Az éneklő zsenialitás - Művészetek Palotája

Hommage à LigetiSzimfonikus költeményMesterházi GáborTegye fel a kezét, aki hallott már egyszerre 100metronómot! Nos, itt a vissza nem térő alkalom:május 26-án az UMZE „Hommage à Ligeti”koncertjén megtapasztalhatjuk az élményt. Azamúgy eléggé – alighanem szándékoltan –semmitmondó című „Poème symphonique” 100metronómra (és eredetileg tíz zenészre és egykarmesterre) íródott 1963-ban. Ez a zeneszerzőlázadó korszaka, ám a mű sokkal izgalmasabb,mintsem hogy ennyivel „le is írhatnánk”.Ligeti 1956-ban elhagyta Magyarországot,és egyszerre az európai avantgárd közepéntalálta magát. A Karlheinz Stockhausennevével fémjelzett darmstadti csapatnálszinte kötelező érvényű szabály volt, hogymindent – harmóniát, dallamot stb. –elvessenek, ami a zeneirodalomban márelőfordult. Az efféle dogmatizmus perszecsak ideig-óráig működik, maga Stockhausenis „felengedett” egy évtized után – akorszaknak mégis vannak maradandóalkotásai.A zenei polgárpukkasztás egyébkéntnem korlátozódott Európára; az amerikaiJohn Cage hatása elvitathatatlan. Talánlegismertebb műve a 4’33, mely „arról szól”,hogy a zongorista – az 1952-es bemutatónLigeti György (fotó: Günter Glück)David Tudor – a színpadon 4 perc 33másodpercig nem csinál semmit. Perszeez a „zene” sem csak a semmiről szól: anégy és fél perc alatt a közönség megfelelőmennyiségű zajt, zörejt (és az első előadásokonfeltehetőleg még ennél is többszándékos „tetszésnyilvánítást”) produkál:és ez maga a muzsika. A „zene” fogalmatehát kitágul, és ezt követi a „hangszerek”fogalmának módosulása is. Ez azonbannem(csak) azt jelenti, hogy például kéthegedűt egymáshoz dörgölnek, esetleg egytubát klarinétnáddal szólaltatnak meg, vagyépp egy orgonán a fújtatót porszívóval,horribile dictu tüdővel helyettesítik (amitőlelőidézhetővé válik a „nyávogás”, vagyisegy leütött hang magasságának változtatása),hanem azt, hogy bármi hangszerréválhat. Az emberi hang, mely az énekléstőla nevetésig, a kurjantásig vagy az ugatásig„nyílik ki”, a helikopter (!) – és szimfonikuszenekart alkothat száz metronóm. Azelektronikus zene, melyben valódi hangszerekmár nem is szerepelnek, az újításnakegy másik útja, amiből Ligeti sem maradt kiaz ötvenes-hatvanas évek fordulóján.A hatvanas évek elejére tehető egymásik művészeti lázadási hullám: a fl uxusmozgalom, amelynek képviselői különösenképzőművészeti alkotásokban, illetveperformanszokban hívták fel magukraa fi gyelmet. Ma már jól láthatjuk e mozgalomból,és a mögöttes ideológiából: aminden tagadásából, hogy ’68 messzenem ’68-ban kezdődött. Ligeti maga iskapcsolatban állt a mozgalom egyik főnémetországi alakjával, Nam June Paikkal.Ki gondolna „egysíkúbb” művet, mint ametronómok ketyegése. Ha Ligeti Poèmesymphonique-jét csökkentett apparátussal,akár csak tíz metronómmal demonstráljuk,a tér különböző pontjain más-mást hallunk.A mű jól beilleszkedik a performanszoksorába. Előadása ugyanis úgy néz kieredetileg, hogy bejön tíz zenész és egykarmester, akik az előre – különbözősebességekre – beállított és (kicsit) felhúzottmetronómokat elindítják, majd elhagyjáka terepet. A bemutató botrányt kavart,Ligetinek pedig eléggé kétes hírnevetszerzett… A siker tehát fl uxus nézőpontbólteljesnek mondható.A darab azonban másképp is értelmezhető.A mechanikus zene messze nemolyan unalmas, mint gondolnánk, ráadásulmegelőlegez egy újabb iskolát, az Amerikábanjó öt évvel később indult, Steve Reich,Philip Glass és Terry Riley nevével fémjelzettrepetitív zenét. A száz metronóm egyforma,ám különböző sebességű hangja ugyannem produkál ismétlődő dallamot, azinterferenciákból mégis kikerekedik valamiolyasmi, mint amikor Reich Six Pianosábanmegszólalnak a klarinétok. A mű – ahogya címe jelzi – hat zongorára íródott. Amikor20