Korall 7-8. (2002. március) - EPA - Országos Széchényi Könyvtár

196 A Korall körkérdése a társadalomtörténet-írás helyzetérõl 2.elszigetelt kísérlet között, mely a nyugati elméleti és módszertani eredményeket próbáltaa román történetírásba beemelni, említhetjük a iaºii „A. D. Xenopol” Történelemés Antropológia Intézetbõl Alexandru Zub historiográfiai mûveit, a bukarestiDélkelet Európai Tanulmányok Intézetében Alexandru Duþu által inspirált mentalitástörténetikutatást, és a Bukaresti Egyetemen a Lucian Boia vezette imagológiaprogramot (Zub – Kogãlniceanu 1971, Dutu 1981, Boia 1998). A társadalomtörténetterületén a történész Vlad Georgescu irányított egy, a román szocio-politikai elitektörténetét és a fejedelemségek szocio-politikai gondolkodásának történetét feldolgozókliometriai kutatást (Georgescu 1971, 1987). Georgescu sorsa egyúttal a román társadalomtörténetkommunizmus alatti helyzetét is szimbolizálja: kutatásait addig akadályoztákés cenzúrázták, míg végül emigrációba kényszerült, és ott is halt meg a ’80-asévek végén. Ez a példa újfent ékesen bizonyította, hogy a hivatalos állampropagandamonopolizálta a nyilvános szférában zajló historiográfiai diskurzust, és margóra szorítottamindazokat a „nemzetellenes” történészeket, akik nem csatlakoztak a nacionalistatáborhoz. 7Az 1989 decemberében bekövetkezett politikai változás liberalizálta a román történetidiskurzust. Az optimista várakozásokkal ellentétben azonban a kommunista rezsimbukása a román történetírást a „poszt-totalitariánus görcsök” szürke zónájába taszította(Durandin 1991: 295). 1989 után a hosszantartó elszigetelõdés és a nyugati társadalomtudományokelméleti és módszertani áramlataival való kapcsolat hiánya miatt a romántörténészek nem voltak abban a helyzetben, hogy elsajátítsák az újabb keletû historiográfiaiparadigmákat. Következésképpen a román történetírás a marxizmus mint dominánsideológiai modell örökségével ’89-ben a mérvadó elméleti és módszertani paradigmákhiányával szembesült. Alternatív történeti iskolák vagy disszidens kánonok hiányábana román történészek a helyi premarxista történetírói hagyományokhoz, a századfordulópozitivista „kritikai iskolá”-jához vagy a két háború közötti „új történetiiskolá”-hoz fordultak (Iordachi – Trencsényi 2000). Ugyanakkor nagyon kevés olyankezdeményezés született, amely a nyugati teoretikus fejleményekkel összhangban kíséreltevolna meg a román historiográfia reformját végrehajtani. A legambíciózusabbjavaslattal Lucien Boia jelentkezett, a román történelmi „mitológia” radikálisdekonstrukcióját ajánlva (Boia 1999). Reformprogramja azonban nem volt összeegyeztethetõa „társadalomtudományos” történetírásnak azzal a fajtájával, melyet a társadalomtörténetigyakorlat elõfeltételez. Boia ehelyett a történeti „igazság” és „objektivitás”posztmodern kritikáival összhangban, a román historiográfia megújítását a történetidiskurzus elemzése felé irányította, történészi módszerét pedig a textualizmus ésepisztemológiai relativizmus jellemezték. Mindennek az lett az eredménye, hogy évtizednyiintézményes szabadság ellenére, a román historiográfia – Bogdan Murgescukifejezésével – „többrétegû ködfolt” maradt, ami a századforduló „kritikai iskolá”-játmegelõzõ állapotának képviselõibõl, a kritikai iskola tételeihez ragaszkodó történészekdomináns alakulatából, az Annales iskola szellemiségének elsajátítására törekvõ 10%-oskisebbségbõl, valamint számtalan elszigetelt figurából áll, akik az Annales utáni kortörténetírói teljesítményeit próbálják elsajátítani (Murgescu 2000).7 A Román Kommunista Párt historiográfiai politikájához Georgescu 1981, Papacostea 1996.