Itt - Könyvmolyképző

– Na, lányok! – kezdte Vic olyan hangon, mint aki már tudja,hogy többé nem ura a helyzetnek. Megragadta Jade másik karját is,és kényszerítette, hogy ránézzen. – Nem azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk,érthető? – Meg is rázta egy kicsit. Jade egy pillanatig azarcába nézett, aztán kérdő tekintettel fordult a hátsó ülés felé.Rowan barna haja kiemelte szinte tejfehér arcát. Jade érezte,mennyire szomorú és csalódott. Kestrel a homlokát ráncolta, hajánakaranyfénye tompán csillogott.„Nos?” – kérdezte Kestrel hangtalanul Rowantől.„Nos?” – ismételte meg ugyanígy a kérdést Jade. Arrébb húzódott,amikor Vic kísérletet tett, hogy közelebb vonja magához. „Siess,Rowan, ez markolászni akar!”„Azt hiszem, nincs más választásunk” – üzente a nővére.A lány azonnal visszafordult Vichez. Az még most is próbálkozott,hogy átölelje, és láthatóan meglepte, hogy nem tudja legyűrni az ellenállását.Jade azonban nem ellenkezett tovább, hagyta, hogy a fiúmagához húzza – aztán finoman kiszabadította az egyik karját Vicszorításából, és ütött. A tenyere élével éppen az álla alatt találta el.A fiú fogai összekoccantak, a feje hátrahanyatlott, a torka elérhetővévált. Jade kieresztette a tépőfogait és harapott…Bűntudatot, ugyanakkor izgalmat érzett. Nem ehhez volt szokva:ez nem egy hipnotizált és engedelmes préda volt, hanem egy nagyonis éber és harcias ellenfél. Ám azt is tudta, hogy az ösztönei olyanjól működnek, mint azé a vadászé, aki egész életében emberekre vadászotta sikátorokban. Genetikailag úgy volt programozva, hogy bármit,amit lát, a következő kérdések szerint osztályozzon: „Ennivaló? Megtudom szerezni? Hol van a gyenge pontja?” A probléma csak az volt,hogy éppen ezt nem lett volna szabad élveznie, hiszen pont az ellenkezőjevolt annak, amiért Rowan, Kestrel és ő Briar Creekbe jöttek.• 18 •