Savage Grace - Könyvmolyképző

korukban esküdtek meg, ettől én még viselkedhetnék sokkal felelősségteljesebben.Közbe akartam szólni, és megmagyarázni, miértcsináltam, de nem engedett szóhoz jutni. Végül kiabálni kezdtem:– Csak azért mondtam igent, mert azt hittem, meg fogunk halni!És azt akartam, hogy Daniel boldog legyen!Apa erre végre becsukta a száját, szemét pedig elfutotta a könny.Magához húzott, és úgy megszorított, mintha még mindig attólkellene félnie, hogy elveszít, akárcsak pár napja. Ahogy közben pillantásomaz asztal mellett fekvő, látszólag alvó fehér farkasra esett,belém nyilallt a lelkiismeret-furdalás.Csak remélhettem, hogy Daniel nem az én szavaim miatt vetettebe magát az erdőbe néhány órával később.A lelkiismeret-furdalást és a két farkas felbukkanását követőadrenalinlöketet kihasználva sikerült elég erőt gyűjtenem ahhoz,hogy a lábamban lüktető fájdalom ellenére futni kezdjek. Képességeimretámaszkodva képes voltam ugyan felgyorsítani azoknaka sebeknek a gyógyulási folyamatát, amelyeket Caleb könyörtelenségemiatt kaptam, de Gabriel figyelmeztetett, hogy ne erőltessemtúl magam. Most elnyomtam magamban az intelmét, ésfutva ráfordultam az üvöltések irányába vezető köves útra. A kétfarkas nagy ugrásokkal követett, olyan közelről, hogy a nyakamonéreztem forró leheletüket. Még mélyebbre nyúltam magamba, mégtöbb erőt gyűjtöttem, és addig gyorsítottam, amíg csak le nem maradtakmögöttem, bár tudtam, hogy továbbra is követnek.Nem foglalkoztam a tüdőmbe maró csípős, őszi levegővel, sema bokámba hasító fájdalommal, és letértem az ösvényről az erdővastag fái közé. Már kizárólag Daniel gyászos üvöltésére összpontosítottam.Szinte eggyé olvadtam a futással, hagytam, hogy úrrálegyen rajtam, attól féltem, hogy elvesztem a lendületet, ha csak• 14 •