nagy adag darált húsra, mintemberre.A szeméből még akkor is a gyűlölet áradt felém, amikor mártudta, hogy mi vár rá, én pedig se sikoltani, se mozdulni nembírtam. Régebben jó néhányszor kerültem veszélyes helyzetbe,de az idegek hajlamosak elfeledkezni arról, milyen is mindennap minden percében pattanásig feszülni, ha egy ideigviszonylagos nyugalom veszi körül őket. Néztem, ahogy Tomasegy utolsó, jól irányzott csapással elválasztja a vámpír fejét atestétől, és hangosan kifújtam a levegőt, amit addig öntudatlanulvisszatartottam. Életben voltunk. Még mindig nehezen hittem el,érteni meg végképp nem értettem.Amíg felcseperedtem, Tony mellett sikerült elég magastűréshatárt elérnem az erőszakkal szemben. Most is egészen jóltartottam magam, amíg meg nem láttam a negyedik és ötödikvámpír szíve helyén tátongó véres lyukakat. Az efféleszerzetekkel leggyakrabban a hagyományos módon, egy szívbeszúrt karóval szoktak elbánni, de azt hiszem, a szív pusztakézzel történő kitépése hasonlóan eredményes, bár korábbansoha nem láttam még erre példát. Épp arra gondoltam, hogy ajövőben is remekül meglennék hasonló élmények nélkül, amikorTomasra pillantottam, és a helyiség hirtelen semmivé foszlottkörülöttem.A legtöbbször vannak figyelmeztető jelei a közelgőlátomásnak. Olyankor sem tudom leállítani őket, de az amintegy 30 másodperces szédelgés, ami megelőzi őket, időt adarra, hogy eltűnjek az emberek színe elől, és mentálisanfelkészüljek. Ezúttal azonban semmi ilyesmit nem éreztem. Apadló egyszerűen megnyílt alattam, és egy hosszú sötét alagútbazuhantam. Amikor véget ért a száguldás, Tomas ott állt

mellettem talán két méterre, egy füves pusztán, mely mintha avégtelenségig nyúlt volna a fakó, kék színű égbolt alatt. A bőresötét bronz volt a megszokott tejeskávébarna helyett, és a gothcuccokat egy ujjatlan, mocskos gyapjútunika váltotta fel, deegyértelműen ő volt az. Szemei vadul csillogtak, akár két sötétékkő, diadalittasan tekintett szét. Egy csoport hasonlóan öltözöttember állta körül, mind úgy viselkedtek, mintha a kedvenccsapatuk épp most nyerte volna meg a Szuperkupát.A közelünkben a tenger hullámai csapkodták a partot. A vízolyan sötétzöld volt, hogy szinte feketének látszott. Egyenetlenlökésekben fagyos levegő sodródott a tengerről a szárazföldbelseje felé. Kissé rideg, ám gyönyörű tájkép lehetett volna, haeltekintünk a néhány tucatnyi testtől, mely a földön hevertélettelenül. Legtöbbjük európainak látszott, a hozzámlegközelebb heverő öltözékét talán egy kis költségvetésűkalózfilmben tudtam volna leginkább elképzelni. Fehér, hosszúujjú vászoning, barna, térdig érő nadrág, és elkoszolódott fehérharisnya. A cipőjét elhagyta, a haja pedig ugyanolyan vadságrólárulkodott, mint az arckifejezése.Rémülettel vegyes csodálkozással figyeltem, ahogy Tomasegy durván megmunkált bronz kést vág a férfi még zihálómellkasába, majd a nyakától a hasáig óriási vágást ejt rajta. Asebből felszálló meleg a tenger felől érkező hűs fuvallattaltalálkozva némi ködöt gerjesztett, ám nem elég sűrűt ahhoz,hogy ne lássam, amint Tomas úgy töri szét az áldozat bordáit,mintha vékony fagallyak lennének. Élénkvörös vérsugarakáztatták a kezét, ahogy kiemelte a még remegő szívet, és amagasba tartotta. Ezután pedig lassan, mintha minden pillanatátki akarná élvezni, a szájába vette. Fogai belemélyedtek azizomba, mely még mindig pumpálni igyekezett. Vékony vérsugáröntözte arcát, és folyt le állán, amikor elharapott együtőeret. A vérpatak egy pillanatra megpihent a nyakánál, majd

nyújtózkodó vörös ujjakként indult útnak a mellkasán, a tunikafelé. Olyan absztrakt mintákat rajzolt a testére, minthavalamiféle harci díszt viselne. Torka megrándult, ahogy nyelt,kiváltva a körülötte álló tömeg hangos üdvrivalgását.Bizonyára valamilyen zajt csaphattam, mert Tomas felémpillantott. Vértől vöröslő fogait elképesztően groteszk vigyorralvillantotta elő, majd felém nyújtotta a kezében lévő húsdarabot,mintha meg akarná osztani velem. Egy lépéssel közelebb lépett,és ekkor tudatosult bennem, hogy lábaim a földbe gyökereztek,képtelen vagyok megállítani őt, vagy elmenekülni előle. A szívmaradványát tartó kéz pedig egyre közeledett felém. Abénultságom végre megtört, és felsikítottam.A torkom rettentően fájt, de képtelen voltam visszatartani azordítást. A látomás szertefoszlott, ismét a raktárban találtammagam, az új Tomast bámulva, akinek az alakja egy pillanatigegybeforrt a régivel. Nyelvével kinyúlt, hogy lenyaljon egyparányi vöröslő cseppet a szája sarkából. Olyan apró volt, hogyha nem hívja fel rá ezzel a figyelmemet, észre sem veszem.Emlékszem, akkor eszembe jutott, hogy a régi szokásokat nehézlevetkőzni, majd sikoltani kezdtem, ahogy csak bírtam.Tomas felém lépett, kitárt karjaival jelezte, hogy nem ártószándékkal közeledik. Ahogy a kezeire pillantottam, láttam,hogy szinte már teljesen tiszták. Amint még közelebb lépett, azegyik tenyerén csordogáló vércsík is eltűnt. Úgy olvadt bele abőrébe, ahogy a sivatagi homok magába szívja az esőcseppeket.Azon kaptam magamat, hogy rák módjára hátrálok, ordítva ésszitkozódva, de nem tudtam mit tenni ellene. Megcsúsztam apadlót borító vérfolyamon, és a földre rogytam. Méghangosabban kezdtem sikítani, amikor megláttam, hogy alábamat ellepte a vörös, ragacsos anyag. Mintha rózsákvirítottak volna a harisnyámon és a csizmámon. Tomas lassan

közeledett felém, és halkan beszélt, akár egy zabolátlancsikóhoz, akit épp be akar törni.– Cassie, kérlek, figyelj rám. Nyertünk egy kis időt, demennünk kell. Többen is lesznek.Újból elcsúsztam, ezúttal a fenekemen landoltam, ráadásulvalami keményre estem. Az agyam valamely rejtett zugafelismerte a tárgy alakját, odanyúltam, és kihúztam magam alóla pisztolyomat.– Ne gyere közelebb, különben megöllek – szegeztem rá afegyvert. Habár a kezem elég rendesen remegett, és képtelenvoltam egyenesen tartani a pisztolyt, Tomas nagyon is jól tudta,hogy komolyan beszélek. Mindig meleg és nyílt tekintete mostkoromfekete tükörként meredt rám. Semmit nem tudtamkiolvasni belőle, nem mintha annyira vágytam volna rá.Istenem, dehogyis.– Cassie, most jól figyelj ide – mondta, miközben még így isjóképű arcát kémleltem. Ekkor esett csak le igazán, hogy egyillúzióval ismét kevesebb lettem. Eddig azt hittem, végre valamijót tettem, segítettem valakinek, megmentettem az elkallódástól.Örültem, hogy lesz egy olyan cselekedetem, ami nem torkollfájdalomba, legyen az akár az enyém, akár valaki másé. Rákellett volna jönnöm, hogy ez túl szép így, és Tomas is túltökéletes. Nem a te súlycsoportod, Cassie drágám – gondoltam,miközben a hátamat az ajtónak vetettem. – Nem kéne ígyelőreszaladni, legközelebb talán próbálkozz egy kóbor macskabefogadásával. Sajnos azt is jól tudtam, elég nagy az esély arra,hogy nem lesz legközelebb.Az ajtó túloldaláról hallottam a klubból átszűrődő zenét,valamiféle technoalapot és az éneket. Úgy hangzott a füleimnek,mintha a mennyország lenne. Semmi más vágyam nem volt,mint elvegyülni a tömegben, eljutni a kijáratig, és utána rohanni,ahogy csak bírok. A rejtőzködésben mindig is világbajnok

voltam, a turista negyed utcáin simán el tudnék vegyülni apéntek este szórakozni vágyó tömegben. Volt olyanbankkártyám, ami számos álnevem egyikére szólt, abuszpályaudvar egyik csomagmegőrző szekrényében tartottamnéhány egyszerű, nem feltűnő ruhát, és tizenöt háztömbnyikörben minden szűk átjárót meg sikátort fejből ismertem.Minden rendben lesz, ha le tudom rázni Tomast.Lassan végigcsúsztam az ajtó mentén, igyekeztem megőrizniaz egyensúlyomat, és a pokolba kívántam minden magas sarkúcipőt. A szoknyám felcsúszott, de nem foglalkoztam azzal, hogyvisszahúzzam. A legkevésbé az izgatott, hogy mennyit villantokki Tomas előtt. Vértől ragacsos kezemmel a hátam mögötttapogatóztam, és végre megleltem a kilincset. Bizonytalanléptekkel bukdácsoltam át a küszöbön, bevágtam magam mögöttaz ajtót, és a bár felé indultam. Képtelen voltam rendesenlevegőt venni, megállás nélkül a hányinger kerülgetett, detartottam magam. Most nem volt időm a rosszullétre.Már kezdetét vette a lézershow, a táncolók ugráló, lüktetőtömegét a stroboszkópok és egyéb szerkezetek fénysugaraipásztázták. A zene ütemes lüktetése és a tömeg zaja fülsüketítővolt, de nem kellett hallanom Tomast, hogy tudjam, ott vanmögöttem. A rám vetülő fényekben a testemet beborító vér holfekete, hol ezüstös színben csillámlott. A sötétségben sikerültelkerülnöm, hogy a látványom pánikot okozzon, pedig kötvehiszem, hogy hétköznapi módon festettem volna. Ahol egypillanatra megnyílt a tömeg, azonnal keresztülfurakodtam.Gondolkodni is igyekeztem közben, de az agyam magasabbregiszterei kikapcsoltak, az ösztöneim pedig csak egyet súgtak:fuss! Megpróbáltam minél gyorsabb lenni, mert csak kétlehetőségem volt: menekülni, vagy megvárni, hogy utolérjen.Sajnos tudtam, hogy így sincs sok esélyem.

A tánctér közepénél jártam, amikor Tomas megragadott.Megfordított, hogy szembenézzek vele, és éreztem, ahogy egyikkeze a hátamra csúszik, és egymáshoz szorítja a testünket.Mindenki más számára úgy tűnhetett, hogy táncolunk, csak éntudtam, hogy voltaképp fogságba estem. Acélos keménységgelszorította a pisztolyt tartó kezemet, a fegyver csövét a padlóirányába, a testétől elfelé fordította. De ha nem így lett volna,akkor sem próbálok meg tüzelni. A tenyerem annyira izzadt,hogy tartani is alig bírtam a kilenc milliméterest, és túl sokanvoltak a teremben ahhoz, hogy összevissza lövöldözni kezdjek.Amúgy meg egy golyó legfeljebb csak még jobban felingerelné.Az ujjaival végigsimította meztelen hátamat, akkurátusankitapogatva a védelmezőm körvonalait.– Hallottam már ilyesmikről, de soha nem hittem, hogyvalóban léteznek – morfondírozott olyan hangon, amibőlleginkább talán a csodálat érződött ki. Valahogy sikerült elérnie,hogy az őrült zenebonában is tisztán értettem a szavait, deegyáltalán nem volt kedvem beszélgetni. Többször ismegkíséreltem kibújni a szorításából, közben átkoztam ahasznavehetetlen strázsát. Talán elhasználta energiáit a korábbiharcban, vagy Tomas szintjével szemben eleve tehetetlen volt.Akár így, akár úgy, semmilyen reakciót nem mutatott azérintésére.– Nézz rám, Cassie!Harcoltam ellene, hisz gyerekkoromtól fogva tudtam, ha egyvámpír szemébe nézünk, átengedjük neki a hatalmat magunkfelett. A raktárban látottak után semmi kétségem nem voltafelől, hogy miféle lénnyel állok szemben. Kétségbeesettenpróbáltam elkerülni, hogy bejusson a fejembe. Tekintve, hogyhosszú hónapokon át sikerült kicseleznie a vámpírradaromat,minden bizonnyal hármas, vagy esetleg annál is magasabbszintű mesterrel akadtam össze. Az is eszembe jutott, hogy

ugyan ritkán, de láttam őt teljes nappali fényben az utcán sétálni.Ezt még Tony sem kockáztathatta volna meg súlyos égésisérülések nélkül. Nem mintha Tomas szintje olyan sokatszámított volna. Még a legalacsonyabban rangsorolt mesterekneksem okozna különösebb gondot, hogy egyetlenpillantásukkal rabul ejtsék az elmémet.Egykor bizonyos fokú védettséget élvezhettem az ilyenkísérletek ellen, de mivel most pont akkori patrónusom akart aleginkább holtan látni, szabad préda lettem. Senki nem fogjamegbosszulni, ha engem valamilyen baj ér. Biztos voltambenne, hogy Tomas komoly vérdíjat kap, ha leszállít engem.Tony szívesen fizetett céljai eléréséért, és figyelembe véve,hogy mennyi kárt okoztam neki, örömmel fogja kicsengetni apénzt. Talán Tomas épp azért végzett a többi vámpírral, hogy nekelljen osztozkodnia? A pokolba is, mennyit érhetek megTonynak? És miért várt Tomas ilyen sokáig, hogy kimutassa afoga fehérjét?Tovább rángattam a karom, és küzdöttem, de senki nemfigyelt fel ránk. Minden bizonnyal elkönyvelték, hogy esetlentáncos vagyok. Tomas egyre szorosabban ölelt magához. Mivelkorábban szinte alig értünk egymáshoz, furcsa volt ez a hirtelenintim közelség. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy valóbanTomas tart a karjában. Az agyamban eddig a barátnakkönyveltem el őt, és most egy csapásra átkerült a gyilkosvámpírok népes csoportjába. Az sem segített úrrá lennizavarodottságomon, ahogyan bánt velem. A keze barátiölelésnél sokkal intimebb módon járt fel-alá szinte csupaszhátamon, és a zene által diktált tempónál sokkal lassabb, szinteérzéki táncot járatott velem.A legendákkal ellentétben a teste melegen simult hozzám,érintése olyan puha volt, mint a legfinomabb selyem. Mégsemvolt több esélyem kiszabadulni szorításából, mintha acélból

öntött karok fontak volna át. A pulzusom felgyorsult, az ájuláskerülgetett, amikor előrehajtotta a fejét, és megéreztem nyelvehegyét a nyakamon. Azt hiszem, egy pillanatra meg is állt aszívem, amint óvatosan megcsókolta a bőrömet, talán az ütőeretkeresgélve alatta. Úgy éreztem, a vérem felismerte őt, lassabbanés sűrűbben áramlott körbe a testemben, arra várva, hogykiszabaduljon. Verejtékeztem, de ennek semmi köze nem voltahhoz, hogy sokan zsúfolódtunk össze a szűk teremben. Vajonmost azonnal végez velem, sok száz tanú szeme láttára?Borzongás futott végig rajtam, amikor rájöttem, hogyvalószínűleg kockázat nélkül megtehetné. Kivonszolhatnáélettelen testemet, és senki nem gyanakodna. Mindössze aztlátnák, hogy Tomas gondjaiba veszi lakótársát, aki elájult a nagymelegben. Micsoda úriember, nem?Sejtenem kellett volna, hogy valami ehhez hasonló fogtörténni. Valahányszor megbíztam valakiben, elárultak. Akikbebeleszerettem, mind meghaltak. Mivel Tomas már amúgy ishalott volt, a sorsom ezúttal sem lesz más.– Kérlek, ne ellenkezz – suttogta, én pedig beleremegtem,ahogy megéreztem leheletét verejtékező bőrömön. A hangjakábítószerként áramlott végig az ereimben, kellemes, nyugtatóérzéssel töltött el, elűzte a félelem és a fájdalom egy részét is, ésa gondolataimat is lelassította. A hatás nem volt olyan erős,mintha a szemembe nézett volna, de így is azt éreztem, minthalevegő helyett víz venne körül. Minden apró mozdulat sokkalnagyobb erőfeszítést igényelt, mint amire számítottam. Persze apróbálkozásaimmal egyébként sem értem el mást, csupán acsuklómban erősödött egyre inkább a fájdalom, őt pedigfelizgattam. Az arcán nem látszott semmi, de testének egyébtájékain nem tudott ennyire uralkodni. Éreztem, ahogy a farmerjakeményen kidudorodik a slicce tájékán.

– Nem akarlak bántani – mondta halkan, miközben ajkaegészen közel került az enyémhez. Ha értelmét láttam volna,emlékeztethettem volna arra, hogy akár ő maga végez velem,akár csak átad Tonynak, a végeredményen ez mit sem változtat.De időm sem volt arra, hogy megszólaljak, mert ismét közelhajolt hozzám. Ezúttal képtelen volt türtőztetni magát. Szája azenyémre tapadt, egy olyan csókkal, aminek köze sem volt azaddig tapasztalt gyengédséghez.Karjai megfeszültek, minden porcikámat magához szorította.Szinte kétségbeesetten csókolt, olyan hévvel, amit egy régótaéhező ember érezhet, ha bejut egy lakomára. A hátamat simítókéz egyre lejjebb csúszott, míg elérte rövidke bőrszoknyámszegélyét, és alám nyúlva megemelt. A lábaim hirtelenelszakadtak a padlótól, át kellett kulcsolnom velük a derekát,hogy ne zuhanjak a földre. Az előző pillanatok történéseiannyira lefoglaltak, hogy beletelt egy kis időbe, míg rájöttem,ismét a raktár ajtaja felé tartunk. Úgy tűnt, mégis szeretnézavartalan környezetben végrehajtani a gyilkosságot.Még akkor is csókolt, amikor az első energiahullám útnakindult a testéből. Vagy megzavarta valami a koncentrációját,vagy úgy döntött, már nincs értelme tovább titkolnia. Ésvalóban, miért is tenné? Feltehetően én voltam az egyetlen ateremben, aki érzékelni tudta a hullámait, én pedig már tudtam,hogy kicsoda is ő. Mindenki más számára ugyanúgy nézett ki,mint eddig, de én láttam, amint a bőrét megolvadt aranyhozhasonló bevonat lepi el. Apró napként ragyogott fel a tánctérsötétjében. A testéből kisugárzó energia hatására az összes szőrfelállt a karomon és a hátamon, amint a hullámok körülvettekminket. A levegő újra nehezebb lett, mint vihar előtt – egyszerreminden körvonal tisztábban és élesebben látszott. Ezutánösszpontosította az erejét, ez úgy vágott mellbe, mint egyhullám a dagály tetőzésekor. Megállás nélkül bombázott az

energiájával, lassan teljesen elfelejtettem, hogy miért is harcolokvele, és már semmire sem emlékeztem.Amint véget vetett a csóknak, akaratlanul is egy kisméltatlankodó kiáltás hagyta el a számat, mielőtt ajkaival isméta nyakamat kereste volna. Ezúttal azonban egyáltalán nembántam. Kifejezetten gyengéd gesztusnak tűnt, bár azt isészrevettem, hogy hosszú hajzuhatagával takarja el igencsakmegtépázott felsőmet a bárpult körüli élesebb megvilágításban.Lucille, aki alig pár méterre tőlünk épp néhány poharat töltöttmeg, meglepődve mutatta felém felemelt hüvelykujját, amintbesasszéztunk a pult mögé. Meg sem próbáltam segítséget kérnitőle. Mit is tehetne Lucille akár egy újszülött vámpírralszemben, nem is beszélve egy mesterről? Az is igaz, hogy nemérdekelt, mi történik velem. Tomas azonban nem akart semmit avéletlenre bízni, talán azt hitte, valami őrültségre ragadtatnámmagamat. Újra megcsókolt, és a szándékaitól függetlenül elkellett ismernem, jól csinálja. Ajkának bársonyos érintésetovább kuszálta a gondolataimat, és amikor végül eltávolodtunkegymástól, túlságosan bamba voltam, és minden tilalom ellenérea szemébe néztem. Az agyam azonnal megbénult, a gondolataimtöbbé nem léteztek. Mintha elfordítottak volna egy kapcsolót afejemben. A fény elhalványult, és a zene is mintha távolabbrólszólt volna. Rövidesen Tomas arca volt az egyetlen, amitmagam előtt láttam, és a saját szívdobogásomat hallgattam afülemben.Miért nem vettem eddig észre, hogy ilyen csábító apillantása? A szempillái fekete selyemként árnyékolták pupilláit,melyekben most a bár fényei apró lángnyelvekként tükröződtek.Valami engem is megbűvölhetett ebben a szempárban, mertazon kaptam magam, hogy a kezem önálló életet él, és útnakindul Tomas kőkemény hasfalán, méghozzá az inge alatt.Semmire nem vágytam annyira, mint érezni a kemény izmokat a

ársonyos tapintású bőr alatt. El akartam érni a nyakáig, hogybeletúrhassak az éjfekete hajba. Kíváncsi voltam arra, vajontényleg olyan puha, sűrű és nehéz-e, mint amilyennek látszik.Ekkor azonban észrevettem egy bronzbarna mellbimbót, melyaz ingen keletkezett számos szakadás egyikén kandikált ki. Azefféle látvány túl sokszor vette már el az eszemet ahhoz, hogyszámon tartsam. Most is hamar felfedeztem, hogy valóban olyanfinom, amilyennek látszott, és amilyennek mindig is gondoltam.Úgy keményedett meg a nyelvem és a fogaim finom játékától,mintha mindig is erre az érintésre vágyott volna. Miközben velefoglalkoztam, észre sem vettem, hogy Tomas visszahúzott araktárba, és a lábával becsukta mögöttünk az ajtót.Egy mély sóhajjal lassan eltolt magától. Egy pillanatnyicsend után rekedt hangon szólalt meg, ami egyáltalán nemhasonlított arra, amit tőle megszoktam,– Add ide a fegyvert, Cassie. Valaki még megsérülhet, havéletlenül elsül.A hangja, mely nyers volt és szenvtelen, egy kissékitisztította a fejemet. Az is segített, hogy megpillantottamlegelső támadómat. Három darabra szakadva hevert a földön, avédelmezőm ereje a teste nagy részét felemésztette.Maradványai mögött felfedeztem a hajópadlóba égetett torzpentagramma alakját. Csak bámultam magam elé, kissészédültem és furcsán éreztem magam. Csak ekkor értettem mega Tomas szavai mögött megbújó iróniát: „valaki mégmegsérülhet". Tényleg vicces.Tomasba kapaszkodtam, hogy ne rogyjak a földre. A pisztolytétován himbálózott a kezemben, ahogy átkaroltam. Elvettetőlem, és eltüntette valahová. Nem láttam, mit tett vele, egyszercsak már nem volt ott. Aggódó arccal nézett rám, de ezt ismulatságosnak tartottam. Kacarászni kezdtem. Reméltem, hogyTony jól megfizeti majd, hisz olyan jópofa srác.

– Cassie, vihetlek, ha akarod, de indulnunk kell – mondta,miközben a falon lógó órára tekintett: 8.37.– Látod, van még hat percünk – nevetgéltem tovább, de ahang mintha nem is az enyém lett volna. Még volt időm arragondolni, hogy rövidesen úrrá lesz rajtam a hisztéria, azutánTomas felém lépett. A következő, amire emlékszem, hogy akarjaiban tart engem, és a szabadban vagyunk. A sötét utcánrohant velem olyan sebességgel, hogy az utcai lámpák fényeegyetlen ezüstös csíkká mosódott össze. Néhány másodperccelkésőbb két sötét árny csatlakozott hozzánk, egy-egy mindkétoldalról.– Aludj! – utasított Tomas, ahogy szélsebesen haladt elszemem előtt a táj. Ekkor éreztem csak, milyen szörnyen fáradtvagyok, az alvás valóban remek ötletnek tűnt. Kényelembenéreztem magam, pedig a fejem úgy himbálózott ide-oda, hogynéha úgy láttam, vagy az ég szakadt le ránk, vagy mi repültünkfel a csillagokig. Emlékszem, mielőtt álomba merültem, azutolsó gondolatom az volt, hogy ami a halálnemeket illeti, ezegészen elviselhetőnek számít.

3. fejezetFáradtan, sajgó tagokkal és rémülten tértem magamhoz.Attól sem derültem jobb kedvre, hogy Tomas épp fölém hajolt,így az ő kifejezéstelen arca volt az első, amit megláttam.– Szállj le rólam! – krákogtam, miközben ülő helyzetbeküzdöttem magamat. Beletelt néhány percbe, amíg a szobapörgése abbamaradt, és amikor végre körül tudtam nézni,megdöbbentő látvány tárult a szemem elé. Remek, úgy tűnik,bejutottam a Pokol előszobájába. Vörös homokkőbe vájtkamrában voltunk, csupán néhány fáklya sejtelmesen pislákolófénye világított. A falikarok egymást keresztező pengéketformáltak, a lángok kellemetlen szaga ellepte a helyiséget. Afáklyák arról árulkodtak, hogy a helyet a legerősebb mágiavédelmezi, amelynek nem szerencsés találkoznia az elektromossággal.Nem állok nyerésre.A terem egyébként kínzókamrának is tökéletes lett volna,ámbár a bútorzat spanyolcsizmák és kínpadok helyett csak az ameglehetősen kényelmetlen bőrkanapé volt, amelyen feküdtem.Ezenkívül csupán egy kis asztalka állt a helyiségben, rajtanéhány magazin hevert. Az egyik az Orákulum– volt, a mágiavilágának Newsweekje. Ahogy ez már a várókban megszokott, anéhány hónappal korábbi számot rakták ki. Atlantában volt egybizonyos kávéház, ahová hetente beugrottam, hogy átfussam azaktuális kiadást. Tudomást akartam szerezni mindarról, ami amásik világban történt, de az én életemre is kihatással lehet.Fölöttébb valószínű, hogy a címlap–sztori, ami most a szemem

elé került, vagyis az olcsó ázsiai importáruk hatása a mágikusgyógyitalok piacára nem ebbe a kategóriába tartozott. A másikújság afféle szennylap volt. Pythia örökösének nyoma veszett! –hirdette öles betűkkel a Kristálygömb e heti száma.Az időugrás nem működik! Erre már a szememet is forgattamvolna, ha nem nyilall belém azonnal a fájdalom. Azt hiszem, aMarslakók rabolták el a boszorkányokat történettel már ők istúllőttek a célon.– Mia Stella, a Szenátus Tomast jelölte ki testőrödnek. Nemmozdulhat el mellőled – szólalt meg egy ismerős hang az ajtóirányából. – Ne nehezítsd meg a dolgunkat.– Nem fogom – feleltem. Azok után, amiken átmentem, talánjoggal voltam egy kissé zavarodott. Erős hányinger kerülgetett,olyan fáradt voltam, hogy alig tudtam lábra állni, a szemeimpedig annyira égtek, mintha már túl lettem volna azon a kiadósbőgésen, amire még csak most készültem. Jártányi erőm semmaradt. – De nem akarom, hogy a közelemben legyen.Ügyet sem vetettem Tomasra és a mellette álló ismeretlenalakra, aki XVII. századi öltözéket viselt. A helyiségbentartózkodó egyetlen barátomra koncentráltam. Elképzelni semtudtam, mit keres itt Rafe. Nem mintha nem örültem volna neki– hisz minden ismerősnek hasznát vehettem –, de nem értettem,hogyan illik ő a képbe. A Rafe Raffaello beceneve volt. Igen, ővolt Róma üdvöskéje, és a pápák kedvenc festője, egészenaddig, míg 1520–ban visszautasította egy befolyásos firenzeikalmár megbízását. Tony megpróbált művészi vonalon isversenyre kelni a Mediciekkel. Nekik ott volt Michelangelo, hátmeg akarta szerezni Raffaellót. Rafe azonban közölte, már így istöbb megrendelése van, mint amire ideje jut, amúgy akkoréppen a pápa számára festett freskókat. Nem állt szándékábanelzarándokolni Firenzéig, hogy kifessen egy étkezőt. Ez rosszdöntés volt. Azóta ugyanis Tony alkalmazásában áll, akkor fest,

amikor csak parancsot kap rá. Többek között az én gyerekkoriszobámat is ő festette ki. A mennyezetet angyalokkal szórta tele,olyan élethűek voltak, hogy kislányként évekig azt hittem,engem figyelnek, amikor alszom. Rafe azon kevesek egyike voltTony bandájából, akit sajnáltam otthagyni, de muszáj volt búcsúnélkül távoznom. Nem volt más választásom: Tonyhoz tartozott,és ha a mestere kérdést tesz fel neki, nem bújhat ki a válaszadásalól. Mivel most itt volt, azt jelentette, hogy Tony akarta így. Ezazért némiképp csökkentette a viszontlátás örömét.Tomas semmit nem mondott, de ő is a helyiségben maradt.Ránéztem, azonban semmiféle reakciót nem tudtam leolvasni azarcáról. A gond csak annyi volt, hogy meg kellett szöknöminnen, és minél többen őrködnek felettem, annál nehezebb lesz.Amúgy pedig elég volt ránéznem Tomasra, és annyi érzelemkezdett kavarogni bennem, hogy azonnal hasogatni kezdett afejem. Nem is az erőszak zavart igazán. Míg felnőttem, éppeleget láttam ahhoz, hogy túltegyem magamat a klubbantörténteken, és már azt a sokkot is megemésztettem, hogymindezt a szörnyűséget Tomas követte el. Sokat segített, hogymár nem álltam térdig a vérben, mint ahogy az is, hogy Tomasazokkal a vámpírokkal végzett, akik engem akartak kinyírni. Haegyszerűen kellene összegeznem a történteket: én élek, őkmeghaltak, egy-null ide. Aki Tony ellen életben akar maradni,annak szüksége van a gyakorlatias gondolkodásra.Hálás voltam Tomasnak, amiért megmentette az életemet, bárvalószínűleg már messze járnék az üldözőimtől, ha nem megyeka klubba, hogy őt figyelmeztessem. Még azt is hajlandó voltammegbocsátani neki, hogy minden magyarázat nélkül elragadott,hisz abban a lelkiállapotban nem nagyon lettem volna kaphatósemmilyen értelmes párbeszédre. Mindent összevetve úgyéreztem, egálban vagyunk, kivéve, hogy ilyen csúnyán átrázott.

Az más lapra tartozott, és úgy éreztem, egyhamar képtelenleszek megbocsátani neki. Talán sohasem.Korábbi beszélgetéseink során többször engedtem nekibetekintést az utcán töltött éveimbe, csak neki, és senki másnak.Az volt a célom, hogy kicsit megnyíljon előttem. Láttam, hogynem barátkozik senkivel – a klubban szerzett népszerűségeellenére sem, és kíváncsi voltam, vajon az enyémhez hasonlókapcsolatfóbiától szenved-e. A francba is, megkedveltem, ésközben minden szó, ami mondott, hazugság volt. Arról már nemis beszélve, hogy szánt szándékkal átvette az uralmat az elmémfölött, olyan dolgokra ragadtatva engem, amikre pirulvagondoltam vissza. Az efféle dolgokat nagyon komolyan vették avámpírok köreiben. Ha még mindig Tony pártfogoltja lettemvolna, Tomas súlyos büntetésre számíthatna amiatt, hogy ilyentettekre csábította az egyik szolgáját.– Hadd beszéljek vele – szólt oda Tomas Rafe-nek. Mielőttellenkezhettem volna, a többiek elhagyták a kamrát, hogylegalább a négyszemköztiség látszatát keltsék. Persze ez csak alátszat kedvéért volt: a vámpírok hallásának mit sem számítottegy vastag sziklafal. Nem is foglalkoztam azzal, hogy lejjebberesszem a hangomat.– Világos leszek – kezdtem még mindig dühödten. –Hazudtál nekem, és elárultál. Nem akarlak látni téged, beszélniveled, vagy egyáltalán egy levegőt szívni veled. Soha többé.Felfogtad?– Cassie, meg kell értened. Csak azt csináltam, amireutasítottak...– Mit csinálsz a táskámmal? – ripakodtam rá, amikorészrevettem, mit tart a kezében. Persze gondolhattam volna,hogy átkutatja, hisz Tonynak tudnia kell, milyen meglepetésekettartogatok neki. De Tomas volt az, aki elvette, ezt újabbárulásnak vettem. – Kivettél valamit?

– Nem, minden itt van benne. De Cassie...– Add vissza! – kaptam a táska felé, és majdnem orrabuktam. – Nem volt hozzá jogod...– Torony! Torony! Torony! – ismételgette a földre hullótarot-kártyám, mintha hisztérikus rohama lett volna. Hirtelenkönnyek lepték el a szememet. Csak egy buta kártyapakli volt,de az egyetlen dolog, amit még Eugenie adott nekem.–Tönkretetted! – kiáltottam fel, majd lehajoltam, hogy összeszedjema szétszóródott lapokat. Tomas odatérdelt mellém.– A védelmezők teszik – mondta szinte suttogva. – Túl sokvan belőlük, és összeakadnak a mágikus erők. Ha elmegyünkinnen, szerintem rendbe jön, de ha nem, akkor újradelejeztetem.Elég egyszerű varázslat.Ellöktem a kezét szegény, összezavarodott kártyáimközeléből. Tudtam, hogyan érezhetik magukat.– Ne érj hozzájuk! – rivalltam rá, miközben remegő kezekkelügyetlenül összekotortam a paklit. Tomas lassan felállt, de végigengem figyelt.– Sajnálom, Cassie – szólalt meg végül. – Sejtettem, hogyideges leszel...– Ideges? – ordítottam a dühtől elvakulva. – Elhitetted velem,hogy valami szerencsétlen sorsú utcakölyök vagy, aki barátravágyik. Én hülye meg beszoptam. Megbíztam benned, te pedigfeldobtál annak a... – Elhallgattam, hogy egy mély lélegzetetvegyek, mielőtt teljesen elveszítem az önuralmamat. Nemakartam megadni neki az elégtételt, hogy bőgni lásson. Nagyonnem. Visszadobtam a kártyákat a retikülömbe, majdellenőriztem a tartalmát, ezzel is időt nyerve, hogy összeszedjemmagam. Egy perc után felnéztem. – Nem mindent lehetmegjavítani, ami tönkremegy, Tomas.– Nem hazudtam neked, Cassie. Esküszöm.

A tekintete őszintén csillogott, majdnem elhittem, amitmondott. Majdnem.– Akkor mi is vagy te? Egy szegény, megalázott vámpírnagymester? Ugyan már.– Nem hazudtam – ismételte még határozottabban. – Az volta dolgom, hogy őrizzem a biztonságod, és ezt is tettem. Ehhezel kellett nyernem a bizalmadat, de nem hazudtam neked. Sohanem mondtam, hogy sanyarú múltam volt, pedig igaz lett volna.Alejandro bármelyik szolgálója elmondhatná ezt magáról.Nem akartam hinni a saját fülemnek. Azt nem vártam, hogyszívből jövő bocsánatkérést fogok hallani, rosszulesett, hogy elsem ismerte, amit tett.– Hánynom kell tőled – mondtam, miközbenfeltápászkodtam. Az ajtóhoz vánszorogtam, és kidugtam afejemet. Rafe a folyosón ücsörgött, és úgy tett, mintha nemhallott volna minden szót. – Eltűnik innen, vagy ne is számíts azegyüttműködésemre – jelentettem ki.A következő pillanatban Tomas megragadta a karomat, éppolyan erővel, hogy még ne fájjon, és visszafordított maga felé.– Mit tudsz te a sanyargatásról? – kérdezte szintefenyegetően. –Fogalmad sincs róla, hogyan lettem vámpír, igaz?Mit szóltál volna ahhoz, ha megtudod, hogy a falumbanmindenkit összefogdostak, Velem együtt, csak azért, hogyAlejandro és udvartartása vadászatot rendezzen. Az egyetlen ok,amiért még itt lehetek, hogy az egyik talpnyalójának annyiramegtetszettem, hogy saját szolgálójává tett. Végig kellettnéznem, ahogy a bajtársaimat, akikkel együtt harcoltunk annyiéven át, sokszor hatalmas túlerővel szemben, egy őrült pusztaszórakozásból halomra irtja. Ezt akartad hallani? De ha ez mégnem lenne elég kemény ahhoz, hogy elnyerjem a bocsánatodat,hidd el, van még néhány hasonló történetem. Mesélhetjük őketfelváltva, de attól tartok, te hamarabb kifogynál belőlük. Te jó

pár évig éltél az utcán, én viszont három és fél évszázadigAlejandro mellett.– Tomas, kérlek, ne tartsd fel Mademoiselle Palmert.Legnagyobb meglepetésemre a fura öltözetű férfi szólt közbe.Nagyjából a Stuart–restauráció korába helyeztem volna, defeltűnt, hogy a Csatorna másik oldaláról való. Nem volt erősakcentusa, de felismertem a franciás hangzást. Mostanáig meg isfeledkeztem róla. Ami igazán fura volt, hogy Tomas azonnalengedelmeskedett neki. Úgy lépett hátra, mintha az érintésemmegégetné, de fekete szemével továbbra is az én pillantásomatkereste, mintha választ várna. Mit is mondhattam volna neki?Talán: „oké, kemény dolgokon mentél keresztül, és ez már okotad arra, hogy átadj engem valakinek, aki még ennél isrosszabbat tesz velem". Vagy: „az életed szerencsétlenül alakult,ezért az enyémet is tönkreteheted". Hát, ilyen együttérzést hiábavár tőlem.– Esetleg rám bíznád őt egy kis időre? – hangzott el a kérdés,de a magas francia már el is indult velem a folyosón, látszott,hogy nincs szüksége Tomas beleegyezésére.Rövidesen találkoztam legádázabb ellenségemmel, ám nemúgy, ahogyan számítottam rá. Tony kövérkés arca ugyanolyanvolt, mint amilyenre emlékeztem. Ez persze nem lepett meg,hisz mit sem változott 1513 óta, a ruháit leszámítva. Az általamcsak selyemfiúsnak nevezett hajszálcsíkos öltönye volt rajta,amely úgy festett, mintha egy tiltott italmérés kidobó emberérőlszedte volna le. Talán így is történt. Szerette ezt a ruhát, mertvalaki azt mondta neki, hogy a hosszanti csíkoktól karcsúbbnaklátszik. Ez persze hazugság volt. Tony a halálakor csaknemmásfél mázsát nyomott, így 165 centis magasságát tekintveolyan volt, mint egy két lábon járó futball–labda. És most márnincs az a diéta vagy edzésprogram, ami ezen változtathatna.

De még a súlytöbblettel és a rémes ízléssel kiválasztottruhájában jobban nézett ki, mint első számú alattvalója,Alphonse, aki, mint mindig, mestere bal válla mögött állt.Mindketten csupán illúzióként voltak jelen, egy nagy tükörbenlátszottak. Azonnal felfedeztem, hogy Philadelphiából, a régierődítményből jelentkeznek. Még Tonyt ismerve is meglepettkicsit, hogy volt mersze visszaköltözni oda, perszenyúlszívűséggel eddig sem vádolhatta senki. Onnan ismertemfel a helyszínt, hogy Tony kedvenc helyén ült, azon a trónuson,melyet egy püspöki palotából szerzett. Az ülőhely abból akorból származott, amikor a cicomás faragványok és azaranyfüst volt divatban. A szék támlája jó 180 centireemelkedett a padló fölé, de Alphonse-nak nem kellettlábujjhegyre állnia, hogy átlásson fölötte. Igaz, a magasságanem sokat javított a megjelenésén. Pontosan úgy nézett ki,mintha valaki szándékosan orgyilkost akart volna összegyúrni.Olyan félelmetes arckifejezéssel rendelkezett, amilyetkeveset láttam még. És itt most nem egy olyan hollywooditípusú, jóképű gonosztevőre gondolok. Alphonse szimplánronda volt. Valakitől azt hallottam, Baby Face Nelson egyikverőlegénye volt, mielőtt vámpírrá tették, de nekem mindig úgytűnt, mintha inkább az ő arcát verték volna rendszeresen abaseballütővel. Gyerekként mindig csodálkoztam, hogy profilbólmilyen torz. Az orra nem emelkedett ki jobban az arcából,mint Neander-völgyi ősére emlékeztető, előremeredőhomlokcsontja.Mindig megmosolyogtam, amikor a moziban fess, szexialakokként ábrázolták a vámpírokat, akik hatalmas, csupa drágadarabból álló ruhatárat tartanak. Pedig a tény az, hogy hameghalsz, pont ugyanúgy fogsz kinézni, mint életedben. Párszáz év alatt az ember megtanulhat néhány szépségápolásitrükköt, de a legtöbb vámpír nem foglalkozik ilyesmivel. A

fiatalabbak még csak-csak próbálkoznak, mivel ez könnyebbéteszi a vadászatot, ám az idősebbek nem tulajdonítanakjelentőséget a külsejüknek. Ha gyakorlatilag bárkivel el tudodhitetni, hogy te vagy Marilyn Monroe, vagy éppen Brad Pitt,csupán a szuggesztió erejével, akkor a sminkelés joggal tűnikfelesleges pénzkidobásnak.Annak dacára, hogy a megbűvölt tükör segítségével ismétszembenéztem Tonyval és hűséges fogdmegjével, egész jókedvem volt.Igaz, sokkal siralmasabban festettem, mint bármelyikük:rózsaszín melltartóm kikandikált foszlányokká szakadt felsőmalól, összekaristolt arcomból szivárgott a vér, a csizmámrólpedig még mindig megolvadt vámpírbelsőség csöpögött. Delegalább életben voltam, én voltam az egyetlen élő ember. Tonyszemmel láthatóan nem örült ennek, és ez máris elégedettséggeltöltött el. Persze a jelenlegi helyzetemben nem Tony jelentetteaz egyetlen problémát, de legalább kaptam némi esélyt azzal,hogy idáig eljutottam. Ha a Szenátus a halálomat akarta volna,beépített emberük az elmúlt hat hónapban bármikor hidegretehetett volna.Körbenéztem a jókora szobában, ahová Tomas is elkísértminket. Ő az ajtó mellett maradt, technikailag betartva akérésemet, hogy ne jöjjön a közelembe, de ez a távolság mégmessze nem volt megnyugtató a számomra. A négy őr egyikévelbeszélgetett éppen. A magas, szőke férfiak mintha épp mostléptek volna le egy középkori tapétáról, harci bárdjukat hátukonátvetve viselték, fejükre sisakot húztak, melyről keskenyorrvédő lógott le. Azt is észrevettem, hogy Tomas feketebőrdzsekit húzott a klubban viselt szerelése fölé. A kabát illett afarmerjéhez, de az összhatás olyan volt, mintha egy motorosmacsót látnék. Az arca árnyékban volt, így nem láttam a

tekintetét, de feltehetően amúgy sem olvashattam volna kibelőle semmit. Semmi olyat, amit szívesen vettem volna.Félelmetes volt, mennyire kellett küzdenem magammal, hogyne fussak oda hozzá. Olyan kétségbeesetten szerettem volna,hogy felragyogjon az arca, és azt mondja nekem, minden rendbefog jönni. Már tudtam, kicsoda ő valójában, azzal is tisztábanvoltam, hogy hazudott nekem, és mégis annyira vágytam bíznibenne. Őszintén reméltem, ez az érzés csak a korábbi mentálistrükk utózöngéje, amivel hatalmába kerítette az elmémet, ésigyekeztem mielőbb megszabadulni tőle. A szememnek mégmeg kellett szoknia, hogy hiába látom a régi Tomast magamelőtt, ő már nem ugyanaz. Az ember, akinek eddig hittem, sohanem létezett máshol, csak az én fejemben.Nehezen sikerült rávennem magamat, hogy újra a főeseményre koncentráljak; ez a körülményeket tekintve sokkalkönnyebben is mehetett volna. Egy vastag mahagóni törzsbőlfaragott, masszív, négyszögletű asztal állt a teremben, mely atúlsó felén felsorakoztatott székektől eltekintve az egyetlenbútordarab volt a helyiségben. Szemre legalább egy tonnátnyomhatott, és egy hasonlóan monumentális feketemárványpódiumon állt, melyre néhány csillámló lépcső vezetett.így a Szenátus tagjai jó egy méterrel a panaszosok, vagy ahozzám hasonló foglyok fölé magasodhattak. A terem falai –helyesebben a barlangé, mert, mint később megtudtam, többszinttel a földfelszín alatt voltunk – vörös homokkőből voltakkifaragva, a jókora kovácsoltvas kandeláberek fénye ugrálólángnyelveket vetített rájuk. A tükör az asztal bal oldalán állt.Rusnya egy darab volt, főleg azért, mert Tony képe köszöntvissza belőle. A dekoráció ezen felül csupán a Szenátustagjainak címereiből állt, melyeket a megfelelő szék föléfüggesztettek. Közülük négyet fekete kendővel takartak le, és a

hozzájuk tartozó székeket a fal felé fordították. Ez nem sok jótjelentett.– Kompenzációt követelek! – hallottam Tony hangját, akilegalább ötödszörre ismételte el ezt a mondatot. A vitái sorángyakran követte az „addig ismétlem el, amit akarok, amíg megnem kapom" tárgyalási módszert, főleg azért, mert nem volt túlsok gyakorlata az alkudozásban. A környezetében évszázadokonát mindenki csak meghajolt és engedelmeskedett neki, így ahosszú semmittevés eltompította az agya érvelésre használtterületét. – Én fogadtam be, felneveltem, úgy bántam vele,mintha közülünk való lenne, és ő elámít. Minden jogom megvanhozzá, hogy kitépjem a szívét!Akár jelezhettem volna, hogy mivel nem vagyok vámpír, aszívszaggatás egy kicsit eltúlzott halálnem lenne, de úgydöntöttem, inkább fontosabb kérdésekkel foglalkozom. Nemmintha arra számíthattam volna, hogy a Szenátus különösebbenérdeklődik Tony üzleti ügyei után, de legalább itt volt a ritkaalkalom, amikor beolvashattam a szemétládának, és eztsemmiképp nem akartam kihagyni:– Te öletted meg a szüleimet, hogy kihasználhasd aképességeimet. Azt mondtad, a látomásaim segítenek elkerülni akatasztrófákat. Azt is állítottad, hogy másokat is figyelmeztettél,ha kellett. Közben pedig mindent csak a saját hasznodrafordítottál. Azért háborogsz, hogy egy kis pénzbe kerültemneked? Ha valaha elég közel kerülök hozzád, le fogom vágni afejedet – jelentettem ki a miheztartás végett. Tony megölése régiálmom volt, ám valóra váltására nem sok reális esélymutatkozott.Tony nem tűnt túl feldúltnak a kirohanásom hallatán, és pontezt is vártam tőle. Az évszázadok alatt rengeteg halálosfenyegetést kapott, de még mindig itt volt. Egyszer azt mondta

nekem, hogy a jelenléte volt a legékesebben szóló válaszminden ellenlábasának, és akkor is egyet kellett értenem vele.– A lánynak semmi bizonyítéka nincs arra, hogy közöm lettvolna a szerencsétlen eseményekhez. Végig kell hallgatnom,hogy sérteget?– Én láttam!A Szenátus elnökéhez fordultam, akit hivatalosan konzulnakneveznek, hogy előadjam az esetemet. A hölgy azonban egyóriási kobrát simogatott éppen, kétszer is bőven a dereka körétekeredhetett, és ez kissé zavaróan hatott rám. Az állat szelídnektűnt, de jobbnak láttam az egyik szememet rajta tartani. Avámpírok rendszerint elfelejtik, hogy az efféle dolgok, mintpéldául egy kígyómarás, amik nekik csupán egy kiskellemetlenséget okoznak, a körülöttük élő halandók számárasokkal súlyosabb következményekkel járhatnak. Mi, akik ennekellenére is életben maradtunk, megtanultuk, hogy mindiglegyünk körültekintők.– Ez a nő képzeleg – ellenkezett Tony, ártatlanul tárva szétvaskos kezeit. – Világéletében idegileg labilis volt.– Akkor igazán meglepő, hogy mégis rábíztad magad ajóslataira. A konzul hangja áthasított az egész termen, szinte abőrömön éreztem. A szavainak elképesztő energiája volt,őszintén örültem, hogy nem nekem címezte a mondanivalóját.Egyelőre. A konzul nem a szokásos hófehér lenvászon ruhát ésarany fejdíszt viselte, de feltételeztem, ha valaki ennyirehatalmas, nincs szüksége külsőségekre. Persze azért nem kellettcsalódnom a megjelenésében, hisz az öltözékét gyakorlatilagkizárólag tekergőző kígyók alkották. A több színben pompázóállatok olyan sűrűn borították be a testét, hogy csak itt-ott villantelő egy pillanatra a bőre. Az állatok pikkelyein megcsillant afáklyák fénye, ettől úgy látszott, mintha az asszony élőékszerekbe burkolózott volna. Ezüst, jade és smaragd árnyalatai

váltakoztak, néhol fel-feltűnt egy rubinvörös szempár is. Demégsem csak a viselet ragadta meg a figyelmemet. A hangjábólcsengő határozottság, és a sötétlő szemekből áradó bölcsességarra utalt, hogy bizonyos értelemben mind a mai napig királynőmaradt. Magamtól nem ismertem volna fel, és természetesensenki nem vette a fáradságot, hogy bemutatkozzon, de Rafe, akitalán erkölcsi támogatást nyújtva állt a hátam mögé, a fülembesúgott egy nevet, ahogy az asztalhoz közeledtünk. Megdöbbentarckifejezésemet látva kivillantotta a fogait sötét szakálla alól.– Nem, nem egy áspiskígyó marta meg, mia stella –magyarázta jól ismert hetyke mosolyával.– Nem bíztam rá magam – hazudta Tony szemérmetlenül. –Csak a biztonság kedvéért használtam.Rafe kezével megszorította a karomat, én pedig az ajkambaharaptam. Nem lett volna túl okos dolog egy újabb kifakadássalmagamra haragítanom a konzult. Mégis nehezen tudtam szónélkül tűrni. Fogalmam sincs, mennyi pénzt kerestem az éveksorán ennek a patkánynak, de az biztos, hogy értem keveset. Aztpéldául konkrétan tudtam, hogy legalább tízmilliót kaszált ahatáridős déligyümölcs üzletekkel, amikor a kaliforniainarancsültetvényeket egy sor természeti katasztrófa pusztítottael, és az árak az egekbe szöktek. Ilyen alkalom persze nemadódott gyakran, de nem is volt példa nélküli eset.Persze soha nem a pénzhajhászás volt az, ami leginkábbzavart Tonyban. Igazán attól készültem ki, persze a szüleimhalálán túl, amikor megtudtam, hogy egy egész háztömböthagyott porig égni, csak azért, mert olcsón szándékozottingatlanokat vásárolni azon a környéken. Legalább egy héttelelőre szóltam neki, bőven lett volna ideje figyelmeztetni az ottlakókat, de a kisujját se mozdította. Halálra váltan bámultam amásnapi újságban az összeégett gyerekek képeit. Ez volt azegyik döntő, kijózanító pillanat az életemben. Egy kis

utánajárással bizonyosságot is szereztem arról, amit már addig isgyanítottam: a képességeimet arra használta, hogy merényletekettervezzen, politikai puccsokat agyaljon ki, és ahatóságokat kijátszva drogot és illegális fegyverszállítmányokatjuttasson célba.És ezek csupán azok a dolgok, amikről tudomást szereztem.Aznap, amikor végre összeállt a kép, megfogadtam magamban,hogy egyszer még megfizetek neki. Amit eddig kapott, azmessze nem volt még elég.– Akkor nem okoz nagy kárt az elvesztése. Kártalanítanifogunk, ne aggódj.– A legnagyobb tisztelettel, konzul, nem akarok mást, csakhogy visszakerüljön hozzám. Én vagyok a mestere, a jogomatmindenki elismeri.– Nem – hangzott a válasz, miközben a sötét szempár egypillanatra felém villant. Azonnal megtudtam, mit érezhet egynyúl, amikor a fejét felemelve a sólyommal találja szembenmagát. – Terveink vannak vele.Tony egyre ingerültebb lett, az meg egyre feltűnőbb, hogyAlphonse egyáltalán nem siet sarokba szorított mesteresegítségére. Az is lehet, hogy alábecsültem az intelligenciáját.Ha Tonyt a hőbörgése a sírba juttatja – ezúttal már véglegesen –,akkor Alphonse vehetné át az üzlet irányítását. Ez az énmalmomra hajtotta a vizet. Nem mondhatnám, hogy jó barátoklettünk volna, de tudomásom szerint semmi oka nem volt arra,hogy megöljön, azon kívül persze, hogy Tony erre utasította.Magamban vigyorogtam egyet – csak így tovább, Tony. Sajnosa konzul széke mögött álló két óriási termetű, leopárdbőrágyékkötőt viselő vámpír egyike előrelépett, és kivitte a tükröt ateremből. Nagy kár érte, épp kezdtem jól érezni magam.Rafe kezének újabb szorítása emlékeztetett arra, hogyközömbös arckifejezést öltsék. Ahogy nem ajánlatos félelmet

vagy gyengeséget mutatni egy bíróság előtt – és ez aztán alegeslegfelsőbb bíróság volt mind közül –, úgy a túlzott jókedvis gyanús lehet. Valaki esetleg kihívásként értelmezné, és annaknagyon rossz vége lenne. Gyorsan felvettem a pókerarcomat,amelyet már gyerekkoromban mesterire fejlesztettem. Nemkellett nagyon megerőltetnem magam, hisz az aprócska öröm,amit éreztem, azonnal semmivé foszlott, amikor a Szenátustagjai felé fordultam. Mivel már nem volt ott Tony, aki magáravonta a figyelmüket, egyszerre mindenki velem kezdettfoglalkozni. Feszült voltam, még úgyis, hogy korábbanrendszeres résztvevője voltam a családi találkozóknak. Miutánaddigi telepatáját átváltoztatták, és elvesztette jóstehetségét,Tony ragaszkodott hozzá, hogy minden tanácskozáson ottlegyek, különösen, ha a rivális klánok képviselői is jelen voltak.Sosem értettem az okát, hisz nem tudtam mások elméjébenolvasni, és annak az esélye, hogy a jelenlevőkkel kapcsolatbanlátomásom legyen, elég csekély volt. Százszor is elmondtamneki, nem tudom úgy bekapcsolni a képességemet, mint más atévét, és amikor magától működésbe lép, akkor sem énválasztom meg, hogy melyik csatornát nézzem. De rám semhederített. Az is lehet, hogy csak a presztízsét akarta növelni ahűséges kutyaként utána loholó jövőbelátóval. Mindenesetre asok rémségesnél rémesebb személy után, akikkel találkoztam,úgy éreztem, már nem érhet nagy meglepetés. Tévedtem.A konzulén kívül még tizenkét hely volt az asztalnál.Nagyobb részük üresen állt, de a jelenlévők látványa bőségesenkárpótolt mindenért. Hozzám legközelebb egy sötét hajú nő ült,hosszú bársonyruhába öltözve. Egy kis kalap volt a fején, rajtaakkora igazgyöngyök, mint a hüvelykujjam. Mélyvörös tónusúszoknyáját bőségesen borította aranyszínű hímzés. Bőre olyanopálosan fakó volt, mint mindazoké, akiket évszázadok óta nemért a nap fénye. Torkánál egy forradás nyoma futott körbe,

melyet nem sikerült teljesen elrejtenie a nyakán átvetettkendővel. Valaki elég közel került ahhoz, hogy levágja a fejét,de nyilván nem tudta, hogy ezzel még nem végzett egyvámpírral. Ha a szíve épen marad, a testrészek újraösszeforrnak. Megborzongtam, amikor elképzeltem, mekkoraerő kell ahhoz, hogy egy ilyen rémséges sebet begyógyítson.A nő mellett foglalt helyet az egyetlen személy, akitfelismertem az asztal mögött ülők közül. Könnyű dolgom volt,hisz Tony minden alkalmat megragadott, hogy hencegjen a híresDrakula családhoz fűződő kapcsolatával. A tróntermének falánott függött mindhárom testvér portréja. Tonyt nem III. VladTepes, a legendás Drakula változtatta át, hanem a gróf bátyja,Mircea. Philadelphiában mi is vendégül láttuk őt, amikor 11éves lehettem. A legtöbb gyerekhez hasonlóan én is imádtam azizgalmas történeteket, Mircea egyik kedvenc szórakozása pediga múltbéli kalandok felemlegetése volt.Elmondta, miként találkozott össze egy bosszúvágytól fűtöttcigánylánnyal, amikor öccsei, Vlad és Radu épp Drinápolybanraboskodtak, mivel a török szultán így próbálta rávenni apjukat,hogy betartson egy köztük köttetett egyezményt. A lány tisztaszívéből gyűlölte Mircea apját, mert az elcsábította, majdeldobta a nővérét – aki egyébként Drakula anyja volt–, ezértvámpírátkot szórt Mircea fejére. Gondolom, az utódlás vonalátakarta ezzel megszakítani, mivel a vámpírok képtelenekgyermeket nemzeni, arra pedig kevés volt az esély, hogy amásik két fivér valaha kiszabadul. De, ahogy azt Mirceakifejtette, ezzel csak szívességet tett neki. Röviddel ezutánugyanis magyar bérgyilkosok néhány helyi nemesselszövetkezve elfogták, megkínozták és élve eltemették őt. Ezpersze a halálát okozta volna, ha nem lett volna már amúgy ishalott. így azonban csupán egy kis bosszúságot okozott neki.

Amikor találkoztunk, még túl fiatal voltam ahhoz, hogyfelfogjam, ez a jóképű fiatalember, aki román népmesékkeltraktált engem, voltaképpen egy évszázaddal öregebb Tonynális. Most egy bátorító mosolyt tudtam leolvasni harmincévesneklátszó, valójában ötszáz esztendős arcáról. Önkéntelenül isvisszamosolyogtam rá. Életemben először az ő selymes barnaszemei ejtettek rabul. Már el is felejtettem, milyen vonzó ez aszempár. Ugyanezen jellegzetességek révén érdemelte ki öccse,Radu az „Ellenállhatatlan" becenevet még a XVI. században.Mircea épp azzal volt elfoglalva, hogy lesöpörjön egy porszemetmakulátlan fekete öltönyéről. Rafe mellett, aki a sportoseleganciát kedvelte, ő volt az egyetlen vámpír az ismerőseimközött, aki érdeklődött a divatirányzatok iránt. Talán ezért volt,hogy sohasem a vlach pásztorok szokásos ruháit viselte, delehet, hogy azok a göncök már teljesen elrongyolódtak. Akárhogyis volt, mindig a legutolsó módi szerint alakította akülsejét. Ez most is elmondható volt róla, a hosszú feketelófarkát kivéve. Örültem, hogy viszontláthatom, de még haemlékezett is rám, egyetlen mellettem letett voks még nemmenti meg a bőrömet.Ha már a ruhatárakról esett szó, a Mircea mellett ülő vámpír– ő volt az, aki a másik szobában is ott ácsorgott – úgy nézett ki,mintha valami trendi divatmagazin címlapjáról lépett volna le,ha az újságot a XVII. században nyomtatják. Mivel az időmtekintélyes részét egy goth klubban töltöttem, semmi furát nemtaláltam a hímzett csuhaszerű kabátban, a habos ingben és atérdnadrágban, amit viselt. Ennél furább összeállításokat isláttam már, és az övé legalább igényes volt. A régiselyemharisnyák tökéletesen kiemelik a láb formáját, és az övétvétek lett volna elrejteni. Az egyetlen, amin megütköztem, hogya harisnya rikító sárga színben pompázott. Sajnálom, de egyvámpír nem mutat jól sárgában, főleg, ha fényesen csillogó kék

szem és gesztenyebarna, hátközépig érő haj társul hozzá. A fickócsinosnak mondható volt, olyan nyílt, őszinte arccal, amibenmindenki azonnal megbízik. Felháborítónak tartottam, hogy egyilyen jóképű alak vámpír legyen. Próbaképpen azértrámosolyogtam, az sosem árthat. Gondoltam, talán azért is jártőle egy jó pont, mert rajta kívül én voltam az egyetlen ateremben, akin sárga ruhadarab volt. Na persze a smiley-kalteleszórt pólóm nem volt a legjobb állapotban, talán emiatt nemviszonozta a mosolyomat. Szinte éhesen nézett rám, a pillantásátelkapva csak abban reménykedhettem, hogy nemrég jóllakott.Meg hogy talán ilyen csapzott és véres külsővel nem voltamelég étvágygerjesztő még előételnek sem.A konzul túloldalán helyet foglaló két vámpír annyirahasonlított egymásra, hogy feltételeztem, rokonok lehetnek.Később megtudtam, az egész puszta véletlen. A férfi csaknemolyan idős volt, mint a konzul. Az életét Nero egyik testőrekéntkezdte, holott az anyja még rabszolga volt, aki Itáliától messzeészakra esett fogságba. Ő volt a császár egyik kedvence,szadizmusával még parancsolóján is túltett. Nem is kérdés, kivolt valójában az, aki felégette Rómát. A nő, aki első ránézésrekiköpött Portia volt, a függetlenségi háború előtti délen született.Állítólag több brit katonát ölt meg az otthona körüli 30kilométeres körzetben, mint a konföderációs sereg. Nagyonsajnálta, amikor véget értek a harcok, és a könnyű prédaszedéskora leáldozott. Vagyis ők ketten különböző korban, helyszínenés háttérrel születtek, mégis szinte ikreknek tűntek egyformavilágos bőrükkel és sötét, hullámos hajukkal. Még a szemükszíne is hasonló, aranyló barnás volt, mint amikor a napfényátszűrődik az őszi leveleken. Egymáshoz is öltöztek, fehér ésezüst színeket kombinálva. A férfi ugyan tógát viselt, a nőviszont mintha egy vadnyugati bálba készült volna, de el kellettismernem, jól mutattak együtt.

A konzul adott nekem időt, hogy végigmérjemmindegyiküket, mielőtt megszólalt, de amikor megtette,onnantól képtelen voltam másfelé nézelődni. Ahová csakrávetődött a pillantása, úgy éreztem, mintha apró tűkkelszurkálnák a bőrömet. Nem volt kifejezetten fájdalmas, detudtam, a tűk nagyon könnyen kardokká változhatnak.– Láthatod, mennyi szék maradt üresen, hány hang hallgatottel örökre – kezdte, és meglepetten pillantottam körbe. Sejtettem,hogy komoly dolog történt, de négy ősöreg vámpírmestertmegölni nem gyerekjáték. Pedig a konzul épp erre utalt. –Jelentős csapás ért minket, meggyengültünk. Legjobbjainkelvesztése súlyosan érint mindannyiunkat, akik itt vagyunk, ámha így folytatódik tovább, az egész világon nagy visszhangjalesz.Elhallgatott, először azt hittem, csak egy kis hatásszünetettart, de aztán láttam, hogy kizárta a külvilágot. Az egészen öregvámpírok csinálnak néha ilyet, magukba mélyednek egy percre,egy órára, vagy egy napra, megfeledkezve mindenről, amikörülöttük létezik. Tony mellett hozzászoktam a rövidebbszünetekhez, így ez a mostani sem zavart. Észrevettem, hogyTomas is csatlakozott hozzánk, az ajtó mellett állt egy újabbismeretlen férfi társaságában. A közelükben egy emberéletnagyságú, meglehetősen kezdetleges kidolgozású szobra állt.Az agyagra semmi festék nem került, és az alak vonásai is elnagyoltakvoltak. Tomas és az új jövevény mintha vitáztak volnavalamin, de túl halkan beszéltek ahhoz, hogy bármit elcsípjekbelőle. Egy pillanatig nosztalgiát éreztem Tony nagyfogadóterme után, ahová ugyan csupa válogatott gazember járt,de legalább mindegyikük nevét tudtam. Épp eléggé idegesítettaz, hogy vértől átázott ruhában kell állnom egy sor olyan vámpírelőtt, akik szinte a gondolatukkal képesek lennének a másvilágraküldeni engem. Igazán nem volt szükségem arra, hogy még a

sok idegen miatt is kellemetlenül érezzem magam. Rafe fontostámaszt jelentett, de talán jobban örültem volna valakinek, akiotthon van a pisztolyok és kések világában is.– Hat tagunk hiányzik – folytatta váratlanul a konzul. –Négyen örökre elvesztek, ketten a mélység szélén lebegnek. Habármilyen, általunk ismert erő képes visszahozni őket, akkormeg fogjuk kísérelni. De lehet, hogy próbálkozásainkhiábavalóak lesznek, mivel az ellenségünk egy olyan újfegyverre tett szert, mellyel minden tervünket megfoganásapillanatában semlegesítheti.Legyűrtem magamban a késztetést, hogy hátrasandítsak Rafearcára. Nagyon reméltem, hogy ő többet ért ebből az egészből,mint én. Talán később majd nekem is elmagyarázza, ha a konzulmái–nem lesz a közelben.– Tomas, csatlakozz hozzánk! – folytatta a konzul, és még besem fejezte a mondatot, amikor Tomas már ott állt mellettem. –Használhatjuk a lányt?Tomas szántszándékkal kerülte, hogy rám nézzen. Ráakartam kiabálni, hogy szemére vessem, milyen gyáva alak az,aki nem meri állni a pillantásomat, miután így elámít, de Rafeujjai már szinte fájdalmasan szorultak a karom köré, hát letettema szándékomról.– Azt hiszem. Néha beszélni szokott, amikor látszólag senkisincs a közelben. És az sem tiszta, hogy mi történt az egyiktámadóval ma este. Öten voltak, én hármat öltem meg, avédelmezője eggyel bánt el. Ami az utolsót illeti...– Tomas, ne! – szakítottam félbe. Nem akartam, hogybefejezze ezt a mondatot. Nem örülnék, ha a Szenátus úgydöntene, veszélyt jelentek a számukra. Ha viszont tudomástszereznek a felrobbant vámpírról, fenyegetve erezhetnékmagukat. Hogyan harcolhatna akár egy tapasztalt nagymesterolyasvalamivel, amit nem lát és nem érez? Portia érkezése

csupán szerencsés véletlen volt, hisz általában nem mászkálokszellemsereggel a hátam mögött, és nyilvánvalóan soha nemutasítom őket arra, hogy harcoljanak mellettem. Persze ezt aSzenátus nem tudhatta, és valahogy nem bíztam abban, hogy aszavaim meggyőznék őket. A legtöbb szellem nem lenne elégerős ahhoz, amit Portia barátai véghezvittek. Biztos, hogy atemetőben lézengő összes kísértetet összegyűjtötte, és még ígyis épphogy elég volt az energiájuk. Még egyszer biztosan nemsikerülne, de ha a Szenátus nem hisz nekem, akár meg isölhetnek emiatt.Tomas arcizmai megfeszültek, de még ekkor sem nézett rám.Micsoda meglepetés.– Nem tudom, miként halt meg az ötödik merénylő. BiztosCassandra ölte meg, de nem láttam, hogyan.Ez legalább igaz volt, Tomas is látta a vámpír megfagyottdarabkáit szanaszét szóródva a polcok közt. Meglepődtem azon,hogy hajlandó volt értem ilyen kitérő választ adni, de az egészamúgy sem számított. Elég volt rápillantanom a konzulra, hogylássam, őt nem lehet megtéveszteni.Mielőtt még ezt szóvá tehette volna, az alacsony szőke fickó,aki eddig az ajtó mellől hallgatózott, hirtelen kilőtt az őrökmellett, és felénk rohant. Nem aggódtam, hisz a mozgása és azarcán látható napégette folt alapján egyértelmű volt, hogy nemvámpír. Két őr azonnal utána vetette magát. Olyan gyorsakvoltak, hogy csak elmosódott foltoknak látszottak a vörösesfalon, pillanatok alatt megelőzték. Amint elértek hozzánk,elhelyezkedtek úgy, hogy elvágják a férfi útját felém és Rafefelé. Meg sem próbálták lefogni, sokkal inkább úgy tűnt, engemtartanak szemmel.– Beszélni fogok, konzul, és a legjobban tenné, ha utasítaná aszolgáit, ne emeljenek kezet rám, hacsak nem akarja, hogyháborúvá fajuljon a dolog! – kiáltotta a szőke művelt brit

akcentussal, ami szöges ellentétben állt az öltözékével. Egyedüla haja volt elfogadható: rövidre vágott, egyszerű frizura. Apólóját keresztező hevederen annyi lőszert tartott, amivel egykisebb sereget is kiirthatott volna, és úgy láttam, a csípőjénlazán lógó övben, valamint a heveder hátsó felén a létező összeskézifegyverből tartott magánál egy példányt. Felismertem egybozótvágó machetét, két kést, egy lefűrészelt csövű puskát, egyíjat, két pisztolyt – az egyiket a combjához szíjazva – és néhányszimpla kézigránátot. Volt még pár cucc, amit nem tudtambeazonosítani, köztük egy sor dugóval lezárt üvegcsét, melyekaz öv elülső részén fityegtek. Az összbenyomás egy őrült tudósés Rambo keveréke volt, ami mosolyra ingerelt, de inkább nemakartam tiszteletlennek látszani egy állig felfegyverzett alakkalszemben.– Ön itt csak megtűrt vendég, Pritkin, ezt ne feledje – szólt akonzul szinte unott hangon, de a rajta tekergőző kígyók közülnéhány a szőke fickó felé sziszegett.A férfi gúnyosan felnevetett, és csillogó zöld szemeivelmegvetőén nézett felém. Attól tartottam, rajtam akar bosszútállni valamiért, és védelmet keresve Rafe felé léptem. Ő akezével átfonta a derekamat, és máris jobban éreztem magam.– Ő nem is vámpír, nincs joguk a nevében beszélni.– Ezen könnyen segíthetünk – suttogott egy negédes hang afülembe, amitől megremegtem. Megfordultam Rafe ölelésében,és megpillantottam a magas, hullasápadt vámpírt fekete hajávalés apró bogárszemével, amint felém hajolt. Eddig csak egyszertalálkoztam vele, és nem jöttünk ki jól egymással. Valahogy úgyéreztem, ez ezután sem lesz másképp.Jack – akit néha még itt is híressé vált nevén szólítottak –karrierje viszonylag hamar véget ért London utcáin. Összeakadtugyanis Augustával, a Szenátus egyik, most hiányzó tagjával,aki épp Európába ruccant át egy kis vakációra. Augusta

megmutatta neki, milyen az igazi hasfelmetszés, mielőttátváltoztatta. Jacket nemrég léptették elő, de lényegébenátváltoztatása óta a Szenátus nem hivatalos kínzómestere volt.Egyszer azért érkezett Philadelphiába, hogy elvégezzen valamipiszkos munkát, és megorrolt Tonyra, amiért nem adott engemis neki ráadásként a jól végzett munka örömére. Megkönnyebbültem,amikor ide érkezve nem láttam őt, és ateremnek azon a felén nem is volt bejárat. Most nem tudtamazzal foglalkozni, honnan került elő, sokkal jobban aggasztott ahátrahajló nyelve, és hosszú, teljesen kieresztett szemfogai.Rafe odébb húzott engem, Tomas pedig úgy fordult, hogymindkét új jövevényt szemmel tarthassa. Mielőtt elfajulhattakvolna a dolgok, a konzul avatkozott közbe:– Ülj le, Jack. Te is tudod, hogy ő Lord Mirceához tartozik.Mircea rám mosolygott, láthatóan nem izgatták a történtek.Vagy azért, mert sokkal jobban megbízott Jackben, mint én,vagy azért, mert a tény, hogy ő Tony mestere, így az enyém is,nem sokat számított neki. Amilyen mázlim volt az utóbbiidőben, simán a másodikra tippeltem.Jack hátralépett, de látszott, hogy nem jószántából teszi. Mégnyögött is egyet csalódottan, mint a kisgyerek, akitől elveszik akedvenc játékát.– Úgy néz ki, mint egy lotyó.– Még mindig jobb, mint egy sírásó – vágtam vissza, és eztmég igaznak is éreztem. Nehéz, viktoriánus kori ruháibantökéletesen úgy nézett ki, mint egy temetkezési vállalkozó, demégsem ezért riposztoztam. Hamar megtanultam, hogy afélelem hatalmat jelent, és mi tagadás, halálosan féltem Jacktől.Életében is szörnyeteg volt, azóta pedig valami olyanná vált,hogy még a vámpírok is jobbnak látták messzire elkerülni. Denem akartam, hogy tudja, milyen hatással van rám a jelenléte.Arról már nem is beszélve, hogy a rémület csak ajzószer volt a

számára. Tony azt mondta, az áldozatai félelme sokkalfontosabb volt számára, mint a fájdalmuk. Én nem adtam megneki ezt az elégtételt. Viszonzásul kivillantotta felém tűhegyesszemfogait. Az is lehet, hogy mosolynak szánta, de nem vennékrá mérget.– Nemcsak a mágusoknak jár ki a tisztelet, Pritkin – folytattaa konzul, ügyet sem vetve Jackre és rám, mintha csak kétcivakodó gyerek lennénk a becses vendég előtt. – Mi megtartjukaz egyezség ránk eső részét, ha ők is így tesznek.Ekkor már egy fokkal kíváncsibban mértem végig a férfit,jobban mondva a mágust. Korábban találkoztam mármágusokkal, de csupán egy-két renegáttal, akik Tonynakvégeztek alkalmi munkákat. Soha nem nyűgöztek le túlságosan.A legtöbben ilyen vagy olyan tudatmódosító szeren éltek –minden bizonnyal az állandó fenyegetettség érzésétől akartakígy megszabadulni –, és ez a szokásuk kapóra jött Tonynak, hisza pénzért bármilyen munkát elvállaltak. Soha nem találkoztammég olyan mágussal, aki jól tartotta magát, főleg nem olyannal,aki a Körök tagja volt. Tony igencsak tartott az Ezüst és aFekete Kör mágusaitól, ezért mindig is kíváncsi voltam rájuk. Apletykák szerint az Ezüst Kör tagjai kizárólag fehér mágiáthasználnak, és ők is éppen elég rémisztőek. A Fekete Körrőlpedig már beszélni sem mer senki. És amikor a vámpírokannyira tartanak egy csoportosulástól, hogy már szóba semhozzák, akkor bizony ajánlatos elkerülni őket. Szerettem volnamegtudni, a fegyveres férfi melyik csoportba tartozik, desemmilyen jelet nem tudtam felfedezni különös ruházatán.– Ő ember, és mágiahasználó. Ezért aztán mi dönthetünk asorsa felől – mutatott rám a mágus. Behajlította a kezét, minthameg akarna ragadni valamit. Talán az egyik fegyverét, vagyengem, esetleg mindkettőt egyszerre. – Adják nekem, ésesküszöm, soha nem fogják megbánni a döntésüket.

Mircea úgy nézett rá, mint egy háziasszony, aki bogarat talála frissen felsúrolt konyha kövén.– De Cassie megbánhatná, nem? – kérdezte megszokott, lágytónusú hangján. Soha nem hallottam ingerülten beszélni, pedigegy teljes évet töltött Tony mellett.A konzul olyan mozdulatlan maradt, mint egy bronzszobor,de egy energiahullám vonult el mellettem, mintha meleg nyárifuvallat söpört volna végig a szobán, apró savas esőcseppekkel.Megremegtem, de ellenálltam a kísértésnek, hogy lesöpörjem akaromat. Ha a mágus észre is vette a mozdulatomat, nem reagáltrá.– Még el kell döntenünk, kié a jogosabb kérelem, Pritkin –jelentette ki a konzul.– Ezen nincs mit megbeszélni. A Pythia azt akarja, hogy azeltévelyedett visszatérjen hozzá. Engem küldtek érte, és azegyezményünk értelmében nem avatkozhatnak bele. A lány asaját népéhez tartozik.Egy szót sem értettem abból, amit mondott, de furcsállottam,hogy ennyire aggódik a jövőm iránt. Soha nem találkoztam vele,mi több, a Tony udvarában megforduló mágusok közül egyetlenegy sem mutatott felém érdeklődést. Mint a vámpír jövőbelátóölébe, méltatlan voltam a figyelmükre. Mindig is bosszantott,hogy a számkivetettek, akik semmivel sem töltöttek bejelentősebb rangot a mágusok világában, mint én a sajátomban,úgy kezeltek, mint valami karneváli szemfényvesztőt. Abban apillanatban azonban inkább örültem volna, ha ügyet sem vetnekrám. Az egész gyűlés kezdett olybá tűnni, mintha egy falkakutya marakodna egy csont fölött, és ez a csont történetesen énvoltam. Nem tetszett a helyzet, de nem sok mindent tehettemellene.– Azokhoz tartozik, akik a legjobban meg tudják védeni őt ésa képességeit – vetette ellen a konzul tökéletes higgadtsággal.

Nem tudtam, vajon veleszületett képessége ez a hidegtárgyilagosság, vagy a Földön töltött kétezer-egynéhány évealatt fejlesztette ilyen mesteri szintre. Feltehetően mindkettőközrejátszott. – Felettébb érdekesnek találom, Pritkin, hogy aKöre most arról szónokol, menynyire meg akarják védeni. Nemis olyan régen még a segítségünket kérték, hogy találjuk meg,élve vagy halva. Sőt, éreztették velünk, hogy a második változatlenne a kívánatosabb.A szőke férfi szemei szinte villámokat szórtak.– Ne próbáljon szavakat adni a Kör tagjainak szájába! Nemértik, mekkora a veszély? Csak a Kör tudja megvédeni őt, ésmegóvni másokat tőle – jelentette ki, és most először nézettegyenesen rám. Úgy vicsorgott felém, ahogy a szemfogukatkivillantó vámpírok szoktak. Végleg meggyőzött arról, hogyezentúl még egy ellenséggel kell számolnom. Tekintetévelgyorsan végigmért, és szemmel láthatóan nem volt ínyére az,amit látott. – Úgy nőtt fel, hogy nem kapott semmiféle oktatást.Elszigetelték azoktól, akik megtaníthatták volna, hogyan uraljaönmagát. Ennek csak katasztrofális vége lehet.Végre belenézhettem az indulattól összeszűkült zöldszempárba, és mintha egy pillanatra félelmet olvastam volna kibelőle. Egyik keze az övében lógó kés felé indult, és komolyanazt hittem, hogy belém fogja vágni. Rafe is hasonlórakészülhetett, mert izmai megfeszültek. De a konzul hangja mégazelőtt felcsendült, hogy bárki mozdulhatott volna:– Az Ezüst Kör valaha hatalmas erejű volt, Pritkin. Azt akarjamondani, hogy képtelenek megvédeni egy maguk közül valót,csak azért, mert egy kicsit eltávolodott az akoltól? Ennyiremeggyengültek volna?A mágus arca eltorzult a dühtől, a kezével továbbra is a késmarkolatát simogatta, bár nem húzta elő a bőrtokból. Újrabelenéztem a kristályként csillogó zöld szemébe, és egyszerre

összeállt a kép. Már tudtam, hogy kicsoda, illetve micsoda is ő.Az Ezüst Körnek volt néhány mágusa, akiket különböző harcitechnikákra képeztek ki, emberi és mágikus harcmódokategyaránt elsajátítottak. A Tonynál megforduló mágusokrettegtek tőlük, mert jogukban állt végezni minden renitensmágiahasználóval, aki az útjukba akadt. Azok a mágusok, akikmagukra haragították a Kört, soha többé nem élhettekkülönleges képességeikkel. Ha mégis így tettek, és rajtakaptákőket, a büntetésük halál volt. De vajon miért küldött az EzüstKör egy ilyen hadmágust utánam? A legtöbben még a mágiavilágában is svindliseknek tartják a jövőbelátókat, nagyjából egyszinten kezelik őket a vásári boszorkányokkal. Leginkább ügyetsem vetnek a magamfajtára. De abból, hogy valóban sok aszélhámos köztünk, még nem következik, hogy maga a képességnem is létezik. Csak arra tudtam gondolni, hogy a Kör is erre akövetkeztetésre jutott, és most leszámolnak a hatalmukatfenyegető riválisokkal, velem kezdve. Hát, ilyen az énszerencsém.Ha a mágus akkor támad rám, amikor a Szenátus védelmétélvezem, minden kétséget kizáróan végeznének vele, és simánmegúsznak a dolgot. Még az Ezüst Kör sem reklamálhatna azegyik tagjuk halála miatt, ha az magának kereste a bajt. Ígyaztán elég jó esélyem volt arra, hogy nem fog megölni, de azértmegsemmisítő pillantást vetettem Tomasra. Visszaadhatta volnaa fegyveremet, amint megérkeztünk ide. Még ha olyanőrültségre is vetemedtem volna, hogy használom, úgysemtehettem volna kárt a Szenátus tagjaiban, nekem viszontmegnyugtatást jelentett volna. Főleg, ha tudta, hogy álligfelfegyverzett hadmágusokkal kell majd szembenéznem.– Eddig is a legerősebb védelmezőt viselte. Mindannyiunktólszerzett erőt az elmúlt este. Nemcsak a vámpírjuk volt az, akimegmentette.

– Igen, közös erőfeszítés volt, ahogy az egész vállalkozásunkaz – vetette közbe a sárga harisnyás divatfi. Meglepett, hogybárki szólni merészel a konzul jelenlétében, de senki nemtorkollta le, sőt, még a fejüket sem kapták fel. Lehet, hogy aSzenátus demokratikus intézmény? Ha így van, akkor őklennének az első vámpírok az életemben, akik ezt a fogalmategyáltalán ismerik. Tony esetében a hierarchia az erőn alapult, akövetendő alapelv az ököljog volt. És a többi családnál sem voltez másképp, már amennyire én tudtam. A Szenátus azérturalkodhatott, mert még a Tony-féle vámpírok is tartottak ahatalmától. Ez pedig azt jelentette, hogy a vörös hajú semlehetett olyan ártalmatlan, amilyennek kinézett, különben márévekkel ezelőtt élve felfalták volna.Legnagyobb megdöbbenésemre a piperkőc jelét adta, hogytudja, én is a teremben vagyok, és nem csupán úgy kezelt,mintha egy bútordarab lennék.– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Louis-César–mondta, és tökéletes finomsággal meghajolt. – A votre service,mademoiselle. – Pillantása fürkésző volt, de nem tolakodó.Egyáltalán nem éreztem azt, hogy finom fogásként méregetne.A legtöbb XXI. századi nővel ellentétben tudtam, mi amegfelelő válasz egy ilyen meghajlásra. Mind a nevelőnőm,mind pedig a tanárom, akiket Tony szerződtetett mellém, aviktoriánus korban született, így a legjobb forrásbólsajátíthattam el a pukedli rejtelmeit. Azóta persze ritkángyakoroltam, de most, Louis-Césarral szemben állva egyszerreminden mozdulat eszembe jutott. Sajnos elmulasztotta a mindenbizonnyal emlékezetes látványt, ahogy vérfoltos, tizenkét centissarkú csizmában, és szupermini szoknyában próbálokmegfelelni a nevelőnőm egykori elvárásainak, mert már újra akonzulra figyelt.

Annyira lefoglaltak az asztalnál zajló események, hogy totálisanfelkészületlenül ért a támadás, immár a második ugyanazonaz éjszakán. Az első intő jel az volt, amikor egy energiahullámsöpört át rajtam, mintha a semmiből hirtelen egy homokviharközepébe kerültem volna. Forró, szúró érzést keltő porszemekborították el az arcomat egy pillanatra, mielőtt Tomas odébblökte Rafe-et, engem pedig a földre döntött, olyan erővel, hogy aszusz is kiszorult a tüdőmből, ahogy a padlónak csapódtunk.Arccal felfelé feküdtem, így láthattam, ahogy két őrmozdulatlanul áll a terem közepén, a húsuk lassan eltűnik acsontjukról, mintha láthatatlan férgek ezrei rágnák őket. Aligegy másodperccel később a csontvázaik tompa puffanással értekföldet. A szívük és az agyuk a többi lágy szövettel együtt azenyészeté lett.Az ezután következő eseményekből nem sokat észleltem,mert nem emberi szem számára felfogható sebességgeltörténtek, ráadásul Pritkin is az útban állt. Jobban mondvaguggolt, egyik kezében egy kést, a másikban egy lőfegyvertszorongatva. Egy másik kés, valamint néhány üvegcse a fejekörül lebegett, mintha láthatatlan köteleken lógtak volna. Egypillanatig azt hittem, úgy döntött, a Szenátus színe előtt végezvelem, de nem is nézett rám. A szobor, amit korábban az ajtómellett figyeltem meg, hirtelen mellénk került. Habár a kétszeme helyén csak elnagyolt bevágások voltak, mégis úgy tűnt,Pritkinre néz, mintha parancsra várna tőle. Most, hogy mozogniláttam, felismertem, habár sosem láttam még efféle lényt korábban.A Tony által felbérelt varázslók szinte ugyanúgyrettegtek a gólemektől, mint a hadmágusoktól. Ezeket azagyagfigurákat az ősi zsidó varázslat, a kabbala keltette életre.Kezdetben kizárólag az őket létrehozó rabbiknakengedelmeskedtek. Ma is vannak köztük ilyenek, ám legtöbben

már a hadmágusokat, vagyis közismert nevükön a lovagokatszolgálják.Pritkin rám mutatott, és a gólem felém fordítottakifejezéstelen tekintetét.– Védd meg! – utasította. A gólem elfoglalta a helyétmellettem, üres szemével engem figyelt, miközben mesterebelevetette magát a harcba. A kőlénytől jobban kirázott a hideg,mint az orgyilkos vámpíroktól. Amikor levettem róla atekintetem, épp azt láttam, hogy Jack az egyik megmaradt őrrelviaskodik. A férfi mély morgást hallatott, mint egy állat, Jackpedig úgy állt, mint egy gyerek szentestén, az ajándékokat látva.A szeme csillogott, ajka remegett az izgalomtól. Egy ingerültmozdulattal elhessegette Pritkint, mintha azt mondaná neki: ő azenyém.A másik őr már nem jelentett veszélyt. A mellkasátkarmolászta, ahonnan vér bugyogott elő. A hosszú kard teljesenátdöfte a testét, mintha a vastag láncing nem is lett volna rajta. Apenge hegye csaknem harminc centiméterre kilógott a hátából.A fáklyák fénye vörösesen csillant meg az acélon. Mindig azthittem, az ilyen vékony szablyák túl finomkodó, dísznek valófegyverek, hát most alaposan rám cáfoltak. Igaz, ennekdelejezett pengéje volt, úgy viselkedett, mintha egy sima tőrhirtelen több centi szélesre és egy méter hosszúságúranövekedne. Még mindig levegő után kapkodva láttam, hogyLouis-César kihúzza a kardot a vámpír mellkasából, és ugyanazzala lendülettel le is fejezi a támadót. Az egész mozdulatsorolyan gyors volt, hogy egy pillanatra azt hittem, elhibázta. Aztána fej elvált a testtől, és a padlóra bucskázott.A vámpír pislogott, szemfogai élesen meredtek előre, amikora feje alig fél méterre tőlem megállapodott. Bámulatos módon asisakja még mindig rajta volt. Esküszöm, hogy a szája mozgott,engem átkozott, és megpróbált elkapni, még akkor is, amikor

már az összes vér kifolyt belőle. Vagy én adtam ki túlságosanrémült hangot, vagy a gólem maga tartotta kockázatosnak a fejközelségét, mindenesetre gyorsan odébb rúgta. Ez még rendbenis lett volna, de elméretezte a rúgást, így a fej elszállt a Szenátusasztala fölött, és nagyot toccsant a túlsó falon, épp a szépvámpírnő nagy műgonddal megkreált frizurája mögött.Egy vércsík szelte át az asztalt a széke előtt, néhány csepp ahajára is jutott, úgy csillogtak ott, mint apró rubinkövek. A nőkihalászta az asztal alá gumit fejet, és udvariasan felkínáltaszomszédjának, aki hasonló jólneveltséggel nem fogadta el.Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy letakarítsa az asztalt. Avércseppek fölé helyezte a tenyerét, és azok a levegőbeemelkedtek, hogy beleolvadjanak a kezébe. Mint havasdarabkák és a mágnes. Ahogy korábban Tomas esetében, avér most is úgy beszívódott, mintha csak valami testápoló lettvolna.– Ez már kezd fárasztó lenni — mondta társalkodóhangnemben. A mellette ülő szépség bólintott, miközben agerincoszlop végét nyalogatta, mely az odarepült fejnyakrészénél állt ki.Egy percre be kellett csuknom a szemem, hogymegnyugtassam a háborgó gyomromat, de legalább nemsikítottam. Először is, ezzel a gyengeségemet mutattam volna kia Szenátus előtt, amit nem akartam. Másodszor, a torkom mégmindig fájt, hisz nem sokkal korábban akartak megfojtani.Harmadszor, nem sok levegő jutott a tüdőmbe Tomas rámnehezedő súlya miatt. Megpróbáltam az egyik oldalra lökni, demintha egy márványoszlopot készültem volna megmozdítani.Csak még jobban rám szorította magát, míg végül a fájdalomtólfelnyögtem. Ekkor a nyomás enyhült, testével úgy vett körül,mintha egy meleg, puha takaró burkolt volna be. Ez akármegnyugtatóan is hathatott volna rám, kivéve, hogy még mindig

nem kaptam levegőt, nem tudtam mozdulni, valamint Jack és azutolsó őr egészen közel táncikált hozzám.Nem is értettem, miért nem végzett vele még senki,tekintettel arra, hogy már kezébe vette hatalmas csatabárdját, ésolyan egysíkú koncentrációt láttam a szemében, amire a legtöbbpasi csak az erotikus csatornákat bámulva képes. Ha a Szenátusholtan akart látni, nem lett volna egyszerűbb, ha hagyják, hogyTony elvégezze a munkát. Ha pedig nem, akkor például Louis-César miért nem adta elő újra az iménti mutatványát ahelyett,hogy csak érdeklődve ácsorog? Talán felmérte, hogy az őrsosem juthat át Pritkinen, Rafe-en és Tomason, de nem lehettembiztos ebben. A csatabárd hihetetlenül élesnek látszott, és jóltudtam, milyen gyorsan képesek mozogni a vámpírok. Az őrnekcsak egy pillanatnyi kihagyásra volt szüksége, és máris énleszek a főfogás az 1860–as Miss Georgia menüjében, amintvégzett az előétellel. De senki nem mozdult, Tomast kivéve, akilassan felfelé kúszott a testemen, egészen addig, hogy már részletesleírást adhatott volna a melltartóm mintájáról, hamegkérdezem. Nyugodtnak látszott, de éreztem, hogy a szívehevesen ver. Nem volt épp megnyugtató érzés, hogy ő is ennyiremegrémült.Felpillantottam sötét haja mellett, abba az irányba, ahol afáklyák lényében a harci bárd éle a fejemtől alig egy méternyiresuhant el. Ahogy bámultam, az őr felém vetette magát, úgyvicsorgott fogsorával, mint egy sarokba szorított tigris. És ekkorminden véget ért, ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdődött.Jackből nem láttam mást, mint egy sötétzöld textildarabot és egymegvillanó kezet. A következő szempillantásban az őr a földönfeküdt, végtagjait négy kés szegezte a talajt alkotó kőzethez. Akések közül kettő mindennapos használati tárgynak látszott, akáregy konyhából is előkerülhettek volna. A másik kettő a mágusezüstösen fénylő fegyvere volt, melyeket egy kézmozdulatával

azonnal vissza is hívott, amint látta, hogy Jack uralja a helyzetet.Hátborzongató hanggal szakadtak ki a vámpír kezéből, ésvisszarepültek gazdájukhoz. Egyikük a csuklószíján találhatóbőrtokba került, a másik a csizmájában tűnt el valahogy. Azövében lévő tőröket nem is kellett használnia. A gólemmelegyütt hátrébb léptek, hogy Tomasnak legyen helye talpraállítani engem. Habár épp most mentette meg az életem, hidegennézett rám, mintha jégkristályok lennének a szeme helyén.A konzult mintha egyáltalán nem kavarták volna fel atörténtek, csupán egy apró fintor jelent meg egyébkéntszoborszerűen mozdulatlan arcán:– Csak óvatosan, Jack. Válaszokat akarok, nem egyholttestet.Jack üdvözült mosollyal nézett vissza rá:– Mindkettőt megkapod – ígérte, és az őr teste fölé hajolt.Azonnal másfelé néztem, de így is hallottam a hús tépésének ésa csontok törésének jellegzetes hangját. Feltételeztem, hogyvisszaszerezte a késeit, ugyanakkor eltörte az őr végtagjait. Úgyéreztem, képtelen lennék nyelni anélkül, hogy elhányjammagam. Már el is felejtettem, milyen izgalmas az élet azudvarban.– Ahogy már mondtam, hölgyem, la mademoisellenyilvánvalóan zaklatott. Esetleg elmagyarázhatnánk neki adolgokat azután is, hogy kipihente magát – javasolta Louis-César olyan hétköznapi hangon, mintha az elmúlt percekeseményei meg sem történtek volna. Közben Jack egy sorsebészeti szerszámot pakolt ki egy kis dobozból, amely az egyikzsebéből került elő. Lassan egymás mellé helyezte őket a földönfetrengő áldozata oldalán, majd halk, sziszegő hangonfelkacagott. Remek, legalább van itt valaki, aki jól érzi magát.– Nincs vesztegetni való időnk, Louis-César, ezt te is nagyonjól tudod.

– Ma chère madame, a világ minden ideje a rendelkezésünkreáll... most már – és ezzel pillantást váltottak, amit nem tudtamértelmezni. – Ha javasolhatom, én felvázolnám MademoisellePalmer előtt a dilemmánkat, és még hajnal előtt jelentkeznék.Addig lenne idő végrehajtani a...kihallgatást.Louis-César rám nézett, és minden bizonnyal leolvastaarcomról, mennyire szeretnék kettesben maradni azzal, aki éppaz előbb aprított miszlikbe egy nagy erejű vámpírt.– Természetesen Raffaello is velünk tarthat – tette hozzágyorsan.Nem örültem neki, hogy ilyen könnyen kitalálja a gondolataimat,de valóban jobb érzés volt, hogy egy barátom ott leszmellettem. Ez a kis megnyugvás egészen addig tartott, amígmegláttam, hogy Jack egy hosszú béldarabot kezd kihúzni avámpír felnyitott hasából, és úgy tartja a kezében, minthahajókötelet tekerne fel. Egy pillanatra megállt, hogy lenyalja azujjait, mint egy kisgyerek a rácsöpögött fagylaltot. Találkozott atekintetünk, és küldött felém egy kacsintást. A bőröm úgybeleborzongott, mintha azonnal le akarna ugrani a testemről.Abban a pillanatban már tudtam, hogy nem fogom élvezni a rámváró beszélgetést, bárki lesz is ott pártfogóként.

4. fejezetA végső döntés értelmében Louis-César, Rafe és Mirceatartott velem a szobámba, hogy felvilágosítsanak. Pritkin nemvolt boldog, de nem mert volna szembeszállni a konzulakaratával. Emiatt akár párbajra is sor kerülhetett volna, ígyőszintén örültem, hogy végül visszavonult. Ennél több harcotmár nem tudtam volna elviselni, ráadásul fogalmam sem volt,mi történne, ha az Ezüst Kör egy hadmágusa megütközne egykétezer éves vámpírral. Mindenesetre ezt a rangadót nem isakartam végignézni.Hálás voltam, hogy három kísérőm közül kettő barát, vagylegalábbis barátilag semleges. Ugyanakkor aggasztott is. ASzenátus gyanúsan jól bánt velem: megvédtek a merénylőktámadásakor, nem adtak át se Tonynak, se a Körnek, figyelembevették az állapotomat, és gondoskodtak, hogy ismerősöklegyenek körülöttem. Most már nagyon kíváncsi lettem, hogymit akarnak tőlem, és milyen „kérésüket" kell majd teljesítenem.Majdnem mindegy, semmi kedvem sincs hozzá.Alig egy perccel később már azon gondolkodtam, milyenrossz ötlet volt hátrahagynom a testőrömet. Félúton jártunk alépcsőkön, amikor felfelé menet összetalálkoztunk egyvérfarkassal. Óriási, szürke és fekete példány volt, a jellegzeteselőreugró pofacsonttal és borotvaéles fogsorral. Mustársárgaszemei egy pillanatra találkoztak az enyémmel, ésmozdulatlanná dermedtem, lábam két lépcsőfok között akadtmeg. Mindaddig csak egy vérfarkast láttam, persze akkor nem

ilyen közelről, de ösztönösen felismertem. Nemcsak a méreteárulkodott: a tekintetéből olyan intelligencia áradt, amilyetegyetlen állatban sem találhatunk meg. Halványlila gőzöm semvolt, mit kereshet itt egy közülük.A mendemonda, hogy vámpírok és vérfarkasok ki nemállhatják egymást, igencsak enyhe kifejezés. Talán abbóladódhat, hogy mindketten ragadozók. De abban is lehet valami,amit Tony mondogatott, hogy a vérfarkasok irigylik a vámpírokhalhatatlanságát. Bármi is az ok, olyanok, mint a tűz és a víz. Hakeresztezik egymás útját, ott biztos, hogy folyik a vér, éscsomókban repked a szőr. Most is valami hasonló szélsőségesreakcióra számítottam, de a kísérőimnek szeme sem rebbent,egyedül Rafe szorította egy picit erősebben a karomat. Louis-César oda is biccentett, mintha rendszeres látvány lenne azóriási farkas a lépcsőházban.– Sebastian, nagyon örvendek – köszönt Louis-César . Avérfarkas érthető módon nem válaszolt, hiszen épp állati alakbanvolt. Mindenesetre minden fenyegető pózt mellőzve haladt elmellettünk. Teljességgel elképzelhetetlen helyzet volt. Egybenarról is árulkodott, hogy ez már nem Kansas, de még csak nemis Atlanta.Ahogy a lépcsősoron a felszínre emelkedtünk, végrekipillanthattam az egyik ablakon, és megállapítottam, bárhol isvagyok, az biztosan nem Észak-Georgia. A látvány azt iselárulta, miért aggódott a konzul az idő miatt. Több idő eshetettki, mint amit eddig hittem, miután Tomas megdelejezett. Hosszúutat tettünk meg, és nem csupán az államot szeltük át. Azablakon túl olyan fények csillámlottak, melyeket Georgiábansehol nem lehetett volna látni. A zöldes-szürkés homályt azéjszaka sötét ege és lilás-bíboros felhők váltották fel. Fekete,csillagokkal telepettyezett vászon terült szét a fejünk felett, de a

horizonton húzódó ibolyaszín csík már azt jelezte, hogy asivatagra rövidesen új nap virrad.– Mindjárt hajnalodik.Louis-César követte pillantásomat, amint kinyitott előttemegy ajtót.– Még bőven van időnk – felelte könnyedén. Ez a nyugalomszöget ütött a fejembe. Még Rafe is, a maga élemedett korával,izgatottá vált a reggel közeledtével. Ilyenkor egyre többetbeszélt, és elejtett dolgokat. Minél fiatalabb egy vámpír, annálkorábban lép fel ez a jelenség. Egyfajta védekezőmechanizmusnak tekinthető, amely figyelmezteti őket, mielőttmegsülnének a napon. Soha nem láttam olyan vámpírt, akireteljességgel hatástalan lenne a hajnal. A francia viszonttökéletesen nyugodt maradt. Vagy jóval hatalmasabb volt, mintaz általam eddig megismert vámpírok, vagy remekül játszottameg magát. Akárhogy is, nem éreztem jobban magamat tőle.Elsétáltam mellette, és egy olyan szobába jutottam, amelypontosan illett ahhoz a kilátáshoz, amely feltételezésem szerintnapvilágnál az ablakon kitekintve elém tárult volna. A fakó,türkiz színűre festett falakat indián mintázatú takarók borították.Színük a türkiz és a navajovörös között váltakozott. Hasonlószőnyeg terült a fapadlóra, és a kandallót körülvevő terrakottapadlólapokra is. A bőrkanapé, a szék és a dívány sötétvörösárnyalata jól illett a helyiség hangulatához. Pont annyira látszottrajtuk a használat, hogy otthonosnak tűnjenek. Kifejezettenkedves kis szoba volt. Úgy tűnt, a Szenátus nem osztotta Tonyrajongását a gótika iránt.– Kérem, mademoiselle, asseyez–vous – lépett oda Louis-César a tűzhely melletti nehéz karosszékhez. Rafe felésandítottam, de ő mozdulatlanul állt, az ablakon kinézve figyeltea környéket. Már amit láthatott belőle. Kezét a háta mögérejtette, a válla feszültségről árulkodott. Hát igen, ahogy sejthető

volt: tényleg eljött a hajnal. Szerettem volna magammalvonszolni, hogy egyenes válaszokat kapjak tőle, de még hakedve is lett volna hozzá, az alkalom nem volt megfelelő.Mircea könnyedén megérintette a könyökömet, és finommozdulatokkal a szék felé terelt:– Louis-César sosem ül le, amíg egy hölgy áll a társaságban,dulceatâ.Drágámnak szólított, vagyis úgy, ahogy akkor becézett,amikor még a térdén lovagoltam, és a történeteit hallgattam.Reméltem, hogy szándékosan nevezett így. Ha ugyanis csakRafe az egyetlen barátom a társaságban, akkor nagy bajbakerülhetek.Lehuppantam a székre, a francia pedig elém térdelt.Bátorítóan mosolygott, én pedig meglepetten pislogtam. Aférfinak – jobban mondva a vámpír nagymesternek –gödröcskék jelentek meg az arcán. Jó nagyok.– Szeretném ellátni a sebét, ha megengedi.Óvatosan bólintottam, bár nem voltam meggyőződve arról,hogy egy vámpír a legalkalmasabb személy arra, hogy letisztítsarólam a vért. Ráadásul egy olyan példányról volt szó, aki nem isolyan régen igencsak kiéhezettnek tűnt. Az alvadt vér azonbanköztudottan nem vonzza őket, persze amúgy sem lett volna másválasztásom. Louis-César udvarias volt, hogy az engedélyemetkérte, mintha csak tőlem függne a dolog, de engem nem vert át.A Szenátus két tagja is a szobában volt. Mindaddig eljátszhattakaz előzékeny úriembert, amíg ez elszórakoztatta őket, de végülúgyis pontosan azt kell tennem, amit akarnak. Ezt ők is tudták,és én is.Louis-César megnyerőén mosolygott, és ekkor hirtelenrájöttem, mi zavart benne annyira. Egész közelről győződhettemmeg arról, hogy ő a legemberibb külsejű vámpír, akit valahaláttam, Tomast leszámítva, akinek jó oka volt arra, hogy

eltitkolja valódi kilétét. A legtöbb vámpír elfeledkezik az olyanapróságokról, mint a lélegzés, a szívverés, vagy arról, hogy abőrük a frissen esett hónál legalább egy árnyalattal sötétebblegyen. Még Rafe-nek is, aki amúgy elég meggyőző volt,óránként csupán néhányszor jutott eszébe, hogy pislogjon. Azelőttem térdelő alak mellett viszont simán elmentem volna azutcán, és embernek nézem. Persze akkor, ha egy kicsit felfrissítia ruhatárát. Elkezdtem számolni a másodperceket, hogyfigyeljem a lélegzetvételét. Egyet sem hagyott ki.Miközben felnőttem, több ezer vámpírral találkoztam a világminden tájáról. Voltak köztük olyan hivalkodók, mint a konzul,és olyan átlagos külsejűek is, mint Rafe. Egy nappal korábbanmég megesküdtem volna, hogy bármikor felismerném őket, deTomas úgy vert át hónapokon keresztül, hogy együtt laktunk, ésLouis-César nak sem esett volna nehezére ugyanez. Nagyonnem örültem ennek a felismerésnek – mintha elvesztettem volnaaz adottságomat, és belesüllyedtem volna azon milliók közé,akik nem élvezhetnek védelmet a természetfeletti világgalszemben, hisz mit sem tudnak a létezéséről. Vámpírok közöttnőttem fel, de ilyen erőt, amit a Szenátus tagjai közöttérzékeltem, korábban még nem tapasztaltam. Azon kezdtemagyalni, mi minden lehet, amiről még nem tudok, és a pusztagondolat is megrémített.Louis-César alaposan tanulmányozta az arcomat,megérzésem szerint csak azért, hogy hozzászokjak alátványához. Nem nagyon járt sikerrel. Amikor egy elszabadulóhajtincse végigsimított a vállamon, úgy rázkódtam össze, minthapofon vágott volna. Keze, mellyel épp a hajam felé nyúlt,azonnal megmerevedett.– Mille pardons, mademoiselle. Megemelné egy kicsit ahaját? Szeretném látni, milyen mély lehet az a seb.

Ezzel felém nyújtott egy arany csatot, melyet a saját hajábólhúzott elő. Elvettem tőle, nagyon ügyelve, hogy ujjaimmal neérjek hozzá az övéhez. A hajam alig ért a vállamig, demegpróbáltam az egészet egy szedett-vedett lófarokbaösszefogni, amíg a férfi csendben figyelt engem. Megpróbáltamvisszafojtani magamban a feltörni készülő pánikrohamot, denem ment. Léteznek ösztönök, melyek erősebbek, mint azértelem, nagyobb hatást fejtenek ki, mint bámilyen udvariasfrázis egy kellemes szobában. Ezek az ösztönök most aztparancsolták, hogy rohanjak, és rejtőzzem el. Persze az előzőeste és éjszaka eseményei is erősítették ezt az érzést, de emellettkifejezetten nyomasztott, hogy ő ilyen közel van hozzám. Erőtvettem magamon, hogy nyugodtan üljek, amíg befejezi avizsgálódást. Igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy akarom libabőrös lett, és a szívem már most is olyan őrülttempóban pumpálja a vért, mintha lélekszakadva menekülnék.Én magam sem értettem ezt a reakciót, de életem során mármegtanultam, hogy bízzam az ösztöneimben, márpedigmindegyik azt harsogta a fejemben, hogy tűnjek el onnan.– Ab, bon. Ce n'est pas trés grave – mormogta. Azarckifejezésemet látva elmosolyodott, és ettől még a szeme isfelragyogott. – Nem súlyos – fordította. Még mindig küzdöttemaz ellen, hogy felsikoltsak.Louis-César felállt, és egy közeli asztalhoz lépett. Hirtelenújra kaptam levegőt. Azon tűnődtem, vajon mi volt az, amiannyira feszélyezett engem, de nem találtam semmikézzelfogható indokot. Arca, melyet kellemes, barátságosvonások alkottak, nagyjából öt-hat évvel látszott idősebbnek azenyémnél, de az öltözéke azt mutatta, hogy több évszázadaköztünk él. Szeme lágy tónusú volt – nyugodt, kék alapon aprószürke pettyek, melyekkel egyelőre nem próbált befolyása alávonni –, mozdulatai pedig kecsesek bár, ám tökéletesen

emberiek. Elismerem, az idegeim nem voltak a legjobb állapotban– még én sem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egy estealatt kétszer akarjanak megölni –, de képtelen voltammagyarázatot találni arra, hogy az összes lehetséges személyközül miért pont Louis-César riasztott engem a legjobban.A férfi visszatért, és a rémületem minden felém tett lépésévelfokozódott. Úgy figyeltem őt, ahogyan egy kisállat a ragadozót:csöndben marad, meglapul, abban a reményben, hogy a vadállatnem akad rá. Ismét letérdelt elém a vastag szatén és csipkeegyvelegére, a mennyezeti lámpáról érkező fény átszűrődöttgesztenyebarna színű hajfürtjein. Egy elsősegélyládát hozottmagával, kivette belőle a sebhintőport, néhány gézlapot, és egycsomag törlőkendőt, mindent a kandalló előtti kőlapokrahelyezett.– Kitisztítom a sebet, mademoiselle, és bekötözöm. Holnapjön egy szakképzett nővér, és helyre teszi, amit én mostelügyetlenkedem– magyarázta nyugodtan, szinte vidáman,nekem mégis minden önuralmamra szükségem volt, hogy nerohanjak azonnal az ajtóhoz.Buggyos, fehér ingujjba bújtatott, sápadt, csontos kéz nyúltfelém, hogy felhajtsa a felsőm koszos, véres ujját. Érintése hidegvolt, a szorítása gyengéd, mintha úgy érezte volna, ezzel lelketönthet belém. Hát nem így volt. Bármilyen elővigyázatos is volt,tudtam, hogy a fogása egy pillanat alatt acélossá válhat, minthabilincsbe zárna, amelyből nincs menekvés. A másik kezévelfelsebzett bőröm körül matatott, éreztem a gézlapokleheletfinom súrlódását, ahogy elkezdte kitisztítani a vágást.Habár az alkohol csak enyhén csípett, megremegtem, éslehunytam a szemem. Az a rossz érzésem támadt, hogy tudom,mi következik ezután.– Mademoiselle, jól érzi magát? – hallottam a hangját atávolból, sokáig visszhangozva a fülemben. Megérkezett a jól

ismert szédülés is, bár minden porcikámmal küzdöttem ellene.Keményebben próbálkoztam, mint eddig valaha, szerettemvolna visszafojtani, bárhonnan is tört elő belőlem. Imádkoztammagamban, hogy elcsituljon. Bármit is akart mutatni nekem alátomás, halálosan biztos voltam abban, hogy nem fog tetszeni.De, mint mindig, most is erősebb volt nálam. Beletörődtem azelkerülhetetlenbe, és szinte azonnal hűvös fuvallat érintette azarcomat. A szobában egyáltalán nem volt hideg, de lényem egyrésze már egészen máshol járt. Vettem egy mély lélegzetet, éskinyitottam a szememet.A szellő egy félig nyitva álló ablakon át érkezett a kintiéjszakából. A levegő végigsimított meztelen testemen, tetőtőltalpig libabőrös lettem. Az ablak mintha festett üvegből készültvolna, de nem volt kiszínezve, és a mintákat is csupán aprógyémántformák alkották, melyek oldallapjaikkal kapcsolódtakegymáshoz. Az ablak vas–lag volt, ez a típus gyakoriPhiladelphia történelmi városrészében. A fényt csupánkorlátozva engedte át, ám ennyi is elég volt ahhoz, hogykörülnézve gyorsabban szedjem a levegőt.Pánikba esve pislogtam, és a szemem megakadt a szoba túlsófala mellett álló tükrön. Csak homályosan láttam a bennekirajzolódó képet, ám inkább a fáklyák nyújtotta kevéske fény,mint a tükör lapjának kidolgozatlansága miatt. Éppellenkezőleg, igazi mestermunka volt, hatalmas méretű.Aranyozott keret vette körül, ugyanolyan pazar kivitelű volt,mint a többi testes, keményfából faragott bútordarab a szobában.Az egész helyiség a luxus benyomását keltette: acseresznyefából készült nagy, baldachinos ágy, a márványkandalló,az ablakok előtt elhúzott súlyos brokátfüggönyök. Afalakai téglából emelték, de mindenütt falikárpitok borították.Mintájuk olyan élénk színekben pompázott, mintha csak aznapkészültek volna el. A közeli asztalkán csokornyi sötétvörös

ózsa állt egy porcelánvázában. A lelkiállapotom miatt nemtudtam kellően értékelni a hely szépségét, de a tükörben láthatójelenet is túlságosan elvonta a figyelmemet.Egy férfi térdelt az ágyon. Fura volt, de nagyjából ott, ahol atükörbe pillantva nekem kellett volna lennem. Nem tudtammegállapítani, hogy ki az, mivel egy fekete bársony maszktakarta el az arcát, melyen csupán a szeménél volt egy kiskivágás. Akár komikusnak is tűnhetett volna, mint egy jelmezhalloween idején, de nekem nem volt kedvem nevetni. Talánazért, mert a férfin semmilyen más ni hadarab nem volt.Hosszú, gesztenyebarna hajfürtök ölelték köpül a felsőtestét. Agyertyafényben bronz barnán csillant meg a bőre.A szobában uralkodó meleg, aranyszínű fényhatásokkiemelték teste formáit, az izmos mellkastól a lapos hason átköldöke apró bemélyedéséig. Apró izzadságcseppekgyöngyöztek rajta, melyeket az ablakon beáramló szellő mégnem párologtatott el. Ettől olyan benyomást keltett, mintha egyapró gyémántokból álló, átlátszó inget viselne. Akár egy életrekelt bronzszobor is lehetett volna, azt leszámítva, hogy ritkánlátni ennyire felizgult szobrokat. Önkéntelenül is nagyotnyeltem, ahogy a tükörben látható fickó is. Ekkor csapott beléma felismerés, és a tükörből rám meredő kék szemek tágranyíltak.Ez kész őrület volt, emellett pedig lehetetlen. Alátomásaimban soha nem voltam aktív szereplő, mindig csakszemlélődtem, a partvonal mellől figyeltem az eseményeket,mint egy szellem. Legalábbis ma estig így volt. Mielőtt mégtovább gondolkodhattam volna, egy meleg kéz érintéséreeszméltem egy nagyon is privát testtájamon. Lenézve szintesokkot kaptam, amikor egy fiatal szőke lányt láttam meg magamalatt fekve. Szinte eltűnt a számtalan párna és takaró között. A

szobát áthatotta a túlfűtött erotika súlyos illata, és most már aztis értettem, miért.Egy kecses fiatal kéz játszadozott az én... illetve az őszerszámával, nagy szakértelemmel. Ismét végigsimított rajta,ezúttal kicsit erősebben, én pedig halálra váltan figyeltem,ahogy vadonatúj testrészem még nagyobbra dagad a kezeiközött. A belém áradó érzés ugyan ismerős volt, ám olyangondolatok töltötték meg az agyamat, melyek egész biztosannem az enyémek voltak. A lány egyik körmével megpöccintettea feléje meredő rózsaszín húst, ettől csaknem felordítottam.Eddig soha nem éreztem ilyet, amikor felizgultam. Na persze,mindig a másik oldalról vettem részt a társasjátékban, és nem isvolt kiemelkedően nagy tapasztalatom. Ez az érzés azonbanszinte elviselhetetlen volt. Ahhoz voltam hozzászokva, hogy amelegség lassan önti el a testemet, valahonnan mélyen belülrőlindulva halad kifelé. Most viszont ellenállhatatlan vágyatéreztem, hogy olyan mélyen behatoljak a testébe, amennyirecsak tudok.A lány tekergőzni kezdett alattam, a mindkettőnket körülvevőágynemű fodrai között.– No mi van, szépfiú? Ne mondd, hogy máris ellankadt azérdeklődésed – ezzel gyorsított az ütemen, és rövidesen márlevegőt is alig kaptam. – Én tudom, hogy menni fog azharmadszor is.Révületem akkor tört meg, amikor a lány lejjebb csúszott, ésnyelvével megnedvesítette ajkait. Felegyenesedtem, ésfájdalmasan felordítottam. Egyrészt azért, mert a szőkeséghabozott egy pillanatig, mielőtt elengedett volna, másrészt akölcsönvett test azt követelte, hogy engedjem szabadon. Ezzel avággyal valós fizikai fájdalmat okozott, de semmi kedvem nemvolt megtudni, hogyan folytatódna a játék. Komoly hányingerkerülgetett, amint a lány meglepett és sóvárgó arcát, majd saját

ágaskodó férfiasságomat néztem. Szavakkal ki sem lehet fejezni,mit éreztem – a teljes zavarodottság és undor a legkevésbé semelegendő szavak rá.A kezemet a maszkhoz emeltem, és lehúztam. A tükörbenézve Louis-César bámult vissza rám, arcára az én mélységesmegdöbbenésem ült ki. Rá akartam ordítani, hogy fejezze ezt be,és engedjen ki a testéből, de jól tudtam, hogy pont fordított ahelyzet. Valahogy belé kerültem, és fogalmam sem volt, hogyanvethetnék véget ennek. Az alattam fekvő lány ajkát egy kissikoly hagyta el, majd a maszk után kapott, kitépve a kezemből,és megpróbálta visszahúzni.– Ne kockáztass, monsieur! Tudod, milyen szigorúak atartók. Azt mondták, soha ne vedd le – mosolygott rámincselkedőn. – Különben is olyan izgalmas, ha rajtad van,amikor szeretkezünk – fonta a nyakam köré a kezét, hogylehúzzon magához. – Fázom, ha nem vagy itt. Csókolj meg!Elhúzódtam tőle, egészen az ágy végébe menekültem.Közben arra gondoltam, talán engednem kéne az agyamatostromló szürke ködnek, és elájulhatnék. De vajon a sajáttestemben térnék magamhoz, vagy itt ragadnék? Úgy döntöttem,nem is veszek tudomást az utóbbi lehetőségről. A lány néhánymásodperc után felsóhajtott, és a hátára feküdt az ágyban,kezével finoman cirógatta apró melleit. A bimbók egészensötétbarna színben emelkedtek ki amúgy fehér bőréből. Engemnézett, és közben egy kis mosoly bujkált a szája szélén.– Elfáradtál, kedvesem? – kérdezte, miközben lejjebbcsúsztatta kezét, hogy sötét szeméremszőrzetét is végigsimítsa,majd elvigyorodott. – Fogadjunk, hogy én életre tudnálakkelteni.Mielőtt még működésre tudtam volna bírni túlterheltagyamat, hogy kiötöljek valamilyen ideülő választ, a súlyostölgyfaajtó feltárult, és egy középkorú nő lépett be négy őr

kíséretében. Az arckifejezése elárulta, hogy nem csatlakoznikészül, hála az égnek.– Hozzátok! – parancsolta. Két őr kirángatott az ágyból. Alány, akit csak nemrég ismertem meg, de annál közelebbről,ismét felsikított, és az álláig húzta a takarót.– Marié, mit keresel itt? Tűnj el innen azonnal! Kifelé, kifelé!Az idősebb nő rá sem hederített, és a megvető tekintet nemsokat javított amúgy is ellenszenves arcán. Rám viszontkifejezetten ellenséges pillantást vetett.– Mindig bevetésre készen, igaz? – gúnyolódott, majd azőrök felé intett. – Vigyétek!Kivonszoltak a szobából, esélyt sem adva, hogy felöltözzem.A szőke lány egy súlyos brokátleplet dobott oda nekem, amitmagam köré tekerve elleplezhettem nyilvánvaló állapotomat, ámcipőt vagy nadrágot nem húzhattam magamra. A lány válogatottszitkokat szórt utánunk, legtöbbjét az idősebb nőnek címezve.Csak most tűnt fel, hogy nem az anyanyelvemen beszél, mégisminden szavát tökéletesen értettem. Vagyis a kölcsönvett testemfogta fel, és valahogy lefordította nekem. De nem sokáig tudtamezen töprengeni, mert az őrök egy hosszú folyosónvégigtaszigálva egy lépcsősorhoz vezettek. A lépcsőfokokközepe már bemélyedt, ahol hosszú évszázadokon át sok ezerláb koptatta őket. Odalent teljes volt a sötétség, és olyan fagyoslevegő áramlott fel a mélyből, hogy már-már a leheletem ismeglátszott magam előtt.A nő a lépcső tetején megállt, és felém fordult. Azarckifejezése most nem tűnt annyira megvetőnek, inkább talánfélelmet tudtam kiolvasni a szeméből.– Én nem megyek tovább. Már láttam, hogy mi vár rád, éssemmi kedvem újra végignézni – jelentette ki, és a tekintetemost már szinte szánakozó volt. – Egész életedben annak az

előnyeit élvezted, hogy tudtál hallgatni. Most megtudod, milyenbüntetés jár azért, mert megtörted a hallgatást.Ezzel sarkon fordult, és az őrök erővel rángatni kezdtek asötét lyuk felé. Jelenlegi testem erősebb volt a megszokottnál,de közel sem annyira, hogy szembeszállhattam volnamindkettejükkel. Megpróbáltam a nő felé pillantani, de máregész messze járt a folyosón. A gerince egyenesen és merevenrajzolódott ki szederszínű ruhája alól.– Kérem, madame! Miért teszik ezt velem? Nem mondtamsemmit, esküszöm! – kiáltottam, bár a szavakat nem énformáltam. Ajkaim önkéntelenül mozogtak, és semmit nemtudtam tenni ellene.– Ha nem tudod, kinek köszönheted ezt a mai estét, kérdezdmeg a testvéredet – vetette oda hátranézve, mielőtt befordultvolna az egyik szobába, majd határozott csattanással becsuktamaga mögött az ajtót. Eléggé baljós hang volt.A lépcsők túl keskenyek voltak ahhoz, hogy őreim a karomatfogva vezessenek, ám mivel szorosan mögöttem lépkedtek, ésmás út nem volt, csak előre, ez nem is igazán számított. Ide márszinte alig jutott le fény. Csupán néhány kósza holdsugárjuthatott be a valószerűtlenül keskeny ablakokon, ahogy lefeléereszkedtünk. A lépcsők nyirkosak, csúszósak voltak,egyenetlen felszínükön nehéz volt megőrizni egyensúlyomat,különösen cipő nélkül. Egyre kellemetlenebb volt a hideg is,melyet a körém tekert pokróc sem enyhített, bár így az erekciómlegalább végleg a múlté lett. De még így is szörnyen szokatlanvolt, hogy valami himbálózik a lábam között. Talán ez a kellemetlen,idegen érzés tette, hogy legszívesebben ordítani kezdtemvolna. Útközben belerúgtam egy kőbe, de szinte hálás voltam afájdalomért. Nem jártam messze attól, hogy teljesenösszeomoljak, és a lüktető lábujjam lehetőséget adott, hogyeltereljem a gondolataimat.

Fáklya fénye remegett a folyosón, ahová végülmegérkeztünk. Az árnyékok vadul táncoltak a falakon, csillogotta kőre lecsapódott nedvesség. Itt már nem hűvös volt a levegő,hanem dermesztően hideg, mintha a vér is jéggé változott volnaaz ereimben. Csodálkoztam, hogy a mennyezetről nemjégcsapok lógnak, de a víz szabadon csorgott le a falakon.A hidegnél és a sivár környezetnél sokkal aggasztóbb voltazonban a folytonos jajveszékelés, mely a néhány méternyireelőttünk lévő, vaspántos ajtó mögül szűrődött ki. A hangokatjórészt elnyelte a tömör fa, de így is beférkőztek az elmémbe.Fájdalmas volt hallani az őszinte, kétségbeeséssel teli ordítást,és biztos lehettem benne, hogy a segítség, ami után áhítoznak,soha nem érkezik meg. Ösztönösen megpróbáltam hátralépni, deamikor a legközelebbi fáklya által megvilágított körbe léptem,egy kéz durván előre taszított. Megbotlottam, és térdrezuhantam a hepehupás talajon.– Befelé!Csak lassan engedelmeskedtem a parancsnak, de a bordáimközé elhelyezett rúgás előrelendített, majd egy kemény kézdurván felráncigált. Lenéztem, és egy férfit láttam meg magamelőtt. Kopaszodó volt és elhízott, vérfoltos kötényt viselt, alattadurva szövésű, koszos gyapjúnadrágot hordott. 162 centismagasságommal eddig nem sok férfira tudtam lenézni. Fájóstagokkal és összezavarodva bámultam rá. Húsos ajkait szélesvigyorra húzta, elővillantak szürke, undorító fogai,hátrahőköltem utálatomban. Úgy tűnt, ez tetszik neki.–Jól van. Rettegjen csak, M'sieur le Tour. Ne feledje, itt ésmost nem herceg – mondta, majd tetőtől talpig végigmért. –Rövidesen kiderül, vajon méltó-e a nevére. Ma éjszaka az énkezeim közé kerül.Óriási vaskulcsot helyezett az ajtó zárjába, s az rövidesenkitárult. Egy pillantással felmértem a nagy, négyszögletes

helyiséget, melyet vastag és magas kőfal vett körül, majdátlöktek a küszöbön. Újra elbotlottam, ám ezúttal koszosszalmán landoltam, mely bűzlött a vizelettől, és még ki tudja,mitől. Sajnos nem sokat segített, hogy puhábbá tegye a padlóraérkezésemet. Egy részem haragra gerjedt amiatt, ahogyan a férfibánt velem, de az indulat hamar elillant, s a puszta rémületenkívül nem maradt más érzés a szívemben. Pillantásomösszetalálkozott egy csontsovány, meztelen nőével, akitelképzelhetetlenül szorosan vontak fel egy kínpadra. Képtelenvoltam elfordítani a tekintetemet. A vér patakokban folytmegkínzott testéből, széles csíkokat festve a bőrére. Alatta apadlót nagy, barnás foltok tarkították. Rengeteg vért láttamkörülötte, hihetetlen volt, hogy egyetlen testből származott.A falak mentén körben férfiak voltak láncra verve. Sírtak,könyörögtek, hogy szabadítsam ki őket, de mindez alig jutott ela tudatomig. Csak a nőre tudtam figyelni, holott ő egyetlen szótsem szólt. A fáklyák fénye visszaverődött nyitott szemein, ésképtelen voltam eldönteni, hogy csak a táncoló fények tréfáltak–e meg, vagy valóban az élet szikráját fedeztem fel benne. Az őérdekében reméltem, hogy az előbbi az igaz. A férfi elkapta apillantásomat, és a kínpadhoz lépett.– No igen, a barátunk nem fog ilyen jól szórakozni –jelentette ki, majd ellenőrizte a nő egyik karját rögzítő kötelet.Megláttam, hogy a körmei mind hiányoznak. Az ujjai végétmintha valami állat rágcsálta volna meg. Az ízületei már annyiramegdagadtak, hogy akkor sem lett volna képes ökölbe szorítania kezét, ha szabad lett volna a karja.Tonynál sok mindent láttam az évek során, de az erőszakoscselekedetek általában gyorsak és váratlanok voltak, ahhozhasonlóak, mint amit aznap este már átéltem. Mire időm lettvolna reagálni, a legtöbbször már minden lezajlott. Tony isalkalmazott kínzásokat, de ezeket sosem láttam. Eugenie ezen a

téren nem ismert tréfát, és most kezdtem megérteni, miért. Ezminden általam átélt kegyetlenségnél durvább volt. Túlságosandirekt, túl tényszerű, szinte tudományosan megtervezték.Emögött nem húzódott meg düh, semmi személyes motiváció,ami talán érthetővé tette volna az erőszakot. A nő fájdalma ittcsak a munka része volt.– És most tartunk egy kis bemutatót neked – folytatta a férfi.A kínpadot működtető férfiak egyikéhez lépett, és egy mocskosborosüveget húzott elő valahonnan. – Ez történik mindazokkal,akik felbőszítik a királyt. Figyelj és emlékezz, nyomorult!Megdermedve álltam, egy szót sem bírtam kinyögni. A férfi anő lejére és nyakára öntötte az üveg tartalmát. A folyadék ahajába is beivódott, végül a feje alatt egy tócsában kezdettösszegyűlni. Akkor tértem magamhoz kábulatomból, amikorrádöbbentem, hogy mi készülődik. A férfi egy gyertyáért nyúlt,én pedig megindultam felé.– Ne, ezt nem teheti! Kérem, m'sieur, könyörgöm... –kiáltottam, és a férfi felragyogó arcáról azonnal leolvashattam,hogy pontosan úgy reagáltam, ahogy arra számított. Abban isbiztos lehettem, hogy végrehajtja a tettét. Szinte ujjongvafigyelte az arcomat, ahogy a gyertyát egy közeli fáklyáhoztartotta. Sok viasz lecsöpögött róla, de a láng végül belekapott akanócba. Nem volt értelme tovább kérlelni, ezért előreléptem, ésaz égő gyertya felé nyúltam. Sikerült kiszednem a kezéből, de akét kínzósegéd megragadott, és elvonszoltak onnan. A köpcösférfi, aki a tömlöcmester lehetett, olyan tekintettel nézett rám,amelyben nyoma sem volt bármi emberségnek. Ezutánelmosolyodott, lehajolt, nagyon lassú mozdulatokkal felvette agyertyát a földről, és újra meggyújtotta.A nőt figyeltem, ahogy a láng közeledett felé, nem tehettemmást. Könnyeket láttam a szemében, és ahogy pislogott egyet,apró cseppek repültek le a szempilláiról. A férfi teste ezután

eltakarta a látványt. Az agyam egy része még mindig aztmondta, hogy az utolsó pillanatban megáll. Ezt nem teszi, nemteheti meg. Egy hang arról győzködött, hogy csak engemakarnak megtörni, az egész jelenetet előre eltervezték, ígypuhítanak meg a kihallgatás előtt. Lehet, hogy valóban ez volt acél, ám ez nem mentette meg a nőt.A szemem előtt zajló események hirtelen elhomályosodtak,és számomra teljesen idegen gondolatok árasztották el azagyamat. Különböző helyszínek képe villant fel, ismeretlenembereket láttam, mintha egy filmet vetítettek volna nekem egyláthatatlan vászonra. De mind emögött végig láttam akínzómestert és a nőt, egy pillanatra megmerevedve, majdbekövetkezett az, amit lehetetlennek gondoltam.A hang újra rázendített a fejemben, arról zagyválva, hogy bárfogságban nőttem fel, sosem tapasztaltam meg az igazikegyetlenséget. Mindig finom kelmékbe és kézzel vertcsipkékbe öltöztettek, mondta nekem a hang. Kaptamkönyveket, gitározhattam és festhettem, hogy elszórakoztassammagam. A rám vigyázó őrök mélyen meghajoltak, amikorbeléptek a szobámba, nem ülhettek le a jelenlétemben, csak haengedélyt adtam rá. Az ereimben királyi vér folyt, és ezt sohasenki nem felejtette el. Életemben nem láttam még ilyenkegyetlenséget, és nem éreztem ilyen félelmet. Ezt pedig nagyongyorsan követte az elvakult düh. Itt szó sem volt igazságszolgáltatásról,a béke vagy a területi egység megőrzéséről,semmi ilyen magasztos célról. Ez csupán egy gyáva emberszadista vágyainak kiéléséről szólt, aki tisztára mosta magát abíróság előtt, miközben a tömlöc zárt ajtaja mögött ilyenesemények zajlottak az ő parancsára. És még ők kezeltek engema gyűlölet tárgyaként.Megráztam a fejem, igyekeztem elhallgattatni a hangot, éskitisztítani a látásomat. Egy-két másodperc alatt sikerrel jártam,

de ekkor egy újabb rémálomba csöppentem. Pont azt láttam,ahogy a gyertya centiméterről centiméterre közeledik a céljához.Még mindig hitetlenkedve figyeltem, ahogy a tömlöcmesterodatartja az aprócska lángot a nő alkoholtól csapzott hajához, saz jól hallható surrogással meggyullad. A tűz villámgyorsanátterjedt a fejére és a vállaira. Néhány pillanat múlva afelsőtestének csupán sötétlő körvonala látszott a táncolólángfüggöny mögött. Sikoltottam, mivel semmi mást nemtehettem. A hangomra a többi rab is felnézett, a termet rövidesenordítás és lánccsörgés töltötte meg. Tehetetlenek voltunk, de ahangunk összeolvadva szinte megremegtette a falakat. A haláltusájátvívó nő ellenben némán viselte a borzalmasszenvedéseket.– Mademoiselle Palmer, mi történt? Mi a baj? – jelent megelőttem Louis-César arca, és lassan azt is érezni kezdtem, hogyvalaki megráz engem. A reménytelenség sikolyai még mindigmegtöltötték a szobát, eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogycsak én adom ki ezeket a hangokat.– Mia Stella, nyugodj meg, kérlek! – csitított Rafe, miközbenarrébb tolta a franciát, és a keblére ölelt engem. Vastagkasmírpulóvere alá csúsztattam a kezem, és olyan szorosanmagamhoz húztam, amennyire csak bírtam. Arcomat az ingepuha selymébe fúrtam. Mélyen beszívtam az ismerős kölniillatát, de még ez sem űzte el orromból a börtönben terjengővizelet és égett hús szagát, mely egy nálam alig idősebb nőrémes halálát jelentette.Egy perc után újra felnéztem, és Louis-César tekintetétkerestem.– Mondd, hogy már halott volt, hogy nem érzett már semmit!–kérleltem kétségbeesett hangon. A kandalló fölé akasztotttükörből egy űzött vad szeme tekintett vissza rám. Ebben apillanatban hasonlított a megkínzott nő szemére, azzal a

különbséggel, hogy az övé sokkal kegyetlenebb dolgokatláthatott, mint az enyém.– Mademoiselle, biztosíthatom, mindent megtennék, hogy aszolgálatára lehessek, de nem értem, mit kérdez tőlem.Rafe végigsimított a hajamon, és kör alakban masszíroznikezdte a hátamat.– Csak egy látomás volt, mia stella, egy látomás – suttogta. –Sokszor átéltél már ilyet, tudod, hogy a képek idővelelhalványulnak.Megráztam a fejem, és megremegtem a karjában, amitőlközelebb vont magához. Olyan szorosan kapaszkodtam belé,hogy ha élő ember lett volna, minden bizonnyal fájdalmatokozok neki.– Nem, ilyen még nem volt. Soha. Megkínozták azt a lányt,aztán elégették, és én nem tudtam... Csak álltam ott... –kiáltottam. Éreztem, hogy a fogaim vacogni fognak, deráharaptam az ajkamra, és nem hagytam. Az alsó szint hidegétjuttatta eszembe, az pedig az egyetlen hőforrást, amiveltalálkoztam. Nem akarok erre gondolni, és nem is fogok. Szépenelfelejtem. De ahogy magamban ismételgettem Rafe szavait,tudtam, hogy csak áltatom magamat.Több ezer látomásom volt már életemben, voltak, amik amúltba repítettek, mások a jövőbe, és egyik sem volt túlkellemes. Rengeteg szörnyűség részese lehettem ily módon, deegyik sem volt rám ilyen hatással. Idővel és sok gyakorlássalmegtanultam, hogyan szabaduljak meg a kínzó emlékektől.Nagyjából ahhoz hasonlítható ez, ahogy a többi ember is túlteszimagát a tévében látott tragédiákon, mivel távoliak és nemvalószerűek. De még soha nem vettem részt szereplőként alátomásokban, nem éreztem a szagát és nem éltem át a félelmétolyasvalakinek, aki átélte a történteket. Csak annyi a különbség,mint elhajtani egy súlyos autóbaleset mellett, vagy

elekeveredni. Biztos voltam benne, hogy egyhamar nem tudomkiverni a fejemből annak a nőnek a pillantását.– Mon Dieu, látta Francoise-t? – lépett felénk Louis-César. Adöbbenet kiült az arcára, én pedig megrettentem a nézésétől.– Ne érjen hozzám! – kiáltottam. Korábban valamilyen drágakölni illatát éreztem rajta, de most mintha belőle is az égett húsbűze áradt volna. Nemcsak attól irtóztam, hogy hozzám nyúljon,a legjobb az lett volna, ha nem is vagyunk többé egy szobában.Louis-César hátralépett, tekintete még komorabb lett. –Őszintén kérem a bocsánatát, mademoiselle. Soha nemkívántam volna önnek, hogy szemtanúja legyen ennek.Rafe a vállam mellett nézett fel Louis-César ra.– Most elégedett, signore? Megmondtam, hogy még nehasználjuk a Könnyeket. Amikor már amúgy is izgatott, vagybeteg, a látomások sokkal gyötrőbbek. De senki nem figyeltrám. Talán most már megérti – korholta társát, miközben Mirceatűnt fel az oldalamon, és átadott neki egy kis kristálypoharat.– Ezt itasd meg vele – utasította, és Rafe azonnalengedelmeskedett.– De én nem használtam – ellenkezett Louis-César . – Nem isvoltak itt nálam.Rafe ügyet sem vetett rá.– Idd meg, mia stella. Jót fog tenni neked.Mellettem foglalt helyet a nagy karosszékben, én pedighosszú percekig szopogattam a whiskyt, mígnem újranormálisan kaptam levegőt. Az ital olyan erős volt, hogy úgyéreztem, leégeti a torkomat, de most nagyon örültem neki.Mindent szívesen fogadtam, ami másfelé terelte agondolataimat. Közben észrevettem, hogy alaposanösszegyűrtem Rafe makulátlan kasmír pulóverét, ázott ronggyáváltoztatva a nemes anyagot. Gyorsan elengedtem, ő pedigelmosolyodott.

– Van másik, Cassie, ne aggódj. Minden rendben lesz, én ittvagyok. Erre gondolj, és ne arra, amit láttál.Jó tanács volt, csak épp betartani nem könnyű. ValahányszorLouis-César felé sandítottam, megrohantak a borzalmas képek.Vajon miért akarta a Szenátus, hogy ma este látomásom legyen,és miért pont ilyen? És mit tett velem ez a vámpír, hogy ennyiremegváltozott az élmény?– Le kell fürdenem – jelentettem ki hirtelen. ElsősorbanLouis-César tól akartam messze kerülni, de valóban jólesettvolna egy kád meleg víz. Mircea kézen fogott, és a bejárattalszemközti ajtóhoz vezetett.– Itt a fürdőszoba, odabenn találsz köntöst is. Amígmegfürdesz, hozatok ételt, és később majd beszélgetünk. Haszükséged lenne még valamire, szólj csak nyugodtan.Bólintottam, visszaadtam neki a csaknem teljesen kiürültpoharat, és bemenekültem a fürdő kék csempével kirakott, békésoázisába.A kád elég nagy volt, akár medencének is beillett volna, énpedig hálásan csusszantam bele, miután kihámoztam magamatcafatokra szakadt ruháimból. A lehető legforróbbra állítottam avízsugarat, és hátradőltem. Olyan fáradt voltam, hogy egypercig csak bámultam a szappanra, vágyakozva, hogy valakimegmossa a hátamat. Az érzelmeimet szerencsére sikerültideiglenesen elnyomni, a lelkemben csak egy nagy üres lyuktátongott. Fizikai értelemben a végletekig kimerültem, ésmentálisan sem voltam sokkal frissebb.Végül sikerült megszabadulnom minden alvadt vértől, abőrömről és a hajamról is lemostam. Azt mondogattammagamban, hogy annak, amit láttam, semmi köze az énéletemhez, hisz a szegény asszony évszázadokkal azelőttszenvedett és halt meg, hogy én egyáltalán világra jöttem.Bármilyen rémes is volt, nem egy közelgő tragédiára

figyelmeztetett, legalábbis semmi ilyenre nem utalt. Igyekeztemelhitetni magammal, hogy csupán a néha rám törő jelenésekintenzívebb megnyilvánulása volt. Akkor volt részemilyesmiben, amikor ősi tárgyakat érintettem meg, melyekszörnyű események tanúi voltak. Most azonban valahogy nemtűnt meggyőzőnek a magyarázatom.Pedig hamar megtanultam, hogy ódzkodjam a negatívpszichés vibrálásoktól. Alphonse mindenféle fegyvereketgyűjtött, és egyszer gyerekként véletlenül hozzáértem egygéppisztolyhoz, amit frissen szerzett be, és éppen tisztogatott.Azonnal a tömegmészárlás közepébe csöppentem, ahol ezt afegyvert utoljára használták, és utána hetekig rémálmokgyötörtek. Általában már azelőtt meg tudtam mondani egytárgyról, hogy tartogat-e veszélyt a számomra, mielőtthozzáértem volna. Mintha figyelmeztető jelzéseket küldöttvolna felém, ha eléggé éber voltam, észleltem is őket.Személyek nemigen váltottak ki ilyen reakciót belőlem, még azolyan több évszázados vámpírok sem, mint Louis-César, akinyilván épp elég tragikus esemény résztvevője lehetett. De mégígy sem szívesen fogtam kezet ismeretlenekkel, nem álltszándékomban akaratlanul megtudni, kivel csalja meg valaki afeleségét, vagy milyen bűncselekményt készül éppen elkövetni.És soha, de soha nem érintettem meg Tonyt, még egymásmellett elhaladva sem. Úgy láttam, most új névvel bővült amindenáron elkerülendők listája.Leöblítettem magam, kiengedtem a véres fürdővizet, majdmég egyszer lezuhanyoztam. Tisztának akartam érezni magam,de valami azt súgta, erre még hosszú ideig várnom kell. Annyihabfürdőt öntöttem a vízbe, hogy átbukott a kád peremén, és apadlóra folyt. Nem érdekelt. Arra gondoltam, milyen jó lenneegész reggelig itt maradni, hogy minél később kelljenmeghallgatnom, mi a Szenátus terve velem. Hálás voltam,

amiért megvédtek, de tisztában voltam azzal, hogy keményen befogják hajtani érte az árat. Persze mindegy volt. Fogalmam semvolt, hol vagyok, és ha valahogy meg is szököm, csak Tonykarjaiba futok. Bármit is akar tőlem a Szenátus, valószínűlegbele kell mennem.A gond ezzel csak az volt, hogy megígértem magamnak: sohanem fogom arra használni a képességeimet, hogy bárkinek –Tonyt és embereit kivéve – fájdalmat vagy egyéb szenvedéstokozzak. Nem sejtettem – és ezért mindenekfelett nagyon hálásvoltam –, hogy eddigi életem során pontosan hány embertbántottam vagy akár öltem meg akaratlanul, amíg agennykirálynak dolgoztam. Sajnos éreztem, hogy nem keveset.Sok látomásomról nem tudom, hogy Tony mire használta őket,de ezzel nem menthetem fel magam. Azok, akik atombombátgyártanak, nem részesei a politikai manővereknek, melyek soránvégül bevetik ezeket a fegyvereket, de nem tudom, hogy ettőlnyugodtabban alszanak-e. Én mindenesetre nagyon hosszú időnát nem részesültem a békés álom örömében. Ha a Szenátusszándéka szerint újból kárt kell tennem másokban – erre elég jóesély mutatkozott –, akkor nagyon hamar ki fog derülni, mit isérnek nekem a saját elveim.

5. fejezetMegállapítottam, hogy a bal csuklóm meghúzódott, de acsont nem tört el. Az arcomon található seb nem volt olyancsúnya, mint azt kezdetben gondoltam. A legrosszabbul talán ahátsó felem járt, amikor még a raktárban a saját fegyveremreestem. A pisztoly helyét tenyérnyi zúzódás jelezte, mely lassanlilára változott, jelentősen csökkentve vonzerőmet. Remek.Mindazonáltal a szín megegyezett a nyakamon láthatóujjnyomokéval, így legalább az összhang megvan.Épp befejeztem a vizsgálódást magamon, amikor Billy Joelebegett be az ablakon. Az ajtó felé sandítottam, mertlegszívesebben jól lehordtam volna, de nem akartamhallgatóságot. Billy volt a titkos ütőkártyám, és az egyetlenreményem a szabadulásra. Senki sem tudhatta meg, hogy itt van.Billy elkapta az arckifejezésemet, és elvigyorodott.– Ne aggódj. Valaki elég komoly hangfojtó varázslatot tett azajtókra. Bármit is terveznek, nagyon ügyelnek arra, nehogykitudódjon.– Nos, ha így állunk, akkor hol a pokolban voltál? –kérdeztem igyekezetem szerint könnyed hangon, mintha nem iső lett volna az, aki a sorsomra hagyott.Billy Joe kemény, piás, szivarozó, kártyás kocsmatöltelékvolt életében, most viszont a néhány igazi barátom egyike. Deaz elmúlt estét alaposan elszúrta, és ezt ő is tudta. A nagytermetű keményfiú vékony nyakkendőjét morzsolgatta, ésvalóban zavartnak látszott. Onnan tudtam, hogy komolyan

gondolja és nem csupán színjáték, amit előad, hogy mégegyetlen megjegyzést sem tett felettébb hiányos öltözékemre.– Összefutottam Portiával, ő mondta, mi történt. Elmentem aklubba, kerestelek, de már nem voltál ott – magyarázta, majdszinteteljesen áttetsző ujjával kissé feljebb tolta fején a nemezkalapot.– Az egészet te csináltad? A hátsó szoba kész mészárszék volt,mindenütt rendőrök nyüzsögtek.– Persze, szokásom, hogy kicsinálok öt vámpírt, aztán atesteket otthagyom a zsaruknak, hadd gondolkodjanak.A természetfeletti társadalomban íratlan szabály, hogymindig takarítsd el a mocskot magad után. Néha több gondotokozhatsz azzal, ha olyan áldozatokat hagysz magad után,akiknek még a boncasztalon is ver a szívük, mint magával agyilkosság elkövetésével. Régebben más volt a helyzet, és akorai szóbeszédek is így kezdtek elterjedni. Épp ezért fontos,hogy az emberiség létszámának növekedésével minél jobbanügyeljünk a szabály betartására. A Szenátus nem rajongott azötletért, hogy vámpírokat trancsírozzanak fel valami laborban,ahol a tudósok az örök emberi élet titkát kutatják, de annak semörültek volna, ha a berezelt kormányok egyfajta új inkvizíciótindítanak útjára.– Milyen testeket? – kérdezte Billy Joe, aki mostanra olyanszilárd alakot öltött, hogy már divatos zsabós ingének vörösesárnyalatát is ki tudtam venni. A divatos alatt persze az 1858–asmódit értem, ugyanis a cowboyok jóvoltából Billy akkor kerültegész közeli és személyes ismeretségbe a Mississippi fenekével.– Mindenütt vér volt, és mintha egy ciklon söpört volna végig atermen. De testek sehol sem voltak.Megborzongtam a hír hallatán, és nem is akartam tudni, kilehetett Tomas társa, aki elintézte a takarítást. Ha volt még

valaki az ismerőseim között, aki végig félrevezetett, jobb, hanem tudom meg a nevét.– Oké, akkor most jóváteheted, hogy hagytál majdnemkinyiffanni. Mit tudsz erről a kalamajkáról, amibe csöppentem?Billy Joe egy adag bagót köpött a fürdőszoba falára. A nyúlósocsmányság lassan csúszott lefelé, síkos nyomot hagyva acsempén.– Ezt ne csináld! – mordultam rá fintorogva.– Hé, egész pőrén bújtál be ide? – kérdezte, miközben a kádszélére ült, és megpróbálta elhessegetni a habot a víz tetejéről.Ha koncentrált, képes volt megmozdítani a tárgyakat, de mostcsak játszott, így ujjai áthatoltak a buborékok között.Utasítottam, hogy forduljon el, amíg kiszállok, ésmegtörülközöm. Tudom, butaság, de Billy Joe 150 éve nem voltnővel, így könnyen elkalandozhatott volna a fantáziája, nekempedig az kellett, hogy az ügyre összpontosítson.– Beszélj, mit tudsz az egészről?– Nem sokat. Megtalálni sem volt könnyű téged. Tudod,hogy Nevadában vagyunk?– Honnan tudnám... Egy pillanat. Mi az, hogy nem találtálmeg könnyen? – csodálkoztam. A legtöbb szellem egy helyhezkötve létezik, a hely lehet egy ház, vagy egy kripta, de Billy Joeabban a nyakláncban lakik, amit 17 évesen az ószerestől vettem,ezért ő sokkal szabadabb. Csak azért vettem meg az ékszert,mert úgy láttam, ügyes viktoriánus másolat, illő ajándék leszEugenie születésnapjára. Ha tudtam volna, mit szabadítokmagamra, könnyen lehet, hogy feléje sem nézek a boltban. Demivel nem így történt, és mert szokásomhoz híven most isviseltem a nyakláncot, Billynek nem jelenthetett gondot rámtalálni. Ami meg a távolságot illeti, úgy fogalmaznék, ő sokkalközvetlenebb járaton utazott, mint én.

– Mi a frászt csináltál eddig ahelyett, hogy körbeszimatoltálvolna? – faggattam. Billy Joe bűntudatosnak látszott, de ez semakadályozta meg abban, hogy megpróbáljon belesni a magamratekert törülköző alá. – Fejezd be! – rivalltam rá, miközbenhirtelen megvilágosodtam. – Várj csak. Valahol Vegaskörnyékén vagyunk, nem?– Igen, úgy harminc mérföldnyire. Ez a hely olyan, mintvalami cowboy tanya, csak épp nincsenek se lovak, se turisták,és a napszámosok elég fura ruhákat viselnek. Na persze ez nemsokat számít, mert az emberek nem látnak mást, mint egy nagy,üres szurdokot, meg egy csomó „Belépni tilos!" táblát.– Harminc mérföld? – kiáltottam fel, tudva, hogy Billy akárötven mérföldes távolságból is képes energiát meríteni anyaklánc tartalékaiból. – Nehogy azt mondd, hogy amíg engemelkábítottak, átcipeltek a fél országon, az életemre törtek ésbebörtönöztek, te végig a kaszinókban szórakoztál!– De, Cassie, drágám...– Ezt nem hiszem el! – szakítottam félbe. Ritkán akadtam kirá, tekintve, hogy mindannyiszor csak időpocsékolás volt, Billyugyanis a javíthatatlanság etalonja. Ez azonban az utolsó cseppvolt a pohárban. – Kis híján kinyírtak! Kétszer! Ha ez nemérdekel, gondolj csak bele abba, mi történne a csinos kisnyakláncoddal, ha valaki lelőne engem, vagy elvágná a torkom.Hadd világosítsalak fel: a végén szépen bekerülne valamiöregasszony ékszeres ládikójába az isten háta mögött, százmérföldnyire benn a semmi közepén.Billy Joe szánakozó képet vágott, de nem voltammeggyőződve arról, hogy bűntudatában. Nem tartózkodhat túlsokáig távol a nyaklánctól, mert az ereje gyorsan fogy. Ezértlehettem biztos abban, hogy előbb vagy utóbb mindigfelbukkan. Minél jobban eltávolodik a forrástól, annál hamarabbmerülnek le a tartalékai. Legborzasztóbb rémálma az volt, hogy

elkerül egy poros, vidéki kisvárosba, ahol se könnyűvérű nők, sesztriptíz bárok, se játékbarlangok nincsenek. Számára ezegyenlő lenne a pokollal. Mellettem garantált volt a nagyvárosilét, mivel egy faluban sokkal nehezebben tudtam volna észrevétlenülelrejtőzni. De volt valami, ami még ennél is fontosabb.Az idők során sikerült egyfajta szimbiózist kialakítanikettőnk között. Billy Joe az egyik olyan kísértet, aki képesenergiát csapolni egy élő donorból is, kicsit a vámpírokhozhasonlatosan. Az utóbbiak a vérből jutnak hozzá, mivel ez afolyadék rejti magában mágikus értelemben az emberekéleterejét. Amikor vért szívnak, részben az áldozatuk életét ismagukévá teszik, cserébe ahelyett, amit elvesztettek, amikorfélig elhagyták a mi világunkat. Bizonyos szellemek is képesekugyanerre, és a vámpírokhoz hasonlóan általában ők sem kérnekengedélyt rá. Billy Joe azonban örült, hogy önszántából adakozódonorra lelt, arról nem is beszélve, hogy elmondása szerint azenergialöket valamilyen okból kifolyólag sokkal tovább tart,mintha mástól kapta volna. Cserébe azért, hogy időről időrekaphatott tőlem egy kis utánpótlást, beleegyezett, hogy figyeliTony visszatérésének jeleit. Épp ezért éreztem magamatbecsapottnak.– Ha tényleg ennyire nem vehetem hasznodat, akár el isadhatom ezt a rusnyaságot – fenyegettem meg, majd letöröltema párát a tükörről, és rápillantottam a nyakamban lógómonstrumra. Kézzel megmunkált arany volt, súlyos és bonyolultmintázatú. Egy sor tekergőző szőlőinda és virág vett körül egygömbölydedre csiszolt rubint. Az ószeres azt hitte, csak üveg,hiszen nem sűrűn látott nem fazettás ékszereket, ráadásul eztsok–sok év rárakódott szennyeződése borította.– Ha nem tudnád, ezt egy grófnőtől nyertem el.– És különlegesen fontos is volt a számodra, ugye? Hányszoris adtad zálogba?

– Mindig kiváltottam, vagy nem? – vágott vissza Billy Joeduzzogva. Úgy döntöttem, ideiglenesen visszavonulót fújok.Szükségem volt az együttműködésére, hogy kiderítsem, mibekeveredtem.– Nem akarok veszekedni, ma nem vagyok nagy formában.Csak tudni szeretném, miért rabolt el a Szenátus, és... –kezdtem, de Billy Joe felemelte a kezét.– Kérlek, tudom a dolgomat – dőlt hátra a kád szélén, ésbeszélni kezdett, miközben én a térdemet vizsgálgattam.Mindkettőt friss sebek és horzsolások borították, ezek szerint acsizmám magas szára sem nyújtott elég védelmet. Tuti, hogyholnapra iszonyúan fog sajogni. Tudtam, annak kelleneörülnöm, hogy életben vagyok, nem pedig a karcolásaim miattnyavalyogni, de ez a gondolat valahogy nem szüntette meg afájdalmaimat. Talán azért, mert sejtettem, még korántsemvagyok túl az életveszélyen.– Az a vámpír odakint, Louis-César , Európából érkezett.Valami nagy párbajhős, vagy mifene. Azt mondják, még sohanem veszített, pedig úgy tudom, több száz asszója volt már.– Hát, ma egy újabb trófeával bővült a gyűjteménye –jeleztem. Nem mintha az őr különösebb kihívást jelentett volna,de mégis felkerülhetett a listára, hisz a végén csak lefejezte afickót. – Tudtad, hogy Tony felbérelt pár fanatikus őrültet, hogyvégezzenek velem a Szenátus szeme láttára?– Ekkora barmot. Mircea ki fogja nyírni ezért.Ez az ötlet nagyon tetszett nekem, nem is tudom, miért nemjutott eszembe korábban. Ha a második gyilkossági kísérletmögött is Tony áll, azzal Mircea alatt vágta a fát. Semmi nemássa ugyanis jobban alá egy vámpír tekintélyét, mintha képtelenuralma alatt tartani egyik átváltoztatottját. Bár én alapvetőenkedveltem Mirceát, mindig úgy tartottam, nem szívesen húznékujjat vele.

– Nagyon remélem.– Hát, mindenesetre szerintem ez nem igazán Tony stílusa –mondta Billy, én pedig vállat vontam. Szerintem Tonynakegyáltalán nincs stílusa. – Szóval, amikor megtudtam, hogyLouis-César a második az Európai Szenátus rangsorában, egykicsit kutattam utána.– Remek. Akkor mondj végre valami olyat, ami érdekel.Billy Joe szenvedő tekintettel pillantott rám.– Oké. Most a MÁGUS, azaz a Metafizikai Lények ÁllandóGyűlésének Újkori Szövetsége főhadiszállásán vagyunk.Röviden ez az a hely, ahová az éjszaka lényei összejárnakbulizni.– Ezt tudom – sürgettem. Valóban már korábban kitaláltam,legalábbis tudat alatt éreztem, hogy csak itt lehetünk. Soha nemjártam még erre, de hol másutt juthatna be egy mágus a Szenátusülésére, és hol üdvözölne egy vámpír régi cimboraként egyvérfarkast? Eddig nem volt sok időm gondolkodni erről, ésamúgy sem tudtam szörnyen sok dolgot erről a szervezetről, atermészetfeletti világ ENSZ–éről. Tony soha nem vette afáradságot, hogy beavasson a részletekbe. O inkább adrasztikusabb, kevésbé diplomatikusabb megoldásokat kedvelte,amik sokszor be is váltak. Való igaz, van egy hasonlóság,amiben a MÁGUS égisze alá tartozó lények osztoznak: egyiküksem érzi túl jól magát, ha egy fakaró áll ki a szívéből.–Jó, akkor mondok valamit, amit talán még nem tudsz. ASzenátus kezeli az ügyet, mert végül is egy vámpír az, aki azegész bajt okozta, de mindenki elég feszült. Ismered az oroszmestert, akivel Tony üzletelgetett? Tudod, aki fél Moszkvát akezében tartja.– Raszputyint? – kérdeztem. II. Miklós, az utolsó orosz cáregykori bizalmasát egy herceg megmérgezte, lelőtte, leszúrta ésfojtogatta, mivel úgy érezte, túl nagy a befolyása a cári családra.

Ebben igaza volt: a cárné imádta a rendetlen külsejű, magátszerzetesnek nevező férfit. A trónörökös ugyanisvérzékenységben szenvedett, és csakis Raszputyin volt képesmeggyógyítani hipnózisával. Cserébe hatalmat kapott, még abarátainak is jelentős kormányzati állásokat szerzett. A hercegés az általa feltüzelt nemesek alaposan elképedtek, amikorrájöttek, hogy a méreg, a golyó, a penge és a légszomj nemvégzett Raszputyinnal. A végén lehajították egy hídról, ésamikor a jeges vízben úszó, élettelennek látszó teste után néztek,megnyugodtak. A történészek azóta is sokat vitáznak azon, miokozhatta, hogy ilyen nehezen lehetett megölni. Elég lett volnamegkérdezni az orosz maffiát: ők megmondhatják, milyen nehézvégezni valakivel, aki már amúgy is halott.– Igen, ő az. Raszputyin ideges lett, mert a szenátusi szék,amire lajt a foga, Mei Lingé lett. Arra esélye sincs, hogybekerüljön az Európai Szenátusba – az ottani őrült fickók közöttmég ő is túl puhány–nak tűnne –, de azt hitte, itt biztos befutólehet. Az a hír járja, hogy nem fogadta túl jól a visszautasítást.Egy kis időre nyoma veszett, majd úgy hat hónapja felbukkant,és tizedelni kezdte a Szenátust. Négyet megölt közülük, kétmásikat pedig úgy megsebesített, hogy még nem tudni, mi lesz asorsuk. Most pedig párbajra hívta ki a konzult, hogymegszerezze a hatalmat az egész mindenség felett. A konzulszívességet kért az Európai Szenátustól, ők küldték át ezt aLouis-César t, mint a bajnokukat. Ez persze nem tette boldoggáMei Linget.– Az tuti – helyeseltem. Hétéves koromban már voltszerencsém a konzul helyetteséhez, egy aprócska kínai–amerikaiszépséghez, aki volt vagy 150 centi magas és 40 kiló. Elég mélybenyomást tett rám. A szervezet rangsorában betöltött másodikhely nem olyan, mint az Egyesült Államok alelnökéé. A konzulhalála esetén nem lép a helyére. Erről a címről a Szenátus

mindenkori tagjai döntenek, a párbaj esetét kivéve. Ilyenkorugyanis a viadal győztese lesz a konzul. Az sem igaz, hogy ahelyettes minden esetben a testület második leghatalmasabbtagja lenne, habár nincs is kizárva. A Szenátus minden tagjánakmegvan a saját feladata, mint mondjuk egy elnöki tanácsban. Ahelyetteseknek csupán egyetlen dolguk van: a megfélemlítés. Aposzt betöltőjét úgy is nevezik, a Végrehajtó, mivel neki kellérvényt szerezni a Szenátus akaratának, és ehhez bármilyeneszközt felhasználhat. Az eszköztárukba a diplomáciától azerőszakig minden beletartozik, de Mei Ling inkább az utóbbitrészesítette előnyben.Erről sikerült meggyőződnöm, amikor egyszer felkeresteTony házát, hogy az egyik vámpírt kihallgatásra vigye. Akármitis csinált a fickó, az biztos, hogy nem akart róla vallani aSzenátus előtt. Olyannyira, hogy szembeszegült az érte küldöttszenátustaggal. Mei Ling akkor még új volt és ismeretlen, nemörvendett nagy hírnévnek. Alig 120 éves lehetett, és úgy nézettki, mint egy kínai porcelánbaba. Talán ezért gondolta a vámpír,hogy kicsinálhatja.Sokszor engem is meglepett, hogy még az idősebb vámpírokis hajlamosak elfelejteni, nem a méret, hanem a hatalom számít,ez ugyan sokszor arányosan növekszik a korral, ám vannakkivételek. Sok vámpír, aki évszázadokkal korábban született,mint Mei Ling, sosem fog akkora erővel rendelkezni, mint akínai lány. Láttam már, ahogy csonttörő óriásokat kényszeríttérdre egy gyermek pillantása. A vámpírrá változás senkit nemtesz gyönyörűvé, aki csúnya volt, nem lesz intelligens az ostoba,sem erőtől duzzadó a gyenge. Aki vesztes típus volt életében,vámpírkorában is az lesz, és egész hátralévő idejét valakiszolgálatában tölti le. Ez a vámpírlét egyik nagy hátulütője, ahorrorfilmek ezt ritkán szokták bemutatni. De néhanapjánelőfordul, hogy egy teljesen átlagos halandó itt esélyt kap a

kiemelkedésre. Aznap végignéztem, ahogy egy pirinyó,törékenynek látszó virágszál szó szerint apró, véres cafatokra tépegy megtermett vámpírt. De azt is láttam, mennyire élvezi adolgot, milyen tűz ég sötét szemében. Kedvére való volt, hogyvalaki ismét alábecsülte a képességeit, és ezért megfizethet neki.Ja, és nem ölte meg a vámpírt. A feje egészben maradt, ésvisított, amikor Mei Ling parancsot adott, hogy testénekdarabjait pakolják kosarakba, és vigyék a Szenátus elé. Azótanem láttam Mei Linget, de amennyire én tudom, többé senkinem mert szembeszállni vele.– Miért hívott ide a konzul egy külsőst? Azt hittem, hogy ővagy Mei Ling meg tud birkózni egy ilyen kihívással.– A konzul nagy hatalmú, de nincs otthon a párbajban. MeiLing-nek meg a tapasztalata kisebb Raszputyinénál. A fickó márakkor egy vénség volt, amikor megpróbálta megszerezni azorosz trónt. Azt pletykálják, egyetlen párbajban sem maradt mégalul, és nem válogatja meg a győzelemhez vezető módszereket.Senki nem látta a Szenátus tagjaival vívott küzdelmeit, ezért soka mendemonda. Marlowe még eszméleténél volt, amikorrátaláltak, és elmondta, hogy Raszputyin valahogyan háromsaját vámpírját is ellene fordította, ráadásul az egyik már többmint két évszázada a szolgálatában állt.A kirakós játék első darabjai már kezdtek a helyükre kerülni.Elmeséltem Billy Joe-nak legutóbbi menekülésem történetét, őpedig elgondolkodva nézett maga elé.– Igen, ennek így van értelme. Nem tudom, mi alapjánválogatják ki a Szenátus őreit, de szinte biztos, hogy a sajátalattvalóik közül kerülnek ki, hisz senki nem gondolná, hogyszembeszegülhetnek mesterük akaratával.– De miért akar Raszputyin pont velem végezni? – kérdeztemmegremegve, és ezúttal nem a hidegtől. Ahhoz a gondolathozmár hozzászoktam, hogy Tony a halálomat kívánja, de lassan

úgy éreztem, az újonnan érkezőknek sorszámot kell tépni. Ésbármelyikük elég hatalmas volt ahhoz, hogy egy átlagosembernek súlyos paranoiát okozzon.– Halványlila gőzöm sincs – mondta Billy Joe szinte túlzottjókedvvel, én pedig szúrós pillantást vetettem rá. Mindig olyanlelkesedéssel beszélt egy jó kalandról, mintha épp részt vettvolna benne, de én most nem voltam jó hallgatóság. Intettem,hogy megsürgessem. – És a legjobbat még nem is hallottad.Marlowe a támadói egy részét leszedte, mielőtt kifeküdt, és atestek ott hevertek, amikor rátaláltak. De a halott vámpírokatsenki nem tudja azonosítani. Mintha a semmiből bukkantakvolna elő.– Ez lehetetlen.A történetnek nem abban a részében kételkedtem, hogy ChrisMarlowe igencsak kemény ellenfél lett volna. Mielőttátváltoztatták, az Erzsébet-kori Anglia rosszfiúja volt, több százkocsmai verekedés aktív résztvevője, de emellett korának egyiklegtehetségesebb dráma írója is. Az egyetlen igazi riválisánakegy bizonyos Shakespeare nevű pasast tartottak, aki fura módonépp néhány évvel Marlowe átváltoztatása után tűnt fel a színen,és meglepően hasonló stílusban alkotott. Végül, amikor abotcsinálta színész – akit Marlowe maga helyett az előtérbe tolt– is meghalt, kénytelen volt a másik hobbijához fordulni. Életesorán a királynő udvarának kémkedett, és trükkjeit akésőbbiekben is kamatoztatni tudta. Mára ő lett a Szenátus hírszerzésénekfőnöke, egész vámpírcsaládját arra használta, hogykémkedjenek a természetfeletti közösségek tagjai,különösképpen a többi Szenátus után. Igyekezett fenntartani abékét azzal, hogy elkapta azt, aki fenyegetést jelenthetett rá. Ezmagyarázatot ad arra is, miért tartott Tony tőle jobban, mint MeiLingtől. Korábban csak egyszer találkoztam Marlowe-val,amikor egy éjszaka beugrott, hogy beszéljen valamiről

Mirceával. Úgy emlékszem, kellemes benyomást keltettmosolygós barna szemével, bozontos hajával éskecskeszakállával, amely folyton belelógott a borba. Persze énsoha nem terveztem kárt tenni a konzulban. Ha így lett volna,először vele kellett volna elbánnom.A Billy Joe által előadottakból az azonosíthatatlan vámpíroklétezése volt a hihetetlen. Ez egyszerűen nem fordulhat elő.Minden vámpírnak van egy mestere, aki átváltoztatta, vagymegvette eredeti gazdájától, esetleg párbajban nyerte el. Azegyeden lehetőség, hogy valaki megszabaduljon a mesterétől, haegyes szintű mester válik belőle. Nincs más mód, még az sem,ha valaki megöli a mesterét. Egy másik hatalmasság úgyismagához venné. Mivel alig száz egyes szintű nagymester létezika világon, és ők kivétel nélkül a hat Szenátus valamelyikénektagjai, ez biztosítja a jól áttekinthető hierarchiát. A legtöbbmester bizonyos fokú önállóságot ad a nagyobb hatalommalrendelkező családtagjainak, habár éves bevételük egy részéttovábbra is át kell adniuk ajándékként, és az általuk vámpírrátett személyek mesterüknek is engedelmességgel tartoznak.Parancsolóik időről időre ellenőrzik őket, ahogy Mircea tesziTonyval, mivel továbbra is felelősséggel tartoznak tetteikért. HaTony úgy rendelte el a támadást ellenem, hogy tudta, a Szenátusvédelmét élvezem, akkor Mirceának kell megfelelőenmegbüntetnie ezért.A rendszer működése nem túl bonyolult, már csak azért sem,mivel nincs túl sok vámpír, akinek a hatalma elég lenne egészfalkányi szolga létrehozásához. A hollywoodi stúdiókagyszüleményeivel ellentétben nem minden vámpír képesembereket átváltoztatni. Emlékszem, egyszer Alphonse-zalnéztünk egy régi Drakula-filmet a tévében, és ő könnyesrenevette a szemét, amikor egy sírból alig néhány napja kikeltvámpír máris átváltoztatott valakit. Még hetekkel később is

megállás nélkül azzal cukkolta az udvarban élő, kisebb hatalmúvámpírokat, hogy ők nem képesek arra, ami egy háromnaposújszülöttnek már vígan megy. De mindenkinek, aki eléri amester szintet és új vámpírokat hoz létre, jelentenie kell ezt amegfelelő Szenátusnak. Mindennek eredményeként egyszerűennem lehetnek ismeretlenül kószáló vámpírok.– Újszülöttek voltak? – kérdeztem, mert ez volt az egyetlen,amire gondolni tudtam, bár nem sok értelmét láttam. Mit iskezdhetne néhány újdonsült, ennélfogva gyenge vámpírnemhogy Marlowe, de bármelyik Szenátustag ellen? Minthagyerekeket küldenénk ki a tankok elé. És melyik mester tennékockára a fejét és a szívét azzal, hogy nem jelenti be az újvámpírjait? A Szenátusok mind ragaszkodtak ehhez aszabályhoz, mivel ellenkező esetben titkos vámpírhadseregekszerveződhetnének. Mint a régi időkben, amikor szintefolytonos volt a háborúskodás. Éppen ezért szigorúankorlátozták az egy mester uralma alá egy időben összegyűjthetővámpírok számát, elérve és fenntartva a kívánatoserőegyensúlyt.– Nem. Mivel csak holttestek maradtak, elég nehézmegmondani, de az általuk okozott sérülések alapján mestereklehettek – magyarázta, majd az arckifejezésemet látvavédekezőn feltette a kezét. – Hé, azt kérted, mondjam el, amithallottam. Én megtettem.– Honnan szerezted a híreket?– Pár vámpírtól Mircea sleppjéből.Billy Joe ezt persze nem úgy értette, hogy megkérdezte őket.Megvolt a képessége, hogy az emberek (vagy jelen esetbenvámpírok) közelébe osonva kihallgassa a gondolataikat, ígyjutott a tudomására mindez. Nem annyira jó módszer, mint atelepátia, mert nem kutakodhatott további információk után, deez a lehetőség is meglepően gyakran kapóra jött.

– Nem volt nehéz összeszedegetnem – folytatta. –Mostanában mindenkit ez a téma foglalkoztat.– Akkor sem értem – ráztam meg a fejem kételkedve. – HaRaszputyin áthágta a szabályokat, és merényletet követett el,akkor miért készül a konzul mégis a párbajra? Ezzel márelvesztette a jogát, hogy egyáltalán kihívhassa, vagy nem?Nekem úgy tűnt, hogy Raszputyin nyakig ül a lekvárban, ésmeg kell mondanom, ez jó érzéssel töltött el. Ha megöletimagát, legalább eggyel kevesebb rosszfiú miatt kell aggódnom.A szabályszegést nem a Szenátus tagjai elleni támadássalkövette el – az ilyesmi teljesen legális volt –, hanem azalkalmazott módszerrel. A reformáció idején a hat Szenátusegyhangúlag betiltotta a nyílt hadviselés bármilyen formáját. Avallási szegregáció után a katolikus és a protestáns kurzusegyaránt különösen érzékennyé vált, arra figyelmeztettéknyájaikat, óvakodjanak az ellenfél táborából rájuk törőgonoszoktól, akik hamis prófétát követnek. A vallás egybenpolitikai kérdéssé is vált, katolikus hatalmasságok igyekeztekprotestáns vezetőket eltenni láb alól, és fordítva. A spanyolkatolikus armada megpróbálta lerohanni a protestáns Angliát,miközben Németországban is szent háború dúlt. A végénmindenki kémkedett mindenki után, és ennekkövetkezményeként egyre több természetfeletti aktivitásrafigyeltek fel. Habár legtöbbször a megvádoltak ugyanolyanhalandó emberek – és legalább ugyanolyan ártatlanok – voltak,mint vádlóik, néhanapján a vakszerencse a kezükre játszott egyigazi vámpírt, vagy megégettek egy valódi boszorkányt is. ASzenátusok, vagy akár csak két prominens család közöttkirobbanó viszályok csupán még jobban felhívták a figyelmet atermészetfeletti társadalom létezésére. Ezért aztán a párbaj lett aviták bevett elintézési módja.

Mondanom sem kell, Tony soha nem tette volna kockárahúsos kis nyakát egy nyílt sisakos küzdelemben, és voltak mégjó páran, akik nem forgatták ügyesen a fegyvert. Ők nem lettekaz új rendszer lelkes támogatói. A későbbi gyakorlat szerintmindenki választhatott magának bajnokot, aki helyette vívottmeg, ha nem akarta maga vállalni a párbajt. A két részt vevő félszámára nagyon szigorú és pontos szabályok írták elő, hogy mitszabad és mit nem. A lesből támadás egyértelműen tilos volt,így amit Raszputyin tett, azért automatikusan karó járt volnaneki a világ minden részén. Az Észak–Amerikai Szenátus addigfogja üldözni, amíg meg nem találják, és a többi testület issegíteni fog nekik, hogy elejét vegyék a hasonlópróbálkozásoknak a saját területükön. Úgy sejtettem, ez a fickóvagy őrült lehet, vagy végtelenül ostoba.– Azt hiszem, a konzul nem akarja kivárni, amíg egyesévelelkap mindenkit. Amúgy meg, ha Marlowe vagy Ismitta nem élitúl, és nem tanúskodik ellene, senkinek nincs bizonyítéka acsalásra. Nyugodtan azt mondhatja, hogy kihívta őket, éstisztességes küzdelemben nyert.– De ha a konzullal kell párbajoznia az egész MÁGUS tanácselőtt, ott nem csalhat.– Bingó. Ráadásul a konzulnak nincs sok választása. A jóöreg Raszputyin így is kész diplomáciai rémálomba taszította aSzenátust. A tündérek máris azt hangoztatják, ha a vámpíroknem képesek megbirkózni az üggyel, majd ők a kezükbe veszik.Az egyik nemesük véletlenül belekeveredett a harcba, meghalt,és tudod, hogyan kezelik ők ezeket a dolgokat.Igazság szerint nem tudtam. Soha nem találkoztam mégtündérrel, sőt olyannal sem, aki már látott. A Tony udvarábanélő vámpírok jó része nem is hitt a létezésükben. A pletykákszerint csupán a mágusok játékszerei voltak évszázadokon

keresztül, akik velük próbálták bizonyítani a vámpírok számára,milyen hatalmas szövetségesre leltek.– A mágusok körei is háborognak. Bár azt nem tudom, hogymiért, de tálcán követelik Raszputyin fejét. A konzulnak rövididőn 1 jelül pontot kell tennie az ügy végére, mert az időhúzástsokan a gyengeség jeleként fogják értelmezni. Mei Ling nagyonjó, de nem küzdhet meg az összes lesből támadó merénylővel,ezért kell megálljt parancsolni neki.– De nem ő áll ki Raszputyinnal.– Nem, és ahogy mondtam, nem is túl boldog emiatt. Aztmondják, épp ezért nincs itt: most is rá vadászik. Igaz, már nemsok ideje van. A párbajt holnap éjfélre tűzték ki, de ő szeretnémég azelőtt lándzsára tűzve átadni Raszputyin fejét.– Kívánom, hogy sikerrel járjon. De azt még mindig nemmondtad, hogy kerülök én a képbe.– Azért, mert nem tudom, szívem szottya.Nem szerettem, amikor Billy Joe ilyen szavakat használt. Ezazt jelentette, hogy vagy viccelni próbál, vagy szarkasztikus, ésegyik rosszabb, mint a másik. Általában a Mississippi vidékénhonos akcentussal beszél, némi ír dialektussal megfűszerezve,amit még sanyarú gyerekkorából, a Smaragd–szigetről hozottmagával. Onnan vándorolt ki, megváltoztatta a nevét, és új életetkezdett az Újvilágban, de a beszédében megőrizte származását.Metsző pillantást vetettem felé, jelezve, hogy most nem vagyoktréfás kedvemben. Elég jó munkát végzett azinformációgyűjtéssel, de dühös voltam rá, hogy nem jelezteTony visszatértét. Végül is, ez lett volna a legfontosabb feladata.– Tudsz még valamit? Vagy ez minden? – faggattam. Aztmár régóta tudtam, hogy Billy Joe elsőrendű kém, de nem lehetmegbízni benne. Na nem mintha hazudott volna nekem –legalábbis nem tudtam róla –, de ha elhallgathatott valamit, amikínos lehet a számára, szemrebbenés nélkül megtette.

– Nem tudtam, elmondjam-e neked azok után, amiTornásszal történt. Lehet, hogy nem akarsz egy másikszemétládáról hallani.– Mondd már! – ripakodtam rá. Nem kommentáltam a jelzőt,amivel Tomast illette. Egyrészt tudtam, hogy sosem kedvelte őt,másrészt egyet is értettem vele. Elkezdtem felmérni egykordrága darabokból álló ruházatom maradványait, és úgydöntöttem, hogy a csizmám és a szoknya – mindkettő bőr – mégmegmenthető. A felsőm viszont tönkrement, és a melltartómpántja is megégett, bár a hátam egész jól volt. Sőt, az egyetlentestrészem, amiről elmondhattam, hogy nem fáj. A felső nemvolt nagy veszteség, leszámítva, hogy nem tudtam mit felvennihelyette, és nem akartam visszamenni a szobába egy szálköntösben. Sőt, sehogyan sem szerettem volna visszamenni, demomentán nem jutott eszembe semmi, amivel ezt elkerülhettemvolna.– Jimmy, a Patkány visszatért.A kezem megmerevedett, ahogy az alvadt vért súroltam aszoknyámról, és lassan felnéztem. Na igen, ezért tartottam márhét éve Billy Joe-t magam mellett. Időről időre megszolgálta asegítségemet.– Hol van?– Cassie drágám, ne tegyél semmi őrültséget.– Nem fogok – csitítottam. Jimmy Tony kedvenc bérgyilkosavolt. A szüleim kocsijába is ő rejtette a bombát, megfosztvaengem a normális élet leghalványabb esélyétől is. Már azelőttvadásztam rá, hogy elhagytam Tonyt, de meglepően ügyesencsúszott ki a kezeim közül. Nem hagyhattam, hogy megintnyoma vesszen. – Hol láttad őt?Billy Joe beletúrt a hajába, mely egykor gesztenyeszínűfürtökből állt, és nagyot sóhajtott. A szellemek általában nemcsinálnak ilyet, biztos, hogy valami célja volt vele.

– A Dantéban lakik a kaszinósoron. Ez Tony egyik új helye.Ő vezeti a bárt. De nem hiszem, hogy jó ötlet lenne odamenned.A hely tele van Tony embereivel. Philadelphia után LasVegasban futtatja a legtöbb üzletét.– Ne szövegelj nekem arról, amiben felnőttem – mondtam,majd elhallgattam. Nem akartam hosszasan ecsetelni, milyenhasznos lett volna, ha a kaszinók feltérképezése helyett Billy Joeezt a helyet vette volna alaposabban szemügyre, hogy tudjam,pontosan mire számíthatok. Minden szerencsejátékkal töltöttpercét megbocsátanám, ha a segítségével végre a kezem közékaparinthatnám Jimmyt. – Kell egy felső, és be kell jutnom avárosba. Ja, és Tomas elvette a pisztolyomat. Vissza akaromkapni.– Lehet, hogy ezt még át kellene gondolnod – próbálkozottBilly, mire én felnyögtem.– Mi az? Van még valami? Ki vele!Körbenézett, de senki nem volt, aki a segítségére siethetettvolna.–Jimmy miatt már nem kell aggódnod. Valamiért magáraharagította Tonyt, és amikor eljöttem, épp az alagsorba cipeltékle.– És ez mit jelent?– Azt, hogy mostanra vagy vége, vagy nagyon rövid idejevan hátra. Akárhogy is, nincs értelme rohanni, legalábbis nemabba az irányba. Úgy vélem, Reno talán megfelelő...– Nem tudod biztosan, hogy meghalt. Lehet, hogy csak játékgépeketbuherál odalenn, vagy mit tudom én – vetettem közbe.Az alagsor egy eufemizmus volt, Tony föld alatti kínzókamrájátjelentette Philadelphiában, de itt akármi lehet a pinceszinten. –Amúgy senki nem akarja úgy a halálát, mint én.A valóság az, hogy – bár nyilvánvalóan megérdemelné –komoly kételyeim voltak afelől, képes lennék–e bárkit, akár őt,

megölni. Ám ettől még jó okom volt arra, hogy találkozzamvele. Tony minden tőle telhetőt elkövetett, hogy az égvilágonsemmit se tudhassak meg a szüléimről. Nem voltak fényképeim,se levelek vagy gimnáziumi évkönyvek. A pokolba is, évekigtartott csak az, hogy a nevüket megtudjam. Régi újságokatböngésztem át, melyeket titokban csempésztem be, nehogy azőrök meglássák. Tony más mesterektől szerezte Eugenie-t és atanáraimat, akik röviddel az én érkezésem után kerültek azudvarba, így mit sem tudtak az azt megelőző eseményekről.Azok a vámpírok, akik hosszú évek óta Tony mellett éltek, éstudhattak valamit, olyan szűkszavúak voltak, hogy kérdés nélkülis nyilvánvaló volt, tilos szóba állniuk velem. Nem voltam olyanostoba, hogy elhiggyem, csupán azért rendezett el mindent így,hogy a figyelmemet kizárólag rá összpontosítsam. Annál is inkább,mert elég ritkán próbált megnyerni magának. Nem, voltmég valami a szüleimmel kapcsolatban, amit nem akartelmondani nekem, és ha most Jimmy tényleg összerúgta a portTonyval, talán bosszúból végre hajlandó lesz elárulni, mi is ezaz egész.Billy Joe persze nyafogott még egy sort, de túlságosanlefoglalt a ruháim elfogadható tisztaságúra súrolása ahhoz, hogyodafigyeljek, így végül feladta.– Rendben – mondta –, de szükségem lesz egy kis energiára,ha még szánsz nekem feladatot. Nehéz éjszakám volt, és mindentartalékom kimerülőben.Nem voltam oda az ötletért. Hullafáradt voltam, mégis elkellett jutnom Vegasba. Úgy kellett még ez is, mint púp ahátamra. De nyilván nem barangolhattam be magam a MÁGUSfőhadiszállását, előre kellett küldenem felderítőnek, ezértminden körülményeskedés helyett csak intettem neki. Billy Joea mellkasához emelte egyik kezét.– Csitulj el, szívem!

– Csak csináld!Esküszöm, kellemes érzések öntötték el, amikor egyesültünk,feltételezve, hogy egy kis ködszerű pamacsnak lehetnek érzései.Ismerve őt azt mondom, nagyon is lehetnek. Megindult felém,és, mint mindig, kellemesen ellazította hajszálvékonyra kopottidegeimet. Sokszor hallottam, hogy az átlagos halandókrémületet, de legenyhébb esetben is jeges borzongást éreznek akísértetek közelében. Nekem mindig olyanok voltak, mint egyhűs fuvallat egy forró nyári napon. A körülmények miatt nemcsupán megnyíltam, de befogadtam őt. Bármelyik részem is voltaz, amelyik kapcsolatba került a szellemekkel, most úgy húztaőt befelé, ahogy egy rémült kisgyerek kapaszkodik a játékmackójába.Néhány pillanatig jelenetek villantak fel az életéből azagyamban. A hajónk kietlen parttól távolodott éppen, és ahogyfigyeltük a szürke, széltől tépázott földet, a látványt hirtelenkönnyeink homályosították el. Egy csinos lány, talán tizenötlehet, arcán túl sok sminkkel, tánctermi ruhában sokatmondómosolyt küld felénk. Egy fiatal, leendő hamiskártyás megpróbálátvágni minket, de mi nevetve húzzuk ki az ászt csizmájaszárából, majd hajlunk el könnyedén a kés útjából, amelyet atársa hajít felénk. Gyakran történt ilyen az energiacsapolásközben, és az évek során már elég ehhez hasonló felvillanástláttam ahhoz, hogy őszintén csodálkozzam, amiért Billyegyáltalán olyan sokáig húzta.Végül kényelmesen elhelyezkedett, és megkezdődött afeltöltődése. A legtöbbször nem volt kellemetlen érzés, csakfárasztó, de ezúttal belém hasított a fájdalom, amint belekezdett.Nem volt elviselhetetlen, inkább ahhoz hasonló, amikor egykilincset megérintve a statikus elektromosság belénk hatol, deolyan sokáig áramlott az ereimben, hogy végül már a szememelőtt is ezüst szikrák villogtak. Megpróbáltam szólni neki, hogy

szálljon ki, mert valami nincs rendben, de egy elhaló sóhajonkívül nem futotta másra. Egy másodperccel később a fény olyanerőssé vált, hogy úgy éreztem, örökre beleég a retinámba. Aztán,amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt minden. Meleg szellő söpörtvégig körülöttem, olyan sűrű, hogy szinte folyékonynakéreztem. Billy Joe ezután kirepült belőlem, és leírt néhány kört amennyezet alatt.– Hohó, végre jóllaktam! – rikoltotta. Szemei vadul villogtak,színeibe visszatért az élet, talán jobban is, mint kellett volna.Kiegyenesedtem, és hosszú idő óta először nem éreztem,hogy össze akarok esni. Nem fáradt és kissé zavarodott lettem –ez a megszokott reakcióm Billy Joe efféle táplálkozásai után –,hanem csodásan éreztem magam, szinte megfiatalodtam. Minthaegy egész éjszakai alvást sűrítettem volna bele ebbe a néhánypercbe, és ez minden volt, csak nem normális.– Nem mintha panaszkodnék, de mi történt itt az előbb? –érdeklődtem.– Valamelyik vámpír lopta az erődet, drágám, talán azért,nehogy megpróbálj elszökni. Az energiád nagy részételkülönítette, és a saját védelmezőjét rakta rá, hogy csak akkorférj hozzá, ha ő is úgy akarja. Véletlenül törtem át avédelmezőn, amikor megpróbáltam feltöltődni benned, ésmondhatom, piszok nagy löket volt – lelkendezett, majdfelvonta felém a szemöldökét, mely most csaknem olyan barnavolt, mint egy valódi, élő embernek. – A büdös életbe,bulizzunk!– A buli várhat, de a cuccaimra szükségem van.Billy Joe jókedvűen szalutált, és kisiklott az ablakon, mintegy apró üstökös. Leültem a kád szélére, és azon tűnődtem, kilehetett, aki véghezvitte a hókuszpókuszt. Persze ez semszámított: csak még egy okkal több, hogy ne bízzam meg ittsenkiben. No nem mintha ez eddig is felmerült volna.

Pont addigra fejeztem be a tisztálkodást, mire Billy Joevisszatért. Kissé savanyú ábrázattal repült át az ablakon, a kezeiüresek voltak.– Mindent odakint hagytam. Lesz egy kis gond ezzel adologgal.– Milyen dologgal?Magam elé rántottam egy törülközőt, hogy ne egy szálbugyiban ácsorogjak, és az ablakhoz léptem. Azonnalmegértettem, miről beszélt, amikor a kilincs felé nyúltam, és azmegpróbált sikítani. A törülközőm szabad végét a frissenkirajzolódó szájba nyomtam, és dühösen méregettem. Nem elég,hogy lefojtották az energiáimat, az ajtó túloldalán egy csapatnyivámpírmester vár rám, és a sivatag kellős közepén vagyunk?Komolyan, muszáj volt még az ablakot is megbűvölni? Valakiúgy gondolta, igen.– Erre egy Marley-t dobtak, úgy látom – jelentette ki Billy.– Na ne mondd! – hüledeztem cinikusan, miközbenközelebbről kezdtem vizsgálgatni a zárat. A régimódi,elfordítható kilincsen a semmiből két apró szem és egy jókora,húsos száj jelent meg. Ez utóbbi azon munkálkodott, hogykiköpje a beléje gyömöszölt törülközőt, és olyan figyelmeztetőkiáltást hallasson, amely egész biztosan áttörné az ajtót védőcsendvarázslatot, és mindenkit riasztana, aki a szomszédszobában tartózkodik. Amikor megpróbáltam megragadni akilincset, az ide-oda kezdett csúszkálni az ablaktábla felületén,így folyton csak a levegőt markolhattam. A nézéséből ítélvemég belém is harapott volna, ha ráteszem a kezem.– Hozz vécépapírt! – utasítottam Billyt. – Jó sokat.Néhány perccel és rengeteg elfojtott káromkodással később akis Marley mozdulatlanul hevert, egy teljes guriga vécépapírrala szájában, és a reluxa zsinórjával legalább kilencszerkörbetekerve.

– Ez nem fog sokáig kitartani – mondta Billy kétkedve,ahogy a parányi jószág méltatlankodva remegett előttünk.Néhány papírfecni repült ki a szájából, és landolt a padlón, pontelőttünk.– Nem is kell neki – emeltem fel a tolóablakot, éskitámasztottam a vécékefével, amelyet Billy a mosdó alatt talált.– Úgyis gyorsan megtudják, hogy megszöktünk. Ez a hely dugigvan védelmezőkkel.Sietve átválogattam a holmikat, amiket Billy szállított azablak alá, és meg kellett állapítanom, hogy egész jó munkátvégzett. Visszakaptam a fegyveremet, sőt, még egy tartalék táratis hozzá, csak a jó ég tudja, honnan szerezte. A ruhák tetejérefinoman még egy autókulcsot is elhelyezett. Persze semmi semtökéletes, a felsők nem épp olyanok voltak, amik megfeleltek azízlésemnek. Billyének annál inkább. Persze szólnom kellettvolna, hogy ne csak szajhákra illő göncöket hozzon, de hát énsem figyelhetek mindenre. A csizmám és a miniszoknyám pontmegfelelően volt bájos és szexi, ha a megfelelő toppalellensúlyoztam. Miután magamra húztam a legkonzervatívabbdarabot a Billy Joe által felkínált készletből, úgy néztem ki, mintaki rövid távú üzleteket köt, kizárólag kamionsofőrökkel. Ahajamat Louis-César hajcsatját használva lófarokba kötöttem,és bár ez használt valamit, még így sem tűntem kifejezetten ár–latlan báránynak. Még egyszer belepillantottam a tükörbe,sóhajtottam, és zsebre vágtam a kulcsot. Először megtalálom agarázst, aztán az egész elmúlt nap feszültségét kitöltőm egybizonyos régi ismerősömön. Tuti, hogy utána sokkal jobbanfogom érezni magam.

6. fejezetTony egy szemétláda, de az üzleti érzékére nem lehet rosszatmondani. A Dante nevű bárt kiváló helyen, a Luxor közelébenalakította ki, és még hajnali fél ötkor is zsúfolásig telve voltemberekkel. Nem voltam meglepve, hisz tökéletesen illettVegas hangulatához. Az Isteni színjáték világát tükrözve kilenckülönálló helyiség alkotta, mindegyiket a Dante Alighieri általelképzelt Pokol egy-egy bugyráról mintázták. A vendégek többhatalmas, kovácsoltvas kapun át juthattak be, melyek oldalánkínok közt vonagló bazaltszobor alakok álltak, és mindenkielolvashatta a híres mondatot is: KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FELMINDEN REMÉNNYEL! Ezután egy sekély folyón evezett át velüka számos szürke csuhás Kharón egyike, így juthattak cl abarlangszem előcsarnokba, ahol a klub helyiségeinek térképétarany és vörös színekkel festették fel a falra.Egy Minosz királynak öltözött fickó – akiről a ruhájánelhelyezett névtábla tudatta, hogy ő hivatott megbüntetni azeltévelyedőket – a falon látható térkép papírra nyomtatottmásolatát osztogatta, amikor megérkeztem, de nem voltszükségem rá. A hely kialakítása elég logikusnak tűnt. A büfépéldául a harmadik bugyorban volt, ahol a falánkság bűnéértkell vezekelni. Nem kellett sok ész, hogy rájöjjek, merrekeressem Jimmyt. Nem lehet másutt, mint a másodikbugyorban, ahol a bujaság bűnébe esők szenvednek, tekintve,hogy egy valódi, élő szatírról van szó.

Tovább erősítette a gyanúmat, hogy az Oboa elnevezésű bárvolt a második bugyor központja. Ha esetleg a bejáratnál nemkaptunk Volna eleget a Pokol és a kárhozat ígéretéből, itt egykicsit egyértelműbbé tették a helyzetet. Annyira nem ütköztemmeg a látványon, már csak azért sem, mert sokszor jártamhasonló helyiségekben. De annak, aki egy kicsit érzékenyebbnálam, komoly sokkot okozhat, ha belép egy olyan terembe,melyet szinte kizárólag emberi csontvázak darabjaivaldekoráltak. A reneszánsz Itáliában, ahová Tony született,rendszeresek voltak a nagy járványok. A rengeteg halottlátványa, szeretteik elvesztése és a falvak kipusztulásának hírevalahogy morbiddá tette a kor emberét. A legrémesebb időkbenkápolnákat emeltek az elhunytak csontjaiból, és Tony eztpróbálta most valamiképp feleleveníteni. A mennyezetrőllelógatott, finoman kidolgozott csillárok mintha embericsontokból készültek volna – és Tonyt ismerve valószínűleg ígyis volt. A falakat koponyák füzérei díszítették. A falikarokon ishalálfejet formáztak a lámpaburák, és az italokat koponya alakúkupákban szolgálták fel. Ez utóbbiak persze műanyagbólkészültek, giccses, rubint utánzó üvegszemekkel, de a többivalódiságában nem kételkedtem különösebben. A szalvétákonhaláltánc jelenet volt vörös háttérre feketén kirajzolva. Egy vigyorgócsontváz vezette a menetet, ahogy a bűnbeesettek avégső kárhozat felé tartanak. Miután a vendégek megszokták ezta környezetet, a pincérek talán már nem is okoztak nagymeglepetést.Emberekre számítottam tógákban és szőrös nadrágokban, dea lény, aki a bejáratnál fogadott, nagyon is valódi volt.Elképzelésem sincs, hogy a pokolba tudták elhitetni az idelátogatókkal, hogy a személyzet csupán rendkívül élethűjelmezeket visel. A csökevényes szarvacskák, melyek a szatírmahagóni színű hajkoronájából kandikáltak ki, akár ragasztva is

lehettek volna, és a fején lévő akantusz koszorú sem voltfeltétlenül igazi, de a ruházata – ami nem volt más, mint egykimustrált bőr ágyékkötő – egyáltalán nem rejtette elnyilvánvalóan valódi szőrrel borított tomporát, és fényes feketepatáit. A lény nem is titkolta, mennyire érdeklődik feketesztreccs felsőm, és főleg a rajta található mély dekoltázs iránt.Mivel a szatírok mindenkit hasonlóan kezelnek, aki nőnemű éslélegzik, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a bókjainak.– Jimmyt keresem.A szatír nagy, barna szeme, melyben a vágy szikrái lobogtak,egy pillanatra elfelhősödött. Megragadta a karomat, hogymagához vonjon, de hátraléptem. Természetesen követett. Fiatalvolt, és jóképű, már persze, ha a félig kecske mivoltától nem álltfel a szőr az ember hátán. A szatírokkal általában kegyesen bánta természet, de ő még köztük is kifejezetten kellemes külsővelrendelkezett. A társadalmukban a szexuális vonzerő a sikeregyik legfontosabb fokmérője, és biztos, hogy ő is hozzá voltszokva a megkülönböztetett figyelemhez. Engem nem nyűgözöttle, de nem akartam durván elutasítani. A szatírok, még az öreg,kopaszodó egyedek is úgy vélik, ők maguk Isten ajándékai anők számára, és ha leromboljuk bennük ezt a mítoszt, annakcsak rossz vége lehet. Nem mintha erőszakosak lennének –inkább elfutnak, mintsem harcolnának –, de egy lehangolt szatírkétségbeejtő látványt nyújt. Leisszák magukat, szomorú dalokaténekelnek, és megállás nélkül panaszkodnak a nőkkétszínűségére. Ha egyszer belefogtak, nem hagyják abba, csakha teljesen kiütötték magukat, nekem pedig szükségem volt azinformációra.Néhány percig hagytam, hogy a szépségemről áradozzon.Úgy láttam, ez boldoggá teszi, és végül beleegyezett, hogyutánanéz, merre találom Jimmyt. Előbb persze meg kellettesküdnöm, hogy a főnökével csak barátok vagyunk, semmi

több. Titkon reméltem, hogy Billy ezúttal tévedett Jimmyhollétét illetően. Nem tűnt túlságosan vonzó ötletnek, hogy mégmélyebbre kelljen leszállnom a Tony által megalkotott Pokolba.A Dante felé vezető úton kiagyaltam egy tervet, amellyeltalán megtudhatom azt, amit szeretnék. Feltéve, hogy Jimmymég életben van, és beszélhetek vele. Mivel többször is láttamőt napsütésben a szabad ég alatt, biztos voltam benne, hogy nemvámpír. A legtöbb Mágikus teremtményt nem lehet átváltoztatni– arról nem is beszélve, hogy a vámpírok elmondása szerintpocsék ízük van –, de Jimmyvel kapcsolatban nem tudtamsemmi biztosat. Tudtam, hogy nem teljes szatír, hiszen emberilábakkal rendelkezett, és a szarvait is csak akkor lehetett látni,ha egész rövidre vágatta a haját. A másik fele elég sok mindenlehetett volna, de soha nem tapasztaltam, hogy bármilyenkülönleges erővel rendelkezne, ezért feltételeztem, hogy féligember. Ez megfelelt Tony észjárásának, aki néhány nemvámpírtis foglalkoztatott, hogy akkor is pörögjön az üzlet,amikor nekik el kellett rejtőzniük a fény elől. Nem tudhattambiztosan, hogy egy ember–szatír hibridet át lehet-e változtatni.Ráadásul a leghatalmasabb vámpírok képesek elviselni kisebbdózisé napfényt, ha hajlandóak komoly mennyiségű energiátáldozni erre. Abban azonban komolyan kételkedtem, hogy egyegyes vagy kettes szintű nagymester Tony beosztottjakéntteljesítene szolgálatot. Ja, és a vámpírradarom sem jelzett soha,amikor Jimmy közelében voltam. Vagyis, hacsak nincs ezer ésegy varázslattal védve, Billy Joe valószínűleg meg tudja szállniegy kis időre.Billy nem örült, amikor a kocsiban ülve felvázoltam atervemet. Hosszú ideje nem érezte magát ilyen erősnek, ésvilágosan tudtomra adta, hogy ha ezt az energiát egymegszállásra kell felhasználnia, akkor nem épp Jimmy testébeszeretne beköltözni. Megnyugtattam, csak annyi időre lesz

szükségem, hogy választ kapjak a kérdéseimre, és utánarávegyem Jimmy t a vallomástételre a rendőrségen. Még hakésőbb le is tagadna mindent, sikerülne annyi bizonyítékkalszolgálni jó pár megoldatlan bűncselekmény tárgyában, amikismeretében már nem úszna meg a méltó büntetést. Aztán, ha azA terv nem válik be, még mindig lelőhetem. Már így ismenekülnöm kell Tony és szövetségesei, az Ezüst Kör és avámpírok Szenátusa elől. A rendőrség már csak hab lenne atortán.Billy Joe-val a bár túlsó végében foglaltunk helyet. Valóbanrég láttam ennyire élettel telinek – nem semmi lehetett az avédelmező, amibe belekóstolt. Szinte teljesen kézzelfoghatónaktűnt, olyannyira, hogy meg tudtam állapítani, halála előtt egy–két napig nem borotválkozott. Persze senki más nem vette őtészre, igaz, nem is akartak az általa elfoglalt bárszékre ülni. Haegy hétköznapi ember megpróbálta volna, úgy érzi, mintha egyvödör jeges vízzel öntötték volna nyakon. Épp ezért igyekeztünkminél távolabb kerülni a tömegtől.– Elmondanád, hogy miért is vagyunk itt?Körbelestem, és láttam, senki nincs olyan közel, hogyészrevegye, ha társalogni kezdek a levegővel. Megállapítottam,hogy a közönség itt szinte kizárólag nőkből áll, akik kitartóanszemezgetnek a pincérekkel, ők pedig örömmel viszonozzák.Egy csinos, fekete hajú szatír – nem túl messze – épp arraösztönözte az egyik hölgyvendéget, próbálja kitalálni, holkezdődik a jelmeze. A nő szeme úgy csillogott, mint azoké, akikmár épp eleget ittak, de a keze meglepően céltudatosan siklott apincér karcsú, izmos hátán. Fintorogtam egyet: ha még mindigTonyval lennék, ezt jelentenem kellene neki. A szatír remekalkalmat adott, hogy valaki rájöjjön az igazságra, és sikoltozvarohanjon a rendőrségre.

– Tudod, hogy miért. Ő ölte meg a szüleimet, biztos, hogyvalamennyire ismerte őket.– Kockáztatod, hogy a Szenátus elkapjon minket – és abbanbiztos lehetsz, hogy másodszorra nem fogják alábecsülni aképességeidet – csak azért, hogy feltehess pár kérdést olyanemberekről, akikre nem is emlékszel? Nem akarod kicsinálni afickót, ugye? Egy keveset visszafizetni abból, amit ő tett veled?Nem mintha bánnám, csak túl nagy feltűnést keltene.Ügyet sem vetettem a kérdéseire, inkább csipegettem párszem mogyorót egy vérvörös színűre festett tányérkából. Jimmyhalála közel sem lenne olyan elégtétel, mint Tonyé, de asemminél ez is több. Egy jel a világmindenségnek, hogy betelt apohár, elegem van azokból, akik tönkreteszik az életemet, amireamúgy magamtól is képes vagyok. Az egyetlen gondot agyilkosság gyakorlati végrehajtása okozta, erre elég volt csakrágondolnom, és rám tört a hányinger.– Perceken belül tudni fogod, mit tett, ha sikerülmegszállnod.– Igen, de ott az a „ha". A démonok a megszállás igaziszakértői. Én csak egy nyamvadt kis szellem vagyok.– Velem persze sosem akadtak gondjaid – feleltem. Billy Joeéletében odavolt a borokért, a nőkért és a jó nótákért, a hangsúlypersze az első kettőn volt. A másodikban nem sok segítségetnyújthattam neki, a zenei ízlését pedig, ami Elvistől HankWilliamsig terjedt, ki nem állhattam. De időről időre, ha jólviselkedett, megjutalmaztam egy itallal. Ezt nem úgy kell érteni,hogy a boltból hoztam neki egy hatos karton sört. Az ilyenalkalmakkor csak részlegesen szállt meg engem, kölcsönadtamneki az ízlelőbimbóimat, de ura maradtam a testemnek. Az ilyenritka esetekben mindig jó és kellően tisztelettudó volt, merttisztában volt azzal, hogy ha visszaél a helyzettel, csak meg kellvárnom, amíg elfogy az ereje, aztán elásom a nyakláncot a

semmi kellős közepén, és otthagyom az unalomtól megrohadni.De amíg betartja a szabályokat, addig különleges kedvezményeireis számíthat: ehet, ihat, kellemesen érezheti magátáltalam. Nekem persze nem szokásom a sárga földig innimagamat, majd részegen kocsmákat verni szét, ezért soha nemérezte elégnek az adagot, de mégiscsak több volt, mint a semmi.– Te más vagy. A többiekkel sokkal nehezebb a dolgom. Delégy olyan jó, és válaszolj a kérdésemre.Eljátszadoztam egy apró halálfejes koktélkeverő pálcával, ésazon gondolkoztam, vajon miért habozom. Nem esett annyiranehezemre a szüleim haláláról beszélnem. Az utcán töltöttéveimnek jó néhány olyan momentuma volt, amit nem szívesenidéznék fel újra, de ahogy arra Billy Joe is rámutatott, csaknégyéves voltam, amikor Tony megszervezte a merényletet.Régebbről mindössze néhány emlékfoszlány maradt. Anyaleginkább egy illat, mintsem bármi más – egy rózsaaromájúhintőpor, amely minden bizonnyal a kedvence volt –, apa pedigcsak egy ködös benyomás. Emlékszem, ahogy erős kezekhajítanak fel a levegőbe, majd elkapnak, és körbeforognakvelem. Ismerem a nevetését is – mély, öblös hangú –, mindigmelegséggel töltött el, és biztonságot adott. Ezt azóta sem sokszorérezhettem, talán épp ezért él ennyire élesen bennem ez azállapot. De ezeket leszámítva minden, amit róluk tudok, a 14éves koromban átélt látomásból fakad.A serdülőkor beköszöntének évében kozmikus születésnapiajándékként láthattam, amint szüleim autója narancssárga ésfekete tűzgolyóvá változik, csupán meghajlott fém és lángolóbőrülések maradnak hátra belőle. Jimmy kocsijából néztemvégig az egészet, miközben ő a főnökét hívta. Cigarettáragyújtott, és nyugodt hangon ecsetelgette, hogy minden a tervszerint zajlott, és hogy fel kéne szednie a kölyköt a bébicsősztől,még mielőtt a zsaruk mennek el érte. Aztán a látomás véget ért,

és ott találtam magam a hálószobámban, Tony vidéki birtokán,reszketve az átélt borzalomtól. Azt hiszem, a gyermekkoromaznap éjjel ért véget. Egy órával később, amint eljött a hajnal, ésa vámpírok visszahúzódtak a vackaikba, elszöktem. Három évigvoltam távol.Mivel az első szökésem hirtelen elhatározásból jött, nemelőzte meg olyan körültekintő felkészülés, mint amitmásodszorra a szövetségiek véghezvittek, hogy mindenzökkenőmentes legyen. Nem volt hamis társadalombiztosításikártyám vagy születési anyakönyvi kivonatom, sem biztosállásom, és nem volt kihez fordulnom, ha valami balul sül el. Éspersze arról sem volt sok fogalmam, hogyan működik a világTony udvarán kívül, ahol időről időre halálra kínoztak valakit,viszont senki nem öltözködött rongyokba, és soha egyikünkneksem kellett éheznie. Ha akkor nem kapok segítséget egy teljesenváratlan helyről, biztos, hogy nem éltem volna túl.Gyerekként a legjobb barátom Laura volt, egy családlegkisebb lányának szelleme. Tony mészároltatta le őket a múltszázad fordulója táján. Laura otthona egy régi, porosz stílusbanépült vidéki ház volt, mely egy hatvanholdas birtokon állt nemmessze Philadelphiától. Néhány óriási fa állt a kertben, melyekmár akkor ősöregek lehettek, amikor Ben Franklin a közelbenlakott. Az arra csordogáló patak felett egy bájos kőhíd vezetettát, de Tonyt persze nem a táj szépsége ragadta meg. Sokkalinkább az elszigeteltség, és az, hogy mindössze egyórányi útravolt a várostól. Nem vette jó néven, amikor a család elutasítottaa birtokra tett ajánlatát. Persze vehetett volna egy másik,hasonló házat a környéken, de azt hiszem, ez egy pillanatig semfordult meg a fejében. Talán épp az kötött össze minketLaurával, hogy mindkettőnk családja Tony ambícióinak esettáldozatul. Bármi is volt az ok, a lány úgy döntött, hogy nemmarad a régi istálló alatt ásott sírjában, inkább a házban járt-kelt.

Ez volt az én szerencsém, hisz Tony környezetében rajtamkívül az egyetlen kislány Christina volt,.egy 180 éves vámpír,akinek egész más elképzelései voltak a gyerekjátékokról, mintnekem, vagy bármelyik épeszű embernek. Igaz, Laura is közeljárt az évszázados korhoz, de mindig úgy nézett ki és úgyviselkedett, mint egy hatéves. így aztán, amikor odakerültem, őlett az én bölcs nővérem, aki megtanított, hogy kell sárbólpogácsát dagasztani, és miként lehet borsot törni a felnőttek orraalá. Évekkel később megmutatta nekem apja elrejtett széfjét,benne több mint tízezer dollárral, amit Tony nem fedezett fel, éső őrködött nekem első szökésem idején. Az ő segítségévelsikerült végrehajtanom a szinte lehetetlen küldetést, de sohanem volt alkalmam, hogy ezt megköszönjem neki. Mire visszatértema házba, ő már nem volt ott. Minden bizonnyal befejezteküldetését, és továbbléphetett.A tízezer dollár – no meg a paranoia, amire Tony mellettszert tettem – hozzásegített, hogy életben maradjak az utcán, deígy is olyan korszaka volt az életemnek, amit máig szeretnékkitörölni az emlékezetemből. Mégsem az anyagi biztonsághiánya, vagy az állandó veszélyérzet volt az, ami rábírt avisszatérésre. Sokkal inkább annak felismerése, hogy esélyemsem lesz a bosszúra, amíg nem kerülök vissza a szervezetberkeibe. Ha azt akartam, hogy Tony bűnhődjön a tetteiéit,akkor újra vele kellett élnem.Nem kétséges, ez volt életem legnehezebb döntése. Nemcsakazért, mert tiszta szívemből gyűlöltem Tonyt, hanem mert nemtudhattam, vajon a kapzsisága felülkerekedik–e a dühén. Igen,rengeteg pénzt kerestem neki, és hasznos fegyver voltam akezében akkor is, amikor a riválisaival tárgyalt. Soha nemtudhatták ugyanis, hogy mit árultam el róluk, és így, bár sokszornem voltak teljesen őszinték Tonyval szemben, igazán nagystílűszélhámosságokra azért nem mertek vetemedni. Ám ettől még

nem mehettem biztosra, Tony ugyanis nem mindig voltkiszámítható. Elég okos ahhoz, hogy általában az anyagiérdekeit szem előtt tartva hozzon döntéseket, de előfordul, hogyaz indulatai mégis átveszik az irányítást.Egy alkalommal belehergelte magát a harcba egy másikmesterrel, akivel valami jelentéktelen területi vitájuk akadt,persze pillanatok alatt el lehetett volna intézni, ha a kijelöltképviselők leülnek egy asztalhoz tárgyalni. De nem, neki háborúkellett, ami mindig nagy veszélyt rejt magában (ha a Szenátustudomást szerez róla, halott vagy, a harc kimenetelétőlfüggetlenül). Végül több mint harminc vámpírt vesztett. Voltakköztük olyanok is, akik szinte kezdettől fogva Tonynakdolgoztak. Láttam, ahogy sírt a holttestek felett, amikorvisszaszállították őket a kúriára, de azt is pontosan tudtam, hogylegközelebb ugyanígy cselekedne. Soha, semmi nem változtattameg. Mindent összevetve nem tudtam, hogy tárt karok fogadnak–e,vagy egy kis kirándulás az alagsorban. Végül mindig azelőbbiben részesültem, de máig sem tudok szabadulni azérzéstől, hogy csak azon múlt, mennyire volt jó napja éppTonynak, és nem azon, milyen hasznos voltam a számára.Három elképesztően hosszú évbe telt, hogy összegyűjtsékannyi bizonyítékot, amivel az emberi igazságszolgáltatásirendszeren át lerombolhatom Tony kiépített üzletét. A Szenátuselé nem állhattam, hisz semmi olyat nem követett el, ami avámpírok törvényeibe ütköző lenne. A szüleim meggyilkolásatökéletesen elfogadott volt, hisz nem álltak egy másik mesterfennhatósága alatt, és a merényletet úgy hajtották végre, hogybetudható volt emberi bűnözők cselekedetének. A képességeimkihasználását tekintve pedig valószínűkig csak dicsérettelillették volna az üzleti érzékét. Ha esetleg egyáltalán bejutottamvolna a Szenátus elé, a végén visszaküldenek hozzá azzal, hogyrója ki rám az engem megillető büntetést. Az emberek viszont

akkor nem hallgattak volna meg, ha vámpírokról kezdekmesélni nekik, arról már nem is beszélve, aminek Tonyudvarában napi szinten tanúja lehettem.Ugyanúgy kellett tehát becserkésznem, ahogy a szövetségiügynökök tették egykor Capone esetében. Annyi adatotgyűjtöttem össze a zsarolásokról és adócsalásokról, ami elégvolt ahhoz, hogy jó száz évre rács mögé kerüljön. Egyhalhatatlan esetében ez nem olyan vészesen sok idő, de aztreméltem, a Szenátus karót ítél neki, amiért így felhívta magáraa figyelmet. Akkor már nem kellett volna aggódnia, lesz–e ablaka celláján vagy sem.De amikor a rendőrök lecsaptak, Tonynak hűlt helyét találták.A szövetségiek elkapták ugyan a szervezet néhány tagját, csupaembert, ám a dagadóknak nem sikerült a nyomára bukkanni. Aphiladelphiai raktárak és a vidéki birtok is üresen állt, én pedigholtan, darabokban találtam meg egykori nevelőmet azalagsorban. Tony hátrahagyott nekem egy levelet, amiben leírta,hogyan figyelmeztették az ösztönei arra, hogy valami nincsrendben. Utasította Jimmyt, hogy kínozza meg Eugenie–t,szedje ki belőle, mit tervezek. A vámpíroknak nagy atűrőképességük, és Genie imádott engem, így nagyon hosszúidőbe telt betörniük. De, ahogy Tony írta nekem, ő türelmestípus. Azért hagyta ott a testet, hogy összerakhassam, mert tudta,milyen sokat jelentett nekem. No meg azért is, hogy tudjam,mire számíthatok én, ha egyszer a kezei közé kerülök.– Nem tudom, mit fogok tenni – ismertem be Billynek. – Denemcsak a szüleimet ölte meg. Mást is, aki fontos volt nekem.– Sajnálom – mondta röviden Billy Joe. Becsületére legyenmondva, tudta, mikor kell abbahagyni a piszkálódást. Némánültünk, míg a pincér visszatért, sűrű bocsánatkérések közepette.A főnöke ma este nem tartózkodik itt. Nyilván megfájdult a feje,és hazament.

Néhány másodpercig flörtöltem a szatírral, aztán rendeltemtőle még egy italt. Ahogy hátat fordított, és elindult, Billykibukkant a fejéből, kissé mogorva ábrázattal.– És én még azt hittem, hogy nekem van mocskos fantáziám.Inkább ne akard megtudni, mit szeretne tenni veled.– Azt pontosan tudom. Hol van Jimmy?– Az alagsorban, ahogy mondtam neked. Az utolsónegyedévet veszteséggel zárták, és ezért Tony a szorítóba küldteJimmyt.Mennyire gyerekes volt! A Szenátus nem engedte, hogyTony végezzen velem, ezért valaki máson töltötte ki a haragját.Felálltam, és a kijárat felé indultam. Volt néhány dolog, amitmeg akartam tudni Jimmytől, mielőtt a ma esti program egyik főlátványosságává válik. De tudtam, hogy sietnem kell. Aszorítóban Tony kedvenc sportját űzték, s ez a résztvevőkszámára általában maradandó sérülésekkel járt. A hájpacni úgyegy évszázada találta ki, hogy túl egyszerű lenne simán kinyírniazokat, akik felbosszantják, ezért felállított egy ringet, aholdűlőre vihetik az efféle ügyeket. Ám a szorítóban nemklasszikus ökölpárbajokat vívtak. Csak egyvalaki kerülhetett kiélve a harcból, ahol nem voltak szabályok. Azt hiszem, ezkenterbe vert minden más vegasi küzdőteret, de mint általában,itt is úgy alakították a párbajokat, hogy mindig a megfelelőszereplő győzzön.– Hogyan juthatok le oda?Billy a női mosdó mellett talált egy kis személyzeti lépcsőt,majd a padló irányába távozott, hogy felderítse nekem a terepet.Épp akkor talált vissza hozzám, amikor elértem az alsó szintre,és nem éppen jó híreket hozott:– Jimmyé a következő meccs, és egy vérfarkassalpárosították össze. Azt hiszem, azok közül való, akikkel Tonypár éve összetűzésbe került.

Megborzongtam. Szuper. Tony elrendelte, hogy a falkavezérhímjét meg kell ölni. Így akarta rábírni őket, hogy hagyjákel a környéket. A végrehajtó természetesen Jimmy volt. Azóta acsapat minden tagja lesi az alkalmat, hogy akár élete árán ismegpróbálja kinyírni Jimmyt. Ha belép a ringbe, tuti, hogy nemfog kisétálni onnan.Az ajtó kilincse felé nyúltam, amikor Billy elállta a kifelévezető utat.– El innen! – ripakodtam rá. – Tudod, hogy nem szeretekkeresztülsétálni rajtad.Ma már egyszer adtam neki energiát, és ez épp elég volt.– Nem mehetsz be oda. Nagyon komolyan mondom, eszedbese jusson.– Az egyetlen lényt, aki a szüléimről mesélhetne, mindjártfelfalják. Tűnj már el innen!– Te is az ő sorsára akarsz jutni? – emelte fel még mindigegészen élethűnek látszó ujját Billy. – Az ajtón túl egy kiselőcsarnok van, két fegyveres őrzi. Ők ugyan emberek, de havalami csoda folytán átjutsz rajtuk, a túloldalon egy egészteremnyi vámpírral találod szembe magad. Ha belépsz, halottvagy, és nélküled túl hamar fogy az erőm ahhoz, hogybármilyen kárt tegyek bennük. A végeredmény: Tony nyert.Tényleg ezt akarod?Mérgesen meredtem rá, mert gyűlöltem, amikor igaza volt.– Akkor mit javasolsz? Nem megyek el innen, amíg nembeszéltem vele.– Csak gyere erre, gyorsan – válaszolt Billy egy grimaszkíséretében.Épp az ellenkező irányba indultunk a folyosón, és rövidesennagyon örültem, hogy Billy már végzett egy kis kutatómunkát.A hely egy nyúl üregét is megszégyenítő keszekuszafolyosórendszerből a III, mindegyiket ugyanolyan jellegtelen

szürkére festették. Néhány perc múlva már fogalmam sem volt,merre járunk. Többször megálltunk, hogy belessünk a szobákba,melyek teli voltak takarítószerekkel, lerobbant játékgépekkel,sőt, az egyik helyiségben faltól falig számítógépek sorakoztak.Személyzettel viszont sehol sem találkoztunk. Feltételeztem,hogy akinek nem volt dolga odafenn, mind a szorítóban zajlóküzdelmeket nézte.Akkor is erre gondoltam, amikor Billy egy újabb falon suhantát, én pedig egy pillanatot sem várva kitártam az előttem állóajtót. Ezúttal egy meglehetősen nagy terembe jutottam, melyetplafonig megtöltöttek a tartalék kellékek és dekorációk. Afrikaimaszkok és lándzsák egész gyűjteménye állt egy páncélruhamellett, az egyik lábának térd alatti fele hiányzott. Egy kissépatkányra emlékeztető kitömött oroszlánfej hevert egy szarkofágmellett, melyet úgy alakítottak át, hogy kihúzható legyen belőleegy bűvészshow reklámplakátja. Közvetlenül mellette Anubisz,a sakálfejű egyiptomi isten hatalmas szobra állt, mely mintha atúlsó sarokban figyelt volna valamit. Követtem a szoborüvegesen csillogó, mozdulatlan tekintetét, és egyenesen Jimmyrusnya képébe bámultam, aki egy vaskos rudakkal megerősítettketrecből pislantott kifelé. A vonásai, a hátrafésült fekete haj ésa hamis szem ugyanazok voltak, amire emlékeztem, de az utóbbiidőben elég jól mehetett neki, mert az általában viselt rongyosruháját egy kecses, cserszínű öltönyre cserélte, úgy állt rajta,mintha rá öntötték volna.Beletelt néhány másodpercbe, míg felfogta a jelenlétemet.Amikor utoljára látott, a hajam a derekamat verte, és olyanruhákban jártam, melyeket Eugenie illendőnek tartott egy ifjúlány számára. Ez földig érő szoknyákat és nyakig gomboltblúzokat jelentett. A hosszú hajat fel kellett áldoznom, hogypraktikusabb és kevésbé emlékezetes frizurát kapjak. Ez volt azegyik első lépés, miután jelentkeztem a Tanúvédelmi

Programba. Azóta már egy kicsit megnőtt ugyan, de nem voltösszemérhető a korábbival. Jimmy még csak hasonló cuccokbansem látott soha, mint a bőrszerkó, amiben megjelentem. Az elsőpillanatok zavarodottsága után azért csak leesett neki.– Cassandra! Úristen, hogy örülök neked. Mindig tudtam,hogy egy nap még visszatérsz. Megtennéd, hogy kiengedszinnen? Csak egy félreértés történt.– Félreértés? – érdeklődtem, és közben el sem hittem, hogytényleg azt gondolja, visszatértem a szervezetbe. Tony azt mégmegbo-csáthatja, ha egy tizennégy éves lány kamaszkorilázongása hevében megszökik tőle, de egy felnőtt, akiösszeesküvést szőtt az eltiprására, már egészen más tészta. Egypillanatig felötlött bennem, hogy ott hagyom Jimmyt, ahol van.Aztán, bár tetszett az ötlet, hogy egy rács választ el minketegymástól, úgy gondoltam, nem lenne jó megvárni Tonyfogdmegjeinek felbukkanását.– Persze. Az egyik segédem a könnyebb utat választotta azelőrelépéshez, és bemószerolt a főnöknél. Mindent el tudnéksimítani, csak beszélnem kell Tonyval...– Neked már úgyis mindegy – szólalt meg egy vékonykahang. Felkaptam a fejem, és körülnéztem, de nem láttam senkit.– Én megtaláltam a boszorkányokat, de egy vámpír elkapott.Szedjetek ki innen!– Ez meg kicsoda? – sandítottam Billy felé.– Itt vagyok, nem látsz?A hang irányába néztem, és felfedeztem egy kismadárkalitkát, mely csaknem teljesen eltűnt egy jókorapávatoll–legyező mögött. A rácsok mögött egy nő állt, alig húszcenti magas, de a haragja szemmel láthatóan az egekig ért.Lángvörös haja tökéletes Barbie–I >aba arcot keretezett,melyből levendulaszínű szemek lövelltek villámokat. Pislogtam

párat, és azon gondolkodtam, vajon mit szolgállak fel nekem abárban?– Ő egy tündér, Cass – segített ki Billy savanyú arccal.Elsuhant a kis lény kalitkája előtt, aki feléje is rosszallópillantást vetett. Parányi ujjak fonódtak két szomszédos rúdköré, majd dühödten rázni kezdte a rácsot.– Te teljesen süket vagy? Azt mondtam, szedj ki innét! Éstartsd távol tőlem ezt az izét!– Te ismered? – kérdeztem Billyt meglepve. Úgy tűnt, sokkalaktívabb társasági életet él, mint hittem. De megrázta a fejét.– Őt nem, de a fajtájával már találkoztam. Ne is hallgass rá,Cass. Hidd el, a tündérek csakis a bajkeveréshez értenek.– Lehet, hogy őt is a ringbe akarják küldeni – ellenkeztem,elfogadni igyekezve a tényt, hogy Tony megtalálta a kapcsolatotaz erdők népével, ezek szerint egyáltalán nemcsak mítosz alétezésük.– Hé, ezek a rácsok vasból vannak, ember! Máris rosszulérzem magam. Engedj ki azonnal!– sipítozta, és elcsodálkoztam,hogy képes egy ilyen vékony hangocska betölteni egy ekkoratermet.– Ne csináld, Cass! – figyelmeztetett Billy. – Soha nem jószívességet tenni a tündéreknek. Jobb nem kezdeni velük. – Alány képe paprikavörösre váltott, és egy sor szitkot zúdított ránkegy olyan nyelven, amit én nem értettem, de Billy annál inkább.– Aljas, gonosz teremtmény – süvöltötte a kalitka felé. –Hadd vigyék csak a ringbe, jó szórakozást!Sóhajtottam egyet. Bárki vagy bármi is volt ott a kalitkában,nem hagyhattam, hogy az a hájpacni és a haverjai az őszenvedésén szórakozzanak.– Ha kiengedlek, meg kell ígérned, hogy nem avatkozol beleabba, amit csinálok – mondtam neki komolyan. – Nehogylebuktass minket, vagy ilyesmi, oké?

– Neked elment az eszed – jelentette ki. – És mikor öltöztélát? Mi folyik itt egyáltalán?Én is pont ezt szerettem volna tudni.– Ismerlek téged? – kérdeztem, mire a parányi, zöld éslevendula színekben játszó szárnyak ingerült csapkodásbakezdtek a hátán.– Ezt nem hiszem el – mondta szinte undorral. – Egy idióta atársam a küldetésben. – Összevont szemöldökkel méregetett egydarabig. – Ó, nem. Te nem az én Cassandrám vagy, igaz? –folytatta végül, majd az ég felé emelte aprócska kezeit. –Tudtam! Hallgatnom kellett volna a nagyira: soha, de soha neközösködj emberekkel.– Itt is elkelne egy kis segítség – szólalt meg a hátunk mögülJimmy.– Menj csak – zavart el a tündér. – Vidd magaddal aszellemet és a patkányt is. Ezzel majd én elboldogulok.Olyan érzésem volt, hogy már végképp nem tudom, mi folyikkörülöttem, de nem lett volna túl okos húzás hosszasan értekeznierről. Ügyet sem vetve Billy megjegyzéseire, elhúztam a kalitkatolózárját, majd visszafutottam Jimmyhez. Sajnos az ő ketrecénolyan zár volt, amihez kulcs is kellett.– Hogy tudnánk kihozni téged?– Nézd! – surrant oda Jimmy a rácsok közelébe. –Elfelejtettek átkutatni. A kulcs itt van a zsebemben. Csakgyorsan, mert bármelyik pillanatban itt lehetnek.A zakója felé nyúltam, de a kezem úgy harminc centire anádaktól megállt, és képtelen voltam folytatni a mozdulatot.Mintha valami sűrű, ragacsos anyag állta volna láthatatlanfalként az utamat, körülvette a kézfejemet, és már nem isengedte el. A tündér odarepült hozzám, miközben énigyekeztem kihúzni a kezemet.

– Ki tudom szabadítani a boszorkányokat, de ki kell nyitnodnekem egy ajtót.– Még ezt sem tudom kinyitni – ellenkeztem, és a balkezemmel próbáltam kirángatni a jobbot. De ez is rosszul sült el,és a végén már egyik kezemet sem tudtam mozdítani aláthatatlan kulimászban. Se előre, se hátra, szó szerint szorulthelyzetbe kerültem.– Ez egy kátrányvarázslat – fejtegette Billy, izgatottanrepkedve körbe. – Fel kell oldanunk.– Egy micsoda?– Ja, ez a hétköznapi neve a prehendo egy nagyon erősválfajának. Bármi közelít is hozzá, az úgy hozzátapad, mint légya légypapírhoz. Minél jobban próbálsz szabadulni, annálerősebben tart. Ha lehet, ne nagyon mozogj.– Kösz, hogy mondod – szóltam oda neki, mivel afigyelmeztetése egy másodperccel elkésett. Pont akkor estemugyanis pánikba, és rugaszkodtam neki a lábammal, hogy végülaz is csapdába essen. Voltak pillanatok, amikor nagyongyűlöltem a mágiát. – Billy, most mit tegyek?– Maradj úgy, én körülnézek. Itt kell lennie valahol.– Gyere vissza! – kiabáltam utána, amint a páncélruha felétekergőzött. – Szedj ki innen!– Biztos, hogy az lesz, ott – mondta Jimmy felfelé mutatva,miután káromkodott egy nagyot. Most vettem csak észre azt avalamit, ami leginkább egy sült almára hasonlított, és egy láncvégén lógott az ajtó fölött. Egy pillanattal később fel isismertem: az egyik rémes zsugorított fej volt, kulcstartókéntárulták a fenti ajándékboltban a csontvázat ábrázolónyakkendőtűk és a „Végignyomtam a Dantét!" feliratú pólókkalegyütt. Hiába, Tony gátlástalan volt, ha pénzszerzésről volt szó.– Ez az egyetlen dolog, aminek nem kellene itt lennie.

A tündér felrepült, hogy megvizsgálja, és kis híján összefejeltBilly Joe-val, aki épp visszaérkezett.– El az utamból, maradvány! – parancsolta a lány. Billy éppmondani készült valamit – feltehetően elég vulgárishangnemben –, de valaki megelőzte. Egy aszott, mazsoláhozhasonlító szem nyílt tágra a kis fejen, és haragosan meredt atündérre. – Mondd csak ki még egyszer, tündérkém, és soha kinem nyitod azt az ajtót.Csak álltam ott, és nem hittem el, hogy épp egy tündért látokbeszélgetni egy zsugorított koponyával. Nagyjából itt adtam felminden logikus gondolkodást, és vállaltam, hogy csak sodródomaz árral. Senki nem szól semmit, gondoltam, akkor rajtam a sor.– Megtennéd, hogy kinyitod a zárat? – kérdeztem egésznyugodt hangon.A szem – úgy látszott, csak az egyik működőképes – felémfordult.– Az attól függ. Te mit tudsz tenni értem?– Mit szeretnél? – bámultam rá kérdőn. Hirtelen nem sokminden jutott eszembe, amivel segíthetnék egy zsugorított fejen.– Hé, te ismerős vagy nekem. Nem jártál már odafenn a vudubárban? A hetedik bugyorban van. Én voltam a legnagyobbsztár, sokkal népszerűbb, mint azok a béna fellépők, akiket ez aszerencsétlen szerződtetett. A vendégek bemondták nekem arendeléseket, én meg továbbkiabáltam a pultosnak. Remekülment. Mindenki azt hitte, valami ultramodern beszédfelismerőprogrammal működöm. Volt, hogy vicceket is meséltem.Tessék, például hogy hívnák a nagy Szemfüles Bugsyt, agengsztert, ha vámpír lenne? Szemfogas Bugsynak – gurguláztaa kis fej, miközben majd szétvetette a nevetés. – Baromi jóvagyok, nem?– Rémes – konstatálta a tündér rezignáltan, én pedigegyetértően bólintottam. A védelmezőket ugyan nem lehet nagy

számban használni ott, ahol elektromos berendezésekműködnek, de valóban ez volt a legjobb megoldás, amit Tony kitudott eszelni?– Ó, egy savanyú pofa, igaz? Na jó, akkor ezt hallgassátok.Egy fickó a Pokolban bemegy egy csehóba, és rendel egywhiskyt. Azt mondja a csapos, száz dollár lesz. A pasivisszakérdez: „Száz dollár? Ilyen drága itt a whisky?" Mire acsapos: „Nem, de tudja, milyen macerás itt jégkockát gyártani?"– Igazad van, tényleg rémes – szögezte le Billy Joe.– Engedd ki, vagy apró darabokra hasogatlak – kocogtattameg a koponya tetejét a tündér egy kis kardocskával, amit azövéből rántott elő. A szem némiképp meglepetten pillantott rá.– Hé, te nem is jöhetnél ilyen közel! Miért nem ragadtál bele,mint ő?– Mert nem vagyok ember – csikorgatta a fogát a repülő lány.– Most pedig tedd, amit mondtam, és ne pofázz annyit!– Őszintén mondom, megtenném, de jóváhagyás nélkül nemáll módomban. Eddig csak egyszer szúrtam el, és látjátok, hovakerültem. Nem akartam mást, csak egy gyors kocsit, és párfinom kis nőcskét magam mellé. Ezért kell a testem nélkülélnem, szegény darabokra esett, amikor az a vudu boszorkányszétszaggatta a bábumat. Ugyan már! Oké, egy kicsitelmaradtam a törlesztésekkel, de akkor is...– Szóval Tonynak tartoztál – találgattam.– Igen, néhányszor elég rossz volt a lapjárás – felelte a fejméltóságteljesen.– És Tony ezért eladott egy vudu papnőnek? – faggattam, bárnem lepett meg a dolog különösképpen. Tony már többször újértelmet adott az „élőhús" kifejezésnek.– Utána meg itt kellett dolgoznom, a hülye kaszinójában –panaszkodott tovább a fej. – Pár hónapja aztán az egyiktörzsvendég gyanakodni kezdett, hogy több vagyok holmi

elektromos kütyünél, és akkor kerültem le ide. Nincs több parti,se szép lányok, semmi. Rohadtul lehangoló, tudjátok? Hé, talántiteket is összezsugorítanak, és akkor együtt lóghatnánk itt.Mármint szó szerint. Mit szólnál...A tündér végképp belefáradt a szócséplésbe, és valóraváltotta fenyegetését, azaz kardjával kettészelte a fejet.Döbbenten figyeltem, ahogy a két fél koponya néhánymásodpercig külön utakon himbálózott a vékony lánc végén,majd a szemem előtt forrt össze újra eggyé.– Hahó, már halott vagyok, emlékszel? – morogtazsémbesen. –Lehet, hogy kárt tudnál tenni bennem, de ahhoz túlsok időre lenne szükséged, és már nem tudnád megmenteni a kistársaságot odalenn. Úgyhogy jobb lesz, ha egyezséget kötünk.– Mit akarsz? – kérdeztem sietve.– A testemet, mi mást? Vegyétek rá a boszorkányt, hogycsinálja vissza a varázslatot, és rakjon össze engem.– Ez őrültség – vetettem közbe. – Egy ilyen dolgot lehetetlenmeg nem történtté tenni. Még ha valahogy meg is találjuk ezt avudu mágust, ő sem lesz képes...– Én megígérem – szakított félbe a tündér türelmetlenül. – Ésmost engedd el!A fej olyan gyorsan fordult a lány irányába, hogy ha lettvolna nyaka, egész biztosan kitöri.– Ezt mondd még egyszer.Legnagyobb meglepetésemre a tündér véresen komolynaktűnt.– Elviszlek téged a tündérek földjére. Azt nem tudomgarantálni, hogy úgy fogsz kinézni, mint régen, de biztos, hogylesz tested. A szellemek ott fizikai formájukban is újralétezhetnek.

– Valóban? – érdeklődött Billy óriási lelkesedéssel. Nemnagyon tetszett nekem, de a tündér szerencsére figyelemre semméltatta. A fej is abbahagyta a forgást.– Ezen gondolkodnom kell – mondta, és mozdulatlannádermedt.– Vajon miért van ide írva, hogy „Made in China"? –kérdezte Billy, alig néhány centivel a fej alatt lebegve.Csak egy pillantást váltottunk, Billynek ennyi is elég volt.Azonnal befurakodott az apró koponyába, majd néhánymásodperc elteltével újra megjelent, és elég bosszúsnak látszott.– Nincs odabenn egy szikrányi értelem sem, Cass, nem iscsoda, mert az egész műanyagból van. Megbűvölték, hogyébredjen fel, ha valaki beleragad a kátrányba. Gondolom,valahol bekapcsolt egy riasztó, az ő dolga meg az volt, hogyszóval tartson minket, amíg valaki ideér.– Akkor miért hallgatott el ilyen hirtelen?– Szerintem nem tudta, mit is feleljen az ajánlatunkra.Behunytam a szemem, és erővel nyugalmat kényszerítettemmagamra, nehogy szívrohamot kapjak, mert ezzel még a vérdíjatis megspórolnám Tonynak.– És akkor mit tehetünk? A támadás nem sokat használt.– Rá kell jönnünk, mi a kulcs, Cass, ami oldja a varázslatot.Ez lehet egy tárgy, amit meg kell érinteni, vagy egy szó. Perszeebben a teremben elég sok minden van. Sok időbe telne, amígmindent végigfogdosunk.– Most mi van? Kivel beszélgetsz? – kérdezte Jimmytanácstalanul.– Kell lennie egy nyitó mechanizmusnak, vagy egy jelszónak,ami ráveszi ezt az izét, hogy engedjen el – magyaráztam elröviden. – Az a cucc nem valódi, csak varázslat keltette életre.– Azt mondod, hogy ő nem Danny? – hitetlenkedett Jimmy.– Miért, ki az a Danny?

– Egy igazi zsugorított fej. Tony csináltatta egy szerencsétlenfickó maradványaiból még a negyvenes években. Ő lett aműanyag kulcstartók modellje – magyarázta ingerülten. – Aztmondod, hogy egy ócska utánzatot raktak fel oda? Hát márennyire sem méltatnak?Kész szerencse, hogy minden végtagom be volt ragadva, mertnagy késztetést éreztem, hogy behúzzak neki egyet alocsogásáért.– Most akkor tudod, mivel oldható fel, vagy nem?– Próbáld azzal, hogy „bendzsó" – mondta vállat vonva.Amint a szó elhangzott, a sűrű anyag, ami fogva tartott, hirtelenmegszűnt létezni. Mivel haszontalanul bár, de végig igyekeztemszabadulni, a lendület hátralökött, és ismét már amúgy is sajgóhátsó felemre huppantam. Jimmy nyúlt ki a rácsokon, és talprasegített.– Micsoda időpocsékolás volt! – sopánkodott.– Bendzsó?– A tiltott területekre csak jelszavakkal lehet bejutni, ésezeket pár hetente megváltoztatjuk. A legújabb listát néhánynapja készítettem el, és ez volt az első szó rajta – magyarázta,majd az arckifejezésemet látva hozzátette: – A fiúk nem a jómemóriájukról híresek.– De miért pont bendzsó?– Miért ne? Évente több százat kell kiagyalnom, oké? Márrég kifogytam a bonyolultabbakból. Egyébként meg soha nemjöttél volna rá, nem igaz?– De az ajtó még mindig zárva van – emlékeztetett a tündér.Végül megtaláltam a bőr kulcstartót Jimmy zakójában. A kezemremegett, de nyilvánvaló volt, hogy ő még ennyire semboldogulna el a zárral. Talán kifogyhattak a bilincsekből, vagyvalaki ugyanannyira rühellte őt, mint én. Mindkét kézfejétmegnyomorgatták. Úgy láttam, a csontjai nem törtek el, de

annyira megkínozták, hogy nem akadt egyetlen ízülete sem,amely működött volna. Tutira látszott, hogy ha ki is jut valahogyinnen, soha többé nem lesz a régi.– Próbálom!– Ne arra – szólt oda a tündér türelmetlenül. – Van ottvalami, ahol az én ketrecem volt – zümmögött a fejem körülúgy, mint egy miniatűr ciklon. – A túlsó falnál. A kezem nemelég nagy, hogy elforgassam a kilincset.– Egy pillanat – csitítottam, miközben végre felpattant az amakacs zár. Jimmy őrült vágtában indult az előcsarnok felé.Először utána néztem, aztán az egyre ingerültebbnek látszótündérre.– Kövesd őt – intettem Billynek. – Mindjárt megyek.– De Cass...– Csak csináld!Billy dohogva ellebegett, én pedig hátraszaladtam, éskinyitottam az ajtót, amit az apró repülő lény mutatott. Mármajdnem visszafordultam, hogy kövessem Billyt, amikorbepillantva megláttam, mivel is foglalkozik Tony mostanában.Három, nagyjából velem egykorú szőke lány ült a földön.Hátukat egymásnak vetették, köréjük pedig rozsdabarna körtfestettek a padlóra. Kezüket és lábukat összekötözték, a szájukatkezdetleges szájpeckekkel tömték be. Megdöbbenve bámultamrájuk.– Te jó ég, már rabszolgákkal is kereskedik? – kérdeztem. Ezmég Tonytól is sok volt.– Hát, úgy tűnik – felelte a tündér, majd odarepült alányokhoz. Egy keserű grimaszt vágott, majd visszanézett rám.– Ez rosszabb, mint gondoltam. A körrel elbánok, de nemtudom kiszabadítani őket a köteleikből.Oda akartam szaladni, gondolván, hogy az egyik kulcsJimmy kulcscsomójáról talán itt is működik, de mintha egy falba

ütköztem volna. Láthatatlan volt, de sajgó orrom meggyőzöttarról, hogy nagyon is valóságos. A védelmezőm is életre kelt,aranyló fénnyel ragyogva be a szobát. A tündér ettől mégidegesebben csapkodott a szárnyaival.– Ostoba boszorkány! Ez egy zárt erőkor. Előszörlerombolom, és aztán szabadíthatod ki a nőket.Hátraléptem, és a védelmezőm is elcsitult, bár még éreztem,ahogy melegíti a hátamat.– Nem vagyok boszorkány – jelentettem ki bosszúsan, és azorromat vizsgáltam, hogy eltört-e.A tündér a földre ereszkedett, és dörgölni kezdte a kört.Valami odaszáradt anyagból volt, elég nehezen engedett.– Oké, a Pythia nem boszorkány. Értettem.– Nem tudnál sietni? – noszogattam úgy egy perc után, azongondolkodva, milyen messzire juthatott már Jimmy az őállapotában. –Amúgy a nevem Cassie, nem Pythia.Metsző levendulaszínű szemeit eltúlozva forgatta meg,mielőtt válaszolt.– Először azt hittem, csak a körülmények tettek ilyenidegesí–tővé, de most már látom, hogy ilyennek születtél, igaz?Csak hogy tudd, minden tőlem telhetőt megteszek. A vér mármegalvadt, keményen kell dörzsölni.– A vér?– Mégis, mit gondoltál, a sötét mágusok mivel varázsolnak?Áldozat kell hozzá, idióta – oktatott ki, majd a másik nyelvenkezdett mormolni valamit, miközben én összefontam a kezemet,és megpróbáltam nem gondolni arra, mihez akart kezdeni Tonyegy tündérrel, néhány rabszolgával és egy vérrel rajzolt körrel.Az emberi törvényeket soha nem tartotta tiszteletben, de most amágusok és a vámpírok által felállított szabályokat ismegszegte. Fogalmam sem volt, mikor vált öngyilkos

hajlamúvá, de most már a lehető leggyorsabb úton el akartamtűnni a kaszinóból.Apró segítőtársam végre megtisztított egy keskeny csíkot, ésaz utolsó simításnál egy halk pukkanást hallottam.– Ez volt az? – kérdeztem. Valahogy minthamegkönnyebbültem volna.– Próbáld ki! – felelte a padlón ülve és lihegve. Előreléptem,ezúttal sokkal óvatosabban, de semmi nem álltautamat. Gyorsan a legközelebb ülő lány mellé térdeltem, éspróbálgatni kezdtem a kulcsokat. Szerencsére a harmadikbeleillett a zárba. Gyorsan kihúztam a pecket a szájából, deazonnal sikítani kezdett. Be akartam tömni a száját, mielőttfelriasztja az egész kaszinót, de elkapta a karomat. Franciáulkezdett hadarni, közben csókolgatta a kezemet, és mindenemet,ahol csak tudott. Nem sokat értettem abból, amit mondott – azegyetlen idegen nyelv, amit beszélek, az olasz, és nem sokhasonlóságot véltem felfedezni –, de a világosbarna szempárláttán szinte azonnal bekattant valami.Fura gombóc keletkezett a gyomromban. Én ismertem ezt anőt. Kicsit teltebb volt, kevésbé nyúzott, de amúgy nem sokatváltozott azóta, hogy utoljára láttam egy kínpadra feszítve,lángoktól elborítva. Még alaposabban szemügyre vettem, deteljesen egyértelmű volt. Az arca mélyen bevésődött azagyamba, és az ujjaira nézve láttam, milyen súlyos sérülésekérték valaha. Bármilyen felfoghatatlan is volt, egy XVII. századiboszorkánnyal hozott össze a sors Las Vegas egyikjátékbarlangjában. Feltehetően halott volt, hisz senki nem élhetitúl azt a borzalmat, amit láttam. Bármelyik másik nap komolyanfontolgattam volna, hogy elájuljak-e, de ma csak a kezébenyomtam a kulcscsomót, és gyorsan elhátráltam a közeléből.– Mennem kell – szóltam oda neki gyorsan, és már iszkoltamis. A tervem egyszerű volt: megtalálni Jimmyt, kifaggatni,

feladni őt a zsaruknak, aztán futni, ahogy csak bírok. Örömmelvettem volna, ha már nem adódik újabb komplikáció.Nem volt szükségem Billyre ahhoz, hogy rájöjjek, nem lennetúl jó ötlet, ha arra indulnék vissza, amerről jöttünk. Ha valakimár elindult Jimmyért, akkor arról fog érkezni, és a pisztolyomnem sokat érne Tony fogdmegjeinek arzenáljával szemben. Igaz,a személyzet egyetlen tagjával sem találkoztunk idelenn, az alsószinten, ez szinte már kezdett aggasztani. Lassan már reggelvolt, az igaz, de egy ilyen helyen soha nincs megállás.Valakinek kellene itt lennie, különösen, ha a szorítóban mégmennek a meccsek, de az előtér mégis üresen kongott. Afolyosón haladtam tovább, egészen az elágazásig. Ott egypillanatra megtorpantam, de Billy siklott elő a falból, és afejével intett nekem, hogy merre tovább.Egy ajtón keresztül a személyzet egyik pihenőhelyiségébejutottam. Jimmy is itt volt, félig eltakarta egy nagy szódavíz–automata.– Itt egy kilincs – mondta, amikor meglátott, és a fal felébökött a könyökével. – Pont itt van, de ezekkel nem tudomkinyitni – folytatta, és megemelte megcsonkított kézfejeit.Odasiettem, és az automata mögött egy kis kitüremkedéstfedeztem fel a falon. Színben tökéletesen megegyezett a szobátmindenütt borító törtfehér festékkel. A peremét alig lehetettkivenni, egészen biztosan átsiklottam volna felette, ha nemszámítok rá, hogy ott lesz. A területvédő varázslat már kezdettelkopni. A kezemet végigcsúsztattam a falon, amíg megéreztema kilincs formáját, és lenyomtam.Az ajtó egy keskeny folyosóra nyílt, a padlón felgyülemlettpor mennyiségéből ítélve elég ritkán használták. Ez nem voltmeglepő. Tonynak mindenütt számos kivezető út álltrendelkezésére, melyek legalább fele titkos volt. Egyszer aztmesélte, ez még ifjúkorából ragadt rá, amikor a különböző

seregek rendszeresen átmasíroztak Rómán. Egyszer kis híjánhalálra égett, amikor az 1530-as években V. Károly spanyolhadseregének néhány katonája felgyújtotta a villáját, azótanagyon háklis volt erre. Nos, most az egyszer örültem ennek aszokásának.Végigfutottunk a rejtett járaton, melynek végén egy létra állt,amin felkapaszkodtunk. Jobban mondva én másztam, éstaszigáltam magam előtt Jimmyt is. Nagy hátrányban volt, hogynem használhatta a kezét, de a könyökét beakasztotta a fokokba,és így, az én segítségemmel végül felértünk. Egy csapóajtónkeresztül az egyik öltözőbe jutottunk. Egy ördögruhába öltözöttférfi állt a helyiségben, furán pislogott ránk, de nem kérdezettsemmit. Tonynak dolgozott, így minden bizonnyal hozzá voltszokva a legváratlanabb eseményekhez is.Jimmy nagy nehezen lábra állt, és az ajtóhoz rohant. Úgyfújtatott, mint egy gőzmozdony, de én sem voltam sokkal fittebbnála. Elraktároztam az agyamban, hogy le kell majd járnom azedzőterembe, rögtön azután, hogy leszámoltam Tonyval, ésbiztonságban leszek. Az öltözőből a már ismerős szürke falúfolyosók egyikére jutottunk, szerencsére egész rövidnekbizonyult. Néhány másodperc múlva már a hamis cseppkövekerdeje mellett álltunk, előttünk a folyó. Az egyik Kharón aligpár méterre tőlünk evezett el néhány megfáradtszerencsejátékossal a kijárat felé.– Hé, lassabban! – kiáltottam, amikor Jimmy szó nélkülnekiiramodott, egyáltalán nem törődve velem. Nem voltesélyem, hogy megállítsam, de szerencsére eszembe jutottvalami más. – Billy, kapd el!Magam is elindultam utána, de éreztem, ahogy Billy Joeátsuhan rajtam. Általában hideg, vagy legalábbis hűvös érzés, demost egy csomó vámpír védelmező energiájából töltekezhetettfel, így nem kellett spórolnia. Jimmy elképesztő gyorsasággal

érte el az előcsarnokot, és már a kapuk felé tartott, amikorhirtelen hátrahőkölt. Én is megértettem, miért, ahogy megláttamPritkin, Tomas és Louis-César alakját, ahogy belépnek akaszinóba. Egyelőre nem érdekelt, hogyan találtak rám, és mi atervük velem. Megragadtam Jimmy elegáns öltönyét, és egyrántással visszahúztam az előtér mögé.– Sehová nem mész, amíg nem beszélgettünk a szüléimről –szögeztem le. A nagyobb cseppkövek pont köztünk és aMÁGUS triója között álltak. Egy pillanatig azt hittem,elsurranhatunk mellettük. Aztán meghallottam Tomas hangját,amint a nevemen szólít. A francba. Elszúrtam.

7. fejezetKínos helyzetbe kerültem, de nem ért váratlan sokként. ASzenátusnak rengeteg pénze volt, amiből jelvetőket alkalmaztak,hogy a MÁGUS minden ajtajára és ablakára jusson az őrzővarázslatokból. Nyilvánvaló, hogy a járműveikkel ishasonlóképp jártak el. Elsőre még lenyűgözött, milyen gyorsanhozzájutott Billy Joe a slusszkulcshoz, de amikor elértünk agarázshoz, láttam, hogy egy jókora táblán lógnak, egymásmellett, az ajtó mellett. Ez a tény, no meg az, hogy senki nemőrizte az autókat, máris elárult valamit a védelmezőkkvalitásáról. Nyilván többet is átléptem, például amikor kimásztamaz ablakon, beléptem a garázsba, vagy amikorelhúztam a szép fekete Mercedesszel, hogy bejussak a városba.De mindezzel együtt hosszabb időnek kellett volna eltelnie,amíg rám akadnak.A jó őrzővarázslat hatékonyabb, mint egy riasztórendszer,mert sok mindent elárul arról, aki áthatol rajta – emberi lény,avagy sem, milyen az auralenyomata –, sőt ha elég jót szerzünkbe, még azt is megmondja, mit csinált az, aki az illetéktelenterületen tartózkodott. Arról azonban még ezek sem informáljákgazdájukat, hogy hová ment a behatoló, miután távozott. Errecsak a valóban csúcsminőségű és rettentően drága őrzővarázslatok képesek, melyeket mindig egyedileg készítenek ajelvető nagymesterek. Mivel erre a mesterségre az Ezüst Körmágusai adják ki a képesítést, nyilván ismerik a szakmalegjobbjait, és tőlük rendelik meg saját védelmüket. A MÁGUS

intézményeit ők is ugyanúgy használják, mint bárki más, ezértlogikus, hogy bebiztosítják magukat. Ám még ezek a csúcsőrzők sem képesek pontosan meghatározni a korábban ott jártszemély helyzetét, csak annyit, hogy helyes vagy téves iránybahaladnak-e az üldözők. Ha nem így lenne, sosem lettem volnaképes elég hosszú ideig lerázni magamról Tony embereit ahhoz,hogy a varázslat lekopjon rólam. A vámpírok is tudhatták, hogyVegasban vagyok, de hosszú órák kellettek volna ahhoz, hogyleszűkítsék a kutatást erre a kaszinóra. Valaki, aki jól ismerengem, és aki tudta, hogy Jimmy itt van, adott egy tippet, hogymerre keressenek. Egyébként most épp a repülőteret fésülnék át,majd elindulnának vissza a kaszinósoron. Azt hiszem, lesz egybarátinak nem nevezhető beszélgetésem Rafe–fel, ha esetleglátom még valaha.Jimmy összeszedte magát, kiszabadult a kezemből, ésnekiiramodott az előcsarnokon át. Egy ezüst felhő ereszkedettalá a mennyezetről, és indult utána épp akkor, amikor amögöttünk lévő, SZEMÉLYZETI HELYISÉG feliratú ajtót kívülrőlerőteljesen berúgták. Ennyit arról, hogy ne keltsünk riadalmat.Hátra sem néztem, úgy rohantam tovább a szökevényem után.Szó sem lehetett róla, hogy meglógjon, amíg én a Szenátusembereinek magyarázkodom.Hallottam Pritkin káromkodását magam mögött, de addigrasikerült elérnem az öltözőt, és becsaptam magam mögött azajtaját. Tudtam, hogy az ajtó nagyjából teljes egy másodpercigfogja feltartani őket, ezért gyorsan meg kellett találnom Jimmyt.Egy démonruhás, félmeztelen férfi kérdezett valamit, de rá sehederítettem, csak a padokon átugorva futottam a túloldaliajtóhoz. Amint kitártam, forró sivatagi szél borzolta össze ahajamat, és ahogy felnéztem, láttam, hogy a szabad ég alattvagyok. Az épület egyik oldalánál lyukadtam ki, ott, ahol acsicsás külsőt a csupasz aszfalt váltja fel, azt pedig szögesdrót

kerítés veszi körül. Minden bizonnyal ez lehetett azalkalmazottak parkolója. Átkozódtam egyet, gondolván, hogypiszok nehéz lesz megtalálni Jimmyt a rengeteg jármű között.De szinte azonnal kiszúrtam, nyílegyenesen haladt a tér túlsóvége felé. Billy füstpamacsként imbolygó teste úgy követte őt,mint egy rossz helyre vetülő árnyék.Előhúztam a fegyveremet, és folytattam az üldözést. Mégmindig nem tudtam, képes lennék–e megölni valakit, még haannyira rá is szolgált, mint Jimmy, de azzal nem lenne gond,hogy megsebesítsem. Ez pedig időt adna Billy Joe számára,hogy kamatoztassa képességeit. Futásnak indultam két kocsisorközött, miután ellenőriztem, hogy a pisztoly még nincskibiztosítva. Nem lenne jó poén, ha – miután mindenkitkimenekítettem – saját magamat tenném hidegre.Még a parkoló feléig sem jutottam el, amikor hallottam, hogyaz ajtót akkora erővel feszítik fel, hogy a sarkaiból is kifordul.Fura módon ahelyett, hogy nagyobb sebességre kapcsolt volna,Jimmy ugyanebben a pillanatban megtorpant, alig néhányméterrel előttem. Azt hittem, elért a saját kocsijához, és mostbéna ujjaival igyekszik használni a kulcsot, de hamar rájöttem,mi történt valójában. Több tucatnyi ronda külsejű fickó bújt előa semmiből, mintha madárijesztők pattannának ki a földből egybúzamező közepén. Nem nagyon volt időm számolgatni, delegalább öt-hat vámpír volt köztük. Hogy a pokolba volt képesezt Jimmy megszervezni?Abban a pillanatban álltam meg, amikor egy ismerős, acélkeményszorítású kéz megragadta a derekamat. Ebben már ténylegvolt valami irónia. Soha nem vallottam volna be, mennyi időttöltöttem el arról álmodozva, hogy Tomas karjaiban vagyok, demost, hogy egy éjszaka nagy részében átélhettem ezt az érzést,már nem is kívánkoztam annyira oda. Ahogy hátrafelé vonszolt

magával, egy idő után Pritkin is betűnt a képbe. A puskáját márelőhúzta, és gyűlölködő tekintettel nézett felém.Ez egy pillanatig nagyon kellemetlen volt, aztán rájöttem,hogy nem rám néz, hanem mögém valahová. Hirtelen hangosreccsenés és pukkanás hallatszott onnan, ahol az imént Jimmyállt, mintha egy erdő összes fája egyszerre dőlt volna ki.Megpróbáltam felpillantani.– Ugye ez nem is igaz? – csak ennyit tudtam kinyögni,mielőtt Tomas rám dőlt, és mind egy rakásra a földre kerültünk.A kezem lehorzsolódott az aszfalton, még egy kis bőrt islenyúztam róla, de a fegyvert csodával határos módon sikerültnem elejtenem. Na jó, ebből a helyzetből kezdett elegem lenni.Tomas hajtincsei között kipillantva sikerült némi képetkapnom az előttünk zajló eseményekről. Tony legtöbbemberének volt valami beceneve is a bandában. Azt hiszem, ezafféle íratlan gengszter-etikett lehet, így kötnek mindenkitkedvenc fegyveréhez, vagy valami jellegzetes fizikaitulajdonságához. Alphonse a „Baseball" nevet viselte, mertszívesen forgatta az ütőt. Persze általában nem sportolásrahasználta. Mindig azt hittem, hogy Jimmy vagy valóban patkányrahasonlító külseje, vagy személyisége miatt kaptagúnynevét. Hát tévedtem. Jimmy, a szatír egyben Jimmy, avérpatkány is volt. Vagy valami hasonló. Nem sokat értettemezekhez a lényekhez, ilyet még soha életemben nem láttam.Odasandítottam rá, de még csak nem is hallottam hozzá foghatórémségről. Ez biztos nem véletlen, hisz aki találkozott velük,igyekszik a lehető leghamarabb elfelejteni ezt az élményt.Bármi is volt, hatalmas, szőrös testet öltött, mintha foltokbólillesztették volna össze. Keskeny fejéből kecskeszarvak nőttekki, nagy, recés fogai a rozsdás fémet idézték, rózsaszín farkapedig olyan vastag volt, akár a combom. Hátulsó lábaikecskepatákban végződtek, és fertelmes bűzt árasztott. Bármivé

is változott Jimmy, a Daniéban különleges követelményekettámaszthattak az alkalmazottakkal szemben, mivel fajtársainakegész bandája vette körül.Az agyam folyamatosan azt harsogta, hogy a szemem becsapengem. Először is, a szatírok önmagukban is mágikus lények,így immúnisak a vérlények harapására. Vagyis, amit látok, aztechnikailag lehetetlen. Másodszor pedig, miért dolgozna egyseregnyi ilyen micsoda pont Tonynak? Ilyen együttműködésegyszerűen nem jöhet létre, ezt mindenki tudja. Majdnemmeggyőztem magamat, hogy hallucinálok, pedig a hosszú,fekete bajuszszálakat és viselőiket a fejemtől alig néhányméterre láthattam.– Patkányok – jelentette ki Pritkin. Eltartott egy kis ideig,hogy leessen, az alakváltó lények fajára utalt ezzel, nemérzelmeinek adott hangot.Oké, akkor igazam volt. Itt a pont. Egy kicsitösszezavarodtam, mert ezek szerint a vérlény–DNS elégegzotikus módon keveredett össze a szatír génekkel. Jimmy –csak abból tudtam, hogy ő az, mert foszlányokban még ott voltrajta egykor elegáns öltönye – egy szürke-fehér szőröshústoronnyá változott, izmoktól duzzadó karjai végén tíz centiskörmök villantak. Az átváltozás ezek szerint péppé vertkézfejeinek is jót tett. Még mindig véresek voltak, de úgy tűnt,képes használni őket. És valami más is megváltozott. Korábbannem tűnt félelmetesnek – épp azért lett jó orgyilkos belőle, mertellenfelei általában alábecsülték –, de amit most láttam, attólreszketett a lábam. Volt nálam fegyver, Tomas azonban mindkétkezemet, és így a pisztolyt is leszorította. Jimmy ott állt előttem,de nem tehetem mást, csak bámultam valószerűtlenül mélyenülő szemébe.Nem voltam túl boldog, és amennyire láttam, a többiek sem.Pritkint nem különösebben foglalkoztathatta a fegyverviselési

törvény, mert csupán egy bőr viharkabátot húzott arzenálja fölé.Egyik kezében a puskát, másikban egy pisztolyt tartott,mindkettővel Jimmyre célzott. Louis-César már előhúztahosszú kardját, elég furcsán hatott a kezében, tekintve, hogy avárosban tett kirándulás idejére modern ruhákat öltött magára.Egy szűk pólóban és egy szinte fehér színűre koptatottfarmerben volt. A nadrág olyan szorosan Simult a csípőjére,mintha ráfestették volna a bőrére, és meg kellett állapítanom,hogy tévedtem: a mai ruhadarabok is remekül kiemelték fizikaiadottságait. Úgy méregette a patkányokat, mintha csak aztakarná eldönteni, melyiket hányja elsőként kardélre. Ők ishasonlóképpen gondolkodhattak, mert a legtöbbjük figyelmeLouis-Césarra irányult helyettem.– Tomas, kérlek, vidd vissza Mademoiselle Palmert alakosztályába, és gondoskodj a kényelméről. Mi elboldogulunkitt – közölte Louis-César olyan társalgási hangnemben, minthaPritkinnel csupán néhány italt készülnének elfogyasztani, éstalán lejátszani egy-két blackjack partit. Nekem viszont elegemlett abból, hogy mindenki ide-oda rángat.– Nem! Egy tapodtat sem mozdulok innen, amíg...– Majd én viszem – vágott közbe Pritkin, és már meg isindult felém oldalazó mozgással, miközben fegyvereit végig apatkányok falkaján és az őket kísérő vámpírokon tartotta. Épparra készültem, hogy elküldjem a pokolba – eszem ágában semvolt bárhová is menni vele és a fegyverraktárával –, amikorTomas felemelt, és hátrálni kezdett velem.– Tomas, tegyél le! Ezt nem értheted. Évek óta keresem őt!Mintha a falnak beszéltem volna, persze hiába próbáltamszabadulni a szorításából. Feladtam, felemeltem a fegyveremet,remélve,hogy a kis távolság miatt még ebből a rossz szögből iseltalálom valahogy, és legalább pár golyót Jimmybe ereszthetek.Nem hittem, hogy túl nagy kárt tennék benne, először is, mert

pocsék lövész vagyok, másodszor pedig a vérlényeknek remek aregenerációs képességük. Csak annyira akartam lelassítani, hogyBilly tehesse a dolgát. Meg kellett tudnia, amiért jöttem, aztánkésőbb valamikor nekem is el mondja. De mielőtt lőhettemvolna, Tomas áttolt engem a bal oldala ra, és szabaddá váltkezével kicsavarta kezemből a pisztolyt. Kezdeti már nagyonelegem lenni belőle, de fegyverrel vagy anélkül, semmiképpsem adhattam fel. Talán ez az utolsó alkalom, hogy találkozomGenie gyilkosával, és nem akartam elszalasztani az esélyt.– Billy Joe, mi az ördögre vársz? Csináld már!A felettünk lebegő felhő összeszedte magát, és teljeslendülettel Jimmy felé zuhant. Tomas megpróbált elrángatni, deén harcoltam vele. Nem akart kárt tenni bennem, emiattkörülményesebb volt. Egy másodpercnél több biztosan nem teltel, amikor Billy Joe kipattant Jimmy testéből, mintha ágyúbóllőtték volna ki, és egyenesen felém tartott. Nem álltam ellenneki, arra gondoltam, esetleg nem maradt elég energiája amegszálláshoz, gyorsan feltöltekezik, aztán befejezi a munkáját.De a benne levő erő egyre nagyobb nyomást okozott bennem,amíg már úgy éreztem, levegőt sem kapok. Mintha Billynagyobb lett volna, mint máskor, és nem volt elég hely a bőrömbenmindkettőnknek.Gondolkodni sem volt időm, nemhogy bármit is tenni, akövetkező pillanatban pedig egy megrázó erejű robbanástéreztem a saját testemben, majd valami olyasféle döbbenetet,mint amikor egy repülőn hirtelen nagyot zuhan a kabinnyomás.Úgy tűnt, valami elszakadt, feltételeztem, hogy a blúzom, illetveami megmaradt belőle. Automatikusan megpróbáltamösszehúzni magamon, mivel a tönkrement melltartómat nemvettem vissza, de a kezemmel nem a testem ismerős vonalairatapintottam rá a sztreccs alatt. Az ujjaim valamilyen farmeranyagot érintettek. Lenéztem, és a saját fejem búbját láttam.

Pislogtam párat, de a kép nem változott. Továbbra is megpróbáltamösszehúzni magamon a ruhát, de úrrá lett rajtam a teljeszavarodottság. Sajnos nem volt időm kideríteni, mi történt, mertJimmy pont ekkor döntött úgy, hogy rám támad, és elszabadult apokol.Az a rohadt patkány belém mart, késpengéhez hasonlatosfogait a karomba mélyesztette. Felsikoltottam, és elejtettem atestet, amelyet eddig tartottam. Csak egy pillanatra kaptam el acsodálkozó kék szempár tekintetét, aztán Jimmy megrázta afejét, így próbálva letépnia karomat. Gondolkodás nélkül reagáltam, a metsző fájdalomellenére megrántottam a karom, majd döbbenten néztem, ahogya teste elúszik mellettem a levegőben, és nekicsapódik egyközeli kocsi oldalának. Elképesztően könnyű volt odébb lökni,mintha csak egy rongybaba lett volna.Körülnéztem, és úgy tűnt, mintha mindenkit lassított felvételenlátnék. Pritkin épp egy kosárlabda méretű lyukat ütött aszerencsétlen autón, amelyik előtt Jimmy állt, mielőttmegreptettem. Láttam a fegyver csövéből előtörő robbanást,amikor meghúzta a ravaszt, és a szélvédő kirepülő szilánkjaiolyan békésen hullottak a földre, mintha falevelek lennének.Pritkin is ugyanilyen lassan fordult meg, hogy szembenézzen afelé tartó szőrös csordával. A patkányok azonban roham helyettszintén kényelmes ütemben közeledtek.Az egyetlen, aki normális sebességgel mozgott, Louis-Césarvolt, aki épp szíven szúrt egy patkányt, majd már húzta is ki akardját, hogy így egy másik ellen fordítsa.– Nem hallod? Vidd már ki innen a nőt! – bámult rám, énmeg bambán néztem, nem értve, hogy mit akar. Ekkor előrántottegy kis dobótört, és egyenesen az egyik patkány nyakába küldte,aki épp akkor vetette rá magát a lábamnál heverő testre. Anyaka hátsó részébe fúródott a penge, az állat felvisított, és

megpróbálta kitépni, de hosszú körmeivel csak a saját húsábavájt bele még jobban. Eközben elfordult a testtől, amirerátámadt, és ekkor láttam meg az aszfalton fekvő önmagamat.Csak most tudatosult bennem, hogy a felsebzett kar, amelybeJimmy csimpaszkodott, nem az enyém. Éreztem a fájdalmat,láttam a vért, de a bőr sötét, csaknem mézszínű volt. Ilyennekem sohasem lehetne önbarnító nélkül. Az ujjak hosszúakvoltak, a kar izmos, és a hozzá kapcsolódó mellkas lapos, akáregy férfié. Pár pillanat múlva láttam, hogy valóban egy férfitlátok, aki Tomas vékony ingét és farmerdzsekijét viseli.Megtántorodva egy közeli Volkswagenben tudtammegkapaszkodni, és ekkor a lábam előtt fekvő test felült.– Cassie, hol vagy? – mondta a szám. Saját szemeimben talána harag és a félelem elegyét láttam felbukkanni. De nem voltkönnyű megállapítani, mert nem voltam hozzászokva, hogy asaját arcomról olvassak. – A francba, válaszolj már!Letérdeltem a testem mellé, és belenéztem az ismerősszemekbe. Egy pillanatra mintha nem is az én arcom lett volna,de aztán rájöttem, most úgy nézek magamra, ahogy mindenkimás lát engem, és nem a szokásos tükörkép tekint vissza rám.Most már végképp be kellett látnom, valahogy bekerültemTomas testébe. Csak azt kellett megtudnom, ki van azenyémben.– Ki vagy te? – ragadtam meg a karomat, igyekezve nemészrevenni, hogy Jacknek igaza volt a ruhatárammal kapcsolatosmegjegyzéseivel. Ekkor azonban felvisítottam.– Eressz már el, az istenit! – mondta az, aki nemrég még énvoltam. Ha kék szemek is tudnak szikrákat szórni, az enyémeknagyon jók voltak benne.– Ki vagy te? Ki van odabenn? – próbálkoztam, de mielőttválaszt kaphattam volna, Jimmy, aki kiheverte az előbbibecsapódást, ismét ránk rontott. így is bőven maradt időm arra,

hogy kihúzzam a pisztolyomat Tomas övéből, és lőjek. Minthaegy vérvörös virág nyílt volna ki hirtelen a testén, nagyjából aszíve alatt – már ha a patkányoknak ugyanott van a szívük, mintaz embereknek. De csak közeledett tovább. Ismét lőttem, most akarját találtam el. Ez béna lövés volt, hiszen a fejére céloztam,de szerencsém volt, mert épp akkor készült fegyvert rántani. Apisztoly kiesett a kezéből, és térdre rogyott, én pedig azongondolkodtam, hol tudott még egy fegyvert is elrejteni azöltönye maradékában. Pár méterre volt tőlem, rengeteg időthagyva, hogy befejezzem, amit elkezdtem. De nem is nézettfelém.– Állítsd meg a gorilládat, vagy sosem találod meg az apádat!A hang egyértelműen Jimmyé volt, így ismét megtudtamvalamit: a vérlények átváltozott alakban is képesek beszélni.Legalábbis azok, akik félig szatírok.– Micsoda? – vettem le ujjamat a ravaszról, de Jimmy sötétpillantással nézett felém.– Nem hozzád beszélek – közölte, majd lenézett arra, akijelenleg a testemet birtokolta. – Köthetünk egy alkut. Ne legyélostoba, mondd neki, hogy szálljon le rólam. Tonytól sosemfogod megtudni, amit akarsz. Neki nagyon is jó, hogy Rog ottvan, ahol.– Az apám meghalt – mondtam szárazon. Nem tudom,milyen játékot eszelt ki Jimmy, de az biztos, hogy nem fogokbelemenni. Egyre ingerültebbnek látszott, talán azért, mert mindtöbb vér csorgott ki sebére tapasztott ujjai közül, és folyt szét azaszfalton.– A francba, mondom, hogy nem veled beszélek!Egy robbanás rázta meg a levegőt, felnéztem, és láttam, hogyPritkin meg Louis-César igencsak elfoglaltak. Hat szőrös testmár a földön hevert a kocsik körül, de nagyjából mégugyanennyien támadtak. Louis-César módszeresen felaprított

kettőt közülük, ügyesen hajladozva a levegőt átszelő karmokelől, melyek megpróbállak leszakítani a fejét. Pritkin végreszabadjára engedhette a haragját, és az arcán láttam, hogyminden egyes pillanatot élvez. Egy újabb autót lőtt rommá, alövedék azonban előbb egy nagy vérpatkány testén haladt át, akimeglepve bámulta a mellkasán keletkezett jókora lyukat, mielőttösszeesett. Egy másik felé, aki egy furgon tejéről ugrott rá,néhány szót kiáltott, és a lény teste még a levegőben lángokbaborult. A hamvadó darabkák Pritkin pajzsára hullottak – kékes,elektromos szikrához hasonló felvillanás látszott, amikorhozzáértek –, de egyetlen egy sem jutott át rajta.Elképzelhetetlen volt, hogy a bárban senki sem figyelt felerre a zajra. A puskalövések is óriási zajjal jártak, és ehhezjöttek még a visítások, nyögések meg az általános hangzavar.Az is furcsa volt, hogy a vámpírok nem támadtak, de nem isvonultak vissza. Öten álltak mozdulatlanul, figyelték a csatát,mintha valami jelre várnának.– Tomas, mögötted! – kiáltotta Louis-César , átugorva egyhalott patkány testén, és felém száguldott. Arckifejezéséből és ahátam mögül, saját hangomon kimondott káromkodásból arrakövetkeztettem, hogy rossz időpontot választottam anézelődésre. Megpördültem, és láttam, hogy Jimmy a hajánálfogva megragadta a testemet, és az egyik tíz centis karmát atorkomhoz szorítja.– Mondtam, hogy vidd el innen! – mondta nekem Louis-César , de közben végig Jimmyt figyelte. Pontosabban nemnekem szólt, hanem Tomasnak, csak ő történetesen nem voltitthon. Jelenleg azonban nem sokat törődtem a mellettem álló,ingerült vámpírral. Minden figyelmemet az a mancs kötötte le,amely már vékony vércsíkot húzott a nyakamra.

Ekkor egy sor egészen válogatott káromkodás hagyta elegykori fizikai valóm száját, amelyek közül néhány nagyon isismerősnek tűnt. Legalább már tudtam, hogy ki költözött belém.– Fogd be, Billy. Csak rontasz a helyzeten.A kék szemek tágra nyíltak, és rám szegeződtek.– Egy pillanat, te ott vagy? Uramisten, azt hittem, meghaltál.Nem tudtam...– Mondom, pofa be! – hallgattattam el. Nem volt türelmemvégighallgatni az ömlengését, és gondolkodnom kellett. Oké,egyszerre csak egy problémát. Nem sokat ér kitalálnom, hogyjuthatok vissza a testembe, ha közben elvágják a torkát. Előszörintézzük ezt el Jimmyvel, aztán ráérek pánikba esni.– Mit akarsz, Jimmy?– Maradj csöndben, Tomas! Ma már épp elég bajt okoztál.Majd én megoldom – Louis-César egy kicsit le volt maradva azeseményekkel, de nem ez volt a megfelelő alkalom, hogyfelvilágosítsam.– Pofa be! – mondtam neki, és egyéb körülmények közöttmég viccesnek is találtam volna azt a mély megdöbbenést, amiennek hallatán kiült az arcára. – Gyerünk, Jimmy, mit akarsz,hogy elengedj... elengedd? Alkut akartál kötni, igaz?Az egész annyira valószerűtlen volt. Ott álltam valaki mástestét bitorolva, és egy óriási patkánnyal egyezkedtem, de nemláttam semmi mást, mint saját magamat, a szememben Billy Joerémült tekintetével. Abban nem bízhattam, hogy ő fogkirángatni minket ebből a helyzetből, hisz még harmincéves semvolt, amikor úgy fojtották vízbe, mint egy kölyökmacskát.– Élve akarok kijutni innen, ehhez mit szólsz? – pislantott felJimmy, de nem ránk, hanem a harcot tétlenül szemlélő többivámpírra. Lehet, hogy mégsem mindenki állt az ő oldalán. – Ésa kicsike is velem jön. Tony elfelejtené a mi kisnézeteltérésünket, ha visszaviszem hozzá Cassie-t.

– Soha – vágtam rá. Nem fogom hagyni, hogy Jimmyelraboljon. Amikor Tomas testéről álmodoztam, nem ilyenformában akartam magamba fogadni, és főleg nem véglegesen.– Találj ki valami mást.– Oké, mit szólnál hozzá, ha elvágnám a torkát? Az jobbantetszene? Tony élve szeretné, de tuti, hogy a megölése iskihúzna engem a csávából.– Ha bármi baja esik, esküszöm, hogy a haláltusád napokigfog tartani, és könyörögni fogsz, hogy öljünk meg – hangzott elLouis-César felettébb meggyőző érvelése, de Jimmy kinyírása,bármilyen lassan is történne, engem már nem kelthetne életre.– Igazat beszél, Jimmy. Az egyetlen dolog, ami életben tarttéged, az Cassie. Ha megölöd, elkapunk téged, még mielőttTony megtehetné.– Na és, ha elengedem, akkor is megöltök. Ez a megoldásvégképp nem tetszik.– Ne feledd, hogy sokféle halál létezik – hangsúlyozta Louis-César. A legszívesebben belerúgtam volna.– Hányszor kell még elmondanom, hogy fogd már be apofádat? rivalltam rá, és éreztem a hangomból kicsendülőpánikot, ezért nyugalmat kényszerítettem magamra. Ha mostkiütöm magam, kizárt dolog, hogy Szépfiú meg Rambo kiutattalálnának ebből a helyzetből. Annál is inkább, mert Pritkinegyszerűen eltűnt, feltehetően a maradék patkányt üldözte.– Erről majd később elbeszélgetünk – mondta Louis-Césarcsendesen. – Nem tudom, mi ütött beléd, de...– Pontosan. Nem tudod. Egyáltalán nem tudod.Jimmy felé mosolyogtam, de ettől csak még idegesebbneklátszott. Egy másodperccel később már tudtam is, miért, amikora szemfogaim az ajkamhoz értek. Tomas vámpírfogai teljesenkibújtak, és fogalmam sem volt, hogyan kell visszahúzni őket.

Remek, most alkudozhatok az életemért pöszén. Annyiratipikus.– Oké, mit szólsz ehhez, Jimmy? Elengeded Cassie–t, ésegérutat adunk neked. Mondjuk két órát. Még azt is megígérem,hogy lefoglaljuk ezeket a vámpírokat, amíg elmenekülsz. ŐkTony emberei, nem igaz? Azért figyelnek, hogy lássák, amintmegölünk téged, de ha legyőznél minket, akkor ők következnek.Mi képesek lennénk visszatartani őket egy kis időre. Ez elégtisztességes ajánlat, nem?Jimmy hosszú, fakó nyelvével megnyalta a szája szélét, ésapró fülei megremegtek.– Persze, most ezt mondod, aztán, ha visszaadom, megöltök,vagy rájuk bízzátok a dolgot. Amúgy meg, ha nem viszem el őtTonynak, mindenképp halott vagyok.– És mióta fogadnak el vérlények parancsokat a vámpíroktól?El sem hiszem, hogy annyi éven át a talpnyalója voltál –vigyorogtam rá. Jimmy felkiáltott, ebből úgy éreztem, azelevenjére tapintottam.– Újfajta rend közeleg, vámpír. Nagyon sok minden fogmegváltozni. Lehet, hogy rövidesen ti szolgáltok minket.Gyorsan visszavonulót fújtam. A büszkeségét akartamfeltüzelni, nem pedig azt elérni, hogy elkeseredésében valamiőrült dolgot tegyen.– Talán, de mindez semmit sem ér, ha nem élsz elég sokáig,hogy a részese lehess. Engem nem ismersz, érthető, hogy nembízol a szavamban. De mi van Cassie-vel? Mi lenne, ha ő ígérnémeg, hogy tartjuk magunkat a megállapodáshoz?Jimmy habozni látszott. Úgy éreztem, hinni akar nekem, ésazt is láttam, hogy miért. A karját ért golyó nem okozott komolysebet, de a felsőtestébe eresztett annál inkább. A mellkasán és ahasán végigfutó fehér szőrcsík egyre szélesebb sávban váltvörössé, a lélegzete pedig szakadozó és hörgő volt. Tíz az

egyhez, hogy eltaláltam a tüdejét, és az még egy ilyen alakváltóesetén sem gyógyul meg egyik percről a másikra.– Ugyan már, Jimmy. Ennél jobb ajánlatunk nem lesz.– Mondd meg az izomagynak, hogy húzzon messzebb, haegyezséget akar, vagy a lány meghal – fenyegetőzött Jimmy, ésnyomatékul a lábam elé köpött. A nyála vérrel keveredett.Jimmy lassan kifut az időből, de vele együtt sajnos én is. Abajusza megremegett, és ekkor meglepve tapasztaltam, hogyérzem a félelmét. Teljesen valóságos, kézzelfogható dolog volt,úgy tűnt, akár a nyelvemen is forgathatnám, mint mondjuk abort. Kicsit pézsmaillatú volt, édeskés mellékízzel, bár lehet,hogy az utóbbi a vér miatt. Most, hogy felfedeztem az új testemkifinomult érzékeit, rájöttem, mennyire zavaróak is lehetnek.Hirtelen azt is megértettem, hogy Louis-César nemegyszerűen dühös, hanem tombol. Forró, borsos illat érkezetthullámszerű löketben felőle, és azt gyanítottam, a haragja éppannyira szól nekem vagyis inkább Tomasnak –, mint Jimmynek.Pillanatokon belül a szagok végtelen kavalkádja rohant megminden létező irányból. A mélyen a föld alatt futó csatornákbűze, benzin és cigarettacsikk a parkolóban, és a mustár egyfélig elfogyasztott hot-dogból, ami a kukában végezte. A sajáttestem illata ellenben nagyon kellemes Volt, először azt hittem,azért, mert ismerős. De aztán rémülten vettem tudomásul, hogyaz illat egy finom ételre emlékeztet, amely meleg és finom,tálalásra készen áll. Soha nem gondoltam volna, hogy a vérnekédes illata lehet, mint az almás pitének, vagy a gőzölgő forraltbornak egy hideg téli napon, most mégis ezt éreztem. Szintemeg tudtam ízlelni a bőr alatt futó erekben csordogáló nedűt, ésátéltem, milyen kellemes, amikor sűrűn patakzik le a torkomon.A felismerés, hogy Tomas számára végig a táplálékotjelentettem, olyannyira letaglózott, hogy azt is alig láttam, amiaz orrom előtt történik.

Pedig valamiféle kékes gáz fojtogató felhője ereszkedettkörénk, betakarva a parkolót, és maró érzést keltve aszememben. Néhány lövés dördült, és hallottam, amint Louis-César odakiált Pritkinnek, hogy jöjjön vissza. Talán attól félt,hogy az őrült harcos, aki megkenik minket, hogy új iránybólcsatlakozzon a küzdelemhez, engem találna el Jimmy helyett.Mivel ez bennem is felmerült, inkább nem bocsátkoztam harcba.Épp arra készültem, hogy a kék ködön át megkeressem atestemet, mielőtt kinyírják, amikor kitámolygott a felhőből,könnyezve és levegő után kapkodva. Nem értettem, mi a baja,hisz nekem nem okozott gondot a lélegzés. Rögtön ezutáneszembe jutott, hogy Tomasnak nem kell lélegezni, ezért én semfoglalkoztam ezzel azóta, hogy kölcsönvettem a testét. Ettőlaztán tátogni kezdtem, mint a partra vetett hal, miközben atestem odamászott hozzám, és segítséget kérve a bokámbakapaszkodott.– Jól vagyok? – térdeltem oda melléje, ezzel a mozdulattalcsaknem mindkettőnket elsodorva. Gyorsan végigtapogattam atestemet. – Ugye nem hagytad, hogy felszabdaljon?A nyakamon épp csak érezhetően tudtam kitapintani apulzusomat, de a torkom körül látható vékony csíkot és a vérbenázó szemeket kivéve úgy tűnt, semmi bajom nem esett.– Maradj itt! – utasítottam a teljesen összezavarodott BillyJoe–t. –Megyek Jimmy után.A fejem bólintott, egy pillanatra még megálltam, hogyösszehúzzam Billy blúzát, mielőtt minden közszemlére kerülne,aztán belevetettem magam a sűrűbe.Pritkin kiáltott valamit, de az ő hangja mellett minden mást ishallottam. Valóban mindent. Az öltözőben éppen zajlóbeszélgetések olyan tisztán kivehetőek voltak, mintha nem isegy fél parkolónyi távolságra lettek volna. Zene, a játékgépekcsilingelése, egy pincér és az egyik szakács közti vita: mind úgy

hallatszott, mintha a fülem mellett zajlana. Az életben maradtvérlények szívverését is hallottam, és azt, hogy némelyikük azautók alatt kúszva próbál elmenekülni. Mindenki lélegzésétészleltem, sőt, még a szél által a parkolón átkergetett kispapírlap zizegését is. A csendes éjszakából így lettcsúcsforgalom a központi pályaudvaron, már ami a zajokat illeti.A vámpírok nyilván megtanulják, hogyan szelektáljanak afontos és a lényegtelen érzékszervi hatások között. Ha nem ígylenne, nem sokáig húznák ép ésszel. Én azonban nem tudtam,hogyan kell, és bár láttam Pritkin rám meredő arcát, fogalmamsem volt, miért lehet annyira mérges rám.Amint bekerültem a gyilkos pára közepébe, megállapítottam,hogy Tomas szeme képes felismerni a körvonalakat, de arészletes vonásokat nem. Ennek ellenére nem volt túl nehézrábukkanni a földön heverő óriási patkányra. A francba, tudtam,hogy elcseszik. Nem mintha könnyeket hullattam volnaJimmyért, de azt tudni akartam, mit mondhatott volna el azapámról. Amúgy pedig egyezséget kötöttem vele, és nemtetszett, hogy az állítólagos szövetségeseim másképp döntöttek,csak épp engem felejtettek el értesíteni róla.– Ajánlom, hogy ne legyen halott – kezdtem, amint Louis-César dühödt képe felbukkant előttem. Tovább nem jutottam,mert a kezével előrenyúlt, és olyan erővel kapta el a torkomat,amitől egy ember azonnal meghalt volna. Valamit mondott isolyan nyers hangon, ami éles ellentétben állt a tőle eddigmegszokott udvarias modortól, de így szavát sem értettem. Aligegy másodpercem volt a felismeréstől – ó szentségit! – addig,hogy elöntsön a már jól ismert szédülés, és a világ semmivéhulljon körülöttem. Lehunytam a szemem, nem akartam elhinni,hogy ilyen megtörténhet. Pont itt kell, hogy rám törjön egylátomás? De nem tudtam mit tenni ellene. Egyik pillanatról amásikra visszakerültem ugyanarra a barátságtalan, hideg

kőfolyosóra, a fülemet megtöltötte a reménytelen kétségbeeséskórusa.Az átélt sokktól a térdemre estem. Nem a környezetborzasztott cl ennyire, bár az sem volt épp kellemes. Sokkalinkább a hangok váltották ki ezt a reakciót. Korábban azt hittem,a kínzókamrába került emberektől származik ez az éles visítás,de most már tudtam, hogy nem így van. A láncra vert férfiakcsak akkor kezdtek kiabálni, amikor engem megláttak, és ugyanaz ő hangjuk is kétségbeesett Volt, de másképp hangzott. Ezt azajt több száz, ha nem több ezer lény keltette, akik nem éltek.Legalábbis már nem.Arra is rájöttem, hogy a fagyos hidegért nem az időjárás afelelős, hanem az itt összezsúfolódott szellemek aurája. Sohanem éreztem még egyazon időben ennyi kísértet jelenlététkörülöttem. Mintha valami spirituális permettel itatták volna át afalakat és a levegőt is annyira, hogy már fojtogató volt. Afélelem tapintható volt, vékony zsírrétegként rakódott azarcomra, majd lejutott egészen a torkomig, és már levegőt semkaptam tőle. Ezúttal egyedül voltam, és mivel a tömlöcmesternem vonta el a figyelmemet, megpróbáltam a hangokrakoncentrálni. Lassan egyre kivehetőbbé váltak, és egy idő utánmár azt kívántam, bár ne így lenne.Egyértelmű volt, hogy értelmes lények kórusát hallom, ésmindből árad a boldogtalanság. Először azt hittem, démonokközé kerültem, annyi – erősebb kifejezés híján – ádáz gyűlöletkeringett a levegőben. De ők nem olyanok voltak, mint az anéhány démon, akivel eddig találkoztam. Nem, ők közönségesszellemeknek tűntek.Néhány percig csak a dühükben tudtam elmerülni, aztán másis kiderült. A kísértetek alapvetően három okból rekedhetnek ami világunkban: ha idő előtt halnak meg, ha méltánytalan haláléri őket –általában, de nem kizárólag gyilkosság áldozatai

lesznek –, vagy ha fontos, befejezetlen ügyük maradt a Földön.Néha adódhatnak más indokok is – a szellemeknek az élőkhözhasonlóan egyszerre több elintéznivalójuk is lehet –, delegtöbbször a három fő ok valamelyikével találkozunk. Amitmost éreztem, azt sugallta, hogy több ezer szellem létezik itt,akik mindhárom kategóriát magukénak mondhatják, és mégmilliónyi egyéb indokot is felsorolhatnának. Ha életbenlennének, az Egyesült Államok összes agykurkászának legalábbegy évszázadra való munkát adnának, mire mindegyikükegyenesbe jönne. A szellemvilágban viszont nincsenekpszichiáterek, nekik csak egy dolog marad, a bosszúvágy.A bosszú által létezésre hívott szellem vagy megbékél, vagymegfizet az őt ért sérelmekért, esetleg addig hajszolja magát,míg teljesen kifogy az energiából. A legtöbb kísértetnek nincsállandó donorja, mint Billy Joe-nak én, így aztán egyrehaloványabbak lesznek, majd nem marad más, csak a hangjuk,végül az is elvész, és átkelnek oda, ahová minden szellem tart.Érzékeltem, hogy ebből a tömegből egyesekben már aligpislákol valami, míg mások olyan erősek, mintha tegnap értevolna őket a halál. Feltételezhető, hogy így is történt. Akonklúzió egyértelmű volt: bárhová is kerültem, ezen a helyenhosszú évtizedek, talán évszázadok óta kínzások zajlanak, ígyannyi sötét energia gyűlt össze a szellemekben, hogy már azamúgy érzéketlenek számára is észlelhető. Nem tudtam elképzelni,hogy bárki, legyen akár az okkult világ létezéséneklegvérmesebb tagadója, belépve ide, a rettegés tömlöcébe, neborzongjon meg a kísértetek jelenlététől.Körülnéztem, de rajtam és a kóruson kívül senki nem voltodalenn. Nem tudtam, mihez kezdjek. A látomásaim korábbanmindig olyan kiszámíthatóak voltak: megérkeztek, átgázoltakrajtam, mint egy gyorsvonat, majd eltűntek, én kibőgtemmagam, és letudtam az egészet. De úgy tűnt, a képességeimmel

most újabb területre tévedtem. Haragot éreztem amiatt, hogy avilágegyetem hirtelen úgy döntött, egyoldalúan változtat aszabályokon. És ha már le is kell ragadnom valahol, az égszerelmére, legalább ne ez a hely legyen! Hideg szellő csaptameg az arcomat. A szellemek kezdtek türelmetlenné válni.– Mit akartok? – kérdeztem szinte suttogva, de a hatás olyanvolt,mintha bottal piszkáltam volna bele egy darázsfészekbe. Annyiszellem rohant meg, hogy nem láttam mást, mint néhányfelvillanó arcot, egy–két színes foltot. Az agyamban viszontannyi hang dübörgött, mintha egy hurrikán közeledne felém itt,a szűk folyosón. – Állj! Elég! Így nem értek semmit!A fal felé hátráltam, és amikor keresztülsétáltam rajta, csakakkor fedeztem fel, hogy nincs testem, legalábbis nem szilárdformában. Néhány döbbent pillanat után felismertem, hogy akorábban már látott kínzókamrában vagyok, ám ezúttal csak afoglyok vannak odabenn. Felálltam, és tettem néhány bátortalanlépést előre. Nagyon is valóságosnak éreztem magam. A lábamnem tűnt el a kőben, ahogy képzeltem, és a karomat is láttam,szerencsére a sajátomat, nem pedig Tomasét. Legalább aszellemem még tudja, melyik test az enyém. Megérintettem akaromat, nagyon is igazinak tűnt. A pulzusomat iskitapinthattam, és lélegeztem is. A rabok közül mintha mégsemvett volna észre senki.A lány, akit a kaszinóban kiszabadítottam, előttem feküdt akínpadon, pont úgy, ahogyan emlékeztem rá, csak épp nem voltmegégve. Nem volt jó bőrben, de láttam, ahogy a mellkasaemelkedik és süllyed, és időnként a szempillái is megremegnek,vagyis életben van. Valami zajt hallottam magam mögül,hátralestem a vállam mögül, és több ezer embert pillantottammeg, akik némán álltak. Mind engem figyelt. A teremben nemfértek volna el ennyien, mégis ott voltak. Portia csapatával is

hasonló volt a helyzet, most azonban nem zavarodtak meg azérzékeim. Tisztán láttam őket, de az agyam nem akart kiugrani ahelyéről. Ki tudja, talán kezdek hozzászokni.– Nem tudom, mit kell tennem – vallottam be, de senki nemsietett a segítségemre.Visszafordultam, és megdöbbenve láttam, hogy a nőegyenesen érni néz. Mondani próbált valamit, de kiszáradttorkából csak egy halk krákogás tört fel. Valaki egy pohár vizetadott a kezembe. Zavaros volt, kissé zöldes színű, idegenkedvenéztem rá.– Ez undorító.– Tudom, de semmi mást nem találtam itt.Az állapotomra nagyon is jellemző, hogy legalább ötmásodperc eltelt, amíg felismertem a hozzám szóló hangot.Lassan felnéztem, majd hátraugrottam, a zöld víz nagy ívbenloccsant szét a padlón.– A francba, Tomas! – sikítottam, és igyekeztem kezdenivalamit a torkomban dobogó szívemmel. – Hogy kerülsz ide?Tomas egy vödröt tartott a kezében, amiben a rémes zöldfolyadék lötyögött. Igazinak látszott, de tudtam, hogy ez nemjelent semmit. Én is annak látszottam, aztán az előbb estem átegy kőfalon.– Fogalmam sincs – válaszolta. Hajlamos voltam hinni neki,mert ugyanolyan feldúltnak tűnt, amilyennek én éreztemmagam. A víz fodrozódott a vödörben, mivel kissé remegőkézzel tartotta, és a hangjában is fura vibrálást éreztem. –Emlékszem, hogy bekerültél a testembe, képtelen voltammegszólalni, vagy cselekedni. Aztán egyszer csak itt voltunk –tekintett körbe csodálkozva. – Mi ez a hely?– Nem igazán tudom.– Itt jártál korábban is? – kérdezte, és hirtelen valami furalelkesedés öntötte el az arcát. – Ő lenne Françoise? – faggatott,

majd meglepetésemet látva hozzátette: – Raffaello mesélt alátomásról, ami úgy felkavart. Ezt a nőt láttad akkor is?– Azt hiszem – feleltem. Még mindig a kezében levő vödrötbámultam, és azon járt az eszem, hogy voltaképp nem isfoghatta volna meg. Ha valahogy magammal is rántottam alátomásomba, itt akkor is a régi szabályoknak kelleneérvényesülniük. Igazából nem vagyunk itt, ez csupán egyillúzió, felelevenítése valaminek, ami a régmúltban történt. Nemlehetünk mások, mint nézők, a történések úgy peregnekelőttünk, mint a mozivásznon. Erre itt áll ő, a kezében tartva egynehéz favödröt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.– Ezt hol találtad? – kérdeztem, mire kicsit csodálkozó képetvágott.– Ott volt, a sarokban – mutatott szabad kezével egy pontra,ahol a szalma állapota egyértelművé tette, hogy ott lehet alatrina. Persze az egész terem úgy bűzlött, mint egyszennyvízcsatorna és egy olyan hentesbolt elegye, amelyik nemépp friss áruiról híres, és ahol a levágott kis darabkákat a padlónhagyják elrohadni. Mellékesen eszembe jutott, milyenigazságtalan, hogy a szagokat éreznem kell, miközben nincs istestem. A régi látomásaimban nem éreztem szagokat és ízeket,és most jöttem csak rá, milyen hálás lehetek ezért.– Ezt nem adhatom oda neki.Francba a metafizikával, majd később töröm rajta a fejem. HaTomas képes volt elhozni a vödröt, valamilyen szinten mégiskapcsolatba kerülhetünk ezzel a hellyel. És ha így van, talánmegváltoztathatunk pár dolgot, ami rossz véget ért – illetverossz véget fog érni a legfontosabb most az, hogy szegény lánytkijuttassuk innen, de valóban nem húzza sokáig, ha nem kapvizet. Vágyakozó pillantásokkal méregette a vödröt.Elgondoltam, milyen hihetetlenül szomjas lehet, ha egy ennyireundorító szennylevet is csábítónak talál.

Tomas beleszagolt, majd beledugta az ujját, és megkóstolta.Épp eszembe jutott, milyen kifinomultak az érzékszervei,amikor undorodó hangot hallatott, majd kiköpte a néhánycseppet a szájából.– Igazad van, ennek vagy egyharmada só. Biztos valamilyenkínzáshoz használják – jelentette ki. A padlóra hajította avödröt, és a folyadék pillanatok alatt beivódott a szárazszalmába. – Keresek valami mást.– Nem, itt kell maradnod!– Miért? Nem csak a szellemünk van itt? Mi történhetne?Idegesen pislantottam a szellemek csendben ácsorgó tömegefelé, és azon tanakodtam, vajon elmondjam-e neki. A kísérteteknem szoktak megijeszteni. Vannak olyan ritka kivételek, mintBilly Joe, akik bizonyos szintig képesek az emberek energiáinélősködni, de eddig mindegyiket sikerült az akaratommalmeghátrálásra bírni. Egyébkéntis, a legtöbben rájönnek, hogy egy ember testébe bejutninagyobb energiát vesz igénybe, mint amennyit odabennlecsapolhatnak, így aztán nem szoktak kellemetlenkedni, hacsakfel nem bosszantják őket. De a dolgok mostanábanmegváltoztak. Itt például nincs testem, nem rendelkezem a kellővédelemmel. Csak egy idegen szellem vagyok az őfelségterületükön, és ha ezt dühítőnek találják, akkor nagy bajbakerülhetek. Billytől tudom, hogy a kísérteteknél létezikkannibalizmus, ha egymás energiájának leszívását annaknevezhetjük. Ez nyilván sokkal egyszerűbb nekik, mint egy élőemberrel próbálkozni. Őt is többször érte már ilyen támadás,egyszer annyira legyengítették, hogy nekem kellett sürgősenmagamba engednem, különben úgy legyengült volna, hogy márnem tér vissza. És most itt álltam, szemben néhány ezerkiéhezett kísértettel, akik minden joggal hihették azt, hogyszándékosan zavartam meg a köreiket. Egyelőre nem mozdultak,

de talán nem örülnének annak, ha keresztül-kasul bejárnánk azotthonukat. Jobb nem kísérteni a sorsot.– Inkább ne akard tudni – foglaltam össze szűkszavúan.Nem ellenkezett, a szemöldökét összevonva vizsgálgatta alányt. Úgy tűnt, valóban komolyan aggódik érte, és bennem ishasonló érzések fogalmazódtak meg, csak épp Tomas irányába.Eszembe jutott ugyanis, hogy elég komoly veszélybe kerülhet.A jelenben ugyanis Billy Joe elfoglalta a testemet, de Tomasnaknincs készséges házi szelleme, aki beleköltözzön, vagyis másszavakkal épp halott volt. Persze ő minden reggel meghalt,amikor feljött a nap, de ez most más volt. Reméltem, hogyamikor visszatérünk, még életet lehet lehelni belé valahogy.– Szabadítsuk ki! – javasoltam, hogy mindkettőnk figyelmétmásra irányítsam. Nekiláttunk, hogy leszedjük szegény párát akínpadról, de ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk.Nagyon vigyáztam rá, mégis okoztam neki némi sérülést. Akötelek már a húsába vágtak, és a kifolyt vér mindenüttragasztóként száradt rájuk. Amikor leszedtem őket a csuklójárólés a bokájáról, egy kis véres szövetet is kénytelen voltamletépni.Gyorsan körülnéztem a szobában, hátha mégis találok valamivízforrást, de nem volt semmi, csupán a láncra vert férfiak afalak mentén. Egyiküket egy három méter magasan kiállókőszirtről csüngő zsinegen lógatták le. Kezét a háta mögöttkötötték össze, karjait természetellenesen magas szögben húztákhátra, a lábára súlyokat erősítettek. Nem mozgott, csak bábukénthimbálózott a levegőben. Egy másik a szalmában feküdt, éscsendben nyöszörgött. Másodszor rápillantva láttam, hogymintha élve megfőzték volna. Bőre mindenütt rémisztőenrákvörös volt, és csíkokban hámlott le a testéről. A többicsontsovány férfin is látni lehetett, hogy a kínzómester és atársai már kezelésbe vették őket. Véresre korbácsolt hátak, itt-ott

hiányzó kéz– és lábfejek, kiégetett húscafatok. Gyorsanelfordultam, mielőtt elhányom magam.Valami meglökte a könyököm. Lenézve egy palackot láttam,a levegőben lebegett, pont mellettem. Óvatosan megfogtam, éskissé gyanakodva sandítottam a hátunk mögött álló seregre. Deegyikük sem tett semmi fenyegető mozdulatot, az üvegbenpedig szag alapján mintha whisky lett volna. Bár vizetképzeltem el, de az alkohol talán eltompítja a fájdalmát.– Tessék, idd meg – térdeltem a lány mellé, és az ajkáhozemeltem a palackot. Egy keveset le is nyelt belőle, aztán hálásanelájult.Tomas gondjaira bíztam, aztán körbejártam, hogymegpróbáljam kiszabadítani a férfiakat is, de hamar be kellettlátnom, hogy ez nem fog menni. Míg a nőt kötelekkelrögzítették – talán, mert a láncoknál fájdalmasabb –, a férfiakvasbéklyókban voltak. Tomasra néztem. Nem nagyon akartambeszélni vele, segítséget kérni meg pláne nem, de esélyem semvolt, hogy egyedül eredményre jussak.– El tudod törni ezeket? – kérdeztem végül.– Megpróbálhatom – emelkedett fel. Odalépett, mindkettenminden erőnket beleadtuk. Hiába. Épphogy képesek voltunkmegemelni a nehéz láncokat, a szétszakításukhoz közel semvolt elég erőnk. Minden bizonnyal az átváltozás is jelentősenergiaveszteséggel járt mindkettőnk számára. Csak a lánykiszabadítása úgy megterhelt, mintha három órát lettem volna afutópadon, a leggyorsabb fokozatra állítva.Mindent összevetve nem tűnt túl rózsásnak a helyzet. Nemtudtam, hol vagyok, hogy juthatok ki innen, és mikor térnekvissza a hóhérok. Az egyik sarokban egy patkány felémvillantotta fényes bajuszszálait, én pedig odarúgtam a földönheverő vödröt. Erről jut eszembe: ha visszatérek a sajátkoromba, egy csata kellős közepére csöppenek, s egyáltalán nem

iztos, hogy nyerésre állunk. Ez még az én mércémmel is rossznapnak számított.– Semmire sem megyünk, Cassie – adta fel Tomas néhánypercnyi próbálkozás után. – Itt olyan gyenge vagyok, mint egyember, és az erőm gyorsan fogy. Addig segítsünk rajta, amígmég tudunk, a többiekkel nincs mit tenni.Vonakodva bár, de igazat adtam neki. Úgy tűnt, ez nem anagy megmentések éjszakája a részemről. Ránéztem a kísértetektömegére, akik az egészet némán és türelmesen szemléltékvégig.– Öö, valaki meg tudná mondani, hogy jutunk ki innen? Aszellemek először rám néztek, aztán egymásra. Kicsitpusmorogtak, aztán valakit előrelöktek a tömegből. Fiatal férfivolt, talán 18 éves. Öltözékét tekintve úgy nézett ki, mint Louis-César valamiféle szegény rokona. Kék gyapjúruhát viselt,kezében barna kalapot tartott, egy vidám sárga toll integetett akarima szélesebbik feléről. Gyanítottam, hogy életében elégpiperkőc lehetett, mivel nyakkendője puha kelméből készült,parókája hosszú és göndör tincsekből állt, bőrcipője orrán pedigkomikus sárga masnik díszlettek. Elég színes egyéniség, ahhozképest, hogy kísértet. Tapasztalataim alapján maximum egy évelehetett halott.Meghajolt, és bár nem volt olyan elegáns, mint Louis-César,ugyanazzal a köszöntéssel indított.– A votre service, mademoiselle.Remek, egyre jobb. Tomasra néztem, aki a lány melletttérdelt, a szívverését ellenőrizte.– Gondolom, nem beszélsz franciául.– Nem – rázta meg a fejét. – Csak egy pár frázist, de azoknakmost nem sok hasznát vennéd. – Keserű arcot vágott. – Elégritkán jutok be a Szenátus központjába.– És mióta beszélnek franciául Vegasban?

– Az Európai Szenátus Párizsban székel, Cassie – magyaráztaingerülten.– Nem tudtam, hogy onnan jöttél.– Sok minden van még, amit nem tudsz.Nem most jött el az idő, hogy megkérdezzem, mire gondol.Kissé idegesen pillantottam a fiatal szellemre. Amilyen hálásvoltam, hogy nem Louis-César testébe költöztem be, el kellettismernem, hogy a nyelvtudása most jól jönne.– Nem beszélünk franciául – világosítottam fel.Az ifjú tanácstalanul álldogált, a sugdolózás pedig újraelkezdődött mögötte. Egy másik, némiképp idősebb ésegyszerűbb ruhákba öltözött férfi állt elő a többieknoszogatására. Sima sárgásbarna nadrágot és tengerészkékzakót viselt. Nem törődött azzal, hogy kopasz fejére parókáthúzzon, és olyan típusnak látszott, aki semmin nem lepődikmeg.– Életemben borkereskedő voltam, mademoiselle, és gyakranlátogattam meg Angleterre földjét. Talán a szolgálatukralehetek.– Nézze, még azt sem tudom, mit keresek itt, és mit jelent az„itt"egyáltalán. Fogalmam sincs, mit akarnak tőlem, jól jönneegy kis felvilágosítás.– Már elnézést, mademoiselle– meredt rám csodálkozva –, demi magunk sem értjük, mi történt. Önök szellemek, de nemolyanok, mint mi. Talán angyalok, akiket azért küldtek, mertvégre meghallgatták az imáinkat?Kis híján felnevettem. Sok mindennek tituláltak máréletemben,de angyalnak még sosem. És Tomas sem tartozikebbe a kategóriába, ő maximum bukott angyal lehetne.– Nem, nem igazán – feleltem neki. A fiatalabb szellemmondott valamit, amitől az idősebb láthatóan megdöbbent. – Mitmondott önnek?

– Félti a szerelme életét, hogy ő is követni fogja a halálba.Velünk is ez történt, itt ragadtunk az örökké tartó szenvedésben.Azt mondta, az sem érdekli, ha önöket le diable, a Sátán küldteide, csak legyen nemi halvány esélye az elégtételnek. De nemgondolta komolyan.A fiatal férfi szemében izzó dühöt látva én nem lettem volnaolyan biztos ebben.– Nem vagyunk démonok. Mi... Ezt most bonyolult lenneelmondani. Csak szeretnék kijutni innen, mielőtt a tömlöcmestervisszatér. Megmondanák, hogy hol vagyunk?– Ez a hely, mademoiselle, Carcassonne, a Pokol kénköveskapuja.– És hol van? Mármint ez Franciaország?A férfi úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, milyenévet írunk, amire nyilvánvalóan rövidesen sor került volna. Afenébe is, nem volt időm elmagyarázni egy szellemnek, hogynem vagyok őrült. Legalábbis nem tartom magamat annak.– Nem számít. Csak mondják meg, hová vigyük. Meg fogjákölni, muszáj kijuttatnunk innen.– Innen senki sem jut ki – mondta a férfi letörten. – Hát nemazért jöttek, hogy megbosszulják Françoise halálát?Lassan kezdett betelni a pohár. Amúgy sem volt végtelen atürelmem, de mostanra a maradékát is elveszítettem.– Jobban örülnék, ha nem halna meg, és nem lenne mitmegbosszulni. Akarnak segíteni, vagy sem?A mondandóm értelmét a fiatalabb férfi is felfoghatta, merthadarva beszélni kezdett a társához. Közben a lány is magáhoztért, amíg ők vitáztak, én pedig a karját simogattam, mert acsuklójától lefelé nem volt olyan pont, ahová érve ne csakfájdalmat okoztam volna. Tágra nyílt szemekkel bámult rám, denem szólt egy szót sem. Ez jól is volt így, egyikünk sem voltalkalmas állapotban a kérdezz-felelekhez.

Az idősebb férfi hozzám fordult, rosszalló tekintettel.– Még ha segítünk is, meghalhat, ahogy a többiek.Megfeledkeznének a bosszúról, csak azért, hogy néhány napigélhessen?Ekkor szakadt el nálam a cérna. Hosszú nap volt, és semmikedvem nem volt szópárbajt vívni egy kekeckedő szellemmel.Erre a célra pont elég volt nekem Billy Joe.– Nem vagyunk a halál angyalai, világos? Nem azért jöttem,hogy bosszút álljak magukért. Ha akarják, tegyék meg. Aszellemek pont erre valók. Most pedig vagy segítsenek, vagytűnjenek el az utunkból.– Nem tudunk bosszút állni magunkért, különben már régmegtettük volna – húzta ki magát felháborodottan az idősebbférfi. – Ebben a kastélyban évszázadok óta működik akínzókamra, és valahogy megbűvölték. Varázslatot tettek rá, ígymi teljesen tehetetlenek vagyunk. Komolyan azt gondolja, hogyitt álldogálnánk, hagynánk, hogy ilyen szörnyűségektörténjenek, ha közbeavatkozhatnánk? Ha ön nem szellem,akkor minden bizonnyal nagy hatalmú varázsló. Segítsenrajtunk! Segítsen, és a szolgái leszünk – könyörgött, majdletérdelt elém, és ezzel egy időben az egész sereg így tett. Ezmár kezdett nagyon kellemetlen lenni.– Mi a neve?– Pierre, mademoiselle.– Oké, Pierre, akkor figyeljen. Nem vagyok boszorkány, csakjövőbelátó. Maguknak valószínűleg nagyobb avarázstudományuk, mint nekem. Nem tudom levenni magukróla bénító varázst, semmi ilyesmire nem vagyok képes. Csakannyit tudok, hogy ez a nő itt hamarosan meghal, ha nem jutunkki vele valahogy.A férfi nem tűnt túl boldognak, de a mellette álló fiatalabbmár eleget hallott. Előrelépett, megpróbált a kezembe

kapaszkodni, és olyan gyorsan makogott, hogy még ha tudokfranciául, akkor sem értettem volna egy hangot se belőle. Pierreelőször kelletlenkedett egy kicsit, de aztán beleegyezett, hogylefordítja ifjabb kísértettársa szavait.– Létezik egy föld alatti járat, mademoiselle, ami az egyiktorony lábától az Aude folyóig vezet. Régen menekülésiútvonalnak használták nagy baj esetén. Etienne el tudja vezetniodáig.– El tudod cipelni? – néztem kérdőn Tomasra, aki bólintott,és lehajolt, hogy felkapja. A szemei kiguvadtak, és megbillent,mielőtt felegyenesedett volna. – Mi a baj?– Nehezebb, mint amire számítottam – húzta össze aszemöldökét. – Sietnünk kell, Cassie, különben teljesen elfogyaz erőm.Ezzel én is egyetértettem, és a kijárathoz siettem. Néhánysikertelen próbálkozás után – a kezem folyton átsiklott akilincsen ahelyett, hogy lenyomta volna – végre feltárult az ajtó.Eléggé szilárd formát öltöttem ahhoz, hogy aktív cselekvéseketvégezzek, de Tomasnak igaza volt, az erőnk gyorsan szállt el.Mire kijutottunk a folyosóra, már lihegtem. Szerencsére senkisem hallotta meg, gondolom, az összes hóhér kávészünetettartott. A Dante pincéjével ellentétben itt pontosan tudtam, hogyaz emberek nincsenek messze, és nemsokára ide fognakbeállítani.A fiatal szellem időről időre feltűnt előttünk, ahogyelindultunk lefelé egy újabb lépcsősoron. Itt sem voltvilágosabb, mint legutóbb, de az Etienne kalapján lévő sárga tollhalványan foszforeszkált, úgy tudtuk követni, mintha egygyertya lángja lenne. Ezúttal a lábujjamat sem vágtam besehová, de egy idő után azt kívántam, bárcsak ne hanyagoltamvolna el a kocogást. A séta a lépcsőn lefelé olyan fárasztó volt,mintha maratonit futottam volna. Kezdtem megérteni Billy Joe

szitkozódásait minden alkalommal, amikor elküldtem, hogyhozzon nekem valamit.Mire a lépcső aljára értünk, csaknem kifeküdtem. Nekiakartam dőlni a falnak, de az utolsó pillanatban megálltam, mégmielőtt keresztülzúgok rajta.– Mennyi van még? – fújtattam, de a kísértet nem válaszolt,csak sürgetőleg előre-hátra repkedett. Körülnéztem, de a kórustöbbi tagja nem tartott velünk. Nem nagyon zavart a dolog.Jobban érdekelte őket, hogy kárt tegyünk valakiben, mint hogymegmentsük egy ember életét. Ettől nem zártam őket aszívembe.Ezután egy olyan sötét átjáróba kerültünk, ahol az egyetlenpici fénysugár valóban a fiú kalapján ágaskodó tollból érkezett.Határozottan egyre párásabb lett a levegő, sőt, egy idő után márlépten-nyomon pocsolyákba szaladtunk bele, amiket a sötétbenpersze nem láthattunk előre. Reméltem, ez azt jelenti, hogy márközel a folyó. Az a rohadék alagút végtelennek tűnt, és a nőhajába már több évtizednyi pókháló akadt, de nem voltenergiám, hogy megszabadítsam tőlük. Végül kibukkantunk ajárat túlsó végén, de csupán a hold keskeny sarlója, és a Tejútcsillagai nyújtottak némi pislákoló fényt. Az éjszaka azelektromosság felfedezése előtt valóban koromfekete volt,nekem mégis szinte fényárnak tűnt az alagút vaksága után.Tomas ereje nem sokkal ezután teljesen elapadt, segítenemkellett neki. Két oldalról közrefogtuk a lányt, és jobb híjánvégigvonszoltuk a szűk kavicsos ösvényen. Nem akartam, hogymég jobban megsérüljön, de azt sem tartottam jó ötletnek, hogyitt várjuk meg a reggelt. Tudtam, hogy mit tervez vele a betegelméjű tömlöcmester. Még ha meg is hal a szökés közben,felgyújtani akkor is nagy élvezet lehet.A kastélyt körülvevő város kifejezetten kísérteties volt azéjszaka sötétjében. A házsorok néhol annyira benyúltak az

utcákra, hogy a szemben lakók az ablakukból kihajolva akárkezet is rázhattak egymással. Minden bagolyhuhogásra éskutyaugatásra összerezzentünk, de folytattuk az utunkat.Igyekeztem nem visszanézni a kastély baljósan fölénkmagasodó körvonalaira. A kúp alakú tetővel lefedett tornyokrosszindulatú fekete árnyként meredtek az ég felé. Nagyonreméltem, hogy bármilyen célhoz is akar vezetni minket a tollas,az már nagyon közel van. Mintha egy életen, nem is, egyörökkévalóságon át tartott volna az út. A végén csakis arratudtam összpontosítani, hogy egyik lábamat a másik utánrakjam, és ne bukjak fel. Végül, amikor épp szólni akartam,hogy vagy megállunk, vagy összeesem, a távolbanmegpillantottam egy aprócska fénysugarat. Elsőre olyan halványvolt, hogy azt hittem, csak képzelődöm. De lassan egyrehatározottabbá vált, és nemsokára kivehető volt, hogy egy kisházikó ablakában elhelyezett gyertya fénye hívogat. A tollas márnem is öltött alakot, talán, mert ugyanolyan megviselt volt, mintén. Végül mégis sikerült annyi energiát összegyűjtenem, hogybekopogjak, és a kézfejem ne csússzon át az ajtón. Nemsokárakinyitották, és fény villant, elvakítva a hosszú ideje sötéthezszokott szememet. Félvakon hunyorogtam egy ideig, és amikorújra kitisztult a látásom, belebámultam Louis-César aggódóarcába.

8. fejezetA földön feküdtem. Eltartott egy kis ideig, hogy felismerjem,a saját jelenemben vagyok és a saját testemben.Megkönnyebbülésemben felkiáltottam volna, ha van elég erőmhozzá.Billy Joe jelent meg mellettem, és kissé ingerültnek látszott.– Miért nem mondtad, hogy képes vagy ilyenekre? Csapdábaestem odabenn, meg is halhattam volna!Meg sem próbáltam felülni, az aszfalt már így is elég vadtáncot lejtett alattam.– Ne legyél már ilyen primadonna. Már rég halott vagy.– Semmi szükségem az ilyen megjegyzésekre.– Akkor panaszolj be.Billy Joe még vissza akart vágni valamivel, de arrébb kellettlibbennie, hogy helyet adjon a fölém hajló Louis-César nak. Azthiszem, ma már nem állt szándékában még egy testetmeglátogatni.– Mademoiselle Palmer, jól van? Hall engem?–– Ne érjen hozzám! – figyelmeztettem, miközben úgydöntöttem, mégis megpróbálkozom a felüléssel. Főként azért,mert a szoknyám úgy felcsúszott, hogy már a rózsaszín csipkésbugyim is kilátszott. Azt azonban a legkevésbé sem akartam,hogy a közelemben legyen. Valahányszor fizikai kontaktusbakerültünk, azonnal időutazásra indultam. Igaz, az érzékeimmegpróbáltak figyelmeztetni, de nehezen tudtam szétválasztaniaz ő közelsége miatt érzett félelmet, és a rettegést attól, hogy a

Szenátus foglya leszek. Az viszont biztos, hogy jó időrekielégítettem a testen kívüli élmények iránti vágyamat.– Hol van Tomas? – kérdeztem. Még mindig nem békéltemmeg Vele, de a gondolat, hogy akaratomon kívül a halálátokozhattam, nem volt kellemes.– Itt van – nyugtatott meg Louis-César , majd oldalra lépett,hogy láthassam a mögötte álló Tomast, aki kicsit furaarckifejezéssel nézetta franciára. Döbbent volt, csaknem olyan, mintha nem ismernéfel.– Minden oké? – érdeklődtem kicsit aggódva. Reméltem,hogy otthon vannak nála, mert fogalmam sem volt, miként kellrátalálni egy kóborló szellemre. Tomas kisvártatva bólintott, deegy szót sem szólt. Nem tetszett ez nekem. – Figyelj, hányujjamat látod?– Ó, az ég szerelmére! – repült be közénk Billy Joe, nagyonügyelve, nehogy megérintsen valakit, és rám rivallt. – Nincssemmi baja. Pár perce tért magához, amikor te is úgy döntöttél,hogy visszatérsz hozzánk – magyarázta, majd szúrós tekintettelnézett rám. – Meghibbantál, hogy épp a legnagyobb balhéközepén mész el egy kis vakációra?– Na, hadd keljek fel – szóltam oda neki, ügyet se vetve amegjegyzésére. Tomas azt hitte, neki szólok, ezért lehajolthozzám, Billy Joe-nak menekülnie kellett előle.Felültem, és körülnéztem. Tizenegy halott vérpatkány feküdtszanaszét a parkolóban. Jimmy is köztük volt. Üveges szemeivádlón meredtek rám a lassan eloszló füstön át, éselkáromkodtam magam.– A rohadt életbe, beszélni akartam vele! – fordultam Pritkinfelé, aki karjait teátrális mozdulattal maga elé emelve állt. Olyanvolt, mintha tartana valamit a kezében, de nem volt ott más, csak

levegő. – Megölte őt, mielőtt megkérdezhettem volna azapámról!Pritkin a füle botját sem mozdította. A távolba révedt, és nemnézett ki valami jól. Az arca vörös volt, a szeme kidülledt, és anyakán csaknem elpattantak az erek. Amikor megszólalt, ahangja csak egy elfúló suttogás volt.– Már nem tudom sokáig tartani.Először értelmetlennek tűnt, amit mond, aztán rájöttem, mirőlbeszél. A levegőnek körülöttünk enyhén kékes árnyalata volt,ebből tudtam, hogy mindannyian a hadmágus védőpajzsa alákerültünk. A saját védelmi varázslatát terjesztette ki ránk is,egészen nagy buborékot képezve, ám ez vékonynak ésgyengének látszott, szemben a korábban látott védőpajzzsal.Lehet, hogy a hatóköre lett túl nagy, végül is ezeket avarázslatokat egy személyre tervezik. Az biztos, hogy igazavolt: nem fog sokáig kitartani.– Ki kell vinnünk innen Cassie–t – mondta Tomas, ésránézve láttam, hogy ő is rendkívül feszült. Nem úgy, mintPritkin, aki mintha épp most nyomott volna pár száz kilóval akonditeremben. Ő inkább réműknek látszott. Nem is a mágustfigyelte, vagy azt, ami a pajzson túl volt. Csak engem nézett.Louis-César volt az egyetlen, aki ugyanúgy viselkedett, minteddig mindig. Kellemes vonású arcán a legkisebb feszültségsem látszott.– Mademoiselle, ha elég erősnek érzi magát, javasolhatnám,hogy térjen vissza a MÁGUS–ba? Tomas a segítségére lesz.Pritkin néhány szót mormolt maga elé, és szinte azonnal egyragyogóan fényes rúna írta magát a levegőbe, olyan közelhozzám, hogy akár meg is érinthettem volna, majd beleolvadt apajzsba. Tudtam, hogy mi ez, mert a Tony udvarában élő egyikmágus képes volt területi védelmezőket megidézni pusztánvarázsigék által. Nagyon elámultam azon, hogy egy valóságos

védő varázslat olyan megfoghatatlan erőkkel létrehozható, minta kimondott szavak, de a mágus elmagyarázta, a varázsigék csaksegítségül szolgálnak ahhoz, hogy megfelelően tudjakoncentrálni az energiáit.A mágikus erő többféle forrásból eredhet. A tündérek, ésnémiképp még a farkasemberek is a természetből merítenekenergiát. A bolygó készleteit csapolják meg, ahogy a Földirtózatos sebességgel hasítja át az űr sötétjét. A gravitáció, anapfény, a Hold vonzása mind energiává alakítható jelenség,csak a mikéntjét kell ismerni. Olyan elképzelést is hallottam,hogy a Föld hasonlóképp alakítja ki mágneses terét, ahogy agravitációsat, és valamikor valaki rá fog jönni, hogyan lehet eztkihasználni. Ez a modern mágikus tudományok Szent Grálja,mindeddig senki nem talált rá megoldást, holott számtalan órát,napot és évet töltöttek el próbálkozásokkal. Amíg ezt a rejtélytmeg nem oldják, az emberi származású mágiahasználók atermészet erejének csupán nagyon apró hányadát hajthatjákakaratuk alá, a mágikus energiát magukból kell meríteniük. Afekete mágia alkalmazóitól eltekintve, akik óriási erőtgyűjthetnek össze más életek feláldozása során vagy akáregyenesen a túlvilágból, mindenkinek óriási árat kell fizetni avarázslatokért.Egyes mágusok eredendően erősebbek a többieknél, de szintemindegyikük alkalmaz valamiféle csalást, vagy nevezzük inkábbrásegítésnek. Sokuknak van talizmánjuk, ami a természetenergiáit gyűjti magába apránként – mint egyfajta akkumulátor–, hogy a viselője parancsára egyszerre álljon rendelkezésre.Ilyen volt például Billy nyaklánca. Vannak, akik egymássalszövetkeznek, hogy szükség esetén kölcsönadhassák egymásnakerejüket. Az Ezüst Kör is erre a kapcsolatra épül. Mások olyanlényekkel veszik körül magukat, akik jobban képesek uralni atermészet erőit. Nem tudom, hogy Pritkin mit vett igénybe a

saját forrásain kívül, de ahogy láttam, nem vált be teljesmértékben. A pajzs egy kicsit élénkebb színűre erősödött,amikor a rúna találkozott vele, de szinte azon nyomban újrafakóbbá vált. Valami elszívta az energiáját, méghozzá igencsakgyors ütemben.Körülnéztem, de semmiféle fenyegetést nem láttam. Aparkoló csöndes volt, ha kimondottan békés látványnak nem isnevezném. Néhány autó még mindig égett, a lángok időnkéntátlátszottak a lassan oszladozó kék füstön. Kérdő szemmelnéztem Louis-César ra, de nem is számítottam arra, hogy beavat.Szerencsére volt más forrásom is.– Billy, mi történik itt?– Kihez beszél? – kérdezte Louis-César , és most előszörlátszott egy fokkal kevésbé nyugodtnak. – Lehet, hogyagyrázkódása van. Legyél vele óvatos – szólt oda Tomasnak.Nem érdekelt, hogy mit mondanak, csak Billyt néztem, akiPritkin közelében lebegett, vadul mutogatott rá, aztán körbe,majd ki a sötét éjszakába.– Billy, mi a jó francot csinálsz? Úgysem hall téged senkimás, nyögd már ki, hogy mi van!– A házi kedvenced nem segíthet, szibilla – érkezett egy hanga sötétből. Ekkor vettem csak észre, hogy az öt vámpírhoz, akika parkoló túlsó végében várakoztak, egy hatodik is csatlakozott.A még hajnalinak sem mondható derengésben nehéz voltkivenni az alakját, de a felőle áradó energia egyáltalán nemvolt kellemes. Örültem is neki, hogy nem látom az arcát. – Egykicsit megbűvöltem, úgyhogy senki nem tud segíteni neked, dehidd el, nincs is rá szükséged. Nem vagy veszélyben, szibilla.Gyere velem, és garantálom, hogy senki nem fog bántani téged.Nagyra értékeljük a képességeidet, segíteni akarunk, hogyteljesen kibontakoztasd őket, hogy be kelljen egész életedet

ejtőzködve és félelemben töltened. Tarts velem, és hagyom,hogy a barátaid – már ha azok egyáltalán – békében távozzanak.– A nevem Cassie. Összetéveszt valakivel – vetettem odaneki. Semmi kedvem nem volt a beszélgetéshez, de Billy Joeközölni próbált valamit, és időt kellett nyernem, amígmegfejtem a mutogatását.– Én csak a téged megillető címet használtam, habár tény ésvaló, hogy a neved is érdekes. Mesélt bárki is valaha ajelentőségéről? –nevetett. – Na, ne mondd, hogy hagytak felnőniteljes tudatlanságban? Ó, micsoda szűklátókörűség! Mi nemfogunk ekkora hibákat elkövetni.– Kasszandra a görög mitológia szerint jósnő volt, és Apollónszeretője – soroltam. Eugenie különös hangsúlyt fektetett arra,hogy tanulmányaim alatt elmélyüljünk a görög és rómaimitológia rejtelmeiben – ez nyilván fontos részét képezte egyúrilány ismereteinek az ő korában –, én pedig nempanaszkodtam, mert egész mulatságos témának tartottam. Alegtöbbjét persze már elfelejtettem, de a nevem eredetére azértmég emlékeztem. Mindig úgy tartottam, találó név egyjövőbelátónak.– Nem éppen, kedvesem – ellenkezett a hang, mely telt voltés mély, akár kellemesnek is mondtam volna, ha nem társultvolna hozzá az érzés, ami valahogy a rothadó gyümölcsötjuttatta eszembe: túlságosan édeskés volt és nyúlós. – Apollón,aki minden jósok istene volt, beleszeretett Kasszandrába, agyönyörű emberbe, ő azonban nem viszonozta az érzelmeit.Eljátszadozott az istennel, tettette a szerelmet, amíg ki nemcsalta tőle a jövőbelátás ajándékát, aztán elszökött tőle. Apollónvégül persze rátalált – ahogy te, ő sem bujdoshatott örökké –, ésbosszút állt rajta. Az isteni ítélet így szólt: a nő megtarthatjaáldását, de ezután csakis tragikus eseményeket fog előre

meglátni, és senki nem fog hinni neki meg a jövendöléseinek,csak amikor már túl késő.Megborzongtam, nem tehettem róla. A szavaival egyenesen acsontomig hatolt. Valahogy megérezhette, hogy ezzel betalált,mert újra felnevetett:– Ne aggódj, drága Cassandra, én majd rávezetlek, hogy asötétségben is megleld a gyönyörűséget.– Mi a frász van? – sziszegtem oda Billynek, inkább azért,hogy kiűzzem a fejemből ezt a behízelgő hangot, mintsem mertvalódi választ vártam volna tőle.Erre is a sötét mágus hangján érkezett a felelet, holott olyanmessziről képtelenség volt meghallani a suttogást.– A fehér lovag védelmezői elenyésznek, szibilla. Rövidesenszemtől szemben állva beszélgethetünk.Valami azt súgta, az újabb találkozást nem fogom őszinténélvezni. Rásandítottam Billy Joe-ra:– Emlékszel arra a három napra azután, hogy legutóbbelhagytam Phillyt?Egy pillanatig bután bámult rám, aztán vadul megrázta afejét, és vad gesztikulálásba fogott. Igen, mindenre emlékezett.Én csak egyetlen varázsigét ismertem. Fegyverként nem lehethasználni, de vészhelyzet esetén képes a szervezet tartalékaitteljes egészében hasznosítani az állóképesség növelésére. Ahasználata nem veszélytelen, hisz ha a hatása elmúlik, mielőtt aveszély elmúlna, olyan gyenge leszel, mint egy kölyökmacska.Amíg viszont élvezed a hatását, komoly erőre teszel szert. Énarra használtam, hogy több mint három napon át egyhuzambanébren voltam, miután másodszor is elszöktem Tonytól. Azudvarban dolgozó egyik elcsapott mágustól tanultam meg, ésvele gyakoroltam be. Tapasztalatból tudtam, 72 órára leszszükségem ahhoz, hogy a Tony által rám rakatott nyomjelzővarázslatok lekopjanak. Első alkalommal pusztán mázlim volt,

ugyanis elaludtam az egyik buszon, de az üldözőim nem tudtákazonnal megmondani, hogy a hat járat közül, amely akkoribanindult a pályaudvarról, melyiken ülök. Mire megtalálták a helyesirányt, felébredtem, pánikba estem és többször is átszálltam.Valahogy sikerült kijátszanom őket a harmadik nap végéig,de volt pár igazán meleg helyzet, és ezt nem kockáztathattammeg még egyszer. Tony embereinek is jó gyakorlás volt az elsőalkalommal a nyomomat kutatni, ráadásul már a meglepetésereje sem volt az enyém.A tervem bevált, de meg kellett fizetnem érte az árat. Amint ahatom nap letelt, egy hetet majdnem végigaludtam, és öt kilótfogytam. Még sokkal többe is kerülhetett volna – akár azéletembe is –, ha nem fedezzük fel, hogy a Billy Joe és köztemlejátszódó energiaátvitel mindkét irányba működik. Adni istudott nekem, ha kellett, és most csurig fel volt töltve.Billy alacsonyabbra ereszkedett, a karjával még mindig vadulintegetett. Nyilvánvalóan azt jelezte, hogy nem akar hangosanbeszélni. Sóhajtottam.– Na, gyere.Egy meleg fuvallat érkezett belém. Billy elhelyezkedett,miközben végignézhettem, ahogy megásta édesanyja sírját, mégodahaza, Írországban.– Neked elment az eszed?– Csak mondd meg, hogy szerinted működik–e. Meg tudjukerősíteni a pajzsot?– Hogy érted azt, hogy „tudjuk"?– Ne szórakozz velem, azt halasszuk későbbre! – sóhajtottam.–Menni fog?– A franc se akarja megtudni – tiltakozott Billy mindenenergiájával. – Nem fogok összevissza játszadoznivarázsigékkel. Ha visszafelé sül el, akkor rossz vége lehet.Nagyon rossz.

– Legutóbb bevált.– Legutóbb majdnem belehaltál.– Jé, nem is tudtam, hogy ez érdekel. Na, válaszolj márértelmesen! Nem tudom – ismételte makacsul. – Elméletbenképes lehetek önmagam belseje helyett kifelé közvetíteni azenergiát, de...– Remek.A felénk bomló kupolára összpontosítottam, ügyet sem vetvearra, hogy Louis-César és Tomas között valamiféle vita folyik.Rég volt, hogy utoljára használtam a varázslatot, és ha elszúrom,nem biztos, hogy lesz még egy esélyem. Pritkin már lila volt,szemének csak a fehérje látszott.– Várj, hadd gondolkozzam egy percet! Fogd vissza magadegy kicsit!Billy folyamatosan nyomta a dumát, de már nem figyeltemrá. Nem volt időnk ennél hosszabb beszélgetésre. Én nemtudtam úgy kiterjeszteni a varázslatom hatósugarát, mint Pritkin.Ha az ő pajzsa összezuhan, mielőtt az én energiámmegerősítené, akkor végünk. Koncentráltam, és kimondtam azegyetlen varázsigét, amit ismertem.Energia áramlott át rajtam olyan elemi erővel, hogy a végénúgy éreztem, felemelkedem az aszfaltról, és lebegek. Egymásodperccel később Billy aranyló rúnát rajzolt a levegőbe, aminéhány pillanatig a szemem előtt lebegett. Csillogó volt, fényesés tökéletes. De nem volt sok időm csodálni, mert azonnal aföldre huppantam, ahogy az energia érkezéséhez hasonlólendülettel távozott is belőlem. Akkor már egész pontosan feltudtam idézni, miért is használom én ezt a varázslatot ilyenritkán.Az oldalamra fordultam, és nyögtem. Igyekeztem elkerülni,hogy kidobjam a taccsot. Világosan éreztem, hogy ezt nemfogom túlélni. Aztán Billy elkezdett tölteni a nemrég lopott

energiájából. Nem vártam, hogy bármit is érezni fogok – amikorlegutóbb ezt csinálta, csak a folyamat befejeztével változott azállapotom –, de ez a mostani nagyon is kellemes volt.Csiklandozó, meleg, csodálatos energia áradt szét bennem,szinte azonnal fel is ültem. A pokolba, ezt meg tudnám szokni!Billy nevetése ott visszhangzott a fejemben, és én is elvigyorodtam.Nem csoda, hogy nemrég még ő száguldozott úgy,mint egy üstökös.– Mit műveltél? – kérdezte hitetlenkedő arccal Pritkin, akiszintén akkor ült fel. – Te erősítetted meg a pajzsomat?Elképedve bámult tovább, miközben én csodáltam kettőnkmuri kajának gyümölcsét. Szép kék fal, olyan opálos, hogy talánmég az emberek is látják, és olyan vastag, hogy a két széleközött akár egy autóval is körbefurikázhatnék. Pritkin mindenbizonnyal vízvarázslatot, használt, mert a falban minthafodrozódó hullámokat véltem volna felfedezni.– Szép munka volt – gratuláltam a segítőmnek. – És márokádnom sem kell annyira.– Mit csináltál? – ragadta meg Pritkin az egyik karomat, mirea védelmezőm felsistergett. Elengedett, megrázta és dörzsölgettea kezét. – Ennyi erőd nem lehet. Egyetlen embernek sem.– Akkor talán kölcsönkértem.– Kitől vagy mitől? – tudakolta összeszűkült szemekkel. Nemis próbáltam magyarázkodni.– Valaki elmondaná nekem, hogy mi ez az egész? –kérdeztem vissza, de mielőtt bárki megszólalhatott volna, apajzs sziszegni és ropogni kezdett. Egy fekete felhőnek látszóvalami kezdte bekebelezni, apró darabokat harapva ki acsodálatos képződményből. Olyan volt, mintha egy sáskacsapat.Na jó, lehet, hogy mégsem vagyunk túl a nehezén.

Úgy döntöttem, attól próbálom megszerezni a válaszokat, akiaz igazat fogja mondani nekem. Magamba fordultam, ésmegkerestem Billyt.– Ne kímélj.– Nem hiszem el, hogy megtetted! Van bármi fogalmad arról,mi történhetett volna, ha nem tudom egy irányba terelni ezt ahatalmas mennyiségű energiát? Visszapattanhatott volna a pajzsbelső felszínerői, és mindannyian megsülünk.– Majd később kiabálj – szakítottam félbe. – Most mondd el,mi folyik itt, méghozzá röviden.– A két Kör mágusai harcolnak, és mi belecsöppentünk aközepébe. Ez elég rövid volt?– Elég rövid. És akkor most jöhet az a változat, aminekértelme is van.Furcsa hangot hallottam, aztán rájöttem, hogy Billy a fogaitcsikorgatja. Eddig nem tudtam, hogy ilyesmire is képes.Miután visszatértél a testedbe, átfutottam a sötét máguson, deészrevett, és védelmezőt rakott magára ellenem. Hiába ispróbálnám meg újra. Mielőtt kirúgott magából, annyit sikerültmegtudnom, hogy a Fekete Kör összeállt Raszputyinnal, megegy sor másik csoporttal, akik nem elégedettek a jelenlegifelállással. Most úgy érzik, jó esély van arra, hogy Raszputyinmegszerezheti a legfőbb hatalmat, és ezért mindenki igyekszikkitenni magáért, hogy bevágódjon nála. Ja, és még egy jó hír:úgy tűnik, Tony is velük haverkodik. Mágiahasználókat adott ela fénytündéreknek, és tisztában van azzal, ha ez a MÁGUSfülébe jut, a legkevesebb, hogy karót kap a szívébe.– Micsoda? Ebből egy szót sem értek – állítottam le. Magamis csak nemrég bizonyosodtam meg arról, hogy az erdőknépének létezése nem csupán mítosz. Hiányosak voltak azismereteim ahhoz, hogy követni tudjam Billy csapongásait.

– Ez egy hosszú történet. Neked csak annyit kell tudnod,hogy Tony védelmet szeretne. A sötét tündérek rájöttek azüzelmeire, és nem túl boldogok. Nem hagyhatják, hogy afénytündérek létszámban föléjük kerekedjenek, de ha amágiahasználók valahogy fel tudják tornászni a táboruklétszámát, akkor ez rövidesen bekövetkezik. És akkor afénylények uralnák az egész tündérvilágot.– És az nem jó? – tudakoltam. Igazából fogalmam sincs azegészről, de ha a sötét lények tábora valóban trollokból,lidércekből és koboldokból áll, akkor nem kéne mindig a másikoldalnak győzni? Billy sóhajtott:– Egyszer majd jó hosszan elbeszélgetünk erről. Nem, aznem jó. Senkiben nem bízom az erdők népei közül, de a sötétoldalnak legalább megvannak a törvényei. A fényoldal az utóbbiidőben – mármint az utóbbi pár évszázadban – egyre inkábbanarchiába süllyedt, és ki tudja, mire ragadtatják magukat, ha azegyensúly az ő javukra billen. Épp ezért volt ott az a tébolyodotttündér is. Hidd el, hogy amúgy mit sem törődne arabszolgaságba taszított emberekkel, de ha az üzlet a fénylényektáborát erősíti, megpróbálja megakadályozni. Számunkra az alényeg, hogy Raszputyin védelmet ígért Tonynak, ha cserébe ővégez veled. Na, nem kellett sokáig győzködni.– Az tuti – értettem egyet. Szóval újabb ellenséget szereztem.Lassan tényleg listát kéne vezetnem róluk. – Miért akarRaszputyin holtan látni engem?– Valami veszélyt lát benned, de nem tudom, mit. A mágustalán tudja, de nem jutottam el odáig, hogy kiszedjem belőle. Azviszont biztos, hogy Raszputyin úgy fél órával az érkezésed előttfelhívta Tony embereit, és elmondta, hogy ide tartasz.Valószínűleg ennek köszönhető, hogy Jimmy még életben volt.Túlságosan elfoglalta őkét, hogy minden oldalsó és hátsókapuhoz őröket állítsanak. Arra senki nem számított, hogy

egyszerűen besétálsz a főbejáraton. Azt hiszem, megint sikerültátverned őket.Nos, ez legalább magyarázatot adott arra, miért vonulhattamvégig csupa kietlen folyosón és termen. Valami még szöget ütötta fejembe:– Én magam sem tudtam, hogy idejövök, csak közvetlenül aszökésem előtt. Raszputyin vajon honnan tudhatta meg?–Jó kérdés.Úgy döntöttem, ezt is félreteszem egy kis időre.– És miért szállna szembe Tony Mirceával és a Körrel is?Egy olyan kockázatos dolog miatt, mint a rabszolgakereskedelem?– töprengtem. A mágiahasználók adásvétele nemvolt teljesen ismeretlen, de a legtöbben úgy érezték, a telepatákvagy jelvetők eladásából származó hatalmas profit sem éri megazt, hogy a Kör elkapjon, és kiszabják az ilyen esetekbenalkalmazott büntetést. Még Tony maga is arról beszélt, hogy ezaz őrültek üzlete. Mi történhetett, hogy mégis meggondoltamagát? – Mircea ki fogja nyírni ezért.– Akkor nem, ha Raszputyin előbb végez Mirceával és aSzenátus többi tagjával is. Ebben az esetben Tony széket kapnaaz új Szenátusban, felszabadulna mestere irányítása alól, és nemkellene több járadékot fizetnie. Hatalom és pénz, ősrégiindítékok.– Tony nem elég erős ahhoz, hogy megálljon a saját lábán,még Mircea nélkül sem. A legjobb esetben is hármas szintű, eztte is tudod.– Talán abban bízik, Raszputyin majd segít neki. Vagy lehet,hogy csak kivár. Végül is, már elég öreg ahhoz, hogy másodikszintűvé Váljon, ennél többet már nem tehet meg érte. Esetlegmár előlépett, csak nem mondta senkinek, mert tudta, hogyakkor Mircea is fokozottabban figyelne rá. Mondjuk, már régóta

arra készül, hogy szakítson a mesterével, de addig nem mertemegtenni, amíg nem áll mellet le egy erős szövetséges.– Hát, most már áll.– Nagyon úgy tűnik. Akkor, partner, most mi a pálya?– Mivel állunk pontosan szemben?Billy Joe színpadiasan sóhajtott egyet. Akkor szokta eztcsinálni, ha tudja, hogy nem fog tetszeni az, amit hallok:– Két sötét mágus, öt vámpír itt, és tizenöt elszórva akörnyéken. Közülük legalább hatan mester szinten vannak. Ja,és nyolc ember, állig felfegyverezve.– Micsoda?– Miért, mit képzeltél? Vegas Tony egyik védőbástyája. Ezmég nem minden. Még fél tucat halandót és nyolc vagy kilencvámpírt láttam az alsó szinten. Amint kiderül, hogy itt vagy, őkis csatlakoznak. Nemsokára elég meleg lesz itt a helyzet.– Ezt megszívtuk – ennél többet nem tudtam kinyögni.– Akkor egy véleményen vagyunk. A terv a következő:Tomas felkap téged, és kirepül veled, Louis-César és a máguspedig megpróbál mindenkit feltartóztatni addig, amíg kereketoldotok.– Ez öngyilkosság!– Igen, és a legrosszabb az egészben, hogy így is elég kicsi azesély a sikerre. Körbevettek minket, drágám. Kizárt dolog, hogyTomas mindenkit kicselezzen.– Francba – ismételgettem, közben gondolkozni próbáltam. –Nem kaphatunk erősítést?Idáig jutottam, amikor a fülembe ordító Louis-Césarmegzavart:– Mademoiselle, hall engem?Odébb ugrottam, mielőtt hozzám ért volna.– Mit akar? Most épp dolgom van.

Elég furcsán nézett rám, de azért visszafogottabb hangonfolytatta:– Indulnia kell, mademoiselle. Sajnálom, de nincs több időarra, hogy összeszedje magát.– Nem megyek sehová. Tomas soha nem jut át egy ilyenössztűzön, és ezt maga is tudja. Két fekete lovag, hat mester éslegalább tizenöt másik vámpír? Na ne! – vezettem le a képletet,és végre láthattam, milyen az, amikor Louis-César t kizökkentika nyugalmából.– Honnan tudhatná, hogy pontosan mennyien vannak?– A szolgája mondta neki. Egy szellem – szólt közbe Pritkin,aki már kezdett feltápászkodni, és az egyre csak fogyóvédőpajzsot figyelte.– Látja Billyt? – kérdeztem meglepetten. Nagyon kevés ilyenember létezik.– Nem – morogta felém Pritkin összeszorított fogakkal. Azállkapcsát annyira felhúzta, hogy az oldalsó kis izom teljesenkidudorodott. – De hallottam arról, hogy milyen dolgokra képes.Legalábbis egy részéről. – Az izzadság patakokban folyt róla,átáztatta az ingét. Kétségbeesetten nézett rám. – Ha van mégvalami jó trükkje, akkor itt az ideje bevetni. Én már csaklassítani tudom, de megállítani nem.Sóhajtottam. Miért van olyan érzésem, hogy ezt meg fogombánni?– Adjon egy percet.Meg kellett tudnom, van-e Billy Joe-nak valami fényes ötlete.Volt neki, de én egyáltalán nem lelkesedtem érte.– Én nem szállhatom meg a sötét mágust, mert levédte magátellenem. De te szellem formában sokkal erősebb vagy nálam,hisz élsz. Ha újra eljátszhatjuk, ami történt...– Nem! Ki van zárva, hogy megszállják valakit. Mi van, hanem tudok visszajönni? Ha ott ragadok? Találj ki valami mást!

Nem élveztem, amikor Louis-César voltam, és egyáltalánnem voltam kíváncsi arra, milyen lehet egy sötét mágus bőrébebújni.– Nem hiszem, hogy ott ragadnál. Ő egy sötét mágus. Habejutottál, nem sok időd lesz, és máris kihajít magából. De nemis kell sokáig maradnod. Ha sikerül csak néhány percreelvonnod a figyelmét, lefogadom, hogy a három hősünk elbánika többi nyavalyással.– Hárman húsz ellen? Nem vagy te egy kicsit túl optimista?– Valld be, hogy csak félsz megtenni!– Nem félek. Csak semmi kedvem hozzá.– Van jobb ötleted?Nyeltem egy nagyot. Kell hogy legyen valami alternatíva. ASzenátus három fontos emberét küldte utánam, csak azért, hogyelhozzanak a Dantéból, tehát valamiért nagyon kellek nekik.Mivel nem tértünk vissza, és egyikük sem jelentkezett, nyilvánerősítést küldenek utánuk. De csak a jó ég tudja, hogy az mikorér ide.– Mennyi van még napkeltéig? Talán vissza tudjuk tartaniTony fogdmegjeit addig, amíg el kell bújniuk a vackaikba.Gondolom, Louis-César csak kibír egy kis napfényt, Tomasrólmeg biztosan tudom.Billy Joe felnevetett, de a kacaja nem tűnt túl boldognak.– Aha, és szerinted a mi kis mágusunk kibírja addig?Pritkin felé néztem, és igazat kellett adnom Billynek. Amágusunk szemei kidülledtek, és több hajszálere elpattanhatott,mert úgy tűnt, mintha vörös könnyeket sírna. Sajnos, most nemsegíthettem rajta. Az évek során sokféle varázslatot láttam, dehasználni csak ezt az egyetlenegyet tudtam. Az pedig egészenbiztos, hogy Billy Joe képtelen lenne még egyszer ennyienergiát átadni. De ha nem csinálok valamit hamar, a kis

kalandom, hogy bosszút álljak Jimmyn, három életet fogkövetelni.– Oké – mondtam nagy levegőt véve. – Vágjunk bele.Amikor Billy Joe bennem volt, nem láthattam, de jobbanérzékeltem az érzelmeit, mintha az arcáról kellett volnaleolvasnom. Most kifejezetten szkeptikus volt.– Biztos vagy benne? Nem akarlak egy örökkévalóságigtéged hallgatni, ha véletlenül szellem formában maradsz.Ismerlek, tutira a nyakamra járnál kísérteni.– Azt mondtad, hogy nem történhet meg.– Azt mondtam, feltehetően nem. Elég új vagyok még ebben.– Te kérdezted az előbb: van másik terv? Mert, ha nincs...Eddig jutottam, amikor Billy Joe nekem esett. Úgy taglózottle, ahogy a focipályán a védő az irányítót. Addig préselt, mígmár lefújtam volna az egészet. Sőt, bármit megtettem volna,hogy véget érjen ez a szörnyű nyomás, csak épp mozdulni sembírtam. Olyan volt, mintha egy hegyoldal és egy úthenger közészorultam volna, se előre, se hátra. Egy másodperccel azután,hogy teljesen világossá vált a számomra, ha nem enyhül aszorítás, meghalok, végre történt valami, és hirtelen szabadonrepültem. Hatalmas megkönnyebbülés volt, ám a könnyed,lebegő érzés sem tartott tovább egy másodpercnél, mert ekkornekicsapódtam valaminek, ami keménységében leginkább egytéglafalra hasonlított. Annyira fájdalmas volt, hogy azt hittem,minden csontom eltört, ám rövidesen rájöttem, hogy jelenállapotomban nincsenek is csontjaim. Ekkor visszhangzó nevetéscsapott fel körülöttem.– Jaj, ne, kicsi szellem. Már mondtam neked, még egyszernem versz át ilyen könnyen. Menj szépen vissza a gazdihoz,mielőtt olyan helyre küldelek, ami nagyon nem lesz az ínyedre.Ekkor már tudtam, mi volt a fal: a sötét mágus védelmezője.Sokkal erőteljesebb volt, mint hittem. De a tanácsot sem tudtam

megfogadni. Billy Joe segítsége nélkül képtelen voltamvisszajutni, így nem maradt más út, mint előre. Szó szerint élethalálkérdése volt, hogy átjussak azon a mágikus kapun.Pajzsokat bármiből létre lehet hozni, amivel bánni tudunk:kő, lém, víz, sőt, akár levegő. Ez az erőnk megjelenítésének ésfelhasználásának egyik legegyszerűbb formája. Eugenie mindigködpajzsot képezett, nekem ugyan furának tűnt, de neki bevált.A sötét mágus védelmezői erősek voltak, de alaptípusok. Ahogyén, úgy ő is egy falat képzelt el maga köré, de míg az övé fábólvolt, az enyém mindig tűzből. Amikor koncentrálni kezdtem, kiis rajzolódott előttem a jókora, hengeresre csiszolt oszlopokbólálló kerítés. Mintha kaliforniai vörösfenyőből készült volna, arudak teteje az égbe nyúlt. Sőt, igazából nem is volt tetejük.Tudtam, bármelyik irányba indulnék, csak ugyanezzel akerítéssel találkoznék a végtelenségig.Visszanéztem oda, ahová becsapódtam, és láttam, hogy atestem korvonala beleégett a fába, az ütközés erejétől azoszlopokról rengeteg forgács szakadt le. Ez jelképezte azt,ahogy a sötét mágus észlelte az érkezésemet, és ez adott nekemötletet. Soha nem hallottam, hogy bárki is ezzel próbálkozottvolna, de végül is a mai éjszakán rutinná vált a lehetetlen.Koncentrálni kezdtem, de ezúttal nem az ő védelmezőjére,hanem az enyémre.Általában nem szoktam érezni őket. Ez a technika annyirabeleivódik az emberbe, mint a járás. Kilenc hónaposan óriásikihívást jelent, de mire felnőtté válik az ember, nem erőlködiknagyon, ha át kell kelnie egy szobán. Most azonban szükségemvolt néhány másod- percre, amíg a jól ismert lángfüggönyfelépült körülöttem. Égető forróság helyett csak kellemesmeleget éreztem odabenn. Tovább összpontosítottam, és lassanegy gyerekkezet formázó apró tűzfonat nyúlt ki a falból, ésmegérintette a legközelebb álló faoszlopot. Úgy kapott lángra,

mint a száraz tűzifa, ha nyári villám csap bele. Rövidesen a falegészen nagy darabja égett. A távolból hallottam, hogy a sötétmágus átkozódik, és azzal fenyeget, hogy a Pokol legmélyebbkatlanjába taszít engem az örökkévalóság legvégéig. Oda sebagóztam rá. Minden erőmet lefoglalta ugyanis, hogy tápláljama tüzet, és ügyeljek, nehogy a teljesen elhamvadt oszlopokat újracserélje ki. Emellett nem maradt energiám szellemes válaszokra.Végül – annyi idő után, ami nekem egy hétnek tűnt – egyapró lyuk jelent meg a kerítésen. Nem vártam, hogy megnőjön,inkább átpréseltem magamat rajta. Elég szoros volt, és úgyéreztem, mintha az oldalamon hegyes szálkák szántottak volnavéres barázdákat, bár tudtam, hogy a valóságban ez nem történtmeg. Aztán a füst és a lángoló fa látványa semmivé foszlott, ésújra a külvilágot láttam, vagyis a sötétbe burkolózott parkolótmagam előtt. Hűvös szellő söpört végig az arcomon. Pritkin,Tomas és Louis-César a parkoló túlfelén álltak, saját testempedig engem bámult tágra nyílt szemekkel. OdakiáltottamBillynek:– Minden oké, bent vagyok!– Akkor fejezd be a támadást! Pritkin mindjárt agyvérzéstkap! Zavartan néztem körül először a parkolóban, aztán újtestemben.– Nem történik semmi! – kiabáltam. Azt hittem, ha átveszemaz irányítást, azzal megtöröm a sötét mágus koncentrációját, ésminden el van intézve. De láttam, hogy Pritkin pajzsa márakkorává olvadt, hogy alig takarja be hármójukat, és bármelyikpillanatban összeomolhat. – Most mit tegyek?Láttam, ahogy a testem Pritkinhez fordul, és súg nekivalamit. A mágus rám nézett, én pedig integettem neki, amitőlkikerekedtek a szemei. Mondott valamit, amit nem értettem.– Tessék?

– A karperec! – a hangom átszelte a parkolót, ahogy Billy Joeminden hangját kieresztette a torkomon. – Azt mondja, tördössze!Egy sötét árny kezdett futni felém a parkoló túlsó sarkából.Ugyanolyan kellemetlen érzés áradt belőle, mint az én sötétmágusomból, ezért nem volt szükség bemutatkozásra. A másiksötét lovag valahogy rájött, hogy mi történik, és nem örült afejleményeknek.Lenéztem, és láttam, hogy a sötét mágus valóban visel egykarkötőt a bal csuklóján. Ezüstből készült, és mintha parányi,egymásba fűződő tőrökből állt volna. Kapcsot sehol nemtaláltam rajta, valószínűleg a csuklója köré öntötték. ÁtnéztemPritkinre, és kétségbeesést láttam az arcán. A fenébe is,valahogy le fog az jönni! Amikor a rángatás nem használt,foggal estem neki. Ott próbáltam elharapni, ahol két tőrtalálkozott. Végül, mikor a sötét mágus ujjait már elöntötte avér, az egyik láncszem engedett.Nem kellett kérdeznem, hogy ennyi elég-e, mert láttam, hogyPritkin a földre rogy, megkönnyebbülten lihegve, a két vámpírpedig azonnal támadásba lendül. Louis-César egy kést repített atestemhez legközelebb álló őr felé, ami lemetszette volna a fejét,ha nem viselt volna óriási acélgallért a nyaka körül. De ez semhosszabbította meg sokkal az életét. Tomas kinyújtotta a kezét,és most láthattam, mi történt nem is olyan régen a raktárban. Avámpír térdre rogyott, gurgulázó hangot hallatott, majd a szívegyakorlatilag kifordult a mellkasából. Pont Tomas felé gurult,aki elkapta, mintha csak egy túlméretezett baseball-labda lettvolna.A másik sötét lovag már csak két autónyira volt tőlem.Megállt, és felemelte a kezét, és ettől kezdve mozdulni semtudtam. Ám mielőtt még rám tört volna a pánik, a háromboszorkány, akit a kaszinóban szabadítottam ki, előlépett egy

furgon mögül, és kört alkotlak a mágus körül. Kiáltani akartamnekik, hogy meneküljenek, amikor a férfi hirtelen ordítvaösszerogyott, és a bénulásom is egyből elillant.Nagy megkönnyebbülés volt, ami azonban nem tartottsokáig. Azt éreztem, mintha egy jeges patak habjai csapkodnáka lábamat. Nem láttam semmit, de a védelmezőm sisteregnikezdett. Ha nagyon koncentráltam, felötlött előttem, ahogy egyvízoszlop emelkedik egyre magasabbra körülöttem. Ügyes ez asötét mágus: többféle elemből is képes védelmezőt gyártani. Ésa lángokból épült falam nem sokáig fog ellenállni a víznek.Ahogy a tűz alul már kialudt, apró indák bukkantak elő, amikmetafizikai lábaim köré tekeredtek, és egyre szorosabban fogtak.Szuper. Azt hiszem, a sötét mágus kicsit ki lesz akadva, és havisszanyeri a hatalmat a teste fölött, számíthatok arra, hogyennek hangot is ad. Ha ilyen ütemben halad tovább, már kétperc sem kell neki.– Mi a franc van veled? – ugrott oda hozzám az egyikvámpír. Felismertem, Tony bandájának egyik oszlopos tagjavolt. Nagydarab, borzas, szőke hajú alak, akiről mindig csak aztgondoltam, hogy kéne neki egy kis barnítókrém, mert aszörfnadrághoz hülyén áll a vakítóan fehér bőr. – Azt mondtad,ki tudod iktatni őket. Ez fasírttá aprít minket!Odanéztem, ahová mutatott, és ahol a harc a legnagyobbhévvel folyt. Nem tudtam eldönteni, melyikük miatt aggódottannyira, mert mindhárman halálosnak tűntek.Pritkin faragatlan fickó volt, de azt el kell ismerni, a harcbannagyon értette a dolgát. Egy helyben állt, de a repkedő késeiismét akcióba léptek. Sőt, úgy tűnt, teljes arzenálját egyszerrevetette be. Amíg figyeltem, egy vámpírt puskagolyóval szórtapró darabokra, egy másikba öt kést repített, az egyik csaknemteljesen lefejezte. Ez a vámpír egész biztosan mester szintű volt,mert nem esett össze, de a kések követték, úgy döfködték,

mintha egy halálos darázsrajt szabadított volna magára.Csapkodta őket, miközben már tucatnyi sebből vérzett, de azoknem tágítottak. Dühében felordított, és inkább a felszeleteléstválasztotta, mintsem hogy megfutamodjon. De azt is láttam,hogy néhány másik vámpír, akiket gránátok üldöztek, inkább amenekülést választotta. Arra gondoltam, ha Pritkin így harcol,amikor a kimerültségtől alig áll a lábán, nem is akarommegtudni, mire képes ereje teljében.Tomasra sem lehetett panasz, egy késpárbajban kibelezett kétvámpírt is. Olyan gyorsan mozogtak, hogy szinte semmit nemláttam, csak időnként a pengék villanását a parkoló lámpáinakfényében. Több vámpír is feküdt már a földön a Tomasvédjegyévé vált tátongó lyukkal a mellkasán. Louis-Césareközben úgy döntött, hogy legjobb védekezés a támadás. AmígPritkin és Tomas a rájuk rontókkal foglalkoztak, ő átruccant ide,hogy kihívja a körülöttem álló vámpírokat. A szörfzsenivalószínűleg nem hallott még róla, mert vadul rátámadt, de akövetkező pillanatban már halott volt. A kétélű kard újralecsapott, és a vámpír lekaszabolása annyi ideig sem tartott,hogy megtörje Louis-César lendületét. A másik sötét mágusfelé egy tőrt hajított, ám az lepattant róla, mintha valami páncéltviselne. Bármit is csinált vele a három boszorkány, igen hatásosvolt. A férfi a földön feküdt, olyan hasztalanul próbáltszabadulni, mint egy hátára fordult bogár, miközben aboszorkányok egyre szűkebbre zárták körülötte a kört, és egydalt kántáltak.Először még örültem is, hogy látom a franciát, mivel akörülöttem álló többi vámpírnak elég volt egy pillantás, hogyeliszkoljanak, de ez az érzés hamar elmúlt. Mire pislogtamegyet, a véres penge már az én állam alatt pihent. Louis-Césartekintetéből nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudja, ki lakik mostebben a testben.

– A Körük nagy hibát követett el, hogy szembeszállt velünk –mondta nyugodt hangon, mintha csak egy fogadásoncsevegnénk. – Szerencsére, monsieur, nem kell élvehazaküldenem a hadüzenettel. Elég, ha olyan helyen hagyom atestét, ahol a magukfajták elég gyakran járnak.– Louis-César , ne! – én meg sem mertem szólalni, attóltartva, hogy a penge azonnal beleszalad a nyakamba, de afrancia háta mögül érkező hang is az enyém volt, ahogy a kéz is,amelyik a kardot forgató karját próbálta megállítani. Úgy láttam,Billy igyekszik megszolgálni gondoskodásomat.– Mademoiselle, kérem, menjen vissza Tomashoz. Ez nemlesz szép látvány.– Tomas egy kissé elfoglalt mostanság – felelte Billy. –Amúgy meg, én nem Cassie vagyok. Ő ott van – mutatott felém.– Fogalmam sincs, mi történik, ha megöli a testet, amíg odabentvan. Talán vissza tud térni, de talán nem.Louis-César hangja egy fokkal lágyabb tónusúra változott:– Ön félrebeszél, mademoiselle. Biztos agyrázkódást kapott.Vigyázzon, nehogy megerőltesse magát. Csak egy pillanat, és énmagam kísérem el innen.Nyeltem egy nagyot. Tudtam, hogy az ő erejével könnyedénátvágja a torkom még úgy is, hogy Billy Joe kapaszkodik akarjába.Emellett a sötét mágus félelmét is éreztem, s ez még nagyobberőfeszítésekre sarkallt. A fagyos víz immár a térdemig ért.– Billy, hogy jussak ki innen? – kérdeztem, de a számmozgása közben a penge odacsúszott a mágus nyakához. Melegvér kezdett csordogálni lefelé. Valaki rettegve üvöltött fel afejemben, de nem foglalkoztam vele.– Nem tudom – ismerte el Billy Joe, aki most már mindkétkezével Louis-César karjába kapaszkodott, és gyakorlatilagteljes testsúlyommal lógott rajta. Az arcomat verejtékcseppek

orították, de nem úgy tűnt, mintha bármilyen eredménytsikerülne elérni.– Itt ragadok, amíg vissza nem térsz. A tested tudja, hogyszellem nélkül azonnal meghalna, úgyhogy nem ereszt. Innenbiztosan nem tudok segíteni neked.– El sem hiszem, hogy belerángattál ebbe!– És szerinted én mit érzek? Nem akartam egy nőbenvégezni! –kárált, majd elgondolkodott. – Legalábbis nem ilyenmódon.Louis-César kezdte elveszíteni a türelmét. Egy gyorsmozdulattal, miközben a kard meg sem moccant a helyéről,magához húzta Billy Joe-t.– A legjobb lenne, ha behunyná a szemét, mademoiselle.Nem szeretném még jobban felzaklatni.– Pedig ha megöli őt, azt zaklatásnak veszem – fulladoztaBilly, de Louis-César nem figyelt rá. Elkönyvelt engem egybuta hisztérikának, és annyi. De ha valaha kikerülök ebből azűrből, akkor megtudja, milyen egy hisztérika. Csak egyetlenötletem volt, az is elég kockázatos.– Ne öljön meg! Tudok Francoise-ról!Ez volt az egyeden dolog, amiről feltételeztem, hogy a sötétmágus nem tudhat Louis-César ról, de úgy tűnt, mégsem értemel vele a kívánt hatást.– Ilyen olcsó trükkökkel nem menti meg az életét, Jonathan.Régóta ismerem már a kisded játékait.–Na és Carcassonne? Hm? Meg az a rohadt kínzókamra!Én... vagyis maga látta őt elégni. Erről beszélgettünk pár órája!– Most már elég, meghalsz!Billy Joe az utolsó pillanatban rúgott egy nagyot felfelé,eltalálva a pengét, ami így a mágus szíve helyett a vállát döfteát. Ennek ellenére úgy fájt, mintha rögvest végem lenne.

Felordítottam, és hátraléptem, de a kard olyan hosszú volt, hogymég így is ki voltam szegezve, mint egy tűre szúrt lepke.Végre érkezett némi segítség egy apró fiola képében, ami akezembe szállt. Olyasmi volt, mint amilyeneket Pritkin viselt azövén, de ez a sötét mágus egyik belső zsebéből vándorolt elő. Ahideg víz már a derekamig ért, és nem tudtam, mi történik, haegyszer teljesen ellep. Abban a pillanatban azonban Louis-Césarvolt a legnagyobb gondom. Nem is próbáltam ellenállni azagyamat ostromló idegen impulzusoknak, és a francia felélebegtettem a fiolát.– Kibelezlek, mielőtt elmondanád a varázsigét – váltottbensőségesebb hangnemre Louis-César , de azt észrevettem,hogy bizonyos fokú tisztelettel méregette a kis üvegcsét.– Ilyen közelről nincs szükség varázsigére. Ha megölsz, te ismeghalsz. No meg a nő is – jelentek meg a szavak az agyamban,bár nem az enyémek voltak. Mindenesetre kimondtam őket.Megtették a kellő hatásukat, mert Louis-César habozni látszott.A sötét mágus minden bizonnyal csak erre várt, és mostnekilátott, hogy elrendezze a kettőnk közti kis belviszályt. Egyikpillanatról a másikra nyakig érő vízben találtam magam.– Billy, nagyon nyerésre áll. Mit tegyek?– Hát, szerintem hagyd nyerni – hangzott Billy Joe nem túlmeggyőző válasza. De hát ő gyakorlottabb az ilyesmiben, mintén.– Hogyan?Ha válaszolt is, azt már nem hallottam, mert a víz összezárulta lejem fölött. De ahelyett, hogy fulladozni kezdtem volna –valami ilyesmire számítottam –, ismét a könnyed, repülő érzéskövetkezett. A megérkezés kemény volt, és a zavarodottság,amit akkor éreztem, amikor Tomas testéből visszakerültem asajátomba, semmiség volt a mostanihoz képest. Mintha kéténem lett volna, és éppen ellenkező irányba indultak volna, én

meg közben szétszakadnék. Felsikoltottam, és valakiszorosabbra vonta az ölelést a derekam körül. A vérem úgydübörgött az ereimben, mintha ki akarna lőni a fejem tetején, ésa fájdalom iszonyú volt. Mintha életem összes eddigi migrénjeegyszerre tért volna vissza. Könyörögtem, hogy elájuljak, denem volt ilyen szerencsém. Végig ébren maradtam, a világaddig pörgött és rángatott vadul, mint egy elszabadulthullámvasút, míg végül az aszfalt felé fordultam, és hánytam.– Cassie, Cassie! – jelent meg előttem Billy Joe olyannyiratágra nyílt szemekkel, hogy az írisze körül mindenütt látszott aszeme fehérje. Beletelt egy kis időbe, amíg felismertem, és arrais rájöttem, hogy a szokásos szerencsejátékos–cowboy–nőcsábász szerelését hordja az én bőröm helyett. Rakott ingeélénkvörös volt, mandulaszín szemei olyan tiszták és élesek,mintha nem lett volna másfél évszázada halott. Abban apillanatban valóban úgy tűnt, ha kinyúlok felé, meg tudomérinteni. Aztán belém hasított a felismerés, hogy az énenergiámtól csillog így a szeme. Az idióta! Le kellett volnateremtenem, amiért szinte teljesen lemerített, pont amikorszükségem lenne az erőmre, de túlságosan lefoglalt azémelygésem. Úgy éreztem, valaki benyúlt, és egy az egybenkifordította a gyomromat. Ismét rám tört a hányinger, de márenergiám sem volt hozzá.Louis-César úgy kapott fel, mint egy rongybabát, én pedigértetlenül néztem körbe. Hogy tud felemelni egy kézzel? Amásikkal nem a kardját tartja a sötét mágusban? A helyzet az,hogy nem volt sötét mágus. Csak én, egy vámpír nagymester, ésegy csurig feltöltekezett szellem. Aggodalomra semmi ok.Pritkin és Tomas is csatlakozott hozzánk. Engem vittek, mertjártányi erőm sem maradt. Sőt, azt is nehéz voltmegállapítanom, merre van fel és le, nekem úgy tűnt, az irányokfolyton változnak. Egy pillanatra láttam, ahogy Tomas az

emberek elég nagy csoportját bűvöli meg. Jó néhány rendőr isvolt köztük, nyilván a csetepaté miatt riasztották őket. Nemtudtam, hogy egyszerre több emberrel is képes trükközni.Jobban belegondolva senkit nem ismertem, aki képes volt erre.Egy újabb jele annak, hogy nem hétköznapi vámpírról van szó.Nem, az affélék a földön hevertek elszórtan, köztük itt–ottvérpatkányok tetemei. A szívek és a fejek a testektől néhánylépésre hevertek, de legalább – ha jól számoltam – mindegyikszív megvolt.Pritkin az arzenálját rendezgette, ami ott lebegett előtte, engedelmessorba rendeződve. Minden fegyver türelmesen kivárta asorát. Összeszűkült szemekkel nézett rám, miközbenletisztogatta, és a helyükre rakta a táncoló késeket.– Megszállta a Fekete Kör egyik tagját – mondta, mintha énnem tudnám. – Nagy tudású boszorkányok állnak aszolgálatában. Ők kik voltak?Visszanéztem oda, ahol a lányok álltak, de csak a másik sötétlovagot láttam, aki természetellenes pózban feküdt a földön.Hófehér arcára most vetődtek rá a nap első sugarai. A szemenyitva volt, de azt hiszem, már nem látott semmit. Rájöttem,hogy a három lány ölte meg, de nem tudtam mit kezdeni azinformációval.– Fogalmam sincs – feleltem őszintén, és a hangom rekedtkrákogásba fulladt. Tekintve, hogy a hangszálaimat milyen erősmegterhelés érte mostanában, nem kellett volna furcsállnom,mégis meglepődtem rajta.– Maga nem ember – mondta Pritkin nem kérdő, hanemkijelentő hangsúllyal. Úgy figyelt, mint aki arra vár, hogyhirtelen egy második fejet növesztek.– Sajnálom, ha csalódást okozok, de nem vagyok démon –nyugtattam meg. Az utóbbi időben túlságosan sokszor kellett eztbizonygatnom. Nem jó jel.

– Hát akkor micsoda?Billy Joe mellém lebegett, biztatóan integetett, az arcánszéles vigyor ült.– Utánanézek pár dolognak. Majd jövök.Sóhajtottam egyet. Épphogy megvirradt, nem a legjobbidőpont titkos küldetésre indulni, még Vegasban sem. Valahogymégis úgy éreztem, Billy Joe megoldja a dolgot.– Én csak egy mezei kis jövőbelátó vagyok – magyaráztamPritkinnek kimerülten. – Ide az ezüstpénzzel, miszter, ésmegmondom, mi vár magára. De lehet – itt egy hatalmas ásításkövetkezett–, hogy nem fog tetszeni, amit hall.Ezzel egy kicsit szorosabban fúrtam bele magam a melegszövetbe, és azonnal mély alvásba merültem.

9. fejezetArra ébredtem, hogy a nap apró sugarai csiklandozzák aszememet. Egy nagy ablakon át hatoltak be egészen afranciaágyig,ahová valaki lefektetett. Ásítottam, ésgrimaszoltam egyet. A szám kiszáradt, és rémes íze volt, aszemem pedig annyira csipás lett, hogy ki sem tudtam nyitni,amíg ki nem dörzsöltem. Amikor végre sikerült, zavartannéztem körbe. Nem úgy tűnt, mintha ezt a szobát vámpírokrendezték volna be, hacsaknem Louis-César lakott benne. Egyaz egyben sárga volt, a stukkókkal díszített falaktól a paplanokés párnák huzatáig. Csupán néhány kifakult hímzett terítő ésegy-két indián mintázatú kép próbált harcolni a mindentbeborító sárgaság ellen. Nagyon úgy tűnt, hogy vesztésreállnak.Felültem, de nagyon gyorsan beláttam, hogy ez rossz ötlet. Agyomrom megpróbált felküldeni valamit, csak teljesen üres volt.Olyan gyengének éreztem magam, mintha épp most ment volnaát rajtam az influenza, és bármit megadtam volna egy alaposfogmosásért. Amikor a szoba abbahagyta a forgást, lábra álltam,és felderítő útra indultam. Amint kidugtam a fejem a hálóajtaján, azonnal megtudtam két dolgot: az egyik, hogyvisszakerültem a MÁGUS-beli lakosztályomba, a másik, hogyvendégeim is vannak. A rövid folyosó abba a nappaliba vezetett,ahol akkor beszélgettünk, mielőtt elindultam a Dantéba. Néhányegészen ismerős arc fordult felém, de én csak lapos pillantásokatvetettem az irányukba, amíg el nem értem a kék csempés

menedékhely ajtaját. Valaki – őszintén reméltem, hogy Rafevolt az – lefejtette rólam ruhám maradványait, és egy frottírköntöst adott rám. Az egyetlen apró gondot az jelentette, hogylegalább három számmal nagyobb volt a kelleténél, és mindig alegrosszabbkor akadt bele a lábam. Azért sikerült eljutnom afürdőig anélkül, hogy hasra estem volna, és gyorsan becsuktamaz ajtót, épp Tomas orra előtt.Naná, hogy először az ablakot vizsgáltam meg, de ezúttalnem nézett vissza rám morcos arc a kilincsről. A Marley helyettolyan szintre erősített védelmezőket helyeztek fel, hogy nem iskellett különösebben koncentrálnom, és máris láttam a csillogóezüsthálót, ami megakadályozza a kijutásomat. Azt már egykicsit túlzásnak tartottam, hogy egy felfegyverzett őr is állt azablakom alatt. Ha valaki látja, azt hiheti, valami félelmetesdolgot őriznek bent, pedig csak egy meggyötört jövőbelátót, akisoha nem érezte magát ennyire másnaposnak. Összehúztam afüggönyt, és megvontam a vállam. Nem is nagyon számítottamrá, hogy másodszor is lenne esélyem.Senki nem zavart meg, pedig elég hosszasan fürdőztem.Sajnos, ez sem segített sokat. A sérüléseim listája egyre csaknőtt, és kimerült voltam, pedig, ahogy számoltam, úgy hat órátalhattam. Egy ajándékot is kaptam: valaki szorosan a csuklómköré forrasztotta a fekete mágus karkötőjét. Sőt, ki is javították,mert a kis tőrök hibátlanul kapcsolódtak egymáshoz, bárhogy isforgattam. Úgy követték egymást, mint a rózsafüzér szemei.Remek, pont erre vágytam. Egy újabb csiricsáré ékszer anyakláncom mellé. Megpróbáltam leszedni, de a kézfejem nemfért át rajta, és semmi kedvem nem volt a fogammal nekiesni.Legutóbb a sötét mágus testét nem sajnáltam, viszont asajátomra jobban vigyázok.Lassan kikecmeregtem a kádból, legalább százévesnekéreztem magam, de azért belenéztem a tükörbe. Bár sosem

tartottam különösebben hiúnak magamat, most azértelborzasztott a látvány. A hajam csomókban állt égnek, csaknemteljesen kicsúszva az arany csatból. Úgy–ahogy rendbe szedtemmagam, de a halottsápadt ábrázatommal és a szemem alatt ülősötét karikákkal nem tudtam mit kezdeni. Hiába, ha az emberttucatnyi alkalommal kis híján kinyírják, akkor nem lehet ebbenis csodát várni.Elfordultam a tükörtől, és a ruháim után néztem. Csak acsizmát találtam meg, valaki letisztította, kifényesítette, és azajtó mellé állította. Úgy döntöttem, nem illene igazán afrottírhoz, ezért nem húztam fel. Sokért nem adtam volna, halegalább tiszta fehérneműt vehetek magamra, de hiába. Végülvisszabújtam a köpenybe, és úgy döntöttem, még mindig jobbígy, meztelenül alatta, mintha a régi, szakadt és vérfoltoscafatokat húznám magamra, melyek egykor egy elegáns bugyimelltartópárost alkottak. Most hálás voltam a köntösesetlenségéért, mert így legalább mindent jól eltakart. Ettőlhirtelen úgy néztem ki, mint egy gyerek, de talán a Szenátushajlandó beszerezni valami ruhát, ha megkérem őket. Legutóbbnagyon szívélyesek voltak. Bár az még azelőtt történt, hogyelszöktem, majdnem három személy halálát okozva. Vagyisnégyét, ha engem is hozzáveszünk. Vettem egy nagy levegőt, éselindultam, hogy szembenézzek velük.A külső szobában hatan voltak, beleértve az ajtónál álldogálógólemet is. Első pillantásra őt észre sem vettem, mivel a nagysötétítő függönyöket már behúzták, hogy kint tartsák anapsugarakat. A lámpák égtek, bár sercegtek egy kicsit avédelmezők közelsége miatt, és csak homályosan világítottákmeg a helyiséget.Louis-César még mindig szűk farmerszerelését viselte, akandalló párkányának dőlt, és kissé feszültnek látszott. Tomas avörös bőrfotelben ült a tűz mellett. Ő és Rafe szinte teljesen

egyforma fekete zakót, hosszú ujjú selyeminget viseltek, azzal akülönbséggel, hogy Tomas inge olyan éjfekete volt, mint a haja,Rafe pedig bíborvörösbe öltözött. Ő a pamlagon ült, Mirceamellett, aki a társaságból egyedüliként ugyanabban azöltözékben volt, mint előző éjszaka. Nyugodt volt és elegáns,egy pillanatra majdnem elhitettem magammal, hogy csakelaludtam a kádban, az egész eset a Dantéban és körülötte pedigmeg sem történt. Ez a boldog érzés azonban Szertefoszlott,amint Pritkinre esett a tekintetem. Minden ruhadarabjakhakiszínű volt, akár egy nagy vadásznak. Az ajtó közelébenállt, és le sem vette rólam a szemét. Úgy éreztem, a fejemet afalra szögezve szeretné látni, hogy kitehesse alá a feliratot:PROBLÉMA MEGOLDVA. Na igen, ez tényleg megelégedésseltöltené el.Rafe mozdult meg elsőként, amikor beléptem a szobába.– Mia Stella!Jobban érzed magad? Már annyira aggódtunk! –ölelt át szorosan. – Lord Mirceával elmentünk Antoniotámaszpontjára, de nem voltál ott. Ha Louis-César és Tomasnem találnak rád...– De rám találtak, és minden rendben van, Rafe.Bólintott, és megpróbált a heverő felé kísérni, de nemakartam beszorulni közéjük. Nem mintha megszökhettem volna,bárhol is állok, de megborzongtam a gondolattól, hogyközrefogjanak. Egyébként is, a szobában lévők közül csak Rafeés talán Mircea volt az, akiben megbíztam, ezért olyan helyreakartam ülni, ahonnan látom az arcukat. Végül a Tomas lábánállévő kis pamlagra telepedtem, ügyelve, hogy mindig szorosrahúzzam magamon a köntöst.– Sajnálom, de a ruháid menthetetlennek bizonyultak –magyarázta Rafe bocsánatkérőn. – Már rendeltünk neked újakat.– Oké – feleltem röviden. Nem akartam belemenni abájcsevegésbe. Nemsokára megtudom, hogy mit akar tőlem a

Szenátus, és mivel egészen biztos voltam abban, hogy nem fogtetszeni, semmi értelme nem volt szórakoztatnunk egymást.– Mia stella – kezdett neki Rafe, majd Mirceára pillantott, akiközömbösen vonta fel a szemöldökét. Szegény, mindig nekimarad a legszemetebb munka. – Megmondanád nekünk, hogy kiaz a Françoise?Döbbenten bámultam rá. Mindazon dolgok közül, amitkérhetett volna, ezt a legutolsók között soroltam volna föl. Sőt,valószínűleg fel sem kerül a listára.– Tessék?– Ön említette nekem a nevét – vette át a szót Louis-César ,leguggolva elém. Gyorsan hátrahúzódtam, bár emlékeztem rá,hogy a parkolóban ő cipelt engem, mégsem történt semmi. – Akaszinóban.– Nem akar inkább Tonyról beszélgetni? Aki rabszolgákat adel a tündéreknek...– Ezt tudjuk – válaszolt most Mircea. – Az egyik boszorkány,akit megmentettél, eljött a Körhöz, és beszámolt az egészről. Énis jelen lehettem a vallomástételén, mivel Antonio ügyei az énhatáskörömbe tartoznak. A mágusok eléggé... aggódnak, ahogybiztos te is sejted.Kezdtem összezavarodni.– Egy pillanat, lehet, hogy még le vagyok lassulva, de miértboszorkányok? A sima emberek nem lennének könnyebbcélpontok? – kérdeztem, tudva, hogy a három általamkiszabadított nő nem kispályás, erre egy halott mágus alegékesebb bizonyíték.– Évszázadokon át, miután saját vérvonalaik hanyatlásnakindultak, ez volt a stratégiájuk. Nem hallottál történeteket,melyekben az erdők népe az emberek gyermekeit rabolta el? –kérdezte Mircea, én pedig bólintottam. Klasszikus esti mesékvoltak. – Ezek a gyerekek ott nőttek fel, és beházasodtak a

legelőkelőbb nemesi családokba. Ez ugyan növelte aszaporaságot, de rövidesen kiderült, hogy a megszülető újnemzedékek mágikus képességei jelentősen visszaestek akorábbiakhoz képest.– Ezért kezdtek boszorkányokat rabolni.– Igen, de született egy egyezmény az erdők népe és az EzüstKör között még 1624–ben, ami kimondta, hogy az effélecselekedeteknek véget kell vetni.– Úgy érzem, az egyezmény már nincs hatályban.– Épp ellenkezőleg – mosolygott Mircea. – A fénytündérekesküdöznek, hogy semmit sem tudnak a dologról, és csakis asötét oldal lehet érintett benne. – Összehúztam aszemöldökömet, mert ez ellentmondott annak, amit nemrégBillytől hallottam. – A sötétek persze ugyanezt mondjákpepitában – tette hozzá Mircea a reakciómat látva. – Deakárhogy is van, ez nem a mi ügyünk. Nem fogunk belefolyni azerdők népének politikai küzdelmeibe egyeden tagunk túlzottpénzsóvársága miatt, és ezt nyilvánvalóvá is tettük anagykövetükkel néhány órával ezelőtt folytatott tárgyalás során.Antonio megkapja, amit érdemel, és részünkről ezzel lezártnaktekintjük az ügyet.Ezen nem voltam meglepve. Habár a MÁGUS munkájábanrészt vettek, a vámpírok sosem mutattak érdeklődést máscsoportok tevékenysége iránt. Csak olyan mértékig működtekegyütt bárkivel, hogy saját érdekeik ne sérüljenek.– Csak az egyik boszorkány jött el? Mi lett a másik kettővel?– Biztos, hogy a sötét oldalhoz tartoznak – mondta Pritkin,engem kémlelve. – Lehet, hogy a Körből is kizárták őket abűneik miatt. Ha nem így lenne, nem szívódtak volna fel ilyensietve. A vallomást tevő boszorkány sem tudott sokat elárulniróluk, hisz szinte végig be volt kötve a szájuk. Annyit mondott,hogy egyikük felismerte önt, ezért ragaszkodott hozzá, hogy

segítsenek ártalmatlanná tenni a sötét mágust. Az előbb mégisazt mondta, hogy nem ismeri őket.– Így is van – vágtam rá. Nem beszélhettem Francoise-ról,hisz komplett őrültségnek hangzott volna, és én magam semértettem igazán. A mágiahasználók hosszabb ideig élnek, mint aközönséges halandók, de boszorkány ide vagy oda, ha valóban ővolt ott a francia kastély tömlöcében, akkor már réges-réghalottnak kéne lennie. Arról nem is beszélve, micsodamemóriával kellene rendelkeznie ahhoz, hogy azonnalfelismerjen egy arcot, amit több száz éve látott néhány percerejéig. Én azért ismertem meg, mert az én időszámításomszerint az egész közeli múltban zajlott le a találkozás. Rejtélyvolt számomra, hogy honnan ismert engem.– És gondolom, akkor a tündért sem ismeri, aki segített aszolgálói kiszabadításában. Ő a sötét tündérek egyik igen jólismert ügynöke.Pritkin kezdett az idegeimre menni.– Nem, nem ismerem, és ők nem az én szolgáim.– Azt is mondta, hogy látta Françoise–t halálra égni –erőltette Louis-César , aki szemlátomást elég célratörőegyéniség volt. Úgy döntöttem, inkább vele foglalkozom, mertPritkin úgysem hiszi el, bármit is mondok.– Mi történt a sötét mágussal? Megölte? – akadékoskodotttovább a hadmágus. – Látod, még csak nem is próbálja tagadni!– csapott le a habozásomra, és keresztülvágott a szobán. Akkoris kitaláltam volna, milyen dühös, ha nem nézek feléje, mivel azúj kis játékszerem olyan erővel szorult a csuklómra, minthaáramütés ért volna. Sikerült elkerülnöm, hogy felkiáltsak, demég mélyebbre dugtam a kezemet a köntös zsebében, nehogy akarkötő kilátszódjon. Volt egy olyan gyanúm, hogy Pritkinmosolya nem lenne őszinte, ha meglátná.

Tomas csak megmoccant, és már kettőnk között állt. Kicsitzavart, hogy ennyire gyors, de annak örültem, hogy hirtelen egyakadály képződött köztem és a mágus között. Tony udvarábanmindenkitől azt hallottam, hogy a hadmágusok veszélyes,vérszomjas és őrült figurák. Tekintve, hogy akik ezt mondták,többszörös gyilkosok voltak és egy kegyetlen vámpírnakdolgoztak, hajlamos voltam komolyan venni a fenyegetést.– Miért tagadnám? Az mentette meg a maga életét is, hogy énmegszálltam őt – mutattam rá. Köszönetet nem vártam, deörültem volna, ha végre nem ilyen gyilkos pillantásokkalméreget.– Inkább a halál, mint hogy a sötét mágia eszközei mentsenekmeg!– Legközelebb erre is odafigyelünk majd – mondta Tomas,mire én felkacagtam. Senkit nem akartam magam ellenhangolni, de szédültem az éhségtől és a kimerültségtől. Amúgytényleg jó beszólás volt, csak épp Pritkinnek nem tetszett.Mircea felállt, amikor kopogtatás hallatszott az ajtó felől.–Á, a reggeli. Tele hassal mindjárt jobb lesz a kedvünk.Egy fiatal férfi tolta be az ételtől roskadozó zsúrkocsit, ésmár az illattól összefutott a számban a nyál. Néhány perccelkésőbb már bepakoltam egy hatalmas tányérnyi palacsintát,virslit, fasírtot és friss gyümölcsöt. Szép ezüsttálakonszervírozták, porcelán csészékből ittunk, damasztszalvétát ésigazi juharszinipot is találtam az asztalon. Máris jelentősenmegenyhült a kedvem a Szenátus irányába. Épp még egy kis teáttöltöttem magamnak, amikor Pritkin utálkozva felhorkantott. Elsem tudtam képzelni, mi a baja, hisz előtte is ott volt amegrakott tányér.– Magát egyáltalán nem zavarja? – tudakolta. Ekkor vettemészre, hogy nemhogy nem evett semmit, de úgy bámul rám,ahogy szerintem én figyeltem a vérpatkányokat a kaszinó előtt.

Nem tudta pontosan, hogy kiféle–miféle vagyok, de abbanbiztos volt, hogy utál. Mivel a szám tele volt, csak kérdőnnéztem rá, ő pedig széles mozdulattal körbemutatott. – Nézzemeg őket!A villámra tűztem egy kis virslit, és körbepillantottam. Avámpírok is ettek, csak nem palacsintát. Képesek ugyan szilárdtáplálékot magukhoz venni, ahogy ezt Tony számtalanalkalommal bizonyította, de tápanyagokat nem nyerhetnek kibelőle. Ezt csak egyetlen dolog képes megadni a számukra, ésmost bőven jutott nekik belőle. Nem tudom, Louis-César evettemár, vagy valóban igaz, amit a Szenátusról regéltek, vagyishogy a tagjai olyan szintet értek el, melyen már csak hetenteegyszer kell táplálkozni. Rafe, Mircea és Tomas viszont velünkreggelizett, természetesen a szatír–vérlény hibridek vérétfogyasztották.Gyerekkoromban olyan gyakran láttam ilyen jeleneteket,hogy szinte már észre sem vettem. Az élve elfogott ellenfeleketmindig felhasználták ilyen célokra. A vámpírok között súlyosmodortalanságnak számít a vér elpocsékolása, még akkor is, haalakváltókról volt szó. A vér értékes, az életet jelenti. Ezzel ajelmondattal nőttem fel, de Pritkin szemmel láthatóan nem.Az egyetlen, ami kissé felkavart, Tomas volt, meg a fiatal,jóképű fogoly, akinek a nyakából lakmározott, és aki némiképpismerősnek tűnt nekem. Csokoládébarna szeme volt, jól illett asötét bundához, mely csípőtájon kezdődött, és körbevette jókoraférfiasságát. Meztelenül, kezét-lábát ezüstláncokkal megkötözvehozták fel. Ez volt a szokásos eljárás, a megszégyenítés is abüntetés részét képezte, de úgy gondoltam, ebben az esetbennem biztos, hogy célravezető eljárás. Azt nem tudom, hogy aláncokat miként viselte – a vérlények nincsenek oda az ezüstért–, de az biztos, hogy a szatírok imádják a meztelenkedést. Az őgondolkodásmódjuk szerint a ruha viselése azt jelenti,

takargatnivalónk van, valamelyik testrészünk nem tökéletes. Azide felráncigált példánynak semmi oka nem volt szégyenkezni,és alteste a szokásos módon reagált a vérszívásra, még jobbankidomborodtak tökéletes idomai. Ez persze csupán önkéntelenreakció volt, mivel eközben az arcát annyira eltorzította afélelem, hogy beletelt egy időbe, míg rájöttem, ő az a pincér, akiüdvözölt engem a szatírok bárjában.A jelenet felzaklatott, és nem azért, mert ismertem őt, vagymert láttam rajta a rettegést. Jobb, ha most megtanulja a leckét,és többet nem vívja ki maga ellen a Szenátus haragját. Avámpírok nem arról híresek, hogy harmadik esélyt is adnának.Nem, végül bevallottam magamnak, Tomas vámpírfogaizavartak, és az, hogy láttam, micsoda élvezettel habzsolja a frissvért. Még mindig nehéz volt elfogadnom, hogy a „Tomas" és a„vámpír" összetartozó fogalmak.Rossz érzésem ellenére sem néztem félre. A gyengeség jele,ha valaki érzelmeket mutat ki a büntetések láttán, ésudvariatlanság másra figyelni, hisz a nyilvános megszégyenítéslényege pontosan az, hogy mások végignézik. Mindenesetre eztkövetően inkább Mirceára összpontosítottam. Az ő vérszívásasokkal kevésbé volt felkavaró, mint Tomasé, és amúgy is ottvolt az orrom előtt.– Azt hittem, nem szereted a vérlények vérét – próbáltamolyan társalgást kezdeményezni, amely megszokott avámpírcsaládoknál. Mircea is ott volt, amikor Tony elkapta avérfarkasok falkavezérét, de visszautasította a megtiszteltetést,hogy lakmározzon. – Egyszer azt mondtad, keserű.– Meg lehet szokni – válaszolta Mircea, és elengedte a feketebundás alakváltót, aki a padlóra zuhant. – Nem lehetekválogatós, ma este szükségem lesz az erőmre.Öntöttem még egy kis teát, és vágyakozva tekintettem Pritkingusztusosán megpakolt tányérjára.

– Azt már nem eszi meg? – kérdeztem. Nem tehettem róla,farkaséhes voltam, minden bizonnyal Billy Joe ténykedésemiatt. A mágus nem reagált, a földön heverő eszméletlen lénytbámulta leplezetlen undorral. Mircea csúsztatta át a teli tányértelém, én pedig hálásan nekiestem.– Antoniónak voltak még gondjai azzal a falkával, miután avezérhímet megölték? – kérdezte, és sejtettem, hogy miregondol. Szirupot öntöttem a mágus érintetlenül hagyottpalacsintájára, és vajat is kentem rá.Nem hiszem. Legalábbis én nem hallottam róla. Persze Tonynekem nem számolt be minden lépéséről.– Akkor már ketten vagyunk így ezzel, dulceatã – vetett rámkeserűen gúnyos pillantást. – Bogãtia stricã pe om.– Tudod, hogy nem beszélek románul, Mircea.– A jómód keveseknek adatik meg, de sokakat tesz tönkre.Megráztam a fejem. Nem létezik, hogy Tony kockáztatná, hogymagára haragítja a Szenátus és a Kör tagjait is, kizárólag a profitmiatt.– Tony szerintem hatalmat akar. A pénze már megvan.– Látom, nem is olyan üres a fejed. A szellemed tanítilyesmikre? Majdnem Tomas arcába löttyintettem a forró teát.– Hát, nem éppen – fortyantam fel. Az egyetlen dolog, amireBilly tanított, néhány illegális kártyatrükk, no meg pár disznóversike volt.– Hallja egyáltalán, amit mond? – nézett rám Pritkinellenségesen. – Ez itt épp most ölt meg valakit, és magának ezmeg se kottyan! Ennek a szerencsétlennek a szellemét is afoglyává tette, mint azt a kísértetet, és a sötét boszorkákat? Ezértül itt ilyen meglepően csendben?Azon gondolkodtam, megéri-e egyáltalán pazarolni azenergiámat. De mivel sokkal jobban éreztem magam a rengetegpalacsinta után, úgy éreztem, ideje felvilágosítanom Pritkint.

– Először is, az a vérlény nem halott, csak elájult. Másodszor,nem ejtek rabul szellemeket, sőt, amennyire tudom, ez nem islehetséges. És harmadszor: a vérlényeknek nincsenekszellemeik, ahogy a vámpíroknak sem. Nem tudom, miért, deígy van.– Talán, mert a lelkük már rég a Pokolban van – replikázott,nem érdekelve, milyen pillantásokat vet rá Mircea és Rafe. Atöbbiek nem törődtek vele. Tomast lefoglalta az étkezés, Louis-César meg szemlátomást erős fejfájással küzdött.– Amikor a Szenátus üléstermében láttam, mire képes, azongondolkodtam, mennyire hajtja a halálvágy. Most már látom,hogy tényleg öngyilkos típus.– Akkor elismeri, hogy ezek a lények örömmel végeznénekvelem?Mirceára néztem, aki mintha azon tanakodott volna,fogyasszon-e desszertet, vagy sem.– Ha így folytatja tovább, még eljöhet a pillanat – hergeltem,majd arra gondoltam, felvilágosítom a mágust, mielőtt mégdührohamot kap. – Ez a fickó ahhoz a csoporthoz tartozik, akikpár órája ránk támadtak. De a vámpírok nem fogják megölni,legalábbis most nem. Az első támadásért figyelmeztetés jár, ésha ebből tanulnak, akkor nem kerül sor második alkalomra.– Szóval akkor nem szörnyek és gyilkos teremtmények, csakmindenki félreérti őket, igaz? – nézett rám Pritkin undorral.Mircea megpróbálta visszafojtani a nevetését, de azért nemerőlködött túlságosan. Ahogy a szemébe néztem, éreztem, hogyaz én ajkaim is remegni kezdenek.– Te gyilkos szörnyeteg vagy, Mircea?– Minden kétséget kizáróan, dulceatã– válaszolta vidáman.Mircea rám kacsintott, mielőtt meghunyászkodott áldozatát kicserélteegy másikra, akit épp akkor hoztak be neki. Ez embervolt,

Tony nappali személyzetéhez tartozhatott. Valószínűleg őtsem az agya, hanem az izmai miatt szerződtették, mertmogyorószín szemeiből csak úgy sütött a vak düh, meg sempróbálta palástolni. Már eddig is túl sokat átkozódhatott, mert abokáján és csuklóján viselt pántokon kívül a száját isfelpeckelték. Ha attól kiakadt, amikor a vérlények megkapták anekik járó büntetést, mit fog szólni, amikor egy emberreltörténik meg ugyanez?Talán épp azért, mert a fickó lázadó típusnak tűnt, Mirceaegy felületes pillantással átsiklott a nyak, vagyis a leggyakoribbtáplálék–szerzési pont felett. A férfi fizikailag csaknemtökéletesnek volt mondható, kusza, bronzszínű fürtökkel,klasszikus vonásokkal és jól lejlett izomzattal. A balmellbimbója alatt azonban volt egy kis heg, s ez felkeltetteMircea érdeklődését. A vámpír végigfuttatta hosszú, fehér ujjaita sebhelyen, mintha memorizálni akarná. Szerintem azongondolkodott, hogy a túloldalon is jól mutatna egy hasonló. Amell egy másik kedvelt pont, a férfi úgy viselkedett, mint akinagyon is Jól tudja ezt. Láttam, hogy izzadság gyöngyözik ahomlokán, és idegesen nyeldes. A gyömbérszínű mellszőrzetbenelrejtőző bimbó szinte rögtön előbújt Mircea érintése során, és afickó idegei ekkor mondták fel a szolgálatot. Vadul forgószemekkel nekiiramodott, de alig fél métert tudott megtenni,amikor Mircea fejmozdulatára Rafe elkapta, és a heverőhözcipelte.A fogoly megfeszült Rafe szorításában, aki egyik karjávalúgy fonta át a szökevény derekát, mintha satuban lenne. A férfitjobban aggasztotta a vasmarkú Rafe, mint Mircea, aki úgynézegette az artériás pontokat, mint aki az étlapról szeretnékiválasztani a legfinomabb csemegét. Az áldozat felnézett, és apillantásunk találkozott. Kikerekedett szemmel bámult rám,mintha most venné észre először, hogy mások is vannak a

szobában. Az arca eddig is vörös volt, s a most hirtelen egészena mellkasáig pirult. Kíváncsi voltam, mióta állhat Tonyszolgálatában. Az udvarban nem volt szokás elpirulni, még azélőknek sem. De gyorsan meg is feledkezett rólam, amikorMircea félrevezetően gyengéd érintése egyszer csakmegkeményedett, és térdre kényszerítette. Nem jött rá, hogy avergődésével csak még nagyobb mulatságot okoz avámpíroknak. A combján és a lábszárán megfeszültek az izmok,ahogy szabadulni igyekezett. Követtem Mircea tekintetét, ésmáris tudtam, hogy mire készül.A férfit a heverőhöz vonszolták, a térdét szétfeszítették. Úgytűnt, jobban zavarja, hogy nemi szerve mindenki előtt láthatóváválik, mint a közvetlen veszély, amibe került. De amikor Mirceaszájából előbukkantak a tökéletes ívű, csillogó szemfogak,azonnal elfelejtette szemérmességet. Megpróbált lecsúszni akerevetről, de megkötözött lábával és kezével erre kevés esélyemaradt. Mircea visszalökte a térdére, hogy jobb szögbőltámadhasson, de nem csapott le azonnal. Hagyta, haddnövekedjen tovább a pánik az áldozatban, amint megérezte,milyen erő lakozik a vámpírokban. Tehetetlenül vergődöttMircea szorításában, a szájpecek mögül csak elfojtottnyöszörgések hallatszottak. Egy idő után már én is láttam acombartériát, a nagy erőlködéstől teljesen kidagadt a lábán.Amikor a fickándozásai elcsitultak – talán a fáradtság miatt,vagy azért, mert semmi nem történt –, Mircea rábukott,belemélyesztve fogait a férfi puha bőrébe a csípőízület tájékán.Egy meglepett kiáltás hallatszott, amikor a verőér felszakadt, ésa férfi szemei fennakadtak, amint Mircea rátapadt a sebre, ésszívni kezdte a vért. A küzdelem újra fellángolt, de Rafeodalépett, hogy mestere nyugodtan táplálkozhasson, ne kelljenaz étel mocorgásával törődnie.

Pritkin jól láthatóan összerándult, amikor hirtelen Rafe isráharapott a nyaki artériára, de volt elég esze ahhoz, hogy neavatkozzon közbe. A vámpíroknak joguk van a vérszíváshozmindaddig, amíg az áldozat életben marad. A menü szerepétéppen betöltő fickó arckifejezését látva úgy éreztem, őtelfelejtették tájékoztatni erről a szabályról. Valóban nem voltszép látvány, de a mágus undorodó arckifejezése sem tetszett. Aférfi gyilkossági kísérletet követett el, ehhez képest egészenenyhe egy ilyen büntetés. No és Pritkinnek aztán pláne nem voltjoga ítélkezni.– Mondja csak, Pritkin, mennyit nyírt ki az éjjel? Fél tucatot?Vagy többet? Már nem is tudtam számolni.– Az önvédelem volt – méltatlankodott a hadmágus. – Ésmegpróbáltam megvédeni magát azoktól, akiket az őrültségévelmagára szabadított. – A gyerekként szipogó férfira nézett, éslátszott, hogy alig bírja türtőztetni magát. A kezeit ökölbeszorította, amikor látta, hogy az áldozat egész teste vonaglik, ígypróbál szabadulni az égető érzéstől, amit a vámpírok mindenegyes szívása okoz. – Ez undorító.Sokkal undorítóbbnak tartottam volna, ha most épp énszenvedek ilyen agóniában, a térdeplő férfi pedig Tonytól vesziát a jutalmul szánt zsák pénzt. Én már csak ilyen gyakorlatiasvagyok.– Enni nekik is kell. Jobban örülne, ha hajtóvadászatokat rendeznének,mint a régi szép időkben?– Mindenki tudja, hogy bárkit elkapnak, aki nem elég erős,hogy megvédje magát. A Kör épp azért jött létre, hogylehetőséget nyújtson az embereknek megvédeni magukat azeffélék ellen, és erre maga, aki állítólag hozzánk tartozik, itt ül,és a pártjukat fogja. Magától jobban felkavarodik a gyomrom,mint tőlük – hadarta Pritkin, és láttam, hogy harcolni akar. Azösszeszorított állkapcsa, megfeszülő testtartása is erről

árulkodott. Rá akart rontani valakire, de nem merte megtenni, ésezért inkább szócsatát vívott. A helyzet viszont az, hogy én semvoltam túl diplomatikus kedvemben.– Ugyanannyira vagyok ember, mint maga. És ott voltam azéjjel,nekem ne játssza meg magát. Amíg a Fekete Kör be nemavatkozott, nagyon is elemében volt, mind a ketten tudjuk. Nejöjjön ezzel az önvédelem dumával. Maga egy ragadozó. Éppeleget láttam a fajtájából, hogy felismerjem.Megszakítottam a monológom, mert történt valami a férfivala heverőn. A vámpírok valószínűleg előre sejtették, hogy ezkövetkezik, mert hátradőltek, és csak figyelték, ahogy azáldozatuk finoman remegni kezd, majd a borzongás az egésztestére kiterjed, mintha egy földrengés hullámait látnánk.Néhány másodperc múlva az egész teste elképesztő ívbenfeszült meg, csupán megkötözött kezei, és combjának hátsó felemaradt érintkezésben a heverővel. Ezután indult be az elsöprőerejű magömlés, úgy lövellt kifelé újra meg újra, mintha sohanem akarná abbahagyni. A fejét hátraszegte, a szemel be akartahunyni, de Rafe elkapta a tekintetét, és kényszerítette, hogyminden figyelmét annak szentelje, ami épp a testével zajlik. Aférfi tágra nyílt szemekkel, még mindig reszketve nézte, ahogytelefröcsköli saját, napbarnított bőrét és a fényesre csiszoltfapadlót.Úgy tűnt, soha nem lesz vége, a teste képtelen megnyugodni,addig hajszolja magát, amíg szíve felmondja a szolgálatot. Devégül elcsitult, előredőlt, hogy hosszú haja eltakarja vörösen égőarcát. A vámpírok egy egészen kicsit megtaszították, és testekoppanva dőlt le a heverő és a dohányzóasztal közé. Ekkor esettle, hogy végig erre, a vérszívás szexuális mellékhatására vártak,addig nem akarták abbahagyni. így aztán harmadikként a teljesmegaláztatást is felvették a büntetési listára a fájdalom és a

félelem mellé, ezzel biztosítva, hogy többé ne kerüljön azútjukba. A tekintetét látva, ahogy ott feküdt összegörnyedve ésreszketve, azt hiszem, a lecke sikeres volt.A mágus még véletlenül se nézett volna a földön heverőszánalmas kupac felé. Kicsit rosszul éreztem magam, hogy nemsajnálom jobban szegény ördögöt. Nem tudtam, mit kelleneéreznem, de Pritkin arckifejezése elgondolkodtatott. Emiattmentem át rögtön védekezésbe, annak ellenére, hogy amit addigmondtam, mind igaz volt !– A vámpírok nem vadásznak emberekre, csak azokra, akikmegpróbálnak ártani nekik. A Szenátus sem szeretné, túl nagylenne az esély, hogy valakit meglátnak, és megkezdődnek apletykák meg a találgatások. Esetleg egy újdonsült vámpírelfelejtene elrejteni egy testet, és jönne a nyomozás. A szabadvadászat 1583 óta tilos, amikor az Európai Szenátus egyezségetkötött a maguk Körével. Ilyet még Tony bandatagjai semcsinálnak.– Ezt nagy örömmel hallom – jegyezte meg Mircea, majdelőhúzott egy monogrammal ellátott zsebkendőt, és megtörölte aszáját. Az ajkait kivéve egyetlen aprócska csepp sem jutottsehová. Ja kérem, a gyakorlat. Mivel a kifolyó vért már nem isszippantotta magába, úgy tűnt, teljesen jóllakott. A fickó nyilvántovább tartotta vissza, mint várták.– Tudom, mit mondanak a törvények – nézett körbe aszobában Pritkin megvető mosollyal. Kezdtem kételkedniabban, hogy van őszinte mosolya is. – De a világon több ezervámpír él. A legtöbbjüknek kétnaponta ennie kell. Ez elég sokellenséget jelent. Vagy azt akarja mondani nekem, hogy azállatok vérét kóstolgatják? Nyilvánvalóan hazugság.– Ne beszéljen hülyeségeket – fakadtam ki, és feltűnt, hogyegyik vámpír sem veszi a fáradságot, hogy megvédje magát.Talán már belefáradtak, vagy úgy gondolták, Pritkin nem éri

meg a vesződséget. Esetleg érezték, hogy mondhatnának bármit,a hadmágus véleménye úgysem változna. Lehet, hogy nekik voltigazuk, de én nem szeretem, ha nem az enyém az utolsó szó. – Avámpírok soha nem ontanak feleslegesen vért, ez a legfőbbszabályuk, még az ellenségeikkel szemben is. Még ők is kapnakegy második esélyt, ez tudomásom szerint méltányosabb, mintamit a Kör alkalmaz a renitens mágiahasználókkal szemben. Ittcsak vámpíroknak jár azonnali kivégzés a szembeszegülésért.Pritkin tehetetlenül nézte, ahogy a férfi megpróbállebéklyózott végtagjaival elkúszni. Szemében még mindig ariadalom látszott, i estét a kimerültség és a láncok viselték meg.A vérveszteség miatt bizonytalan mozdulatokat tett, kétszer iselcsúszott a síkos padlón. Végül elért az ajtóig, ám ezzel nemsokra ment, mert képtelen volt kinyitni a zárat. A szájávalpróbálta, de nem sikerült, ezért meg kellett fordulnia,szembenézni kínjának okozóival, hogy hátul összekötött kezévelmatathasson az ajtón. Most már én is kezdtem szánni,függetlenül attól, hogy pár órával korábban minden gondolkodásnélkül golyót röpített volna a fejembe, ha alkalma nyílik rá.Persze most nehéz volt hidegvérű gyilkosként gondolni rá,ahogy ott állt, petyhüdt nemi szerve bánatosan himbálózottragacsos combjai Közt, nyakán és ágyékán pedig egy-egy kisvércsík húzódott, amit nem tudott letörölni. Pritkin igencsakmérges képpel fordult felém.– Azt mondja, a sajátjaikat keményebben büntetik, mint akívülről jövőket? Hazudik! A szörnyek nem ismerik akönyörületet.– Higgyen, amit akar, de ez az igazság – vontam meg avállam. –Nem lát itt vámpírokat, vagy igen? Ha bármelyik isfogságba esett, az. mostanra már karóval a szívében fekszik.Mármint, ha készséges volt a kihallgatáson. Ha nem, akkorJacknek ma megint túlóráznia kell.

– Ez nem könyörületesség kérdése, Pritkin mágus, errőlbiztosíthatom – szólt közbe Rafe, miközben szemét az ajtótkaparászó, béklyóba vert emberen tartotta. – Egyszerűen nemérezzük úgy, hogy a népe komoly fenyegetést jelentene ránk.Pritkin erre csak mérgesen felhorkant, és átsétált a szobán,hogy kinyissa az ajtót. A férfi a hátán landolt a kinti padlón, akészenlétben álló szolgák legnagyobb meglepetésére.Felnyalábolták, és elvitték egy kicsit megleckéztetni. Nemmintha még szüksége lett volna rá ezek után.– És általában hogyan étkeznek? Ugye nem akarja aztmondani, hogy máskor nem fejezik be azt, amit itt mostelkezdtek? Úgy értem, ha nincsenek szemtanúk?Egyértelmű volt, hogy Pritkin csak provokálja a vámpírokat.Elképzelhetetlen volt, hogy ne tudjon róla. A Tony udvarábanmegforduló mágusok egyike sem lepődött meg a lakomákon.Lehet, hogy az iskolában megtanították őket, hogy palástolják azérzelmeiket, de nekem inkább az volt a benyomásom, hogy eznem volt valami óriási titok. Pritkin megdöbbenése mégisőszintének tűnt. Mégis, mi a frászt oktatnak akkor amágusiskolákban? Mirceára néztem:– Meg akarod mutatni neki?Mircea lelkesen felkacagott.– A legnagyobb örömmel megtenném, dulceatã, de én nembízom magamban. Túl nagy lenne a kísértés, hogymegszabadítsam magunkat bosszantó jelenlététől, pedig akonzul a leghatározottabban kijelentette, hogy nem eshetbántódása, amíg nem szolgáltat rá okot – pislantott Pritkinirányába. – És sajnálatos módon eddig majdnem rendesenviselkedett.– Mutasd meg rajtam.

– Nem – lépett közbe Tomas, és a hangjától összerezdültem.Eddig olyan csendben volt, hogy megfeledkeztem róla. – Nekisem eshet baja.– Azt hiszem, a mi drága Cassandránk pont erre szeretnerávilágítani – felelte Mircea. – Ha megfelelően csináljuk,egyáltalán nem fájdalmas – majd rám nézett. – Az udvarbanbiztos gyakran voltál donor. Ismered a folyamatot, ugye?– Persze, sőt, még egy falánk szellemet is megetetek néha.Mivel már mindkettőhöz volt szerencsém, tudtam, hogy avámpírok erőcsapolása egy kicsit más jellegű, mint Billy Joefeltöltekezése. O például közvetlenül tudja hasznosítani azenergiáimat, míg a vámpírok a véremen keresztül jutnak hozzá.Billynek erre nincs szüksége, persze ez érthető, hiszen a testeelég régóta valahol a Mississippi fenekén fekszik. Elégkörülményes lenne a vért feldolgoznia, nem beszélve arról, hogya teste nemigen vágyhat további folyadékra.Mircea jellegzetesen kecses suhanásával közeledett. Mindenélőhalott képes erre a mozgásra, de mellette még a vámpírok isesetlennek látszanak. Tudtam, hogy nem lehet bajom – régimotoros a szakmában, és túlságosan tele van ahhoz, hogyesetleg sokat szívjon. Billy Joe volt az, akit jól le fogok cseszni,ha a gyáva elő mer még bújni valamikor. Billy energiaszívásaáltalában nem okozott gondot, mert a táplálékkal és pihenésselgyorsan feltornásztam a szintemet. De pontosan ismerte aszabályokat, hogy egy alkalommal mennyit szívhat le belőlem,és nagyon nem tartotta be őket, különösen tegnap esett túlzásba.– Most meg mire készülnek? – lépett előre Pritkin, de Tomasközénk állt. Egyikük sem látszott boldognak.– Ügyelj, hogy jól lásson mindent, Tomas – szólt Mircea,aggodalmas arccal nézve le rám. – Csak egyszer fogommegmutatni. Cassandra már így is fáradt, és még sok mindenrőlkell beszélnünk. Nem akarom, hogy közben elaludjon –

mosolygott, és a kezével játékosan összecsípte az államat. Azérintése meleg volt, ahogy mindig. Az idős vámpíroknál márnem attól függ a testhőmérséklet, hogy milyen rég jutottakutoljára táplálékhoz. – Nem foglak bántani – ígérte.Most eszembe jutott, miért is szerettem Mirceát mindig. Asötétbarna szemek és a valóban kecses test is nyilvánhozzájárult, no meg működtek bennem a hormonok is, de amegjelenésnél mindig is fontosabb volt az őszintesége. Soha,egyetlen hazugságon sem kaptam rajta. Szemernyi kétségemsem volt afelől, hogy meggyőzően tud hazudni, ha akar –másképpen szinte lehetetlen volna fenntartania pozícióját –, develem szemben mindig becsületes volt. Talán apróságnak tűnik,de egy árulásra és félrevezetésre épülő világban az őszinteségfelbecsülhetetlen kincs. Visszamosolyogtam rá, és csak részbenazért, hogy Pritkin is lássa.– Tudom.A hadmágus nem jutott a közelembe, de folyamatosankiabált.– Ez őrültség! Hagyja, hogy a vérét szívják? Ráadásul önkéntbeleegyezik? Úgy fogja végezni, mint a többiek.Mircea válaszolt helyettem, de közben csak engem nézett.Most fedeztem csak fel, hogy a szeme nem is csupán barna,hanem több szín keveredik benne. Kapucsínó, fahéj, arany, sőt,még egy kis mélyzöld is felbukkant benne. Gyönyörű volt.– Ha csak úgy, válogatás nélkül mindenkire vadászunk azemberek világában, ahogy maga képzeli, Pritkin mágus, akkormiként lehetséges, hogy nincsenek ezrével, sőt, milliószám újvámpírok? Csak három harapás kell hozzá egymást követőnapokon hetedik, vagy magasabb szintű vámpíroktól. El tudjaképzelni, hogy ha nem tartanánk be a korlátozásokat, hány ilyeneset történne, akár véletlenül, akár szándékosan? Rövidesen márnem csupán mítosz lennénk, és ismét vadásznának ránk.

Kis szünetet tartott, de már nem is kellett folytatnia. Nemhinném, hogy Pritkin ne lett volna tisztában azzal, amiDrakulával történt. Sőt, a korai időszakban Mircea maga isszámos alkalommal kis híján fogságba esett, ahol kivégeztékvolna. Radu, az öccse nem volt ilyen szerencsés. A csőcselékelkapta Párizsban, és az inkvizíció elé cipelték. Több mint egyévszázadon át megállás nélkül kínozták. Amikor Mircea végrerátalált, és kiszabadította, már menthetetlenül őrült volt. Radutazóta is biztos helyen, elzárva tartják.– Valamikor az élet állandó háborúból állt – elevenítette felMircea, mintha tudta volna, mire gondolok. – Köztünk és azemberek között, a vámpírok családjai közt, vámpírok ésmágusok között, vég nélkül. Egészen addig, míg megszületett aSzenátus, és azt mondta, elég, ennek véget kell vetni, vagy sajátmagunkat pusztítjuk el. Senki nem akarja, hogy újrabeköszöntsön az a kor, legfőképpen nem az emberekkel valóviszály. Még ha legyőznénk is azok milliárdjait, akik ellenünkvannak, a végén mi veszítenénk, mert ki táplálna minket, hanincsenek emberek? – tette fel a kérdést, és Pritkinre nézett. –Nem akarhatjuk, hogy a vámpírok nagy tömegekben, szabadonportyázzanak, felügyelet nélkül, hisz így esélyünk sem lenne atitkunk megőrzésére. Harapunk, és leszívjuk a vérét annak, akitkivégzésre ítélünk, vagy elrettenésként, ahogyan az előbb látta.De egy átlagos étkezéshez – és ezzel a figyelme visszatérthozzám – sokkal gyengédebb módszert alkalmazunk.Rám mosolygott, és olyan érzés töltött el, mint amikor esősnapok után először megpillantjuk a napot. A lélegzetem is elállt.– Most mit csinál vele? – lesett ki Pritkin Tomas vállamellett. – Nem is csinál semmit – mondta aztán szintecsalódottan.Tomas odanyúlt, és levette Mircea kezét az arcomról.– Hagyd már, elég!

– Ő ajánlotta fel, Tomas, te is hallottad – nézett fel Mirceacsodálkozva. – Mi a bajod? Megígértem, hogy gyengéd leszek.Tomas szeme megvillant, összeszorította a száját. Idegesnektűnt. Mircea szeme egy pillanatra elkerekedett, majd tekintetecinkosán megvillant.– Ó, bocsáss meg, nem értettem. Egy kis kóstolót csak nemirigyelsz tőlem.Végigsimította az arcomat, finoman, de mindvégig Tomastnézte.– Tényleg olyan édes, amilyennek látszik? – kérdezte, amireTomas csak dühös morgással válaszolt. Ezúttal erősebben lökteel Mircea kezét. Szerettem volna túl lenni az egészen.Kérdéseket akartam feltenni Pritkinnek, de amíg nem jön képbeezzel a vérszívás dologgal, teljesen használhatatlan lesz.– Csinálhatnánk már?– Majd én, ha mindenáron meg kell tenni – jelentette kiTomas, és fölém hajolt. Azonnal elhúzódtam előle.– Nana. Ebbe nem egyeztem bele.Rendben van, egy-két dolog miatt az adósa voltamTomasnak, de ez túl sok lett volna. Mircea ismét felnevetett,öblösen és melegen szólt.– Tomas, hát nem mondtad el neki?– Mit nem mondott el? – érdeklődtem hirtelen kellemetlenelőérzettél. Mircea tekintetéből némi rosszindulatot véltemkiolvasni.– Csupán azt, hogy már hónapok óta táplálkozik belőled,dulceatã, és, ahogy az ilyenkor lenni szokott, már kialakult a...birtoklásvágy.– Mondd, hogy csak szórakozik! – néztem halálra váltanTomasra. A válasz az arcára volt írva, mielőtt megszólalt volna.Egy világ omlott össze bennem. A táplálásnak szigorú szabályaivannak a vámpírok társadalmában. Nem lehet hosszabb időn át

ugyanazt az embert használni donorként, mert a vámpír sajáttulajdonaként kezd tekinteni rá, és ez a féltékenység számoskonfliktushoz vezethet. De a vér engedély nélküli csapolása egyolyan személytől, aki az emberek világához tartozik, nemegyszerű szabálysértés. És elsősorban nem a táplálkozásszexuális jellegű mellékhatásáról van szó. Mindenkire, aki atermészetfeletti világ tagja, különleges törvények vonatkoznak.Tomas egy sor szabályt hágott át ezzel, nem is szólva arról,hogy ismét elámít. Szóval minden egyes vele kapcsolatos dologilyen vagy olyan módon egy vámpírtrükk eredménye, a külsejétőlkezdve a saját érzéseimig. Azt, hogy a kilétét eltitkolta, talánmég megbocsátottam volna neki, de ezt soha. Nem hittem el,hogy megtette, de be kellett látnom, hogy mégis képes volt rá.– Nem csináltam gyakran, Cassie – kezdte Tomas, az ajkátnyalogatva. – Tudnom kellett, hogy mikor merre jársz, és arendszeres csapolás kialakít egy köteléket. Ez segített, hogybiztonságban légy.– Ó, milyen nagylelkű tőled – csak ennyit tudtam kinyögni,mert még mindig úgy éreztem, mintha fejbe vertek volna.Elkezdtem feltápászkodni – nem is tudom, miért –, amikorMircea egyik kezét a vállamra helyezte. Az arca most komolyvolt, mintha csak most jött volna rá, mennyire lesújtott a hír.– Minden okod megvan arra, hogy dühös legyél Tomasra,dulceatã , de erre most nem alkalmas az idő. Az én hibám volt,nem kellett volna ugratnom. Ha egy kis időre félre tudod tenni aharagod, és megengeded, akkor folytatnám, különben az egésznapot felesleges veszekedéssel töltjük.– Nem akarok veszekedni – mondtam, és ez igaz is volt. Csakhozzá akartam vágni valamit Tomas fejéhez, mindegy mit, csakjó nehéz legyen. De ettől még nem kapnám meg a válaszokat, ésazok jelenleg fontosabbak, mint a bosszú.–Jó, csak vidd el a közelemből.

– Rendben. Tomas, légy oly kedves.Egy pillanatra úgy tűnt, Tomas ellenkezni akar, de aztán, azérzékelhető habozást követően jó egy méterrel hátrébb lépett.Ott megállt, és csökönyösen maga elé nézett. Én mégmesszebbre küldtem volna, de tudtam, úgyis azzal jönne, itt kellmaradnia, hogy figyelje Pritkint. Mivel ez nekem is fontos volt,nem kötözködtem.Mircea sóhajtott, és újra kezébe fogta az arcom. Ezúttal nemhúzta sokáig. Az ujjaival finoman végigsimított az államon,majd a nyakamon, és máris éreztem, hogy az ereje hívogat. Azölelése valóban gyengéd volt, mintha nem is ért volna hozzám,mégis megborzongtam, mert a vágy kellemesen meleg érzéseöntött el, és táncolt végig a testemen, feloldva a feszültség egyrészét, ami Tomas miatt tombolt bennem. A bőrömöncsiklandozó érzés szaladt végig, és ködszerű, haloványenergiahíd jött létre köztünk. Ekkor azt is megtudtam, kinek avédelmezőjében lubickolt Billy Joe nem sokkal korábban, kinekaz erejét vettük kölcsön, hogy beszálljunk a harcba a Daniénál.Ugyanaz a szédítő, felemelő pezsgő-a- jégen érzés volt, amely akaszinó mellett költözött belém. A vonzás, a nevetés és amelegség olyan elegye, mely legelső pillanatától kezdve súlyosfüggőséget okoz. Tudtam, bosszankodnom kellene amiatt, hogyvédelmezőkkel fojtja le az erőmet, de aki ilyen érzelmekbenlubickolhat, az egyszerűen képtelen mérges lenni. Úgy áradt szétbennem, mint a ragyogó napsütés, és örömömben kacagnikezdtem.Mircea akkor látott hozzá, amikor az energiáinkösszeolvadtak. Én éppen akkor egy csodás, arany fürdőbenlubickoltam. Mintha nem a nyakamat, hanem valami sokkalintimebb testrészemet érintette volna, és egy kis ideig valóbanelhittem, hogy a köntös lekerült rólam, és egy meleg kéz atestem minden táját bebarangolja. Nyelni próbáltam, de a szám

kiszáradt. Ekkor lüktetést kezdtem érezni az altestemben. Egyréges-régi emlék jutott eszembe: egy este, Mirceával ketten adíványon ülünk összebújva Tony egyik szobájában, a hajamatsimogatja, és egy mesét mond nekem. Azon a látogatásán többidőt töltött velem, mint Tonyval, rengeteget lovagoltatott a térdén,de soha nem éreztem ilyesmit. Persze akkor még csaktizenegy voltam. Most is szerettem volna az ölében lovagolni,de egészen másként.Mircea meglehetősen fura arckifejezéssel tekintett rám, szintemegzavarodva, mintha nem ismerne fel. Néhány pillanatig azarcomat fürkészte, majd megfogta a kezemet, és fölém hajolt.Ajkainak rövid érintését éreztem a kézfejemen, majd elengedett,és hátralépett. Az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél, delélegzethez sem jutottam. Mintha összetört volna a szívem, avilág számomra legértékesebb dolgától kellene megválnom.Majdnem kinyújtottam utána a kezem, hogy visszahúzzam, deaztán visszafogtam magam, mielőtt megszégyenülök mindenkielőtt. Csak ültem ott, igyekeztem némiképp lecsillapítani adübörgő pulzusomat, és közben bámultam rá.Már el is felejtettem, mennyivel bensőségesebb élmény egyvámpírtáplálás, mint az, amit Billy Joe-val produkálunk. Azelőbb erre az aspektusra nem is gondoltam Mirceávalkapcsolatban, de most ámulattal eszméltem rá. Megvolt benne akarizma, ami egész családját híressé tette, a hatalma elegendővolt ahhoz, hogy megszerezze és megtartsa a Szenátus egyikszékét, és azt senki nem tagadhatta, hogy férfiszépség terén semlehetett ellene kifogás. Természetesen sosem találkoztam semDrakulával, aki sokkal korábban meghalt, mint ahogy énszülettem, sem a szerencsétlen sorsú Raduval. De Mirceáranézve könnyen érthető volt, miért legendás hírű az egészdinasztia. Ha találkoztál valamelyikükkel, nem felejtetted el

többé, bármilyen trükkel is próbálták megtéveszteni amemóriádat.Felnéztem, és láttam, hogy Tomas mogorván tekinget holrám, hol Mirceára. Most meg mi a problémája? Már vége azegésznek. Aztán a tükörbe néztem, és láttam, hogy a tekintetemhomályos, kipirult vagyok, és az ajkaim félig szétnyíltak.Pontosan úgy néztem ki, mint aki épp most van túl egy élvezetesszeretkezésen. Ha jobban belegondolunk, ez nem is volt olyanmessze a valóságtól. Gyorsan összerendeztem magam, hogykevésbé tűnjek kielégültnek.Pritkin csalódottnak látszott, mintha inkább fájdalmatszeretett volna látni, mint élvezetet.– Nem hiszem el, hogy most táplálkozott. Nem jutott vérhez,nem is szakította fel a bőrét.– Épp ellenkezőleg – igazgatta meg a gallérját Mirceaizgatott mozdulattal. – Ez táplálkozás volt, ha mégoly gyengédis.Tomasra nézett, mintha mondani akarna neki valamit, deaztán meggondolta magát. Inkább Pritkin felé fordult, ördögimosollyal az arcán.– Raffaello most magán is bemutatja ugyanezt, hamegengedi.Rafe átszelte a szobát, és az ujjait Pritkin csuklója köré fonta,mielőtt egyet pisloghattam volna. A hadmágusból pánikszerűhullámokban tört ki az energia, és éreztem, ahogy a karkötőmismét a csuklómra szorul.– Nem fogom bántani – nyugtatgatta Rafe szinte lekezelően.–Ugyanaz fog történni magával, ami az előbb Cassie-vel. Talánmaga kevésbé bátor, mint ő?Pritkin nem is figyelt oda rá. Ha csak az arcát látom, azonnalfedezéket keresek, de szerencsére ott volt Rafe, aki vasmarokkal

tartotta. Nem is tehetett másképp, hisz egyértelmű parancsotkapott mestere mesterétől.– Engedj el, vámpír, vagy a Körre mondom, hogy megbánod!Egyik pillanatról a másikra Pritkin varázslatai engem kezdtektámadni. Földdel és vízzel egyszerre dolgozott, ígypárhuzamosan éreztem azt, hogy eltemetnek és hogymegfulladok. A karkötőm úgy rángatott, mintha egy kis állatottartanék a kezemben, aki veszettül szabadulni próbál.Küzdöttem, hogy levegőt kapjak, de hiába. Feltéptem a köntösnyakát, de ez sem segített. Ami fojtogatott, az nem voltkézzelfogható, evilági anyag. Továbbra is levegő után kapkodtam,de a tüdőm mintha kővé dermedt volna, és elfeledkezettvolna feladatáról. Lassan hátracsúsztam a széken, a világ kezdettelsötétedni. Az utolsó gondolatom az volt, micsoda szerencse,hogy egy vámpírokkal teli szobában az egyetlen emberi lényokozza a halálomat.

10. fejezetMeleg kéz siklott a gallérom alá, majd megállapodott akulcscsontom felett. Remegni kezdett a karom. A fullasztó érzésezzel egy időben enyhült egy kissé. A levegő sűrű volt,erőlködnöm kellett, de már tudtam lélegezni.– Engedd el, Raffaello – szólt Mircea hangja, és felnézveláttam, hogy az ő érintése tört át a mágus varázslatán. Rafeazonnal engedelmeskedett, és úgy törölgette kezét a combjába,amiből látszott, Semmivel sem élvezte jobban a közvetlenkapcsolatot a hadmágus–sal, mint Pritkin maga. A varázslóreszketett az erőfeszítéstől, hogy összpontosítsa erőit. Mégmindig ott hullámzott körülöttem a víz, de már szelídebb volt.Mintha egy tó partjára érkeztek volna a habok, és nem dühödtencsapódtak egy sziklafalnak.Mircea odabólintott Rafe-nek, aki az ajtóhoz ment, és valamiutasítást adott az egyik szolgának. Pár másodperccel később egyújabb szatír-vérlényt vezettek be. Fiatal, szőke fiú volt, atöbbiekhez hasonlóan ő is visszaváltozott kevésbé elrettentőalakjába. Bundája rőt és arany színekben pompázott, jólilleszkedve hajához és fakó, kék szeméhez. Bőven 180 centifelett volt, jó kiállású, mint a szatírok álla kibán. Ha nem eleveilyen testalkattal születnek, bizony megdolgoznak érte. Az őértékrendjük szerint semmi sem lehet annál rosszabb, ha nemtalálják vonzónak őket – az impotenciát kivéve. Nem mintha ezutóbbival bármi gondja lett volna. A fogva tartás egy kicsitmegviselte és lelankasztotta, de amint meglátott engem, azonnal

újra a csatarendbe állt. Nem haragudtam rá ezért, hisz őkvalóban képtelenek uralkodni magukon.– Figyeljen és tanuljon, hadmágus!Raffaello kezébe vett egy kést, és minden figyelmeztetésnélkül egy nem túl mély vágást ejtett a szatír mellkasán. A lénymeg sem mukkant, de ezen nem lepődtem meg. Habár a szatíroknem különösebben bátrak, soha nem mutatnának félelmet egymeglehetősen hiányos öltözetű nő társaságában.Rafe odatartotta a kezét, nagyjából harminc centire a sebtől,és lassan, mintha láthatatlan fonalakon húznák őket, vércseppeklebegtek át a levegőn, hogy megérkezzenek a tenyeréhez. Amintelérték a bőrt, azonnal beszívódtak.– Ugyanezt meg tudjuk csinálni vágás, mindenféle seb nélkülis – ecsetelte Mircea lágy hangon. – Bármikor, bárkivel, bárhol.Egy kis tülekedés a metrón, egy kézfogás, vagy – és a tekinteterám siklott – sokkal élvezetesebb dolgok is megfelelnek acélnak.Egy kis ideig viszonoztam Mircea pillantását, és ismét úgyéreztem, hogy nem kapok levegőt, csak épp ezúttal a sajáttestemmel kellett megküzdenem mások ereje helyett. Egyedenember szeme sem lehet ilyen. Azt olvastam ki belőle, hogyismeri a titkát minden rejtett álmomnak, és az összes vágyamatvalóra tudja váltani. A kéz, ami a nyakamon nyugodott, hirtelenmár nem is megnyugtató volt, hanem izgató. Az ő arckifejezéseis megváltozott, eltűnt róla a szenvtelenség. A szék karfájábakellett kapaszkodnom, hogy ne vessem magam azonnal akarjaiba. A pokolba, erre nem számítottam!Mircea egy perc után hátralépett, és a forróság némiképpcsillapodott, de a vágyódás utána ugyanúgy megmaradt. A gondcsak az volt – leszámítva, hogy esetleg meg kell ölnie engem, haa konzul erre utasítja –, hogy képtelen voltam eldönteni,mindebből mennyi a valós érzelem, és mi az, amit Mircea

szándékosan belém plántált. Eszembe jutott az első esteTornásszal, amikor megpróbált elcsábítani. Nem voltammeggyőződve, hogy a magam köré tekert, rajzfilmfigurákkalborított fürdőlepedő keltette fel benne annyira a vágyat, hogyképtelen volt uralkodni magán. Vajon Tomas a Szenátus parancsátkövette? Most pedig Mircea tette ugyanezt?Tudtam, Tomasnak nem kellett megérintenie engem, hogytápláljam. Mircea azt nem árulta el Pritkinnek, hogy egymesternek nincs szüksége fizikai érintkezésre ehhez.Bármelyikük képes lenne megcsapolni az energiámat onnan,ahol állnak. Láthatatlan, mikroszkopikus részecskék lebegnénekát a levegőn, elszívva az életerőmet úgy, hogy senki nem vennéészre. És, ha a többiek is olyan jók, mint Mircea, még egy kékfolt, egy kis vérömleny sem fog árulkodni arról, hogy mi történt.Gondolom, Pritkin nem reagált volna túl jól erre a kis kiegészítőinformációra, már így is épp elég rémült képpel pislogott körbe.Úgy nézett ki, mint aki az álmából felébredve szörnyekkeltalálja körülvéve magát.Megnyugtathattam volna, ha van bármi esély arra, hogyelhiszi, amit mondok. A legtöbb vámpír nem lenne képes ilyenkönnyen táplálékhoz jutni belőle, sőt, egyáltalán nem mennenekik. A védelmezői minden bizonnyal erősek voltak –valószínűleg le kellett volna szednie őket magáról, hogy Rafebemutathassa rajta a csapolást –, és a tapasztalata révén azt ismegérezné, ha valami veszély fenyegeti. Az viszont tény, hogyegy hétköznapi ember mit sem észlel ebből, talán egy kisáltalános levertséget kivéve. A vámpírok csak a filmekbenhagynak hátra kilyuggatott nyakú tetemeket, vagy akkor, havalami konkrét céljuk van ezzel. Azt például el tudtam képzelni,hogy Tonyhoz rövidesen megérkezik egy ilyen szállítmány.Louis-César ekkor úgy döntött, hogy Mircea már eléggékiszórakozta magát erre a napra.

– Ha ennyire érdeklik a szokásaink, Pritkin mágus, számos,ebben a témában íródott kiváló tanulmányt ajánlhatok afigyelmébe. Ez a pillanat azonban nem alkalmas a továbbiismeretszerzésre –nézett jelentőségteljesen a kollégájára. – Anap telik, és elég sűrű éjszaka elé nézünk. Folytathatnánk?Mircea meghajtotta a fejét, és elegánsan visszaereszkedett aheverőre, de előtte még megszabadult zakójától, és adohányzóasztalra hajította. Magasra húzott gallérja felső szárátis kiengedte, mintha hirtelen melege lenne a szobában. Az ingtojáshéj színű volt, selyemből szőtték, kínai mintával díszítették.Hagyományos gombok helyett egymásba akasztott kis kampókfutottak végig rajta. A kelme az a fajta fénylő selyem volt, amitaz ember meg akar érinteni, hogy megbizonyosodjon róla,valóban olyan finom–e, mint amilyennek látszik. Az öltönyesima, egyszínű fekete volt, de nagyon jól állt neki ez a nemesegyszerűség. Akárcsak egy dísztelen keret egy pompás képkörül: az összhatás számít, és az lenyűgöző. Ahogy ott ültem avastag köntösben, kezdtem egyetérteni vele – tényleg egyremelegebb lett a szobában.Pritkin bőre most a fonnyadó gomba színét öltötte magára.Úgy véltem, a látottak alapján lassan kezdett derengeni neki egyés más.– És ilyen módon is tudnak új vámpírokat létrehozni? Uralnitudják az áldozataikat? – fordult Mircea felé.Az ajkamba haraptam, hogy türtőztessem magam. Pritkinnyilvánvalóan lógott a mágusiskolából, amikor a vámpírosleckét vették. A tudatlansága miatt már furcsállottam is, hogy azEzüst Kör pont őt jelölte ki kapcsolattartónak a Szenátussal.Abból, amit egykor Tony udvarában hallottam, az a kép álltössze bennem, hogy a hadmágusoknak is különböző rendjeiléteznek, mindegyik egy-egy nem emberi lénycsoportra –vámpírokra, vérlényekre, démonokra, az erdők népére, vagy más

mágikus lényekre, például sárkányokra – szakosodott. Most márkíváncsi voltam, mi lehet Pritkin specialitása.Louis-César fintort vágott felé, talán hasonló gondolatokjártak a fejében. Mircea pedig teátrálisan kinyújtotta felém akarját.– Gyere ide hozzám, Cassandra! – mennydörögte. –Parancsolom neked!Mindig érezhető kis akcentusát most annyira kihegyezte,hogy úgy hangzott, mint Lugosi Béláé. Akaratom ellenére iselmosolyodtam. Mircea humora közismerten csapnivaló, de afeszültség oldására remekül bevált. Még jobban belesüppedtema puhára tömött karosszékbe.– Köszönöm a lehetőséget, de nagyon kényelmes itt, aholvagyok.Igazság szerint a heverő sokkal vonzóbbnak tűnt, de tudtam,a legjobb, amit tehetek, ha a fenekemen maradok. Tökéletesentisztában voltam azzal, hogy az érzelmeimet nagyrészt a táplálásmellékhatásai idézték elő, de Mircea még egy szentet is sikerrelmeg tudott volna kísérteni. Semmi szükségem nem volt továbbikomplikációkra, főleg nem a Szenátus egyik tagjával. Még az islehet, hogy őszintén kedvel engem, de végül úgyis azt kelltennie, amit a konzul akar. Ahogy mindannyiunknak. Mirceatovább ugratta Pritkint.– Látja, barátom? Semmi. Visszautasított engem. Talán avonzerőm mégsem akkora, mint képzelem.– Ha valakit irányítani is akarunk, mindenképpen meg kellharapnunk – zárta rövidre a témát Tomas. Felém pillantott, és aszemében valami fura érzelem feketéllett. Nem tudtam hovátenni.Nem szóltam semmit, nem akartam vitát. De az igazság az,hogy még ha Mircea meg is harapott volna, valószínűleg nemlenne más az eredmény. A vámpírok általánosságban valóban a

harapásuk által vonják uralmuk alá az embereket. Sokszor egyalkalom is elég, kettő egészen biztosan, a harmadik után pedigaz áldozat maga is vámpírrá változik, szorosan kötődvemesteréhez. Legalábbis ez az elmélet. De Tony kétszer ismegharapott engem, egyszer még gyerekkoromban, másodszorpedig amikor tizenévesen visszatértem hozzá. És mégis, hamegpróbált volna magához rendelni, bármibe lefogadom, hogykudarcot vall.Az elméletem szerint a szellemvilággal való kapcsolatomzavart be valahogy a képbe. Billy Joe szinte mindig ott voltvelem, állandóan hordtam a nyakláncát, s ez akkor is összekötöttminket, amikor épp távol volt. A vámpíroknak nincs ellenszerüka szellemekre. A Billyvel kötött egyezségünk egyik fő okarészemről az volt, hogy – kis szerencsével – alkalmas voltspirituális zavaróadóként működni. Vagy ez vált be, vagy éntartozom azon kevesek közé, akik természetes ellenállóképességgel rendelkeznek a vámpírokkal szemben. Azutóbbiban kételkedtem, hiszen ehhez az enyémnél komolyabbképességek kellenek, persze történtek már ennél furcsábbdolgok is. Sőt, velem mostanában csupa roppant furcsa dologtörténik.Mircea eltúlzott vágyakozással tekintett rám, énelmosolyodtam.– De ha akarod, itt szorítok neked helyet.Mire kimondtam, már meg is bántam. A közvetlen közelébenlehetetlen lett volna megőrizni a józan eszemet, pedig mostszükség lesz arra, hogy tiszta fejjel gondolkozzam. De feleslegesvolt az aggodalmam. Mircea egy pillanatig úgy nézett, mint akikomolyan fontolóra veszi a lehetőséget, aztán visszamosolygottrám, és megrázta a fejét.– Nagyon kedves tőled, dulceatã,, de kényelmesen ülök itt is–mondta, majd Tomasra lesett. – Talán majd később.

– Az évek során ennél sokkal rémesebb dolgokat is művelt,hogy térdre kényszerítsen.– Tudsz mondani még bármit erről a látomásról, Cassie? –szólt hozzám most Mircea nagyon komoly arccal. – Mindenapró részlet létfontosságú lehet.– Nem hiszem – gondolkodtam el. Nem voltam olyanidegállapotban, hogy alapos megfigyeléseket tehettem volna, deúgy emlékeztem, mindenről beszámoltam. – Még valami: atömlöcmester fura néven szólított engem, vagyis minket. Aztmondta: M'sieur le Tour, vagy valami hasonló.Louis-César összerezzent, mintha ismét megütöttem volna.– Ennek van valami jelentősége? – kérdezte tőle Mircea.Louis-César megrázta a fejét.– Nincs. Csak olyan sok éve nem hallottam ezt a nevet. Egyidőben így neveztek engem, bár általában nem szemtől szembe.Azt jelenti: az ember a toronyból. Gyakran voltam bebörtönözveugyanis. De volt, amikor más jelentést is kapott ez a név – tettehozzá megenyhülve.Mircea felé sandítottam, aki komor képet vágott, de nemfűzött semmi megjegyzést a hallottakhoz.– Most mesélj a második látomásodról, dulceatã!Bólintottam, és próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy akis tarot-kártyáim jobban fején találták a szöget, mint eddigbármikor. Úgy döntöttem, erről nem teszek említést. Louis-César azt mondta, a név nem hordozott különösebbjelentőséget, és azt sem akartam, hogy elvegyék a kártyáimat.–Jó, de azt én sem értettem teljesen. Normális esetben aztlátom, ami megtörtént, vagy történni fog, de úgy, mintha tévétnéznék. Csak megfigyelem, és kész.– És legutóbb nem?

Kellemetlenül éreztem magam. Még nem is volt időm, hogyfeldolgozzam, ami történt, és máris másoknak kellelmagyaráznom?– Igen, az utóbbi egy nap eléggé... másmilyen volt. Nemtudom, miért. Talán, mert épp valaki más testében voltam,amikor az utazás megkezdődött. Ilyen még sohasem volt azelőtt.– A múlt éjszaka történt meg először, hogy megszállt valakit?–szólt közbe Pritkin, és hangjából csak úgy sütött aszkepticizmus. Legszívesebben nem törődtem volna vele, de aztis szerettem volna tudni, hogy mi folyik itt.– Így van. Nem is tudom, hogy csináltam, de amikor BillyJoe belém csapódott...– Billy Joe az ördögfiókája?– Nincs ördögfiókám – csattantam fel. – Egyszer ésmindenkorr a: nem vagyok boszorkány, oké? Nem vagyokdémon, sem valami Istenverte sátánivadék. Jövőbelátó vagyok,hallott már ilyenről?Talán azért történt, mert elvesztettem a türelmem, vagy talána karkötő emlékezett rá, és ellenszenvesnek találta.Mindenesetre minden előjel nélkül kétélű pengék jelentek megelőttem a levegőben, és n Hígindultak egyenesen a hadmágusfelé. Ugyanolyan áttetszőek voltak, mint Billy egy átmulatozottéjszaka után, nem is tűntek valódinak, inkább mintha a fényhajlott volna ilyen fura alakba. Mindenesetre a hatásuk egészkézzelfogható volt. Nem akartam kárt tenni Pritkinben, de akarkötő szemlátomást más véleményen volt. A tőrök mélyen belevájtaka mágus mellkasába. Felordított, és ösztönösenhátraugrott. A kések erre visszaszálltak a szobán át, majdeltűntek a karkötőmben.– Sajnálom! – kiáltottam, megdöbbenve nézve, ahogy a kétsebből vörösen tört elő a vér. – Nem tudtam, hogy ezt fogjacsinálni!

Elszörnyedve néztem a csuklómat körülölelő ékszerre.Elvileg nem okozhatott volna kárt egy hadmágusban, de úgyhatolt át a védelmén, mintha az ott sem lett volna.– Ezt hol szerezted? – nézett érdeklődve Mircea a karkötőre.– Hát, öö, mondjuk, hogy nemrég találtam.– Átpártolt a sötét mágustól hozzá! – hangzott Pritkinfájdalommal teli hangja. Gyűlölettel teli szemmel nézett rám, demost az egyszer nem tudtam hibáztatni érte. – A sötét fegyverekcsalárdok, mindig a legnagyobb erejű gazdához vándorolnak,így növelve saját hatalmukat – mondta eltorzult arccal, majdtérdre esett. – Ez a lány veszélyes és gonosz.Pritkin mellkasa, melyet mintha valódi pengék sebeztekvolna meg, erősen vérzett. Még mindig sokkos állapotbanmeredtem rá, nem akartam elhinni, hogy ezt én tettem. Nemkedveltem a fickót, de nem szerepelt a terveim között, hogykinyírjam. Letépte magáról az inget, és óriási levegőt vett.Nagyon lassan engedte ki, közben mormolt valamit. Alignéhány másodperc múlva a sebek kezdtek összezárulni a testén.Hát ennyit az emberek alsóbbrendűségéről: legalább olyangyorsan gyógyult, mint a vámpírok. Lebiggyesztette az ajkát.– Szóval, szibilla, még mindig azt mondja, átlagos ember.Mégis hatalma van egy sötét fegyver felett, mely az ellenféltőllopott energiát fordítja ellenük. Sötét boszorkányok harcolnak azoldalán, és múlt éjjel olyan dolgot hajtott végre, amire még asötét mágusok sem képesek. A Fekete Kör tagjainak sincshatalmuk, hogy ellopják valaki más testét, pláne nem egymágusét, aki védi is magát az efféle dolgok ellen! – sorolta,majd a kilincsbe kapaszkodva talpra állt.– Én nem loptam el... – kezdtem, de egy keserű legyintésselfélbe szakított.– Láttam már hasonlót. Egy olyan lénytől, aki elveszi másokéletét, hogy a sajátját még hatalmasabbá tegye – folytatta.

Megpróbálta Tomast eltolni az útjából, de nem sikerült. Ettőlmég ingerültebb lett, és Tomas válla mellett süvöltött felém. –Ez a legsötétebb mágia, csak a legádázabb démonok képesekalkalmazni. A Kör helyesen döntött, hogy elküldött magáért.Tudták, hogy én leleplezem az igazi énjét. Hány életet lopottmár el, szibilla? Mennyi ártatlannak kellett meghalnia ahhoz,hogy fenntartsa nyomorult létezését?Felálltam, és Louis-César meg sem próbált megakadályozni.– A nevem Cassie Palmer! Ha kell, a születési anyakönyvikivonatommal is igazolom. Nem szoktam testeket ellopni, ésnem vagyok démon! – kiabáltam, majd Mirceára néztem, aki azegész jelenetet úgy szemlélte, mintha valami különösenérdekfeszítő előadás nézője lenne. – Miért kell állandóan eztismételgetnem?– Én már hány éve mondogatom, dulceatã, – vonta meg avállát –, aztán mégsem hisz nekem senki.Pritkin kihasználta a figyelmem pillanatnyi lazulását, éstámadásba lendült. A semmiből hirtelen az összes mágikus késefelém száguldott. Nem számítottam a támadásra, és csak álltamott, mint egy idióta, a szám is tátva maradt. Tomasvillámsebesen ugrott előre, de csak kettőt kapott el a repülőtőrök közül. A másik kettő kikerülte, és nyílegyenesen felémtartottak. Gondolkodni sem volt időm, nemhogy megmozdulni.Éreztem, hogy a védelmezőm felizzik, de nem tudtam,működik–e mágikus fegyverekkel szemben. Nem is derült ki,mivel a következő pillanatban a kések már a gólem testébőlálltak ki, még rezegve a becsapódás erejétől. Értetlenkedvenéztem magam elé, amíg rá nem jöttem, hogy Pritkin mindenbizonnyal elfelejtette visszavonni a védelmemre kiadottparancsát. Ráordított a kőszörnyre, hogy álljon el az útból, deaddigra Tomas odaért, és megragadta.

Nem tudom, hogy Tomas állt-e már szembenhadmágusokkal, de Pritkint egész biztosan lebecsülte. A mágusegyik apró fiolája Tomas feje elé repült, a benne levő vörösesfolyadék szétfröccsent. Mintha vér lett volna, de úgy mart, minta sav. Tomas így sem engedte el a fickót, pedig az anyagbelefolyt a szemébe, és gyakorlatilag megvakította. Pritkin egyfura mozdulatot tett, mintha egy láthatatlan zsinórt rántott volnameg, és a gólem testébe fúródott két kés azonnal visszarepülthozzá. Az egyik Tomas lábába fúródott, a másik kis híjánlemetszette a bal csuklóját. A vámpír féltérdre esett, és Pritkinkiszabadulhatott a szorításából. Elhajolt Louis-César feléjehajított kése elől, kikerülte Tomas sebesült karját is, és mindkétlőfegyverét felém irányozta.Nem gondolkodtam, csak cselekedtem, valószínűleg ezmentette meg az életem. Előrenyújtottam a kezem, és kétlégnemű kés indult meg Pritkin irányába, kiütve kezéből afegyvereket, éppen, amikor lőni akart. Néhány golyót még így isútjára engedett, de ezek ártalmatlanul csapódtak a gólemagyagtestébe. Meglepetten pislogtam, felfoghatatlan volt,miként képes az otromba lény ilyen elképesztő sebességgelmozogni. Elég volt egy szó a gazdájától, és máris a szobatúloldalán termett, hogy megküzdjön Louis-César ral. A franciaújra meg újra megmártotta kardját a szörnyben, de odabent nemvolt belső szerv, amit eltalálhatott volna. Ügyesen elkerülte agólem csapásait, holott azok olyan gyorsak voltak, hogy aligláttam őket, de egyre jobban a falhoz szomlt, és nemavatkozhatott a köztünk folyó küzdelembe.Pritkin kiáltott valamit, és felém rohant, egy gránáttal akezében. Tomas, aki egy ágyúgolyó sebességével vetette magáta hadmágus után, hirtelen mozdulatlanná dermedt a levegőben,majd a fölre zuhant, és ott is maradt. Egy pillanattal későbbértettem meg, mi történt vele, amikor egy óriási, láthatatlan kéz

agadott meg, és tartott fogva úgy, hogy még a karkötőm semmoccanhatott. Hasonló érzés volt, mint a sötét mágus általbevetett bénító varázslat, de itt most nem számíthattam senkire,hogy megtörje. Pritkin átugrott Tomas felett, és kikerülte Rafe–et, aki szintén a varázslat hatása alá került. Az egész szoba egyállóképpé merevedett. Kegyetlen mosolyt láttam átsuhanni amágus arcán. Egy pillanatra a szemébe néztem, és tudtam, azőrült fickó mindenképpen ki fog nyírni, még akkor is, ha ez azéletébe kerül.De ahogy én, úgy Pritkin is megfeledkezett Mirceáról. Asemmiből tűnt elő, csak egy elmosódott foltot láttam, semmimást. Megragadta a mágust, eltörte a csuklóját, és a gránátotkihajította az ablakon. Miközben én még mindig csak döbbentenpislogtam, Mircea a torkánál fogva felemelte Pritkint a földről.Louis-César egy pillanat múlva átugrott a heverőn, a gólemdarabokban hevert legyőzve mögötte a padlón, de láttam azarcán, hogy rádöbbent, egy kicsit elkésett.Én még mindig nem tudtam mozdulni, de Raffaello valahogylerázta magáról a bűbájt, és épp néhány őt támadó fiolávalharcolt. Mircea levetett zakójával hessegette őket, hogy nekelljen hozzájuk érnie. A következő pillanatban a gránátrobbanásának ereje az egész szobát megrázta. Vakolat pergett lea mennyezetről, és üvegszilánkok csörömpölése hallatszott afüggönyök mögül. A láthatatlan kéz végre elengedett.Köhögtem, és hátradőltem a székben. Fojtogatott a helyiségbenszállongó cementpor, és szinte megsüketültem a fülembenhallatszó folyamatos csengéstől.Vad pillantást vetettem Pritkin felé, és meggyőződtem róla,hogy moccanni sincs esélye. Az arzenálja persze továbbrepkedett, de Louis-César elkántált valamit, és ettől a levegőbenszálló fegyverek lelassultak. Rafe megragadott két üvegcsét,melyek az orra előtt lebegtek, és bevágta őket a fedeles

tűzifatartó kosárba. Eközben felborított egy szárazvirágdíszt, aszirmok szanaszét szóródtak a földön. A fedelet jól lezárta, majdnekilátott, hogy a szanaszét repkedő fegyverzet maradékát isbegyűjtse. Láttam, ahogy a kosár fedele többször is megmoccan,a foglyul ejtett varázstárgyak igyekeztek szabadulni. Az egyikmegpróbált elkapni engem, a padlón lopakodott felém lassan, éssenki nem vette észre. Miközben bámultam, azon törtem a fejem,milyen védekezési mód lehet az, ami nem töri szét azüveget, és megvéd attól, hogy a fiola tartalma – bármi legyen isaz – végezzen velem. A karkötőm azonban most is jobban tudtaa dolgát, mint én magam. Előrenyújtottam a kezem, és egy tőrvágódott ki belőle, telibe találva az üvegcsét. Az apró tartály egypukkanással semmivé foszlott, csupán fura, penészes szagothagyott maga után.Mircea hangját hallottam, nyugodt volt, de fölöttébbmeggyőző.– Hívja vissza őket, mágus, vagy örömmel bemutatom magána régebbi táplálkozási módszerünket is.Én azonnal hittem neki, de Pritkin vagy makacsabb volt,vagy ostobább. A puska magától felemelkedett a földről, a csöverám meredt.– Csinálja csak, de magammal viszem a halálba a démoniszukájukat is!Louis-César ugrott oda a fegyverhez, és lökte félre éppenabban a pillanatban, amikor a hadmágus tüzelt. A lövedékjókora lyukat ütött a mögöttem lévő kandallóba. Ha csak párcentivel balra állok, akkor több darabra szakadok, mint a gólem.Jó néhány tégla és rengeteg malter szakadt ki a falból, aszanaszét repülő darabok végigszántottak a bőrömön.Felkiáltottam, és a következő pillanatban mintha hurrikán söpörtvolna végig a szobán. Habár a forgószél törmeléket és portragadott magával, ezen keresztül is láttam, ahogy Mircea jo-

viális maszkja leolvad az arcáról, és sokkal gonoszabb, állatiasvonások jelennek meg rajta. Máskor is láttam már vámpírokat azemberi külső nélkül, de ő valahogy másképp festett. Egyszerrevolt rémisztő és csodálatos. Bőre fénylő alabástrom volt,szájából több centis szemfogak nyúltak ki, és a szeme mint afortyogó, izzó láva.A szél a falhoz tapasztotta Pritkint, méghozzá olyan erővel,hogy az arca teljesen eltorzult a hatalmas nyomástól. A szemétazonban szabadon tudta mozgatni, és amikor elcsíptem apillantását, nyilvánvalóvá vált, hogy nem is sejtette, mi rejtőzikaz álca alatt. Mégis, mit gondolt, a Szenátus tagjai jótékonyságimunkával érdemelték ki a széküket? Azon csodálkoztam, hogyilyen sokáig kivárt.– Cassandra az enyém – jelentette ki Mircea olyan hangon,ami az üveget is szétrepesztette volna. – Ha még egy ujjalhozzáér, Körök ide vagy oda, biztos lehet benne, hogy azörökkévalóság hátralevő idejében a haláláért fog könyörögni.– Mircea! – kiáltott Louis-César . Nem is próbáltamegérinteni, de a hangja úgy hatolt át a viharon, mint a forró víza havon. – Kérlek, ismered a helyzetünket. Máshogy is el lehetezt intézni.A hurrikán lassan elült, bennem pedig csak ekkor tudatosult,hogy az óriási adrenalin roham miatt egész testemben reszketek.Lassan sikerült magam alá igazítanom a lábamat, ésodabotorkáltam, ahol Pritkint még mindig a falhoz szögezteMircea ereje. Most úgy tűnt, legalább attól nem kell tartania,hogy az óriási nyomás belepasszírozza a téglákba. Az arcomonvékony csíkokban vér folydogált, bele a köpenyem gallérjába,de nem törődtem vele. Tomashoz képest például meglepőenszerencsésen átvészeltem az egészet. Egykori lakótársam éppPritkint kutatta át rejtett fegyvereket keresve, de alig hasonlította régi önmagára. A csuklója kezdett összeforrni, az átvágott inak

és erek a szemem láttára egyesültek, de az arcáról cafatokbanlógott a hús, és úgy tűnt, csak fél szemére lát. Megborzongtam alátványtól, arra gondoltam, a mágus csakis azért van mégéletben, mert Tomas nem döntötte el, melyik kivégzési módlenne számára a legfájdalmasabb.Mirceára pillantottam, de az ő arckifejezése sem voltmegnyugtatóbb. Ezt a férfit mindig higgadtnak, szintevisszafogottnak ismertem, aki csavaros történeteket és szörnyűvicceket mesélt, szerette a szép ruhákat, és hajlandó voltvégeérhetetlen ostáblajátszmákat végigülni egy érte rajongótizenegy éves csitri kedvéért. Persze nem voltam olyan naiv,mint Pritkin, tudtam, hogy a kép azért összetettebb ennél.Mircea olyan udvarban nőtt fel, ahol a kegyetlenségmindennapos dolognak számított. A saját apja eladta két fiát egyegyezmény kedvéért, amit esze ágában sem volt betartani. Őtmagát is megkínozták, és a legszörnyűbb halál várt volna rá, hanem a cigánylány ér oda hozzá előbb. Az efféle dolgok nemerősítik az ember lelkében a könyörületesség érzését. Demégiscsak volt egy gyengédebb oldala, vagy sem? Már magamsem tudtam.Gyerekként egy pillanatig sem éreztem, hogy félnem kellenetőle. Ő volt a jóságos, kedves Mircea, nevető barna szemekkel,kis szarkalábakkal a sarkaikban. Nehéz volt beleképzelni abba alénybe, aki most állt előttem. Vajon ez a rémség mindig is ottlapult, a felszín alatt megbújva, és én csak túlságosan vakvoltam, hogy észrevegyem? Bármennyire nem kedveltemPritkint, azt nem akartam, hogy meghaljon. Lehet – sőt, nagyonis valószínű –, hogy őrült, de szükségem van rá, hogyelmagyarázza, mi történt velem, vagy legalább megmondja, kitudna segíteni nekem ebben. Senki mástól nem kérhettemtanácsot.– Ne öld meg őt, Mircea.

– Nem áll szándékunkban végezni vele, mademoiselle –felelte Louis-César , de eközben azért árgus szemekkel figyeltevámpírtársait. Tomas végzett a fegyverek begyűjtésével,legalábbis azokéval, amelyek szabad szemmel láthatóak voltak.Feltételeztem, hogy még jó néhány áll rendelkezésére, és úgytűnt, erről a karkötőm is így vélekedik. Meleg fénnyel csillogotta csuklómon, és nehezebbnek éreztem, mint néhány perccelezelőtt. Szerettem volna megszabadulni tőle – az igazatmegvallva már a frászt hozta rám –, de az idő most nem voltalkalmas erre. – A dolgok jelenlegi állása szerint csak a FeketeKörrel állunk harcban. Nincs értelme kihívni magunk ellen amásikat is.– Legyél óvatos – szólalt meg mellettem Rafe. – Győződjmeg róla, hogy teljesen fegyvertelen.– Ő egy hadmágus – válaszolt Mircea szárazon. – Soha nemfegyvertelen.– Csak ha halott – tette hozzá Tomas, és észrevettem, hogyép kezében még mindig az egyik kést szorongatja. Szédületessebességgel mozgott – feltételezem, élvezte volna a helyzetfanyar iróniáját, hogy saját fegyverével ölheti meg a mágust –,de Louis-César egy gondolattal gyorsabb volt. Akkor kapta elTomas csuklóját, amikor valóban csupán egy vékony hajszálválasztotta el a pengét Pritkin mellkasától.– Tomas! Nem hagyom, hogy újabb háborút robbants ki!– Ha befogadjátok ezt itt – Pritkin tehetetlenségében felémköpött –, akkor háborúzni fogtok velünk, akár akarjátok, akárnem. Azért küldtek ide, hogy kiderítsem, kicsoda ő, és végezzekvele, ha fenyegetést jelent. Azt hittem, valóban csupán egykasszandrát találok itt, egy bukott szibillát, de ez sokkalrosszabb, mint amire valaha gondoltam. És amiről én tudok,arról a Kör is tudomást szerzett. Ha én nem járok sikerrel,tucatnyian, százan érkeznek majd, hogy befejezzék a munkámat

– nézett rám. Ha a pillantásával ölni tudott volna, márismegspórolja a többi mágusnak a hosszú utazást. – Egyszerharcoltam már ilyen lénnyel életemben. Tudom, mire képes,ezért nem hagyhatom életben.Újra felém akart indulni, de csak azt érte el, hogy fulladoznikezdett, mivel Mircea láthatatlan szorítása úgy tartotta a nyakát,mintha vaskesztyű kulcsolódott volna köréje. Ez azért is voltfura, mert Mircea amúgy már visszanyerte szokásos békésábrázatát. A szeme is csupán felületes érdeklődést mutatott,ajkai az eddig megszokott színben csillogtak, a szájátfélmosolyra húzta. Az előbbi fékezhetetlen harag legkisebbnyomát sem lehetett felfedezni rajta. Végigfutott a hideg ahátamon az ilyen tökéletes színészi alakítás láttán.Visszafordultam a hadmágus felé, és eközben jöttem rá, hogy azegyetlen személy a szobában, aki még egyszer sem próbált megfélrevezetni, ugyanaz, aki épp most tört az életemre.Mondhatom, nagyszerű.– Ne beszéljen így rólam! – vetettem oda neki, vigyázva,hogy bőven kartávolságon kívül maradjak. – Nem tudom, mitgondol, mi folyik itt, de nem jelentek fenyegetést a magaszámára.Felnevetett, hangja leginkább fojtott gurgulázásra hasonlította nyakát szorongató kéz miatt.– Hát persze, hogy nem. Én túl öreg vagyok ahhoz, hogy egygonosz lámia érdeklődést mutasson irántam. De egyet mármegöltem, ahhoz húsz kisgyerek holttestén át vezetett az út.Tőlük szívta el az életerőt magába. Nem hagyom, hogy ez mégegyszer megtörténjen.Leküzdöttem a haragomat, és az ablakhoz léptem,meglibbentve az elsötétítő függönyöket. Teljesen lapos,vörösesbarnás tájat, és fakó, kék eget láttam odakint. Odalentelég sokan gyűltek össze a gránát robbanásakor keletkezett

gödörnél, de egyikük sem foglalkozott velünk. Gondolom, úgyvélték, hogy képesek leszünk megoldani a konfliktust magunkközt. Visszafordultam a gyűlölködő arcú férfi felé.– Mi van akkor, ha téved, és nem vagyok gonoszteremtmény? Nem akarna bizonyosságot szerezni, mielőtt aPokolra küld?– Már megvan a bizonyosság. Ember nem képes arra, amitcsinált. Ez lehetetlen.– Pár napja még egyetértettem volna magával. De ma mármáshogy gondolom.Nehéz volt a szemébe néznem. Soha életemben nemtalálkoztam olyannal, aki ekkora ellenszenvet táplált volnairányomban. Oké, Tony is meg akart ölni, de fogadni mertemvolna, hogy ha vele állnék ugyanígy szemben, nem sütne belőleez a mindent felemésztő gyűlölet. Ő csak egy eltiprandóellenfelet, esetleg egy jó alku tárgyát képező értéktárgyat látottbennem, és nem a gonoszság megtestesítőjét. Habár tudtam,hogy Pritkin téved, még így is bűntudatot éreztem, és ezzeljobban feldühített, mint az előbb, amikor az életemre tört.Kettőnk közül nem én voltam a vérszomjas holdkóros.– Azt mondta, már korábban is ilyen lényekre vadászott.Nincs valamilyen teszt, amivel kimutatható, hogy jó nyomonjár? Vagy kinyír bárkit, aki kicsit is gyanús a környéken?– Vannak módszerek – morogta Pritkin összeszorítottfogakkal, mintha kínszenvedés lenne még hozzám szólnia is –,de a vámpír barátai úgysem engedélyeznék. Szentelt víz éskereszt kell hozzá.Őszinte megdöbbenéssel néztem Mirceara. ő pedig csak aszemeit forgatta. Mi a jó istent olvasott eddig ez a Pritkin? Csakazt az átkozott Bram Stokert? Talán a démonok tartanak amegszentelt tárgyaktól, de hogy a vámpírok nem, azhétszentség. Mircea családi címerén ott díszelgett a sárkány, a

átorság szimbóluma, karjaiban tartva a keresztet, amely adinasztia katolikus hitére utalt. Ugyanez a pajzs volt látható aSzenátus termében Mircea széke fölött a falon, de Pritkinnyilván velem volt elfoglalva, és fel sem tűnt neki. Arra gondoltam,egyszer érdemes lenne felvilágosítani, hogy avámpírizmus nagy része ugyanolyan eredetű, mint afarkasemberség, vagyis egy metafizikai jellegű betegség. Deúgysem hinné el, hogy csupán a középkor hisztériája keltetteéletre a legendát, mely szerint minden új vámpírt egy démonszáll meg. Pritkin mindenütt démonokat látott, akár ott voltak,akár nem. A tény az, hogy Hollywood mítoszai közül csupánalig néhány igaz. Ide tartozik a napfény káros hatása –legalábbisa fiatalabb vámpírokra nézve, a szívbe szúrt karó és a fokhagyma,ez utóbbi azonban csak akkor, ha védelmezővarázslatban használják. Simán az ajtókeret fölé függesztve nemsokat ér. Ó, Tony kifejezetten imádja a pirítóson, egy kisolívaolajjal. Mircea nem segített, csak rám vigyorgott.– És tudod, én még azt hittem, nincs olyan, amit jobbanutálnék a rossz bornál és a pocsék divatérzéknél – mosolygottrám elnézően a képemet látva. – Remek, dulceatã. Azt hiszem,találunk itt néhány keresztet, és ha nem tévedek, Rafe barátunkmostanság tart néhány üvegcse szentelt vizet, hét lakat alattelzárva.Rafe előhozta a tűzifatároló kosarat. Úgy festett, minthamexikói ugróbabot termesztenének benne, ami már nagyonkikívánkozik. Mindannyian gyanakodva figyeltük a ládikát.– Én nem értek egyet ezzel – szólalt fel Tomas. – A konzulengem jelölt ki Cassie védelmére. Mi van, ha hazudik, és afiolában méreg, vagy robbanóanyag van? Tudod, hogy nembízhatunk meg benne.– Soha ne bízz egy mágusban – értett egyet Rafe, mintha egyidézetet mondana valahonnan.

– Én fogom elvégezni a tesztet – jelentette ki Louis-César , ésolyan gyorsan emelt ki egy üvegcsét, hogy esélyem sem voltmegállítani. Nem saját magára öntötte, amitől tartottam, hanemPritkin orra alá dugta.– Ezt a karjára fogom folyatni. Ha bármi olyan van benne,ami kárt tehet önben, a legjobb, ha most szól.Pritkin nem is foglalkozott vele. Még mindig csak engembámult, mintha jobban tartana tőlem, mint a szobábantartózkodó csapatnyi vámpír mestertől. Nyilvánvalóan nem voltmég annyit az ő társaságukban, hogy kihallja a nüánsznyikülönbségeket. Louis-César csak annyit mondott, hogy nemfogják megölni – ez még rengeteg lehetőséget nyitva hagyott. Ahelyében én aggódtam volna, de Pritkint lefoglalta, hogy apillantásával halálra sújtson, így szinte észre sem vette, amikorpár csepp színtelen folyadék került a karjára. Bár mind aztvártuk, hogy a bőre olvadni kezd, vagy valami hasonló, nem történtsemmi. Louis-César felém fordult, de Tomas megragadta acsuklóját. A francia szemében ezüst villámok jelentek meg.– Vigyázz, Tomas – mondta csendesen. – Ezúttal nem vagymegszállva.Tomas nem törődött a figyelmeztetéssel.– Ez ettől még lehet méreg. Talán előre bevette az ellenszert,vagy hajlandó együtt meghalni vele. Nem hagyom, hogy bajaessék.– Vállalom a felelősséget a konzul előtt, bármi is történjék.– Mit érdekel engem a konzul!– Akkor az érdekeljen, amit én mondok.Éreztem, ahogy a két elsöprő erejű energiafelhő egymásnakfeszül, ettől az egész testem libabőrös lett, a karkötőm pedig vadtáncba kezdett a csuklómon.– Elég! – lengette meg a kezét Mircea, és az energiaszintmáris egy fokkal alacsonyabbra ereszkedett. Kivette a fiolát a

francia kezéből, az orrához emelte, és megszagolta. – Víz,Tomas, sima víz, és semmi más.Felém nyújtotta az üveget, és elvettem, mielőtt Tomasközbeléphetett volna. Megbíztam Mirceában, ráadásul sem akarkötő, sem a védelmezőm nem jelzett.– Hát akkor...– Ne! – kiáltott Tomas, és a fiola után nyúlt, de Louis-Césarfélrelökte a kezét. Pritkinre néztem, aki tágra nyílt szemmelbámult rám.– Fenékig! – emeltem ajkamhoz az üveget, és lenyeltem atartalmát. Víz volt, ahogy Mircea is megmondta, talán egy kicsitállott. Pritkin még mindig várakozóan nézett, mintha arraszámítana, hogy füst kezd ömleni a fülemen át, vagy ilyesmi. –Most elégedett? Vagy esetleg akasszak a nyakamba párkeresztet is?– Micsoda maga? – suttogta.Visszamentem a székemhez, de mivel vastagon borították avakolatdarabkák, inkább a heverőt választottam. Az ablakbetört, amikor Mircea kidobta a gránátot, így először le kellettsöpörnöm az üvegszilánkokat a padlóra. Nagyon reméltem,hogy Pritkin használható válaszokat fog adni, mert lassankezdett komolyan az idegeimre menni.– Hogy mi vagyok? Fáradt, ideges, és rohadt dühös, ha magátlátom.– Te semmit sem változtál, dulceatâ – nevetett Mircea.Pritkin változatlanul bámult, de az idáig mutatottengesztelhetetlen gyűlölet már némiképp enyhült az arcán.– Ezt nem értem. Nem létezik, hogy ha démoni természetű,akkor semmi reakciót ne mutasson a szentelt vízre. De embersem lehet, mert akkor soha nem lett volna képes mindarra, amitláttam.

Mircea elhelyezkedett a kereveten, miután alaposan leporoltaa zsebkendőjével. Kezébe fogta az egyik meztelen lábfejemet, ésszórakozottan simogatni kezdte. Máris jobban éreztem magam.– Én már megtanultam, Pritkin mágus, hogy sose mondjamazt, hogy soha az univerzum dolgait illetően – ezzel rám nézett,és savanyú fintort vágott. – Különös kedvét leli abban, hogyelénk állítsa azt, aminek létezését mindaddig alegszenvedélyesebben tagadtuk.Louis-César várakozóan nézett rám, és én bólintottam.– Igen, tudom. Ha esetleg kaphatnék egy percet, amíg senkinem próbál megölni engem, akkor mesélnék Francoise-ról,legalábbis annyit, amennyit tudok.Gyorsan felvázoltam a második utazást, igyekezve minéltöbb részletet felidézni. Arról mélyen hallgattam, hogy mindenvalószínűség szerint egy XVII. századi boszorkány ma épp itt,Vegasban bukkant fel. Szerettem volna elkerülni, hogy acellámnak, ha végül bekerülök egybe, még párnázott falai islegyenek.– Ez egybevág azzal, amit Tomas mondott – kommentáltaLouis-César , amikor befejeztem. – De én nem így emlékszemrá.– Ez azt jelenti, hogy három lehetőségünk van – vette át aszót Mircea, és az ujjain számolta őket. – Az első, hogy Tomasis és Cassandra is hazudik, minden nyilvánvaló ok nélkül. Amásodik, hogy mindketten egyszerre ugyanazt a történetethallucinálták, és a harmadik, hogy igazat mondanak – nézettLouis-César ra, aki beleegye-zőleg bólintott. – És talán nem kellecsetelnem, milyen abszurd a valószínűsége egy ennyire egyezőkettős hallucinációnak olyan eseményekről, melyekről egyiküksem tudhat úgy, hogy nem volt maga is ott.– Akkor pedig marad, hogy ez az igazság – sóhajtott Louis-César érzésem szerint megkönnyebbülten. – Ami azt jelenti...

A mondatot Mircea fejezte be helyette:– Hogy valaki megváltoztatta a történelmet.

11. fejezetEz nem lehetséges – jelentettem ki igazam teljes tudatában. –Én csak látom a múltat, változtatni nem tudok rajta.– A Pythia hatalma átadódhat – motyogta Pritkin, minthanem is hallott volna engem. – De nem, ez akkor is lehetetlen. –Hirtelen úgy festett, mint egy összezavarodott kisfiú. – A Pythianem tud megszállni másokat. Nem adhatta át ezt a képességet,ha ő maga nem birtokolja.– Ne ezzel foglalkozzon – mondta Louis-César szintehangtalanul. Pritkint nézte, arca kíváncsi volt. – Elképzelhető,hogy Casandra a Pythia erejével utazik metafizikai értelembentérben és időben?A mágus egyre bizonytalanabbnak látszott.– Erről egyeztetnem kell a Körrel – jelentette ki némiképpreszkető hangon. – Erre nem voltam felkészülve. Nekem aztmondták, valószínűleg egy szökevény mágusról van szó. APythiának van egy örököse. Az ő ereje nem kerülhetett ebbe a...nőszemélybe.– Miféle erő? – kérdeztem, úgy döntve, kihasználom aprivilégiumot hogy visszakerültem az emberi lényekkategóriájába. Most kell megtudnom, amit akarok, mielőttmegint kitalálja, hogy valami ártó démon vagyok.– Nem – rázta meg Pritkin a fejét határozottan. – Nembeszélhetek Kör nevében.– Egész este az ő nevükben próbált beszélni – szólt közbeTomas, olyan erővel ragadva meg a mágus vállát, hogy biztosan

előreesett volna, ha Mircea bűbája nem szorítja még mindig afalhoz. – Most, hogy végre nekünk is segíthetne, elzárkózik?Tomas csuklója már teljesen összeforrt, csak egy rondánvöröslő széles heg látszott még. Az arca ugyanakkor semmivelsem lett szebb, persze az ingerültsége sem segített sokat ezen.– Mert... ezek veszélyes információk. Nem adhatom ki őket,ha nem kapok rá engedélyt.– Azt mondta, mindent tudnak, amit maga – mordult ráTomas. –Lépjen kapcsolatba velük, és kérjen engedélyt.Pritkin körülnézett, mintha segítséget várna valahonnan. Nemkapott.– Megpróbálhatom, de tudom, hogy előbb tanácskozniakarnak majd, és ragaszkodni fognak hozzá, hogy jelenjen megelőttük. Nem lesz gyors a döntés.– Mégis, mennyi idő? – csatlakozott Tomashoz Louis-César ,és ketten együtt elég félelmetes párt alkottak. Igaz, külön-különis hatásosak voltak. Pritkin elkövette azt a hibát, hogy azidegességét durvasággal próbálta leplezni. Túl hetykénválaszolt, pedig egy szenátorral beszélt.– Mit tudom én, talán pár nap.Louis-César kék szeme egyik pillanatról a másikra csillogóezüst szürkévé változott, akár a higany, a pupillái szinteeltűntek. Visszafojtottam a lélegzetemet, és ezzel nem voltamegyedül a szobában. Az egyetlen hang Pritkin szapora légzésevolt. Olyan hangosan visszhangzott a fülemben, minthamikrofont erősítettek volna a gallérjára. Mircea hirtelenelengedte, és minden bizonnyal a padlóra esett volna, ha Louis-César nem kapja el és nyomja vissza saját kezével a falhoz.Amikor a kaszinónál láttam harcolni Louis-César t, nemgyőződtem meg arról, hogy valóban egy csúcsragadozót látok.Kiválóan küzdött, de az évek során rengeteg jó bajvívót láttam,mégsem tettem volna a voksomat arra, hogy egy kard, legyen

ármilyen hosszú és éles, hatékonyabb lehet egy jó kislőfegyvernél. Talán túl sok időt töltöttem Tony udvarában, amita vámpírok csak fegyverraktárnak neveztek egymás között. Azérthető volt, hogy nekem a hideg futkos a hátamon Louis-Césartól, hisz ő volt az én garantált menetjegyem az őrült szellemekés rémisztő tömlöcök világába, de mivel másoknak nem okozottilyen jellegű megrázkódtatást, nem értettem, miért tartanak úgytőle. A legtöbbször kifejezetten édesnek látszott a nagy kékszemével és a gödröcskékkel az arcán. De most végre minden ahelyére került. Még így is jóképű volt, ám ez csak a tornádótölcsérének szemet gyönyörködtető látványa volt, közvetlenülazelőtt, hogy széttép egy teljes falut. Abban a pillanatban elhittem,hogy képes lett volna végrehajtani azt az őrült tervet aDante parkolójában, és elbánik a húsz vámpírral, míg Tomasbiztonságba helyez engem.– Nincsenek napjaink – sziszegte, és a vér ezerfelé szaladtPritkin arcából.Mircea szólalt meg, hangja olyan volt, mintha egy patakhűvös vize áradt volna be a szobába, lehűtve az indulatokat,lecsendesítve a feszültséget. Éreztem, ahogy a szívverésemlelassul, és végre mélyen fellélegezhettem.– Talán Pritkin mágus szeretne valahol másutt kapcsolatbalépni a Körével? Azt hiszem, amúgy is elmondta, amit tudniszerettünk volna, legfeljebb közvetett módon – mosolygottPritkinre. – Esetleg megkérdezhetné őket, hogy miért pontmagát, a legismertebb démonvadászt küldték Cassie után.Magáról az a hír járja, hogy – miként is fogalmazzam –meglehetősen egy srófra jár az agya. Ha gyanakvó típus lennék,még azt is hihetném, szándékosan arra játszottuk, hogyösszetéveszti őt azzal, ami valójában nem is, eltávolítva ezzelegy lehetséges riválist az útból.

Pritkin ránézett, és az arca fokozatosan egyre vörösebbéváltozott. Csak remélni mertem, hogy a szíve még kibírja ezt amegterhelést. Volt egy olyan érzésem, hogy ha most elkerüli azinfarktust, akkor a Körből valakinek bőven lesz mitmegmagyaráznia.– Nem megy sehová! – kiáltottuk Louis-César ral szinteteljesen egyszerre. A francia egy elegáns meghajlással engedteát nekem a terepet, én pedig izgatottan figyeltem őt, miközbenPritkin elé álltam. A szeme még mindig ezüstösen fénylett, éseszem ágában sem volt megtudni, milyen az, amikor igazánkihozzák a sodrából.– Nem engedem el, amíg nem válaszol egy pár kérdésemre.Ki ,az a Pythia, miért hív engem szibillának, és mifélekülönleges erőről beszélt?Pritkin ezúttal mindenféle vita nélkül beszélni kezdett. Úgytűnt, pillanatnyilag megfeledkezett a harcunkról. Hangjarekedtesen csengett.– Pythia volt a neve a delphoi jósda jósnőjének neve. Apollónlegnagyobb szentélyében élt. Két évezreden át az erre a posztrakiválasztott nőket tekintették az egész világ orákulumának.Királyok és császárok hoztak fontos döntéseket az őjövendöléseik alapján. A tisztség az ókori görög államhanyatlásával megszűnt, de a nevet tiszteletből még ma ishasználjuk. így nevezik a világ legnagyobb jósnőjét, aki a Körfontos szövetségese. Ő az egyik legértékesebb kincsünk, miutáncsak emberi lények rendelkezhetnek a jövőbelátás képességével.– És mi köze ennek hozzám?– Valahányszor új Pythiát választanak, egy szibillát iskijelölnek örököséül. A szibilla a jövőbelátók neve. Őtgyermekkorától fogva arra képezik ki, hogy el tudja viselni apozícióval járó óriási terhet. A mostani Pythia már idős, egyrekevésbé tudja használni a hatalmát. Át kellene adnia utódjának,

de őt Raszputyin és a Fekete Kör hat hónapja elrabolta –mesélte, és szemében megcsillant a félelem. – A Pythia erejeévezredek óta töretlenül adódott át nemzedékről nemzedékre.De most veszélyben az utódlás. Attól tartok, az örökös már nemél. Hogyan juthatott volna át az erő magába, még ha csakrészlegesen is? Egy olyan számkivetettbe, aki nincs felkészítve,és fel sem foghatja, mivel is jár egy ilyen pozíció.Az egész beszédből csak egyetlen szó visszhangzott afejemben. Rémülten néztem a mágusra.– Részlegesen? Ez meg mi a francot jelent? – A hangommegbicsaklott, megálltam, hogy nyugalmat erőltessek magamra.– Na, nem. Mondja meg a Körének, hogy nem vállalom amunkát.– Ez nem munka, hanem küldetés. És az örökösnek nincs választása.– De nekem van, a pokolba is! Találják meg azt a szibillát, éshozzák vissza! – néztem Tomasra, és szinte belém hasított afájdalom a láttán. – És mit öntött az ő arcára? Egyáltalán nemgyógyul.Rafe válaszolt helyette:– Sárkányvér volt, mia Stella. Ne aggódj, idővel ez isbegyógyul. Tomas meglepett pillantást küldött felém, minthanem számított volna rá, hogy egyáltalán foglalkozom vele, de énelkaptam a tekintetem. Észrevettem, hogy Mirceaelgondolkodva méreget, igyekeztem a lehető legközömbösebbarcomat felvenni. Gondoljanak csak, amit akarnak. Mindenkiértennyire aggódnék, aki engem védelmez, és közben megsebesül.Pritkin meggyötört hangon folytatta:– Már rengeteget kutattunk utána. Az elmúlt fél évünk csakerről szólt. A Pythia nagyon öreg, már most is jóval továbbteljesítette a feladatát, mint kellett volna. Az egészségerohamosan romlik, és ezzel együtt a képességei feletti uralmat is

elveszti. Mi mindenkinél jobban érezzük az idő szorítását, de azösszes eddigi kutatásunk hiábavaló volt.Én még ebben sem láttam olyan nagy problémát:– Akkor nevezzenek ki valaki mást örökösnek!– Már mondtam, ez nem a kinevezésen múlik. A hatalommindig arra száll, aki arra a legérdemesebb, ezt már az ősitekercsek is így írták le. Nem lett volna szabad vetélkedésnekmegindulnia. Maga fiatal és képzetlen, a mi szibillánk pedigéveken át csakis erre a feladatra készült. Későn lett kiválasztva,de nagyon jól haladt a tanulmányaiban. Nem gondoltuk, hogymagából számottevő rivális lesz...Elharapta a mondatot, de már túl későn, és azonnal lecsaptamrá:– Korábban is tudtak rólam? Honnan?Az arrogancia lassan kezdett visszakúszni az arcára.– Az egész vérvonalában ott van. Az anyja is ugyanilyen volt.Még külsőleg is hasonlít rá.– Várjon csak, maga ismerte az anyámat? Hogyhogy?A mágus úgy harmincöt éves lehetett, vagy talán még annyisem. Vagyis nem normális emberi léptékkel öregedett, hacsak aKörben nem kapnak helyet tizenöt éves mágusocskák is.– Ő volt az előző örökös – mondta Pritkin, a szája szinteremegett a dühtől. – Tisztának kellett volna maradnia, ésérintetlennek, ezt nagyon is jól tudta. Mégis kapcsolatba került amaga apjával, egy vámpír szolgájával. És ami a legrosszabb, azegészet titokban tartotta a Kör előtt, legalábbis addig, amígteherbe nem esett magával, és akkor a férfival együttmegszöktek. Ki tudja, mi történhetett volna az erővel, hahagyjuk, hogy egy tisztátalan birtokába kerüljön.– Tisztátalan? – most rajtam volt a felháborodás sora. – Azanyámról beszél!

– Alkalmatlan lett az örökös posztjára! Csak azért lehetünkhálásak, hogy még időben kiderült.– Tehát, ha valaki nem szűz, nem válhat örökössé?– Pontosan – nézett rám lenéző szemekkel. – Még egy ok,amiért nem alkalmas a posztra.Nem vesztegettem az időt arra, hogy kijavítsam. Abban azegyben biztos lehettem, hogy szexuális tapasztalat terén azérintetlen szibillájuk méltó versenytársa lennék, csak épp azokok voltak teljesen mások. Eugenie úgy őrzött, mint egyanyatigris, és amikor nem vele voltam, gyakorlatilag mindigmenekültem. Senkiben nem bíztam meg annyira, hogy ilyenközel engedjem. Az is nagyban hozzájárult, hogy Tonyvámpírjai a külső tekintetében nem múlták fölül Alphonse–t,emellett persze szigorúan meg is volt tiltva, hogy hozzámérjenek. A legnagyobb kísértés, amit valaha éreztem, Tomasvolt, a Szenátus spiclije, aki az engedélyem nélkül táplálkozottbelőlem. No meg Mircea, aki talán szintén valami aljas tervetszövöget. Hát, ennyit a férfiügyeimről.– Hadd foglaljam össze. Először valami démonnak nézett egyolyan erő miatt, amire nem vágytam, és amit még csak nem isértek. Aztán, amikor ez nem jött össze, kitalálja, hogy bukottszibilla és ribanc vagyok. Tényleg bennem van a hiba, vagyszimplán ennyire rühelli a képemet?Mircea nevetett, és még Louis-César ajkai is megrándultak.Tomas vagy nem értette a viccet, vagy nem volt mókáskedvében. Pritkin természetesen ezen is felháborodott.– Minden, amit mond, csak megerősíti a legelsőbenyomásomat. Kész katasztrófa lenne Pythia szerepkörében.– Úgy látom, az átadott erőt ez a legkevésbé sem izgatja.– Épp ezért létezik a Kör, hogy ilyen esetekbenközbeavatkozzon! – kiáltotta, és olyan tekintettel meredt rám,hogy önkéntelenül is hátraléptem egyet. – Soha nem

gondolkodott azon, miért nevezte az anyja épp Cassandrának?Így nevezzük a kudarcot vallott szibillát, aki a hatalmát a jóhelyett a gonosz szolgálatába állítja. Aki a Fekete Körrel isszövetséget kötött. Ő az, aki képes szellemeket és gonoszboszorkányokat megidézni, hogy az oldalán harcoljanak, démonkénttud megszállni emberi testeket, és könnyedén tarturalma alatt egy sötét fegyvert. A hatalmat nem adhatjuk át egyolyan személynek, mint maga.– És ha mégis megtörténne?– Nem fog – jelentette ki olyan nyomatékkal, hogy azonnalelkönyveltem, itt a legújabb csoport a listámon, akik a halálomatkívánják.– A Szenátus megvédi önt – biztosított Louis-César .– Hát persze. Amíg úgy táncolok, ahogy fütyülnek – néztemrá elgyötörten.Mircea önelégülten mosolygott Louis-César arckifejezéseláttán.– A mi egyik udvarunkban nőtt föl. Tényleg azt hitted, hogynem látja át a helyzetet? Na jó, vidd innen a mágust! – utasítottaRaffaellót. – Fontos dolgokról kell beszélgetnünk a miCassandránkkal.Pritkint kivezették a teremből, nagy örömömre szolgált, hogyvégre eltűnik. Ha életemben soha többé nem találkoznék hadmágussal,az lenne csak az igazi nagy mázli. Vártam, hogymegtudjam, mibe fog kerülni nekem a Szenátus eddigi éskülönösen a további segítsége.– Nem fogjuk átadni a Körnek, mademoiselle – kezdte Louis-César , és újra kékre változott szemében őszinteség tükröződött.Bámultam rá, és arra gondoltam, vajon valóban ilyen naiv, vagyaz egész becsületes jófiú kép csak a beetetésem része.– De lehet, hogy nem tudunk megvédeni, ha az őszövetségesük nyeri a ma éjszakai párbajt – tette hozzá Mircea.

– Akkor Raszputyin dönthet majd mindenről, és nem szeretném,ha az ő karmai közé kerülnél. Lehet, hogy az Ezüst Körmegölne, ha megtehetné, és arra gondolni sem akarok, hogy mittenne veled a Fekete. Neked is érdeked, hogy mi győzzünk,Cassandra.Egymásra néztünk, és végre eljött az a pillanat, amikortökéletesen értettük egymást. Ó, az önös érdekek, annyirajellemző a világnap, de halott marad. Ilyenkor tudni lehet, hogyvalami baj történt menet közben. A legrosszabb, ha felélednek,de az agyuk összetettebb funkciói nem működnek. Belőlükszörnyű mutánsok lesznek, olyanok, mint az állatok, és csakis avadászat élteti őket. Mivel képtelenek a gondolkodásra, amesterüknek sem engedelmeskednek. Ilyen esetben a legjobbelkapni és kiiktatni őket, mielőtt még ámokfutást rendeznek egycsapatnyi ember között.– Mire lehetne képes valaki pusztán egy szellem erejével úgyegy óra alatt véghezvinni? – néztem Tomasra. – Nincs igazam?Nagyjából annyi ideig voltunk ott, nem?– Nem lehetett sokkal több, de sokat mászkáltunk és cipekedtünk.Ha nem erőlködünk, tovább is maradhattunk volna.– Igen, de fogalmam sincs, hogyan lehetne beleavatkozni azúj vámpírszolgák létrehozásába. Megpróbálni pedig mégszellemként sem igen szeretném. Hogyan tehetné meg az amásik?– Ott van Raszputyin, aki felvilágosítja, mit kell tennie –emlékeztetett Louis-César . – Részletes instrukciókkal indulútnak, és talán kísérői is akadnak, akik támogatják.– Nem is annyira nehéz – tette hozzá Mircea. – A kiválasztottalanynak tisztának kell lennie, ami azt jelenti, hogy az előzőnéhány esztendőben nem haraphatta meg más vámpír.Nyugodtan és békésen kell feküdniük, amikor az átváltoztatásmegtörténik, és egészségesnek kell lenniük, legalábbis nem

lehetnek súlyos betegek vagy sérültek. Ha valaki ezek közülbármelyik feltételt megváltoztatja, évszázadokkal később egynagy hatalmú mester, mint Raszputyin, képes lehet elszakítaniezt a meggyengített köteléket – mondta, majd elgondolkodottegy pillanatra. – Az első feltételt elég nehéz lenne elrontani, ésaz eredménye az lenne, hogy a vámpír nem kel életre, ami nemszolgálná Raszputyin érdekeit. A mester egyszerűen új alanyután nézne. Az is valószínű, hogy már előbb észrevenné azidegen harapást, és nem is fáradozna velük.– Akkor mit tehet az a nőszemély?– Sok lehetőség van – vonta meg a vállát. – Példáulmegmérgezi őket egy lassan ható méreggel. Meghalnak, mielőttkiderülne, hogy súlyosan legyengült állapotban voltak, és améreg többé nem hat rájuk, ha vámpírként felélednek.Ugyanakkor ez jelentősen gyengítheti a mesterükhöz fűződőkapcsolatukat. Vagy olyan erős stimuláló szereket kapnak, amilehetővé teszi, hogy éberek maradjanak az átváltoztatás során.Ekkor nyilván rémültek és izgatottak lesznek a kívánatos békésállapot helyett.– De szellem formában nem vihetsz magaddal semmit –mutattam rá. – Honnan szedné akkor a mérget?– Könnyedén fellelheti, bármilyen anyagot is használ, hisz aszövetségesek rengeteg mindent felhalmoztak. A Fekete Körcsaknem olyan régóta létezik, mint az Ezüst. Valamikor azidőszámításunk előtti harmadik évezredben jött létre. A mérgekpedig mindig is a kedvenc fegyvereik közé tartoztak. Biztos,hogy rendelkezésére bocsátották, ami csak kell.– De miért bízna a valamikori Fekete Kör Raszputyinban? –kérdeztem. Ha a fickó elég erős volt, hogy ekkora katyvasztokozzon, akkor kezdtem kételkedni abban, hogy valóban oroszparasztként született a XIX. század végén. Valószínűbb volt,hogy ezt a nevet csak felvette, feltehetően azután, hogy végzett a

viselőjével, és hipnotikus trükkök segítségével beadta történetéta környezetének. De az mégsem tűnt valószínűnek, hogy márakkor is létezett, amikor megtettem látogatásomat aCarcassonne–ban. A Szenátus biztosan nem becsült volna ilyenvégzetesen alá egy ennyire tapasztalt vámpírt.– Mivel kapcsolatban áll modern kori utódaikkal, akikelárulhatták, mit kell mondania – magyarázta Mircea. – Aszibilla átadhatott valamiféle üzenetet a sötét mágusoknak,amiben segítséget kér. Az F.züst Kör a mi szövetségesünk,időtlen idők óta. A kapcsolat felbontása csak a sötét oldalmalmára hajtaná a vizet.A fejem zúgott. Nehezen akartam elhinni, hogy a Fekete Köra múltban bármit is hajlandó lett volna megtenni olyan jövőbelihaszon érdekében, aminek a gyümölcseit ők már nem fogjákélvezni. De nem az én gondom volt rágódni ezen.– És mit vártok tőlem? Menjek vissza, és üssem le aszellemet? Nem kellene inkább a párbaj miatt aggódni?– Aggódunk épp eleget – mondta keserűen Louis-César . –Alig tizenkét óra múlva halálos párbajt vívok Raszputyinnal. Ésle is győzöm, ha akkor még itt leszek.– Miért, tervezi, hogy elutazik valahová? – ezt persze viccnekszántam, de úgy tűnt, nem találja mulatságosnak.– A saját akaratomból biztosan nem. De Raszputyin úgyvállalta a harcot, hogy azt hitte, Mei Linggel fog megküzdeni.Sokan azt gondolták, amikor engem neveznek meg bajnokként,visszalép a párbajtól. De nem tette, holott világosan tudja, hogyengem nem győzhet le.Inkább nem szembesítettem vele, milyen önteltnek hangzikez a kijelentés.– De önt úgysem irányíthatja. Elsőszintű mester, Raszputyinbiztosan nem elég erős ahhoz, hogy hatással legyen önre. Mégha valamikor meg is gyengítette kapcsolatát a régi mesterével,

ma ez már úgysem számít. A taktika, amit a többi vámpíronalkalmazott, itt nem válhat be.– Nem, de azt megakadályozhatja, hogy egyáltalánlétrehozzanak. Gondolkodtam, kimondjam–e azt, aminyilvánvaló. Úgy döntöttem, megkockáztatom.– Ne vegye sértésnek – mert tudom, hogy méltó a hírnevéhez–, de a konzul még mindig választhat egy másik bajnokot. Itt élmár kétezer éve, biztos szerzett egy–két jó ismerőst.– Ez igaz – nagy megkönnyebbülésemre Louis-César nemlátszott megbántottnak. – Vannak még nevek a tarsolyában, haén kiesnék.– Akkor mi a probléma, már az ön személyének kérdésétleszámítva?– A probléma, dulceatã–mondta Mircea –, hogy Raszputyinsem vesztett még párbajt. A konzul listáján szerepelhetneknevek, de egyikük győzelmében sem lehetünk biztosak,tekintve, hogy biztosan minden piszkos trükköt bevetnekellenünk. Louis-César több összecsapást nyert meg, mint atöbbiek együttvéve. Neki kell a bajnokunknak lennie, mert nemveszíthetünk.– És hogy jövök a képbe én? – tudakoltam, és kezdett egyrerosszabb érzésem támadni.– Biztosan tudnunk kell, hogy nem avatkozik be újra az időmenetébe, dulceatã. Vissza kell menned, hogy megállítsd, hasemmissé akarná tenni a bajnokunk születését.– Hogyan tehetné ezt meg? – tette fel Tomas a kérdést,megelőzve engem. – Hogyan óvhatná meg egy átoktól?Louis-César úgy nézett Tomasra, mintha annak elment volnaa józan esze.– Miféle átok?– Nem így változtál át?– Nagyon jól tudod, hogy nem!

Billy Joe lebegett be az ablakon, mint egy galambszürkefelhő–pamacs.– Lemaradtam valamiről?– Itt mindenki teljesen megőrült – vontam le hangosan akövetkeztetést. Akármi is volt a tervük, nem voltam hajlandómeghalni a konzulért, és bárki másért sem. – Felfogták már,miről is van szó? Magammal vittem Tomast is. Oké, az énesetemben véletlen volt, de ha ők tényleg ilyen régóta csináljákezt, akkor biztos rájöttek arra, miként lehet szándékosanelőidézni – érveltem. Valaki idehozta a cigánylányt a múltból,és tuti, hogy nem én voltam. – Akár magával Raszputyinnal isösszetalálkozhatok, és nem vagyok egy kifejezett bajvívó típus.– Nem is kevésről van sző, ahogy hallom – forgolódottkörülöttem Billy Joe, de most nem volt időm rá.– Te akkor vitted magaddal Tomast, amikor megszálltad atestét. A szibilla nem képes erre, legalább ezt megtudtukPritkintől, dulceatã.– Pritkin egy idióta – emlékeztettem Mirceát. – És nem istudhatjuk biztosan, hogy Tomas ezért kísért el. Lehet, hogy elégmegérinteni valakit. És mi van, ha a másik lány is képes amegszállásra?Billy épp az orrom előtt lebegett, ettől az egész szobát egyvékony szürke selyemsálon át láttam.– Beszélnünk kell, Cass! Nem hiszed el, mit tudtam meg aDantéban!Felhúztam a szemöldököm, de nem mertem hozzá szólni.Nem akartam, hogy a többiek tudomást szerezzenek ajelenlétéről. Volt egy olyan sejtésem, hogy rövidesen nagyszükségem lesz a segítségére.– Én vagyok a konzul második jelöltje – mondta Tomas,miközben végig engem nézett. – El tudok bánni Raszputyinnal.

Megörültem, hisz bármi, ami hozzásegíthet ahhoz, hogy nekelljen szembenéznem az őrült szerzetessel egy rémálomban,ígéretesen hangzott. Sajnos Mircea nem látszott meggyőzöttnek.– Már elnézést, barátom, nem kételkedem a hősiességedben,de én láttam Raszputyint harcolni, te pedig még nem. És ha a tétaz én életem is, szeretek biztosra menni.Billy néhány centivel távolabbra repült, és csípőre tette akezét.–Jól van, akkor én beszélek, te meg figyelj. Egy pillanatrasikerült bekukkantanom a boszorkány fejébe, akinek segítettél,mielőtt elszáguldott a tündérrel. A történet dióhéjban annyi,hogy Tony és a Fekete Kör boszorkányokat ad el az erdőknépének, és mit gondolsz, honnan szerzik őket? Mármint a fehérlovagoknak csak feltűnne, ha egy csomó mágiahasználó egyikpillanatról a másikra köddé válna, nem?Csak bámultam rá, és olyan érzésem volt, mint amikor azember a fogorvosi székben ül egy szófosásos doki mellett.Amúgy nem mintha tudtam volna a választ.– Le tudom győzni – jelentette ki Tomas magabiztosan,Louis-César erre valami furcsa hangot adott ki, olyasmit, mintegy macska tüsszentése. Azt hiszem, franciául volt.– Száz évvel ezelőtt engem nem tudtál legyőzni, és azóta semsokat erősödtél.– Mert szerencséd volt. Nem történne meg, ha újrapárbajoznánk. Louis-César ingerültnek látszott.– Már nem kell párbajoznunk. Te az enyém vagy.Zavaromban csak pislogtam. Kihagytam valamit, amíg kétfelépróbáltam figyelni egyszerre? A mesterek és szolgák köztiviszony sokkal szigorúbb szokott lenni ennél. A francba is,lehet, hogy Tony megpróbálta megölni Mirceát, de még ő sembeszélt volna így vele.

– Azt hittem, valami Alejandro volt a mestered, nem? –kérdeztem Tomastól.– De, ő volt. Az egyik alattvalója változtatott át, de Alejandronem sokkal ezután megölte, és magához vett engem. Az Újvilágspanyolok által megszállt földjén akart birodalmat magának, ésehhez szüksége volt egy harcosra. Sikerrel jártunk, Alejandronemsokára már az új Szenátust szervezte, de a taktikája a régimaradt. A mai napig úgy tartja, minden kérdés egy kihívás, akönyörületesség pedig csak veszélyforrás lehet. Amint elégerőssé váltam, párbajra hívtam, és sikerült volna véget vetnem arémtetteinek, ha nem kap külső segítséget.– Ön harcolt Alejandro helyett? – néztem csodálkozva Louis-César ra. A francia zavartan bólintott.–Tomas a Latin–Amerikai Szenátus vezetését akarta átvenni.A konzul engem kért fel, hogy a bajnoka legyek, ésbeleegyeztem. Tomas veszített.Az utolsó mondatot egy enyhe vállrándítás kísérte, mintha avilág legtermészetesebb dolga lett volna. Kezdtem úgy érezni,Louis-César ra is ráférne, hogy legalább egyszer veszítsen. Elégfárasztó lehet ekkora önbizalommal járni–kelni a világban. Deha most veszít, minden bizonnyal nem éli túl, ahogy mi sem.Fene tudja, talán mégiscsak jól jön az a magabiztos arrogancia.Az elmondottak legalább megmagyarázták a kettejük köztiviszonyt. A párbajon szerzett szolgák sohasem kerültek olyanszoros alárendelti viszonyba mesterükkel, mint a vérszívássalátváltoztatottak. De valami még szöget ütött a fejembe.– Te hívtad ki? De csak egy első szintű vámpír tehet ilyesmit.Tudtam, hogy Tomas hatalma nagy, de ez igazi sokként ért.És az, hogy Louis-César képes volt megtartani egy első szintűnagymestert a szolgái között, mindent elárult az erejéről. Eddignem is tudtam arról, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges.

– Tomas több mint ötszáz éves, mademoiselle. Az anyjamagas rangú inka nemes volt, még az európai invázió előtt –mesélte Louis-César egykedvűen. – Pizarro egyik embere tettemagáévá erőszakkal, így született meg Tomas. Abban a korbannőtt fel, amikor egy himlőjárvány rengeteg inka nemestkipusztított, így a hatalom is meggyengült. Ő szervezte meg aszétszórt törzsek közös ellenállását a spanyol hódítókkalszemben, és így került Alejandro látókörébe is. Habár fattyúvolt, de... – folytatta volna, de Tomas ingerülten felmordult.Louis-César nyugodtan tekintett rá. – Ezt csak technikai értelembenmondtam. Így nézve én magam is fattyú vagyok.– Eszem ágában sincs elfelejteni.Az egymásnak feszülő két óriási energia ismét érezhetővévált, ha lehet, még erősebben, mint az előbb, ezúttal pontkettejük között álltam. Olyan volt, mintha két elképesztőenmagas vízoszlop rohant volna nagy sebességgel egymásnak,hogy a fejem fölött csapjanak össze a hullámok.– Elég! – kiáltottam rájuk önkéntelenül.– A bocsánatát kérem, mademoiselle– hajtotta meg a fejétLouis-César . – Tökéletesen igaza van, később fogom móresretanítani a szolgámat.– Próbáld csak meg – nézett rá Tomas fölényesen.– Tomas! – kiáltottunk teljesen egyszerre Mirceával,ugyanazon a dühödt hangon. Louis-César figyelmeztetőpillantást küldött feléje.– Nagyon vigyázz, hogy beszélsz velem, Tomas. Ne akard,hogy a büntetésed még alaposabb legyen.– Te egy gyerek vagy hozzám képest! Már mester vámpírvoltam, amikor te még meg sem születtél.Louis-César halványan elmosolyodott, és a szemei ezüstösenvillantak meg.– Annál kínosabb neked.

Billy meglengette előttem egyik fakó kezét.– Hé, figyelnél rám? Fontos híreim vannak.– Később! — formáltam némán a számmal, de nem tágított.– Ez tényleg nagy durranás, Cass! A Fekete Kör úgy tartottatitokban a kereskedelmet, hogy olyan boszorkányokat szerzettmeg, akikre a halál várt, mondjuk egy balesetben, vagy azinkvizíció által. Az utolsó pillanatban ragadták el őket, éseladták az erdők népének, így nem kellett attól tartaniuk, hogyfeltűnne a hiányuk. Senki nem számított arra, hogy valaki, akitaz inkvizíció elhurcolt, újra felbukkanjon. Akkoriban nem ezvolt a divat. így lehetett kijátszani az egyezményt.– De honnan tudták?Úgy értettem, hogy ismerhetné bárki előre, hogy kire várbiztos halál? Hacsak... Mircea azonnal felkapta a fejét, ésérdeklődve méregetett. Igyekeztem ártatlan képpelvisszamosolyogni rá. Elszóltam magam, és Mircea máris aszobát fürkészte. Szerencsére még egy mester vámpír semláthatja Billyt.– A boszorkányt, akit megmentettél, egy csapat sötét mágusragadta el aznap este – fejtegette Billy. – A cigányok mindig istávol tartották magukat mindkét körtől, így joggal gondolhattákazt, hogy eltűnésük nem fog szemet szúrni a másik oldalnak.Csak fintorogtam egyet. Ez még mindig nem volt válasz arra,hogyan került a lány a mi korunkba, ha a saját idejében raboltákel, de sajnos nem tehettem fel kérdéseket. Mircea avatkozottközbe, mielőtt a vámpírok között dúló szópárbaj még jobbanelfajult volna.– Hadd emlékeztesselek, hogy amíg kakaskodtok, fogy azidő, és vele az esélyünk is. A kis vitátok még várhat, a feladatviszont nem.– De la mademoiselle nem akarja megtenni – mondta Louis-César , egyik kezével beletúrva a hajába. Úgy tűnt,

idegességében teszi. Észrevettem, hogy a fürtjei sötétebbek,mint amire a fura látomásomból emlékeztem. Kíváncsi voltam,vajon csak a fények játéka, vagy az évszázadok alatt a napégette meg vörösesbarna haját. – Ettől féltem. Erőszakkal nemkényszeríthetjük rá.Mirceával egyszerre néztünk rá, aztán egymásra. Akaratlanulis kicsúszott a számon a kérdés: – Ezt most komolyan mondja?– Mindig ilyen volt – sóhajtott Mircea. – Ez az egyetlenigazi gyengesége.Rám mosolygott, és ez Tony mosolya volt. Az a hagyjuk arizsát, beszeljünk az üzletről mosoly. Ez az arckifejezés eszembejuttatta, mi is Mircea feladata a Szenátusban. Ő volt a konzulfőtárgyalója, és a pletykákkal ellentétben nem azzal érdemelte kia pozíciót, hogy családneve igencsak jól csengett a vámpírokkörében világszerte. Lehet, hogy nagyobb örömmel és talántisztelettel ültek le vele egy asztalhoz – ahogy egy átlagembervárja, hogy találkozzon egy híres filmsztárral –, de a tárgyalásoksorán ez már semmilyen előnyt nem jelentett. Nem, Mirceajogosan, képességei révén szerezhette meg ezt a széket, hiszmindenkivel a Szenátus számára legkedvezőbb álláspontotfogadtatta el. Ráadásul azokat az ügyfeleit jóval kevésbéismerte, mint engem.– Mit kérnél érte, dulceatã? Biztonságot, pénzt... Antonio fejétegy ezüsttálcán?– Az utolsó csábítóan hangzik. De még nem elég.Azonnal át is ugrottunk azon, hogy nemet mondok, és rögtönbelementünk az alkudozásba. Nem is kellett megemlíteni, hogyMircea megölne, amennyiben visszautasítanám. Meg kellenetennie, nincs más választása. Ha futni hagyna, a Szenátus rögtönvalaki másra bízná ezt a posztot. Ja, és azért is ölne meg, mert őgyorsan tenné. Gyorsabban, mint Jack. Egyáltalán nem tetszettnekem a rám váró feladat, de a konzul kedvenc

hasfelmetszőjével töltött estéhez képest kellemes pikniknek tűnt.Persze attól, hogy nem volt más választásom, mégmegpróbálhattam minél többet kihozni belőle az én javamra.Végül is, ők szorulnak rám, lássuk, mit ígérnek a segítségemértcserébe.Mircea úgy nézett, mintha nem tudná eldönteni, bejön-enálam, ha eljátssza, hogy nagyon feldúlt, amiért egyik legrégibbemberének halálát követelem. Hamar lezártam a vívódását.– Meg se próbáld. Tony feje nem olyan nagy áldozat, és eztte is tudod. Mivel elámít, amúgy is meg kellene ölnöd.– Igaz – mosolyodott el. – De egyúttal a te problémádat ismegoldaná, vagy nem?– Viszont neked semmibe se kerülne. A te életed nem ér megvalami apróságot?– Mi mást kívánsz hát, gyönyörű Cassandrám? – lépett előrecsillogó szemekkel, mire az útjába húztam az egyik széket.– Eszedbe se jusson.– Akkor mondd, hogy mi az ár – vigyorgott rámrendületlenül.– A segítségem kell? Akkor mondjátok el, mi történt azapámmal!Rafe meglepett kiáltást hallatott, és kikerekedett szemekkelbámult Mirceára, aki felsóhajtott, és elégedetlenkedve rázta mega fejét. Együtt éreztem vele, hisz Rafe–nek valóban csapnivalópókerarca volt. Nyolcéves koromban már simán megvertemkártyában, és azóta sem sokat fejlődött. Mircea gyilkospillantása láttán rendezte vonásait, de már nem tehette meg nemtörténtté a baklövését. Mirceának természetesen a szeme semrebbent, de tőle nem is vártam mást.– Az apáddal, dulceatã? Az autójába rejtett bomba végzettvele, nem? Ezért akarsz bosszút állni Antonión, ha jól tudom.

– Akkor mi az, amiről Jimmy beszélt? Azt mondta, haéletben hagyom, elmondja az igazságot az akkor történtekről.Mircea csak megvonta a vállát.– Gondolom, mivel ő volt a merénylet végrehajtója, nyilvántudott volna néhány részlettel szolgálni. Miért nem kérdeztedmeg tőle, dulceatã?– Mert Pritkin lyukat lőtt a hasába, mielőtt megtehettemvolna. De te is el tudod mondani, nem igaz?Mircea elmosolyodott, megint pontosan ugyanúgy, ahogyTony szokott.– És ez lenne az ára a segítségednek?Rafe–re néztem, ő pedig vissza rám. Úgy tűnt, mondani akarvalamit, de Mircea a vállára tette a kezét.– Ne, Raffaello. Nem lenne helyes, ha bármi információtadnánk a mi Cassandránknak, amiért még nem fizetett – mondtaolyan mosollyal, amiben több volt a számítás, mint a tisztaérzelem. – Akkor hát megegyeztünk?Billyre sandítottam, aki a mennyezet alatt várakozott,némiképp türelmetlen arckifejezéssel. Mivel nem szólt semmit,úgy tekintettem, hogy a legújabb hírei semmilyen irányban nembefolyásolnák a döntésemet. Ingerült pillantást vetettem aszellemre, mire ő eltűnt. Megsértődött, mert nem hagytam ottcsapot–papot, hogy neki szenteljem a figyelmem. Jellemző.Szerettem volna egy kicsivel több részletet megtudni, mielőttelfogadom Mircea feltételeit, de nem volt más választásom.Nehéz magasra tornásznod az árat, ha kényszerhelyzetben vagy,és ezt a vevő is tudja. A szó szoros értelmében nem volt kérdés,hogy segítek–e nekik vagy sem, ebben az értelemben Mircearendes volt, hogy egyáltalán valamit ajánlott. Persze ővalószínűleg azt szeretné, hogy tegyek ki magamért ebben aküldetésben, ezért megérte neki, hogy némi morzsafelcsipegetése révén jó hangulatban induljak csatába helyettük.

De az is lehet, hogy esetleg kedvel. Nem, az ilyen gondolatokkalveszélyes vizekre eveznék.– Oké, megegyeztünk, mondhatod.– Csak még egy percet, dulceatâ. Először is, tájékoztatnunkkellene a konzult. Tomas, lennél olyan kedves? Elképzelhető,hogy lenne még néhány instrukciója – adta ki az utasítástMircea, majd Tomas csökönyös képét látva hozzátette: –Szavamat adom rá, hogy nem indítjuk el az utazásra, amígvissza nem érsz. Te fogod elkísérni őt, vagy nem?– De – válaszolta röviden Tomas, és kihívón nézett ám, denem tiltakoztam. Ha esetleg Raszputyin is felbukkan, örömmelvenném, ha lenne mellettem valaki. Főként olyan, akiről márbebizonyosodott, hogy éles helyzetekben is képes feltalálnimagát. Még az is jobb érzés lesz, ha majd együtt megyünk apokolra. Tomas akart még valamit mondani, de letett róla,amikor Mircea mellém lépett, és a vállamra tette a kezét.–Menj, Tomas! – sürgette Louis-César ingerülten. Tomashűvösen ránézett, de aztán elmasírozott, jó hangosan becsapvamaga mögött az ajtót.– És szükségünk lesz a könnyekre is, igaz? Hogybiztonságban lehessünk – jelentette ki Louis-César , és Tomastkövetve eltávozott.– Könnyek? Valami, amiről tudnom kellene?– Semmi különösen fontos, hidd el nekem – mosolygottMircea bátorítóan. – Az Apollón könnycseppjei egy ősrégifőzet. Évszázadok óta nyújt segítséget a meditatív kábulat során.És nagyon biztonságos.– Miért lenne rá szükségem, ha eddig sohasem volt?– Mert mindig gyorsan kifogytál az energiából. Tényleg ahasznodra lesz, majd meglátod. Ne feledd, elég fontos érdekemfűződik a szereplésedhez, már csak ezért sem vezetnélek félre.

Ennek a válasznak jobban hittem, mintha elkezdte volnabizonygatni, mennyire aggódik az épségemért. Bólintottam.Használni fogom azokat az átkozott könnycseppeket, bármik islegyenek. Hátha tényleg javítja egy csöppnyit az esélyeimet.– Megtennéd, hogy utánanézel, megérkezett-e már a ruhaCassie számára? – fordult Mircea Raffaellóhoz. – Biztosan elegevan már ebből az ormótlan köpenyből – mutatott rá, majd egyfura mosollyal az arcán hozzáfűzte: – Ne siess nagyon vissza.Rafe kissé habozott – látni lehetett rajta, hogy valamilyenoknál fogva nem szeretne kettesben hagyni engem Mirceával –,de végül kiment. Mircea bezárta az ajtót, majd a hátát nekivetvehirtelen egészen komoly arccal nézett le rám.– Akkor most kezdhetjük a valódi alkudozást, Cassandrám.

12. fejezetNem vagyok a te Cassandrád – néztem gyanakvóanMirceára, aki elkezdte kigombolni az ingét összefogó kiskampócskákat.– Adj nekem egy percet, dulceatâ, és mindent megértesz.Kibújt az ingből, s hanyagul a heverő túlsó végére vetette. Alattanem viselt semmit.– Mit művelsz? – ültem fel, a szívem a tokomban dobogott,holott semmi rémisztő dolgot nem tett. De ott állt köztem és azajtó között, vonzó arca pedig hirtelen nagyon elszánt vonásokatöltött. Lassan nekilátott kifűzni fényesen csillogó cipőjét.–Jobban örültem volna, ha több időnk van erre, dulceatâ.Régóta vártam, hogy szorosabbra vonjuk barátságunkat, bárbevallom, nem éppen így képzeltem el a dolgot. De bármi istörténjen – és ezzel akkurátusan egymás mellé helyezte lehúzottcipőjét és zokniját –, kezdem megtanulni, hogy veledkapcsolatban a legváratlanabb eseményekre számítsak.Igazság szerint ugyanezt én is elmondhattam volna róla.– Ne ködösíts, Mircea. Csak mondd meg, mi történik itt!Végig engem nézett, s közben elkezdte lassan kihúzni övét anadrágjából.– Feltételezem, nem akarod, hogy át kelljen adnunk téged aKörnek, igaz?– És ennek mi köze van ahhoz, hogy most levetkőzöl? Mi ezaz egész?

Mircea átsiklott a szobán – nincs jobb szó arra, ahogyanmozgott és a lábaim elé térdelt. Gyengéden nézett fel rám.– Vedd úgy, mint egy mentőakciót, dulceatâ. Én vagyok alovagod,aki életét teszi fel arra, hogy megóvjon mindattól, ami kárt tehetnebenned.– Ez a leggiccsesebb mondat, amit valaha hallottam –közöltem, a nevetésemé fojtva.Mircea eltúlzottan haragos kifejezést öltött magára, amithalvány mosollyal jutalmaztam.– Most megsértettél! Biztosíthatlak téged, hogy egykor, azén időmben ez nagyon helyénvaló felfogás volt, és eszerintéltem.Belegondoltam, és el kellett ismernem, igaza van. Na persze,a csillogó páncélú lovagok nem épp olyanok voltak, mint amirőla legendák szólnak. A legtöbben azzal töltötték idejüket, hogyminél több adót sajtoljanak ki a parasztokból ahelyett, hogybajba jutott hölgyeken segítettek volna.– Oké, és most mi szerint élsz?Nem válaszolt, de láttam, hogy a szemében borostyán sárgafény villant meg. Eddig mindössze egyszer láttam ilyennek,akkor éppen Pritkint fenyegette meg életveszélyesen. Mostviszont nem látszott különösebben mérgesnek. A feje mögényúlt, hogy kihúzza a platina csatot, amivel hosszú sötét hajátfogta össze.– A Kör követeli, hogy adjunk át nekik, dulceatã, és a velükkötött szerződések értelmében nincs lehetőségünk megtagadni akérésüket Ha átlagos ember lennél, bármelyik mester akarataelég lenne hogy magához láncoljon. De egy jós egészen máskérdés. Az effajta lények felett Pythia tanácsa gyakorolja alegfelső hatalmat.

Mircea haja szétterült a vállán, mintha fekete csuklyát viseltvolna Az éjfekete zuhatag és a hófehér arc közti kontrasztdöbbenetes hatást keltett. Ő észrevette, hogy csodálom, majdhangját szinte suttogóra fogva szólalt meg:– Egykor szeretted a hajamat, dulceatã, hát nem emlékszel?Gyerekként szívesen fésülgetted. Rengeteg hajdíszt aggattálbele, úgy jártam-keltem Antonio udvarában, mint egy játék baba– idézte fel, majd megfogd a kezemet és a vállára helyezte,hogy érezzem a rá nehezedő sötét tincsek súlyát. A hajszálakselymesen omlottak alá az ujjaim között, én pedig nem tudtam,mi kelt nagyobb zavarodottságot bennem, a haja finomsága,vagy az ujjaim alatt domborodó vállizmok. – Sosem zavart, hajátszottál velem, dulceatã – ezzel megbiccentette fejét, hogycsókot lehelhessen a kézfejemre. – Most sem zavarna, hidd el.Kissé felnyitottam a védőpajzsomat, hogy érezzem, haTomashoz hasonlóan csupán befolyásolni akar, de semmi jelenem volt annak, hogy erővel próbálna hatni rám. A mindentelsöprő hullám, amit korábban éreztem, most sehol sem volt.Igaz, nem is volt szüksége ilyen trükkre. Lágyan a kezemheznyomta ajkait, és tudtam, pontosan érzi a vérem tombolását acsuklómnál. Nyeltem egy nagyot.– Mire jó ez az egész, Mircea?A kezei észrevétlenül útnak indultak, és döbbentenérzékeltem, hogy a köpenyem alá becsúszva a derekam köréfonódnak. Nem tudom, mikor oldotta ki az övemet, amely mostkétoldalt a földre lógott. A köntös nem nyílt szét teljesen, de ígyis láthatóvá vált egy keskeny csík a nyakamtól egészen aköldökömig. Odakaptam, hogy összehúzzam, de Mirceamegfogta a kezemet, és a tenyeremet a szájához szorította. Egypillanatra a nyelve hegyét is éreztem, amint végighúzta abőrömön, mintha csak ízlelgetne. Hirtelen a vágy rohama

szikrázott végig rajtam a legmélyebb idegvégződésemig, azérzéstől felkiáltottam.– Mircea!– Tudod, milyen ízed van, Cassandrám? – tudakolta lágyhangon. – Soha nem tapasztaltam még ilyet. Úgy a fejembeszállt, mint egy finom, érlelt brandy. El sem képzelheted,mennyire mámorító az illatod – folytatta, miközben ahüvelykujjaival útnak indult a derekamon, fel egészen a bordáimvonaláig. Nem volt kifejezetten érzéki mozdulat, mégis elakadttőle a lélegzetem. – Annyira jó érzés ez nekem.– Mircea, kérlek!– Bármit, amit akarsz – suttogta a nagy főtárgyaló, annyiraközel hajolva hozzám, hogy a számtól alig néhány centirebeszélt, ajkaimon éreztem a lehelete melegét. A szája szinte azenyémre simult, alig érintve, mégis megborzongtam tőle. Azimént még azt mondta, alkudozni fogunk, de még semmi jelétnem adta ennek a szándékának, s ez már önmagában is ijesztővolt. – Minden, amit lehetőségem van megadni, a tiéd lehet –erősítette meg, ezzel egy időben a keze visszacsúszott aköpenyem nyitott szegélyéhez, egy ujjával a bőrömet simogattaa nyakamtól a köldökömig. Azonnal libabőrös lettem, és alélegzetem is egyre inkább akadozott. Megpróbáltam dühöslenni rá, hogy eltereljem figyelmemet a testem mélyén egyre inkábbfeltámadó vágyakozásról.– A fenébe is, Mircea, utálom, ha játszanak velem.– Ez nem játék – ígérte, testét a lábaim közé nyomva. Ezzel aköntös alsó fele is szétcsúszott, egészen a combom közepéig, denem tudtam visszahúzni a lábaimra úgy, hogy ő ott térdeltközöttük. Megpróbáltam odébb lökni, hogy egy kis távolságottartsak kettőnk között, de mintha egy gránitszobrot taszigáltamvolna.

– Azt akarod, hogy könyörögjek neked? – suttogta, fénylőszemével felnézve rám.– Nem, én... – körülnéztem, Billyt keresve, de persze ő éppduzzogott valahol. Szép kis szellem!– Akkor könyörgök – duruzsolta, mielőtt még összerakhattamvolna egy értelmes mondatot. Elég közel volt hozzám, hogyérezzem, az illata is ugyanolyan kellemes, akárcsak a külseje.Nem valami drága és nehéz kölnit használt, ahogy feltételeztem,hanem friss és üde aromát, mint a tavaszi levegő eső után. – Sőt,esdeklem –a kezei a frottír alá nyúltak, hogy megérintsék alábszáramat – saját akaratomból – most a térdem mögötti,igencsak érzékeny bőrterületet simogatta – örömmel – vágottutat magának a combom felé –és lelkesen – a kezei a csípőmönállapodtak meg, hüvelykujjával finoman masszírozta a bőrömet–, ha ez neked jólesik.A hasamba fúrta a fejét, és a kezeim önálló életre keltek,akaratlanul is beletúrva a dús fürtökbe. Szétterítettem a haját avállán, miközben ő egyre feljebb jutott, csókokkal halmozva el atestemet. Küzdöttem, hogy kitisztítsam a gondolataimat, deekkor az ajkai az enyémre tapadtak egy olyan forró csókkal,mely az ujjaim hegyéig égette minden porcikámat. Ezutánlehajtotta fejét, és visszaindult az egyszer már megtett úton.Lassú, szinte alázatos mozdulatokkal haladt. Friss, hűvös levegőcsapta meg a melleimet, amint Mircea teljesen széttárta aköpenyemet. Ez egy rövidke pillanatig józanítólag hatott rám, denehéz értelmes gondolatokat erőltetni az agyunkba, amikor avágy hullámai öntik el egész lényünket.– Gyönyörűséges vagy, dulceatã – mormolta, a kezéveltisztelettudóan simítva végig a bőrömet. – Olyan finom, annyiratökéletes.Az érintése forró volt, szinte vártam, hogy a keze nyoma ottmaradjon a bőrömön. A mellbimbóm érzékeny bőrét súroló

lélegzete felért egy áramütéssel. Amikor pedig a nyelve egypillanattal később ugyanoda talált, már türtőztetni is alig bírtammagamat. Amint gyengéden szívni kezdte, ajkaival megmeghúzva,a vágy olyan erővel tört fel bennem, hogy az szintemár fájt.– Mircea, kérlek... Mondd el, mit művelsz!Válaszként hirtelen a karjaiba vett, és a hálószobába lépdeltvelem. Kezének egyetlen mozdulatára a függöny az ablak eléhúzódott. Gyengéden az ágyra fektetett, majd nekilátott, hogykigombolja a nadrágját.– Az Ezüst Kör mindennél jobban szeretne megszereznitéged, Cassie. Antonio azt mondta nekik, hogy te is meghaltál aszüléiddel együtt az autóban, és csak akkor tudták meg, hogynem így történt, amikor a védelmeződ néhány évvel ezelőttelőször működésbe lépett. Ez ugyanis a Kör saját varázslata, azanyádtól kaptad, és a jele összetéveszthetetlen..Azótafolyamatosan vadásznak rád. Mindaddig, amíg egy elcsatangoltszibilla maradsz, valós jogot formálnak rád, mint minden emberimágiahasználóra. Ezt semmiképp nem vonhatjuk kétségbeanélkül, hogy a háború kitörését kockáztatnánk. Vagyis – lépettki a nadrágból –, majdnem semmiképp.Mircea fekete selyem bokszeralsója annyira megzavarta azeszemet, hogy beletelt egy kis időbe, míg felfogtam, a világlegnagyobb hatalommal bíró mágikus szövetsége, melytörténetesen végletesen gyűlöl engem, egyben szabadon döntheta sorsomról is.– Ezt nem értem.Mircea bemászott az ágyba, én pedig hátrébb kuporodtam,míg végül az ágy támlájának ütköztem. Elmosolyodott, ésjátékosan gyűrögette védekezően magam köré tekert köpenyemszélét.

– Bármiben csodálatosan festesz, dulceatã, mégis jobb lennemegszabadulnod ettől a viselettől. Ha előre tudom, hogy sorkerül erre, valami alkalomhoz illőbb ruhát készíttettem volna be– csúsztatta fel a kezét lassan a combomon, miközbennégykézláb felém mászott az ágyon. – Biztos lehetsz benne,hogy ezt a hibát a legelső lehetséges alkalommal orvosolnifogom.– Mircea, választ akarok! – fordultam el tőle, és egyenesen aszemébe néztem. Egy pillanatra felegyenesedett, a sarkára ült,gyászos képet vágva.– Vajon miért sejtettem, hogy nem lesz könnyű veled? –sóhajtotta. –, dulceatã közülünk valakivel kell megtörténnie.Úgy vettük észre, hogy irányomban vagy a legnyitottabb, ésnagy megtiszteltetés lenne a számomra, ha valóban engemválasztanál, de ha valaki más mellett döntesz... Nos, nem lennékboldog, de az adott körülmények ismeretében beleegyeznék.– Most meg miről beszélsz? – kérdeztem ingerülten, mertelegem lett abból, hogy nem ad egyenes választ.– Tomast nem csupán azért küldték hozzád, hogy őrizzentéged, Cassie. A legfontosabb feladata valóban a biztonságodmegóvása volt, de neki kellett volna elérnie, hogy a Körkövetelése legalábbis vitatható legyen – kezdte Mircea, majdfelhúzta a szemöldökét. –Kezdem érteni, miért vallott kudarcotveled.– Én... Mit csinálsz? – akadtam meg mondandómban, mivelMircea beletúrt dús hajzuhatagába, majd tökéletes formájúkezével végigsimított a felsőtestén. A mellkasa szőrtelen volt, ésa pompás izmok megfeszültek a tenyere alatt. Keze végigkúszottlapos hasán, egészen utolsó ruhadarabja mélyen húzódószegélyéig. Az ujjai elidőztek ott egy kicsit, odavonzvatekintetemet a sötét szőrszálakra, melyek a köldöke alól indultakki, és egyenes vonalban vezettek a fekete selyem alá. Ekkor

fedeztem csak fel, hogy a mellbimbók halvány rózsaszínjétkivéve ez volt az egyetlen színfolt, ami megtörte sápadt bőrénekfehérségét.– Hogy mit csinálok, dulceatã? – kérdezte ártatlanul. – Éppmindent megteszek, hogy elcsábítsalak.Váratlanul előrenyúlt, és megragadta a kezemet, majd ahüvelykujjával simogatni kezdte a kézfejemet.–Teszek neked egy ajánlatot: minden egyes gyönyörért, amitmegengedsz magadnak és nekem, megválaszolom egykérdésedet. Megegyeztünk?– Micsoda? – bámultam rá. – El sem hiszem, hogy eztmondod.Mircea elvigyorodott, és hirtelen a régi, csipkelődő énje tértvissza.– Nem sok esélyt adsz nekem, Cassie. Csak nézel, debárhogy vágyom is rá, nem érintesz meg. Pedig én nagyon isvágyom az érintésedre – hízelgett, és ezzel a kezemet a hasárahelyezte, nem sokkal a selyem alsónemű fölé. Amikor látta,hogy csak ülök ott, bár kiszáradt szájjal és megdöbbenve,felsóhajtott. – De mivel a vonzerőm nem tűnik elégségesnek,üzletet ajánlok. És jó szándékom jeléül rögtön én kezdem. AKör utasíthat téged, amíg szibilla vagy, ám ha Pythia leszel,többé nincs feletted hatalmuk. Akkor már hozzád sem érhetnek,Cassie. Sőt, bizonyos értelemben te kerekedsz fölébük. Pritkinpedig nem mondott teljesen igazat. A kiválasztott szibillának, aPythia örökösének valóban érintetlennek kell maradnia ifjúságasorán. Gyanítom, azért, nehogy valaki ilyen módon szerezzenbefolyást fölötte. De Pythia így nem válhat belőle. Az ősiforrások egybehangzóan állítják, hogy Delphoiban a korai évekután mindig érett, tapasztalt nőt választottak, mivelmegfigyelték, hogy a mágikus hatalom nem érvényesült kellőenaz ifjú lányokban – vigyorgott rám újra, és lejjebb csúsztatta a

kezemet, hogy kitapinthassam a határozott kontúrt, ami azalsóját belülről feszítette.– Senki nem tudja, miért, de a Pythia ereje sosem száll átteljesen a szüzekbe, Cassie.Továbbra is csak bámultam rá.– Most csak viccelsz, ugye? – kérdeztem, miközben arragondoltam, ez megmagyarázza, miért nézett ki Rafe kivételévelmindenki úgy, mint aki a Playboy fotózására érkezett. Mirceanem válaszolt, csak végigfuttatta ügyes kezét a térdem mögött,gyengéden simogatva a bőrömet. Valahogy rájött, milyenhatással van rám ez az egyszerű mozdulat.– Igyekeztünk megkönnyíteni a dolgodat. OdaküldtükTomast, akinek általában nem okoz gondot, hogy – hogyan isfogalmazzam – sikerrel vesse be csáberejét a hölgyeknél. De tevisszautasítottad, holott mindent megtett, hogy felkeltse azérdeklődésedet – nevetett fel röviden. – Azt hiszem, alaposanmegtépáztad a büszkeségét, dulceatã. Nem hiszem, hogy akadtmég valaki, aki így elhajtotta.– Erőszakkal is rávehetett volna – nyeltem egy nagyot.Mircea arra hirtelen elkomolyodott.– Igen, és abban a pillanatban kitéptem volna a szívét, ahogyazt egyértelművé is tettem, mielőtt útnak indult – a térdemennyugvó kezek megindultak a combomon, és Mircea keményenmegragadott. –Te az enyém vagy, Cassie. Magam mentem volnael hozzád, ha tudom, milyen erős a vonzás kettőnk között. De bekell vallanom, hogy egészen a mai napig nem tekintettemnőként rád. Arról nem is beszélve, hogy úgy éreztem,kényelmetlen lenne számodra, ha „Mircea bácsi" hirtelenegészen más jellegű érdeklődést mutatna irántad.– Sosem hívtalak így – tiltakoztam, és valóban, még csaknem is gondoltam bácsiként Mirceára. Tizenegy évesen fiatal azember, de már kész arra, hogy őrülten szerelembe essen, és ez

történt velem, akárhogy is nézzük. Úgy tűnt, a helyzet azóta semsokat változott, legalábbis ami engem illet. Azt egy pillanatigsem gondoltam, hogy Mircea bármit is érezne irántam. Mostrajta volt a sor, hogy eljátssza, mennyire kíván, hogy a végéntovább használhassanak a céljaikra. Bár fájdalmas voltmegtudnom, hogy korábban Tomas, és most Mircea is csupán akonzul utasítását hajtotta végre próbálkozásával, azt nemmondhatnám, hogy meglepetésként ért. Már rég megtanultam,hogy amikor az életem megmentéséről van szó, mindenki csak asaját javára szeretné fordítani a helyzetet.– És miről hazudott még Pritkin?Mircea ördögi mosolyt küldött felém.– Ez most egy kérdés, dulceatã?Idegesen nyeltem egyet, amikor a kezével a combom alsófertályát kezdte masszírozni. Egy apró sóhajjal nyugtázta azarcomra kiülő zavarodottságot.– Nem foglak bántani, Cassie. Esküszöm, hogy a gyönyörönkívül semmi mást nem fogsz érezni a karjaimban.– És teljes egészében válaszolni fogsz a kérdéseimre?– Előfordult már, hogy nem tartottam meg az ígéretemet? –kérdezte, és megráztam a fejemet, mert tényleg mindig őszintevolt hozzám. Legalábbis eddig. Szélesen elvigyorodott, ésvisszaült a sarkára. – Nos tehát, miben hazudott Pritkin? –kezdte, majd elgondolkodott egy percre. – A legtöbb esetbennem is hazudott, dulceatã , inkább csak elhallgatott dolgokat.Abban őszinte volt, hogy amennyiben a szibilla átáll a sötétoldalra, vagy megölik, a Pythia hatalma átszáll valaki másra.Akkor viszont már elmosta a tényeket, amikor tagadta – amúgynem túl meggyőzően –, hogy csak akkor száll rád az erő, hamegfelelően... éretté válsz.– És miért gyűlöli a Kör még a gondolatát is annak, hogymegszerezzem ezt az erőt?

Mircea telt kacaja az egész szobát betöltötte.– Azért gyűlölnek, mert tartanak tőled. A Pythiának senkinem parancsol. A Kör feladata, hogy védelmezze, sőt, bizonyosdolgokban engedelmességgel tartozik neki. Te lennél az elsőévszázadok óta, aki úgy kerülne erre a posztra, hogy nem őkmosták az agyát születésétől fogva. Te nem válnál a bábjukká,ahogy annyi Pythia a múltban. Legjobb belátásod szerinthasználnád a hatalmad, még akkor is, ha ezzel időnkéntszámukra kedvezőtlen döntést hoznál.Egy pillanatnyi szünetet tartott, amíg kibújt a bokszeréből, ésszinte öntudatlanul odébb rúgta a padlón. Szememmel a feketeselyem útját követtem, torkomban dobogó szívvel, és mégvéletlenül sem pillantottam volna Mircea felé.– Hallottam, mit mondott neked a sötét mágus, Cassie. Azigazságot hallottad, de ismét csak egy részét annak. Amítoszbeli Kasszandra volt az egyetlen jósnő, akikövetkezetesen elutasította, hogy bárki uralma alá kerüljön. MégApollón elől is elmenekült, hisz ő is csak előírta volna, mire ésmiként használja áldását. A Kör attól tart, hogy te méltó leszellegendás elődöd nevéhez.– Azt akarod mondani, hogy egy egész seregnyi Pritkin eredtmáris a nyomomba? – vágtam a szavába rémülten. Négy vámpírnagymesterrel voltam körülvéve, egyikük a regnálópárbajbajnok, és a hadmágus mégis kis híján végzett velem.– Nem feltétlenül. Ha úgy gondolják, mégis betörhetnek valahogy,meg fognak próbálkozni vele. Pritkin igazat mondottazzal, hogy a jelenlegi Pythia haldoklik, és nem fogja sokáiguralni a képességeit. Elvesztették a szibillájukat, és mostsürgősen utánpótlás után kell nézniük. De hirtelen egy komolydilemmával szembesültek. Nem akarják, hogy a hatalom rádszálljon, de melyikünk tudná megmondani, ki lenne a következőjelölt, ha kivonnának téged a képletből? Könnyen lehet, hogy

valamelyik dédelgetett kedvencük, de ugyanannyi az esélyeannak, hogy egy kósza mágus, akiről mindeddigmegfeledkeztek. Ha sikerül visszaszerezniük az első számúszibillát, vagy te túl kemény diónak bizonyulsz, választhatjákazt is, hogy végeznek veled. Ha nem, akkor egyértelműenmegpróbálnak majd a befolyásuk alá vonni. Akár így, akár úgy,dulceatã, sokkal jobb neked, ha velünk maradsz.Ezzel azért vitába szálltam volna, de azt tisztán éreztem, ha aKör többi tagja is olyan, mint Pritkin, a világ minden kincséértsem szeretnék találkozni velük.– Na, várjunk csak! Azt mondod, most összefekszünk, éshipp–hopp, én leszek a Pythia? Erről szól ez az egész?Mircea felnevetett, őszinte élvezettel, de egy cseppnyi sátánikacaj is vegyült az örömébe.– Ez már egy új kérdés, és még az előbbiért sem fizetted megaz árat.Felemelkedtem, hogy tekintetünk egy magasságba kerüljön,és egyenesen a szemébe néztem.– Mondd, mit akarsz!Rám villantotta mosolyát, amely ezúttal egészen gyengédvolt.– Sok mindent, Cassandra, de most azzal is megelégednék,hogyha lennél olyan kedves rám nézni.– Most is rád nézek – próbálkoztam, de csak néma csendetkaptam válaszul. Sóhajtottam. Nem mondtam volnakülönösebben félénknek magamat. Raffaellónak rendszeresenvoltak meztelen modelljei, és a büntetések részeként is gyakranszembesültem a pucérsággal. Itt azonban nem valami idegen álltvelem szemben. Mircea volt az, aki egy elérhetetlen álombólhirtelen nagyon is kézzelfogható valósággá vált. Szemben azzal,amit talán ő gondolt rólam, nem azért nem néztem rá, mert túlszemérmes voltam. Attól próbáltam visszatartani magam, hogy

áugorjak, legalábbis addig, amíg válaszokat nem kapok. Deahogy azt a csodálatosan kidolgozott testet néztem anélkül, hogymegérinthettem volna, úgy éreztem, ez már csaknem felér egykínzással.Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, és vállaltam azelkerülhetetlent. Végigfuttattam a szememet a finom metszésűarcéleken, ajkai tökéletes ívén, majd lejjebb csúsztattam atekintetemet, vállait, mellkasát, majd hasát vettem szemügyre,folytatva azzal a kis sötét szőrcsíkkal, melyet korábbanolyannyira izgalmasnak találtam. A teste valóban káprázatosvolt, mintha csak egy tehetséges ókori görög mestermárványszobra kelt volna életre. Férfiassága ideális aránybanállt többi testtájával, nem volt körülmetélve, és ugyanolyansápadt bőr borította, mint másutt, csupán a végén fedeztem felnémi rózsaszín árnyalatot. Félig merev állapotban volt, ámamikor a tekintetem rávetődött, még nagyobbra nőtt, minthamágikus módon gyarapodna hosszában és széltében egyaránt. Alába a legszebb volt, amit valaha férfinál láttam, lábfeje éppolyelegáns és finom formájú, mint a keze. Összességében mindeneelragadó volt. Hallottam, ahogy kissé zihálni kezd.– Hogy tudod elérni, hogy ezt érezzem, csupán atekintetedtől? Érj hozzám, dulceatã , vagy engedd, hogy énérintselek, és végképp elvesztem az eszem.Na jó, lehet, hogy ebben tévedtem. Mircea valószínűleg akonzul parancsára cselekedett, de azért nem volt ellenére adolog. Ettől máris kicsit jobban éreztem magam.– Válaszolj a kérdésemre – mondtam, és a hangom nemremegett meg, habár alig volt hangosabb a suttogásnál. Mirceafelmordult, és a hasára fordult, felfedve feszes fenekét éskidolgozott vállát.– Megismételnéd a kérdést? Sajnos nem tudok kellőenkoncentrálni.

– Ha megcsináljuk, én leszek a Pythia?– Ezt nem tudhatom, ahogy senki más sem. A hatalomazonban rövidesen átadásra kerül, szinte biztos, hogy vagyneked, vagy az eltűnt szibillának. Mi csak azt szeretnénk elérni,hogy továbbra is versenyben legyél, ha mondhatom így. Ha aPythia meghal, és te még mindig szűz vagy, meglehet, hogy ariválisod örököl mindent.– Nekem nem lenne ezzel semmi bajom. Ha az, amit eddigmegismertem, csak egy része a hatalmának, nem hiszem, hogybirtokolni akarnám az egészet.– Még akkor sem, ha ezzel segíthetnél apádon?Bambán pislogtam. Hihetetlen volt, hogy errőlmegfeledkeztem. Jól mutatta, mekkora káosz uralkodik afejemben.– Megígérted, hogy erről beszélni fogsz nekem, és enneksemmi köze a mostani egyezségünkhöz!Mircea szemét mintha valami sötét függöny árnyékolta volnabe.– Te aztán könyörtelen vagy, dulceatã. És még az előzőválaszomért sem fizettél nekem.– Mesélj az apámról, akkor talán fogok.Mircea felkelt az ágyból, és járkálni kezdett, ettől a szívemnem vert kevésbé hevesen. Úgy lépkedett, mint valami nagyragadozó, amikor épp áldozatát cserkészi be.– Ám legyen – fordult felém hirtelen, szeme arany színbenpompázott. – Ha ragaszkodsz hozzá, legyen ez a következőtéma. Nem akartam erről beszélni, de kierőszakoltad. Rogerhalott, ahogy te is tudod. Meghalt, de nem kelt át.– Úgy érted, hogy szellem? – ráztam meg a fejem. – Azlehetetlen, tudnék róla. Eljött volna hozzám, hisz annyi éven átott éltem Tony házában. Nem lett volna nehéz a nyomomrabukkannia.

Mircea az ágy mellett állt meg, túl közel ahhoz, hogykényelemben érezzem magam, majd úgy folytatta, mintha nemis szakítottam volna félbe.– Roger Antonio egyik alkalmazottja volt, sőt, a kedvence azemberek közül. Épp ez tette még keserűbbé az árulását. Antoniolegalábbis annak vette, amikor az apád visszautasította, hogyátadjon neki téged. Ezek után nem hagyhatta életben Rogertúgy, hogy ne szenvedjen csorbát a büszkesége, ám azt semakarta, hogy az apád kiiktatásával megfossza magát Rogerképességeitől. A szellemvilággal való kapcsolatodat tőleörökölted. A szóbeszéd szerint ő is képes volt arra, hogyszolgává tegyen bizonyos kísérteteket.– De én nem csinálok ilyet.Mircea csak legyintett egyet.– Akkor nevezd, ahogyan akarod. Elég hozzá annyi, hogyAntonio időről időre hasznosnak találta a képességeit. Te nagyonügyesen titkoltad előle, hogy a birtokában vagy ugyanennek atudásnak, dulceatã. Egyszer rákérdeztem, hogy a jövőbelátásmellett értesz–e ehhez is, és Antonio nemmel válaszolt.– Eugenie figyelmeztetett, hogy ne szóljak róla –magyaráztam, és hirtelen azt is megértettem, miért. A szellemektermészetesen hasznosak lehetnek, főként, ha más családokkalkell kapcsolatot teremteni. Mivel a vámpírok nem láthatják őket,ideális kémek lehetnek. Sőt, még akár a Szenátus üléseire isbeküldhetők hallgatózni. Ez valóban komoly előnyökhözjuttathat egy nem egészen becsületes vámpírt. – Mi történtkésőbb?– A szüleid elmenekültek, amikor rájöttek, hogy te isörökölted a képességeiket, mivel tudták, hogy Tony magánakakar majd téged. Ő azonban a legjobb embereit küldte utánatok,és jól megfizetett egy sötét mágust, hogy állítson csapdát azapádnak. A terv lényege az volt, hogy foglyul ejtsék Roger

szellemét a halála után, és tökéletesen be is vált. Amikorhallottam, hogy mi történt, azonnal utasítottam Antoniót, hogyengedje szabadon a szellemet, de ő folyton kifogásokat keresett.Szerette volna fogságban tartani egyrészt büntetésként, másrésztelrettentő példának mások előtt. Még az sem ingatta megszándékában, amikor kiderült, hogy Roger már nem tud parancsolnia szellemeknek, miután ő is közéjük került.– De az utasításodra elengedte, igaz? – kérdeztem, és egyrekevésbé tetszett nekem ez a történet.– Égre–földre esküdözött, hogy ez lehetetlen. Felkért, hogyegy általam választott mágus vizsgálja meg a felállított csapdát.így is lettmesélte Mircea szánakozó tekintettel. – A legjobbat vittem magammal,mert kedveltem az apádat. De a mágus, aki maga is aKör tagja volt, és tartozott nekem egy kis szívességgel, aztállította, még Sosem látott ilyen varázslatot. Minden erejekevésnek bizonyult ahhoz, hogy megtörje. így aztán apádszelleme még mindig Antonio szolgálatában áll.A tagjaim mintha megbénultak volna. Szerettem volnakételkedni a szavaiban, de ez az egész nagyon is Tony stílusáravallott.– Biztos van valami mód, hogy véget vessenek avarázslatnak.– Az Ezüst Körnek talán elég ereje lenne ahhoz, hogy eztvéghezvigye. Az én mágusom legalábbis tett ilyen célzásokat.Még ha a Fekete Kör hozta is létre a csapdát, az Ezüst erősebbnála. De önként egész biztosan nem fognak felvállalni egyekkora feladatot. Megvetették az apádat, ahogy minden emberilényt, aki nekünk dolgozik, és őt tették felelőssé azért, mertelcsábította tőlük az anyádat. Még a konzul kérésére semvágnának bele, de az már egészen más, ha az új Pythia adja kinekik...

– Azt nem utasíthatják vissza?Mircea felült mellettem az ágyban. Nagyon ügyeltem, hogyvégig a szemébe nézzek, ne máshová.– Természetesen visszautasíthatják, de nem hiszem, hogymegtennék. Ha a hatalom a tiéd lenne, Cassandra, elfojtanákmagukban a büszkeséget, és igyekeznének a kedvedre tenni. Haúgy vélik, megnyerhetik a jóindulatodat egy ilyen szívességárán, biztos, hogy örömmel teljesítik a kérésedet.Csak azt vettem észre, hogy a hátamon fekszem, Mirceapedig négykézláb állva fölém tornyosul.– És most, dulceatã, azt hiszem, te tartozol nekem valamivel.Még rengeteg kérdésem volt, ám ezek pillanatnyilagkiszöktek az agyamból, együtt azzal a képességgel, hogyértelmes mondatokat formáljak. Mircea felültetett, lefejtetterólam a köntöst, és úgy vágta a falhoz, mintha dühös lenne rá.Keze ezután visszatért hozzám, a karomat simogatta lassan, acsuklómtól egészen a vállamig. Gyengéden visszafektetett, ésmost ő futtatta végig rajtam a szemét, ahogy nemrég én tettemvele. Meglepett, milyen sokat időzik ezzel, de tekintetének tüzeelegendő volt ahhoz, hogy a mellbimbóim megmerevedjenek, ésaz egész testem megfeszült.A kezei nem sokkal ezután követték az utat, amit a szemévelmár végigjárt. A bokáimnál kezdte, lassan haladt felfelé atestemen, simogatva és paskolva a bőrömet. Ziháltam, mire atérdemig ért, nyögtem, ahogy hasamon simított végig, és alélegzetem is elállt, amikor a melleimre szorította a tenyerét. Defolytatta, az ujjai most a nyakamat és az arcomat járták be, egypillanatig elidőzve az ajkaimon, majd beletúrtak a hajamba.Mire végzett, az egész testem lángolt, és a mindig fakó gyöngyszínére emlékeztető bőrét ellepő vörös pír arra engedettkövetkeztetni, hogy őt sem hagyták hidegen a történtek.Többször is nyelnie kellett, mire meg tudott szólalni.

–Ha van még kérdésed, Cassie, azt javaslom, hogy tedd felgyorsan.Nem nagyon tudtam kérdéseken gondolkodni, de muszáj voltmondanom valamit, hogy egy kicsit még távol tartsam,különben ripsz-ropsz felkészült Pythia-jelölt lesz belőlem.– Hogy találtatok rám? – ziháltam, miközben széttártalábaimat, és bemászott közéjük. Szörnyen kiszolgáltatottnakéreztem magam, és még egyáltalán nem álltam készen erre. –Mircea!– Esküszöm, hogy válaszolok minden kérdésedre, Cassie –mondta borostyán színben izzó szemekkel –, de csak utána.– Nem ebben állapodtunk meg!Mirceából elfojtott nyögés szakadt fel, majd összecsuklott alábaimnál. Előrevetett haja betakarta az ölemet. Legalább egypercig így maradt, csak egyenetlen fújtatását hallottam, majdfelemelte a fejét. Az arca rózsaszín volt, a szeme sötét, de a láznémiképp csillapodott benne. Hangja egy kicsivel mélyebb volta szokásosnál, és az akcentusa is jobban érződött. Gyorsanbeszélt, minden köntörfalazás nélkül.– A konzul előbb gyanította, mire készül Raszputyin, mintbármelyikünk, Marlowe–t is beleértve. A támadások röviddelazután kezdődtek, hogy a Kör a MÁGUS segítségét kérte azeltűnt szibilla felkutatásában. A konzul híres arról, hogy afejében gyorsan összeállnak a mozaikdarabkák. De sajnos nemtehettünk sokat: segédkeztünk a keresésben, és reméltük, hogygyorsan a nyomára bukkannak. Az igazi szibillák nagyonkevesen vannak, és úgy gondoltuk, rajta kívül nincs más, akielegendő erővel rendelkezik Raszputyin tervénekvégrehajtásához. Mindenesetre figyeltettük az összes lehetségesalanyt, akikre esetleg átszállhat a hatalom, ha az első számúszibilla meghal. Vannak üzleti érdekeltségeim Atlantában. Tud-

tam arról, hogy hol tartózkodsz, és természetesen a te neved isfelkerült a szemmel tartandók listájára.Mondandója végeztével tekintetét a lábaim közé vetette, éséreztem, ahogy elvörösödöm. Megpróbáltam odébb kúszni, deekkor előrehajolt, és megcsókolta a combom belső hajlatát, éppaz egyik ér felett, melyben őrült sebességgel áramlott át a vér.Az ajkai puhák voltak. Nem éreztem az előremeredőszemfogakat, de az érintése nyomán az a hőhullám, ami eddigfokozatosan emelkedett egyre magasabbra bennem, hirtelenóriási méretűvé duzzadt.– Mircea, kérlek... – nyöszörögtem, s közben azt sem tudtam,mit is kérek, de ő csak mosolygott rám.– Nem, előbb teljesen megválaszolom a kérdést – mondta, ésmély lélegzetet vett. – Utána pedig teljesen az enyém leszel.Megvonaglottam a kezei alatt, mire ő lehunyta a szemét.– Cassie, ne mozogj, kérlek. A fickándozásod... elvonja afigyelmem, pedig már amúgy is eléggé odavan.– Soha nem mondtam, hogy lefekszem veled, ha válaszolsz akérdésemre! Ez nem tisztességes!Mircea egy pillanatra megállt, és felhúzta a szemöldökét.– Bocsáss meg, dulceatã, de mégis mit gondolsz, most vajonmit csinálunk?– Tudod, hogy értem – válaszoltam, nagyokat lélegezve,hogy lecsillapítsam a testemben égő vágyakozást. – Nem lehetszbennem.Mircea nyelve a térdemtől indult felfelé, majd a másiklábamon le. Közben egy pillanatig elidőzött ott, ahol – előbbkimondott szavaimmal ellentétben – minden idegszálammal aztakartam, hogy bennem legyen. Kissé felemelte a fejét, hogy aszemembe nézhessen, de a lehelete még mindig legintimebbtesttájaimat érintette. Megremegtem, és az ujjai még erősebbenszorították a combomat.

– Te is ugyanannyira kívánsz engem, mint én téged. Miértokozol csalódást mindkettőnknek?– Tudod, hogy miért. Nem a vágyról és a gyönyörről van szó.Ezzel felkészítenél valami olyanra, amit még nem biztos, hogyképes lennék magamra vállalni.Amint kimondtam, rájöttem, hogy valóban ez az igazság.Csak azért nem adtam oda magam Mirceának, mert tudtam, mitvállalnék ezzel a nyakamba. Az együttlét azt jelentené, hogyodadobom a függetlenségemet, talán örökre. Akárhogy isnéztem, itt csak veszíthetek. Lehet, hogy a Szenátusjótékonysági egylet a Körhöz képest, és Mircea a szuszt iskiverné Pritkinből, hogy megvédjen, de itt is csak börtönbenérezném magam. Ha nem lesz belőlem Pythia, többé senkit nemfog érdekelni, merre járok, és mit csinálok éppen.– De ha nem fogadod el a lehetőséget, akkor miként akarodrávenni a Kört, hogy segítsenek az apád ügyében?Felsóhajtottam. Ahogy Shakespeare olyan találóanfogalmazta meg: ez itt a bökkenő. Nem akartam Pythia lenni. Avámpírok részt vettek anyám megölésében, és számomra is csaka fogságot kínálták fel egy díszes kalitkában – feltéve, hogy aKör életben hagy. De Pritkinnek is igaza volt abban, hogy nemvagyok felkészítve. Abban sem voltam biztos, hogy elviselnémaz újabb rémséges látomásokat. Nem tetszettek az újonnanszerzett képességeim, és kételkedtem abban, hogy a továbbiakatkülönösen kedvelném, bármik is lennének azok. Ugyanakkor, haeldobom magamtól a lehetőséget, lehet, hogy semmit nemtehetek apám megmentése érdekében. Elég jól ismertem Tonytahhoz, hogy tudjam, milyen bosszúálló természet. Az apámfogva tartásával egyszerre tudja büntetni őt és engem, és erről azélvezetről sosem lenne halandó saját akaratából lemondani.

– Nem mondtam nemet – magyaráztam Mirceának őszintén.–De szükségem van egy kis időre. Most nem jutunk el abeteljesülésig, válassz valami mást.Válaszul egy csókot lehelt a hasam legalsó tájékára.– Ez nem lesz nehéz, Cassie. Minden érzékszervemnek akadrajtad bőven csodálnivaló.– Előbb a válasz a kérdésemre.Meglepetten nézett rám, aztán elnevette magát.– Hát tudod, még nem sokkal ezelőtt is azt gondoltam, hogyebben a helyzetben végre én fogok irányítani. Legközelebb márnem leszek ilyen magabiztos – vigyorgott rám, miközben lassú,elnyújtott körökben simogatta a hasamat, ezzel is csak fokozvabennem a kellemes melegséget. Megrázkódtam az érintésétől, ésez szemmel láthatóan örömmel töltötte el. – Az én szépséges,tüzes dulceatãm.– Nem vagyok a tiéd.– Ó, dehogyisnem – mosolygott negédesen –, te mindig is azenyém voltál. Biztosíthatlak, hogy nem Antonio kellemestársasága miatt töltöttem el ott több mint egy évet.Meglepett tekintetemet látva újból felnevetett. Mély, szívbőljövő kacaj volt, mely kellemesen bizsergette a testemet odalenn.– Hallottam a képességeidről, és megszerveztem, hogytalálkozhassunk. Tudtam, hogy egy ilyen tehetséges jövőbelátónagyon jó szolgálatot tenne a környezetemben, de a sajátszememmel akartam látni, mit nyerhetek veled, mielőttalkudozni kezdek Antonióval. Miután megismertelek, márgyanítottam, hogy a következő Pythiával állok szemben, debiztosat nem tudtam mondani addig, amíg fel nem nősz.Néhány pillanatig távolba révedő tekintettel nézett alevegőbe, majd felsóhajtott:– Hibát követtem el, hogy nem vettelek azon nyombanmagamhoz, de attól tartottam, ezzel talán felkelteném a Kör

figyelmét és a gyanakvását is. így aztán Antoniónál maradtál, énpedig megparancsoltam neki, hogy továbbra is tartsa titokban akilétedet. Úgy terveztem, mikor felnősz, végleg hozzám kerülsz,de addigra sikerült elég alaposan összekuszálnod a dolgokat,nem igaz?– Egy pillanat. Te tudtál a szüleim meggyilkolásáról?– Csak utólag értesültem róla, akkoriban ez elég jelentékteleneseménynek tűnt – válaszolt, majd elszörnyedt képemet látvasóhajtott. –Jobban szeretnéd, ha hazudnék neked? Rólad mégnem is tudtam, és nem kérhettem számon Antonión, hogymiként bánik el a hűtlenné vált szolgájával. Habár úgygondoltam, komoly veszteség érte ezzel, nem szóltam bele azügyeibe. Azt is tudtam, hogy egy nő is ült a kocsiban, de mivelfelvette apád nevét, fel sem merült bennem, hogy ő volt aszökevény szibilla. Bocsásd meg nekem, amit mondani fogok,de az, hogy apád volt a legmegbízhatóbb Antonio embereiközül, önmagában még nem volt garancia semmire. És milyenalapon kötöttem volna össze őt vagy a feleségét a Pythia udvartartásával?– És mi volt velem? Mikor tudtad meg, hogy gyerekük isvolt? –kérdeztem hirtelen. Ha Mircea képes volt arra, hogy egyszerencsétlen kisgyereket Tony zsíros mancsai között hagyjon,akkor az iránta eddig érzett tiszteletem komoly zuhanórepülésbefog átmenni.– Csak évekkel később – válaszolta komolyan, mintha őmaga is átérezte volna a kérdés fontosságát. – Pár hónappal alátogatásom előtt beszéltem Raffaellóval, akit Antonio küldöttegy egészen más ügyben hozzám, és ő ezt a lehetőségethasználta fel arra, hogy elém tárja az igazságot. Akkor perszeazonnal keresni kezdtem a lehetőséget, hogy találkozzam veled.Hittem neki, és nem csupán azért, mert hinni akartam. Mirceaminden bizonnyal megvédte volna a szüleimet, ha hozzá

fordulnak segítségért. Nem hagyta volna, hogy megöljenek egyolyan hasznos tehetséget, mint az anyám. Ha másért nem is, hátazért, hogy ne haragítsák magukra a Pythiát és a mágusokat,mikor le is kötelezhetnék őket azzal, hogy visszaszolgáltatják azelkószált örököst.– És Tony hogy talált rám?– Na, igen, Cassie – somolygott Mircea. – Én itt a tebiztonságod miatt aggódtam, miközben arra kellett volnafigyelnem, milyen gálád tervet szövögetsz az én szegényszolgám ellen. Amit Antonióval tettél, annak hamar híre ment,még az emberek körében is. Azonnal kutatni kezdtünk utánad,és Antonio fogdmegjeit is szemmel tartottuk, arra az esetre, haők előbb jutnának a nyomodra, és elég bolond lenne ahhoz,hogy erről ne tájékoztasson engem. Ebben az esetben azembereim elvonták volna az üldözők figyelmét, amíg értesülöka fejleményekről. A végén a szerencse is a segítségünkre volt.Egy Tonyhoz hű család Atlantában rekedt egy éjszakára, mertlekéstek a csatlakozást. Ők láttak meg téged, amikor betértek aklubba. Épp jövendőt mondtál, ez juttatta az eszükbe a kislányt,akit egykor az udvarban láttak. Értesítették a mesterüket, akieladta az információt Antoniónak. Mázli, hogy addigra már én ismegtaláltalak, hála a Szenátus hírszerző szolgálatának.– Marlowe–nak.– Naná – kacagott Mircea. – Az a fickó egy kincs, habár mégő is megszenvedett, amíg kinyomozta, hol bujkálsz. Ja, amúgymajd szeretne találkozni veled. Azt mondta, csaknem olyancsavaros eszed lehet, mint neki. Tőle ritka az ilyen dicséret,dulceatã. Alig egy éve bukkantunk rád, de úgy döntöttünk,biztonságosabb, ha nem avatkozunk bele, csak figyeltetünktéged, és nem kockáztatjuk, hogy a Kör felfedezzen és érvénytakarjon szerezni az egyezményben foglaltaknak úgy, ahogyanazt most teszik – magyarázta, és most megint nagyon

komolynak tűnt. – A konzul húzza az időt, de nem mehet így avégtelenségig. Nem harcolhatunk egyszerre a Fekete és az EzüstKörrel is. Ez világos, Cassie?– Igen – feleltem, miközben eszembe jutott, hányszor kaptamkis híján szívrohamot, amikor a vámpírradarom jelzett, és mostkiderült, mind Mircea megbízottjai voltak. – Sokkellemetlenségtől megkíméltél volna, ha esetleg közlöd, hogymi folyik itt. – Mircea csak nézett rám némán. Nem is kellettmegszólalnia, hisz mindketten tudtuk, egyetlen vámpír mester –nem is beszélve a Szenátus tagjairól – sem beszélne meg ilyenügyeket egy egyszerű szolgával. Sokkal inkább előreelterveznék az életét, és csak azt közlik vele, amit mindenképptudnia kell.– Honnan tudtad, hogy Tony megtalált engem? A te embereidjelentették?– Nem, ez szinte csak a szerencsén múlt – válaszolta Mirceakomor arccal. – Antonio felbérelt egy bérgyilkost, hogy éjféligrepítsen két golyót a fejedbe, de Raffaello kihallgatta abeszélgetést, és felhívott engem. Én védelmet ígértem neki, ésazonnal magam mellé rendeltem. Egy ideje voltak gondjaimAntonióval, de egy hármas szintű mesterrel nem lehet csak úgysimán végezni, még akkor sem, ha valakinek a szolgálatában áll.Ha viszont nyíltan ellenszegül a parancsomnak, és az életedretör, akkor engedetlensége miatt jogosan megölhetem. Atudomásomra jutott tényekről tájékoztattam a Szenátust is, akikmár korábban, a szibilla eltűnése után Tomast jelölték ki melléda biztonságod megóvása érdekében. Arra az esetre, l ha őt nemtudnánk elérni, nekem is voltak kapcsolataim Atlantában, ámegyáltalán nem volt könnyű a nyomodra bukkanni. Mireodaértek az irodádba, már eltűntél onnan.– Felemelhettél volna egy nyomorult telefont, Mircea!

– Megpróbáltalak felhívni, dulceatã , otthon és amunkahelyeden is, de sehol sem vetted fel. Mindenesetre jólránk ijesztettél. A társaim egy kis összetűzésbe keveredtekRaszputyin négy vámpírjával, akiket rád küldött. Mire velükvégeztek, Tornásszal már belefutottatok a merénylőkbe, akiketAntonio rendelt. Szerencsére elég jól elboldogultatok velükmagatoktól is.Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.– Azt állítod, hogy akkor este kilenc vámpír lesett rám? –csodálkoztam, és így már az is hihetetlennek tűnt, hogyegyáltalán életben vagyok. Ekkora csapat mester vámpírokkal isképes leszámolni. –De ha Tony és Raszputyin szövetségesek,miért küldtek külön csapatokat rám?– Most már csak húzod az időt – mosolygott rám Mircea. –Röviden összefoglalva Antonio öt kilences-tízes szintű vámpírtküldött, amint tudomást szerzett a tartózkodási helyedről, hogyöljenek meg. Amikor Raszputyin ezt meghallotta, négy mestertküldött utánuk erősítésként. Nyilván azért, mert több esze van,mint Antoniónak. Pontosan tudta, hogy a Szenátus őröket állítottmelléd, és biztosra akart menni. Te vagy az egyetlen tényező,mely megakadályozhatja, hogy a sötét terve sikerrel járjon,dulceatã, és ezt nagyon jól tudja.A fejem csak úgy zúgott a sok új információtól.– Szóval Tony csapata a klubba ment, a tied és Raszputyinémeg az irodába, miután én már leléptem onnan. De akkor kihagyta az üzenetet a gépemen?– Miféle üzenetet?Megráztam a fejem. Ez egyelőre túl bonyolult volt nekemahhoz, hogy felfogjam.– Mindegy, hagyjuk. Lényegében azt mondod, hogymindenki engem akar elkapni?

Mircea nem válaszolt, mert a sötét hajkorona leereszkedett,és a nyelvével újra munkához látott a combom belső oldalán.Érintése forró volt, az ajkai nedvesek, szinte égették a bőrömet.– Azt nem tudom, mit akarnak mások, de én biztos, hogy elakar–la k kapni. És most már elég a beszédből – mosolygott rámpimaszul.Kijött az idő, hogy megfizesd az árat.

13. fejezetGyorsan a következő kérdésen kezdtem törni a fejem, denehézdolgom volt, különösen akkor, amikor két kezével a fenekemalá nyúlt, és megemelte a testemet. Nyelvével végre elérte acélját, én halkan nyögdécselni kezdtem. Lassan mozgott,felfedezve minden apró hajlatot, ízlelgetve az élményt, majdegyszer csak váratlanul a lehető legmélyebbre dugta belém anyelvét. Felsikítottam, és testemet megfeszítve feléje nyomtam,ahogy az ösztönöm diktálta, ő pedig élvezettel fúrta belém azarcát. Éreztem, hogy valami eddig ismeretlen kezd feltörnibelőlem, de mielőtt teljesen elborított volna a hullámaival,Mircea felemelte a fejét.Elégedetlenkedve rá akartam kiáltani, de ajkai az enyémre tapadtak,és mindent elfelejtettem. Átkaroltam, végigfuttatvakezemet a selyemfinomságú bőrön, éreztem a gerince vonalát,majd továbbhaladtam, egészen a formás fenekéig. Magáhozrántott, és amikor megéreztem teste melegét, ellenállhatatlanvágy tört rám. Minden eddiginél jobban akartam, hogy belémhatoljon, úgy éreztem, belepusztulok, ha nem tesz magáévá. Deamikor megéreztem, hogy valami kemény dolog furakodik alábaim közé, erőt vettem magamon, és eltoltam magam amellkasától.– Ne, Mircea! Megígérted.– Jó leszek, dulceatã – nevetett mély, gurgulázó hangon,majd megcsókolta a nyakamat. Mielőtt tovább tiltakozhattam

volna, mereven álló férfiasságát teljes hosszában végighúzta aágyékomon. Nem dugta be, de vészesen közel járt hozzá.Teljesen benedvesedtem, mindenem áhítozott utána, ésegyáltalán nem tetszett, hogy így játszik velem. Úgy döntöttem,megérdemel egy kis leckéztetést.Kettőnk teste közé csúsztattam az egyik kezemet, ésmegragadtam. Elég vastag volt ahhoz, hogy az ujjaim nem értékegészen körbe, de láttam, hogy így is sikerült felkeltenemMircea figyelmét. Kissé megszorítottam, csodálkozva azon,milyen elképesztően puha a bőre itt is, a szeme szinte kiugrott ahelyéről. Fura volt a kezemben tartani, forró és bársonyosbotként simult a tenyerembe, és mintha ettől hatalmam lett volnafelette. Visszaemlékeztem, mit tett a látomásomban a nő Louis-César testével, és megpróbáltam minél jobban utánozni. Elégvolt néhány simítás, és a dicső Mircea apró nyögéseket hallatvaegész testében remegni kezdett. Egy pillanatig azt hittem,fájdalmat okoztam neki, de a kezemben tartott szerszám csakmég nagyobbra nőtt. Megdöbbent szemébe néztem, és mivelmég élénken élt bennem az érzés, ami a franciát megszállvafogott el, az egyik ujjamat végighúztam a pénisze hegyénhúzódó kis vágás mentén. Ezúttal ő kiáltott fel, és tágra nyíltszemmel nézett rám.– Cassie, hol... – merevedett meg, az ajkait nyalogatva. – Holtanultad te ezeket?Ezen már valóban nevetnem kellett.– Úgysem hinnéd el, ha megmondanám – közöltem vele, ésmeglöktem a vállát. – Feküdj le!Kérdés nélkül fordult a hátára, én pedig követtem, nemeresztve, de arra vigyáztam, nehogy megsebezzem tökéletes, ámérzékeny bőrét. Hagytam, hogy a kezem felfedezőútra induljon,ahogy az ő nyelve tette a testemmel. Vérpezsdítőén izgalmasnaktaláltam, amihez csak hozzáértem. Számtalan meztelen férfit

láttam már, de eggyel sem kerültem ilyen intim közelségbe. Aténytől, hogy épp Mircea fekszik alattam, a vérnyomásom márisaz egekbe szökött.Végre rátaláltam, hol a legfinomabb a bőre. Addigjátszadoztam vele az ujjaimmal, míg Mircea nyögni kezdett, ésvonaglott alattam. Tetszett, hogy ezt tehetem vele, olyanvédtelennek látszott így. Mindig tökéletes frizurájaösszekuszálódott, és apró verejtékcseppek ütköztek ki ahomlokán. Izgalmas volt, ahogy széttárta lábait, felfedvemindent, amit csak látni akartam. Kiszolgáltatottsága bódítóhatású volt, egyre merészebbé tett. A repertoárom nem voltéppen nagy, de az emlékezőtehetségemre nem lehetett panasz. Afrancia lány pedig épp valami olyasmire készült Louis-César ral,ami érdekes lehetőségnek tűnt. Lecsúsztam Mircea testén, akezemmel a lábát simogattam végig. Felém nyúlt, de énellöktem a kezeit.– Hagyj!Visszahúzódott, de a szemében tükröződő döbbenet elárulta,milyen régóta nincs hozzászokva ahhoz, hogyengedelmeskednie kelljen. Ismét kezembe vettem a férfiasságát,és játszadozni kezdtem vele magam előtt. Lehunyta a szemét, ésaz érintésem nyomán ösztönös, vágyakozó kifejezés ült ki azarcára. Lassan simogattam, nem törődve fájdalmas fintoraival,mert tudtam, hogy igazából messze nem kellemetlen neki azérzés.– Cassie... – kezdte remegő hangon, de csendre intettem.Közelebb hajoltam, és lassan, óvatosan, kinyújtott nyelvemmelmegérintettem a pénisz ágaskodó hegyét. Tetszett az íze, kissésós volt, valami enyhén füstös utóízzel. Az illata is kellemesvolt: erős, némiképp pézsmára emlékeztető. Az érzékszerveimreegyüttesen ható benyomások szinte elvették az eszemet. Ugyannem volt tapasztalatom ezen a téren, úgy döntöttem, a hegyénél

kezdem, és lassan haladok lefelé a tövéig. Ötletnek jó volt, dealig érintettem meg az ajkaimmal, amikor Mircea hátravetettemagát, amitől csaknem lerepültem róla.– Cassie, ne! Képtelen vagyok uralkodni magamon, ha te...– Azt mondtam, csönd legyen! – szakítottam félbe.Összpontosítanom kellett, ehhez pedig arra volt szükségem,hogy némán és mozdulatlanul feküdjön. Ezt meg is mondtamneki, mire az arca megtelt őszinte csodálkozással.– Meg mertem volna esküdni arra, hogy még nem csináltálilyet – kezdte, felkönyökölve az ágyon. Figyelmeztető pillantástküldtem felé.– Nem is. Úgyhogy ha nem maradsz nyugton, magadra vess,ha megsérülsz.Visszahanyatlott az ágyra, és egyik kezével eltakarta arcát.Románul motyogott valamit, de oda sem figyeltem rá. Tudta,hogy nem beszélem a nyelvet, nyilván nem hozzám szólt. Hanem élveztem volna annyira a testét, talán panaszkodtam volnaemiatt. így viszont azzal foglalkoztam, hogy újabb és újabb kisnyögéseket váltsak ki belőle. Amikor újra a számba vettem, mársokkal csendesebb volt, csupán néha futott végig rajta aborzongás, ami ellen semmit nem tehetett. Kitapasztaltam, hogya hegyét szeretem nyalogatni a legjobban, habár ott egy kissékeserűbb volt az íze. Izgalmas volt látnom, mekkoraerőfeszítésébe kerül, hogy ne döfje előre magát, és ne kiáltsonfel az érintésem nyomán. A kezei ökölbe szorultak a takarón.Úgy döntöttem, menjünk tovább, és lássuk, mi az, amitől a nagyMircea teljesen elveszti az eszét.Ahogy egyre többet fogadtam a számba belőle, a fogam egypillanatra véletlenül hozzáért a bőréhez, s ez azonnal meglepettkiáltást váltott ki Mirceából. Miután megbizonyosodtam arról,hogy ez az élvezet hangja volt, a nyelvem játéka mellébecsempésztem az apró harapásokat is. Rövidesen szinte

folyamatosan nyöszörgött, szinte öntudatlanul. Néhány perccelkésőbb rátaláltam igazi gyengéjére, amikor még mélyebbrefúrtam a fejem, hogy a golyóit körülvevő bőrt is kezelésbevegyem. Vagy különösen érzékeny pontot találtam el, vagy márrégóta gyülemlett benne a vágy, ami most tört elővisszafojthatatlanul. Mielőtt felfoghattam volna, mi történik,megragadta a csípőmet, és maga fölé rántott. A péniszeegyenesen az én bejáratom irányába meredt. Annyira kellemesérzés volt, és annyira élveztem, hogy majdnem hagytamösszeolvadni a testünket. De az utolsó pillanatban az agyam újrabekapcsolt, és hátralöktem magam.A lendület azonban ijedtemben túl hevesre sikerült, és egykecsesnek épp nem mondható mozdulattal a padlón kötöttem ki.Egy másodperc sem telt bele, és Mircea vörös képe hajolt át azágy szélén, és rémülten bámult le rám, amint kiterülve fekszema szőnyegen. Megragadtam a köntösömet, mire összeszűkültszemmel sziszegte:– Saját kezemmel fogom széttépni ezt az ostoba ruhadarabot,hogy soha többé ne rejtse el a szépségedet.Hangja kicsit rekedten csengett, a szemében vad tűz égett.Nem vesztegettem azzal az időt, hogy megkeressem a köntösmegfelelő nyílásait, inkább csak magam köré tekertem, akár egypokrócot. Távolról sem ért fel Mircea meleg és bársonyosbőrével, de sokkal könnyebb volt úgy gondolkodnom, hogy vanrajtam valami ruha. A lélegzetem nem volt épp szabályos, ésszinte beleszédültem, annyira vágytam az érintésére. Ennekellenére addig hátráltam, amíg az ablaknak nem ütköztem.– Megállapodtunk valamiben, Mircea – mondtam végülremegve.Felült, ezzel sikerült újból összezavarnia a gondolataimat.Kiderült ugyanis, hogy ágaskodó szerszáma egy kicsit semlankadt le a történtek miatt. Mircea kissé összerezzent, de a

tekintetét le nem vette volna rólam. A szeme most inkább fahéj,mint borostyán színben tündökölt, gyönyörű vörös lángokatszórt. Csaknem olyan sötét volt, mint amikor Pritkintszidalmazta, én mégis arra éreztem késztetést, hogyodaszaladjak, és a karjaiba vessem magamat. Megragadtammagam mögött a párkányt, hogy támaszt találjak ingataglábaimnak, és éreztem, ahogy a területi védelmezőkfelsisteregnek. De még így is hűvösek voltak a bőrömet belülrőlégető forrósághoz képest.Mircea megdörzsölte arcát az egyik kezével, ekkor vettemészre, hogy ő is reszket. Kétségbeesett arccal nézett rám.– Cassie, kérlek, ne tedd ezt. Már elmagyaráztam ahelyzetünket, te is tudod, hogy mi forog kockán. Szeretnémkellemessé tenni neked ezt az alkalmat, nem akarom, hogymegutálj érte. De meg kell tennünk. Te nem vagy olyan, mint azaz ütődött mágus, aki egy fikarcnyit sem fogott fel a midolgainkból. Kérlek, hogy ne nehezítsd meg a dolgunkat.Annyira szép is lehetne.– És ha nemet mondok? – kérdeztem, Mircea hirtelenmozdulatlanná vált. A szoba azonnal megtelt a már ismerős,nehezen kordában tartott erővel. Mintha a szél korbácsolná asivatag homokját. – Ugye nem fogsz erőszakkalrákényszeríteni?Mircea egy nagyot nyelt, és szinte egy teljes percig csak aszőnyeget bámulta. Mikor újra felnézett, a szeme már amegszokott mélybarna színben fénylett.– Beszéljünk teljesen őszintén egymással, dulceatã .Beférkőzhetnék az elmédbe, trükkökkel rávehetnélek, hogy addoda magadat nekem, hisz tudom, hogy te is ezt kívánod. De hamegtenném, soha többé nem bíznál meg bennem. Jól ismerlek,tudom, hogyan viszonyulsz azokhoz, akik átvernek. Ez az

egyetlen, amit nem tudsz megbocsátani, és nem szeretném, hogyaz ellenségednek tekints engem.– Akkor el is mehetek? – faggattam, bár tudtam a választ, deazt akartam, ő vázolja fel a lehetőségeimet.– Ezt te sem gondolod komolyan – sóhajtott Mircea, és azarca most fáradtnak tűnt. – Ha nem történik meg köztünk, akonzul egyszerűen kijelöl valaki mást. Tudom, hogy nem vagyközömbös Tomas iránt, de azzal is tisztában vagyok, hogy aközelmúlt eseményei miatt dühös is vagy rá. Kijátszotta abizalmadat, és bár parancsra tette, amit nem volt lehetőségemegszegni, nem hinném, hogy megbocsátottad volna, amitelkövetett.– Nem – ismertem el, és összefontam a karomat magam előtt.Volt idő, amikor megbíztam Tomasban, legalábbis annyira, mintbárki másban. Álmodoztam róla, talán még bele is estem egykicsit. De ő egy elképzelt figura volt az agyamban, messze avalódi énjétől. Azóta mintha egy idegent látnék, amikor ránézek.Nem akartam, hogy az ő kezei érintsenek. Arról nem isbeszélve, hogy a Szenátus parancsára egyszer már megbűvölteaz elmémet. Ha újból erre utasítják, gondolkodás nélkülmegtenné.– Akkor talán Louis-César ? Jóképű pasi. Szívesebben lennélvele? – kérdezte Mircea kissé tépelődő hangon, melyből aztéreztem, hogy ennek a lehetőségnek még kevésbé örülne, mintTomasnak. Talán azért, mert a francia a Szenátus teljes jogútagja volt, egyenlő rangban vele. Talán azt hitte, vakonbeleszeretek a legelső emberbe, akivel lefekszem, és meg semállok Európáig? Ha ettől félt, akkor nem ismert annyira,amennyire hitte.– Nem – jelentettem ki. Nem akartam egy ágyban kikötni egyolyan férfival, akit alig ismertem, ráadásul a puszta érintése márkétszer is rémálomba taszított engem.

– Na és Raffaello? Ő ugyan inkább a lányaként tekint rád, debiztos, hogy érted megtenné, ha őt választod.Megráztam a fejem. Egyikünket sem tenném ki efféleélménynek. Nem akartam, hogy olyan ember vegye el aszüzességemet, aki az egészet egyfajta teljesítendőkötelességként fogná fel. Mircea erre széttárta a kezét.– Igen, én is pont erre a következtetésre jutottam, ígykerültünk mi ketten a hálószobába. Ha mindannyiunkra nemetmondasz, a konzul kijelöli egyik alattvalóját, de attól tartok, aztaz együttlétet nem találnád élvezetesnek. Más lehetőség viszontnincs. A képességeid túlságosan fontosak. Nem hagyhatjuk,hogy a hatalom csak azért szálljon valaki másra, mert nemkészítettelek fel kellően. Erre egy szemöldökráncolással feleltemneki.– És mit nyersz te ezzel az egésszel, Mircea? Csak abiztonságot? Vagy a konzul beígért valamiféle jutalmat, hasikerrel jársz? Esetleg te is szeretnél felhasználni engemvalamire?– Senkinek nincs hatalma a Pythia felett, Cassie – magyaráztaMircea egy hosszú sóhaj kíséretében. – Ha az erő beléd költözik,nem tarthatlak meg magam mellett. Ezt mindig is tudtam.– Akkor miért védelmeztél ennyi éven át? Mit akarsz mosttőlem?Mircea nem tévedett, valóban tudtam, hogyan működik avámpírok társadalma. Sok időt és energiát fordított arra, hogyoltalmazzon, és csodálkoztam volna, ha kiderül, hogyegyszerűen egy jövőbelátót akart az udvarában tudni. Pláne nemabban az esetben, ha Pythiává válásommal minden befolyásátelvesztené felettem. Biztos, hogy többről van szó, mint amiteddig elárult. Mircea nem tűnt túl boldognak, de felelt akérdésemre. Szokásos, mosolygós álarcát levedletté, helyétkemény, bánattal teli arckifejezés foglalta el.

– Te jól tudod, mit jelent elveszteni egy családot, dulceatã.Talán így megérted, milyen fontos nekem Radu, mint azegyetlen élő rokonom. Azt is elmondtam már, hogy mi történtvele.– Igen.– Van valami, amit még nem hallottál. Ritkán beszélek róla,te pedig még túl kicsi voltál hozzá. Radu a mai napig szenved.Minden éjszaka arra riad fel, hogy újra meg újra átéli az egészet.Megtörték őt, a testét, a lelkét és a szellemét egyaránt. Még mostis, több száz évvel azután, hogy kínzói meghaltak, keserves sírásszaggatja a testét, amint újra érzi az ütlegek és a sanyargatásminden fájdalmát. Minden áldott éjszaka ezernyi kín hasogatja,szünet nélkül – mondta Mircea, a szeme hirtelen öreggé ésszomorúvá vált. Arról árulkodott, hogy nem csupán Radu az, akia mai napig szenved. – Számtalanszor gondoltam már arra, hogymegszabadítom a szenvedéseitől, de képtelen vagyok megtenni.Nekem már csak ő maradt. De sajnos már egyre kevésbéhiszem, hogy egy nap kiszabadulhat ebből a rémálomból.– Sajnálom, Mircea – csak ennyit tudtam mondani, és közbenerővel tartottam vissza magam attól, hogy odaszaladvavégigsimítsak fekete haján, és megpróbáljam megvigasztalni. Asok éves tapasztalat azonban arra intett, ismerjem meg az egésztörténetet, mielőtt kimutatom az együttérzésemet. – De még ígysem értem, mi köze ennek az egésznek hozzám.– El kell menned Carcassonne-ba.Beletelt egy kis időbe, amíg leesett, mire gondol, de mégmindig nem állt össze a kép.– Te a Bastille–ból szabadítottad ki Radut.– 1769–ben igen. De egy évszázaddal korábban még nem ottvolt. Sok–sok éven át Carcassonne–ban tartották fogva, és ottkínozták –magyarázta, úgy ejtve a hely nevét, mintha valamiféleszitokszó lenne. Neki valóban az is volt. – Tudod, hogy mi a

Pythia hivatalos címe, Cassie? – kérdezte, és mivel tagadólagráztam a fejem, folytatta. – Ő az Idő Őrzője. Te vagy az énlegjobb esélyem. Az egyetlen esélyem. De ha a Pythia meghal,és elveszted a kölcsönkapott erődet, mert nem vagy kellőenfelkészítve, megfosztasz az egyetlen ablaktól, amely az időrenyílik nekem.Lassan kezdett tisztulni a kép.– A konzul megígérte, hogy kapsz egy lehetőséget Radumegmentésére. Ez a fizetséged, amiért hozzásegítesz engem,hogy megoldhassam a Szenátus kis problémáját.– Igen, a konzul beleegyezett, hogy én lehetek a csoportharmadik tagja – biccentette előre a fejét. – A legközelebbiutazásra én is veletek megyek. Amíg Tornásszal ti Louis-Césarügyét intézitek, én megmentem az öcsémet.Mircea szemei sötétek voltak, és láttam, hogy komolyangondolja, amit mond. Abban a pillanatban világossá vált, hogynem fogja rám erőszakolni magát, inkább félreáll, és hagyja,hogy más tegye meg velem azt, amit kell. Lehet, hogy nem leszaz ínyére, de bármit megtenne, hogy ne kelljen sorsára hagyniaRadut. Szerettem volna gyűlölni ezért, de nem tudtam. Részbenszántam is – elképzelni sem tudtam, milyen lehet évszázadokonát gondját viselni valakinek, aki közveszélyes őrült, napról napraszörnyű rémálmokat él át, és semmilyen módon nem lehetenyhíteni a szenvedésein. De ennél többről volt szó: Mircea,habár minden oka meglett volna rá, nem hazudott nekem. Abbanis igaza volt ugyanis, hogy szinte bármit hajlandó vagyokmegbocsátani, az átverést kivéve.– Honnan tudod, hogy egyáltalán lesz még esélyünkvisszajutni oda? – kérdeztem, mert a legkevesebb, amit tehettemérte, az volt, hogy viszonzom az őszinteségét. – Mostanábanmár nem érzem ugyanazt a félelmet, vagy taszítást, akármit, amiLouis-César közelében mindig elfogott. És amikor a karjaiban

vitt el a Dante elől, akkor sem történt semmi. Nem tudom, mitörtént, de lehet, hogy a késztetés már elmúlt, vagy legközelebbegészen máshová fog repíteni.– Úgy gondoljuk, Raszputyin azon az éjszakán akar majdlecsapni rá, ahová már kétszer is visszakerültél, mert Louis-César pont akkor változott át. Nem is tudtad, hogy az öcsémtette vámpírrá, igaz?– Tomas mintha azt mondta volna, hogy megátkozták.– Fogalmam sincs, hol hallotta ezt – rázta a fejét Mircea. –Talán azért gondolja így, mert Louis-César nem is tudja, milyenaz, ha valakinek mestere van. Ahogy nekem, neki is a maga útjátkellett járnia, nem sok útmutatást kapott. Mivel a testvéremetbebörtönözték, Louis-César átváltozását csak jóval későbbjegyezték fel. így aztán, mire bármelyik mester, aki tudomástszerzett a létezéséről, magának akarta volna, már túl erős voltahhoz, hogy igába hajtsák. Radu először azon az éjjelen haraptameg, amikor ott jártatok, miután fogva tartóik egyedül hagytákőket egy cellában azzal a szándékkal, hogy ráijesszenek afranciára. Radu a következő két este is magához rendelte Louis-César t, amíg végleg át nem változtatta. Talán azt akarta, legyenegy szolgálója a börtönben, aki segíthet neki kiszabadulni.– És miért nem így történt?Mircea némi meglepetéssel az arcán nézett rám.– Hát nem tudod, ki volt Louis-César ? – kérdezte. Miutánmegráztam a fejem, halványan elmosolyodott. – Ezt a történetetmajd inkább mesélje el ő maga. Elég legyen annyi, hogy hosszúidőn át nem mozoghatott szabadon, és mire lehetősége nyíltvolna rá, Radut már elszállították, így nem talált rá.Mindenesetre Raszputyinnak nincs más dolga, mintvisszautazni, és végezni Louis-César ral a harmadik harapáselőtt, amikor még ember. így a bajnokunknak soha nem leszalkalma, hogy megmérkőzzön vele.

– De korábbra is visszamehetne, mondjuk, a bölcsőben isvégezhet vele, vagy gyerekkorában. Nem tudhatod, mikortervezik a támadást.Mircea jelentőségteljesen ingatta a fejét.– Úgy véljük, a korábbi látomásaid megmutatták, honnanered a probléma, vagyis hol akarja valaki befolyásolni az időmenetét. Miért kerültél volna többször is pont oda vissza? Ésegyébként is, Louis-César ifjúkori éveiről nem sok információmaradt fenn. A legkorábbi időpont, amikor Raszputyin pontosanismerheti a tartózkodási helyét, az átváltoztatása. Erről írásosdokumentum van, melyben jelzik azt is, hogy mester nélkülkezdte vámpírlétét. Ilyen fontos kérdésben biztos, hogy nem bízsemmit a szerencsére. Ott próbálkozik, ahol tudja, hogy sikerreljár. Én pedig tudom, hol tartották fogva Radut. Nem kell többpár percnél, és kiszabadítom.– És azt is meg tudod mondani, hogy pontosan mikor bomlottmeg az elméje? A kastély körül egy falu fekszik, Mircea. Nemszeretném, ha rájuk szabadítanál egy ámokfutó gyilkost.– Beszéltem erről Louis-César ral – válaszolta gyorsanMircea. –Radu épeszű volt, amikor átváltoztatta őt. Segíthetszmegmenteni, dulceatã. A kínzások mások számára hamarabbvéget értek, hisz meghaltak, vagy ritkább esetben szabadonengedték őket. Ő azonban más volt. Kínzói sosem engednék ki,mert nem hinnék el, hogy normális emberi életet élne. De megsem ölnék, mert a szenvedéseit fel tudják használni arra, hogyfélelmet keltsenek a többi fogolyban –magyarázta, és nehéz voltleírni a szemében tükröződő érzelmeket. A végső kétségbeeséstúl enyhe kifejezés volt rá. – Sehogy nem juthatna ki onnan! Teis láttad azt a helyet. Képes lennél ott hagyni, tudva, hogymilyen sors vár rá? Eladnád az életét az erényességedért?Egyáltalán nem az erényeim miatt aggódtam, sokkal inkább aszabadságomért. De jobban ismertem annál a vámpírokat, mint-

sem hogy felvessem neki ezt a gondolatot. Kizártnak tartottam,hogy a konzul ne próbáljon megtartani magának, amikor ennekaz egész hercehurcának vége. Ha Pythia leszek, talán sikerülkikerülnöm az ő és a két kör befolyása alól is, sőt, akár még azapámon is segíthetek. Rengeteg volt a bizonytalanság, de lehet,hogy ez a legjobb esélyem. Vettem egy mély lélegzetet, ésellöktem magam a párkánytól. A köntös közben a földrecsusszant rólam.Mircea végig engem nézett, ahogy hozzá léptem, az arcárólreménykedést olvastam le. Egyik kezemet a vállára tettem,félrehajtva sűrű, elegánsan omló haját, a másikkal finomanvégigsimítottam az arcélén.– Megválaszoltad a kérdésemet. Nem akarod megkapni ajutalmadat?Magához rántott, és mormolni kezdett a fülembe, a köszönetés a szenvedély szavait suttogta. Könnycseppek hullottak anyakamra és a mellemre, ahogy csókjaival borította el atestemet, egyre magasabbra kúszva rajtam. Gyengéden ahátamra fektetett az ágyon, és végigcsókolt, míg eljutott oda,ahol a legnagyobb forróság és már szinte kínzó vágy gyülemlettbennem. Nem telt bele sok idő, és könyörögtem volna érte, hogya nyelvénél valami nagyobb dologgal enyhítse a bennem égőtüzet. Mintha a gondolataimban olvasna, Mircea becsúsztattaegyik ujját lüktető fészkembe, és dolgozni kezdett. Csodálatosérzés volt, de nem elég.– Mircea! – nyögtem. Nem válaszolt, de egy helyett immárkét ujjal kényeztetett. Örömmel adtam át magam neki, és egyretöbbre vágytam. A fájdalom lassan átadta helyét az élvezetnek.Nyögni kezdtem, miközben ütemesen löktem magam döfködőujjaihoz, és mindennél jobban akartam, hogy teljes mélységébenbennem legyen. Az izgalom egyre csak fokozódott, míg azthittem, elájulok a finom, mégis gyötrő érzéstől. Aztán áttört a

gát, és mindent elárasztott az a gyönyörű, lélegzetelállító érzés,ami újabb és újabb hullámokkal lepte el a testemet. Hallottam,ahogy a nevét suttogom, aztán újra megrohantak a fények, frissszellő söpört végig az arcomon, és elmerültem a gyönyörben.A következő pillanatban rájöttem, hogy a szellő nem képzeletemjátéka volt.– Izé, Cassie... Tudom, hogy ez nem a legalkalmasabbpillanat, de...Annyira megrészegített az imént átélt orgazmus, hogybeletelt egy kis időbe, amíg felismertem Billy Joe hangját.– Billy, pontosan egy másodperced van, hogy elhúzzbelőlem! –követeltem, miközben Mircea a karjaiban tartott, énpedig még mindig reszkettem az élménytől. Ismét románulbecézgetett, azt hiszem, le kellene szoktatnom erről.– Mennék én, komolyan, de beszélnünk kell. Valami történik,valami nagyon rossz.Mordultam egyet, és kilöktem őt a fejemből. Megjelentelőttem, Mircea válla mögül tekingetett vissza rám.Mircea fölém emelkedett, könyökével támaszkodva, ésóvatosan a megfelelő helyre illesztette férfiasságát.– Amennyire csak tudtam, előkészítettelek, Cassie – ziháltakissé rekedtes hangon –, de lehet, hogy így is kissé fájdalmaslesz. Az enyém némiképp... nagyobb az átlagosnál, de nagyonfogok rád vigyázni.Csaknem ráordítottam, hogy csinálja már. Minden porcikámazt akarta, hogy belém hatoljon. Nem érdekelt, hogy fájni fog,vagy sem. Billy rásandított Mircea izzadságtól fénylő arcára, ésa szemét forgatta.– Ó, ne már. Látnod kellett volna engem fénykoromban. Agrófnő is azt mondta, nem látott még ekkora...– Billy!– ...tehetséget. Szerintem ő nem is igazán átlagon felüli.

– Fogd be, és kifelé!Billy ügyet sem vetett rám, és mielőtt bármit tehettem volna,jeges leheletet küldött Mircea felé.– Főleg így nem.Mircea felkiáltott, és riadtan nézett körbe, mire én Billyremeredtem.– Elment a józan eszed?Válasz helyett Billy újra Mircea felé fújt. A hideg áramlatnekem nem tűnt kellemetlennek, igaz, én sosem érzékeltem úgya szellemeket, mint bárki más. Mircea úgy nézett ki, minthajeges hóvihar közepébe került volna: libabőrös lett a teste, ahajszálai közé tapadt nedvességcseppek jégkristályokkádermedtek, és úgy tűnt, az épp bevetni készült testrészére is úgyhatott a fuvallat, mint egy jéghideg zuhany.Mielőtt felvázolhattam volna, milyen óriási bajba kerültezzel, Rafe izgatott hangja szólalt meg az ajtó mögül.– Mester, bocsánat, hogy megzavarlak, de Raszputyinközeleg. Már csaknem ideért – hadarta, majd belépve megállt azajtóban, szemét a padlóra szegezve. Egész teste vibrált azizgalomtól. Tomas is ott lépdelt a nyomában. Gyorsan magamrahúztam a takarót, de ő még csak felém se pillantott. Mirceaszemeiben egy pillanatig a zavarodottság tükröződött, majdbólintott.– Mennyi időnk maradt?– Nem tudom – közölte Rafe izgatottan. Soha nem láttammég senkit, aki saját kezét tekerte volna ki, de ő zavarában mostpont ezt tette. – Louis-César elébe ment, de az orosz testa dimerda egy csapat vérlényt és sötét mágust hozott magával! Éselég mester veszi körül ahhoz, hogy akár nappal isostromolhatnak minket.Tomas biccentett, mintegy megerősítve az elhangzottakat.

– A Szenátus felkészül a védelemre, de komolylétszámfölényben vannak. Senki nem várt támadást pont apárbaj éjszakájára. Leviszem Cassie–t. A pincét tudjuk tartaniegy ideig.Mircea nem törődött Tomas felém nyújtott karjaival.Takaróstul felkapott, és úgy, ahogy volt, meztelenül kilépettvelem a nappaliba.– Mircea – néztem fel most elszánt és kemény vonású arcába,majd megrángattam lelógó haját, hogy rám figyeljen. – Mitörténik itt?Mircea lepillantott rám, miközben a Szenátus tanácstermébevezető lépcső felé sietett velem. Kétoldalt a vasból készültfáklyatartók mind kifelé fordultak, az éles, pengére emlékeztetődekorációk már nem a föld felé mutattak. Kezdtem rájönni,hogy talán nem is puszta díszítő elemek. Csak remélni mertem,hogy tudják, ki a barát, és ki ellenség.– Ne aggódj, dulceatã – nyugtatgatott Mircea. – A belsővédelmezőkön sosem törnek át. És ha Raszputyin nem győzi le akonzul bajnokát, mielőtt megpróbálná átvenni a hatalmat, azösszes Szenátus törvényen kívülinek fogja tekinteni. Ezzelsemmit nem nyerne.– Hát, ettől még nem érzem sokkal jobban magam, ha azt veszem,hogy mind halottak leszünk, mire a Szenátusok tudomástszereznek erről az egészről.– Siessünk! – tárta ki a lépcsőkhöz vezető nehéz ajtót Tomas,miközben egy távoli robbanás zaja szűrődött át a falakon. –Most jutottak át a külső védelmen.Több férfi és egy nő futott el mellettünk a robbanás irányába.Úgy fel voltak fegyverkezve, hogy Pritkin hozzájuk képestgyenge kezdőnek látszott volna. Éreztem az aurájukat, ahogyelhaladtak –hadmágusok voltak. Hát, így legalább nyerünk egykis időt.

– Bízz bennem, nem lesz semmi baj, Cassie. Megvédelektéged.Nem válaszoltam. Abban egy pillanatig sem kételkedtem,hogy Mircea megpróbálná, de Raszputyin valóban őrült lehet, hailyen nyílt támadással próbálkozik. Az őrültek pedig mindigtehetségesek a káosz előidézésében. Hirtelen Pritkin bukkant felaz egyik kanyarban, és csatlakozott hozzánk. Rámeredtem, és őviszonozta a pillantásomat.– Mi folyik itt? Miféle trükkökkel támadnak? – kérdezte, desenki nem méltatta figyelemre. A lépcsők recsegtek a lábainkalatt, ahogy ereszkedni kezdtünk. A fejünk felett lógó lámpákhirtelen vadul kilengtek.– Vaffanculo! második vonal is megdőlt – kiáltott fel Rafe.Nem tudtam pontosan, hogy ez mit jelent, de Mircea arcáranézve megértettem, hogy nem jó hír.– Ez lehetetlen. Nem törhetnek át minden védőfalat ilyenkönnyen! – mormolta Mircea, majd a mellkasához szorította afejét, és a következő pillanatban már a lépcső alján voltunk. Azthiszem, repültünk, de minden olyan gyorsan történt, hogy nemvoltam biztos semmiben. Pont abban a pillanatban léptünk be aSzenátus termébe, amikor egy újabb robbanás rázta meg afolyosót, és a lépcső lángoló darabjai száguldottak felénk alevegőben. Egy szikrázó deszka milliméterekkel az arcom előttzúgott el. Mircea felemelte kezét, erre a terembe vezető jókorafémajtó döngve bezárult mögöttünk.– Ilyen nincs! – nézett körül Rafe ijedten.– Te itt kellesz, hogy megszervezd a védelmet – szólt odaTomas Mirceának sürgetően. – Add ide Cassie–t!Megpróbált értem nyúlni, de Mircea nekilódult, és egy újabbfénysebességű ugrással átszelte a szobát. Hirtelen egy ajtó nyíltki ott, ahol nemrég még a csupasz fal húzódott. Nem kellettvolna, hogy meglepjen, hisz a házat mágiahasználók építették,

valószínűleg több volt benne a rejtett járat, mint a látható. De elkellett ismernem, a legjobb területvédő varázslat volt, amitvalaha láttam. Még néhány centiméterről nézve sem látszott,hogy rejtene valamit. Szóval így bukkanhatott elő Jack asemmiből.Fülsiketítő robaj hallatszott mögülünk, és Mircea vállamögött odapillantva láttam, amint az imént lezárt ajtó úgy repültbe a terem közepére, mintha papírból lett volna. Egy máguslépett át a küszöbön, a következő pillanatban pedig két hegyesvasdarab nyársalta fel, melyek a semmiből bukkantak elő.Felnéztem, és láttam, hogy a mennyezetről lógó hatalmas csillárugyanolyan átváltozáson esett át, mint a fáklyatartók a folyosón.A több száz borotvaéles penge vibrált, mély, fémes dübörgéstöltötte meg az egész szobát. Hasonló ahhoz, mint amikor többezer láb egyszerre dobol ütemesen egy futballmeccsen.Szemlátomást alig várták, hogy újabb látogatók lépjék át aküszöböt.Miután Mircea meggyőzte a védelmezőket, hogy engedjenekát minket, egy hosszú folyosóra érkeztünk. Mindkét oldalonfáklyák keltek életre, ahogy elhaladtunk mellettük. Azelektromosság hajlamos összeakadni a varázslatokkal, és ez aterület nyilván hemzsegett az utóbbiaktól. Három óriásifémajtón keltünk át, mindegyik olyan erős mágikus védelemmelrendelkezett, hogy a hátamon is felállt a szőr, ahogykeresztülléptünk rajtuk. Mintha apró kezek mászkáltak volna azegész testemen. A legutolsó volt a legrosszabb. Olyan erős volta taszítás, hogy egy pillanatig azt hittem, nem fog átengedniminket. De Mircea egy varázsigét morgott, mire a szintefizikailag érezhető védőfal veszített erejéből, és áthaladhattunkrajta.

Egy kis szobába jutottunk, melyből négy út vezetett tovább,különböző irányokba. Mircea olyan váratlanul toppant meg,hogy Tomas kis híján feldöntött minket.– Mircea, melyik az?– Hogy juthattak át ilyen gyorsan? – kérdezte ismét Mircea.Először azt hittem, hozzám beszél. Aztán felnéztem, ésmegláttam Tomas arcát. Semmi nem volt benne abból a férfiból,akit megismertem. Fennhéjázó, kíméletlen, mégis festőiábrázata volt, olyan, amilyenek az ókori pénzérmékről szoktakvisszanézni ránk. Tisztán felfedeztem benne inka ősei vonásait,annak a gyengédségnek viszont nyoma sem maradt, amit egykorfelém mutatott.– Majd később megvitatjuk. Mondd, merre menjünk, Mircea?Az erdélyi elmosolyodott, miközben még mindig engemnézett.– Úgy tűnik, bolondot csináltam magamból, Cassandra.Zavartan pislogtam egyikükről a másikra. Éreztem, hogyolyan erők feszülnek egymásnak a teremben, amik önmagukbanmegrémisztettek. A védelmezők sem díjazták a fejleményeket: alevegő pillanatról pillanatra sűrűbb lett körülöttünk.– Csak okosan, Mircea! – követelte Tomas. – Senkinek semkell ma meghalnia.– Ti meg miről beszéltek? – próbáltam a lábamra állni, deMircea szorítása egy pillanatra sem enyhült. Rafe válaszolthelyette a hátam mögül, a hangja keserűen csengett.– Úgy tűnik, Tomas a másik oldalhoz pártolt, mia Stella. Mivolt az árulásod ára, bastardo?Tomas gúnyos vigyort küldött feléje, egész fura voltérzelmeket látni mindig rezzenéstelen arcán.– Komolyan azt hitted, hogy továbbra is hordani akarom aláncaimat? Akár konzul is lehetnék. Ma már én vezetném a

Latin-Amerikai Szenátust, ha nincs az a párbajhős. Nemhagyom, hogy egy taknyos kényére-kedvére ugráltasson engem.– Á, oké – körözött Billy a levegőben Tomas feje körül. –Szóval így sikerült a sötét mágusoknak ilyen gyorsan átkelniüka védelmezőkön. Tomas felkészítette őket arra, hogy mireszámítsanak. Biztos nem nyűgözte le a perspektíva, hogy afrancia szolgája maradjon – sandított hátra, ahonnan az iméntérkeztünk. – Egy perc, és itt vagyok.– Rövidesen megérkeznek – figyelmeztette Tomas Mirceát. –Ne legyél bolond. Segíts nekünk, és megjutalmazunk. Aszavamat adom rá.– Miért adnánk bármit is egy áruló szavára? – kérdezte Rafefelháborodottan. Ha módom lett volna rá, figyelmeztetem, hogymaradjon csöndben. Tomas arcán ugyanazt láttam, mint Tonyén,amikor felhúzta magát, és olyankor senkinek nem volt tanácsosmég tovább feszíteni a húrt.– Mit akarsz tenni Cassandrával? – vetette közbe Mircea.Tomas szeme egy pillanatra felém villant.– Nekem ígérték, ő a jutalmam egyik része. Nem esik semmibaja.– Cassandra lehet a következő Pythia – nevetett fel Mirceamegvetően. – Csinos jutalom, Tomas. Tényleg azt hiszed, amestered megengedi, hogy megtartsd?– Nekem nincs mesterem! – süvöltötte Tomas, és éreztem,ahogy egy láthatatlan csapás indul útnak Mircea védőpajzsa felé.A védelem kitartott, de nem értettem, hogyan. Én még a szelétőlis csillagokat láttam, Rafe pedig ordítva a földön fetrengett.– Rafe! Mircea, tegyél le! – követeltem eredménytelenül.Olyan érzésem volt, mintha Tomas és Mircea elfeledkeztekvolna arról, hogy rajtuk kívül más is tartózkodik a helyiségben.

– Ha Raszputyin nem tiszta küzdelemben győzi le Louis-Césart, a ti oldalatok semmit sem nyer. Ezt te is tudod, Tomas.Mi a tervetek?– Raszputyin Mei Linggel fog párbajozni Louis-Césarhelyett. Őt könnyedén legyőzi, és a többi Szenátus elismeri ahatalmát. A francia az első próbálkozásunkat megúszta, amikorCassie–vel megmentettük azt a lányt, de most már ez semszámít.– Micsoda? – tátogtam, mert úgy éreztem, nagyonlemaradtam. Mircea viszont úgy nézett rá, mint aki összerakta atörténetet.– Azóta kellene tudnom, mióta azt mondtad, hogy Louis-César t megátkozták. De nem így volt, és ezt neked is tudnodkellett, hisz évszázadok óta vagy a szolgája. Már akkor rá kellettvolna jönnöm. Mielőtt Cassie–vel beavatkoztatok, Louis-Césarvalóban nem átváltoztatott volt, hanem megátkozott, igaz? Az acigány család szórta rá az átkot, akiknek a lánya a francia miatthalt meg. Eredetileg így történt, vagy tévednék?Eltartott egy kis ideig, amíg megemésztettem a hallottakat.– Ezt nem mondhatod komolyan – suttogtam. Mirceaszigorúan rám nézett, mire elhallgattam. Tomas rám semhederített.– Ő volt az egyetlen lányuk. A király mondta ki felette ahalálos ítéletet, hogy fitogtassa hatalmát féltestvére felett, de alány családja mit sem tudott erről. Azt a férfit okolták, akiről azthitték, elcsábította a lányukat, majd megölette, amikor elmúlt azújdonság varázsa. A fiatal nő nagyanyja nagy varázserejűasszony volt, és fájdalmában vámpírátkot mondott Louis-Césarra.Rafe lassan feltápászkodott, de nem volt túl jó bőrben.Szólásra nyitotta a száját, de vadul rázni kezdtem felé a fejem.

Nem akartam, hogy Tomas ráébredjen, ő is velünk van. DeTomast túlságosan lefoglalta a története.– Amikor rájöttem, hogy Cassie egy olyan korba vitt visszaminket, amikor Louis-César még halandó, tudtam, ez ideálisalkalom arra, hogy szabaddá tegyem magam. Arra gondoltam,ha megmentjük a lányt, nem kerül sor az átokra, és Louis-Césaremberként megöregedve hal meg. Ő a felelős azért, hogy az énéletem nem egészen máshogy alakult, és ez még nem is lettvolna elég nagy büntetés érte. Nem olyan hatalmas tragédia, havalaki úgy él, mint bárki más, és amikor eljön az ideje, itt hagyjaezt a világot. Határozottabban kellett volna fellépnem. Nemtudom, mi történt, hogy miként lett végül mégis vámpír, de mostmár nem is számít – mesélte lelkesen, majd rám nézett. – Tevisszaviszel engem, Cassie, és ezúttal véglegesen bebiztosítommagam. Segítened kell, hogy megszállják egy testet. Fizikaierőre lesz szükségem, hogy megölhessem.Döbbenten meredtem rá. Mégis, mit képzelt, mit fogokfelelni? Hát persze, mikor indulunk? Kezdtem azt hinni, ő isugyanolyan őrült, mint Raszputyin.Mielőtt kitalálhattam volna, mit is válaszoljak neki, Billy Joejelent meg előttem.– Cassie, már a tanácsteremben vannak. Ha csinálni akarszvalamit, itt lenne az ideje.– Mit csinálhatnék? Meg kell érintenem Louis-César t, hogyátkelhessek, ő meg most nincs itt.– Akkor is találj ki valamit! A Szenátus védelmezői úgyolvadnak el, mintha valami zöldfülű jelvető rakta volna fel őket.A kinti késdobáló sem fogja sokáig feltartóztatni őket, haegyszer rájönnek, hová célozzanak. Bármelyik percben ittlehetnek.– És Cassandra miért segítene neked? – kérdezte Mirceaolyan hangsúllyal, mintha csak egy kedélyes beszélgetést

folytatnának a délután teázás keretében. – Mit tudsz ajánlanineki, amit mi nem?– Mondjuk egy régi kedves barát életét – sandított TomasRafe felé. Aztán újra rám szegezte a tekintetét. – Ha segítesznekünk, garantálom Raffaello biztonságát. Mert amúgy Tonykaparintaná meg magának, hogy elbánjon vele, amiért Mirceabesúgója lett. Tudod, hogy ez mit jelentene?– Nem értelek – mondtam neki őszintén. – Hónapokon át laktunkegyütt. Ha el akartál árulni, miért nem akkor tetted? Miértmost?– Nem árultalak el – vágott közbe Tomas hevesen. – Gondoljcsak bele! Mircea csaknem hagyta, hogy meghalj. Miért bíználmeg benne? Ő talán biztonságot nyújt? Ott volt, amikormegtámadtak? Nem ő mentett meg, hanem én. És én voltam az,aki rájött, hogy Raszputyin lehet a válasz mindkettőnk számára– nézett rám szinte esdekelve. – Hát nem érted? Ha Louis-Césarhalott, újra kihívhatom Alejandrót, és ezúttal le is győzöm.Jelenleg a legtöbb energiámat abba kell fektetnem, hogyellenszegüljek a mesterem akaratának. Ez annyira legyengít,hogy képtelen lennék párbajozni. De ha ez a súly legördül avállamról, akkor megmenthetem a népemet. Utána pedig többénem kellene tartanod attól, hogy bárki bántani akarna.Konzulként nemcsak ígérni tudnám neked a biztonságot, hanemszavatolni is, ebben biztos lehetsz.– Te léptél kapcsolatba Raszputyinnal? Mikor?–Az első látomásod után, amikor meggyőződtem arról, mirevagy képes. Felhívtam Tonyt, és felajánlottam, hogy átadlaktéged, de kizárólag Raszputyinnak. Az orosz pedig ígéretet tettarra, hogy a segítségemért cserébe biztosítja a sértetlenségedet.Mivel az ő tervei egybevágtak az enyémekkel, alkut kötöttünk.

– Rafe elmondta, hogy Jimmy után indultam, te pedig szóltálTonynak – mondtam, de nem akartam elhinni. Tomas észrevettea keserűséget az arcomon, és a pillantása megenyhült.– El kellett mondanom, hogy a Dantéba mentél, Cassie. Hanincs megegyezés köztünk, és ő talál meg elsőként, talán márnem élnél.– Így is majdnem meghaltam, pont azért, mert tudták, hogyhol vagyok, Tomas! Lesből támadtak.Tomas megrázta a fejét.– Én azért voltam ott, hogy biztonságban légy. Nem voltálveszélyben, csak Louis-César t akarták. Ha neki vége, Mei Lingmár nem lehet probléma.– Tomas! – ordítani tudtam volna ekkora együgyűség láttán.Hogy lehet valaki, aki már fél évezredet élt, ennyire idióta? –Raszputyinnak nem én kellek! Hát nem fogod fel? Már van egyszibillája, aki azt teszi, amit mond neki. Semmi mást nem akar,csak a halálomat.– Okos következtetés, Miss Palmer – rontott a szobábaPritkin kivont fegyverekkel. Egészen elfeledkeztem róla, ahogyfeltehetően mindenki más is. Tomast tartotta szemmel, dehozzám beszélt. – Úgy tűnik, végül szövetségesek lettünk –legalábbis időlegesen. Itt tartom a fickót, de sietniük kell. Tízsötét mágus van odakint. Felállítottam nekik pár meglepetést,amiről biztosan nem értesülhettek korábban, de nem fogjasokáig feltartani őket. Percek kérdése, és itt lesznek.– A védelmezőink kitartanak! – kiáltotta Rafe büszkén. – Azáruló nem beszélhetett nekik a belső varázslatokról, mert nem istud róluk.Pritkin szokásos fitymáló ajakbiggyesztésével válaszolt.– Akár hiszi, akár nem, vámpír, már iskolás korunkban iskomolyabb varázslatokkal bánunk el a maguk úgynevezettvédelménél. Ha Cassandra nem talál ki valamit sürgősen,

meghal. És akkor a Szenátusuk már semmit nem tehet az ellen,hogy az új szibilla a sötét oldal választottja legyen – vázolta fel,miközben szemét és fegyverét egy pillanatra nem vette volna leTomasról, de velem diskurált. – Ha tud valamit tenni, tegye megmost.– De nem tudom, hogyan! – kiáltottam, és kétségbeesvetúrtam bele a hajamba, amikor ujjaim valami keménybeütköztek. Körbetapogattam, és megállapítottam, hogy Louis-César hajcsatja az, ami a csodával határos módon mindvégigbent maradt a hajamban. Összpontosítottam, és hamarosanenyhe zsongást éreztem. Távolról jött, és bár hasonló volt ahhoz,amit a látomásaim előtt éreztem, tudtam, hogy nem elég. A csataz övé volt, kapcsolatban állt a testével, biztos, hogyfelhasználható az utazáshoz. De vagy én nem voltam elég erősahhoz, hogy megkezdjem az utazást, vagy Louis-César nemhordta túl régóta a hajában. Akárhogy is, segítség nélkül nemindulhattam útnak.– Billy, szükségem van Apollón könnycseppjeire.– Oké, és megmondanád, hol keressem? Felnéztem Mirceára.– A könnycseppek! Hogy néznek ki, és hol vannak?– A belső szentélyben van, egy kis kristályüvegben, kékkupakkal. De ha bemegyünk a szentélybe, Tomas megismeri azutat. Ez a négy folyosó az utolsó akadály. Három egyenesen ahalálba vezet, a negyedik viszont a konzulhoz. Ha velevégeznek, az ügyünk elveszett.Billy időközben visszalebegett a kamrába.– Egy igazi átjáró van, a többi csak hókuszpókusz. Mindjártjövök.– Cassie, ne csináld! – kiáltotta Tomas, szemeivel villámokatlövellve Mircea felé. – Soha nem fog elengedni! Ha ténylegszabadságot akarsz, válassz engem! – kérlelt, és mikormegráztam a fejem, szinte könyörgőre fogta. – Kérlek, Cassie,

nem utasíthatsz vissza. Te nem értheted, Alejandro egyszörnyeteg! Rimánkodtam Louis-César nak, hogy szabadítsonfel. Elmondtam, milyen rémes dolgokat művelt Alejandro, éshogy folytatni is fogja ezeket, ha valaki meg nem állítja. Mégiselutasított.– Nem hiszem el, hogy ne segítene. Én megpróbálom...– Cassie! Ha én évszázadok alatt nem tudtam meggyőzni,miből gondolod, hogy rád hallgatna? Alejandro valamiért amarkában tartja. Nála lehet valami, amit Louis-César akar, ésodaígérte neki, ha kordában tart engem. Sok éven átgondolkodtam, de mindig csak arra jutottam, Alejandrónak megkell halnia, ahogy a bajnokának is.Ahogy Tomas lázasan csillogó szemébe néztem,nyilvánvalóvá vált, hogy minden szavát komolyan gondolja.Lehet, hogy konzul akar lenni, de ennél sokkal fontosabb, hogyAlejandrót holtan lássa. Abból, amit én tudtam, feltételezhetővolt, hogy a fickó megérdemelné ezt a sorsot, de nem lehettemdöntőbíró ebben az ügyben.– Nem fogom áruba bocsátani egyik ember életét egymásikéért, Tomas. Nem hagyhatom, hogy megöld Louis-Césart.Nem vagyok Isten, ahogy te sem.– Miért nem veszed észre, hogy ő csak kihasznál téged? –mutatott Tomas ingerülten Mircea felé. – Ha nem használhatjaaz erődet, semmit nem fogsz jelenteni neki!– És mit jelentenék neked, ha nem tudlak hozzásegíteni akonzulsághoz?Tomas elmosolyodott, ettől az egész arca átalakult, újrakisfiús és szerethető lett. Az én régi Tomasom.– Tudod, mit érzek irántad, Cassie. Biztonságot és békétadnék neked. De mi lenne veled mellette?

Épp fel akartam hívni a figyelmét arra, hogy nem válaszolt akérdésemre, amikor Billy libegett be, egy aprócska üveget tartvaegyik szellemkezében.– Remélem, semmi másra nincs szükséged, Cass. Eléggé elvagyok csoffadva – rebegte, majd a kezembe ejtette az üvegcsét,mely kis mérete ellenére meglepően nehéz volt.Kihúztam a dugót, épp akkor, amikor Tomas nekilendült,nem felém, ahogy arra számítottam, hanem Rafe irányába.Pritkin tüzelt, de a kamra védelmezői megállították ésvisszafordították a lövedéket. A pajzsa ugyan felfogta a golyót,de a fegyveréből nem maradt más, mint egy füstölgő roncs.Pritkin a hátával keményen a falnak vágódott.– Ide a könnycseppekkel, Cassie! – nyújtotta felém egyikkezét Tomas, a másikkal Rafe–et fogta le. – Mircea nem tudmindenkit egyszerre megvédeni, de nem kell, hogy bárkinekbántódása essen. Segíts nekem, és elengedem.Ezúttal legalább nem kellett válaszon törnöm a fejem. Tomasismét, alábecsülte a mágus képességeit. Nyilván azt gondolta,mivel a védelmezők megakadályozzák a mágia és a lőfegyverekhasználatát is, Pritkin nem jelenthet fenyegetést. Tévedésére márcsak akkor eszmélt rá. amikor a mágus előreugrott, egy kötelethúzva elő a zsebéből, és Tomas torka köré tekerte. A fojtózsinórkezdetleges megoldásnak tűnt a többi játékszerhez képest, debevált.Tomas eleresztette Rafe testét, és Mircea egy pillanatot semvesztegetve a folyosó felé lökdöste a festőt, ahonnan Billykorábban előbukkant. Rafe már majdnem teljesen eltűnt a sötétjáratban, amikor a kamra védelmezői hirtelen semmivéfoszlottak, és egész tömeg özönlött be. Pritkin kiáltott valamit,és átvágott a helyiségen, az újonnan érkezők felé lökve Tomast.Mircea szorosan átkarolta a derekamat, és egy szempillantásmúlva már egy folyosón találtam magamat. Éreztem, ahogy

újabb védelmezők foglalják el helyüket mögöttünk, de Mirceaválla fölött kipillantva egy másodpercig még láttam az előzőhelyiségben folyó eseményeket. Tomas a fölön hevert, egyik kezévela torkát fogta és öklendezett. Mögötte egy csoportnyi férfitülekedett, mindegyiküknél annyi fegyver volt, hogy napnál isvilágosabb volt számomra, hadmágusok értek utol minket.Pritkint is észrevettem, aki eltorzult arccal nézett szembe atámadókkal. Ezután befordultunk egy sarkon, és márismegérkeztünk a belső szentélybe.

14. fejezetEgy kis szobába jutottunk, talán háromszor négy métereslehetett, falai, padlója és mennyezete egyaránt kőből voltkifaragva. A gyenge fény a két fáklyából származott, melyeket afalnál álló fémszekrény két oldalán helyeztek el. A bútordarabot– stílusát tekintve – inkább egy modern irodaházban tudtamvolna elképzelni, mint egy mágikus erőd alagsorában. A konzula szekrény előtt állt, izgő–mozgó ruháját leszámítvarezzenéstelenül, egy kisméretű ezüstgolyót tartva a kezében. Azajtók nyitva voltak, bepillantva polcokat láttam, mindegyik televolt egyforma fekete dobozokkal.Nem vesztegettem az időt köszönésre, habozás nélkülMirceára és magamra löttyintettem az üvegcse tartalmát. Aminta folyadék a bőrömhöz ért, mintha egy fátylat emeltek volna le aszememről. Hirtelen mindent láttam, az összes képet és jelenetetabból a másik korból, olyan tisztán, mintha egy könyv oldalaitlapozgattam volna. Mircea letett a földre, de én továbbra isbelekapaszkodtam, hiába ért szilárd talajt a lábam. Az agyambancikázó képek miatt olyan volt, mintha kettős látásom lenne, ésattól féltem, hogy a semmibe zuhanok.– Öt percünk van – közölte a konzul csendesen, mintha csakaz időjárásról beszélgetnénk.– Tudom – felelte Mircea, és lenézett rám. – Meg tudodcsinálni? Bólintottam. Megtaláltam a pillanatot, amit kerestem.Tökéletes volt: két személy egyedül egy szobában, senkineknem tűnik fel, ha hirtelen furán kezdenek viselkedni. Az már

csak ráadás volt, hogy az egyikük maga Louis-César . Arragondoltam, sokkal nehezebb lesz végezni vele, ha Mirceabirtokolja a testét.– Két testbe szeretném költöztetni magunkat, mert így többidőnk lenne. Úgy szívhatjuk el az energiájukat, ahogy Billy azenyémet. Nem tudom, hogy sikerül-e, mert soha nem csináltammég szándékosan – magyaráztam, majd felnéztem Billy Joe-ra,aki izgatottan körözött. – Gyere be!– Figyelj, Cassie, én...– Nincs időnk, Billy – noszogattam a szellemet, akire atestemet készültem bízni, ki tudja, milyen hosszú időre. Egypillanatig tisztán láttam magam előtt az embert, aki valaha volt.– Ha nem jutok vissza, tegyél meg mindent, hogy kinyírd Tonyt,és kiszabadítsd az apámat, ígérd meg!Nem voltam biztos abban, hogy képes lenne-e erre, de Billymindig különlegesen találékony volt, ha valamit igazán el akartérni. A szemembe nézett, majd lassan bólintott. Csillogóenergiafelhővé alakult, és úgy vette körül a testemet, mintvalami régi, ismerős érintésű takaró. Örömmel fogadtam be, bárnem tudtam odafigyelni utolsó kártyajátszmájának emlékére,melyet okosabb lett volna elveszítenie. Amikor kényelmesenelhelyezkedett bennem, nem volt más hátra, mint hogy útnakinduljunk. A kiválasztott jelenetre koncentráltam. Újramegjelent előttem a félhomályos, gyertyafénnyel megvilágítottszoba, éreztem a hűvös levegőt az arcomon, orromba bekúszotta tűzifa, a rózsák és a szex illata. Aztán a föld megnyílt a lábunkalatt, és zuhantunk.A megérkezés olyan volt, mintha a második emeletrőlkiugorva értünk volna földet. De a kellemetlenség eltörpült amásik érzés mellett, ami épp elöntötte a kölcsönkért testet.Felnéztem, hogy végigfuttassam a szememet Louis-Césargyertyafénytől villódzó testén, de csak egy pillantásnyi időm

volt, mielőtt belém hatolt. A meglepetéstől kiáltottam fel, nem afájdalomtól. Mircea ugyan arra készített fel, hogy kellemetlenlesz, de én csak gyönyört éreztem. Figyeltem, ahogyhátrahúzódik, és mondani akartam neki valamit, de ekkor ismételőrelendült. Semmi másra nem vágytam, csak hogy még gyorsabbanés erősebben csinálja. A körmeim a hátába mélyedtek,ám fel sem tűnt neki. A szemébe néztem, és láttam, olyanelbűvölő borostyán színűre változott, amilyet Louis-César semember, sem vámpír létében nem tudhatott magáénak.Nehezemre esett gondolkodni, mivel az elmém közösködött alányéval, akinek a testébe belemásztam. Próbáltamösszpontosítani, de a figyelmem újra meg újra visszatért akarcsú verejtékcseppekhez, melyek Louis-César arcán ésmellkasán gyöngyöztek. Felnyúltam, egyik kezemmelmegragadtam a tarkóját a dús, gesztenyebarna fürtök alatt, ésmagamra húztam. Egy pillanatra sem esett ki a ritmusból, de aszög megváltozott, és mindketten egyszerre nyögtünk fel azújfajta élvezettől. A nyelvem hegyével körbejártam az arcát, ízlelgettem,nagyon tetszett az arcára kiülő vágyakozás. Alábaimat összekulcsoltam a derekán, és nekifeszültem, ezzelmég gyorsabb munkára ösztökélve. A combizmaimmegfeszültek, ő is érezte, s egy elfojtott sóhaj szakadt ki belőle.A hajánál fogva lerántottam a fejét, a számat az övéretapasztottam, szinte derékszögben meghajlítva a testét.Felkiáltott, és most valóban kiesett a ritmusból.Felnevettem, miközben úgy próbált magába olvasztani,mintha nem kapna belőlem eleget, nem lenne képes eléggyorsan mozogni ahhoz, hogy kielégítse az akaratát uralóvágyait. El tudtam képzelni, mit érez, mert bennem két hullám isemelkedett: a sajátom, és azé a nőé, akinek megszálltam a testét.Őt egyelőre mintha nem is érdekelte volna ez a körülmény.

Semmi másra nem vágyott, csak a teljes kielégülésre, és ebbenis a társa voltam.Lassan kezdtem kicsúszni alóla, ez arra késztette, hogy mégerősebben szorítsa egymáshoz a testünket. Elégedettenmosolyogtam rá. Mennyei volt, ahogy ott térdelt, a puhapaplanok között, a haja sötéten csillogott a gyertyafényben.Furának kellett volna tűnnie, hogy Louis-César testéből Mirceaszeme köszön vissza, de valahogy mégsem volt az.– Én akarok felül lenni.Nem vitatkozott. A kezei lassan felkúsztak a melleimre, ésmindketten hangosan felsóhajtottunk, amikor végreelhelyezkedtem rajta. Ez a póz még jobban tetszett, élveztem,hogy alattam van, bár még mindig nehezen szabadultam a kettőslátás érzetétől. Louis-César arca bámult rám, vágyakozássaltelve, de Mircea győzedelmes mosolyát láttam, ahogy ismétmozgásba lendült a testünk.– Mondtam neked, Cassie – mormolta –, amit csak akarsz.Röviddel ezután az élvezet hullámai borítottak elmindkettőnket. Már beszélni sem tudtunk, de nem kellett. Egyperccel később a világ tökéletes, vibráló gyönyörré olvadt össze.A nevét sikoltoztam, de nem a saját hangomon, és nem is azét aférfiét, aki alattam feküdt.Amikor újra képes voltam észlelni a külvilágot, meleg karokés puha takarók vettek körül. A fejem egy mellkason nyugodott,mely még mindig zihálva emelkedett és süllyedt. Egy kéz ahajamat simogatta, és észrevettem, hogy sírok. A fülembeduruzsoló szavak félig franciák, félig románok voltak, ígyegyiket sem értettem, mégis megnyugtattak.– Cassie – hallottam, és lassan visszanyertem az éberségemet.A másik nő elméjére hagytam, hogy teljes mértékben kiélvezzea csodálatos belső melegséget. – Te tényleg képes vagy erre?! –bámult rám Mircea csodálkozva. – Azt is ki tudod választani,

hogy milyen időpontba kerüljünk majd vissza? Jó lenne atámadás elé, hogy felkészülhessünk.Ezek a szavak végre elszakítottak kölcsönkért testem eredetilakójától, aki még mindig a teljes kielégülés mámorában fürdött.Pánikban néztem az ajtó felé, de egyelőre zárva maradt, nyomasem volt az öreg nőnek, az őröknek, vagy egy oroszpszichopatának. Pillanatnyilag biztonságban voltunk, de azok,akik az életünkre törnek, már közeledtek, miközben mi azágyban pihentünk.– Mircea, azonnal indulnunk kell! Itt fognak keresnilegelőször.– Cassie, nyugodj meg. Nem kell rohannunk. A szibilla éskísérői tudják, hogy hol van Louis-César . Azt mondtad,rövidesen ránk törnek, arra számítva, hogy éppen az ágyonfogunk feküdni ellazultan és felkészületlenül. De mi várnifogunk rájuk – magyarázta, majd kicsusszant az ágyból, és atükörhöz lépett. Puhán megérintette Louis-César állát. –Micsoda remekmű!Őszinte csodálattal szemlélte kölcsönkapott testét. Felém fordult,hogy a háta mögött visszapillantva azt az oldalát ismegszemlélje, én pedig éreztem, ahogy kiszárad a szám. Louis-César teste lenyűgöző volt, nem is lehetett máshogy jellemezni.A tűz fényétől megvilágítva, ahogy a haja vöröses szegélykéntaz arcát keretezte, akár egy életre kelt reneszánsz angyal.– Hát itt a híres maszk, igaz? – vett a kezébe egybársonydarabot, amely a tükörről lógott le, és a szeme elétartotta. – A történelem egy darabja.– Most már elmondod, hogy kicsoda is ő – kérdeztemtürelmetlenül – vagy találgatnom kell?– Isten ments! – nevetett Mircea, és eldobta a maszkot.Szórakozottan simított végig a tükör mellett álló alacsony fiókos

szekrény lapján. Alig vártam, hogy felöltözzön, meztelenségenem sokat segített abban, hogy józanul gondolkozzam.– Örömmel elmondom a történetet, ha kíváncsi vagy rá. Azapja George Villiers volt, de talán a Buckingham hercege címismerősebb lehet. Ő csábította el Ausztriai Annát, XIII. Lajosfeleségét, amikor hivatalos látogatásra Franciaországba érkezett.Lajos igazából a férfiakat kedvelte, ez persze csalódottá ésgyermektelenné tette a királynét – kezdte, majd egy pillanatigelgondolkodva nézett maga elé. – Még az is elképzelhető, hogyő kezdett ki Buckinghammel, remélve, hogy így talán mégis leszörököse. Akárhogy is történt, ebben a tekintetben sikerrel járt.Megszületett a gyerek, de Lajos nem szívesen látott volna egyfattyút a francia trónon, különösen nem olyat, akiben angol vérfolyt. Anna a király nevét adta a fiúnak, ezzel is arra utalva,hogy egy balkézről jött örökös is jobb, mint a semmi, pláneakkor, ha senki nem sejti, ki az igazi apja. De nem tudtameggyőzni Lajost, és el kellett rejtenie elsőszülött gyermekét.Valami derengeni kezdett, talán egy réges-régitörténelemlecke, de még nem tudtam összerakni a képet. Mirceaviszont nem várhatott arra, hogy felelevenítsem az emlékeimet.–Végül a királynénak lett egy másik fia is, a legvalószínűbbpletyka szerint tanácsadója, Mazarin bíboros nemzette neki.Lehet, hogy ezúttal már nem is közölte férjével a félrelépéstényét, vagy maga a király ijedt meg attól, hogy nem leszörököse, mindenesetre ez a gyermek később XIV Lajos névenfoglalta el a trónt. Természetesen nem örült annak, hogy létezikegy féltestvére, aki az elsőszülött, ráadásul kifejezetten hasonlítBuckingham hercegére. Ez ugyanis megkérdőjelezte anyjaerényeit, ennélfogva saját apjának kilétét, és így az uralkodásravaló jogát is kétségbe vonta volna.

– A vasálarcos férfi!– kiáltottam fel, amikor végre sikerültmegtalálnom a fonalat. – Gyerekként olvastam a könyvet. De aznem így ért véget.– Dumas regényeket írt – vonta meg a vállát Mircea. – Nemkellett ragaszkodnia a valósághoz. Akkoriban rengeteg pletykakeringett erről a családról, bőven válogathatott közülük. Százszónak is egy a vége, Lajos király élete végéig börtönbe zárattaLouis-Césart, azzal fenyegetve meg, hogy minden barátjávalvégez, ha nem viseli csendben a sorsát. Hogy nyomatékosítsaálláspontját, elküldte bátyját egész Franciaország legrettegettebbrémkastélyába, a középkori boszorkányüldözések fellegvárába,Carcassonne-ba. Lajos ide csukatta mindazokat, akikszembeszegültek vele, de a hóhérokat és az itt szolgálókatonákat egytől egyig holtan találták l66l egyik reggelén, így azország legnagyobb kínzókamrája elhagyatottá vált. Állapotaleromlott, csak két évszázad múltán fogtak hozzá a felújításhoz.– Louis-César nem azt mondta, hogy itt volt 166l–ben? –néztem körül idegesen. Pont ez kellett még nekem, hogy egymániákus sorozatgyilkos, vagy egy csapatnyi feldühödöttparaszt érkezzen ide vasvillákkal, hogy mindenkitlemészároljanak. Mircea azonban nem látszott különösebbenizgatottnak.– Igen, az évek során jó néhány börtönt megjárt, csaknemöccse haláláig maradt fogságban, egészen pontosan addig, amígaz utolsó barátja is eltávozott, akit védelmezett. Ezután márlevehette a bársony maszkot, amit mindaddig hordania kellett,nehogy bárkinek is feltűnjön a hasonlóság közte és egy bizonyosönimádó angol herceg között, aki gondoskodott arról, hogyEurópa-szerte mindenütt ott legyen a portréja. Louis-Césaregyszer elmondta nekem, hogy a vasálarcba csupán átváltozásaután kényszerítették, és csak akkor kellett viselnie, amikor egyik

örtönből a másikba szállították – vigyorgott rám Mircea. –Óvintézkedés volt, nehogy megegyen valakit út közben.Sötét pillantást vetettem rá, mert nem most volt itt ahumorizálás ideje, majd odadobtam neki a köntöst, amit korábbilátogatásom során én viseltem.– Öltözz fel! Ki kell jutnunk innen.A levegőben kapta el a ruhadarabot, úgy tűnt, a különlegesállapot nem lassította le a reflexeit. Igaz, erről már korábban ismeggyőződhettem.– Mondtam neked, Cassie, nincs semmi okod a pánikra.Szépen eljönnek ide, és miután végeztünk a szibillával,megmentjük a bátyámat.Csak pislogtam, és reméltem, hogy rosszul hallottam.– Hogy érted azt, hogy végzünk vele? Őt elrabolták, Mircea!Valószínűleg semmivel sem örül jobban annak, hogy itt kelllennie, mint én magam.– Az ellenségeinknek segített, és közvetett módon legalábbnégy szenátusi tag haláláért felelős – vonta meg a vállát, ésközönyössége láttán kirázott a hideg. Az arckifejezésemet látvakissé enyhültek a vonásai. – Köztünk nőttél fel, ezért néhahajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem vagy vámpír – mondta,az utolsó szót román kiejtéssel hangsúlyozva. így szebbenhangzott, de a mondanivalója mégis fejbevágott. – Ő a kulcsamindennek. Ha nem lesz többé, senki nem tud időutazásokattenni, és nem fog fenyegetést jelenteni ránk.Elkezdtem magamra húzni a nő ruháit, melyek a padlónelszórva hevertek, közben pedig olyan válaszon törtem a fejem,amivel meggyőzhetném Mirceát. Eszembe jutott a Szenátusnégy őre, akik ellenem támadtak. Minden bizonnyal évszázadokóta hűségesen szolgálták a konzult, különben nem bíztak volnarájuk olyan bizalmas és fontos feladatot, mint a tanácsteremőrzése. Nyilvánvalóan nem saját akaratukból döntöttek úgy,

hogy árulóvá válnak. A szibilla avatkozott közbe azátváltoztatásuk során, Raszputyin pedig olyan nagy hatalmúmester, aki így már képes volt engedelmességre bírni őket. Halett volna választásuk, valószínűleg nem rohannak az öngyilkosságbaazzal, hogy pont akkor és ott próbálnak megelkapni engem. Sajnos engedelmeskedniük kellett, és ez okoztaa vesztüket.A vámpírok törvényei nagyon egyszerűek. Kicsitközépkoriak, és a szándékosság nem olyan döntő tényező, mintaz emberi bíróságok előtt. Itt senkit nem érdekel, miért csináltálvalamit. Ha bajt kevertél, bűnös vagy, és a bűnösnek bűnhődniekell. Ha konfliktusba keveredtél egy mesterrel, a tiédközbeavatkozhatott – feltéve, hogy elég értékesnek tartotta aszolgálataidat –, párbajt vagy jóvátételt ajánlva. De a Szenátustérintő fenyegetés ügyében senki nem tehetett semmit. Itt nemvolt felsőbb hatalom, akinél fellebbezni lehetett volna.Egy perc múlva feladtam az elképzelhetetlenül bonyolultruhadarabok magamra erőltetését, megelégedtem a légiesenkönnyed kombinéval is. Túlságosan vékony volt, de legalábbtakarta a testemet. … vagy akárki testét. Bekukkantottam az ágyalá, és előkapartam a lány cipőjét, majd bosszúsan meredtem rá.Szóval a magas sarok nem is olyan modern találmány.Hihetetlennek tűnt, hogy a nők már évszázadokkal ezelőtt isilyen lábbelikkel kínozták magukat.– Akarod, hogy segítsek neked, dulceatá? – nyújtott felémMircea egy páva kék ruhát, amit a nő talán egy korábbialkalommal viselhetett. – Elég rég volt, hogy hölgyek inasavoltam, de remélem, még emlékszem mindenre.Összevont szemöldökkel néztem rá. Akárhogy remélte is,biztosan nem emlékezhetett minden egyes budoárra, amiben ötévszázados karrierje során megfordult.

– Azt elfelejted – mondtam neki, miközben rám segítette anehéz ruhát –, hogy még úgy is lesz út a múltba, ha a szibillameghalt.A kezei melegen simítottak végig a vállamon, ahogy ahelyére húzta a ruhát. Megigazította a dekoltázst, ujjai egy kicsitelidőztek a szabadon maradt bőrön.– A Pythia öreg és beteg, Cassie. Nem húzza már sokáig.Felnéztem az arcára, gyengédséget láttam rajta, de ugyanakkorkérlelhetetlenségét is. Mircea örömmel megosztotta velem az elképzeléseit,de nem érdekelte, hogy én mit akarok. Már régeldöntötte, hogy mi fog történni: megtaláljuk a szibillát,megöljük, és hazamegyünk. A végletekig gyakorlatias volt, mégha könyörtelennek is tűnt.– De én még sokáig élek – emlékeztettem rá. – Vagy engemis megölnél, miután Radut megmentetted?Mircea tágra nyitotta kölcsönvett kék szemét, de nyoma semvolt benne Louis-César ártatlanságának. Karjaival átfogta aderekam, hogy hátul megköthesse a ruhámat.– Mondtam már neked, dulceatã, te az enyém vagy. Tizenegyéves korod óta így van, és örökké így lesz. Senki nem tehet kártabban, ami az enyém, erre a szavamat adom.Amit mondott, az ijesztően hasonlított Tomas korábbiszavaira. Persze tudtam, hogy igazat mond, valóban így tekintrám. Ahogy minden mester kezelné halandó szolgáit, csupánbirtoktárgy vagyok a számára. Az én esetemben hasznos, ígyértékes vagyontárgyról van szó, de ez minden. De megrázóanhangzott, hogy ilyen feketén–fehéren ki is mondta.– És ha nem akarok a tulajdonod lenni? Ha magam szeretnémeldönteni, hogy mit tegyek?Mircea türelmesen megcsókolta a fejem tetejét.– Nem tudom garantálni a biztonságodat, ha nem tudom,hogy hol vagy – fordított meg, hogy befejezze az öltöztetésemet,

aztán az ajkaihoz emelte a kezemet. A szeme fényesebbenragyogott, mint a falra helyezett fáklyák. – Ezt csak megérted,vagy nem?Igen, megértettem. Láttam, ahogy az életemet a Körökvalamelyike, a Szenátus vagy Mircea uralma alatt fogomeltölteni. Bármit is állít a tiszteletről és megbecsülésről, amit ahatalmam fog kiváltani, az igazság mégiscsak az, hogy sohanem fognak másként tekinteni rám, mint egy kihasználhatójátékszerre. Ha Pythia leszek, sosem válhatok szabaddá. Hű!,kezdtem őszintén remélni, hogy a metafizikus szex nem számít.– Ó, hát persze – ültem le az ágyra, Mircea pedig kezébevette a lábamat, és elkezdte felhúzni rá a lány egyik hosszú,fehér harisnyáját. Hagytam, hogy befejezze az öltöztetésemet,közben azon jártattam az agyam, hogyan menthetném meg aszibillát. Mirceát hiába is próbáltam volna meggyőzni.Valahogy el kellett távolítanom az útból, amíg megtalálom asorstársamat, és megtudom, hogy önszántából vesz-e résztmindebben. Ha nem így tennék, ez a fölöttébb gyakorlatiasvámpír az első pillanatban végezne vele. Igaz, hogy ez valóbanmegoldaná a problémát, de úgy éreztem, ezzel a döntéssel nemtudnék együtt élni. Valami eszembe is jutott, mire az utolsóráncokat is elrendezte a ruhámon.– Mircea, azt mondtad nekem, hogy az öcséd változtatta átLouis-Césart. Így történhetett, hogy Tomas és én nemváltoztattuk meg a végkimenetelt, amikor itt jártunk. Csupánannyi történt, hogy nem Françoise családja szórta rá az átkot,hanem Radu harapása tette őt vámpírrá. így történt, igaz?– Igen, úgy tűnik, a franciának ez a végzete, amit sehogy semkerülhet el.– Akkor Raszputyinnak nem is kell mindenképp Louis-Césart elkapnia. Ha megöli Radut, senki nem harapja meg a franciát,és a halandók életét éli tovább, majd megöregedve meghal,

sosem válik mester belőle. Radut biztos megkötözve tartják ittvalahol, és egy magatehetetlen személyt sokkal könnyebbátküldeni a túlvilágra, mint egy erős és fürge férfit, vagy nem?Mircea arca falfehérré változott.– Hogy én mekkora idióta vagyok, Cassie! Gyerünk,gyorsan! Talán már oda is értek.Megpróbált felhúzni az ágyról, de én ellenálltam.– Te csak menj. Ha esetleg mégis tévednék, és mégis idejönnek, én majd elkapom őket.– Raszputyin nagymester vámpír! Mit tehetnél te ellene?– Igen, a mi időnkben nagymester, de itt csupán egy szellem.Nekem van testem, sokkal erősebb leszek nála. De amúgy isRadu a valószínűbb célpont, igaz?Mircea vitatkozott volna, de a testvére iránt érzett aggodalomfelülkerekedett szokásos elővigyázatosságán, így elindultnélkülem. Harminc másodpercet vártam, majd én iskilopakodtam a szobából. Ahhoz a folyosóhoz tartottam, ahol aseregnyi szellemmel találkoztam, és nagy erőfeszítéssel sikerültelérnem, hogy még a kölcsönzött testben is megérezzem ajelenlétüket. Kevésbé láttam őket, mintha én is szellemkéntlettem volna ott, ez kicsit zavart is, de tudtam, hogy őknyilvánvalóan észleltek engem. Megálltam a hideg kőfalakközött, és éreztem, ahogy a hatalmas tömeg körém gyűlik. Aligegy másodperccel később a kínzókamra ajtaja megcsikordult, énpedig a fal melletti árnyékba húzódtam vissza.– Rejtsetek el – suttogtam –, és segítek nektek.Az árnyak betakartak, mintha egy láthatatlan kabát terültvolna rám, eltüntetve engem a megcsonkított nő kábult szemeielől, aki az ajtónyílásban jelent meg lebegve. Nagyjából egyméter magasan lehetett a talaj fölött, és bár nem láttam,pontosan tudtam, ki tartja a karjában. Megvártam, amíg a test –Tomas szellemkarjaiban cipelve – eltűnt a lépcsőn, majd

figyelmemet a fülembe érthetetlen szavakat suttogó hang feléfordítottam.– Érthetően, ha kérhetném! – mondtam neki türelmetlenül.Ebben a testben, ha nagyon koncentráltam, felfogtam a franciaszavak jelentését, de ez sok energiát emésztett fel, és tudtam,hogy arra még nagy szükségem lesz. Lassan Pierre alakja jelentmeg előttem. Közel sem rajzolódott ki olyan tisztán, mintlegutóbb, de emiatt most igazán nem panaszkodhattam.– Miként lehet, hogy ön észrevett minket, madame?Rájöttem, hogy ő a megszállt testet látja maga előtt, és nemengem.– Hosszú történet, és nincs időm elmondani. A lényeg az,hogy mindketten bosszút akarunk állni, és azt hiszem, tudom,hogy tehetnénk meg.Néhány perccel később szellemhadseregemmel együtt megérkeztünka legalsó szinte. Addig azt hittem, Carcassonne mindenrémségét láttam már, de tévedtem. Ezekhez a helyiségekhezképest szinte kellemesen vonzóak voltak a fenti kínzókamrák,nekem legalábbis úgy tűnt. A termek a legtöbb földi halandószámára üresnek tűntek volna. Csupán öreg, dohos kamrák,annyira mélyen a víz szintje alatt, hogy még raktárnak semhasználhatók. Én azonban éreztem a szellemek jelenlétét amohával borított falakon és a csúszós padlón. Egykor erőskísértetek maradványai voltak, akik ki tudja, hány évszázadon átvoltak a szellemvilág lakói ezen a kietlen helyen.Megpróbáltam erősíteni a védőpajzsomon, de ha teljesenbezárom, akkor a szövetségeseimmel sem tudok kommunikálni.így aztán lépten–nyomon újabb emlékek rohantak meg réges–rég elfeledett életekről és az elszenvedett tortúrákról. Láttam,ahogy római katonák kimérik egy fiatal fiú testére a kiszabottszámú ostorcsapást, annak ellenére, hogy a gyerek már réghalott. Mögöttük egy középkori boszorkányüldöző fenyegetett

egy ifjú, várandós nőt, aki megszületendő gyereke életéértkönyörgött. Még jobban magamra húztam a védelmezőimet,hogy a legszörnyűbb emlékeket kizárhassam, de időnként így isrám találtak. Bármerre is néztem, kísértetmaradványokat láttam,hosszú, fényesen foszforeszkáló halmokban. Ez borította afalakat, a földet, és olyan sűrű szövetet alkotott a levegőben,hogy úgy tűnt, zöldes színű ködben lépkedek előre. Annyiramegvilágították a pincerendszer járatait, hogy egy idő után le istettem a lépcső tetejénél magamhoz vett fáklyát. Egyszerűennem volt szükségem rá.A legrosszabb azonban a legvégére maradt. Az utat mutatószellemeket követve egy szűk kamrába jutottam. Zokogásthallottam, még mielőtt kinyithattam volna az ajtót. Érkezésemzaját meghallva hirtelen abbamaradt a sírás, a súlyos kilincsetszinte kitépték a kezemből. Az ajtó feltárult, és Louis-César raltaláltam szembe magam. Egy pillanatra az jutott eszembe, hogyvalami szörnyű dolog történt. A ruhája egészen a köldökéignyitva volt, és a meggyvörös brokáton egy még sötétebb foltterjengett. Louis-César erősen vérzett a nyakán és a mellkasántámadt sebből, az arca hamuszürke volt. Amikor meglátottengem, megtántorodott, és hiába kaptam utána, a földre zuhant.Benéztem a helyiségbe, és felfedeztem egy térdeplő alakot, aszememet meresztve azt is meg tudtam állapítani, hogy sötét,csuklyás kabátot viselt. Lassan felemelte a fejét, és egy szakállascsontváz képe bukkant elő a csuklya alól. A bőre színe akár aromlott sajté, és csupán ez takarta egykor finom ívet rajzolóarccsontjait. Csak mélyen ülő, csillogó, borostyánszínű szemejelezte, hogy élőlénnyel állok szemben. Nem kelletttalálgatnom:– Radu?Egy csontos kéz nyúlt fel, hogy hátratolja a kámzsát. Mindtöbbet láttam abból az emberből, aki valaha az

„Ellenállhatatlan" becenevet viselte, és úgy éreztem,felkavarodik a gyomrom. Fogva tartói valóbanmozgásképtelenné tették, de ehhez nem kellett lekötözniük.Éppen elég volt, hogy a végletekig kiéheztették. Nem hallottammég arról, hogy a vér megvonásával meg lehetne ölni egyvámpírt, de az a valami, ami előttem reszketett, egyáltalán nemtűnt élőnek. Soha nem láttam még hozzá foghatót.– Azért jöttünk, hogy segítsünk. Mircea említette már? –kérdeztem, de a sarokba kuporodott lény nem válaszolt. Nagyonreméltem, hogy Mirceának igaza volt az állapotát illetően, mertjelenlegi helyzetét látva nem voltam meggyőződve azépelméjűségéről. – Azt hiszem, mennünk kéne. Lábra tud állni?– Képtelen járni, dulceatã – mondta Mircea közönyös,kifejezéstelen hangon. A padlón ült, az ajtó közelében. A fejét afalnak támasztotta, mintha saját erejéből nem is tudnámegtartani. – Annyi vért adtam neki, amennyit csak tudtamanélkül, hogy veszélyeztettem volna ennek a testnek afennmaradását. De ez sem elég. Éveken át éheztették, azeszméletét is csak úgy tudta megőrizni, hogy időnként elkapottegy patkányt. Hetekig feléje sem néznek, és amikor igen, akkoris csak kínozni akarják.Erőt vettem magamon, és alaposabban végignéztem aszerencsétlen alakon. A kabát miatt nehéz volt felmérni a súlyát,de úgy láttam, akár én is el tudnám cipelni, ha arra kerülne a sor.A test, amelybe beköltöztem, karcsú volt, de ő a szó szorosértelmében csont és bőr. Mindazonáltal jobban örültem volnabármilyen megoldásnak, aminek során nem kell hozzáérnem.Csupán a gondolattól, hogy a pálcikaszerű kezek érintkezésbekerülnek akár a kölcsönvett testemmel is, kirázott a hideg. Arrólmár nem is beszélve, hogy nem szívesen vállaltam volna fel adesszert szerepét. Radu nyilván nem tud rám rontani ilyenállapotban, de ha egész közel kerülne a bőrömhöz, valószínűleg

nem hagyná ki a lehetőséget. A szemfogai hegyesen meredtekelőre. Nem voltam biztos benne, hogy azért-e, mert ennyirelesoványodott, és az arcán is összehúzódott a bőr, vagy mertmég éhes volt, mindenesetre ez egyáltalán nem tetszett nekem.– Hogyan tovább?Mircea felemelte a fejét, hatalmasakat fújtatott, mintha nemtudná elég levegővel megtölteni a tüdejét.– Adj néhány pillanatot, hogy magamhoz térjek, dulceatã,aztán együtt kivisszük őt innen.Épp készültem egyetérteni vele, amikor nyilvánvalóvá vált,hogy már egyetlen pillanatunk sincs. A mögöttünk húzódófolyosóra tucatnyi ember nyomult be. Velük együtt érkezett aszellemhad annyi taggal, hogy képtelenség lett volnamegszámolni őket. Már azelőtt tudtam, hogy kicsodák, mielőttalakot öltöttek volna előttem. Egyetlen kísértetnek sem lehetekkora ereje, bármilyen rövid ideje távozott is az élők világából.Egy fiatal, tizenéves kora végén járó lány jelent meg elsőként, ésa tömeg elé állt. A kezében egy szellemtőrt tartott, melyhasonlított azokhoz, amelyek a karkötőmből pattantak elő.Szeme egy pillanatig az enyémet kereste, nekem nagyon nemtetszett az, amit benne láttam. Ezután Radura nézett, szinte éhespillantással. Egy mögötte megjelenő árnyék előrelökte a lányt. –Ó az! A kabátban! Öld meg gyorsan!Egy másodpercig csak szájtátva bámultam a jelenetet.Megzavart, hogy a csak elterelő hadműveletként kitalált ötletemvégül helyesnek bizonyult. Radu és a lány közé álltam, deminden gond nélkül átsétált rajtam. Nem voltam hozzászokvaahhoz, hogy egy szellem ilyet tegyen anélkül, hogy engedélytkérne rá. Öntudatlanul is felemeltem az egyik kezem, hogyelküldjem, a karkötőm pedig ekkor gondolta úgy, hogy idejebemutatót tartani. Sarkon fordultam, és a következő pillanatbana lány felsikított, miközben két tátongó lyuk jelent meg a testén.

Természetesen nem vérzett, de egyértelmű volt, hogy óriásifájdalmai vannak. Remek. Sikerült pont azt az embertmegsebezni, akin segíteni akartam.A sötét árny eközben az emberek fala mögé húzódott vissza,akik teljes összhangban indultak meg felém. A tőrök munkáhozláttak, de az ellenfelek túl sokan voltak. Hármat leszedtekközülük a repkedő kések, de a többiek átjutottak. Az első, akielért, megragadta a vállamat, de a védelmezőm felizzott, ő pedigátrepült a szobán, nekicsapódva a túloldali kőfalnak.Csodálkozva bámultam rá. Nem is a saját testemben voltam,hogy léphetett működésbe a hátamra rajzolt védelmező? Amágustól nem kérdezhettem, mert már lecsúszott a padlóra, ésmozdulatlan maradt.Egy másik sötét mágus mormolt valamit, ami Pritkinvarázsigéjére hasonlított, amit a Danténál hallottam, és hirtelenegy lángfüggöny jelent meg körülöttem. Hátraugrottam, mégmielőtt felismerhettem volna, hogy a tűz nem ér el hozzám.Nagyjából harminc centire tőlem megállította a lábaim körül aföldre kirajzolódó pentagramma arany színben csillogóhatárvonala. A védelmezőnek óriási energiájába kerülhetett,hogy megfékezzen egy ilyen mágikus támadást, mégseméreztem, hogy leszívná az erőmet. Bárki is biztosította hozzá azerőt, nem én voltam az.A lángokon át egy magas, sötét alakot láttam közeledni.Megpróbált mögém kerülni, de tudtam, hogy annak nem lennejó vége. Mircea egyelőre arra sem volt alkalmas, hogy egykétéves gyerekkel megküzdjön, nem is beszélve egy vámpírmesterről. A mögöttem felsorakozott seregre néztem, és az árnyfelé bólintottam.– A tiétek.Árnyak egész felhője emelkedett fel, és dühödt méhrajkéntrohanta meg a vámpírt. A sötét alak egy elfojtott kiáltással tűnt

el a szemem elől. Az élőkkel szemben nem tudtak mit tenni, deegy szellem könnyű préda volt. Pár másodperccel később újrafeltűntek mögöttem, de az ellenfélnek már nyoma sem volt.– Felfalták – tettem világossá a sötét alakhoz beszélve, akimég mindig mágusai mögött állt, hűséges szellemeivelkörülvéve. Raszputyin nem vállalt felesleges hősködést. Okos,ha nem is különösebben bátor viselkedés. – Tűnjetek el, vagyújra rátok küldöm őket.– Emberekből nem lakmározhatnak, szibilla – mondta agondolataim közt visszhangozva. Egy lépést tett előre, és egyrövidke pillanatig látni véltem egy sápadt arcot, melyet olajozottfekete haj vett körbe. Jóképűnek egyáltalán nem mondtamvolna, de határozottan volt valami hipnotikus erő a szemeiben. –Még te sem győzhetsz a Fekete Kör tucatnyi mágusávalszemben. Nekünk csak a vámpír kell, téged nem bántunk.A mély hangban erős akcentus érződött, de egyben furcsánmegnyugtató volt. Vámpír-képességei nyilvánvalóanmeggyöngültek, amikor elhagyta a testét, de nem tűntek elnyomtalanul. Megpróbált hatni rám, és sikerrel is járt. Hirtelenmegértettem az álláspontját. Miért halnék meg itt, több száz évreés sok ezer kilométerre bármitől, ami ismerős a számomra?Miért áldozzam az életemet valakiért, akit nem is ismerek, ésakinek megváltás lenne a gyors halál a rá váró évszázadnyiszenvedés helyett? Szinte kegyes cselekedetnek tűnt, hahagyom, hogy Radu meghaljon. Raszputyin pillanatok alattvégez, és akkor én... Szó szerint pofon vágtam magam. Fájt, dea fájdalom kitisztította az agyamat. A francba! Szellem alakbanvan, és majdnem így is elkapott.– Tucatnyi mágus? – néztem körül. A mágus, aki a falaljában hevert, mozdulatlan volt. A nyaka olyan szögben lógott,ami azt sugallta, hogy többé nem is fog megmozdulni. Háromtársával a repülő kések végeztek, melyek mostanra visszatértek

hozzám, a fejem két oldalán lebegtek. A három földön fekvőmágus nem látszott halottnak, társaik el is vonszolták őket alépcsők felé, nem hagyták a sorsukra őket a nyílt terepen.Mindenesetre nem úgy tűntek, mint akik egyhamar csatarendbeállnának. – Én csak nyolcat számolok, Raszputyin. Kérdezd mega barátaidat, ki szeretne a következő lenni.Nem törődött a figyelmeztetésemmel. Talán nem hitt avalószínűség számításban, vagy a társait nem tartotta olyan jóbarátoknak, hogy ne legyen kész feláldozni akár mindannyiukéletét. Akárhogy is, szellemserege csillámló felhőként rohantrám, és egészen a védelmezőm pereméig eljutottak, amikor azenyéim is támadásba lendültek.– Ne bántsátok a lányt! – kiáltottam, ahogy több ezernyiszellem suhant el mellettem színek és formák egész kavalkádjátfelvillantva. Zöldes és fehéres szikrák pattogtak mindenfelé,amint a Carcassonne kísértetei kannibál módjára rontottak ráellenfeleikre, életerejük legutolsó szikráját is kiszívva belőlük.Valami azt súgta, sok vámpír test akad a mi korunkban, amelysoha többé nem fog életre kelni ezután.Miközben a látványos tűzijáték folytatódott a fejünk fölött,lehajoltam, hogy felsegítsem a még mindig zavarodott szibillát.Sápadt volt és rémült, de legalább még élt. Nagy, szürke szemeknéztek vissza rám a keskeny, ovális arcból, melyet szőke hajkeretezett.– Semmi baj – mondtam neki, Éreztem, eléggé nevetségesenhangzik az adott körülmények között. – Nem hagyom, hogybármi baj érjen. Csak azt kell...Nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen mindenmozdulatlanná dermedt. Rémülten lestem körbe, várva, hogymilyen új fenyegetés tűnik fel, és ekkor vettem észre, hogy a tőrmég mindig a szibilla kezében van, ráadásul a hegye alig egymilliméterre áll a mellkasomtól. Hitetlenkedve bámultam rá. Ez

a szuka épp le akar döfni! A kés pengéjének irányából ítélveegyenesen a szívemet célozta meg. Igaz, nem az én testem volt,de nem lett volna udvarias tőlem egy nagy lyukkal a szívébenvisszaszolgáltatni eredeti gazdájának. Emellett pedig fogalmamsem volt, mi történne velem, ha a testem meghalna. Ezt mégBilly sem tudta. Talán túlélném, talán nem, de semmiképp semlehetnék nagy hasznára Louis-César nak és Radunak. Arról nemis beszélve, hogy újabb haláleset kerülne fel a számlámra.– Látom, megkaptad az üzenetem – hasított át egy hang a kisszobán. Olyan tiszta és éles volt, mint a kristálypoharakcsengése.Felnéztem, és egy karcsú, alacsony lányt pillantottam meg;olyan hosszú, sötét haja volt, hogy kis híján a térdéig ért. Alevegőben megmerevedett szellemek között kanyargott felém.Egyes kísértetek épp teli pofával lakmároztak ellenfelüktestéből. Senki nem mozdult, senki nem lélegzett. Mintha egyfényképre kerültünk volna rá, ahol csak mi ketten voltunkképesek mozogni.– Micsoda? – húzódtam hátra a szibillától és tőrétől, hogyegyúttal az új jövevénytől is távolabb kerüljek.– Az üzenet, amit a számítógépeden hagytam – folytatta a nő–, az irodádban. Elég jó húzás volt, nem gondolod? –büszkélkedett, majd Louis-César felé nézett, de nem indult elfelé. Nagy kék szeme visszatért hozzám, apró arca pedig szintegyerekes kifejezést öltött. – Nos? Nem jár nekem legalább egyköszönöm azért, hogy megmentettem az életed? A gyászjelentésamúgy nem volt tréfa. Ha nem hagyom ott neked, Raszputyinemberei rád találtak volna. Őket még lerázod, de néhánysaroknyira beleszaladsz a vámpírokba, akiket Antonio küldöttoda, és ők bizony lelőnek. Azért küldtem előre a hírt, hogyfigyelmeztesselek. Most mondd meg, nem volt ügyes?

– Ki vagy te? – kérdeztem, de még ki sem mondtam, amikormár tudtam a választ. Tudtam, de tőle akartam hallani.Elmosolyodott, és a gödröcskéi csaknem akkorák voltak, mintLouis-César nak.– A nevem Ágnes, de már senki nem nevez így. Azt hiszem,már nem is emlékeznek rá.– Te vagy a Pythia.– Elsőre eltaláltad.– De... fiatalabbnak látszol, mint én. Azt mondták, a haláloságyadon fekszel, és nagyon beteg vagy.Röviden megvonta a vállát, és ez a mozdulat az öltözékéreterelte a figyelmemet. Hosszú, magas nyakú ruhát viselt,hasonlót azokhoz, melyeket Eugenie készíttetett nekem. Talán adélutáni tea partikon hordtak ehhez hasonlót, úgy 1880 táján.– Így is van, épp ezért félek. Meglehet, hogy ez a kis utazásminden maradék erőmet elveszi. Az energiám jó ideje apad, nemkönnyű négyszáz évet lehúzni Pythiaként – magyarázta, és nemtűnt túl feldúltnak közelgő elmúlását illetően. – De ne félj, te ismegtanulod majd úgy irányítani a szellemedet, hogy olyanalakot vegyen fel, amilyet csak akarsz. Jómagam legszívesebbenebbe a testbe bújok, amely egyszer régen az enyém volt. Azigazat megvallva, az utóbbi években több időt töltöttem arozzant porhüvelyemen kívül, mint benne – mozgatta meg azujjait látványosan. – ízületi gyulladás.Csak bámultam rá, mert valahogy úgy képzeltem, a Pythiavalami fenségesebb lény lehet.– És mit keresel most itt? – tapogatóztam, mire Ágnesfelnevetett.– Megoldok egy problémát, mi mást tennék? – mondtakönnyedén, majd lehajolt, hogy szemügyre vegye az eltorzultarcú nőt, aki belém akarta mártani a tőrét. Én ugyan márelléptem előle, de ő mozdulatlan maradt, a karja is

megmerevedett a döfés kellős közepén. – Húsz évet töltöttemazzal, hogy őt kiképezzem. Nem is gondolná az ember, ahogyígy ránéz, igaz? Húsz év, és csak ennyit tudok felmutatni – ráztameg a fejét. – Azért vagyok itt, mert ez az egész kavarodásrészben az én hibám. Én választottam az anyádat tanítványomnak.Több mint egy évtizeden át képeztem, úgy szerettem, minta saját lányomat. És amikor járni kezdett az apáddal, eltiltottamtőle. Úgy éreztem, jót teszek vele, a férfi a vámpír maffia egyiktagja volt, az isten szerelmére! Nem épp egy ilyen törékenyszépséghez illő pár.– Ezt nem értem.–Megtalálhattam volna! – buggyantak ki kristálytisztaságúkönnycseppek Ágnes szeméből. – De azt mondtam magamban,ha ennyire nem érdekli az elhivatottság, ha ilyen könnyen odatud dobni mindent, akkor nincs szükségem rá. Újrakezdekmindent, választok egy másik tanítványt, akinek átadhatokmindent... Na, igen, pont ez az, ami nem sikerült. Túl büszkevoltam ahhoz, hogy beismerjem, nem az én gyámkodásom tetteazzá Lizzyt, ami volt, sokkal inkább a saját, veleszületetttehetsége. Nem mentem utána, és az apád vámpír mesteremegölette, hogy téged megszerezzen magának – magyarázta,majd eltakarta arcát, és sírt.Én csak álltam ott némán. Talán azt várta, hogybiztosíthassam együttérzésemről? Nem akartam belerúgni egyetilyen állapotában, főként úgy nem, ha valóban halálos ágyánfeküdt, de nem éreztem úgy, hogy nekem kéne pátyolgatni.Karba tett kézzel álltam, és kivártam, amíg megnyugszik kissé.– Nem vagy túl együttérző típus, igaz? – kérdezte egy percután ujjai között kipislogva. Majd leeresztette a karját, éskíváncsian nézett rám. Én közönyösen figyeltem, hisz ő is tudta,hogy hol nőttem fel, mégis, mi a frászt várt ezután? Sóhajtott, ésfeladta a próbálkozást.

– Oké, az én hibám volt, tévedtem. De most helyre kelltennünk a dolgokat. Nem képezhetlek ki megfelelően, mert arranincs időnk, de napnál is világosabb, hogy a hatalom nemszállhat át Myrára. Vagy saját akaratából vesz részt ebben, vagybelekényszerítették. Ha az előbbi az igaz, akkor gonosz, ha azutóbbi, akkor pedig gyenge. Akár így, akár úgy, ő már nem rúglabdába.Rápillantottam a hosszú, hegyes tőrre a szibilla kezében, és aszemében izzó fényre. Arra fogadtam volna, hogy nagyon isélvezi a dolgot. Túl dühödtnek látszott ahhoz, hogy az agyátkülső erő irányítsa. Lassan kezdtem elfogadni, hogy Mirceahozzáállása a helyes ebben a kérdésben.– Oké, felfogtam, ő a rossz szibilla. Szeretnéd visszavinnimagaddal, hogy megmutasd neki, mi jár a lázadóknak? Csakrajta, a tiéd!– Nem ez a tervem.Sajnos sem időm, sem kedvem nem volt ahhoz, hogyharapófogóval húzzam ki belőle a válaszokat.– Akkor elmondanád, hogy mi a terv? Elég sok dolgom lennemég itt.– Hát persze – tárta szét a karját. – Ne haragudj, hogy ennyitlocsogok. De mégiscsak fontos alkalomról van szó, ezértpróbáltam egy kicsit ünnepélyes keretet adni neki.– Miféle fontos alkalom? – kérdeztem, miközben rossz érzésfogott el. Ágnes a szemembe nézett, és most nyoma sem voltarcán a korábbi játékosságnak.– Az erő téged választott. Megtörtént, te lettél az új Pythia. –mondta, majd egy grimaszt vágott. – Gratula, meg minden.Kezdtem komolyan azt hinni, hogy a nőnek hiányzik néhánykereke.– Nem varrhatod csak így a nyakamba az egészet! Mi van, haén nem akarom?

– Van jobb ötleted? – kérdezte egy kis vállrándítás keretében.Köpni-nyelni nem tudtam ilyen laza szemtelenség láttán.– Felejtse el, hölgyem. Válasszon másik jósnőt.Ágnes csípőre tette aprócska ökleit, és fürkészően rám nézett.– Minél többet beszélünk, annál világosabbá válik számomra,hogy vagy a legjobb leszel az összes eddigi Pythia közül, vagymessze a legrosszabb. Ha lenne más választásom, hidd el, békénhagynálak. De nincs. Az erő beléd akar költözni. Fogadj eltőlem egy jó tanácsot, és ne nehezítsd meg a dolgát. Minéljobban küzdesz ellene, annál több gondod lesz vele.– Pokoli jó – mondtam, és nagyon örültem annak, hogy vanmég egy adu, amit előhúzhatok. – A hatalmad nem kerülhet átegy szűz testébe. Én pedig technikailag még mindig tiszta ésérintetlen vagyok.Egy pillanatig meredten nézett rám, látszott, hogy nem jutszóhoz. Aztán kacajok egész sora tört fel belőle. Eltartott egyideig, amíg újra levegőhöz jutott, és meg tudott szólalni.– Ezt meg kitől hallottad? Nehogy azt mondd, hogy elhiszed,amit a mágusok mondanak! Ugyan már!– Egy pillanat. A vámpírok is így tudják. Meg mindenki más.Ágnes megrázta a fejét, és igyekezett elnyomni egy újabbvigyort.Nem sikerült neki, végül fel is adta a próbálkozást.– Istenem, hogy te milyen naiv vagy. Szerinted honnan eredez az egész? Az egyik Pythiának a régmúltban elege lett abból akitételből, hogy minden papnőnek „tisztának és érintetlennek"kell lennie, hogy a te szavaidat használjam. Így aztán közölteDelphoi papjaival, hogy látomása volt, miszerint az erő sokkaljobban kiteljesedik, ha egy tapasztalt nő veheti át. A többiekbevették, és innentől kezdve a Pythia is tarthatott szeretőt. Dekülönbség egy szál se, legalábbis a hatalom megszerezhetőségétilletően.

– És ez mit jelent? – kérdeztem, mire ő ismét felnevetett, ésegy kis kört írt le a teremben, több mágus testén is áthaladvaútközben. A férfiak egy kissé összerezzentek, de nem éledtekfel.– Hogy mit jelent? Csak annyit, hogy minél előbb ess túl adolgon, ha azt akarod, hogy teljes mértékben te irányítsd aképességeidet, és ne fordítva legyen – somolygott. – De énsajnos nem tudok a segítségedre lenni ebben – élcelődött tovább.Egymásba font karjaimat és makacs arckifejezésemet látva egypillanatra megtorpant. Abból, ahogy felvonta a szemöldökét,miközben engem szemlélt, azonnal megállapítható volt,mennyire nincs hozzászokva ahhoz, hogy ellenkezzenek vele. –Rendben, ha akarod, maradj így, ahogy vagy. De hafélbehagyod a rituálét, nemcsak az erő nem kerül teljesegészében az uralmad alá, de a mágusok is csupán az örököstfogják látni benned. A Pythiát nem űzhetik el, de a jelöltjétannál inkább. A pozíciód ingatag lesz, amíg be nem végzed,amit elkezdtél – magyarázta, majd tetőtől talpig végigmért, ésújra felhúzta a szemöldökét. – Azon csodálkozom, hogyegyáltalán sort kellett kerítenünk erre a témára.Egyre idegesebb lettem, főként, mikor láttam, hogy isméttáncra perdül.– Figyelj, hányszor kell még elmondanom? Nem, köszönömszépen, nem akarom ezt a melót.– Remek. Akkor legalább úgy állok tovább, hogy tudom, nemvagy őrült –– jelentette ki, majd olyan gyorsan állt le balerinákatmegszégyenítő forgásával, hogy a szoknyája többszörösen alába köré tekeredett. – Én sem akartam, ha tudni szeretnéd. Agenerációm szibillai közül talán egyedül én lettem volnahatártalanul boldog, ha nem én leszek a kiválasztott. Nagydicsőség, de egyben hatalmas teher is. Ráadásul még az Ezüst

Körrel is ki kell jönnöd, és hidd el, ez az egyik legnehezebbfeladat.Az ábrázata váratlanul sötétté, szinte mogorvává vált.– Ha számít, amit mondok, Cassie, sajnálom. A legelsőPythia óta nem volt olyan, aki teljesen felkészületlenül kelletthogy átvegye a feladatot. De te, a képességeiddel készen állszarra, hogy felülírj minden eddigi szabályt. Például tudod azt,hogy jelenleg kétszer vagy jelen ugyanabban az időben? Aszellemed épp küszködik, hogy megmentsétek azt aszerencsétlen lányt, már a falu utcáin jártok, miközben pedig ittis vagy, velem. Én nem lennék képes erre. Emellett a legtöbbjelöltnek évekbe telik, hogy megtanulja mindazt, amire te sajátmagadtól néhány nap alatt rájöttél. Komolyan, hogy egy másikszellemet is magaddal tudsz rántani! Ez lenyűgöző.Úgy éreztem, rögvest ordítani fogok.– Abbahagynád egy pillanatra, és idefigyelnél rám is? Én.Nem. Leszek. Pythia.Gyorsan odasiklott hozzám, és csókot lehelt az arcomra.– Már az vagy – suttogta, és eltűnt a szemem elől.Ugyanabban a pillanatban belém vágódott valami, mintha egyszáguldó kamion útjába kerültem volna. Szavakkal nem lehetleírni azt, amit éreztem, inkább meg sem próbálom. Talán ahhoztudnám némiképp hasonlítani, amikor Tomas testébe kerültem,és a kifinomult érzékszervei tökéletes káoszt okoztak afejemben. Csak épp ezúttal nem a hallásom és a szaglásom lettélesebb, hanem a többi, velünk párhuzamosan létező világészlelése. Ebből már gyerekkorom óta kaptam egy kis ízelítőt,amikor a szellemekkel társalogtam. Most azonban mindenegyszerre árasztott el, és sikerült annyira elkábítania, hogy észresem vettem, amikor az idő visszatért a rendes kerékvágásba.Csak az zökkentett ki révületemből, amikor valami a lábambafúródott.

Lenéztem, és láttam, hogy a szibilla döfése mégis elértengem, habár nem egészen úgy, ahogyan ő tervezte. Igaz, mégígy is pokoli fájdalom öntött el, és vér kezdett szivárogni amagas sarkú cipőm szövetébe, sötét bíborszínűre festve azanyagot. Előreszegeztem tekintetemet, és a teremben harcolószellemcsapathoz szóltam.– Meggondoltam magam, a tiétek.Egy zászlóaljnyi kísértet vált ki a gomolygó tömegből, és alány felé indultak, de Raszputyin még náluk is gyorsabb volt.Vámpírsebességgel ugrott előre, és ő ért oda elsőként. Derekánálfogva felkapta a szibillát, és eltűntek, azzal a néhány vámpírralegyütt, aki túlélte a csatát. A mágusok, látva, hogyszövetségeseik elinaltak, maguk is menekülőre fogták. A késeimekkor kezdtek csak igazán formába jönni. Végigkergettéktámadóinkat a folyosón, fel a lépcsőn, meg sem próbáltamvisszahívni őket. Néhány sötét mágus halála akár az idővonalatis megváltoztathatja, de túl fáradt és feldúlt voltam ahhoz, hogyilyesmivel törődjek.Leültem, és lefejtettem magamról a cipőt. A rohadék!Majdnem sikerült lemetszenie az egyik lábujjamat. Mirceaelőhalászott egy kendőt a ruhája zsebéből, én pedig a lehetőleggondosabban igyekeztem bekötni vele a sebet. Úgy tűnt,talán megmenthetem az ujjamat, ha nem fertőződik el. Persze apince környezetét elnézve erre elég kevés esély volt. Remek!Felpillantottam, és megláttam a lebegő szellemseregemet,mindannyiuk szemében ugyanaz a kimondatlan követeléslappangott. Tudtam, hogy mit akarnak, és esélyem sem volt,hogy lebeszéljem őket róla. Az energia, amit Raszputyinvámpírjaiból merítettek, akár évekig is elegendő lehet aszámukra, de ki akarna egy ilyen helyen bármeddig is létezni?Csak egyetlen dolgot kívántak, és én ígéretet tettem nekik, nohavolt néhány kikötésem.

–A városlakók és az ártatlanok kizárva – mondtam, és a seregszinte egy emberként bólintott. Felsóhajtottam. – Oké, atöbbi a tiétek.A szellemek zúgó örvénye azon nyomban megindult, minthaegyszerre több vihar is kavargott volna a fejem felett. Annyirasokan voltak, hogy egy kis időre az egész kamrát eltakartákelőlem, és hangjuk egybeolvadt, mintha csak egy gyorsvonatsípolt volna a fülembe. Aztán, egy szempillantás alattmindennek vége lett. Meg sem próbáltam követni őket újérzékeimmel, semmi kedvem nem volt megtudni, hogy mitművelnek.Elvettem kezeimet a fülemről, és ekkor tudatosult bennem,hogy Mircea régóta engem bámul, furcsán kíváncsi szemekkel.Sóhajtottam. Nem vágytam erre a beszélgetésre, sőt, inkábbnéztem volna még egyszer farkasszemet Raszputyinnal, de nemvolt más választásom.– Azt hiszem, sikerült – mondtam neki. – Elmagyaráztad ahelyzetet Radunak?– Igen – bólintott lassan. – Beleegyezett, hogy átváltoztatjaLouis-César t, de aztán hagyja, hogy önállóan élje az életét,ahogy korábban is tette. Radu megmenekül innen, de egyévszázadon át kerüli a kontaktust bárkivel, egészen addig, mígki nem szabadítottam őt a Bastille-ból. És utána sem fog nagyfeltűnést kelteni, ugye érted, hogy gondolom. Ez így megfelel?Elgondolkodtam egy percet. Nem volt tökéletes, de ahhoz,hogy megmentsük a három és fél évszázadnyi szenvedéstőlugyanabba a szobába zárva, ezt kellett tenni. És valahogy aztsem tartottam valószínűnek, hogy Mircea elfogadná azellenérveimet.– Igen, megteszi, ha nem teremt újabb vámpírokat egészen ami időnkig. Raszputyin már így is tart ismeretlen vámpírokat,nincs szükség arra, hogy még valaki nekilásson. Ja, és majd

mesélj neki Francoise–ról is. Van egy olyan érzésem, hogy amágusok közül néhányan vele akarják kárpótolni aveszteségüket ma este.Mircea állapotának remek fokmérője volt, hogy még csakmeg sem kérdezte, mit értek ez alatt. Beleegyezően bólintott.– Ahogy akarod.– Mit láttál ebből az egészből? – mutattam körbe.– Nem sokat, de abból, hogy élünk, arra következtettem,hogy győztünk.– Nem teljesen – válaszoltam, és gyorsan összefoglaltam atörténteket, az előléptetésemet is beleértve. Ha visszaérünk, ésmegtudja, hogy Agnes halott, amúgy is kitalálná. – El kellmondanod a Szenátusnak, hogy Raszputyin meglógott, és aszibillai is magával vitte. Nem tudom, Myrában mennyi maradtmeg Agnes erejéből.Tekintve, hogy Myra már a Pythiával folytatott kisbeszélgetésünk után tűnt el a semmibe, jogos feltételezésnektűnt, hogy maradt még egy-két trükk a tarsolyában. Talán idővelelillan belőle az erő, de biztosat nem állíthattam. így aztántovábbra is fennállt egy komoly probléma. Miután felgyógyult akéseim okozta sérülésből, megkísérelheti megtenni velemugyanazt, amit most Louis-César ral. A lehetőségekhatártalanok, rám támadhat gyerekkoromban, vagy végezvalamelyik szülőmmel, még mielőtt a világra jönnék. Azegyetlen jó hír a történetben az volt, hogy az egész életemetvagy Tony mágikus varázslatokkal sokszorosan bebiztosítotterődjében, vagy más rejtett helyen töltöttem. Nem leszekkönnyű célpont. Valami azonban azt súgta, hogy Raszputyinkedveli a kihívásokat.Mircea hosszú percekig csendben maradt. Amikor végülmegszólalt, a hangja éppolyan fáradtan csengett, mint amilyenreszámítottam.

– Te is elmondhatod nekik mindezt.– Nem, azt nem hinném – mosolyogtam rá. Mondani akartvalamit, de a szájára tettem az ujjamat. Ez az egy dolog volt az,amiben maradéktalanul biztos voltam. – Nem megyek visszaoda, Mircea. Eddig is éppen elég rossz volt a helyzet, de mostmindenki rajtam marakodna: a Szenátus, a két Kör, talán Tomasis... Nem. Miféle életem lenne?Kezével az enyém után nyúlt, és egyesével végigcsókolta azujjaimat. A szemében kimerültség tükröződött, de még így isgyönyörűek volt. A ragyogó, fahéj-borostyán árnyalat elnyomtaLouis-César kék íriszét. Úgy éreztem, sosem fogok már ilyenmegkapó és ilyen szomorú szempárba nézni.– Nem menekülhetsz örökké, Cassie.– Sokat rejtőztem már, megteszem újra.– De akkor is rád találtak – szorította a kézfejemet, amilyenerősen csak bírta, én pedig nem ellenkeztem. Hosszú idő telhetel, míg valaki újra megérint, és az sem olyan lesz, aki ennyireközel állna a szívemhez.– Csak neked és Marlowe-nak sikerült – mondtam nekihalkan. –Mondd meg neki, hogy pihenjen egy darabig. Atámadás után ráfér majd a lábadozás. És te is vegyél ki egy kisszabadságot.Mircea megrázta a fejét. Tudtam, hogy ezt fogja tenni. Mégmost sem lett volna képes hazudni nekem. Vámpír létére piszokjó pasi volt. Kinyújtottam a kezem, és beletúrtam a hajába,közben azt kívántam, bárcsak a saját sötét, egyenes tincseitfésülhetném a francia bronzbarna fürtjei helyett. Furcsa voltelképzelni, hogy soha nem látom többé, nem ér hozzám, nemtart a karjaiban. De túl nagy lett volna az ár, túl sok szállalkötődtünk egymáshoz.

– Meg foglak találni, Cassie. Csak imádkozni tudok, hogymegelőzzem a Köröket. Mindkettő a nyomodba fogja vetnimagát, ebben biztos lehetsz. Ne becsüld le őket!– Nem fogom – ígértem, és fel akartam állni, de Mirceaszorosan fogta a kezem.– Cassie, maradj velem! Mellettem biztonságban leszel, esküszömneked!Tőle is ugyanazt kérdeztem, amit korábban Tomastól. Deezúttal válasz is érkezett.– Akkor is megtennéd mindezt értem, ha nem lennék Pythia?A szájához emelte a kezemet. Ajkai hűvösek voltak.– Akkor lennék csak igazán boldog.Körülnéztem a kis teremben, láttam a halott mágus testét, anyálkás falakat, és magamon éreztem a kétségbeeséstől sűrűlevegő súlyát. Megszorítottam a kezét.– Hát még én – mondtam neki, és útnak indultam.

A szerzőrőlKaren Chance élete során élt Franciaország, az EgyesültKirályság és Hongkong területén is, de mindig visszatértAmerikába. Jelenleg a floridai Orlandóban lakik, aszemfényvesztés városában, s ez máris sok mindentmegmagyaráz. Keressék fel őt a világhálón, awww.karenchance.com_weboldalon.

„Azt hiszem, meg akart félemlíteni, de egyáltalán nem ezt ahatást érte el. Alig pár centire állt tőlem, a tekintetem el semkerülhette meztelen felsőtestét. A feszes, kidolgozott izmokatszőr borította a mellkasán, és a szoba fülledt levegője apróizzadságcseppeket indított útjukra, utat keresve maguknak aszőrszálak erdejében. Mindaddig kizárólag sima bőrű férfiakkalvolt dolgom, talán épp ezért tört rám az őrült vágy, hogybeletúrjak a göndör bozontba, ujjaimmal végigsimítsak aszőrzeten.Fogalmam sincs, miért pont ő váltotta ki belőlem ezt azérzést, ő, akit egyáltalán nem kedveltem. Olyan volt, mintamikor a szigorúan fogyókúrázó ember megpillant egyínycsiklandó fagylaltkelyhet. A tenyerem izzadt, a lélegzetem

egyre jobban felgyorsult, míg végül szinte már ziháltam.Kényszerítenem kellett magamat, hogy elfordítsam a fejem,mielőtt teljesen elvesztem az önuralmamat, de ez sem segítettsokat, mert a tekintetem ezután lejjebb csúszott, testének azontájaira, melyeket már elrejtett a dühítőén feszes farmer.Nagyokat nyeltem, és próbáltam összeszedni magam, mégmielőtt rárontok, és letépem róla a nadrágot.Csaknem sikerült hátrébb lépnem, és ezúttal már az semérdekelt, hogy talán a félelmem jelének veheti. Még mindig jobblenne, mint ha kiderülne az igazság. Ám ekkor elkövettem azt ahibát, hogy a szemébe néztem. Végre rájöttem, miért tűntmindig olyan furának: szempillái és szemöldöke színe annyirahasonlított a bőre tónusához, hogy némi távolságból szemlélveegyáltalán nem is látszott. Ilyen közelről azonbanmegfigyelhettem, hogy hosszú szempillái tömötten sorakozvakeretezik zöld szemét – azt a ritka fajtát, amelybe semmilyenmás szín árnyalata nem vegyül.A szigorú utasításokra fittyet hányva mindkét kezemmelelőrenyúltam, megérintettem a mellkasán dagadó izmokat. Apupillája ettől olyannyira kitágult, hogy a szeme szinte teljesenfeketévé változott. Arcára döbbenet ült ki, a reakcióm talánváratlanabbu! érte, mint ha arcon csaptam volna. De nemhúzódott el. Enyhe bizsergés! éreztem az ujjaimban ott, ahol abőréhez értem. A teste melegebb volt, mint amire számítottam,még a kis helyiség fülledt levegője mellett is. De most ezérdekelt a legkevésbé. Semmi más nem járt a fejemben, csak az,miként tudnám minél gyorsabban lehúzni azt az átkozottcipzárt."Zoey élete minden szempontból egyre bonyolultabbá válik.Más örülne, ha egyszerre három pasi üldözné a szerelmével, őazonban szép lassan kezd beleőrülni, hogy képtelen választani

Heath, Erik és Loren közül. De azzal ő is tisztában van, hogy ezta hármas játékot nem sokáig űzheti...Az is komoly problémát okoz neki, hogy barátaival nemoszthatja meg a gondjait, mert fél, hogy akaratlanul is elárulnáklegnagyobb ellenségének. Retteg Neferet visszatérésétől azÉjszaka Házába, mert tudja, hogy a Főpapnő nem tűri, haszembeszegülnek vele. Márpedig Zoey–nak pontosan ez a terve.Vissza akarja változtatni Stevie Rae–t, és ezért bármirehajlandó. Még arra is, hogy fegyverszünetet kössönAphroditével...És amikor azt hiszi, ennél rosszabb már nem lehet a helyzet,hirtelen történik valami, ami nem csak Zoey életét, de azÉjszaka Házát és az egész vámpírtársadalmat veszélybesodorja...„Mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit csinálok, márkint voltam a kocsiból, és tiszta erőből rohantam Aphrodité felé.Amikor odaértem hozzá, két dolog tudatosult bennem egyszerre.Az egyik, hogy valami csodálatos, halványan ismerős illatotérzek. Akármi is volt az, ízletes ködként borult rám, ásautomatikusan nagyot lélegeztem belőle. A másik Aphroditévolt, aki összegörnyedve hányt és zokogott egyszerre, amit semnézni, sem csinálni nem túl kellemes dolog. Túlságosan lekötöttaz, hogy segítsek neki, a csodás illat pedig elterelte a figyelmemet,ezért nem vettem észre azonnal.– Zoey! – zokogta Aphrodité még mindig öklendezve. – Hívjvalakit! Gyorsan!– Mi az? Látomásod van? Mi a baj? – Megragadtam a vállát,és próbáltam felállítani, miközben ő tovább hányt.– Nem! Mögöttem! A falon... – Újra öklendezni kezdett, denem volt már semmi, amit kiadhatott volna magából. –Rettenetes!

Önkéntelenül is felkaptam a fejem, és az iskola árnyékosfalára néztem.Soha életemben nem láttam még ennél szörnyűbb látványt.Először fel sem fogtam, mi van a szemem előtt. Utólagvisszagondolva valószínűleg az agyam védekező mechanizmusalépett működésbe. Sajnos nem tartott sokáig. Hunyorogva,pislogva bámultam a sötét falra. Valami nedves, ragacsos...Hirtelen rájöttem, mi az az édes, csábító illat. Nem sokonmúlt, hogy térdre ne rogyjak Aphrodité mellé, és el ne kezdjekén is hányni. Vérszagot éreztem. De ez nem emberi vér volt,amit már ismertem. Ez egy felnőtt vámpír vérének illata volt.Egy halott vámpíré.A holttestet egy durva fakeresztre szögezték, amely neki volttámasztva a falnak.De nem csak a két csuklója és a bokája volt szöggel átütve. Aszívébe egy vastag karót szúrtak. A karóra egy darab papír volttűzve, láttam, hogy írtak rá valamit, de képtelen voltamfókuszálni a szememmel."A Kiválasztott az ÉJSZAKA HÁZA sorozateddigi legizgalmasabb kötete! Véres, hátborzongató ésnagyon szexi!