Korall 7-8. (2002. március) - EPA - Országos Széchényi Könyvtár

KORALL 7–8.215nyos kontextusokban azért más és más módon zajlottak le a metodológiai irányzatokcsatái és „egyezkedései”.Sorin Antohit az elmúlt évtized módszertani újítási és a nyugati történetfilozófiaitrendek közti összefüggésrõl kérdeztük. Milyen történeti meta-narratívák jelentek mega közelmúltban Kelet-Európában és hogyan kapcsolódnak a domináns filozófiai áramlatokhoz,illetve hatnak-e valamilyen módon az utóbbiakra? Válaszában a kelet-európaifiatal társadalomtudósok sajátos tapasztalatait hangsúlyozta, s ebbõl kiindulvalatolgatta az általa szükségesnek tartott (sem imitatív-nyugatos, sem autochtonista)„harmadik diskurzus” lehetõségeit, hogy a sajátos hagyományokra érzékeny, de a „nyugati”intellektuális referenciáknak tökéletesen a birtokában lévõ tudósgeneráció a nemzetközitudományos piacon is megjelenjen.Nyilvánvalóan az összejövetel egyik legérdekesebb kérdése volt, hogy milyen konvergenciákilletve divergenciák vannak a fiatal német és (kelet-)közép-európai történészekkérdésfeltevései és munkahipotézisei között. Mint ahogyan ezt a legtöbb hozzászólókiemelte, a workshop szakmai vitáiból arra lehet következtetni, hogy a két csoportközött nem húzódtak alapvetõ módszertani vagy tematikus törésvonalak. Bizonyosmértékben mindenkit megérintett az interdiszciplinaritás kihívása, s a legtöbbrésztvevõ projektjében valamiképp kombinálni látszik a társadalomtörténet, a politikatörténet,az eszmetörténetet és antropológia kérdésfeltevéseit.Érdekes volt ugyanakkor azt is megfigyelni, hogy melyek voltak azok a pontok,ahol a két intézmény képviselõi jellegzetesen eltérõen fogalmaztak, illetve markánsanmáshova tették a hangsúlyokat. Ilyen volt például a nemzeti historiográfiai narratívákkérdése: bár mindkét fél egyetértett abban, hogy valamiképpen relativizálni kellene ekereteket, a vita során nyilvánvalóvá vált, hogy a résztvevõk eléggé eltérõ módonértelmezték a „nemzeti” meghatározottságot. Míg a német diákok inkább arról beszéltek,hogy az európai egységesüléssel párhuzamosan valamifajta transznacionáliskérdésfeltevésnek kellene felváltania a nemzeti historiográfiai perspektívákat, a CEUdoktoranduszai sokkal inkább azt hangsúlyozták, hogy magukat a nemzeti historiográfiaikánonokat kellene újratematizálni, és a nacionalista narratívákkal szembenvalamiféle „lokális” alternatívát nyújtani. Részben ezzel is magyarázható a CEU-srésztvevõk különös érdeklõdése a nemzeti diskurzusok, a nacionalizmus megnyilvánulásaiés a kollektív identitásképzés módozatai iránt, amely idõnként módszertanikombinációs eufóriával illetve eklekticizmussal párosult. Ezzel szemben a német vendégekszívesen fordultak a már klasszikusnak tekintett bielefeldi és frankfurti társadalomtörténetalapvetõ témáihoz és perspektíváihoz.A hasonló olvasmányélmények és referenciák ellenére volt egyfajta eltérés a két csoportáltal használt szimbolikus geográfiai terminológiák között is – nyilvánvaló voltugyanis, hogy például az olyan terminusok, mint Közép-Európa, Kelet-Európa vagyDélkelet-Európa esetenként igencsak különbözõ jelentésárnyalattal bírnak a különféletörténeti hagyományokban. Ehhez kapcsolódik a workshop egyik legérdekesebb vitájais, amely a „keletiek” nyugat-képe körül bontakozott ki. A CEU diákjainak elõadásaibangyakran elõbukkanó különbségtételre, miszerint a nyugati társadalom- éseszmetörténetetet valamiképpen organikusabb fejlõdés és nagyobb fokú kontinuitásjellemezte, míg keleten inkább modernitás-fragmentumokról és töredékes recepciókról