A FŐNIX ÉBREDÉSE

égtájat megszemélyesítő alak állt. Demet, a keleti nap, Sophos, a déli meleg, Terolan, a lenyugvóvégek, és Merodis, az északi területek megtestesítője. Karjukban tálak, s a tálakban a Birodalombansoha nem látható növények és virágok. Mágia, villant fel Harod elméjében… az alakok nem csupánszobrok, hanem a világ sarkainak részei.Mintha Demet ránevetett volna…Harod léptei egyre bizonytalanabbá váltak. A rablóvezér elengedte a kardját, és fújtatvaközeledett az emelvényhez. Mint egy beteg bika, aminek a végén már nehezére esik minden lépés.Az emelvényen a szobrok között egy hatalmas trónus terpeszkedett. Arany lábai moguszbölénytformáztak, karfái sárkányokat, hátsó támláján pedig hullámzó emberi alakok és szörnyek fonódtakössze szerelmes ölelésben. A trónuson egy fehér ruhás nő ült, Karmen.Karmen nem mozdult, nézte Harodot, amint eléje lép. A rablóvezér az utolsó lépés után féltérdrerogyott.– Úrnőm… – lehelte.Karmen szemügyre vette a legendás férfit. Tudta, honnan indult, s mivé lett. Mindent tudott róla.Ismerte rideg gondolatait, könyörtelen mozgatórugóit és határtalan vágyát a mások fölötti uralomra.Tudta, hogy a vér élteti, és a kegyetlenség serkentőleg hat számára. Az ő embere volt.– Harod – mondta lágyan Karmen – Sorak fia…– Sorak egy korcs volt, nem az apám.– Harod, Adessza farkasa.Karmen felállt a trónusról, fehér ruhája lágyan lebegett, mint tenger felett a köd. Gyönyörű volt,mint egy istennő és lágyan mozgott, mint egy nagymacska, a tekintete pedig perzselő volt. Életénekközel másfélezer éve alatt milliónyi szenvedést látott, s milliónyi szenvedést okozott, a mosolyamégis olyan ártatlanságot tükrözött, mint az angyaloké. Harod azt érezte, hogy szerelmes. Ez egyolyan érzés volt, ami még nem adatott meg neki. Rajongva nézte a lépcsősoron alászálló jelenést, ésmindent megtett volna érte. Ha azt kéri, akkor kitépi a saját szívét is.– Harod, Adessza farkasa – ismételte meg lágyan az előtte álló varázslatos alak. – Szükségemvan rád. Szükségem van szolgálatodra.– Akármit kérj – súgta Harod –, én megteszem.– Jól van, hűséges szolgám…Karmen mosolygott, amitől Harod az istenek között érezte magát. Megfordult a csodálatos nőután, követte tekintetével, amerre ment.– Tudd, hogy szerencsés korban születtél – búgta Karmen. – Ez az az évszázad, amikorezredévek történéseit fordítjuk meg. Amikor az embert felszabadítjuk, hogy azt tegye, amit akar…Mert mindennek oka van. A világoknak is oka van, s adott a cél, amely felé halad. De ugyan kikérdezte meg az embereket itt vagy ott, hogy ők mit akarnak? Ez nem igazságtalan? Mondd, nemérzed úgy, hogy ez teljességgel igaztalan?Harod hallgatta, de mindez nem érdekelte. Karmen egyetlen érintéséért milliókat ölt volna meg.– Feladatom van számodra, Harod – folytatta Karmen. – Mint a legerősebb, legcéltudatosabbférfinak Adesszában, sőt az egész Birodalomban… Kiválasztott lettél. Régóta figyelem azokat, akikszolgálni tudnak engem, s most itt az idő, hogy te is tedd a dolgodat. El kell hoznod számomravalami fontosat…– Bármit, úrnőm. Mi lenne az?– Vért. Vérre szomjazom.– Kinek a vére legyen az?