A FŐNIX ÉBREDÉSE

oldalán, s mozdulatukból azonnal látszott, hogy meghatározott céllal jöttek. Céljuk a két álmodóvolt.– Remek – morogta Főnix. – Nem megmondtam? Ez nem tetszik.– Nyugodjunk meg! – mondta Steve.– Ne nekem mondd! – intett a katonák felé Főnix.– A tündéket keressük – lépett előre Steve. – Lehetne szó arról, hogy odavezetnek hozzájuk?Aramirral szeretnénk beszélni.– Kövessetek! – mondta komoran az elöl álló katona, és kifordult az ajtón.A folyosón aztán szépen felsorakoztak, elöl is ketten mentek meg hátul is.– Nem tetszik ez nekem – ismételte meg Főnix növekvő aggodalommal. – Rosszkor voltunkrossz helyen.– A tündékben bíznak, mi meg hozzájuk tartozunk. Nem lesz baj!Lementek a toronyból, majd végigmasíroztak egy belső folyosón. Csigavonalú kerengőkövetkezett, amely enyhén lejtett, azután széles lépcsőház, páncélokkal és gobelinekkel díszítettfalak, szőnyeggel borított lépcsőfokok. Öt szintet mentek lejjebb, majd egy talpalatnyi udvarraértek, amit olyan magas falak vettek körbe, hogy csak nyári délidőben ért le az aljára a napfény.Bementek egy másik szárnyba, itt a folyosók már keskenyebbek és dísztelenebbek voltak, bár mégélénk színek tarkították a falat, aztán még két emelet következett – lefelé. Ekkor már minden józanszámítás szerint is a föld alatt jártak. A falakat ezen a folyosón nem díszítették festmények, és nemvoltak itt ablakok sem. Kis mélyedésekben mécsesek égtek, felettük kormos volt a kő.– Még mindig optimistán látod a helyzetünket? – szűrte a szót a fogai között Főnix.Steve csak hümmögött.Aztán megérkeztek az első szigorú kinézetű vasrácshoz. Mögötte, boltíves teremben egynagydarab, félvak őr tartózkodott. Körben tucatnyi vasajtó, tucatnyi kis cella felé nézve.– Nézd csak, itt nincsenek rabok! – örvendezett Steve. – A cellák üresek.– Már nem sokáig – morrantotta a félvak börtönőr. – Végre lesz lakójuk.Aztán durván megragadta a két álmodót, és belökte őket az egyik homályos lyukba. Mireamazok visszafordultak, már kattant is a zár.– Ha rajtam múlik, itt rohadtok meg – nézett be az őr, aztán odébbállt.Főnix szeretett volna bemosni egyet Stevenek, de nem vitte rá a lélek. Ehelyett a falba öklözöttinkább. Egy órán át fájlalta a kezét utána.Edvir elhúzta a függönyöket, és a szobába beszökött az éltető napfény, elűzve a túlvilágisötétséget. A nehéz hangulat tovatűnt, megmozdult a levegő, és a tárgyak visszanyerték megszokottszínűket és alakjukat. Kézzelfoghatóvá vált a világ.Edvir kinyitotta az ablaktáblákat is, s a fény után a szél is utat talált közéjük.Elesztriel mélyet lélegezve állt fel.– Steve és Főnix lesz a történések központja – jelentette ki. – És még valaki.– Ez semmit sem jelent – felelte Edvir az ablak mellől. – Semmit. Megtudtunk valamit, ami nemsegít.– Ők fontosak, Edvir.– Mindenki fontos.