Savage Grace - Könyvmolyképző

egy kicsit is lassítok. Semmi mást nem éreztem, csak a fülembendoboló vért, a tüdőmbe hangosan ki-be áramló levegőt, és az erdőtalajához csapódó talpamat.Nem is akartam mást érezni.Legalábbis Daniel nélkül nem.Ha a farkasok nem vonyítanak fel élesen mögöttem, valószínűlegnem sikerült volna időben magamhoz térnem és megállnom a szurdoklegszélén. De a figyelmeztetés elég időt adott, hogy megragadjamegy öreg fa ágát éppen abban a pillanatban, hogy a meredélysáros szélén megcsúszott a csizmám. Miután a fát markolva viszszanyertemaz egyensúlyomat, lenéztem az előttem kitáruló majdhétméteres mélységbe. A szurdok szélessége is ennyi volt nagyjából.Ahogy alaposabban megnéztem magamnak, láttam, hogy hálaadáskorugyanezen a helyen zuhant le majdnem James baba.Az emlék, hogy Daniel itt mentette meg az öcsémet, meleg, bizsergetőérzést keltett bennem, amelyet az csökkentett valamelyest,hogy a szurdok túlsó felén, egy sziklás kiugrón megláttam a nagy,fehér farkast. Fejét felemelve úgy üvöltött fel a csupán háromnegyedholdra, mintha attól várna választ. Az éles üvöltéstől fájdalomszúrt túlérzékeny dobhártyáimba, és alig bírtam megállni, hogy bene fogjam a fülem.– Daniel! – ordítottam, de nem voltam biztos abban, hogy remegőhangommal sikerült túlharsognom. A fatörzsre támaszkodvamég jobban kiegyenesedtem. A lábam égett az izmaimba szivárgótejsavtól, a bokám meg-megbicsaklott. A fájdalom, amit akkoréreztem, amikor eltörtem, semmi nem volt ahhoz képest, ami mostátjárt: a bokámtól kezdve az egész testemen végigfutott a késszúráshozhasonló érzés, különösen, ahogy az adrenalin lassan kiürülta véremből. – Daniel, hagyd abba!• 15 •