A FŐNIX ÉBREDÉSE

Veras megmosdott a kert kútjában, a vízililiomok alól emelve ki a vizet. Lemosta arcánakverejtékét, majd félmeztelenre vetkőzve lefürdette testét is. Tudta, ha felmenne a szobájába, mégfürdőt is vehetne, vagy ha kimenne az aquadukthoz, akkor friss vízsugárral verethetné testét, demost nem akart sehova se menni. Ez itt jó volt, felfrissült, megnyugodott.A szíve még mindig őrülten kalapált, Meldiana közelsége s hogy majdnem elárulta magát,fullasztó hatással volt rá. Mert igen, majdnem kimondta, volt egy pillanat, amikor majdnem elárulta,hogy elvetemülten, vakmerően, őrülten szerelmes a nővérébe.A fiú felsóhajtott, és remegő térddel ült le a kút szélére. A kert növényei között valamennyireelrejtőzhetett, s átengedhette magát kényelmetlen, fájdalmas, de gyönyörű érzéseinek. Arcát atenyerébe temette, és hagyta, hogy a könnyek eláztassák szemét.Hosszú ideig maradt így. Remegése csillapodott, teste lehűlt. Hallotta a fák leveleinek suhogását,egy kiszáradt bokor zizegését, és ez megnyugtatta. Érezte a vadrózsa illatát. A lábánál virágzott alila harangvirág és a sárga gyújtoványfű. Ez a kert volt gyerekkorának játszótere, amikor mégfakardot sem adtak a kezébe. Verast most nem érdekelte, lovaghoz méltó elmerülni egy kertszépségében, most csak nézelődött, és szíve-lelke megnyugodott.Chassin értené, jutott eszébe, Domer nem.Ekkor zörgést hallott pár méterről, és egy alakot látott a cserjék óvta kis ösvényen elsuhanni.Felismerte Luciust, a tárnokmestert. Egy pillanatra látta csupán, de biztos volt benne, hogy atárnokmester arcán félelmetes komorság ült. Veras utánanézett, majd felpattant, és a nyomábaszegődött.Rosszat sejtett.Lucius a kerten át a palota belső falának követésével egészen a kaputoronyig ment. Egy katonátkeresett, akit jól ismert, s aki most itt teljesített szolgálatot. Azonban nem léphetett be nyíltan atoronyba, ezért egy támasztófal árnyékában oldalt megállt és várt.Az őr a lekötelezettje volt, de ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy a tárnokmester veszélyesés hihetetlen kérését teljesítse, amely nagyon könnyen visszaszállhatott a fejére. Ám Lucius ismerteezt az embertípust, ha a véletlen nem sodorja be a királyi seregbe, akkor most valahol a város szélénegy boltocskában dolgozik inasként. Az életének nem voltak különösebb céljai, habár akarata semlett volna azok beteljesítéséhez. Családos volt, fantáziamentes, nyugodt ember. Katonának éppenmegfelelő. Így ment volna csatába is, a parancsokat követve s a családjáért küzdve. Tulajdonképpenjó ember, gondolkodott el a tárnokmester. Irányítható és megbízható. Ezért lesz ő a legtökéletesebb.No meg azért, mert családos. Amire a katonák között kevés példa volt. Többségük csak azutánházasodott meg, hogy lerakta a fegyvert.Luciusnak úgy félórát kellett ácsorognia, mire feltűnt az ismerős arc.A tárnokmester ekkor kilépett az árnyékból, és fojtott hangon a nevét kiáltotta. Az őr észrevette smeglepődött.– Tárnokmester?– Kalnor – Lucius barátságosan szólt –, hogy telik a szolgálat?– Nehezebben, mint Scoron halála előtt – válaszolta nyíltan a katona. – Nem történik ugyansemmi, de ezt a semmit ezerszer jobban kell figyelnünk. És mi meg is tesszük…– Jó hallani, hogy az őrök nem tétlenkednek – bólintott a tárnokmester. – Hogy van a fiad?– Megtisztelsz a kérdéseddel, uram – felelte a katona. – Jól van, hála a gyógyszereknek, amit adoktorok adtak.