Cecilia Bartoli<strong>Az</strong> éneklőzsenialitásFáy MiklósNem tudom, létezik-e zseniáliselőadóművész, vagy a gyakorlati muzsikusa legjobb esetben is csupán „kongeni”lehet, és csak azt tudja megmutatni, ami aművekben már benne van. De azt tudom,ha létezik az éneklésnek zsenije, akkor azCecilia Bartoli. Olyan művész, aki nem volt,nem is lesz. Most viszont van.Ez az asszony, aki cseveg a telefon másikvégén, és egy pillanatra sem érzékelteti,hogy tényleg a legnagyobb hatásúénekesnő ma a világban. Amikor előszörláttam, egy portréfi lmet néztem: kicsi 500-as Fiatban autókázott a Colosseum körül,és közben valami dalocskát énekelt. „De hátaz húsz évvel ezelőtt volt!” Hát, mit csináljunk,ez egy hosszú kapcsolat közöttünk. <strong>Az</strong>mindig érdekelt, hogy vajon a fi lm rendezőjeaz olasz hangulat érdekében ültette be akocsiba, vagy a sajátjában furikázott. Mégmegvan az autó, mondja, és arról beszél,hogy milyen csodálatos, bájos jármű, szertea világban klubokba tömörülnek az 500-astulajdonosok.És vajon énekel-e még a kocsiban? Húszév után is megmaradt benne az éneklésöröme, vagy, ki tudja, talán munkáváváltozott, önkifejezési móddá, feladattá,hivatássá, amit szigorúan este kell űzni, félnyolc és tíz között?<strong>Az</strong> éneklés olyan szenvedély, ami nemmúlik el. És nemcsak énekelni szeret,hanem más énekeseket hallgatni. Mielőttmegkérdezhetném, ki az, akit hallgat,folytatja: fontos, hogy hangszeresekethallgasson az ember, mert tőlük, az őzenéhez való viszonyukból is rengetegetlehet tanulni. Eszembe jut, hogy a hangszeresekpedig mindig arról beszélnek,hogy az énekesektől lehet legtöbbet tanulni,mert náluk a zene a testben képződik, atempót, a ritmust a légzés határozza meg.<strong>Az</strong>tán beszélünk azokról a muzsikusokról,akikkel együtt dolgozott, akiktől tanult.Fischer Ádámról, Fischer Györgyről (ő úgymondja: Gyuriról), és különösen SchiffAndrásról, akivel közös Mozart–Beethoven–Schubert-albumotkészítettek. Mittanult Schiff Andrástól? „Ó – feleli –, ezt azegész repertoárt, magukat a műveket, azokmegformálását, a frazeálást, a folyamatosságot,a színezést, mindent.”Egy énekes, aki el tudja feledtetni, milyenvalószínűtlen dolgokra képes, soha nemönmagát csodáltatja a hallgatóval, hanemmindig a szerzőről beszél. Nem beszél –énekel. Egyszer régen Fischer Ádám egyközös lemezről mesélve azt mondta: leginkábbazt csodálja Cecilia Bartoliban, hogynem fél a csúnya hangoktól. Mer csúnyán isénekelni, ha úgy érzi, egy hörgés, sikoltás,egy levegősebb hang, sóhaj, suttogás azáltala megformált karakterhez közelebbvisz. Ő maga mintha nem is tudná, ehhezmekkora merészség kell, csak azt mondja,ha az embernek megvan a technikája,akkor már mindent megtehet. Ha tudja,hogyan kell bánni a hangjával, akkormásra nem kell ügyelnie, csupán arra, hogykifejezze az érzelmeket, amelyek a zenébenvannak. Mert akárhogyan is nézzük, eza zenélés lényege. Érzelmeket mutatni,érzelmeket kelteni, és mindezt együtt átélnia közönséggel: „Vegyük például a Così fantuttét. Nem egyszerűen a legcsodálatosabbzene, amit valaha is írták, de benne vana teljes érzelmi skála, amit egy ember aszerelem során átél, boldogság, kétely,bánat, megcsalás és megcsalatás, nincsmás dolgunk, mint az érzelmek változásátmegmutatni a közönségnek” – példálózik.10
Ha erre azt mondom, ilyesmire nem képesakárki, kell hozzá jó énekes, zenekar,karmester, akkor Bartoli csak nevet: a Cosìfan tutte olyan jó darab, hogy megáll amaga lábán is, a jó muzsikus legfeljebbcsak segíteni tudja a mű megértését.Voltaképpen nagyon különös Bartolirepertoárja, hiszen a pályát Rossini-énekesnőkéntkezdte. Még emlékszem az elsőlemezre – annak már tényleg húsz éve,hogy megjelent –, a borítóján egy drámai,hosszú hajú nő, csipkeruhában, kesztyűvela kezén, és csak abból lehetett sejteni,mégis mennyire komoly dologról van szó,hogy ismert, de rettenetesen nehéz Rossiniáriákaténekelt rajta. A csinos, ifjú hölgyrögtön a legnehezebb repertoárral indított,és kesztyűt dobott kora, és minden őtmegelőző kor énekeseinek. <strong>Az</strong>tán, ha megis hallgattuk a lemezt, kiderült, hogy nemcsak odadobta a kesztyűt, hanem megis nyerte a párbajokat; olyan természeteskönnyedséggel és mégis kifejezően szórtaa koloratúrákat, mintha Rossini egyenesenneki írta volna a műveit.A Rossini-énekes azonban hamarosanmár Mozartot énekelt, és a régi repertoármegtartásával elindult visszafelé azidőben. Mozart mellé következett Salieri,Gluck, Haydn, a barokk szerzők, Händel és„...nincs másdolgunk, mintaz érzelmekváltozásátmegmutatni aközönségnek.”Vivaldi – ma az ember már nem tudja, milesz ennek az útnak a vége. Monteverdi?Örömmel énekelné, mondja, és majdnyilván el is jön az ideje. Kérdés csak az,mitől jön el valakinek az ideje. Ki mondjameg neki, hogy mit énekeljen? Vannaktanácsadói? Vagy a lemezkiadó?„Sokkal egyszerűbb – feleli. – Kíváncsiember vagyok, és mindig tudni akarom,hogy mi miből lett. Hiszen Mozart nemegyszerűen ott termett a zenetörténetben,hanem voltak előzményei, és ezt is fontosmegismerni.”Amit tesz, az persze sokkal több, mintmegismerés és a kíváncsiság kielégítése,mert a nagyközönséget is új élményekhez,felfedezésekhez juttatja. Nyilván Bartolinakis öröm, amikor egy koncert végénbemondja a ráadásszámot („Vivalditólkövetkezik az Agitate da due venti”), és márerre a hírre a hallgatóság spontán tapsbanés ünneplésben tör ki. Harminc éve mégcsak a szakemberek tudták, hogy Vivaldiegyáltalán írt áriákat és operákat, mostpedig régi ismerősként üdvözlik az egyiket.Vivaldival azért érdemes foglalkozni,magyarázza Cecilia Bartoli, mert megérdemli,hogy népszerűvé váljon. Csodálatosáriákat írt, és az emberek sokáig azt hitték,11