Az éneklő zsenialitás - Művészetek Palotája

Cecilia BartoliAz éneklőzsenialitásFáy MiklósNem tudom, létezik-e zseniáliselőadóművész, vagy a gyakorlati muzsikusa legjobb esetben is csupán „kongeni”lehet, és csak azt tudja megmutatni, ami aművekben már benne van. De azt tudom,ha létezik az éneklésnek zsenije, akkor azCecilia Bartoli. Olyan művész, aki nem volt,nem is lesz. Most viszont van.Ez az asszony, aki cseveg a telefon másikvégén, és egy pillanatra sem érzékelteti,hogy tényleg a legnagyobb hatásúénekesnő ma a világban. Amikor előszörláttam, egy portréfi lmet néztem: kicsi 500-as Fiatban autókázott a Colosseum körül,és közben valami dalocskát énekelt. „De hátaz húsz évvel ezelőtt volt!” Hát, mit csináljunk,ez egy hosszú kapcsolat közöttünk. Azmindig érdekelt, hogy vajon a fi lm rendezőjeaz olasz hangulat érdekében ültette be akocsiba, vagy a sajátjában furikázott. Mégmegvan az autó, mondja, és arról beszél,hogy milyen csodálatos, bájos jármű, szertea világban klubokba tömörülnek az 500-astulajdonosok.És vajon énekel-e még a kocsiban? Húszév után is megmaradt benne az éneklésöröme, vagy, ki tudja, talán munkáváváltozott, önkifejezési móddá, feladattá,hivatássá, amit szigorúan este kell űzni, félnyolc és tíz között?Az éneklés olyan szenvedély, ami nemmúlik el. És nemcsak énekelni szeret,hanem más énekeseket hallgatni. Mielőttmegkérdezhetném, ki az, akit hallgat,folytatja: fontos, hogy hangszeresekethallgasson az ember, mert tőlük, az őzenéhez való viszonyukból is rengetegetlehet tanulni. Eszembe jut, hogy a hangszeresekpedig mindig arról beszélnek,hogy az énekesektől lehet legtöbbet tanulni,mert náluk a zene a testben képződik, atempót, a ritmust a légzés határozza meg.Aztán beszélünk azokról a muzsikusokról,akikkel együtt dolgozott, akiktől tanult.Fischer Ádámról, Fischer Györgyről (ő úgymondja: Gyuriról), és különösen SchiffAndrásról, akivel közös Mozart–Beethoven–Schubert-albumotkészítettek. Mittanult Schiff Andrástól? „Ó – feleli –, ezt azegész repertoárt, magukat a műveket, azokmegformálását, a frazeálást, a folyamatosságot,a színezést, mindent.”Egy énekes, aki el tudja feledtetni, milyenvalószínűtlen dolgokra képes, soha nemönmagát csodáltatja a hallgatóval, hanemmindig a szerzőről beszél. Nem beszél –énekel. Egyszer régen Fischer Ádám egyközös lemezről mesélve azt mondta: leginkábbazt csodálja Cecilia Bartoliban, hogynem fél a csúnya hangoktól. Mer csúnyán isénekelni, ha úgy érzi, egy hörgés, sikoltás,egy levegősebb hang, sóhaj, suttogás azáltala megformált karakterhez közelebbvisz. Ő maga mintha nem is tudná, ehhezmekkora merészség kell, csak azt mondja,ha az embernek megvan a technikája,akkor már mindent megtehet. Ha tudja,hogyan kell bánni a hangjával, akkormásra nem kell ügyelnie, csupán arra, hogykifejezze az érzelmeket, amelyek a zenébenvannak. Mert akárhogyan is nézzük, eza zenélés lényege. Érzelmeket mutatni,érzelmeket kelteni, és mindezt együtt átélnia közönséggel: „Vegyük például a Così fantuttét. Nem egyszerűen a legcsodálatosabbzene, amit valaha is írták, de benne vana teljes érzelmi skála, amit egy ember aszerelem során átél, boldogság, kétely,bánat, megcsalás és megcsalatás, nincsmás dolgunk, mint az érzelmek változásátmegmutatni a közönségnek” – példálózik.10