A FŐNIX ÉBREDÉSE

mert a magányos várakozás becsapja az ember érzékeit, s minden lelassul. Ilyenkor aludni kellene,békésen álmodni, nem pedig némán várakozni.Két járőr is elment mellette, a katonák párban jártak, s gyorsan haladtak el előtte. Nem vettékészre a sötétben rejtőzőt. Nem beszélgettek, az éjszakai óra őket is eltompította. Siettek, a palotahatalmas, a bejárandó út hosszú. A tárnokmester csak a járőrök érkezése és távozása alapján tudta azidő múlását követni. Egyre türelmetlenebb lett, mégis uralkodott érzésein. Nem tehet semmit, várniakell.De hol marad Kalnor?Megtagadná a parancsát? Ez is eszébe jutott, aztán elvetette. Ismerte a katonát. Az életét adnágyermekéért, és hisz Mordova hatalmában. Emellett parancsot kapott, s a parancs mindenek fölöttáll. Kalnor jó apa, jó katona. Ezért fog ölni. Milyen ironikus…Lucius elzsibbadt. Volt egy pillanat, amikor attól félt, hogy ha akarna, sem tudna megmozdulni.Kalnor eléje kerülne, ő megszólítaná, felugrana, de a lába nem engedelmeskedne. Meg kellettmozdulnia… Előredőlt, kinyújtotta az egyik lábát. Közben a folyosón jobbra-balra nézett.Legszívesebben felnyögött volna, de önuralma nem hagyta el.Valahonnan távoli kattanást hallott, s egy pillanatra megdermedt. Ám a folyosón semmi nemmozdult. Óvatosan masszírozni kezdte a lábát, amikor a kattanás hangja hirtelen a felismerés lángjátgyújtott benne. Ablakzárat hallott megfordulni…A csendes és lassú éjszaka hirtelen véget ért, Lucius homloka mögött dübörögni kezdtek agondolatok. Nem a folyosóról jött a hang… Nem innen, hanem…Meldiana szobájából!A tárnokmester legszívesebben felugrott volna, de a lába ekkor valóban cserbenhagyta sösszecsuklott. Némán küzdötte magát ismét talpra, úgy botladozott el a hercegnő ajtajáig. Mennyirenyilvánvaló volt a megoldás! Ő pedig mennyire bolond volt! Kalnor a várfal tetejéről ereszkedikalá, és egyszerűen belép a hercegnő ablakán.Lucius az ajtókilincsre helyezte tenyerét, s csak egy pillanatig habozott. Ha felfedezik, hogybelép a hercegnő szobájába, legfeljebb az igazat mondja, hogy hangokat hallott bentről, amikfelkeltették aggodalmát.Lenyomta a kilincset és betolta az ajtót. Résnyire, hogy éppen csak beférjen.Bent sötét volt, akárcsak kint. Lucius besurrant, majd megállt a fal mellett, és visszahajtotta azajtót, nem kattanásig, hanem csak annyira, hogy a folyosóról ne szűrődjön be fény.Szemben meglibbent a vastag függöny szárny, s egy szellem lépett be a szobába.Lucius nem hitt a szemének. A szellem körvonalai fehérek voltak, s lágyan mozgott. Az ágy felélebegett, ahol a hercegnő aludt. Lucius nem tudta, hogyan, de biztos volt benne, hogy a szellemKalnor.A tárnokmester ellépett a faltól, de a lába megint megremegett. Összeszorította a fogát, nehogyfelkiáltson a zsibbadtság fájdalmától. Mintha ezer és ezer hangya futkározott volna tagjaiban,milliónyi tű szúrását érezte a lábában. A szellem közben elérte az ágyat, és a hercegnő fölé hajolt.Lucius előrelépett, és a karját nyújtotta.– Ne – suttogta. – Ne!A szellem meghallotta, és megpördült. Kezében tőr villant. Csuklyája alatt sötéten tátongott azarca. Rátámadt a tárnokmesterre.Lucius lefogta a tőrt tartó kezet.– Én vagyok az! – súgta, de már késő volt.