A FŐNIX ÉBREDÉSE

Harod az adesszai mocsokból emelkedett föl, olyan mélységekből, amelyekből csak alegerősebbnek van kiút. Apja tolvaj volt, ügyetlen tolvaj, harmincévesen elvesztette a kezét, amikoregy kereskedő levágta egy bárddal, miután húst akart lopni a boltjából (utóbb a kezet a kereskedőkicsontozta és eladta disznóhúsként). Csonkolt apja még ezután is megpróbált csak tolvajlásból élni,de egy este kocsmatöltelékek úgy összerugdosták, hogy elvesztette fél szemét. Félvakon és csonkánmár csak koldusnak volt jó, míg a bőre alá be nem vette magát valami féreg, és zsigerig szét nemrágta. Kínokban fetrengve halt meg egy pocsolya szélén, ruháit és testét a városőrök bottal tolták fela máglyára, s égették el.Anyja sem volt tisztességesebb, a testét árulta, és már korán összeszedte az összes nyavalyát,amit egy kurva csak összeszedhetett. Előbb a körmei sárgultak meg és töredeztek be, majd a hajahullott ki. Végül összeaszott a bőre, vonásai elmosódtak. Ez volt, amit látni lehetett belőle. Amitpedig nem lehetett látni, mert ruhák fedték, azért a férfiak egyre kevesebbet adtak, egészen addig,míg Harod anyja éhen nem halt egy téli éjszakán. Éhen halt és reggelre csonttá fagyott a teste.Harodot az utca nevelte, ami Adesszában felér egy korai halállal. Tízből nyolc gyermek kiterítvevégzi, vérző fejjel, vérző csonkokkal vagy vérző ánusszal. Az utca gyilkos az éjszaka gyilkos, aváros gyilkos… minden árny gyilkos. Egy gyereknek, minél kisebb, annál kevesebb az esélyetúlélésre. Szerencsés, ha valaki befogja rabszolgának, és évtizedekig láncon dolgoztatja egypincében, ami még a kárhozottaknak és lidérceknek is maga lenne a pokol.Harod azonban túlélte a gyerekkort, és mostanra az utca tőle rettegett. Harod elérte, amitkevesen, mindenki tudta, ki ő, de senki nem mondta ki a nevét. Elérte, hogy féljék.…Harod pedig most ott állt az adesszai erőd egy titkos terme előtt. A termet két szörny őrizte.Két mowur.Bent pedig Karmen várt rá.A mowuroknak nem volt szemük. Harod alaposan végigmérte őket, csápjaikat, nyálkás testüketés páncéltüskéiket. Nem e-világi lények voltak, nem hasonlítottak semmire, ami a Birodalom utcáinlófrált, de szerencsére nem is itt éltek, hanem fent, északnyugaton. A mowurok nem húst ettek vagynövényeket, így nem volt szájuk sem. Ők lelkekből táplálkoztak. Senki nem tudta, hogyan és miérttűntek fel e világon, de itt voltak, és nem lehetett kiirtani őket innen.A két mowur egyszer csak megmozdult, kinyúltak oldalra, és kitárták az ajtót Harod előtt.Harod keze a kardja markolatára szorult. Belőle nem fognak enni.– Gyere be! – hallatszott bentről egy erős női hang. Harod az ajtón túl egy nehéz, bordó függönytlátott, ezért nem pillanthatott a terem mélyére. A hang meggyőző volt, parancsoló, biztonságotígérő. Harod a mowurokra nézett, akik szoborként álltak. Mozdulatlanságuk azonban nem győztemeg arról a rablóvezért, hogy bántatlanul elmehet mellettük. Kezét továbbra is szablyája markolatánnyugtatva átsétált a két szörny között be a belső terembe. Az ajtó bezárult mögötte.– Még beljebb! – hívta a hang Harodot, akinek minden lelkierejét össze kellett szednie ahhoz,hogy megőrizze józan eszét. A hang rendkívüli mágikus erővel rendelkezett, úgy bontotta leszemélyiségének elemeit és akaratát, mint pusztító jégeső a sárkunyhót.Félrehajtotta a szövetet, s az adesszai palotaegyüttes talán legelzártabb termében találta magát. Aboltíves mennyezetet tizenkét gigászi oszlop tartotta, oldalt hosszúkás, színes mozaikablakokengedték be a fényt. Réz füstölőtálakban édeskés, érzékekre ható fűszer izzott a parázs tetején, és afehér füst lágyan kígyózott felfelé, körbefonta az oszlopokat, hullámzott, lebegett a magasban.Harod úgy érezte, mintha felhőn járna. Ez elméjének egy hátsó zugában felettébb zavarta, denem tudott tenni ellene. Haloványan úgy érezte, ennek nem szabadna így történnie, ez nem ő… ezvele nem eshet meg. Mégis ment előre, és közben eltűnt lényének az a része, ami azzá tette, ami.Tudta, és ennek ellenére képtelen volt bármit is tenni.Az oszlopok során túl egy mozaikokkal díszített emelvény állt, amelynek négy sarkán négy