Korall 7-8. (2002. március) - EPA - Országos Széchényi Könyvtár

KORALL 7–8.169ide nyúlnak vissza. Ezt a magyarázatot alátámaszthatjuk az eliasi paradigma azonrészével is, mely szerint a civilizált normák nem terjednek egyszerre és egyenletesen azegész társadalomban, az alsó osztályok csak késéssel veszik át a felsõ csoportok társadalminormáit. De megerõsíthetjük ezt a magyarázatot úgy is, ha a bourdieu-i habitus,illetve a (kollektív) diszpozíciófogalmat alkalmazzuk a futballerõszak interpretálására.Amennyiben elfogadjuk, hogy az erõszakos cselekmények fõszereplõi a társadalomalsó csoportjaiból kerülnek ki, akkor ezt azzal magyarázhatjuk, hogy ecsoport(ok)ban jelentõsen felül értékelt az erõszak szerepe (mint a férfiasság egyikfontos dimenziója), s ennek oka az, hogy e rétegek a társadalom más csoportjaivalcsupán fizikai erejüket, testi rátermettségüket tudják szembehelyezni.Az incidensek szereplõiA következõkben azt próbálom bebizonyítani, hogy a fenti, igen hitelesnek tûnõmagyarázat lehet, hogy részben igaz, de adatokkal nem bizonyítható. Ez a magyarázatugyanis feltételezi, hogy sokat tudunk a sportolókról, az egyesületek tagjairól és anézõkrõl. Sajnos több tanulmány is ezt sugallja. Az adatokban páratlanul gazdag,A magyar testnevelés és sport története címû könyv szerint („hozzávetõleges becslések szerint”)az „aktív sportológárda” 40–45%-a még az 1900-as évek elején is arisztokrata ésdzsentri volt, 15–20%-a nagypolgár, 20–25%-a középpolgár, értelmiségi, közhivatalnok,10–12%-a pedig egyetemista, középiskolás, kispolgár, kisértelmiségi és munkásvolt (Földes – Kun – Kutasi 1982: 171). Két – a futballerõszak magyarázatát is alapvetõenbefolyásoló – kérdést tehetünk fel az idézett adatok kapcsán.A sport – az idézet szerint – olyan csoportok privilégiuma volt, akik szemében afair play, a „részvétel a fontos” elsõrangú szabály, akik ha futballoznak, legfeljebb a„rúgd és fuss” stílusból adódóan követnek el szabálytalanságot. De milyen volt eza sport? Hogyan sportoltak a nemesek, az arisztokraták, a középosztály tagjai? A sporttörténetimunkák többsége nem teszi meg, hogy egyáltalán feltegye az eretneknekható kérdést: a szó mai (vagy éppen 60–70 évvel ezelõtti) értelmében sportnak lehet-eegyáltalán nevezni azt, amit ezek a férfiak csináltak? A sportegyesületben való részvétel,vagy maga a sportolás nem csak normakövetés volt, valamiféle különös, Angliábólimportált divat? Bizonyos esetekben exhibicionisták modern hóbortja? Nem pusztánaz volt-e a célja, hogy – különösen vidéken – valami újat jelentsen a kaszinóhozképest? A sportegyesületek számára miért volt fontos, hogy aktívan részt vegyenek abáli szezonban? Ha a sportot mûvelõi nem vették komolyan, miért lettek volna durvák?Nézzük, mit írt az „arisztokratikus atlétika” legautentikusabb képviselõjérõl, a MACról,s magáról az atlétikáról (annak nézõközönségérõl), majd a századforduló futballjáróla kortárs, 1908-ban. A leírás ékes példája annak, hogyan lehet „modern” körülményekközött, „rejtetten” társadalmi tõkét felhalmozni. Nincs szó polgári etoszonnyugvó önfegyelemrõl, egészségrõl, de még magáról a sportról sem.Akkor. Mondjuk úgy tizenöt év elõtt. Néhány alvó evezõs-klubot nem számítva, három-négy olyantestedzõegylet dolgozott széles e Magyarországon, amelyek a szabadtéri sportokat komolyan ûzte ésnemcsak névben létezett. Ezek közül legnagyobb közönsége a MAC-nak volt, de ennek sem a sport