Az éneklő zsenialitás - Művészetek Palotája

létre, amely szinte mágikus erővel uralkodika hallgatóság gondolatai, fantáziája, lelkivilágafölött. Zenei értelemben pontosanezért kavart óriási vihart ez a roppantkülönös jelenség, a zenedráma azonsajátossága miatt, hogy hangzó elemeinekegymásutánját nem kizárólag, sőt, mégcsak nem is elsősorban zenei logika irányítja,hanem a cselekmény szükségszerűösszefüggései, utalásai, asszociációslehetőségei, amelyeket egy analitikus elmekérlelhetetlen éleslátása világít meg. Ésahogyan a zene nem a zenei szerkezetekabsztrakt logikája szerint szerveződik, valójábana szöveg sem dráma. Sokkal inkábbepikus alkotás, mítosz és hőstörténet, ésennek válik hangzó formájává a zene, amia mitikus történetek epikus elbeszélésénekkapcsolatrendszerét tárja fel ahelyett,hogy kizárólag saját zenei szabályainakengedelmeskedne.Ebben az értelemben jelentette kiThomas Mann, hogy Wagner zenéje amuzsika jelrendszere helyett valójábana mítosz nyelvén beszél, azon a nyelven,amely elbeszélő múltidejébe egyszerrefoglalja bele „a hajdan és a majdan kettősértelmét”, kimondatlanul is ősi rítusokatidézve fel, gazdag mitikus hagyománypéldázataként formálva műalkotássá a hőssorsát. Siegfried így válik halála pillanatában,amelyet Alberich fi a, a Gunther általátkozott vadkannak nevezett Hagen terveltki fáradhatatlan bosszúvággyal, nemcsaka tetralógia univerzumának világégés általimegváltójává, hanem ókori mediterránistenségek tükörképévé is: „Távlat nyílik itta képes álmodás kezdetének kezdeteibe:Tammuz, Adonisz, kiket szétmarcangolt avadkan, Ozirisz, Dionüszosz, a szétdaraboltistenek, akik visszatérnek majdan akeresztre feszített képében, akinek oldalátrómai lándzsa sebzi fel, hogy megismerjék– mindent, ami valaha volt és örökkévaló, afeláldozott, mord tél-meggyilkolta szépségegész világát átfogja a művész mitikuspillantása; ezért ne mondja senki, hogya »Siegfried« alkotója a »Parsifal«-banhűtlen lett önmagához.”A két (pontosabban szólva öt) monumentálisalkotás, a Ring és a Parsifal felépítése,végcélja és a könyörtelen kibontakozásszolgálatában álló hős alakjánakszempontjából valóban rendkívül hasonló.Jóllehet Wagner maga szívesen nyilatkozotttartózkodóan a lendületes képzettársításokkalkapcsolatban – Wolzogen Bühnenweihfestspieljét,mint Cosima naplójábóltudjuk, bár becsülte, nem hallgatta el, hogya Parsifal-Megváltó-párhuzamot némilegtúlzásnak tartja –, azért a művei közötti szellemirokonsággal, az alkotásoknak a mítoszrendjében fokozatosan egymásra épülőeszmei-szerkezeti azonosságával ő is nagyélvezettel játszott. Szintén Cosima, Lisztfi atalabbik lánya és Wagner második feleségefeljegyzései szerint Wagner a Parsifalkomponálása közben egy ízben azon tűnődött,„hogy voltaképpen Siegfriednek kellettvolna Parsifalként megváltania Wotant, nekikellett volna portyázás közben (Amfortashelyett) a szenvedő Wotannal találkoznia– de még hiányzott az előzmény, tehát ígykell lennie”. Ugyanilyen funkcionális, a világrendjében betöltött szerepükön alapuló,de eltérő fejlődési fokozatot megjelenítőpárhuzamot vont Wotan és Titurel személyeközött is: „Kicsoda Titurel? […] Wotan, […]miután lemondott a világról, része van amegváltásban, rábízzák a legszentebbdolgot, amelyet most harciasan, istenkéntőriz. […] Titurel annyi, mint kis Titus; Titus, akirályi tekintély és hatalom jelképe, Wotanpedig az istenek királya.”2525