A FŐNIX ÉBREDÉSE

persze érdekel is – hazudta.– Nagyszerű… Egy nagy német kiadócsoportnak dolgozom – kezdte Mézes. – A tulajdonosokfélig amerikaiak, de ez most jelen pillanatban nem számít. Felkeltette a figyelmüket Keleturópa éspersze kiemelten Magyarország is. Úgy vélik, nagy szellemi potenciál tömörül errefelé…– …ami olcsó.– Igen – nevetett Mézes –, ez is egy szempont.Steve igyekezett nem észrevenni Réka rosszalló pillantását, és a pasassal együtt mosolygott.– De nem csak az olcsóságról van most szó – folytatta Mézes. – A magyar irodalmi ügynökségeknem foglalkoznak a magyar írókkal. A kényelmesebb utat választják, leginkább a már befutottkülföldieket ajánlják ki, vagy csak megszerzik, amit a magyar kiadók kérnek. A másik irányba,kifelé, ugye nem működik a dolog.– Kiadnák valamelyik fantasy-regényemet? – kérdezte Steve. – Réka azt mondta, a fantasykérdeklik elsősorban.– Iiigen – húzta a szót Mézes. – A már meglévő regények kiadásáról is szó lehet, de csakkésőbb…– Nem értem.– A kiadónk portfoliójában többek között van fantasy is, de csak egy szűk rétegnek. Két részreoszthatók az ilyen tematikájú kiadványaink. Az egyik rész a mágikus realizmus témakörében íródik,leginkább bölcsészeknek – nevetett –, a másik pedig klasszikus fantasy-kalandregény, tudja, amibena jófiúk karddal meg varázslattal levágnak mindenkit. A maga fantasyjei jók ugyan, de először is túlértelmiségiek, másrészt pedig önálló regények. Nekünk pedig sorozatok kellenek.– Szóval még meg kell írnom azt a regényt, amit kiadnának – vonta le Steve a következtetést.– Igen.Megérkezett a pincér a kávékkal, és letette eléjük. Mézes hosszan kevergette a magáét, és várta,hogy Steve szólaljon meg.– Ez a legkevesebb – oldotta fel a csendet Réka. – Steve hihetetlen fantáziával rendelkezik…– Így azért nehezebb – mondta Steve.– Viszont nem lehetetlen.– Meg tudom könnyíteni a dolgát – mondta Mézes. – Nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a regénymegjelenjen magyar nyelven, és tulajdonképpen ezért vagyok én itt. Ha megírja, keressen meg,majd én kezelem a kéziratot. Amennyiben jó, úgy egész Európára szerződést köthetünk.– Kiadási szerződést?– És ügynökit angol nyelvterületre. Mi mást? Steve a kávé fölött töprengve nézett a másikra.– És mi ebben a jó maguknak?A pénz – mondta nemes egyszerűséggel Mézes, és az arca ragyogott. – Amit mindenki szeret.Maga is, én is. A pénz.

Főnix első gondolata az volt, hogy széttapossa a tüzet. Ám mire kigondolta, a tűz már akkoráranőtt, hogy lehetetlen volt széttaposni. Előre nincs kiút, nézett az ajtó felé Főnix, de hátrafelé lehet,hogy van valahol egy kilazult deszka, amelyen keresztül kibújhat innen.Nyomban elindult a pajta hátulja felé. A negyedik lépésnél azonban a nyakába szakadt valaki.Az a valaki úgy gondolhatta, hogy Főnix a kinti támadókhoz tartozik, mert amint a földrehengeredtek, ütni, rúgni kezdte. Főnix először az arca elé kapta a karját, és úgy védekezett, majdamikor megelégelte a rúgásokat, megpróbálta elkapni támadójának a lábát. Sikerült is, mire fölmegcsavarta. Halk nyikkanás hallatszott, a támadó kifordult, és a másik lábával arcon rúgta Főnixet.Főnix hátrahengeredett, és gyorsan felugrott.Szemtől szemben állt egy tizenhat év körüli falusi suhanccal.Egy kis ideig méregették egymást, miközben a tűz mellettük felkapott a gerendázatra is, és alángok kezdtek kiterjedni föléjük.– Ki kellene innen mennünk – mondta Főnix és a tűz felé intett. Már érezte a forróságot.– Megöllek, te mocskos birodalmi bérenc! – válaszolta a fiú.– Nem vagyok birodalmi – mondta Főnix határozottan, majd eszébe jutott, hogy szinte nem tudmagáról semmit, így aztán birodalmi is lehetne.– Akkor mit keresel itt? Nem ismerlek – felelt a fiú.Vékonyabb és kisebb is volt, mint Főnix. Szálas izmai és napbarnított bőre kemény, kétkezimunkáról árulkodott.Főnix megnézte a saját karját, jókora izmok dagadoztak rajta.Konditerem, ugrott be rögtön a szó, ám hirtelen nem tudta, mit is jelent.– Semmi közöm ahhoz, ami kint folyik – mondta Főnix.– És ezt ki hiszi el?– Tényleg így van. – Főnix a lángoló szalma felé intett. – Itt aludtam a pajtában… Úgy látszik,nem találtam jobb helyet…– Én is. És a csatazaj ébresztett föl – mondta a fiú most már bizonytalanul. Főnix izmai rá ishatással voltak. – Nincs fegyvered, de nem nézel ki parasztnak. Edirből szöktél el?– Nem… Nem hiszem.Akkor mordovai vagy? Vagy Revenzából jöttél? Főnix feje fölül izzó szalmadarabok kezdtek elhullani, és kezdett nagyon, de nagyon meleg lenni.A pajta gerendázata recsegett, a tűz átterjedt a tetőre is. A lángok gyorsan kúsztak följebb ésföljebb, majd aztán szét. Mintha csak élnének. Befonták az épületet, s egyre hangosabban falták fela fafalakat. A szalmabálák gyulladtak be a legnehezebben, fekete füstöt eresztettek magukból, s ez afüst nehézkesen hömpölygött alá a magasból.– Nem menekülhetnénk ki innen? – kérdezte Főnix erősen izzadva. – Utána kitaláljuk, honnanjöttem.A fiú láthatóan gyorsan döntött. Oldalra lépett, és a szerszámok közül kiemelt egy jókoracséplőbotot, s Főnix elé dobta…– Vedd fel!Magának egy vasvillát választott ki.

– Gyere utánam!Főnix megértette, hogy ha kijutnak innen, akkor kint harcolniuk kell. Felvette a cséplőbotot.Különös érzés volt, soha nem volt még ilyen a kezében.A fiú már a fal mellett állt, és mutatta, hol kúszhatnak ki. Intett Főnixnek.– Te mész előre!Főnix bizalmatlanul méregette.– De nem szúrod belém azt az izét, ugye?– Ha nem tettél rosszat, nincs mitől tartanod.Főnix úgy vélte, ez hülye érv, de nem vitatkozott. Fél térdre ereszkedett, s miközben igyekezett afiút nem szem elől téveszteni, kilesett a szabadba.Amit látott, attól egy pillanatra kiszaladt az erő a lábából.Kint brutális harc folyt, a falusiak kapákkal, villákkal, késekkel vették fel a harcot a támadókellen. A falu házainak egy része égett, lovak rúgkapáltak, pajzsok és kardok villogtak. A földönhalottak, testrészek szerteszét, kifolyt vér. Főnix még soha nem látott ilyesmit, erre rögtön rájött. Dea döbbenet igazi része még hátra volt, a támadók között szörnyek is voltak. Igazi, mocskos arcú,undorító, vérszomjas szörnyek.– Mik ezek? – fordult hátra döbbenten Főnix.– Mik?– A szörnyek!A fiú lehajolt melléje, és kibámult a résen.– Muhinok – mondta aztán kiszáradt torokkal. – Te nem láttál még soha muhinokat?– Nem, soha – vallotta be Főnix dermedten.– Honnan jöttél? – kérdezte a fiú, majd hirtelen fény gyúlt a tekintetében. Hirtelen rájöttvalamire. – Szóval te is olyan vagy?…Főnix nem értette. A fiú arca akkor azonban már eltökéltséget tükrözött.– Menj, és kösd fel a gatyád, idegen! – mondta. – Most harcolnod kell a falunkért!Mögöttük a lángoló tető egy része zsarátnokot köpve, recsegve szakadt le.

– Mit gondolsz, kiért bájologtam a fazonnal?! – tört ki Rékából a feszültség, miután kiléptek aNew Yorkból a forgalmas pesti utcára. Előttük autósorok tömörültek, Steve pedig majdnembeleütközött egy háromfős japán csoportba, akik gondtalanul csicseregtek egymás között, és csak azutolsó pillanatban vették észre.Steve oldalra lépett, utat nyitva nekik. Réka közben csípőre tette a kezét és ellenséges felállásbanvárta a választ, amit Steve szeretett volna elodázni. Nézte a japánok hátát, majd a New Yorkbejáratát és végül a mobilja után nyúlt, hogy megnézze, mennyi az idő.– Szerinted kiért? – kérdezte a lány ismét. Nem adta fel. Steve vállat vont.– Ez a Mézes láthatóan élvezte, akárkiért is bájologtál vele.– Rettenetes vagy.– Rajta! Már most megkapom? Nem kell várnom rá estig?– Szokás szerint most sem érkeztél pontosan!– Ó, tudtam, hogy ez lesz a nyitómondat.Réka kizökkent a veszekedésből. Egészen Steve elé lépett, és megfogta a kezét. Komolyan nézettfel rá.– Miklós István! Nem lehet csak úgy élni bele a nagyvilágba, ahogy te teszed! Ha valami bajodvan, elő a gitárral vagy hívjuk fel a haverokat… Ez az időszak már lezárult. Hány éves vagy? Kell,hogy legyenek terveid! Vedd már komolyan az életet!– Mit vegyek komolyan? – kapta fel a vizet Steve. – Ezt a felfuvalkodott Ernyei-klónt? Tudod,milyen esély volt ez, amit nyújtott? Semmilyen. Nesze semmi, fogd meg jól. Ha írsz, majdköthetünk egy olyan szerződést, ami minden szerződésnél jobb a világon. Nyilván aranytollal írjukaranypapírra. Ilyen a mesékben sincs! Ha és majd… Sokra megyek velük.– Ha meg sem hallgatod, akkor jobban jársz?– Nem cseszem el a délutánom.– Hát, köszi, hogy segíthettem.Réka hangjában annyi keserűség bujkált, hogy Steve észbe kapott. A mérge egy pillanat alattelpárolgott.– Ne haragudj – mondta –, nem úgy gondoltam. A lány szemében könny csillogott.– Nem tudom, hogy gondoltad.Ezt utálom, gondolta Steve. Ezzel a hanggal és hangsúllyal soha sem tudott mit kezdeni.Réka megindult a körúton az Oktogon felé. Steve majdnem elkapta, hogy villamossal menjenek,de aztán meggondolta magát és hosszú léptekkel felzárkózott a lány mellé.Réka majdnem egy fejjel volt alacsonyabb nála. Vékony, fekete hajú lány volt, vékony ajkakkal,nagy szemekkel. Rengeteg energia szorult belé, és rengeteg akarat. Sokkal több, mint Steve-be, s eznéha zavarta a fiút.– Köszönöm, hogy megszervezted – préselte ki magából a szavakat Steve. – Fogalmam sincs,lesz valamilyen eredménye, de attól függetlenül tényleg köszönöm.– Azzal köszönnéd meg, ha írnál nekik.– Nem tudom… Én úgy éreztem, valamit várt tőlem a pasas. És az nem a regény.– Ezt nevezik puhatolózásnak.

– Nem tudom…– Próbáld meg! Legfeljebb itthon adod el valakinek.– Ez nem megy. Itthon megbízásból kell írni. Csak abból él meg az ember. Művészként felkopikaz álla.– Na látod, hogy tudod.– Tudom. De amit ez a Mézes akart, az nem megbízás volt. A megbízásos ügyeknél általábanszerződés is szóba kerül. Meg árajánlat is… Ez… Ez semmi se volt. Megnézett magának engem,meg persze téged…Réka megint megsértődött.– Értettem. Értettem már elsőre is.– Rendben – torpant meg Steve –, nem akarok veszekedni. Bocsánatot kértem, ennél többetviszont ne várj tőlem.– Ne izgulj, nem várok. – A lány nem állt meg.– Réka! – kiáltotta utána Steve. – A francba – morogta aztán maga elé, és megint elindult.Hülyének érezte magát, hogy Réka így rángatja. – A fenébe, most hova rohansz?– Haza. Ha jól tudom, neked is dolgod van. Valami határidős munka. Menj te is haza!– Ne csináld már!– Szia, Steve.Steve mély levegőt vett, és eldöntötte, hogy nem fog tovább loholni a lány után. Ma már úgyiscsak veszekednének.– Oké – mondta. – Akkor jó utat hazafelé. Ha ráérsz, majd hívj!Sarkon fordult, és elindult visszafelé, a másik irányba. Előre, Réka után már közelebb volt avillamosmegálló, de a megfordulás olyan hatásosnak tűnt, mint ahogy a kemény, határozott léptekvisszafelé, azok is. Mert elhatározta, hogy nem fordul meg a lány után megint, ha a fene fenét eszik,akkor sem. Ment egyenesen tovább, összeszorított ajakkal, komor tekintettel.Közben tudta, hogy Réka ugyanezt csinálja.Az istenit a kemény fejének, gondolta magában.

Főnix a csata elején elvesztette az eszméletét egy, a fejére mért csapástól. Nem tudta, hogy atámadók csapták le, ügyetlenül, a halálosnál kisebbet ütve koponyájára vagy a védők verték fejbe,hogy ne akadályozza őket. Mindenesetre, akárki is volt, Főnix hálát érzett iránta, mert fogalma semvolt róla, hogy ha eszénél marad, mit tett volna.Főnix ugyanis soha nem volt háborúban.Ezt olyan biztosan tudta, mint ahogy Jorge bajszára emlékezett.Felnyögött és megmozdult, bár még nem nyitotta ki a szemét. Most nem száraz szalmán feküdt,hanem vizes, mégis kemény földön, és nem meleg napot érzett az arcán, hanem hűvös szellőt. Nemlátott fényt sem szemhéján keresztül, nyilván besötétedett…Vagy árnyékos helyre húzta valaki.Erre a gondolatra kinyitotta a szemét.Nem árnyékos helyen volt, valóban besötétedett. De a föld, amin feküdt, nem vizes volt, hanemvérben úszott. Véres volt ő is és a ruhája is. Főnix oldalra fordult és fektében hányt.Amikor levegőhöz jutott, megérezte a hányadék és a dermedt vér, a halál szagát és megint hányt.Egészen addig okádott, míg csak epe nem jött ki belőle. Sűrű, keserű epe.– Keljen fel! – mondta valaki, amikor már csak öklendezett, és az epe is elfogyott. Főnixfelpillantott, egy különös alak ült a falu közepén, egy kút káváján. Mintha csak eltorzult volna alátása, az alak körvonalai látszólag hosszúkásak voltak, a karja hosszabb, mint egy emberé.Főnix felült és ledobta magáról mocskos ingét. Nem akarta érezni a bőrén a dermedt, hideg vért.– Ki maga? – kérdezte rekedten és vacogó fogakkal.A másik alaposan megnézte. Félrebillent fejjel méregette.– Edvir a nevem.– És mi történt a többiekkel?– Halottak vagy rabszolgák. A szerencsésebb úgy járt, mint te, és most félholtan fekszik valahol.– Nem érzem magam félholtnak…– Az jó. – Az alak leszállt a kútkáváról. – Akkor mit fetrengsz a földön? Állj fel!Főnix érezte a másik hangjában bujkáló lenézést, és már csak ezért is meg akarta mutatni, hogyvan benne erő. Félig feltápászkodott, de hirtelen szédülés vett rajta erőt és a lába elgyengült.Visszazuhant a földre.– Gyerünk, gyerünk! – mondta türelmetlenül Edvir. – Össze kell szednünk a halottakat, mielőttideérnek a vadállatok.– Ne sürgesd, Edvir! – szólalt meg egy mély, morgós hang Főnix háta mögött. – Akkora seb vana fején, hogy belefér a tenyerem. Kapott egy erős ütést a koponyájára, csoda, hogy életben maradt.Főnix újból megpróbált felállni, s félúton érezte, hogy valaki a hóna alá nyúl és könnyedénfelemeli.– Segíts, Edvir! – folytatta a morgó hangú férfi. – Húzz vizet a kútból!A vékony alak egy pillanatig habozott, majd átnyúlt a kút káváján, és megmozgatta a vízbe lógóláncot. Érezte, hogy a vödör a víz alatt van, és a tekerőkarhoz nyúlt. Szótlanul húzta fel a vizet, mígismeretlen társa a kúthoz támogatta Főnixet.– Köszönöm – mondta Főnix erőtlenül, amikor végre megtámaszkodhatott a köveken.

– Még ne köszönd! – morogta a másik. – Az élet néha rosszabb tud lenni, mint a gyors halál.Főnix felé fordult, és egy hatalmas, páncélba öltözött lovagot pillantott meg. Kerek arcát szakállövezte, apró szeme, de szúrós tekintete volt. A haja csapzottan lógott széles homlokába, arcaizzadtságtól fénylett, és elmaszatolt mocsok borította. Egy tenyérnyivel magasabb volt a 190 centisFőnixnél is.– Lovag? – kérdezte döbbenten Főnix. A másik bólintott.– Mordovából, ha ez mond neked valamit. Deff a nevem. Felért a vödör a kút mélyéről, amitEdvir aztán lecsapott melléjük a kávára.– Kimossuk a sebed – mondta Deff. – A halottak ráérnek, már nem mászkálnak sehova.– Hajtsd le a fejed! – mondta Edvir a túloldalon.Főnix tette, amit mondott. Iszonyú fájdalom nyilallt ugyanakkor a koponyájába, akkora, hogyakaratlanul megint felnyögött. Aztán megérezte a vizet a feje tetején, s valami puha dolgot. Afejfájás lassan zsibbadtsággá szelídült, majd elmúlt.Főnixnek fogalma sem volt, mennyi ideig állt ott, elvesztette az időérzékét. Lehet, hogy állva elis aludt.– Ébresztő! – bökte meg a végén Edvir. – Bevarrtam a sebedet!Főnix felnézett rá, hogy neki is megköszönje, mire nyitva maradt a szája.Közelről látta az arcát. Egy elf állt előtte.

Második fejezetA hírnök a Birodalom szívéből indult, Adesszából, onnan is a királyi palota szomszédságából,egy szűk sikátorból. A lova pihent volt, egy közeli fogadó bérelt istállójában etették, itatták,gondozták három napig, míg a hírnök az emberére várt a sikátor egy aprócska, omladozó házában,egy mogorva vénasszony mellett.A házon két ablak volt, mindkettő éppen akkora, hogy egy kéz átférhetett rajta, de egy fej márnem. A házban egy aprócska mécses égett éjjel-nappal, sercegett és kormozott, ezért aztán állandóbűz volt odabent és a mennyezeten egyre vastagodó koromfoltok. A hírnök a hely és az öregasszonyellenére is türelmesen várt, nem tudta, milyen hírre, de azt sejtette, hogy fontos lesz. Hosszúvárakozásra készült fel, hetekre, talán hónapokra, de szerencséje volt, a negyedik nap hajnalánmegjött a besúgó.Az üzenetet egy goblin hozta, morogva, köpködve. Átadta a lepecsételt tekercset, majd a markáttartotta. A hírnök, noha biztos volt benne, hogy a goblint kifizette a gazdája, a markába nyomott egyfél aranyat, nem sokat, de nem is keveset. Az öregasszony eztán kitessékelte a goblint, aki megintcsak morgott és köpködött, de most már horkantott is hozzá, majd miután a goblin távozott, a banyaátvette annak stílusát és morogva, köpködve, tüntetően várta, hogy a hírnök is távozzon.Az azonban még nem sietett. Feltörte a pecsétet, majd egy kis üvegcsét akasztott le övéről, ésegy finom ecsettel beecsetelte a papírt. Kisvártatva betűk formálódtak a papíron, kanyarogtak,szavakat formáztak, majd eltűntek. A hírnök figyelmesen olvasta a szöveget, mozgott a szája, majda papírt a mécses lángjába tartotta. Egészen addig fogta, míg csak egy körömnyi maradt csak belőle,s azt a körömnyit hagyta az asztalra hullni.Aztán az öregasszonynak is odadobott valamit, majd távozott. Átsétált a fogadóba, kifizette abérleti díjat és a ló-gondozás díját, majd felnyergelt, és hátasára kapva gyorsan távozott a városból.Mordova királyához tartott üzenetével.Mordova királya minden egyes szónál úgy érezte, mintha a fogát húznák.– Ha apám nem képes rá, hogy tisztességes esküvőt rendezzen a lányának, akkor kit kérhetek felrá? – kérdezte Meldiana dühösen. A király lánya nem hisztériázott, és Eronis pontosan tudta, hogyigaza van. A hagyományok megkövetelik az eljegyzés utáni egy éven belül az esküvőt, dealapvetően megváltozott a helyzet az utolsó pár hétben. Meldiana egy revenzai lovagot talált, egybáró sarját. Eronis akkor még duplán örült, egyrészt mert a lánya tekintetében látta a boldogságot,másrészt a lovag apja, a báró a revenzai belső kör tagja volt, s az esküvő a két ország, legalábbisMordova és a báró tartománya közötti kapcsolatokat szorosabbra húzta volna. Ez pedig ráfért volnamindenkire.A helyzet azonban alaposan megváltozott az elmúlt hetekben. A vőlegény apja kiesett a belsőkörből, és az erőviszonyok lassacskán eltolódtak a Birodalomban történtek miatt.A Birodalom ugyanis nőtt, és ez sok jót nem jelentett. Nem hódított, még nem. A földterületenőtt, egyre gyorsuló ütemben. Olyan gyorsan, amire történelme során egyszer, négyezer éve voltcsupán példa.– Az esküvő meglesz – mondta Eronis békítően. – Még több mint fél évünk van a házasságot tetőalá hozni.– Ez azt jelenti, hogy már fél éve foglalkozni kellene a szertartás előkészítésével – replikázott

Meldiana. – A hátralévő idő semmire nem elég.– Hát foglalkozz vele, lányom! – mondta a király. – Vond be a húgaidat is – tette hozzáengedékenyen.– De mikor tűzzük ki az időt? Goran is tervezi egy ideje a hazautat, de időpont hiányában nemtud mikor nekiindulni.– Beszélni akarok vele – döntötte el hirtelen Eronis. – Szólj neki, hogy a bölcsek ülése utánkeressen fel.– Az esküvőről vagy a politikáról akarsz beszélni vele?– Lányom – morogta Eronis. – Ha az ember király, az esküvő politika is egyben. Légy boldog,hogy olyat találtál magadnak, aki a szerelmet és a politikai kapcsolatokat is magában hordozza. Hanem így lett volna, el kellett volna utasítanom.– Azt hittem, Mordova más.– Egy király mindenütt király.Meldiana az apját nézte, a hatalmas Eronis királyt, aki neki leginkább az apa volt, nem Mordovauralkodója, az emberek és a tündék által is nagyra becsült király, az erő, a becsület és a tisztességjelképe.– Tavaszünnep előtt egy hónappal legyen az esküvő – mondta. – Amikor már kezd a földolvadni, és megjelennek a felhők fölött az első meleg napsugarak. Az utolsó hetében az évnek,aminek lejárta előtt Gorannak és nekem egybe kell kelnünk. Jó lesz így, apám?Eronis bólintott.– Ha neked így jó, én nem ellenkezem.– Szavadon foglak.– Szavamat adom. Úgy lesz, lányom, ahogy a hagyományok megkövetelik. És ahogy énelrendelem… a te boldogságodra.Meldiana közelebb lépett és egy lágy csókot nyomott az apja arcára.– Legyetek bölcsek a bölcsekkel. Legyen veletek erő és tisztesség… és küldöm Gorant hozzád.Amint a lány elhagyta a tróntermet, oldalt meglebbent egy kárpit, és a takarásából magas, lóarcúférfi lépett ki.– Az ajtón keresztül kellene közlekedned, Lucius – mondta fáradtan a király.– A lányod nem kedvel engem, s úgy tartja, összeesküvést szövök a házassága ellen – felelt amordovai nemes, a királyi udvar tárnokmestere. – Gondolod, hogy ha meglátja, hogy hozzád tartok,folytatja az útját tovább a palota folyosóin?– Mióta kerülöd a konfliktusokat, Lucius?– Soha, felség. Jobb szeretem megoldani őket, mint kerülgetni. De bizonyos alkalmakkor jobb,ha az ember mérsékletet tanúsítva félreáll a konfliktus útjából.– És most mi a hír?– Visszatértek a geográfusok a határvidékről és Revenzá-ból. Bemutatnák a bölcseknek arajzokat.– Láttad őket?– A geográfusokat vagy a rajzokat, felség?– Mindegyiküket.

– Két geográfusunknak nyoma veszett Edir tájékán, egy pedig szakadékba zuhant Revenza délirészén. A többiek rendben itt vannak. És láttam a rajzokat is. A hír igaz, a Birodalom területe szédítőütemben gyarapodik új és új földekkel középen, amik tolják kifelé a határokat. És ha hihetünk alegendáknak, akkor ez az idegenek miatt van így.– Még a bölcsek előtt látni akarom a rajzokat – mondta Eronis.– Biztos voltam benne, hogy így lesz – hajolt meg Lucius, majd az ajtóhoz sietett, és kiszólt rajtaaz őrök egyikének.Amíg a nemes odavolt, a király a trónterem oldalsó kárpitját bámulva gondolkodott. A falatbeborító hatalmas gobelinen a varrónők Mordova megalakulásának pillanatát örökítették meg.Mordov vára alatt ott álltak a felkelők és a nemesi seregek, a falak tetején a harsonások, a magasbansárkányok és az ég aranyosan ragyogott. A legfelső torony tetején ott volt a legendás király, Ariánusis, akinek tulajdonképpen a Tizenegyek Szövetsége is a létét köszönheti. Bár minden bizonnyal nemígy esett a koronázás és az új királyság születésének kihirdetése, azért felemelő pillanat lehetett.Sőt biztos nem így esett, merthogy Mordov legendás városfalait a harmadik király, Arthurépíttette. A gobelint varrók ezt vagy nem tudták, vagy nem érdekelte őket, gondolta a király. Azutókor a múlt megidézésekor nem mindig ragaszkodik a valósághoz.– A geográfusok azonnal itt lesznek – jelentette halkan Lucius a király jobbjáról.Eronis feléje fordult.– Van valami sejtésünk a tágulás erejéről és az idegenek számáról?– Scoron dolgozik rajta.– Mi köze ehhez az asztrológusunknak?– Előkereste az iratok közül a négyezer éves szövegeket, és igyekezik összehasonlítani őket amostani eseményekkel.– Akkor őt is látni akarom a bölcsek előtt. Lucius a fejét ingatta.– Sajnos, felség, ez lehetetlen. Scoron éjféltájt bezárkózott a csillagterembe és belekezdett egybonyolult szertartásba. Előtte üzente, hogy csak a következő éjfélkor nyit majd megint ajtót.Eronis morgott valami olyasmit, hogy ide nem mágia kell, hanem pontos számítások. Luciuscsak félig hallotta, de okosan bólogatott. Ekkor kinyílt az ajtó és másfél tucat férfi sorjázott be rajta.Egyszerű úti öltözéket viseltek, amiről már leverték a port. Ábrázatuk fáradt volt, de tiszta,kezükben széles réztokokat hoztak.A nyomukban katonák jöttek, ketten-ketten emelve egy asztalt. Míg a geográfusok köszöntöttéka királyt, addig a katonák összerakták a behozott hat asztalt és felsorakoztak oldalt, a trónteremfalainál.– Kezdhetitek! – intett Lucius a geográfusoknak. Megbontották a réztokokat, széles papírokkerültek elő belőlük, amelyeket a kutatók egymás mellé felhelyeztek az asztalokra. Kisréznehezékekkel fogták le a felpördülésre kész tekercseket, a nehezékek sasokat és oroszlánokatmintáztak.A király közéjük sétált, és érdeklődve nézte a kikerülő rajzokat. Mordova régi keleti határairajzolódtak ki.Délen Beth Narain, majd a közös határszakasz az Aurasszal, fölötte Edir börtöne, és aLidérchegy, aztán a törpék otthona. A geográfusok tovább görgették a lapokat, s feltűnt ezeken túlmég keletebbre Revenza, amely a leghosszabb birodalmi határt tudhatta magáénak. Amikor aztánmár kint volt a világ e szegletének megszokott, ötvenéves térképe, akkor felkerült rá vékony,átlátszó selyempapírokon az új határvonal.

Ami a király szeme elé tárult, több volt, mint rémítő.A geográfusok elkészültek, de egyiknek sem akarózott megszólalni. Látták, hogy a király szavaknélkül is ért mindent.– Mennyien lehetnek? – kérdezte végül Eronis Luciust.– Tízezren, ötvenezren, százezren? Ki tudja? – válaszolta a tárnokmester. – Talán Scoron pontoseredményre jut.– Ez felborítja az egész világ egyensúlyát.– Még semmi sem bizonyos. Kérdés, hogy mit kezd velük a Birodalom.– Be fogja sorozni őket. – Eronis körbejárta az asztalt. – Nem véletlenül húztak föl annyi várostés erődítményt az elmúlt évtizedekben. Mintha előre látták volna… Ha megindulnak, Revenza nemfog mellénk állni. Ez pedig csak a kezdet.– Ne szaladjunk előre, felség! – mondta Lucius. – Mordova sosem vesztett még el egytalpalatnyit sem területéből. Ha vannak is ellenségeink, százszor meggondolják, megtámadjákvárosaink bármelyikét is.– Nem mindennapi események történnek – válaszolt a király. – És ezek különleges dolgokatindíthatnak el.– Ez is igaz, felség.– Tudni akarom, hogy mi történik a végeinken, és Revenzában – mondta Eronis. Ageográfusokhoz fordult. – Aludják ki magukat, és készüljenek fel a következő munkára! Holnapnapkeltekor ismét útra kelnek, és elkészítik a lehető legfrissebb határleírást.– Felség, családjaink vannak – mondta megalázkodva egy nagy szakállas férfi. – Nem láttuk őketjó ideje, és emellett Revenza is egyre veszélyesebb hely… Sokan kérdezősködnek, ha látják, hogyméricskélünk.– És ha támadás éri Mordovát, lehet, hogy soha nem is látjátok majd a családotokat – feleltekomoran a király. – De a revenzai küldetésekhez adok védelmet. Kaptok álruhás katonákat, mindengeográfus egyetgyet. Menjetek és végezzétek a dolgotokat!A bölcsek bölcsen hallgattak, még a legidősebb tünde, Aramir, sem tudott többet, mint a király. Atünde hosszú életének közel ezerhétszáz éve alatt egyszer sem volt precedens arra, hogy aBirodalom akár egy tenyérnyit tágult volna. Hasonlóan nagy mértékű változásra a titánoklegyőzésekor került sor, akkortájt, amikor megalakult a Tizenegyek Szövetsége, és a kereskedők iskiegyeztek egymással. Amikor a tengerből kiemelkedtek a Gol-Indur szigetek, és feltűntek az elsőkalózok. A föld akkor is hullámzott, változott és nőtt, ám nemcsak egy helyen, hanem számosponton, ott, ahol a másik világból származó idegenek megjelentek. Aztán a változások lelassultak ésállandósultak, és már senkit sem zavart, hogy minden évszázadban kétszer fel kell mérni ahatárokat.Tartott ez egészen addig, míg meg nem jelentek az angyalok. Aztán egyszer csak megállt aváltozás… és eltelt háromezer év.– A béke évei alatt születtem – ingatta a fejét Aramir –, és életem első másfélszáz évében olyanvilágban éltem, ahol nem volt háború, nem voltak ellenségeskedések. Aztán megjelentek a szírek, ésa béke darabjaira tört…– Az emlékezés nem segít rajtunk, kedves Aramir – mondta a király szinte békésen. – A jelenbenkell megoldást találnunk a jövőre.– Az idegenek a hírek szerint leginkább a Birodalom területén tűnnek föl – tájékoztatta abölcseket Lucius a kiteregetett térképek fölül. – Pár megjelenésről tudunk Mordovából is, de ezekszáma csekély. Megerősítetlen szóbeszédek jöttek Enobia, Reverza, Nifin területéről, és a Nomádok

mezejéről.– A Mordovában megjelenő idegenek közül egyet ide kellene hozatni – mondta Dapra báró,akinek földjei részben Enobiával, részben Nifinnel voltak határosak. A báró keményfejű volt, konokés szókimondó, ámde a becsület élő szobra. A fél karja hiányzott, egy olyan csatában vesztette el,amit nem nyerhetett meg, de szavát adta, hogy nem hátrál meg belőle.– Hacsak nem a királyi palota szomszédságában jelennek meg, semmi esélyünk nincs – feleltLucius. – Egy-másfél napot töltenek nálunk, aztán eltűnnek.– Hova?– Ha a mondáknak hihetünk, a saját világukba térnek vissza.– Ahol nincs mágia, sem varázslat – mondta a király.– Sem tündék… – fejezte be Aramir.– Mordovának nem árthat senki – szólalt meg ekkor Troannis, aki a délnyugati végeketfelügyelte, és állandó konfliktusban állt a hegyi goblinokkal. – Soha nem veszítettünk csatátharcban. Nincs erő, ami Mordovot, vagy a tartományi városok falait legyőzné. Sem erő, semvarázslat.– Az elbizakodottság a gyengeség jele – válaszolta a király. – Mordova valóban a legnagyobbhatalom e világon, és példaként ragyog más népek előtt. Mordov pedig a legerősebb és legszebbváros, amit ember és tünde épített. De azt hinni, hogy sebezhetetlenek vagyunk, a pusztuláskezdetéhez vivő út első állomása.Királyom – hajtott fejet Troannis –, szavaidban nagy a bölcsesség, de mintha kishitűségethallanék belőle kicsengeni. Nem érzed a hatalmat, ami kezedben van? A nemeseid hűsége,bátorsága, fegyverük éle és parasztjaid szorgalmas munkája, izmaik és szerszámaik ereje ismögötted áll.– Az én hatalmam országokat lenne képes megdönteni, kedves Troannis, így igaz – felelte Eronis–, ám e játszmában eszem ágában sincs tétként feltenni Mordovát… vagy annak akár egy aprócskaszegletét is.– Induljunk neki a Birodalomnak most.– Ami jó megoldásnak tűnik, valóban. Ám az igazságos Mordova nem rohanja le csak azért aszomszédait, mert királya rosszat sejt. Ha így lenne, mivé lenne a világ? Elveszne belőle a bizalom,és örök rettegés lenne úrrá rajta.– A Birodalom gyarapodik – szólalt meg egy másik tünde tanácstag, Linkas. – Ám nem biztos,hogy háborút akar majd a királya kikényszeríteni. Tündéktől hallottam, akik arrafelé jártak pár éve,hogy Lauris király, habár nagyon becsvágyó, nem rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyekegy hadvezért jellemeznek. Ravasz és kétszínű, s mint ilyennek, a személye megosztó. Ez jóhatalmának fenntartásához, de nem jó egy háború levezetéséhez.– Legyen igazad, Linkas – biccentett feléje Aramir.– Én is ezt kívánom – mondta a király. Végszónak hangzott.– Akad még egy apróság is, felség – törte meg Lucius a csendet, de rögtön javított a szavain, –Jelen esetben apróság, mindennapi körülmények között viszont fontos ügy… A Birodalom felől egyemberekből és muhinokból álló sereg tört be országunk területére az elmúlt hetekben többször is.– Rendezett támadás vagy rablóhadjárat? – kérdezte a király.– Úgy tűnik, egyetlen céljuk van, és az a fosztogatás. Nem merészkednek be túlságosan Mordovaföldjére. Lecsapnak és távoznak.– Falvakat is támadtak? – kérdezte Dapra báró.

– Sajnos igen. Elias hadúr felvonult a határok mentén, de királyi választ sürget.– Nem lesz hatása a királyi válasznak – mondta Eronis –, de igaza van Elias hadúrnak, aBirodalomnak tudnia kell, hogy ha egy rablócsapat Mordova népét zaklatja, egész seregünkkel állmajd szemben. A leggyorsabb küldönc vigye Adesszába a levelünket Lauris királynak.– Délután a keze alatt lesz, felség – mondta Lucius. Eronis beleegyezőn biccentett.– Helyzetünkben a betörések nyilván csak erőfitogtatások, de elejét kell vennünk mindenhasonló eseménynek. Nem csupán a levéllel támogatjuk Elias hadurat a védelemben, hanem lovagisereget is küldünk oda. Átvesszük terheinek egy részét.– A háborús kürtöt ne szólaltassuk meg a földesúri birtokokon? – kérdezte Ronnon lovag,Senerus tartomány bárója.– Ez még nem háború – felelte a király. – Az lesz, de ez még nem háború. Arassanak azembereink, mielőtt csatába mennek.A tündék helyeslően bólogattak, Ronnon elfogadta a választ és meghajolt a király felé.– És mi lesz az országunkban feltűnő idegenekkel? – tért vissza a témára Dapra báró. – Ezt akérdést sem hagyhatjuk megválaszolatlanul…A bölcsek végül döntöttek, felállítanak egy őrzők által vezetett sereget, amelynek feladata azidegenek felkutatása és kihallgatása lesz. Száznegyvennégy őrző kapja ezt az utasítást, s mindegyiktizenkét közkatonát kap segítségül. Továbbá a király nyílt parancsát földesurakhoz, helytartókhoz,bárókhoz és hadurakhoz, hogy mindenben támogassák az őrzőket.– Felség – mondta Lucius a bölcsek ülése után, amikor már a tanácsterem üresen kongott –, ezmind kevés lesz. Meg kell erősítenünk a Birodalom területén működő kémhálózatunkat.– És miért nem a bölcsek előtt javasoltad ezt, kedves Lucius? – kérdezte a király. – Volt errevalamiféle okod?– Vannak kényes kérdések, amelyeket a legszűkebb körben lehet csak feltenni. '– A bölcsek között nincs senki, aki a Birodalom érdekeit szolgálná.– De minek arról tudniuk, amiről nem muszáj? Ismeri felséged a négyezer éves mondást… Amithárom ember tud, az már nem titok.– Ez a köznép mondása. Van valamilyen királyok számára készített szólásgyűjteményed is,Lucius?– Nincs – hajtott fejet a nemes. – Ám a kémhálózat megerősítéséhez elég egy szó, felségedszava, és minek a szavakat szaporítani? Utóbb még az ember fejére hullanak…Eronis fáradtan sóhajtott fel.– Ez az örök éberség nem fáraszt?– Mordova védelme elég erőt ad, felség. És tudjuk, hogy országunk bármilyen fennen is ragyog,a történelem viharai elsöpörtek már nagy és erős hatalmakat. Felség, nem történhet ez meg most…Eronisnak a szívébe vágtak Lucius mondatai. A tárnokmester pont azt mondta ki, amitől azuralkodó egy ideje tartott. Rossz előérzetek környékezték meg, amelyek folyamatosan erősödtek,már ott voltak az álmaiban is. Az öreg király félelme az volt, hogy Mordova első vesztes csatája anevéhez lesz köthető. Hogy ő lesz az, aki alatt az ország újraformálódik.Aki alatt Mordova…..csatát veszít.– Felség, adjon rá parancsot, és megháromszorozom az embereink számát a Birodalomban. Ahírnökhálózatunk elbír ennyit.– Csak parancs kell, Lucius? Aranyak nem? Lucius fejet hajtott.

– Az éleslátása lenyűgöző, felség. -A király szárazon felnevetett.– Boldog időkben könnyű kormányozni. A bölcsesség kimerül a mindennapi apróságokban, shogy a király ott legyen mindennek a közepén. Ha azonban háború készül, a bölcsesség mit sem ér.Oda olyan emberek kellenek, akik meg is tudják vívni azt a háborút.Lucius értett a szóból. Megint meghajolt, és a király egy intéssel elbocsátotta.Amikor a nemes kilépett a tanácsteremből, az uralkodó egyedül maradt. Eronis megkerülte akerekasztalt, majd leült a trónszékre. Szemrevételezte a bölcsek üres helyeit, s felidézte a hozzájuktartozó arcokat.Jó emberek és jó tündék voltak mind. Eronis magát jó királynak tartotta, méltónak ősei trónjára.Régen volt már, amikor apja átadta neki a helyét, s még régebben, amikor először megengedte,hogy fia a királyi helyre üljön, az ő helyére.Eronis nyolcéves volt akkor, az elsőszülött fiú, túl egy kemény verekedésen hatéves öccsével.Apja akkor fél térdre ereszkedett előtte, s Eronis szemébe nézve azt mondta,„Ha egyszer király leszel, sose bántsd a gyengébbet, de torold meg az igazságtalanságot, s küzdj,ameddig teheted, azért, amit e trón jelképez. Istenért, hazádért és a családodért.”Eronis az asztalra helyezte két kezét, s a vékony bőrén átütő ereket nézte. Sápadt volt a bőre,ritkán érte nap, az országot a palotában szolgálta leginkább. Milyen igazságtalan, gondolta, hogyakkor jön a vész, amikor ő már öreg. Jöhetett volna három évtizeddel korábban is.Erre a gondolatra aztán feleszmélt, és kettőt tapsolt. Rögtön nyílt az ajtó, és belépett az egyikalabárdos.– Gorant kéretem – mondta a király.– Kint várakozik, felség – mondta az őr, és kihátrált. De a nyomában nem Meldiana vőlegényejelent meg, hanem egy mocskos, poros hírnök, aki tiszteletlenségét ellensúlyozva rögtön földre ishullott az ajtóban.– Eronis király… – kezdte a hírnök. – Életem adom tiszteletlenségemért, ha kell, de fontoshíreket hozok.A király intett az őröknek, hogy lépjenek be.– A Birodalomból jövök, Adesszából…Az őrök felemelték a hírnököt, akinek kellett is a támogatás. Úgy tűnt, ereje végén jár. Erősentartották azonban mert bármi megtörténhet.– Beszélj! – intett Eronis.– A Birodalom szövetségre készül lépni a Kereskedővel és Karmennel.– Karmennel? – döbbent meg a király. Olyannyira elfeledkezett az óvatosságról, hogy felállt atrónszékről és a hírnök felé lépett. – Mennyire biztos a hír?– Kétség sem férhet az eredetéhez – mondta a hírnök. A király közelről láthatta száraz, véreresszemét, kicserepesedett ajkát, horzsolt és véres tenyerét. – Lóhalálában jöttem, miután tudomástszereztem róla. Karmen már egy varázslaton dolgozik, amellyel meggyengítheti erőinket.– Karmen ellenünk… – ismételte meg a király.– A varázslatról is hallottam – mondta a hírnök, s volt valami a hangjában, ami a király érzékeitkiélesítette. – Miféle…– Mondd, hogy mit, ne várass, mert különben azért üttetem le a fejed – dörrent fel Eronis hirtelentámadt haraggal.A lányod vére kell hozzá. Az elsőszülött lányodé… Meldianáé…

Harmadik fejezetSteve egész délelőtt csak téblábolt, nem tudta, mit kezdjen magával. Benézett a hűtőbe, de csakgyanús színű kajákat talált ott. Megszagolta a tejet, nem volt épp bizalomkeltő a szaga, így aztánvisszatette a helyére. Bekapcsolta a tévét, addig nyomogatta, míg el nem unta magát. Vagy olyansorozatok mentek, amiket látott már, vagy olyanok, amik nem érdekelték. Elidőzött egy konyhaieszközöket reklámozó tévéshopnál, aztán átkapcsolt az MTV-re. Elunta azt is, de hagyta, haddszóljon. Felállt, átment a számítógépe elé. Bekapcsolta, aztán elheveredett az ágyon egy magyarvárakról szóló könyvvel.Réka csak pár napja ment el, de máris mintha hiányzott volna a rend az életéből.Ezt nagyon nem értette.Elolvasott pár oldalt a könyvből, majd a plafont nézte. Egyszerre eszébe jutott, hogy mára megkellett már érkeznie egy honoráriumának. Nosza, a számítógép elé ült, fellépett az internetre, ésbehívta számlavezető bankjának az oldalát. Beütötte a kódokat, majd megnézte az egyenlegét, ésboldog vigyorral az arcán dőlt hátra a bőrfotelben. Megérkezett a pénze.Nagy teher esett le a válláról, bár volt még egy kis tartaléka, amivel kihúzhatta volna egyhónapig, ha nem fizeti be a számláit. De most semmi szükség a spórolásra, egy magazin kifizette afilléres regényt, amit írt nekik. Természetesen álnéven. Női álnéven. Két szerelmes szív egymásratalál…Egy percig gondolkodott csak, mi legyen, aztán úgy döntött, hogy a jól végzett munkaeredményeképpen meghívja magát egy buliba. Amúgy sincs más dolga, s egyedül halálra unjamagát. A mobilja után nyúlt.– Este az Aloéban? – kérdezte Norbitól, aki mindig kapható volt ilyenre. – Találkozzunk ötkor,kilencig ötszázas csak egy koktél…– Rendben. Nőt hozzak?– Steve eltöprengett.– Én egyedül megyek… de te hozhatod Nórát, ha megvan még.– Menj a fenébe! -Steve vigyorgott.– Ötkor.Aztán letette a telefont, és eltöprengett, kit hívjon még. Fél órán belül egész nagy partit csődítettössze. Számolt, és úgy vélte, lesznek vagy tizenöten.Pontosan tizenheten voltak, össze kellett tologatni az asztalokat. Koktélozni kezdtek, és Steveegy óra alatt lenyomott négyet. A legjobban egy mályvaszínű, kicsit szörpízű, édeskés pia jött beneki. Jég és gin volt benne, meg egy rózsaszín szívószál.Norbi ült le mellé a negyedik pohárnál.– Mire iszunk? – kérdezte.– A kifizetett munkákra.– Mit írtál? Krimi? Riportok? Életregény valamelyik nagymellű celebről? – Norbi oldalba bökteStevet. – Ez nem lenne rossz, mi?– Egyik sem. Egy szimpla szerelmes regényt. Jön a lány, találkozik egy fiúval, aki amnéziás,mert autóbalesete volt, és nem tudja, hogy egy óriási vállalat feje. Egymásba szeretnek, aztánjönnek az emlékek, és kis kavarás után a medvebőrön kötnek ki a kandalló előtt.– Ez nagyon nyálas!

– Az – vigyorgott Steve. – De a zsét megszárítva kapom. Mellékeveredett egy műfordító haverjais, aki egy Tara Moss-regényt fordított.– Mikor leszel kész?– Egy hét – mondta Gergő.– Ki a franc az a Tara Moss?– Egy kanadai ausztrál modell. Csomó kép van róla a neten… van egy férje és egy hatméterespitonja.Ezen röhögtek.– Szóval te is szerelmes regényben utazol.– Nem olyan rossz ez – védte a regényt Gergő. – Különben is, Harry Harrison már ült a kocsimülésén, amikor egy sajtótájékoztatóra vittem, és tőle is fordítottam valamit. Remélem, ez meg fogtörténni egyszer Tara Moss-szal is….Akadt olyan is, akit Steve nem ismert. Gábor, aki fotós volt, magával hozott egy srácot, akimontázsokkal foglalkozott, és művésznek képzelte magát.– Egy fotózáson ismerkedtünk össze, megnézte a képeimet, és azt mondta, remek alapanyaglenne.– Kamuzik – felelte Steve, és hozzátette. – Egy sznob köcsög, messziről lerí róla. Te sokkal jobbképeket csinálsz annál, Gábor, hogy ez a pesti sznob szétszabdalja.– Nem tudom.– Legalább fizet érte?– Nem.– Na látod!– De még csak tanulom a fotózást. Csak próbálgatom magamat.– Én is az írást. Jó író és jó fotós holtig tanul.Steve vigyorgott, majd kért egy másik koktélt az asztalt leszedő pincértől.Később felbomlott a rend, mindenki beszélgetett mindenkivel. Más ismerősök is jöttek aszomszéd asztaloktól.– Réka hol van? – ült le Steve mellé Nóra.– Kivitték Brüsszelbe tolmácsolni – mondta Steve. – Valami fejesnek kellett egy tolmács párnapra.– Brüsszelbe?– Aha. Most biztos részeg politikusok között ül egy belga sörözőben és megpróbálja a dolgokatelsimítani a pincérekkel. Mert ő olyan rendszerető…– Ne légy undok, Steve!– Oké… Remélem, bejön neki.– Ennyire meg akarsz szabadulni tőle? Réka nem ezt érdemli.– Nem, én tényleg drukkolok neki… – Steve kicsit felhúzta magát, ő nem azt mondta, amit Nórakihallott belőle. – Olyan nehéz ezt elhinni?– Nem úgy hangzott.– Nem érdekel.

Tudta, hogy most megbántotta a lányt, de végül is Norbi volt a haver, nem Nóra. Steve felállt, ésott is hagyta az asztalnál. Kicsit imbolyogva ment oda Pete-hez, aki még a gimiből maradt megbarátnak. Pete fogorvos volt, és egy Amstelt tartott a kezében. A sörösüvegét Steve koktéljáhozkoccintotta. Ittak, aztán Pete rákérdezett,– Min dolgozol mostanság?– Pár hete megkeresett egy német pasas, hogy írjak neki fantasyt – mondta Steve. – Réka azóta isa fülemet rágja. Na, most majd belekezdek. Megírok két fejezetet, aztán megpróbálok valamielőleget kiszedni belőlük.– És ha nem adnak?– Akkor komolytalanok. Szarok rájuk.– Zsanett fejszés gyilkos szeretne lenni a következő regényedben – ölelte át Steve vállát Pete.– És mi ebben nekem a jó? – kérdezett vissza Steve. Zsanett is melléjük lépett.– Rólam beszéltek?– Arról, hogy fejszés gyilkos akarsz lenni.– Szekercés gyilkos. És nem baj, ha megölsz a végén.– Ez nem olyan regény lesz. Orkok, elfek, varázslók meg ilyenek.– Miről fog szólni?– Még nem tudom.– Remek. Akkor lehet benne szekercés gyilkos. Adok érte egy csókot.Pete eltolta Zsanettet.– Nyugi, kicsim, most én vagyok az ügynököd. Ha valakit itt megcsókolnak, az én leszek, s énosztom ki a honorodat.– Egészben vagy részletekben?– Ahogy tetszik…Steve szerette ezt a bandát. Éjfélkor még mindenki zizegett, és senki sem akart hazamenni.Újabb és újabb köröket rendeltek, és amikor a buli véget ért, alig bírtak felmenni az utcára alépcsőn.Steve részegen fogott egy taxit, és hazavitette magát. Már hajnalodott, Pest felett keletenelmosódó csíkban világosodott ki az égbolt. A taxis álmos volt, nem szólt az úton egy szót sem.Steve kiszámolta a borravalót, majd felbotorkált a bérház hűvös lépcsőházában a lakásához. Nagynehezen kinyitotta az ajtót, beszédült az előszobába és a hálóba. Ruhástól dőlt le az ágyra, és egyperc múlva már aludt is.

Deff, ha felemelte volna a két öklét, és lesújtott volna vele az ökör fejére, akkor az úgy feküdtvolna el, mint akit letaglóztak. Deff azonban nem akarta bántani az ökröt, csak oldalra szerettevolna húzni a szekérrel és a másik ökörrel együtt, ám az állat megmakacsolta magát, és hatalmasvizenyős szemével megátalkodottan bámult a lovagra. Könnyebb lett volna megölni.Az adószedők komoran méregették a vasalt szekér bakjáról az egyre vörösödő lovagot, éskomoran méregették az adószedőket kísérő bárói címeres katonák is. Deff kezdte elveszíteni atürelmét.Edvir ugyanakkor elnéző mosollyal nézte a ló hátáról.– Segítsek? – kérdezte előzékenyen.– Megoldom – morogta Deff. – Az állatok hallgatnak rám.– Akkor ez az ökör nyilván nem állat – morogta az adószedők vezetője, egy aprócska, kopaszemberke. – Vagy teljesen süket.Deff hangulatán nem javított volna a közbeszólás, ha történetesen meghallja. Megtámasztottamagát a poros földút egy mélyedésében, majd megragadta az ökör szarvát. Kidagadtak karján azerek, amint nekiveselkedett arrébb mozdítani az állatot, ami meg is történt, ám ahogy elengedte aszarvakat, az ökör a fejét ingatva lassacskán visszaállt előző helyére.A lovag természetesen csak magának köszönhette, hogy ebbe a helyzetbe került. Egy órávalezelőtt gondtalanul ellovagolhattak volna a mogusz, az óriásszekér, az adószedők, katonák és perszeaz ökrös paraszt mellett, ám a kiabálásra meg kellett állnia, és bele kellett avatkoznia a vitába.Az út összeszűkült e helyen, jobbról magasba ugró sziklafal, balról vastag aljnövényzettel átszőtterdő. A paraszt két ökre pedig itt kellett megmakacsolja magát, sőt, ha ez nem lenne elég, mégkeresztbe is álltak valami miatt az úton.– Itt lőttek le tegnap egy medvét – magyarázkodott első zavarában a paraszt –, annak a szagátérzik.Az út pedig nemsokára bedugult, mert ugye ott voltak hátul az adószedők a mogusz szekérrel. Amogusz egy hét méteres marmagasságú, tíz méter hosszú óriási bölényfajta volt, két pár szarvval,amelyből az egyik felfelé meredt, a másik agyarként lefelé. A testét vastag vörösesbarna szőrborította, amely a véknyánál kissé megkopott. Ez a mogusz türelmes, nyugodt állat volt, nemmozdult, csak bámult előre és néha harapott egyet az út menti csipkebokrok ágaiból.Az ökör lelki társa lehetett – csak nagyban.A mogusz szekéren ülők sokkal idegesebben viselkedtek. Elias hadúrnak gyűjtötték a termésbőlkijáró mordovai aranyakat. Faluról falura, portáról portára haladtak, és már késésben voltak. Ahajtófülkében két katona várakozott, és bár kényelmesen kiteregették maguk elé a gyeplőket, mégistürelmetlenül doboltak ujjaikkal a fagerendákon.A fürkésztoronyban is posztolt egy katona, egészen addig, míg az adószedők vezetője le nemparancsolta onnan, hogy a helyére álljon. A közel negyvenméteres szekér tornyaiban és az oldalábólkiemelkedő erkélyeken (s feltehetően a belsejében is) íjászok foglaltak helyet, míg mögöttehuszonnégy lovas katona sorakozott fel. A pompás hátasok, csillogó páncélok legalább annyira atekintethez, mint a szívhez szóltak.Eddigre azonban lényegében mindenkinek a szemében Deff lett a hibás az adószedők szerint márő hátráltatja őket, nem is a paraszt a makacs ökreivel. És persze a paraszt is őt fogja kárhoztatni, haa katonák végül mégis megölik az állatait.– Ha leszúrják az ökröket, attól a szekér még nem kerül arrébb – morogta Deff az adószedőkfelé. Megtörölte verejtékező homlokát.– De csak a szekeret kell kifordítani, és nem a szekeret meg a két ökröt – riposztozott az

adószedő a magasból. A vérében volt. Nem hagyta magát.Edvir azt mondta,– Csak magadnak köszönheted a helyzetet, Deff.– Hálás vagyok, hogy emlékeztetsz rá.– Szerintem helyesen teszi – szólt közbe Főnix. – Dicséretes lovagi tett.Deff sötéten tekintett felé, nem tudta eldönteni, Főnix gúnyolódik vele vagy sem. Mert bizonybefogadták az idegent, ő és Edvir, de sokszor nem úgy érezték, hogy jól cselekedtek.– Komolyan. – mondta Főnix, és hogy nyomatékot adjon szavainak, leszállt a lováról.– Mit tudhatsz te? – kérdezte Deff mérgesen, azonban érzékelte, hogy az adószedőktürelmetlenségét felváltja az érdeklődés.Valami végre történni fog.– Tudom, amit tudok – felete Főnix. – Nem emlékszel? Jól rajzolok, és értek a színekhez.Szerintem nem erővel, hanem a színekkel kell az ökröket mozgásra serkenteni.– Botorság. – Ez a paraszt véleménye volt.Főnix nem mondta ki hangosan a maga véleményét. Az elmúlt hetekben rájött, hogy ezen avilágon nem mindig célszerű megszólalni, mert könnyedén eljár a lovagok, parasztok, fogadósokkeze. Végre használhatta az izmait, és nem csak súlyemelésre. Egy-két verekedésen már túl volt.Ám kapott annyit, hogy megtanuljon hallgatni is.Ha nem muszáj, minek verekedni?Inkább visszaballagott a mogusz szekérhez. Kicsit tartózkodóan sétált el a nagy állat mellett,amelynek a hasáig nem ért fel, de amaz észre sem vette őt. Viszont mindenki más őt nézte.– Van vörös köpenyük vagy vörös kendőjük? – kiabálta fel a szekér magasába az adószedőhözFőnix. Nagy meglepetésére előkerült egy sárga szegélyű, hímzett vörös kendő, amivel egy katonalemászott a szekér oldalán, és a kezébe nyomta.– De ne essen benne kár! – intette az adószedő a fürkésztoronyból. – Különben kifizettetem azárát.– Ezt lengesd meg a szemük előtt! – adta tovább Főnix Deffnek a kendőt.– Miért én? – morogta a lovag. – Te hiszel abban, hogy ez a praktika működni fog.– Mert ha megindulnak az ökrök, én nem tudom megállítani őket, de te igen.Deff elvette a kendőt, és Edvir felé sandított. A tünde rezzenéstelen arcáról kárörömöt véltleolvasni.– Jól van – mondta. – Állj arrébb! Főnix elhátrált.– Működni fog – kiabálta fel a kopasz adószedőnek.– Remélem is…Deff a kendőt méregette, aztán rájött, hogy ha az ökrök elé tartja, azok ugyanígy fogjákméregetni.Edvir tényleg jól szórakozott.Az ökrök bambán bámulták az eléje tett kendőt, egészen addig, míg Deff meg nem lengette.Akkor aztán a makacsabbiknak elfelhősödött a tekintete. Deff látta a változást, hátrébb lépett, ésmegint meglengette a kendőt.Az ökör megrázta a fejét, mire a lovag egyre jobban lebegtette az adószedő kendőjét, és teljes

átéléssel mondta,– Na mozdulj rá, te barom!Aztán az egyik ökör megindult. Megindult, és erejével megmozdította a másikat is. Ketten együttaztán megindultak Deff felé, de olyan gyorsan, hogy Deff alig tudott elhátrálni.A paraszt elvesztette az egyensúlyát és a bakról a szalmába dőlt.Főnix kurjantott, mire a katonák is felszabadultan ujjongani kezdtek. Csak az adószedő néztekomoran a kendőjét Deff kezében.A lovag visszaadta a kendőt az adószedőnek, s mint ahogy nem várt jó szót, nem is csalódott.– Ügyes volt – mondta viszont Edvir lóhátról Főnixnek. A paraszt is hálásan szorongatta a kezét.– Köszönöm, barátom – mondta. – Nélküled most minden bizonnyal csak két lemészároltállatom lenne.– Minden bizonnyal – morogta mellettük elhaladva a lovag. Az út szabaddá vált, és a hivatalosmenet elindulhatott a következő falu megadóztatására. A hajtók megnógatták a hatalmas moguszt,és a szekér nagy nyikorgás közepette megindult. Ahogy elgördült mellettük, Főnixnek a nagy,tengerjáró hajók jutottak eszébe.– Félelmetes – ingatta a fejét. – Egy mozgó erőd.– A veszélyes idők különös megoldásokra késztetik az embert – válaszolta kéretlenül a tünde.– Igen, a háborúk nálunk is serkentik a kreatív elméket… A gigantikus alkotmány lehagyta őket,s következtek a katonák és a többi utazó, akik beszorultak az ökrös paraszt, s az adószedők mögékordéikkal, szekereikkel.– Valaki fekszik a szalmában – mondta nekik ekkor a paraszt csodálkozva. – Hogyan került ez acsirkefogó ide? Az elébb, amikor bedőltem, még nem volt itt…Főnix a szekér hátuljára pillantott. Egy maga korabeli srác aludt ott elnyúlva, békésen. Méghorkolt is hozzá.Steve arra ébredt, hogy a vállánál fogva rázzák.– Tejet kérek pirítóssal meg sajttal – morogta.– Pirítóssal? – kérdezte egy ismeretlen hang fölötte.– Ja – válaszolta Steve félkómásan. – Ja… azt…– Hagyjátok! – mondta valaki más. – Ez az én emberem lesz…Steve erre már megfordult és kinyitotta a szemét. Egy ismeretlen alak hajolt fölé, mögötte pedigaz ég kékje látszott.Úristen, gondolta Steve teljesen illogikusan, elszállt a lakásom teteje!Rögtön felült.Nem a lakásában volt. Egy erdő szélén, egy szekéren ücsörgött. A szekeret két szürke ökör húzta,a bakon egy paraszt szalmaszálat rágcsált, mellette pedig… Mellette az ismeretlen alak. Annak jobboldalán egy ló hátán egy ütött-kopott vértezetű lovag, és szintén lovon egy… tünde.– A Hobbitot forgatják? – kérdezte Steve, és valahogy komolyan gondolta a kérdést.– Nem – felelte a középső, leginkább normális figura. – Egy másik fantasybe csöppentél.– Az jó – bólogatott Steve. – Mi a címe?– Még nincs címe… De mit szólnál az Ébredésekhez?– Egy olyan film már volt Robin Williamsszel. – Steve vigyorgott, majd észbe kapott, és

körbefordult. Sehol nem látta a filmes stábot. Feltérdelt, és megint körbenézett. Ismeretlen helyenvolt. Nem emlékezett rá, hogy Magyarországon van ilyen hely, de ez nem volt számottevő, mert azország minden pontját még nem járta be. De akkor is… valami nagyon idegen volt, talán a fák, talána távoli dombok… A hegyek!Magyarországon nincsenek olyan hegyek, mint amik az erdő mögött, a távolban meredeztek.Egy egész hegylánc, kékesszürke messzeségben, havas csúcsokkal.Steve nem tudta, mit higgyen. Elkábították volna az Aloé-ban? Annyit nem ihatott, hogyátaludjon egy több száz kilométeres… szekérutat.– Mi ez? – kérdezte a körülötte állóktól. – Átverés vagy emberrablás?– Na elég lesz – morogta a lovag. – Szedjük le a szekérről, ez a jóember hadd menjen a dolgára.Főnix leugrott a szekérről, lába apró porfelleget vert fel a kiszáradt úton.– Gyere!Steve csak azért sem fogadta el Főnix feléje nyújtott kezét. Homlok ráncolva, maga elé meredve,egyedül mászott le a földre.– Mi ez? – kérdezte még egyszer. A hangja követelőzőbb volt. Már teljesen felébredt, és az aszürreális érzés, hogy egy filmben van, nem múlt, csak megerősödött. – Megmagyarázná nekemvalaki?Főnix eléje lépett, és alaposan szemügyre vette.– Nem kirakatbábu vagyok, hé! – morogta Steve. – És kérdeztem valamit.– Értettem elsőre is a kérdést – válaszolta Főnix. – Csakhogy lehet szebben is kérdezni. Nem kellmindjárt lehámlania a civilizációs máznak…– Miről beszélsz?– Az udvariasságról… Először vagy itt, ugye?– És remélem, utoljára.– Abban ne is reménykedj! – Főnix vigyorgott, és kezet nyújtott. – Főnix a nevem, és te mégmindig az ágyadban vagy.Steve csak nézett, majd megragadta a kinyújtott kezet.– Steve – mondta. – Mi az, hogy az ágyamban vagyok?– Álmodsz – morogta a lovag fent a lovon. Láthatóan szerette volna felgyorsítani a beszélgetést.– Álmodom? – kérdezte Steve és igyekezett lazán venni ezt a hihetetlen hülyeséget. – Álmodtammár, és ha emlékszem, az nem éppen így nézett ki… Homályos képek, emóciók és logikátlantörténések. Valami hasonló.A paraszt az ökrök közé csapott, nagyot csendült az ostor, majd a hajtó kiáltására a szekér lassanelindult előre.Steve a zsebét, illetőleg a zsebe helyét tapogatta, aztán ijedten nézett a szekérre.– A mobilom… Nem hagytam fönn a mobilom? Főnix barátságosan átölelte, és megveregette avállát.– Mondj le a mobilodról, a tévéről, a kocsikról és a kaviárról, míg itt vagy – mondta abeavatottak vigyorával. – A zsebet pedig errefelé még nem találták fel. Nézz magadra!Steve magára nézett, és most rendült csak meg igazán.– Mi ez a szar?

– Mire emlékszel?– Hát hogy a haverokkal iszunk a…A tünde ekkor meglepő dolgot csinált, előreléptetett a lovával, majd lehajolva betapasztottaSteve száját a kezével.– Soha – mondta közel hajolva –, de soha ne áruld el senkinek, hogy hol élsz… Érted?Hűvös, az emberénél hűvösebb, szárazabb bőre volt, de finom, szinte simogató tapintása.– Miért is? – kérdezte Főnix lazán. – Lehet, hogy a szomszéd utcában lakik.Steve bámult, aztán rájött, hogy a tünde csak akkor veszi el a kezét a szájáról, hogy ha jelzi,hogy értette. Bólintott. Edvir hátraléptetett.– Jól van.– Szóval berúgtunk a haverokkal – nyelt nagyot Steve. – Azért álmodom ezt?– Fogalmam sincs, miért álmodod – vette le a válláról a kezét Főnix. – De szokj hozzá, mert nemez lesz az egyetlen eset.– Innom kell.Főnix a lova nyergéről leemelt egy kulacsot, és előzékenyen kihúzta belőle a dugót.Steve a szájához emelte és meghúzta, majd oldalra köpte.– Mi ez? – harákolta.– Savanyú borral hígított forrásvíz – mondta Főnix. – Mondj le a kakaódról és a Heinekenről,barátom…És ebben a pillanatban eltűnt mellőle.Steve nagy szemeket meresztett, és megint csak forgolódni kezdett. Elég sokáig csinálta ahhoz,hogy a lovag megelégelje, és elkapja.– Tudsz lovagolni? – kérdezte, de nem várta meg a választ és a gazdátlanul maradt harmadik lófelé terelte Stevet, majd felülről megragadta a gallérját és megemelte. Stevenek, ha akarta, ha nem,nem volt más választása, mint hogy megkapaszkodjon a nyeregben, és fellendüljön a ló hátára.Az álmodó nagyot zökkent a nyeregben és görcsösen megfogta a nyereg szélét.– Nem – nyögte.Nem baj, majd megtanulsz – válaszolta a lovag, és megsarkantyúzta a lovát. – Már jó ideje ittveszteglünk, induljunk végre utunkra!…

Főnix fázósan ébredt. Arra gondolt, hogy már nem alhat nyitott ablakok mellett meztelenül,azoknak a hónapoknak vége. Jön az ősz. Oldalra pillantott, Violeta békésen aludt, szőke hajkoronájaszétterült a fehér párnán. Hajnal volt még, és Főnix tapasztalatból tudta, hogy Violeta legalábbkilencig aludni fog, és ágyúlövésekkel sem lehetne felébreszteni.A férfi lassan, ráérősen, nyújtózkodva kelt fel, miközben végiggondolta az álomban történteket.Este bekészítette a kávét, most csak be kellett kapcsolnia a kávéfőzőt. Míg a kávé lefőtt, megmostaaz arcát, és a hideg vízzel kicsit átpaskolta a felső testét. A frottírtörölközővel aztán alaposanvégigdörzsölte a bőrét. A végén megnézte magát a tükörben. Fáradtnak nézett ki.A lakást betöltötte a kávé illata. Főnix kivett a hűtőből egy felbontott doboz tejet, és magábanelmosolyodott. Eszébe jutott az a fickó a szekéren. Hogy meg volt rémülve… Rosszabbul járt, mintő… Amikor felébredt, ő semmit sem tudott magáról, az emlékei lassan jöttek vissza, álomrólálomra. Hát így is lehet, állapította meg, rögtön az emlékekkel. A két világ emlékeivel.Főnix csurig öntötte a kávét tejjel, majd beletett egy kanál cukrot. Megkeverte, de nem teljesenkeverte el, hogy az utolsó korty édesebb legyen. Aztán az erkélyhez sétált, kilépett a szabadba, éslenézett a városra, ahol élt.Barcelona.

Negyedik fejezetSteve az úton semmit sem kérdezett, azon egyszerű oknál fogva, hogy minden figyelmétlekötötte a lóháton maradás. A lovag ráérősen poroszkált az élen, a tünde pedig leghátul. Ők sesokat beszéltek, a témáik régen elfogytak már.Vagy összeszokott páros voltak, ahol nem kellettek a szavak.Jó másfél óra elteltével beérkeztek egy kis faluba, amit a helyiek Gastronisnak hívtak. Edvirelőrelovagolt, és azzal a hírrel tért vissza, hogy a főtéren a kocsmában s a falusi elöljáró házában isminden hely foglalt, a katonák és az adószedők ott szállásolták el magukat. De egy külső utcában, aBak-ér mellett van egy malom-fogadó, ott megalhatnak. Deff és Edvir nem panaszkodtak,odaporoszkáltak és megalkudtak a molnár feleségével a hátsó pajtára, ahol a molnár egy lova s kétöszvére mellett még bőven volt hely.Steve jobbnak látta az alku alatt nem beszélni. Egyébként is minden energiáját lekötötte, hogyegyenesen álljon, és leplezze lábának remegését.A pajtában aztán lerogyott a szalmára, ahonnan Deff gyorsan le is rugdosta, mondván, hogyabból a lovak fognak enni, másszon arrébb. Edvir Stevehez vágott egy pokrócot, amit a nyereg alólszedett ki, és közölte, hogy feküdjön arra, azon kényelmesebben fog esni az alvás.Etetés, itatás és csutakolás után aztán a lovag is, és Edvir is csatlakoztak Steve-hez.– Nem vagy éhes? – kérdezte Deff.– Nem – rázta meg a fejét Steve.– Az jó… Ahogy tapasztaltam, ti, külső világiak éhes egy népség vagytok.– Mi az, hogy külső világ? – kérdezte Steve.– Az, ahonnan jössz. Csak tudod, honnan jössz.– Steve visszanyelte a választ.– Ki volt az a… fickó, aki csak úgy eltűnt mellőlem? – kérdezte kis idő múlva.– Főnix? – kérdezett vissza Edvir. – Ugyanolyan külső világbeli, amilyen te.– És hogy van itt? Meg én hogyan vagyok itt?– Ezt már elmondtuk egyszer – elégedetlenkedett a lovag. – Álmodtok. Átálmodjátok magatokatide.– Tisztázzuk akkor… – Steve megpróbált rendet teremteni a fejében. – Akkor most én ténylegalszom? Otthon vagyok, és álmodom? Eközben horkolok, forgolódom meg nyáladzom?– A másik testedben feltehetően igen.– Két testem van?– Úgy bizony. Innentől kezdve két életet fogsz élni és kétszer halhatsz meg, ha nem vigyázol.Steve kicsit eltöprengett ezen. Józan magyarázat nem volt rá, hogy egyszer ott van egyszer itt,hacsak valamelyik valóság nem álom. A rossz az volt, hogy jelen testében az a másik világ(Budapest, a hetedik kerület, Réka és a számítógépes munka) tűnt álomnak. Itt minden nagyon élővolt.Két testben viszont nem létezhet.– Nem emlékszem erre az életemre – mondta bizonytalanul.– Mert most kezdted – felelte Deff. A lovag megszabadult páncéljaitól és alsó öltözetében állt

előtte. Egy vödör vizet hozott elébb a kútról, mosdásra készült.Jól esne egy zuhany, gondolta Steve a vödör láttán. Erre fájdalom nyilallt a derekába, és rájött,mennyire kikészítette a lovaglás. Nyögve dőlt hátra.– Elég rosszul kezdtem – morogta. – Fáj mindenem.– Tanulnod kell, mint egy gyereknek – felelte Edvir. Deff közben félmeztelenre vetkőzött ésletérdelt a vödör mellé. – Ha a másik világban felébredsz, akkor innen eltűnsz – folytatta a tünde. –Ha ott lefekszel, megint visszaálmodod majd magad ide. Akkor már emlékezni fogsz erre az esetre,mint ahogy a tested is emlékezni fog a fájdalomra, ami itt ért. Ha megsérültél korábban, sérülésseljelensz meg e világban. Ha éhesen tűnsz el, éhesen tűnsz fel napok múlva.– Mindig éhesek – morogta a lovag a vödör fölött. – Ezek mindig éhesek.– Ez nem hangzik jól – ingatta a fejét Steve.– Nem tehetsz ellene semmit. Az istenek rendelése, hogy mindkét világban élj. Fogadd el, ésmeglátod, itt is megtalálod majd a sorsodat.Stevenek ez sok volt. Hallgatott, és oldalra hajtott fejjel nézte a prüszkölve mosakodó lovagot.Deff korántsem volt már fiatal, ötven felé közeledett, ám robusztus teste és félelmetes karjai voltak.Vastag nyakán kidagadtak az izmok. Haja rövid volt, tüskés, de lehetett benne látni az ősz szálakat.Edvir elfeküdt egy másik szalmára terített pokrócon és karját a feje alá téve elgondolkodvabámulta őt.Steve sóhajtott (megkívánt egy pohár sört, és szeretett volna felvenni egy távirányítót, hogybekapcsoljon vele egy tévét, és keressen valamiféle zenei csatornát vagy a National Geographicot,és felfelé fordította a tekintetét. Úgy tűnt, hogy a lovag és a tünde hamarosan lepihennek, és ő ispihenni szeretett volna, egy kicsit heverészni, de aludni nem akart.Nem is vetkőzött le.– Mindenesetre furcsa, hogy ideillő öltözékben álmodtam át magam, nem pedig farmerban éspólóban – jegyezte meg kurtán.Deff egy kefével dörzsölgette a bőrét.– Miféle öltözék az?– Nadrág és ing.– Az álmoknak is megvannak a törvényszerűségei – felelte Edvir. – Főnix, a másik álmodómindig a közelünkben jelent meg, akárhol is voltunk.A lovag horkantott egyet, mire az istállóban az öszvérek és a lovak megugrottak.– Le se tudtuk volna vakarni.– Ő mióta van itt?– Pár hete. Egy-két napig velünk van, aztán hat-nyolc napig a másik világban. Eltűnik, aztánmegjelenik. Az elején alva jelent meg, de mostanság már teljesen éberen tűnik fel…– ...és mindig a közelünkben. – Deff letette a kefét és megint meglocsolta magát vízzel. – Ez jólesett – mondta aztán felállva. Egy kis kendővel felitatta magáról a vízcseppeket, aztán a kendőtkiterítette egy gerendára. Felvette az ingét és végig dőlt a szalmán. – Holnap utunkba esik egyfolyó, Edvir. Ott álljunk meg fürdeni. Ebben a hőségben jól esik egy kis víz.– Nem kell ökrökkel viaskodni, és akkor nem izzadsz meg – felelt a tünde.– Hogy van az, hogy sose tudod, mikor kell csendet parancsolni magadnak?Steve fel sem figyelt évelődésükre. Teljesen más járt a fejében.

– Egy-két napig van itt? – kérdezte a tündétől. – Hogy lehet az?– A két világban másképpen telik az idő.– Egy óra mennyit jelent itt?– Nem tudjuk – vont vállat a tünde. – Mi nem számolgatjuk az órákat, hanem megéljük őket.– Te hány éves vagy?– Ezeregyszáztizenhét.Steve elhallgatott. Deffre pillantott, aki épp az ujjait ropogtatta.– Ne nézz, kölyök! – morogta Steve felé. – Én csak ötvenkettő. A tündék kicsit hosszabb életetélnek, mint mi. Ennek semmi köze a te világodhoz.– Akkor mihez van köze?– A teremtéshez. A tündék már csak ilyenek.– Nesze neked evolúció – morogta Steve az orra elé. Hirtelen dühös lett, de nem tudta, kire.Mehetnékje támadt, megpróbált felállni, de feljajdult közben.– Kérj Defftől egy kis kenőcsöt a derekadra – ajánlotta a tünde. – Van neki, csak nem szólt róla.– Hogyne, még ez a kölyök is rajtunk marad. Nem elég a másik?– Nem vagyok kölyök – sértődött meg Steve.– Nyugodj bele, az vagy – intett Deff. – A derékfájást meg majd kihevered.– Ne sajnáld azt a kenőcsöt! – intette Edvir Deffet. – Marad még az öreg csontodra elég.– Öreg ám a te… – mérgesedett meg egy pillanatra Deff, aztán megakadt, és csupán egylegyintéssel fejezte be. – A nyereg szélén találsz egy bőrzsákot, abban van egy kis tégely. Abból egydiónyit kenj a derekadra, és elmúlik a fájdalom!Steve felállt, és megkereste a tégelyt. Ami benne volt, az úgy szaglott, mint egy rosszul sikerülttejszíntorta, de a fájdalom nagyobb úr volt, mint Steve kényes orra.Két ujjával belenyúlt a tégelybe.– Előbb told le a gatyád! – szólt Deff, de már későn. Steve ügyesen visszacsavarta a tégelytetejét, majd belepottyantotta a zsákba. Ezek után le akarta tolni a nadrágját, de azt bizony szakértőkezekkel megkötötte valaki rajta, olyan ügyesen és erősen, hogy a csomót nem lehetett fél kézzelkibontani.Steve előbb felvonta az ingjét, és a szélét a szájába kapta. Majd két krémes ujját eltartva amaradék hárommal igyekezett a gatyamadzag csomóját elhúzni a derekától, miközben a másikkezével fogást keresett a csomón.Deff előbb csak vigyorgott, majd hahotázni kezdett. Öblös hangja betöltötte az istállót, idegessétéve az öszvéreket és a lovakat, és persze Stevet is.– Az isten verje meg – köpte ki Steve az inget. – Az isten verje meg!– Jobb, ha ilyet nem mondasz, mert ennek errefelé más a hatása, mint a ti világotokban – intetteEdvir.Deff nevetése alábbhagyott, jókedve azonban nem múlt el.– Próbálkozz csak, fiú, mert ebben ugyan egyikünk sem fog segíteni!– Nem én kötöttem meg, esküszöm… – morogta Steve. – Ezt az átverést… Én nem is tudokilyen csomót kötni.Edvir akkor felkelt, és a fiú elé lépett. Övéből keskeny pengéjű, ezüstmarkolatú kést húzott elő,

és belevágta a gerendába.– Használd ezt, ha már eluntad a bogozást – mondta a tünde. Aztán komolyan szembefordultSteve-vel. – Figyelj rám! Amióta élsz, benned van ez a világ is, valahol mélyre elbújva, elrejtve.Most rátaláltál erre a világra és az a feladatod, hogy rátalálj önmagadra is. Beszélj keveset,cselekedj gyorsan, és legfőképpen hallgass a megérzéseidre. Akkor szerencsével járhatsz.– Én otthon történeteket írok… Regényeket…– Szóval amolyan krónikásféle vagy? Nem biztos, hogy itt az a sorsod, hogy mesélj…– Nem akarok sorsot – keseredett el Steve. – Először is le akarom tolni a nadrágom, aztán megcsak élni akarok. Köszönöm, nekem jó dolgom volt otthon. Volt egy plazmatévém házimozirendszerrel,vagy ezer letöltött DVD-film, egy gitárom, amivel néha színpadra is kiálltam… na jó,ez régebben volt. Ha elöntött a szennyes, átvittem anyámhoz, ha pedig éhes voltam, rendeltem egypizzát.– Talán ezért vagy itt – bólintott a tünde. – Mert túl jól érezted magad ott. De tapasztalataimszerint az az ember, aki megállapodik, az el is süllyed. A benned lévő titkos én megtalálta az utatide, hogy megmentsen…– Na de micsoda titkos én az, amelyik még egy gatyát sem tud kioldozni? – nevetett fel a lovaghátul.Edvir is elmosolyodott, és visszatért a pokrócára.Steve nézte őket, aztán a kés után nyúlt.Ö aztán nem hagyja magát, döntötte el. Lesz, ami lesz.

Ötödik fejezetA mordovi királyi palota vívótermének közepén ketten álltak, Domer és Veras, két hercegi ifjú,Eronis király legidősebb és legfiatalabb fiúgyermeke. A falnál, páncélok, pajzsok és a fegyvertartóállványok mellett két tétlenségre kárhoztatott vívómester és más udvari emberek álltak. Láthatóanunatkoztak. Domer herceg most csupán laza kardforgatásra oktatta öccsét, s nem saját tudásátpallérozta. Akkor elkelt a segítség a törött csontoknál, illetve a törött berendezés eltakarításánál.Most csupán nézelődhettek.– Haránt, alulról felfelé – jelezte Domer a következő támadás irányát öccsének. Harcállásbahelyezkedett, kardját két kézre fogta, és várt, hogy Veras is elhelyezkedjen. – Most alulról indítsd akardod, öcsém!A herceg lassú mozdulatokkal támadott. Domer alulról indította védekezését, felütötte a feléjevágó kardot, majd alulról sújtott élével Veras ajkára. Ha ellenfelén vértezet és sisak lett volna, fejétakkor is megsebzi egy kicsit, ha mindezt teljes erőből csinálja.– Nagyon jó! – lépett hátra Domer. – Most ismételjük meg ezt a mozdulatsort párszor.Veras tisztában volt a mozdulatokkal, mert gyermekkorában számtalan fakardos gyakorlaton vettrészt. Viszont tizennegyedik évét betöltvén pár napja kezébe vehette a lovagok kardját, igazifegyvert, amivel ölni lehet, s aminek súlyához bizony szoknia kell.Támadott, aztán újra támadott, majd újra meg újra. Domer mosolygott az öccse szakadatlanlendületén, és védekezett, mindig ugyanúgy.– Figyelj, öcsém! Most én támadok, és te védekezel. Megfigyelted, hogy csináltam?Veras szigorú arccal bólintott. Nagyon figyelt. Megismételték a mozdulatsort, most fordítottfelállásban.– Ügyes vagy – mondta Domer ezután. – Haránt, alulról felfelé támadok megint. Te a kardot kétkézre fogod, és élével előre állítod, egyenesen. Tudod, hova szúrsz?– Kilépek oldalra és a combod belsejét támadom vagy kívülről ütök rá. Ez a támadásod ívétőlfügg, bátyám.Domer helyeslően bólintott.– Lássuk ezt gyakorlatban is!…A gyakorlat után Domer még pár fölső támadást begyakoroltatott Verasszal, aztán látta, hogyöccse már fárad, ezért aztán úgy döntött, hogy véget vet a fegyverforgatásnak.Veras ügyes fiú volt. Domer jobban kedvelte (ha lehet ilyet mondani Mordova királyiudvarában), mint középső fiútestvérüket, Chassint. Veras igazi királyi sarj volt, nagy szívű, fürgeészjárású és elméje mellett edzette testét, készült a lovagi életre. Hátránya csupán türelmetlenségeés a fiatalos hév volt, amellyel a dolgok sűrűjébe vetette magát.– Még, bátyám, harcoljunk még! – követelte most is Veras a folytatást. Neki is rontott kardjávalDomernek, aki mosolyogva hárított, majd a kardját eldobta, és szabaddá váló két kezével lefogtaöccsét.– Tudd, mikor kell befejezni – nevetett Domer.Veras ki akart szabadulni, de a bőrpáncélos karok olyan erősen fogták, hogy küzdelme a falmellett állók szemében vergődésnek tűnt.A fiú tekintete elfelhősödött.

– Engedj el, bátyám! Azt hittem, kardforgatásra tanítasz, nem birkózásra.– Kardforgatásra tanítalak és a józan ész használatára.– Ezzel?– Akár egy pofonnal is, ha kell.Veras nem küzdött többet, hanem felnézett a bátyjára.– Figyelnek minket.Domer ekkor jött rá, mi a fiú baja.Komolyságot erőltetett az arcára, és elengedte öccsét.– Amit még meg kell tanulnod – mondta neki halkan –, az az önmérséklet művészete, és hogy nemásnak harcolj, hanem magadért.– Amint megtanulok lovagként küzdeni, megtanulom az önmérsékletet is.– Nem úgy van az. A türelem, ami a tudásból ered, csak azok sajátja, akik fejükben márkialakították önnön maguk képét. Sorban kell lépegetni a lépcsőkön fel, nem pedig összevissza.Veras tekintete elfelhősödött. A fiú sértetten lépett hátra.– Keményen megdolgozom a tudásért. Ha azt tenném, amit mondasz, a korombeliekkeljátszanék, és nem veled.– Haj, de nem tudsz uralkodni magadon – nevetett fel Domer, és meg akarta borzolni öccseüstökét, ám Veras ellépett keze alól. – Hohó – rikkantott fel az idősebb testvér. – Nézd már…– Nem vagyok gyerek!– Nem?Domer megindult Veras felé, aki érezte bátyja lendületét, és nyakába szedte a lábát. Domer nemszégyellt utánaszaladni, átrohantak a termen, ki a folyosóra, el a beugrók, szobrok és ajtók előtt.A lépteik ütemes visszhangot vertek a boltívek alatt.Csodálkozó őrök és szolgák mellett rohantak el. Veras kínosnak érezte a helyzetet, Domerviszont nem törődött velük. Miért ne futhatna a leendő király az öccse után? Nála ez is a testmozgásrésze volt.Persze utolérte a fiút, és együtt zuhantak be egy fal tövébe a kemény márványlapokra, aholDomer gyorsan felülkerekedett. Lefogta jobbjával Veras két karját, majd baljával játékosanmegborzolta a haját. Veras a fogával kapott bátyja keze után, ami Domert határozottanszórakoztatta.– Ezért egyszer majd még kihívlak párbajra – nyögte a kisebbik fiú dühösen.– Nem csinálnál te olyat – nevetett Domer. – Mert a végén a kardlapommal fenekelnélek el…– Nem űzhetsz gúnyt belőlem.– Dehogynem! A bátyád vagyok, és egyszer a királyod leszek.– Azt lesheted! Elvándorlok Revenzába. Vagy akárhová a világon.– Menj csak! De csak egy lovat és egy kardot vihetsz!– Elég lesz az!– És itt hagyod Meldianát?Nővére nevére Verast igazi dühroham öntötte el, de Domer ezt is akarta elérni. A fiú rúgkapált,Domer meg csak nevetett és lefogta. Nem tudta megállni, hogy ne folytassa öccse ingerlését.

– Nocsak, ha őt itt hagyod, nem lehet olyan komoly a szerelem.– Te… te… – Verasban benne szakadt a szó.– Tudom ám, hogy szereted – mosolygott Domer. – A kisfiú fülig bele van esve a nővérébe.– Ezért… ezért…– Kétszer hívsz ki párbajra?Domer hirtelen elengedte Verast, és felugorva elhátrált tőle. A fiú még rúgott párat a levegőbe, ésöklével csépelte a semmit, majd észrevette, hogy szabad, és talpra állt. Gondolkodás nélkül esettneki bátyjának.Amaz elkapta a feléje süvítő kezet a csuklónál, megcsavarta, majd jobbjának tenyerével Verashátát nyomta meg, egészen addig, míg a fiú a szemközti falnak nem csapódott, kifordult karral,szinte tehetetlenül.– A bátyád vagyok, és szeretlek, öcsém – mondta ekkor Domer komolyan. – Jobban kénevigyáznod az érzelmeidre.– Ne vedd a nővérünk nevét a szádra!– Te pedig ne légy ilyen… pukkancs, ha meghallod, hogy róla beszélgetnek. Én tudom, hogy ezcsak egy testvér szeretete, de mások félreérthetik.– Meldiana csak féltestvérem…– Erre pedig ne is emlékeztesd a palotában élőket!Domer végre elengedte a fiút, aki a vállát tapogatva lassan megfordult. Már nem volt bennetűz… Vagy ha volt is, visszafogta magát.– Nem érdekelnek mások – morogta.– Pedig jobban tennéd, ha érdekelnének. Mordova királyának fia vagy. Így kell élned.– És így is halok meg… – felelte komoran Veras.– Messze van az még – csapott a vállára Domer, és ismét vidámságot csempészett a hangjába. –Igyunk valamit, aztán ha tényleg maradt még benned energia, kihívlak egy íjászversenyre!– Megverlek benne…– Lássuk!Veras lerázta magáról a bátyja kezét, de aztán együtt indultak ki az udvarra, arra, ahol a gyakorlóíjászoknak kitett szalmabábuk várták őket.Lucius csendesen üldögélt az udvari asztrológus asztalánál, várta a számítások végét. Scoron egypapír felett görnyedt és lúdtollat időnként a tintába mártva szorgalmasan írogatott. A tágas terembenfélhomály uralkodott, az ablakon betörő fénysugárnak csak egy halovány szála ért el az asztalig.Lucius szemében Scoron maga volt az istenek ajándéka. Az az ember, aki mindig megadta neki akellő igazolást. Nem azért, mert Scoron benne volt a terveiben, hanem pontosan az ellentéte miatt.Az asztrológus, aki a távoli jövő összefüggéseit és a múlt írott könyvét fürkészte, egyáltalán nemvolt járatos a jelen politikai ügyeiben. Pár jó szó, néhámy óvatos elszólás azonban könnyedénirányította olyan irányokba a figyelmét, ami Luciusnak megfelelő volt. És nem is kellett Scorontbefolyásolni, csak a megfelelő kérdéseket kellett feltenni neki. Azokat, amelyekre a válaszokadottak voltak. S hagyni, hogy ő fedezze fel ezeket a válaszokat, s ő ismertesse a bölcsek előtt őket.Lucius az állát simogatva, már-már elégedetten nézte Scoront, és a papíron sorjázó betűket ésszámokat. Ám rögtön letette az asztalra a kezét, amint az asztrológus felpillantott.– Készen vagy? – kérdezte Lucius.

– Készen.– És mi az eredmény?– Az első számítások után a második még rosszabb jövendőt jelent – morogta az asztrológus. –Pár hete a királynak még harmincezer idegenről számolhattam be. A geográfusok adatai alapjánazonban ez a szám mostanra megduplázódott. A Birodalomban most már többen vannakfélszázezernél is.– A köznép kezdi álmodóknak hívni őket – mondta Lucius.– És a számuk tovább nő.– Hol fog majd megállni, kedves Scoron? – kérdezte Lucius a király hanghordozását használva.– Nem tudhatom.– Újra megduplázódik? Megtriplázódik? Vagy lehet, hogy még több lesz?– Nem lehet megjósolni.– Megtízszereződik? Eléri a félmilliót?– Ismétlem, Lucius, nem tudhatom.– Ez azt jelenti, hogy elérheti… Megtörténhet a legrosszabb is.Scoron egy pillanatig gondolkodott, majd bólintott.– Igen, megtörténhet.Gondterhelt csend ereszkedett a szobára. Lucius felállt, és a nyitott ablakhoz sétált, Scoron atekintetével követte a tárnokmester alakját.– A Birodalom soha nem látott mértékben erősödik meg általuk… Félmillió katona…Lucius az ablakból a fél várost láthatta, az asztrológusnak a legmagasabb tornyok egyike dukált,egy csillagokhoz közeli hely. Ha azonban nem fölfelé nézett a csillagos égboltra, hanem Mordovra,akkor a világ legerősebb és legcsodálatosabb városát láthatta. A várfalak fehérsége még a messzitávolból is vakítóan tűzött, bizonyságot adva lakosainak és az itt élőknek arról, hogy Mordova aleghatalmasabb ország a teremtett világon. Ez a várfal nem csupán védte a várost, de össze is fogtaazt. Ezek mögött a falak mögött nem történhetett semmi rossz. Az utcák tiszták és biztonságosak,nincsenek rejtélyes gyilkosságok, és tolvajok.Ilyen ország nincs több a világon.Lucius a kőpárkányra támaszkodott, és kihajolt a szédítő magasság fölé. Elnézett balról jobbra.Mordova erős, a várai bevehetetlenek – ez tény.Karmen viszont a maga mowurokból álló seregével a világ legkiismerhetetlenebb, legriasztóbbhatalmassága – ez is minden kétség fölött állt. A Birodalom és Karmen együtt veszélyesek lehetnek.Lucius azon töprengett, az öreg királynak talán igaza van, amikor sorsfordító időkről vizionál.De vajon ki tudná megmondani, hogy az idő, amelyben élnek, sorsfordító? Ki képes előre látni ajövőt?– Figyelsz rám, Lucius? – zökkentette ki a nemest az asztrológus ismételt kérdésével.– Persze – morogta a tárnokmester. – Mit is mondtál?– Azt, hogy megjósolhatnám, lesz a jövőben háború, s hogy az kinek fog majd kedvezni. Acsillagok elárulják, de vajon akarjuk tudni a kimenetelét?– Ha háború jön, hát megtudjuk azt a csillagok üzenete nélkül is. Inkább azt áruld el, Scoron, arégi tekercsek mond-tak valamit arról, hogyan fejeződött be hajdanán a Föld átalakulása. Miért lett

hirtelen vége?Az asztrológus a fejét ingatva ment vissza az asztrolábiu-mok, szférikus csillaggömbök,tekercsek és térképek közé. Hatalmas tölgyfaasztalán, illetve az oldalt emelkedő ingatagnak tűnőfapolcon legalább kétszáz irat hevert, tekercsek, fűzött és hajtogatott papírok, kódexek. Beléjük túrt,mintha keresne valamit, de aztán lemondóan támaszkodott két kezére.– Az iratok mit sem mondanak róla. Valahol van egy feljegyzés, miszerint teljesen soha nemzárultak be a kinti világra vivő kapuk, és néha-néha megjelentek álmodók. E feljegyzés szerint anégyezer évvel ezelőtt történtek okozói, s az álmodók megjelenésének megszüntetői a titánokvoltak, vagy valamiféle varázslat a titánok ellen.– A titánok sziklabörtönükben vannak – felelte a nemes.– Ez akkor azt valószínűsíti, hogy a régi eseményeket sem ők rendezték így, nemde?– De. – Lucius ismét kifelé fordult. – Ha a titánok lettek volna, most ez nem történne velünk. Ámezen felül is sok minden van, mit nem tudunk. Nem tudjuk, miért történik így, ki irányítja azeseményeket. Nem tudjuk, mit akar Karmen, sem azt, hogy kinek az erejét használja. Így nehéz leszharcolni, ha háborúra kerül sor.– Karmen sosem volt velünk, de még ellenünk sem – mondta Scoron. – Neki is utánanéztem aminap, mit is árulnak el róla az égi erők. De az égiek szűkszavúak Karmen esetében. A múltja és ajövője is rejtve van. És van mellette valami… valami idegen.– Ebből sokat megtudtunk – morogta Lucius, aki éppen megpillantotta a palotafal tetejénsietősen haladó revenzai Gorant. – Scoron, tégy meg nekem valamit! Ma este nézz utána Meldianavőlegényének.– Mit akarsz tudni róla?– A jelleméről állíts fel nekem táblát. És ha megtalálod… a jövőjét is nézd meg a csillagokban.– Meglesz, Lucius.– De csak nekem szólj!– Csak neked. – Scoron a nemes hátát nézte, és különös grimasz szaladt végig vonásain. – Hátpersze…Meldiana a várfal tetején állt, ruháját finoman lengette a szél. A hercegnő fehérbe öltözött, s úgymutatott a mágikusan tisztán tartott terméskőfal tetején, mint egy angyal a felhőkön.Már messziről megpillantotta Gorant, és megismerte járásáról, tartásáról. A revenzai lovagünnepi öltözékben jött, lovagi tisztét csak a karjára és vállára erősített könnyített aranyvértezetjelezte. Alatta királykék ruhát hordott, arany-fehér szegéllyel.– Meldiana… – mosolyodott el a szálas, magas férfi.A hercegnő elindult feléje, s a karjában kötött ki. Ahogy az ölelésében tudta magát, egybőlmegnyugodott. Fejét Goran vállára fektette, és úgy szívta be a férfi arcának, ruhájának illatát.– Mire fel ez a sürgős hívás? – kérdezte Goran mosolyogva.– Hiányoztál.– De hát reggel találkoztunk, és találkoztunk volna hamarosan, este. Drabon olyan vágtában jöttutánam a solymászatra, hogy azt hittem, baleset történt veled.– Az is – mondta halkan Meldiana. – Gertrud elárulta, hogy el akarsz menni.Goran még jobban magához ölelte a lányt.– Gertrudnak olyan dologról járt el a szája, amit este magam szerettem volna közölni veled.

– Ne bántsd!– Nem bántom, de meg kell rónom érte. Vele küldettem el kitisztíttatni öltözékeimet, s ebbőlrájött célomra. Nem jól van ez így, hogy tőle tudtad meg, s nem tőlem, ennyi esze lehetett volnaasszony létére.– Jól van… – mondta szomorúan Meldiana. – De most ne Gertrudról beszéljünk.Goran elengedte a hercegnőt, s kicsit eltolta magától, úgy, hogy lássa arcát és tekintetét. Aszemébe akart nézni, miközben komoly dolgokról beszél vele. Szerette volna látni reakcióit, sszerette volna, ha a nő látja, ő is komolyan beszél.– Pár nap múlva útra kelek Revenzába.– Jaj ne!– Mennem kell.– Ne hagyj most itt! – mondta a lány. – Most van a legnagyobb szükségem rád.– Pár hét és újra itt leszek – ígérte Goran. – Apám ellen merényletet követtek el emberei, s bárkivégeztetett párat közülük, még mindig nem érzi biztonságban magát.– Mindig elfelejtem, hogy Revenzában másképpen működnek a dolgok – sóhajtotta Meldiana.– Ha melletted vagyok, akkor bizony én is. Minden másról elfeledkezem.– De nem tudom, mi lesz velem nélküled. Nem akarok önzőnek látszani, de annyira félek, s tevagy egyetlen támaszom.– És bátyád meg öcséid, apád, húgaid és egész Mordov városa. – Goran fél kézzel körbeintett avárfal magasán. Mozdulata befogta Mordov utcáinak harmadát. A hercegnő nézte vőlegényénekhatározott vonásait és arcába hulló hajtincsét, s a világ magasán érezte vele magát. Goran biztatóanmosolygott le rá. – Sehol a világon nem vagy nagyobb biztonságban, mint itt, Meldiana. Ezért ismerek elmenni, ezért is merlek itt hagyni. Ha úgy érezném, veszély fenyegeti az életedet, hozzádláncolnám magam.A hercegnő sírva nevetett. Nem tehetett róla, de folytak a szeméből a könnyek, miközbenmegpróbált erősnek látszani.– Minden összejött, ugye? – kérdezte. – Az idegenek, a Birodalom. Karmen...és most a te apádis.– Sajnos összefüggenek a dolgok – válaszolta Goran és az ujjával törölte le a nő könnyeit. –Nyilván azok bérelték fel a gyilkosokat apám ellen, akik nem nézik jó szemmel a mi esküvőnket.Akik szerint, ha Revenza bárói mordovai feleséget vesznek magukhoz, akkor mindig is mordovaibefolyás alatt fogunk nyögni.– Te is így gondolod?– Nem. Nekem a legszebb pillanat lesz életemben, ha végre az oltárhoz vezethetlek, és ezért azegész báróságomat odavetném. Nem érdekelnek Revenza kicsinyes és szövevényes belügyei, abárók marakodása, a királyi tanács tagjainak összeesküvései. Nem vagyok jó revenzai…– Hála istennek.Meldiana elmosolyodott, és Goranhoz bújt megint.– Engedj lelkiismeretfurdalás nélkül utamra – mondta Goran. – S én cserébe megígérem, hogy aszél szárnyán jövök vissza hozzád.– Nehéz…– Tudom. Nekem is nehéz elmennem, de most maradni is az. Apám leginkább bennem bízik…

– Látod, ebben közösek vagyunk apáddal...és nekem hű fiúként kötelességem menni.– Meldianahallgatott, csak ölelte Gorant.– Jól van – suttogta végül. – Csak annyit kérek, míg el nem mész, minden idődet töltsd velem.Magamba akarom szívni az illatodat, szemed fényét, arcodat. Mindent. El akarom tartalékolni, mintmókus a téli eleséget.– Előtte is és utána is minden szabad percem a tied.Meldiana mosolygott, s lehunyta a szemét. Zárt szemhéja mögül azonban utat talált a könny, ésújólag eláztatta gyönyörű arcát.

Harod az adesszai mocsokból emelkedett föl, olyan mélységekből, amelyekből csak alegerősebbnek van kiút. Apja tolvaj volt, ügyetlen tolvaj, harmincévesen elvesztette a kezét, amikoregy kereskedő levágta egy bárddal, miután húst akart lopni a boltjából (utóbb a kezet a kereskedőkicsontozta és eladta disznóhúsként). Csonkolt apja még ezután is megpróbált csak tolvajlásból élni,de egy este kocsmatöltelékek úgy összerugdosták, hogy elvesztette fél szemét. Félvakon és csonkánmár csak koldusnak volt jó, míg a bőre alá be nem vette magát valami féreg, és zsigerig szét nemrágta. Kínokban fetrengve halt meg egy pocsolya szélén, ruháit és testét a városőrök bottal tolták fela máglyára, s égették el.Anyja sem volt tisztességesebb, a testét árulta, és már korán összeszedte az összes nyavalyát,amit egy kurva csak összeszedhetett. Előbb a körmei sárgultak meg és töredeztek be, majd a hajahullott ki. Végül összeaszott a bőre, vonásai elmosódtak. Ez volt, amit látni lehetett belőle. Amitpedig nem lehetett látni, mert ruhák fedték, azért a férfiak egyre kevesebbet adtak, egészen addig,míg Harod anyja éhen nem halt egy téli éjszakán. Éhen halt és reggelre csonttá fagyott a teste.Harodot az utca nevelte, ami Adesszában felér egy korai halállal. Tízből nyolc gyermek kiterítvevégzi, vérző fejjel, vérző csonkokkal vagy vérző ánusszal. Az utca gyilkos az éjszaka gyilkos, aváros gyilkos… minden árny gyilkos. Egy gyereknek, minél kisebb, annál kevesebb az esélyetúlélésre. Szerencsés, ha valaki befogja rabszolgának, és évtizedekig láncon dolgoztatja egypincében, ami még a kárhozottaknak és lidérceknek is maga lenne a pokol.Harod azonban túlélte a gyerekkort, és mostanra az utca tőle rettegett. Harod elérte, amitkevesen, mindenki tudta, ki ő, de senki nem mondta ki a nevét. Elérte, hogy féljék.…Harod pedig most ott állt az adesszai erőd egy titkos terme előtt. A termet két szörny őrizte.Két mowur.Bent pedig Karmen várt rá.A mowuroknak nem volt szemük. Harod alaposan végigmérte őket, csápjaikat, nyálkás testüketés páncéltüskéiket. Nem e-világi lények voltak, nem hasonlítottak semmire, ami a Birodalom utcáinlófrált, de szerencsére nem is itt éltek, hanem fent, északnyugaton. A mowurok nem húst ettek vagynövényeket, így nem volt szájuk sem. Ők lelkekből táplálkoztak. Senki nem tudta, hogyan és miérttűntek fel e világon, de itt voltak, és nem lehetett kiirtani őket innen.A két mowur egyszer csak megmozdult, kinyúltak oldalra, és kitárták az ajtót Harod előtt.Harod keze a kardja markolatára szorult. Belőle nem fognak enni.– Gyere be! – hallatszott bentről egy erős női hang. Harod az ajtón túl egy nehéz, bordó függönytlátott, ezért nem pillanthatott a terem mélyére. A hang meggyőző volt, parancsoló, biztonságotígérő. Harod a mowurokra nézett, akik szoborként álltak. Mozdulatlanságuk azonban nem győztemeg arról a rablóvezért, hogy bántatlanul elmehet mellettük. Kezét továbbra is szablyája markolatánnyugtatva átsétált a két szörny között be a belső terembe. Az ajtó bezárult mögötte.– Még beljebb! – hívta a hang Harodot, akinek minden lelkierejét össze kellett szednie ahhoz,hogy megőrizze józan eszét. A hang rendkívüli mágikus erővel rendelkezett, úgy bontotta leszemélyiségének elemeit és akaratát, mint pusztító jégeső a sárkunyhót.Félrehajtotta a szövetet, s az adesszai palotaegyüttes talán legelzártabb termében találta magát. Aboltíves mennyezetet tizenkét gigászi oszlop tartotta, oldalt hosszúkás, színes mozaikablakokengedték be a fényt. Réz füstölőtálakban édeskés, érzékekre ható fűszer izzott a parázs tetején, és afehér füst lágyan kígyózott felfelé, körbefonta az oszlopokat, hullámzott, lebegett a magasban.Harod úgy érezte, mintha felhőn járna. Ez elméjének egy hátsó zugában felettébb zavarta, denem tudott tenni ellene. Haloványan úgy érezte, ennek nem szabadna így történnie, ez nem ő… ezvele nem eshet meg. Mégis ment előre, és közben eltűnt lényének az a része, ami azzá tette, ami.Tudta, és ennek ellenére képtelen volt bármit is tenni.Az oszlopok során túl egy mozaikokkal díszített emelvény állt, amelynek négy sarkán négy

égtájat megszemélyesítő alak állt. Demet, a keleti nap, Sophos, a déli meleg, Terolan, a lenyugvóvégek, és Merodis, az északi területek megtestesítője. Karjukban tálak, s a tálakban a Birodalombansoha nem látható növények és virágok. Mágia, villant fel Harod elméjében… az alakok nem csupánszobrok, hanem a világ sarkainak részei.Mintha Demet ránevetett volna…Harod léptei egyre bizonytalanabbá váltak. A rablóvezér elengedte a kardját, és fújtatvaközeledett az emelvényhez. Mint egy beteg bika, aminek a végén már nehezére esik minden lépés.Az emelvényen a szobrok között egy hatalmas trónus terpeszkedett. Arany lábai moguszbölénytformáztak, karfái sárkányokat, hátsó támláján pedig hullámzó emberi alakok és szörnyek fonódtakössze szerelmes ölelésben. A trónuson egy fehér ruhás nő ült, Karmen.Karmen nem mozdult, nézte Harodot, amint eléje lép. A rablóvezér az utolsó lépés után féltérdrerogyott.– Úrnőm… – lehelte.Karmen szemügyre vette a legendás férfit. Tudta, honnan indult, s mivé lett. Mindent tudott róla.Ismerte rideg gondolatait, könyörtelen mozgatórugóit és határtalan vágyát a mások fölötti uralomra.Tudta, hogy a vér élteti, és a kegyetlenség serkentőleg hat számára. Az ő embere volt.– Harod – mondta lágyan Karmen – Sorak fia…– Sorak egy korcs volt, nem az apám.– Harod, Adessza farkasa.Karmen felállt a trónusról, fehér ruhája lágyan lebegett, mint tenger felett a köd. Gyönyörű volt,mint egy istennő és lágyan mozgott, mint egy nagymacska, a tekintete pedig perzselő volt. Életénekközel másfélezer éve alatt milliónyi szenvedést látott, s milliónyi szenvedést okozott, a mosolyamégis olyan ártatlanságot tükrözött, mint az angyaloké. Harod azt érezte, hogy szerelmes. Ez egyolyan érzés volt, ami még nem adatott meg neki. Rajongva nézte a lépcsősoron alászálló jelenést, ésmindent megtett volna érte. Ha azt kéri, akkor kitépi a saját szívét is.– Harod, Adessza farkasa – ismételte meg lágyan az előtte álló varázslatos alak. – Szükségemvan rád. Szükségem van szolgálatodra.– Akármit kérj – súgta Harod –, én megteszem.– Jól van, hűséges szolgám…Karmen mosolygott, amitől Harod az istenek között érezte magát. Megfordult a csodálatos nőután, követte tekintetével, amerre ment.– Tudd, hogy szerencsés korban születtél – búgta Karmen. – Ez az az évszázad, amikorezredévek történéseit fordítjuk meg. Amikor az embert felszabadítjuk, hogy azt tegye, amit akar…Mert mindennek oka van. A világoknak is oka van, s adott a cél, amely felé halad. De ugyan kikérdezte meg az embereket itt vagy ott, hogy ők mit akarnak? Ez nem igazságtalan? Mondd, nemérzed úgy, hogy ez teljességgel igaztalan?Harod hallgatta, de mindez nem érdekelte. Karmen egyetlen érintéséért milliókat ölt volna meg.– Feladatom van számodra, Harod – folytatta Karmen. – Mint a legerősebb, legcéltudatosabbférfinak Adesszában, sőt az egész Birodalomban… Kiválasztott lettél. Régóta figyelem azokat, akikszolgálni tudnak engem, s most itt az idő, hogy te is tedd a dolgodat. El kell hoznod számomravalami fontosat…– Bármit, úrnőm. Mi lenne az?– Vért. Vérre szomjazom.– Kinek a vére legyen az?

– Eronis király lányának, Meldianának a vére. Hozd el nekem Meldianát, és gazdagonmegjutalmazlak érte.Harod térden állva is remegett. Nem csupán a szó, „jutalom” hatott rá ily erősen, hanem Karmenközelsége is. Már érezte a nő illatát, bódító parfümök keverékét, érzéki test meleget és súlyosmágiát. Ezek összekeveredtek, befonták, átmosták elméjét. Semmi mást nem akart, csakengedelmeskedni ennek a hatalomnak.– Úgy lesz. Elhozom neked.– Élve van rá szükségem. Mindenki más veszhet, de rá élve van szükségem, mert a vére frissenkell, ahogy a szíve löki majd ki a mellkasán ejtett seben át.– Értettem, úrnő.– Rendben – intett Karmen, és egészen közel hajolt Harodhoz. Ajka mosolyra húzódott, forrólehelete simogatta a férfi arcát. – De hogy ne legyenek kétségeid, mi lesz a sorsod, ha sikertelenüljársz el, azt is megmutatom neked.A trónus bal oldalán mozgás kelt. Az arany árnyéka mögül, a füstből és színes ablakok fényébőlszőtt ködből kivált egy mowur. Az ocsmány féreg teljes páncélzatban lépett elő, energiacsápját jobbalkarjára tekerte. Mögüle két ember harcos lépett ki, egy rabot hoztak, akinek ellenállását régmegtörték.Harod tekintete Karmen arcáról a kis csoportra rebbent, aztán vissza Karmenre. A nő továbbra ismosolygott és őt nézte.– Őket figyeld, Harod, Adessza farkasa! – suttogta. Kísérteties volt a némaság, ahogy a kiscsoport megjelent, s mozdulataival megkavarta a füstöt. A rab arca véres volt, szeme bedagadt. Azegyik lábát alig húzta, válla leesett, valószínűleg nem egy csontja eltört. A mowur utánanyúlt,kiragadta az emberek kezéből, és maga elé lökte a földre. A rab egy szó nélkül csuklott össze.Aztán a mowur jobb oldali energiacsápja életre kelt, lassan lebomlott a felkarról. Megjelent amásik csáp is, lassan kígyózott elő a szörnyeteg háta mögül, kicsúszott a test deréktáji üregéből.Gusztustalan kígyóként tekergett mindkettő a rab előtt.A két katona lassan kihátrált hátul, az arcukon undor és félelem ült.Harod tudta, hogy a csápok lassú tekergése csak színjáték. Ezek nem csupán a lélek kiszívásáraszolgáltak, de a mowur harcolni is tudott velük, ha kellett. Gyorsan és végzetesen le tud csapnivelük – bár általában nem használják csatában…– Lehet, hogy már láttál ilyet – suttogta Karmen –, de soha nem képzelted magad annak aszerencsétlennek a helyébe, akiből a mowur kiszívja a lélek utolsó energiaszálát is… Hát most lásd!Ez lesz a sorsod, ha Meldiana nélkül térsz vissza Adesszába. De ez lesz a sorsod, hadolgavégezetlenül elbujdokolsz… Mert én megtalállak, akárhova is rejtőzöl.A mowur fel hörrent, mire Karmen feléje fordult.– Igen – adta meg az engedélyt.Harod megigézetten nézte, ahogy a csápok felágaskodnak a rab előtt és hirtelen két oldalróllecsapnak rá. Tompa, reccsenő hanggal ütötték át a testet. Az egyik a koponyát, hátulról, azöreglyuk felől, ahol könnyű behatolni, a másik a bordákat, a szívbe ütve végzetes rést. A rabkiáltásra nyitotta a száját, de csak néma sikoly jött elő belőle, mielőtt szemét és szájüregét elöntöttevolna a vér. Teste remegett, rángatózott, aurája egy pillanatra kivilágosodott, majd elsötétült.Erre a mowur arccsápjai életre keltek, csattogtak, tekeregtek, a szörnyből pedig elégedettmorranás szabadult fel. Nem a szájából, mert az nem volt neki, hanem egész testéből. Karmos ujjaigörcsbe fordultak, mintha csak az élvezet húzná össze izmait.A mowur élvezett, miközben a rab lelkét kiszívta, s foglyul ejtette.

– Ez az én ajándékom egy jó harcosnak – mosolygott Karmen a mowur felé. Közel lépett hozzá,és végigsimított az energiacsápokon. A varázslónő megérezte a rabból kiáradó lelket, s ajka kinyílt,akaratlanul is, testén jóleső vibrálás futott végig.Aztán a mowur kirántotta csápjait az áldozatból, és az élettelen test összecsuklott.Karmen visszafordult Harod felé, ajka és tekintete mosolygott.– Ezt a látványt ne feledd! – mondta. – És most menj, teljesítsd küldetésed mihamarabb!Harod felállt. Vérszagot érzett, és ismeretlen erőt. Ezt az erőt azonban magában is érezte, és mégsoha nem volt annyira biztos semmiben, mint abban, hogy Meldiana a keze közé fog kerülni.– Nem a félelemből hozom eléd Mordova hercegnőjét – mondta –, hanem érted, úrnő.– A végeredmény az, ami számít – mondta Karmen. – Erről a találkozásról pedig senkinek nebeszélj!… Hiszen én itt sem voltam.Mosolygott, mint egy sötét angyal, vagy mint egy titán lelkével bíró sárkány.Harod meghajolt, és lassan hátrálva elindult kifelé a teremből.Harod mögött bezáródott a fogadóterem ajtaja, s a férfinek rögtön kiszáradt a szája, és a szíveúgy kezdett el verni, ahogy még soha. A fejében azonban a vér szabálytalan üteme a gyilkolásritmusát verte. Harod úgy érezte, ölnie kell. Ölnie kell, hogy csillapítsa dühét, amely abból eredt,hogy ő, Adessza város legrettegettebb alvilági vezére majd maga alá csinált egy nő előtt. Karmenelőtt.Karmen nem nő, emlékeztette magát Harod, de ettől nem lett jobb. Nem gondolkodni akart, nemeszmélni, hanem az erejét akarta érezni, azt, hogy van még hatalma.Mélyet lélegzett, majd kihúzta magát, s körbepillantott. Ha most bárki látta volna (leszámítva azajtót őrző két mowurt a háta mögött), az minden bizonnyal a halál fia lett volna.Aztán Harod elindult kifelé.Azon az estén öten haltak meg a kezétől, és egyik sem tudta, hogy miért. Egy rossz pillantás, egyrossz lépés, egy, Harod keze előtt kikért sör… Felesleges halálok voltak, de Harod képtelen voltmagát máshogy megnyugtatni, csak a vérrel. Meleg, emberi vérrel, amely a keze alatt folyt ki atestből. Halálhörgés kellett neki, és az a pillantás, amit az áldozatok rávetettek. Tekintetükben arettegés és az elkerülhetetlen elfogadása. A tudás és a félelem. Harod úgy érezte, bámulat is. Azigazi erő hatalmának bámulata.Másnap reggel a fél város tudta, hogy Adessza farkasa embereket keres egy olyan küldetésre,amelyről gazdagon tér haza, aki hazatér.Ha hazatér.A jelentkezőket azonban nem érdekelte a veszély, hiszen a saját életük számukra mit sem ért.

Hatodik fejezetSteve, miután Deff és Edvir elaludtak (a tündében nem volt biztos, hogy alszik), kisettenkedettaz utcára. Körbe akart nézni a faluban.Gastronis kis település volt, éppen olyan, mint egy magyar zsákfalu, talán négyszáz, ötszázlakosa lehetett, és csak befelé vezetett út, kifelé nem nagyon. Mintha a hazai valóságot kereszteztékvolna egy westernfilmmel, majd beleraktak volna pár parasztot és lovagot, s az egészet megfejeltékvolna CGI-trükkökkel.A házak többnyire fából épültek és alacsonyak voltak. Tetejük lapos, enyhén dőlt, hogy a hó éseső lecsorogjon róla. Kis ablakok, amelyeken koszos üvegfélék feszültek. A házakból mécsesekfénye szivárgott elő, és vetett az utcára szürkés-sárgás foltot. Kevés fény volt, Steve feje felett acsillagok tisztán és élesen ragyogtak.A falunak emellett ezer illata volt. Steve érzett savanyított tejet (és ez máshogy volt savanyú,mint a hűtőjében talált tej), bort, különös fűszerek, néhol hús illatát. Amikor a fogadó utcájából afőtér felé fordult, a keleti szél disznók és tyúkok szagát hozta felé. Ettől Steve nyíregyházinagyanyjának udvarán érezte magát, ahol gyerekként sok nyarat eltöltött. Hallotta is az állatokat,mellettük neszezést, csörrenések hangját, beszélgetést, kiabálást. Árnyak sétáltak el a közelében, afalu élénk éjszakai életet élt.Steve a házak oldalában haladt előre, nem akart feltűnést kelteni. Arrafelé tartott, amerre alegmagasabb épületeket, és a templomtorony foltját, a harangtoronyban a fényt látta.Aztán megérkezett a főtérre, ahol a kocsma és a templom állt. Szintén úgy, mint otthon, mindenfaluban. Az élet itt is ekörül a két szent dolog körül szerveződött meg.A bor és a hit.– Azért nem teljesen idegen itt minden – morogta maga elé Steve.Oldalra fordult és megdermedt.A poros főtér oldalában ott állt a moguszszekér.– Ez nem lehet igaz!Közel sétált, és megtapogatta a hatalmas alkotmány kerekeit. Felnézett az őrtornyokra, amelyeksötét árnyékot vetettek a térre. Mintha egy középkori tengerjáró hajót húztak volna szárazra.– Mit tapogatod, paraszt? – förmedt rá egy katona. – Nem arra van, hogy simogassák.Stevet nem rettentette el a hang.– Soha nem láttam még ilyet – mondta, miután nagy önuralommal visszanyelte a „te vagy aparaszt” beszólást. – Egy kerekeken guruló hadihajó.– Veszélyes időkben ezzel szedjük az adót – enyhült meg valami miatt a katona. – Honnan jöttél?– Először vagyok itt.– Aha.Steve megkerülte a katonát, aki nyilván az éjszakai őrök egyike volt. Tett pár lépést, és elnézett aszekér eleje felé.– És hol az állat, amelyik ezt húzza? – kérdezte. – Talán egy sárkány?Az őr felröhögött.– Sárkány? Moguszbölény. Moguszbölényről sem hallottál?

– Nem én.– Mogusz – ismételte meg az őr. – Az a nagy bölény. Az óriás.– El tudom képzelni… Az őr megvakarta az állát.– Érdekes. Honnan származol?Stevenek fogalma sem volt róla, mit mondjon, ezért úgy döntött, nem mond semmit, csak nézte aszekeret.– Ha nem innen – morogta az őr –, akkor… akkor… ó… akkor te olyan… olyan álmodó vagy.– Álmodó – lepődött meg Steve. – Ja. Meglehet. Az őr végigmérte.– Tudod, hogy a magadfajtákat fel kell kísérni Mordovba?– Mordov a főváros?– Mordov Mordova királyi városa. Merre szálltál meg? Steve hirtelen megbánta, hogy nem tettlakatot a nyelvére.– Egy pajtában kicsit arrébb. De a társaimmal mi is Mordovba tartunk – füllentette. – Csak őkmost pihennek.– Gyere velem! – mondta az őr. – Jó lesz, ha a parancsnokom lát…– Nem tudom – húzódozott Steve. – Vissza kellene mennem a pajtába. Már keresnek.Amint kimondta, tudta, hogy ez nem lehet jó érv. De nagyon nem akart az őrrel a parancsnokaelé menni. Ezek itt katonák, emlékeztette magát. Ez a világ nem Budapest, itt más szabályokérvényesek. S nem tudhatja, hogyan reagálnak, ha nemet mond, vagy ha egyszerűen nem tetszik aparancsnoknak.Akár meg is ölhetik, jutott eszébe.Nem szabadott volna egyedül elindulni, gondolta rögtön ezután.Az őr utána nyúlt, és megfogta a karjánál fogva.– Gyerünk! – mondta durvábban. – Nem kérés volt. Steve nem tudta, mit tegyen.Legszívesebben kiszakította volna a karját a katona kezéből, de ki tudja, mi várt volna rá azután.Felsandított a moguszszekérre. A sötétben is jól látta az őrtornyokat, amik a szekér oldalánaksíkjából kiálltak. Ha erőltette a szemét, úgy vélte, még a katonákat is látja. Talán íjuk van vagynyílpuskájuk. Ha menekül, simán lelőhetik.Ha otthon lenne, simán behúzna egyet a másiknak. De nincs otthon.– Nyugodjunk meg! – mondta kelletlenül. – Megyek magamtól is.– Erre – felelte az őr. Nem engedte el, húzta maga után.– Miért kell a parancsnok elé mennem? – kérdezte Steve.– Nem tettem semmit. Csak megnéztem a szekeret.– Mondtam már, hogy ez a parancs.– És akkor mi lesz, ha odakerülök?– Majd a parancsnok elmondja.– Persze.Megkerülték a szekeret, habár átmehettek volna alatta is. Elhaladtak a kerekek mellett, majdbefordultak a tengely alá. Steve látta a rúdszárnyakat a feje fölött, vastagabbak voltak a derekánális, és vasalás erősítette meg őket. Fölötte megpillantotta a hajtófülkét, az abból kilógó kantárokat,amik a kantárgyűjtőben futottak össze. Úgy érezte, mintha ő maga nem lenne nagyobb harminc

centinél.– Ez óriási – morogta.– Hát még ha napfényben látnád – vigyorgott az őr. – A legnagyobb jármű, ami a földön fut.Csak a hajók nagyobbak nála. Nálatok nincsenek effélék, fogadok.– Mi gépeket építünk, amik a felhők fölött szállnak velünk– vágott vissza gúnyosan Steve. – Meg olyan járműveket, amik úgy néznek ki, mintha tíz ilyenszekeret fognának be egymás mögé.– Hazudsz – mondta az őr.– Azt hiszel, amit akarsz.Látta, hogy elrontotta a katona kedvét, de ennek nem sokáig örülhetett, mert a fickó egyszer csakmaga elé rántotta, és durván előre lökte. Steve nekiszédült egy ajtónak.– Befelé!Benyomta az ajtót, és egy négyzetes helyiségbe került, amelynek famennyezetét két négysorosfagerenda tartotta. A gerendákat barnára festették, nyilván valamiféle páccal a falakat viszontfehérre meszelték. Tisztaság uralkodott mindenütt a fényt az oszlopokra és a falakra akasztottolajlámpák adták.Középen egy hosszúkás asztalnál ültek az adószedők, és bőszen számolgattak. Oldalt, egykisebb, kényelmesebb széken ült a parancsnok, lábát egy zsámolyon nyugtatta, keze alatt kisasztal,az asztalon ezüstkupa.– Kit találtál, Mordus? – kérdezte érdeklődve. – Mondd, hogy valami érdekes, mert ezek mellett– a fejével az adószedők felé intett – megöl az unalom.A Mordusnak nevezett katona közelebb taszigálta Stevet, aki egyre idegesebb lett.– Egy álmodót.– Nocsak!A parancsnok levette a lábát a zsámolyról, és előredőlt. Érdeklődve bámulta meg Stevet.– Ugyanúgy néz ki, mint mi. Mint egy ember…– Nem tudta, miféle állat az a mogusz. Azt hitte, hogy valamilyen sárkány.– Csak találgattam – szólt közbe Steve.– És nem valami készséges.– Készséges vagyok, csak mi is Mordov felé tartunk, és nem tudom, mire fel ez a felhajtás.A parancsnok felállt, s közben megragadta a kupáját. Amint fölállt, látszott, hogy megeresztetteövét, és megoldotta gallérját. Igyekezett kényelembe helyezni magát.Steve kicsit megnyugodott, aki ilyen laza, azzal minden bizonnyal lehet beszélni. Nem lesz ittgond.– Valóban álmodó vagyok, de persze ugyanolyan ember, mint ti – mondta lazára véve. Feltartottakét karját, s kis híján körbefordult, de aztán mégsem tette. Csak vigyorgott. – Egy pajtábanszálltunk meg, itt éjszakázunk. Egy lovaggal és egy elffel, szóval egy tündével vagyok. Márnekivetkőztünk és nem fogunk megszökni.– Mi a neved?– Steve.A parancsnok elvigyorodott.

– Miféle buta hangzású név ez?– Maga kicsoda?– Gombás parancsnok. Gombás, jegyezd meg ezt a nevet! Steve bólintott.A parancsnok körbejárta.– Egy álmodó – hümmögte. – Azt mondják, ti csak megjelentek, aztán egyszer csak eltűntök.Megjelentek, eltűntök. Ezért is kell titeket gyorsan lóra ültetni, és felvinni Mordovba vagy alegközelebbi városba. A legközelebbi város Ravóra. Oda foglak felküldetni. Elias hadúr majdkihallgat és megüzeni a királynak, amit megtudott tőled.– Elmondhatok én most is mindent. Nem kell elvinnetek Ravórába.– A parancs az parancs. És nekem nincs most időm mesékre.– Csak le kell jegyeznetek… Vannak itt írástudók, nem?Steve a parancsnok után fordult, és remélte, hogy valamiképpen meggyőzheti. Ha elég sokatmesél, mint Seherezádé, akkor felkel a nap, és a lovag meg a tünde biztos megkeresik.Legalábbis majdnem biztos.– Valami tényleg érdekel – mondta a parancsnok. – Milyenek arrafelé a katonák? Kemények?Szeretnek harcolni?– Nem tudom. – Steve rossz érzései visszatértek.– Mordus, add oda neki a kardod! – szólt a parancsnok az emberének. – Lássuk, mit tud!– Én nem vagyok katona – nevetett fel Steve.– Akkor majd visszafogom magam – nevetett vele a parancsnok.Az őr odanyújtotta a kardját Stevenek. Steve nem akarta elvenni, erre az őr elővett egy tőrt is, ésaz oldalának szegezte.– Vedd el! – mondta komoran.Steve a szemébe nézett, majd a parancsnokra. Ezek nem viccelnek, látta rajtuk. S csakremélhette, hogy komolyan sem beszélnek. Csupán unatkoznak, és el akarnak szórakozni vele.Steve egy pillanat alatt felszívta magát, és a rövid kard után nyúlt.– Jól van – mondta. – Ha kard, hát legyen kard. Nyilván mert ököllel féltek kiállni ellenem.Gombás elvigyorodott.– Nekem az is jó. Mindegy, mivel kezdjük!Az őr visszavette a kardot és eltette a tőrt. Steve megkönnyebbült kissé. Feltűrte az ingujját, ésmegropogtatta az ujjait. Egy ideig aikidózott. Nem tartott ugyan sokáig, csak három évig, és az is ötévvel ezelőtt, de remélte, hogy a prosztó katona ellen sikeresen tudja majd használni a tudását.– Kicsit berozsdásodtam – mondta szinte vidáman –, de lássuk, ti mit tudtok!A parancsnok még szélesebben vigyorgott, és jobban megoldotta ingének gallérját. Lecsatoltabőr vállvédőjét és a combját védő könnyű páncéllemezt. Az alkarján és a mellén azonbanmegmaradt a bőrpáncél.Steve az adószedők felé sandított. Azokat nem érdekelte az elkövetkező összecsapás fejüketösszedugva vitatkoztak valamin.A parancsnok ekkor belendült, és egy mindent elsöprő rohammal próbálkozott.Steve félreugrott, és megpróbálta elkapni a mellette elzúgó katona karját, de lecsúsztak róla azujjai. Magában káromkodott, mert ha ez az első mozdulat sikerül, lehet, hogy a másik fel sem áll a

padlóról. De hát nem sikerült.A parancsnok tett pár lépést, aztán fürgén megfordult, arra számított, Steve mellette van. DeSteve csak középen ácsorgott.– A mendemondák szerint a Birodalomba érkező magadfajtákból ütőképes sereget lehetkovácsolni – mondta a parancsnok. – Eddig elhittem a szóbeszédet… most azonban már kevéssévagyok bizonyos az igazságában.– Én nem vagyok katona – ismételte meg Steve. – Otthon sem voltam az.. – Kik védik az országotokat?– Hivatásos hadsereg… izé… zsoldosok. De nálunk háború sincs.– A világotokban nincs háború?– A világunkban van. Az országomban nincs. Az utolsó több mint hatvan éve volt.A parancsnok ismét elérkezettnek látta az időt a támadásra.Meglendült, de most nem rohamozott, hanem három nagy lépéssel Steve elé került, és baljával azarcába csapott. Steve elhajolt, de nem elég gyorsan, az ütés széle megérintette, mire úgy érezte,mintha smirglit húztak volna végig arcának bal felén. A mozdulatot azonban nem hagyta abba, féligoldalra fordult, s míg egyik kezével az ütő kart rántotta meg, addig lent maradt jobb tenyerévelalulról a katona mellkasára csapott.Az ütése tompán dörrent a kemény bőrvérten.A parancsnok kicsit megtántorodott, de csak kipördült, nem vesztette el teljesen az egyensúlyát,az ütést pedig meg sem érezte.Nevetett.Steve elhátrált. Ez a próbálkozása már jobb volt, mint az előző, legalábbis ő úgy érezte. Formábafogok jönni, mondogatta magának, formába fogok jönni. Viszont tudta, ha csak egyetlen ütést iskap, nehezen fog felállni a padlóról.A katona harmadszor is támadott.Steve látta az öklét fent, és a mozduló karját alul. Ütést színlelt fölül, miközben alulról tartott afejére. Steve kihajolt az ütés elől, majd teljes lendülettel a katonának rontott, és megtaszította. Aparancsnok most tényleg elvesztette az egyensúlyát, hátratántorodott, és elesett. Egyenesen rá azadószedők asztalára.Az asztal egészben maradt ugyan, de a papírok százfelé szóródtak.Ekkor aztán kiderült, hogy az adószedők a hivatali sorban fölötte állnak a katonáknak. Amit apadlóról feltápászkodó parancsnok kapott, azt nehezen teszi helyre katonaember, még akkor is, hamegfizetik érte. Gombás feje vörösödött, Mordus lassan hátrahúzódott, Steve pedig igyekezett nemvigyorogni.A parancsnok a rá záporozó dühöt persze rögtön továbbadta katonájának és foglyának.Stevet ugyanis rögtön fogollyá minősítette.– Mordus, vidd a szemem elől ezt a tehetségtelen senkit! Fogjál magad mellé egy katonát, éskísérjétek fel Ravórába! Egyenesen Elias hadúr elé. Ha szökni próbál, vágd el a lábszárában az int.Mordus kikísérte Stevet az ajtó elé.– Ha csak egy kicsit is ellenállsz, megkötözlek – figyelmeztette. – Megkötözlek és kicsipkézem afüledet. Mert arra nincs parancs, hogy milyen állapotban kell a városba vigyelek.– Seggfej.

Ebben a pillanatban egy szekerce süvített el a feje mellett, és beleállt Mordus koponyájába. Stevearcára, testére vér freccsent.Üvöltés harsant, és kitört a káosz.

Hetedik fejezetFőnix elfogadta a vizet, de nem kért kávét. Napi egy elég volt, sőt, néha úgy érezte, még sok is.Le kellene szoknia róla. Amúgy sem szereti. Ami reggel kell neki, az is inkább csak a kávé illata. Avalóság illata.– Akkor két ásványvizet kérnék, Regina, az egyiket szénsavmentesen – mondta Aarón Alseda atitkárnőjének, majd leült ő is a bőrkanapéra, ami az iroda árnyékos sarkában állt egy zárnia és egydracéna között.Főnix a kanapéhoz tartozó fotelben ült, mértéktartó egyenességgel. Sosem érezte jól magátebben az irodában, minden túl szögletes volt, élére helyezett és izzadtságszagúan megkomponált. Aberendezés nagy része a szürke különböző árnyalatában készült, s csupán itt-ott volt egy jólelhelyezett piros váza, zöld növény vagy sárga, zsebkendőnyi asztalterítő. Az ablak és az ajtókeretfekete volt. Aarón Alseda feltehetőleg azt hitte, hogy ettől olyan modern lesz.Ráadásul a bőr ülőgarnitúra illata mindent betöltött. Főnix úgy érezte magát, mintha borostyánbaragadt volna.– Hogy mennek a dolgok? – fogta csevegőre az ügynök.– Jól – felelte Főnix, és a válltáskája után nyúlt. Kivett belőle egy szürke színű dossziét. – Nempanaszkodom, megy a munka.– Nyáron voltál valahol? Az embernek el kell mennie valahová lazítani. Fogja a barátnőjét éskilép a városból…– Nem. Valahogy nem jutott rá idő. – Főnix letette a dohányzóasztalra a mappát, pontosankettejük közé. – Ezeken dolgoztam.– Remek, remek – mosolygott a másik, és felvette a dossziét, de nem nyitotta még ki. – Detudod, hogy ki kell kapcsolódni, különben kiég az ember.– Nekem elég kikapcsolódás, ami itt van – bökött Főnix a fejére.Aarón nevetett.– Na, a fantázia szép dolog, de nem lehet belelógatni a lábad, mint a tengerbe.Ha tudnád, gondolta erre Főnix, és kicsit jobb kedve lett. Két éve ismerte az ügynököt, aki párhete egy sokat ígérő megbízással kereste fel, egy animációs rajzfilmhez kerestek tervezőket.Regina visszatért a két pohár vízzel, és precízen kirakta őket két négyszögletű parafaalátétre.– Köszönöm – mondta Főnix, mire az apró katalán nő barátságosan rámosolygott.– Nos, van egy jó hírem – mondta Aarón –, de mielőtt elmondanám, csak megnézem, mit hoztál.Kinyitotta a dossziét, és kivette Főnix rajzait. Főnix számítógépen dolgozott, a képeit úgynyomtatta ki. Mindig elővigyázatos volt, digitális anyagot csak a szerződéskötés után adott át.– Nagyon jó, nagyon jó – morogta az ügynök. Éppen a moguszszekér rajzát tartotta kézben. –Eredeti…Lapozott, és szemügyre vette a bölényt is. Aztán sorra jött a többi rajz, katonák és lovagok,furcsa ruhákban és páncélokban, egy tünde, gír harcos, egy goblin, és különböző karakterek, egykocsmáros, egy földműves, egy vásáros saját szekerén és portékákkal.– Ez micsoda? – mutatta az ügynök egy antropomorf szörnyeteg, egy muhin rajzát Főnix felé.– Egy… egy… – Főnixnek eszébe villant, hogy talán nem kellene elárulni, hogy az valójában

micsoda. Ezért aztán kimondta azt, ami először eszébe jutott, – Musgor.– Musgor? Ezt te találtad ki?Egy fantasztikus könyvben olvasta nemrég, de Aarón irodájában egyetlen könyv sem volt. Nemvalószínű, hogy az ügynök sokat olvasna.– Aha.– Micsoda figurák! – kuncogott Aarón. – Tudtam én, hogy nem fogok benned csalódni.Főnix furcsán érezte magát. Nem tett semmi mást, mint hogy lefestette azt a másik világot. Nemkellett hozzá a fantáziáját használnia… Kicsit csalásnak érezte az egészet.– Nem nagy ügy… – mondta.– Nos, akkor jöjjön a jó hír – folytatta Aarón. – Úgy tűnik, hogy a megbízónak tetszenek aképeid. Sőt kifejezetten beléjük szeretett. Szerződést akar kötni veled.– A filmes?– Ki más?Főnixnek hirtelen kiszáradt a szája és a pohár után nyúlt. Ivott a vízből.– Összehozlak vele – mondta az ügynök. – Amit már mondtam neked, egy középkorban játszódóanimációs filmet szeretne, némi fantasy beütéssel. Az alaptörténet megvan, de keresi a megfelelőfigurákat hozzá, és amikor az első portfoliódat a kezébe adtam, már akkor azt mondta, hogy nagyonszimpatikus. A második adagnál azonban teljesen el volt ájulva. Érted, Joshua? Teljesen odavolt, ésvalószínűleg te tervezheted a rajzfilm látványvilágát.Főnix nem tudta, mit mondjon.– De én… én…– Nyugalom, tudom, hogy ez óriási falatnak látszik. A pénz azonban nem akadály, és ahogyismerlek, te képes vagy együtt dolgozni másokkal.– Tényleg így megy ez?– Hát hogy menne máshogy? Ha nem te, akkor más…– Nem, nem azért kérdeztem.Az igazat nem mondhatta el. Éppen ma találkozott valakivel, aki szintén innen álmodja át magátoda. S vannak még páran. Az elmúlt hetekben hallott mendemondákat odaát másokról is. Feltűnő, seltűnő emberekről. Ha azok meglátják a rajzait…– Persze a rajzfilmgyártás hosszú folyamat, s rád leginkább az elején van szükség. Mirebemutatásra kerül, az hat-nyolc év. Vagy éppen soha. Láttam én már ilyet sokszor. Megvannak atervek, a forgatókönyv, elindul a gyártáslőkészítés, aztán mégse lesz belőle semmi. De ez téged nemkell érdekeljen, mert már az elején ki tudod venni belőle a pénzt. És ez számít elsősorban, igaz?Főnix nem tudta, mit válaszoljon.– Köztünk megvan a szerződés – mondta Aarón. – A másik oldalt igyekszem minél gyorsabbanösszehozni. Csak bólints rá.– Nem lenne rossz…– Nem lenne rossz? – Aarón felnevetett. – Nem lenne rossz? Na, így még egyik ügyfelem sefogadta a munkát. Szóval benne vagy? Benne vagy, vagy sem?– Benne vagyok – bólintott Főnix. – Hat, nyolc év… Az még messze van.Aarón vigyorgott.

– Ez minket egyáltalán nem érdekel…Az ügynök irodája a Via Laietana egyik házában volt, és amikor Főnix kilépett a kapun,automatikusan jobbra fordult, s végigsétált az úton le egészen a kikötőig. Csak ment, ésgondolkodott, miközben a percek és a méterek elfutottak mellette. Egyszerre csak azt vette észre,hogy ott áll a vízparton, s nincs tovább. Előtte a mólók mentén, rendezett sorokban hajók ringtak avízen. Oldalt volt pár kávézó, de Főnix nem vágyott társaságra, így aztán jobbra fordult, keresettmagának egy füves helyet, ahol leülhetett a földre.Át kellett gondolnia, mire is mondott igent.Aarónnak, amikor a rajzokat nézegette, nyilvánvalóan fogalma sem volt, mit tart a kezében. Egylétező világ szereplőit (már ha létezőnek lehet nevezni azt a világot), akiket mások is fel fognakismerni.De baj az, hogyha mások is felismerik? – kérdezte magától Főnix. Egyre többen járnak ott, ésegyszer valaki majd beszélni fog róla. A közvélemény tudomást szerez az álomban létező világról,és már nem lesz titok. Miért ne én lovagoljam meg először ezt a hullámot?Hat, nyolc év nagy idő. Igen. Addig bármi megeshet.De nem lehet csalásnak tekinteni, ha azt rajzolja le, amit lát? Ami van…Főnix úgy volt vele, hogy akkor sem tudna mást csinálni, ha azt kérnék tőle. Hetekkel ezelőttegyszer csak ott, a másik világban ébredt fel álmában, és az eltelt időben az a világ beitta magát abőre alá. Elbűvölte, elvarázsolta. Sok esetben már ébren is ott jártak a gondolatai. Ezernyi új formaés élőlény... és mennyire más érzések.Az a másik világ határozottan félelmetesebb volt, de ez a félelem olyan dolgokat szabadított felbenne, amiről nem is tudott. Az első komoly verekedésnél, ahol a fegyverek előkerültek, Főnixfelfedezte magában a bátorságot. Nem azt, amikor az ember kiáll egy híd közepére és leugrik egygumikötéllel a derekén, vagy elindul egy gyors sodrású folyón egy apró lélekvesztőben, vagy rálépa motor pedáljára, és kihúzatja a gépet a legvégsőkig a la Rierada környéki kanyargós utakvalamelyikén. Ez másfajta bátorság volt, másfajta veszéllyel szemben.Nem tudhatja, mi lesz vele, ha az álomvilágban megölik, ezért aztán úgy kell tekintenie rá,mintha ebben a világban történne. Lehet, hogy nem ébred fel többé itt. Mégis, amikor az elsőkomoly küzdelemben az ellenfeleik kést rántottak, Főnix gondolkodás nélkül belevetette magát aharcba, és kicsavarta annak a torzonborz martalócnak a kezéből a tőrt. Tulajdonképpen megmentettea lovag életét, bár az nem is sejtette… akkor épp a hátát mutatta feléjük.Főnix elmosolyodott, ott, a barcelonai kikötő melletti füvön ücsörögve. Már a szó is, martalóc.Idegen és mesés. Tényleg olyan, mintha egy filmbe csöppent volna bele. Évekkel ezelőtt, amikorszerep játékoztak a haverokkal abban a kis pincehelyiségben a Guell park közelében, mit nem adottvolna egy kis varázslatért… Tizenhat éves koráig vékony kölyök volt, feketében járt az utcán akutya se vette észre. Ráadásul hirtelen nyúlni kezdett, ami még rosszabb volt, csak nőtt, nőtt. Abbana világban azonban nincs mágia, s ezért kezdett el erősítőterembe járni…Mágia… micsoda lehetőségek, és micsoda világ! Aztán ott van Deff és Edvir. Az örökösenmorgó lovag, aki látszólag még a szívén is páncélt visel. Vagy a cinikus, hallgatag tünde. Főnixcsodálattal nézett rájuk, s csak remélte, hogy előbb-utóbb elfogadják őt. Különösen a tündeelismerésére vágyott.Nem véletlenül ébred mindig mellettük, akárhova is menjenek.Főnixnek fogorvos volt az apja, jól menő, hatalmas praxissal. Sosem ért rá foglalkozni a fiúval.Az talán ezért is próbálkozott a szerepjátékokkal, ezért kezdett rajzolni, végezte el aztán apjarosszallása ellenére az akadémiát… és lett belőle egy kis senki. Karikatúra és képregényrajzoló.Főnix döntött.

Elvállalja a munkát, s lesz, ami lesz, megrajzolja az álomvilágot. A lényeit, a hőseit, a városait.Több lesz ez, mint egy animációs film, dokumentum lesz. Olyat ad a világnak, amiről az emberektöbbsége még nem is sejti, hogy létezik.Ekkor megszólalt a mobilja.Főnix kicsit hátrahajolt, hogy ki tudja venni a zsebéből. Rápillantott a kijelzőre, Violeta az.– Szia! – szólt bele.– Szia – mondta a lány. – Merre vagy?– Ööö… Aarónnál.– Nem keltettél fel, amikor elmentél.– Mert olyan édesen aludtál.– Ugye nem felejtetted el a bevásárlást?Főnix egy pillanatot habozott csak. Annyit, míg végigfutott a fején a gondolat, hogy milyenbevásárlást, s aztán bevillant a válasz is, Violeta az őszi cipőkészletét akarja ma megvenni.– Elfelejtetted – mondta a lány. Nem kérdezte, állította.– Bocsáss meg! – felelte Főnix.– Ó, sejthettem volna. Az utóbbi időben nem figyelsz rám…– Teljesen tele volt a fejem a munkával.– És most akkor mi lesz?Főnix sóhajtott. Nem sok kedve volt a bevásárlóházakhoz, meg a boltokhoz. Tompa nyomástérzett a gyomrában. Nagyon nem akart most emberek közé menni.Ilyen emberek közé.– Most éppen cigiszünetet tartunk – hazudta. – Aztán vissza kell mennem.– Akkor ugrott a ma délutáni program?– Azt hiszem, igen.Hallatszott a néma vonalból, hogy Violeta megsértődött.– Már nem szeretsz, ugye, Joshua?– Ezt miből gondolod? – lett ideges egyszerre Főnix. – Mert nem megyek el veled ma délutánvásárolni?– Az utóbbi időben úgy megváltoztál.– Dolgozom.– Nem, ez nem a munka. Van valakid?– Úristen! Dehogy van!– Biztos?– Ennél semmi sem lehet biztosabb. A lány szipogott.– Akkor nem értem.Én sem, gondolta Főnix, majd vett egy mély lélegzetet.– Kicsim, most mennem kell. Biztosítalak arról, hogy semmi baj nincs, csak ma délután nemérek rá. Érted?

– Igen.– Akkor jó. Este találkozunk.– Te jössz fel hozzám vagy én hozzád?– Gyere fel hozzám…– Jó. Nem akarunk beszélni valamikor az összeköltözésről?– Ezt a témát ne most – mondta Főnix. – Szeretlek… szia.– Szia – mondta Violeta lemondó hangon. Főnix kinyomta a telefont, és sóhajtott.Ő is úgy érezte, hogy sokat változott. Szerette a lányt, de valahogy egyre távolabb került tőle.Ahogy régi önmagától is. És ez ellen nem tehetett semmit.

Nyolcadik fejezetSteve rögtön hasra vágta magát, és bemászott a szekér kereke mögé. Mire beért, a szörnyek márelözönlötték a falu főterét. A moguszszekér magasságából húrok pendülése hallatszott, majdnyílvesszők süvítése, és a szörnyek első sora orra bukott. A második és harmadik sor azonbanrögtön átmászott rajtuk.– Muhinok!… – jött egy férfihang oldalról. – Támadnak a…A mondat félbeszakadt, hörgésbe fulladt. Sikoltás szállt a házak felett.A muhinok nem önmagukban támadtak, hanem emberekkel kiegészülve, s nem egy irányból,hanem mind a négy égtáj felől. Nem sok kétséget hagytak szándékuk felől, a szekeret akartákelfoglalni. Az összegyűjtött adóra fájt a foguk.Az éjszaka sötétje tovatűnt, fellebbentek az első hatalmas lángcsóvák, a támadók megkezdték afalu felgyújtását. Kikergették a lakókat a házaikból, aztán lemészárolták őket.Steve meghúzódott a kerék mögött, és döbbenten bámulta a vérengzést. A környező utcákból amuhinok beszorították a falusiakat a térre, és azok testének fedezékében rohamoztak. A szekérmögül, a házból, amelyben az adószedők dolgoztak, katonák rontottak elő, éppen csak felrántottöltözékben, nyilván ők voltak a pihenősök. Elszáguldottak Steve mellett, és a szekér hasa alólrontottak neki a támadóknak.Pár falusi, miután a katonák háta mögé került, a szekér felé menekült. Fedezéket keresverohantak hátra.Steve mozdulni sem bírt, megbénította a döbbenet. Amit látott, az a véres valóság volt, csontighatoló sebek, kiömlő belsőségek és vér, haldokló emberek. Egy pillanat alatt megfordult vele avilág, undor és harag öntötte el. Keserűség és félelem. Olyan erősen, amilyen erős érzelmeket mégsose érzett magában.Amit látott, elsöpörte minden felsőbbrendűségét, nemtörődömségét, lazaságát. A külső világjogbiztonsága nem készítette fel semmilyen hasonló eseményre.A támadók negyedik sora már csáklyákat és létrákat is hozott. Látszott, hogy nem véletlenszerűtámadásról van szó, hanem előre eltervezett rohamról.A gyalogos katonák nem sokáig állhattak ellent, a túlerő elsöpörte őket. Az utolsót Steve mellettölték meg. A katona hátrazuhant, felsőteste belógott a szekér alá. Steve bámulta a megdermedőarcot, kiüresedő tekintetet, amelyben még a kinti lángok is fakóvá halványultak.Kis híján elhányta magát.Deff a csatazaj kitörésekor rögtön felugrott. Éber volt, mint egy vadászkutya a rókalyuk mellett.Körbepillantott.– Hol a fiú? – kérdezte. – Eltűnt vagy kóborol?– Kóborol – felelte Edvir, aki már öltözött is, csatolta fel magára fegyvereit.– Megmentjük? – kérdezte Deff. Edvir csak egy pillantást vetett rá.– Ó – mondta Deff. – Úgy érzem magam, mint egy szárazdajka.– Mondtam én bármit is? – kérdezte Edvir. – Na, öltözöl már, vagy megvárod, míg berozsdálnaka fegyvereid?Avatott kezekkel segített Deffre csatolni a páncélokat, és pillanatokon belül készen álltak acsatára. Akkor már a támadók üvöltése a pajta elől és a fogadóból egyaránt hallatszott.

– Nem lesz probléma a túlerő? Csak a hangzavar miatt gondolom.– Annál nagyobb a dicsőség.– Akkor nincs más hátra, mint előre – morogta Deff. – Szabadítsuk meg a molnárt ezektől afajzatoktól!Karddal a kezükben rontottak ki a pajtából, s már a második lépésnél muhinokba botlottak. Azotromba szörnyek felnyársaltatták magukat szempillantás alatt, meglepetésként érte őket a lovag ésa tünde. A mögöttük jövők azonban szekercével, buzogánnyal, karddal, láncokkal, szóval amivelcsak lehetett, támadtak.Edvir a könnyed tündekarddal úgy táncolt, mintha egy fuvallat lenne csak. Lépett, ugrott, slecsapott. Suhintása nyomán fejek hulltak a porba. Deff harci stratégiája teljesen elütött ettől. Őtbivalyok és oroszlánok sem állíthatták volna meg, hatalmas testi erejét és félelmetes kardcsapásaithasználva vágott utat magának a malom felé.Nem számolták sem a muhinokat, sem a martalócokat, akiket levágtak, nem volt rá idejük. Havalaki akarja, majd hajnalban összeszedegetheti a végtagokat, s kirakhatja a testekhez őket.Kiszámolhatja, hány támadó lelte a halálát ott, a falu szélén.Steve arcától alkarnyi távolságban másztak fel a muhinok a moguszszekérre. Szerencséjérefelfelé néztek, s nem lefelé, a kerék mögé pedig végképp nem. Különben is, akinél nincs fegyver, azkésőbb is megölhető. Előbb Elias hadúr katonáival kell leszámolniuk.Pár tüzes íj csapódott a szekér oldalába, de a különleges fa nem fogott tüzet.Steve még kisebbre húzta össze magát, s most már átkozódott, mert a támadók elzárták amenekülési útvonalat, körbevették a szekeret, és nemcsak azt, de az elöljáró házát is támadták. Nemvették észre. Még nem.A távolban a házak egyre terjedelmesebb lánggal égtek. Előterükben száz és száz szörnyetegkörvonala rajzolódott ki, hosszú árnyékot vetve a földre. A szörnyek nem adták fel, másztak aszekér oldalán. Ha tízből kilencen le is hullottak, a tizedik felért. Lassan elfoglalták a szekéroldalából kitüremkedő katonai erkélyeket, megküzdöttek Elias hadúr embereivel, és felkoncoltákőket. A szekér belsejébe azonban még nem jutottak be, az erkélyek kivezető ajtajai zárva voltak.Steve előtt gyorsan növekedtek a hullahegyek. A támadók azokon hágtak feljebb és feljebb.Páran szekercéikkel és vágófegyvereikkel a szekér oldalát kezdték csépelni, hátha lyukat üthetnekbele. Néhányan alákerültek, hogy alulról üssenek rést.Egyelőre a szekér alját méregették, kopogtatták, sőt volt, aki máglyát akart gyújtani a hátsótengely mögött, és nem fedezték még fel Stevet. De csak idő kérdése volt, mikor tűnik fel, hogy vanmég egy élő ember a közelükben.Egy láb jelent meg Steve feje mellett, egy emberhez tartozott. A láb tulajdonosa rövidkardottartott a kezében, amit Steve a római gladiushoz talált hasonlónak. Kezét bőrkesztyűbe bújtatta,ruháján vérfoltok éktelenkedtek.Az álmodó nem mert lélegezni sem.A fickó felfelé nézett, ő is a szekér alján keresztül keresett behatolási helyet. Megállt, a karddalfelnyúlt és megböködte a szekér hasát. Egy résbe beillesztette a kardot, feszegette, majd feladta.Aztán mintha megérzett volna valamit, lepillantott, és tekintete összekapcsolódott Stevetekintetével. Az álmodó volt a gyorsabb.Maga sem értette, hogyan esett a dolog. A kardhoz kapott, az élénél fogva ragadta meg, éskitépte a fickó kezéből. A támadó meglepődve kapott a fegyvere után, majd hagyta veszni, és Steverevetette magát.Steve akkor már a markolatot fogta, ami belecsúszott a kezébe, de fordítva, hegyével lefelé, majd

az idegen súlya alatt oldalára dőlt. Steve oldalára fordult, karja a háta mögé került, beszorult a testealá. Megpróbálta kiszabadítani, ezért lerúgta magáról ellenfelét, aki csak visszamászott. Stevefordult, a kard hegye a háta mögött felfelé meredt. És az idegen pontosan belehasalt.Mintha egy szövet szakadt volna át, aztán még egy. Steve érezte a rázuhanó testet, amiben márnem volt szándék vagy akarat… mert nem volt benne élet.Edvir jutott el először a malom oldaláig, és miközben két támadót is feltartott kardjával,bepillantott az épület belsejébe. Látta a molnárt és családját holtan feküdni az asztal körül, látta amuhinokat, amint a szekrényeket, ládákat forgatják át, s ahogy egyikük a kandalló tüzét kirugdossaa padlóra.A tünde a következő csapásnál erősebben vágott, s aztán még erősebben és gyorsabban. Ajkapengevékony lett, tekintetébe hideg tűz költözött. Deffnek semmit nem kellett mondani,mindenkinél jobban ismerte a társát. A lovag szúrt, és a kardján ragadó muhint aztán egy félkörívesmozdulattal a többiekhez vágta. Torkából üvöltés hangzott fel, amitől hátrébb léptek támadói… Decsak egy másodpercre, mert aztán megint támadtak.Sokan voltak.Túl sokan. Ha a tünde tényleg tudott volna repülni, akár a szél, láthatta volna, hogy ellenfeleikszáma meghaladja a százat.De nem adták fel.Steve ledobta magáról a halott testet, lassan megfordult, visszahúzta a kardot, és a pengét nézte.A vért a pengén, és a kezén, ahová lecsorgott.Nem volt balhés típus. Nem ment ki tüntetésekre politikai célokért vagy gyermeteg nevű virágokmegmentéséért. Nem érdekelték az ellentüntetések, a focimeccsek, sem a focimeccsek utáni balhék.Mindezeket a tévében nézte, az esti híradóban, vagy még ott sem. Minden ilyen eseményt csupánegynapos hőbörgésnek tartott. Hülye gyerekek feszültségének levezetése, s mint ilyen, nevetséges.Most azonban embervér volt a kezén, és előtte egy ember hevert. Olyasvalaki, akit ő ölt meg.Borzasztó volt érezni, ahogy a penge a húsba hatol, de az is szörnyű volt, amikor kihúzta onnan.– Ott van, ott van! – hallotta ki a támadás hangzavarából hirtelen.Steve abban a pillanatban tudta, hogy róla van szó. A fegyverét előre tartva pördült a hang feléültében. Egy disznófejű alak nézett rá apró fekete szemével a túlsó oldali kerék mellől. Kiáltásáratöbben felfigyeltek, és észrevették Stevet.Steve a legvégsőkre is elszánta magát. Jöjjenek csak, nem adja olcsón az életét.Ekkor két erős kéz megragadta a gallérjánál fogva, és kirántotta a szekér mellé. Ostobamuhinpofa vigyorgott le rá. Egy ember ezzel egy időben lefogta fegyvert tartó kezét, és kicsavartabelőle a rövidkardot.– Nocsak – mosolygott az ember, és Steve kardját döfésre emelte. – Ennek így kell lennie…Sokáig bírták volna, Deff és Edvir, de nem annyira, mint ahány ellenfelük volt. A lovag páncéljaa sok becsúszott ütéstől és vágástól már teljesen eldeformálódott. A horpadások akadályozták amozgásban, és levegőt sem tudott venni egy, a mellkasába nyomódó fémszilánk miatt. Annyit tudotttenni, hogy fejéről ledobta a sisakot, az izzadtság azonban így a szemébe folyt. Néha vakon vágottcsak, ám a penge súlyából tudta, hogy így is talált.– Bírod még? – kiáltotta Edvir felé a lovag.– Egy nappal tovább, mint te – kiáltotta vissza Edvir. Könnyű pengéje számtalan sebet ejtett, demíg a lovag karjának egyetlen ütése halált okozott, Edvir inkább csakmegsebesítette ellenfeleit. Két-három csapás is kellett hozzá, hogy a halálba küldje őket.

– Erősebben, tünde! – kiáltotta Deff már-már vidáman. – Nincs időnk szórakozni.A tünde nem válaszolt. Ha pontosan szúrhatott volna, egy mozdulat is elegendő lett volna.A malom lapátjai megálltak a magasban, a malom felső szintjeire jutó muhinok tönkretették afogaskerekeket. Ketten közülük kimásztak a lapátok egyikére, és felülről próbálták megbecserkészni a tündét.Edvir nem vette észre őket és Deff figyelmét is lekötötték a támadók.A két muhin egy majom ügyességével ereszkedett lejjebb és lejjebb. Az egyik tőrt vett a szájába,hogy minél gyorsabban kézbe tudja venni, ha a tündére veti magát. Gonosz szeme vérszomjasánvillogott, pupillája összeszűkült. A másik szablyát fogott a kezében, amelynek éle felfelé állt.Összenéztek… és egyszerre a tündére vetették magukat.A zuhanó muhinokat árnyékuk árulta el. A tűz, amely a magasban kicsapott a malomból,árnyékot vetett nekik. Edvir oldalra hengeredett, inkább a megérzése, mintsem érzékei parancsára,így a tőrdöfés, amit neki szántak, a földet érte. A tünde vágott, a muhin karját találat érte.Vinnyogott, s a másik kezével tépte ki a földből a tőrt, s vetette magát társa után, aki már a tündenyakán volt.Edvir egyik kezével a gyilkos szablyavágást fogta fel, a másikkal egy embert döfött le fektében,alulról felfelé. Kardját azonban el kellett engednie, így volt képes megragadni a muhin torkát, studta őt oldalra fordítani. Rögtön ezután egy tőrrel kellett szembenéznie, ami belefúródott a vállába.Most az ellenkező irányba hengeredett, így tépve ki a tőr nyelét ellenfele kezéből. Rúgott, amásodik muhin elszállt.Az események gyorsan követték egymást. Edvir kikapcsolta magában a fájdalmat és kirántottavállából a tőrt, idejében ahhoz, hogy a szablyás muhin torkába döfje, miután annak fegyveres kezétoldalra ütötte. A tőrt azonban ezek után se engedte el, és vérrel, nedvekkel együtt kitépve a másikellenfele mellkasába hajította.Legyőzte őket, azonban ott állt fegyver nélkül. Felugrott, s három támadóval nézettfarkasszemet. Azok vigyorogtak vagy vicsorogtak, a félhomályban villogó fogaikat lehetett csaklátni. Észrevették, hogy a tündénél nincs fegyver.Deff is látta, de nem tudott segíteni. Az ő nyakán négyen voltak.Edvir kihúzta magát.– Az első kettő biztosan meghal – mondta. – Kik lesznek azok?És a muhinok rárontottak.Steve várta a halált, de a fegyvert tartó harcos egyszer csak eltűnt fölüle. Először a felsőteste tűntel, majd rögtön utána a maradék is. Steve bambán pislogott, rájött, hogy vér freccsent a szemébe,attól nem lát.Újfajta sikoltásokat hallott, a magasból, és maga körül, szinte mindenhonnan. Arcát törölgetveült fel, és élete legmegdöbbentőbb látványával szembesült, ötlépésnyire egy hihetetlen alak állt, sdémonként osztotta a halált. Vállán köpeny lobogott, bőrköpeny, de nem átlagos anyagból, kezébenelektronkard villant, a kardon aranyosan izzó rúnák. Mozdulatai emberfelettien gyorsak voltak, ésgyilkosan pontosak. Támadói a kar és a kard együttes hosszánál közelebb nem kerülhettek hozzá, sha meghaltak, hát egy villanásban haltak meg. Némelyik félbevágva sikoltott, felfogta saját halálát,miközben már nem volt teste…Az alak nem volt fiatal. A lángok megvilágították ezernyi ránccal szabdalt arcát. Hajába őszescsíkok vegyültek, bőre aszott volt, alakja csontos, szálas. Mégis, úgy mozgott, mintha húszéveslenne. Mozdult a fegyvere, s ő maga egész testével robbant utána. Köpenye félkörívben lendült… ésSteve nem hitt a szemének, a köpeny árnyékába került muhinok egyszerűen eltűntek.

Az ismeretlen forgószél volt és daráló. Hullahegytől hullahegyig lebbent, és darabolt. Aztánamikor már a földön senki sem támadt rá, fellendült a szekér kerekére, s még följebb, az erkélyekegyikére, és fentről úgy potyogtak a támadók, mint érett fáról a szilvák.Steve felállt, és tétován kibotorkált középre.Elias hadúr életben lévő katonái is új erőre kaptak, és ellentámadásba mentek át. Kinyíltak azajtók a moguszszekér tetején, és megtisztították az alkotmányt a támadóktól.Ám ezzel még nem volt vége, a muhinok még egy hulláma hátra volt.Steve meghallotta az üvöltést a háta mögött, és megperdült. Az első, amit látott, egy dárda volt,amit elhajítanak feléje.Edvir tényleg megölte az első kettőt. Puszta kézzel törte ki a nyakukat, s egyikük halott kezébőlmég a kardot is sikerült kitépnie, amellyel aztán a harmadikat szerencsésen félbeszelte. Ám közbenúgy fordult, hogy sebesült válla védtelen maradt.És érezte, hogy ismét beleszalad egy penge.Elvesztette a testsúlyát, és térdre zuhant.– Neeee! – ordította Deff, és kétségbeesett kísérletet tett, hogy barátja felé áttörjön.Ám nem volt semmi esélye arra, hogy időben odaérjen.A dárda repült, majd kettétört és a földre hullott. Steve és a támadó között hirtelen megint feltűntaz ismeretlen alak. Aztán már nem volt olyan, hogy támadó, mert a dárdát elhajító alak kétfelé dőlt,szabályosan kettéhasította a köpenyes védőangyal.Másodszor mentette meg az életét.Steve mellett feltűnt egy katona.– Ezt nevezem szerencsének – mondta vigyorogva Stevenek.– Ki ő?– Egy sárkánypap. Ha ő velünk van, senki nem áll meg ellenünk…Steve kezdte ugyanezt hinni. A katona a sárkánypap oldalán rontott az újonnan támadókra, slátszott, hogy teljes biztonságban érzi magát.Steve pedig csak állt, nézte a káoszt és a gyilkosságokat maga körül, és azon vette észre magát,hogy már-már gyönyörrel szemléli a sárkánypap mozdulatainak céltudatosságát és könnyedségét.Edvir fáradtan elmosolyodott.Aztán féltérden maradt, mert leendő gyilkosa egy nyílvesszővel a nyakában dőlt mellé.Egetverő bömbölés hallatszott balról, és egy gigászi fekete test csapódott a támadók közé. Amoguszbölény vágtatott be a malom elé, elsodorva, agyontaposva a támadókat. A marján egymagas, vékony alak ült, kezében íjjal, a húron nyíllal. Célzott és lőtt, s Deff is megszabadult egyellenfelétől. ,A bölény megtorpant, és forogni kezdett. Minden lépésével muhinok és martalócok tucatjaitdöngölte bele a földbe. Dühödten tombolt, a fejét leszegte, és orrával szórta szét a támadókat. Fújt,szuszogott, gyilkolt. Maga volt a megtestesült végzet.Edvir új erőre kapott, s magához ragadta kardját. Deff üvöltött, és úgy viselkedett, mint maga abika. Legázolt mindenkit, aki elé került.A támadók hamar rájöttek, hogy semmi esélyük, és visszavonulót fújtak. Megfordultak, ésgyorsan elnyelte őket az erdő és az éjszaka sötétje.A moguszbölény megtorpant, és egyik pillanatról a másikra kezesbáránnyá vált. A nyakán ülő

alak felállt, elrugaszkodott, és hatméternyi zuhanás után Edvir mellett ért földet.Egy tünde asszony volt. Edvir arca felragyogott.– Elesztriel!A nő a nyakába borult.– Rég nem láttalak, de soha jobbkor nem érkezhettem.– Megoldottuk volna – mondta a lovag. – Kicsit lassabban, de sikerült volna.– Persze – mondta Elesztriel. Kibontakozott Edvir öleléséből – Ne mondj köszönetet!– Hát virágot nem szedek neked. Elesztriel nevetett.– Bent még folyik a harc – morogta a lovag. – Nekem mehetnékem van…Erre meglendültek, hogy a fegyvert ragadó túlélőknek és Elias hadúr életben maradt katonáinaksegítsenek megtisztítani a falut.

Kilencedik fejezetFőnix Gastronis főterén jelent meg a semmiből, de egyáltalán nem keltett feltűnést. Akik ugyanisa főtéren voltak, mindnek volt feladata, a romokat takarították el.Főnix ezt utálta legjobban, minden egyes alkalommal hosszú percek kellenek, míg megtudja,mibe csöppent bele. Láthatóan ezt a falut támadás érte. De mivel itt jelent meg, itt lesz Deff ésEdvir is valahol. Meg kell keresnie őket…A házak fele leégett, a másik fele megsérült. Az emberek arcáról fájdalom és kétségbeeséssugárzott, és mindent megszáradt vérmocsok borított. Főnix tétován bóklászott, nem tudta, kitszólítson meg. Hiszen mindenkinek akadt fontosabb dolga annál, hogy beszélgessen vele.Aztán meglátott egy szekeret, tele halottakkal. Muhinok és emberek egyaránt feküdtek rajta.Mindegyiknél beállt már a hullamerevség. Groteszk látványt nyújtottak, szétálló lábakkal éskezekkel. Mögöttük halottak ácsorogtak, nekidöntötték őket egy kiégett ház falának.Főnix a templom felé fordult, onnan éppen egy temetési menet indult útjára. Gyászolók azonbanalig akadtak, kevesebben voltak, mint maguk a holtak, négyen hat testet kísértek a temető felé.Artus papja nem ment velük, pedig tiszte szerint az élen kellett volna haladnia. Ám újabb holtaknakkellett megadnia a végtisztességet. Napok óta megállás nélkül temetett.Főnix tehetetlenül állt. Ahhoz nem érzett magában elég erőt, hogy a gyászolókat megközelítse, alevágott és csonkolt halott szörnyek láttán viszont undor töltötte el. Oda azért nem ment. Végülmeglátott egy lovagot, aki még csak nyomokban sem hasonlított Deffre. A lovagon fényes páncélcsillogott, kardhüvelyét két gyémánt díszítette, és sisak nélkül hagyott haja bőszen lobogott aszélben. Úgy állt, mint egy szobor, a falu biztonságot adó szobra.Főnix odament hozzá, és megszólította.– Egy Deff nevű lovagot keresek.– Azt a békétlent gondolod? – kérdezett vissza a lovag. Főnix tökéletesnek találta a jelzőt, rögtönráismert belőle Deffre. Bólintott. – Bent fekszik az elöljáró házában és masszíroztatja magát!– És a tünde?– A férfi vagy a nő? Főnix meglepődött.– Nő is van?– Hogyne lenne – biccentett a másik. – Sokan köszönhetik neki az életüket.– A férfi.– Ő valahol itt járkál, és mindenbe beleüti az orrát. Főnix úgy gondolta, Deffet keresi megelsőként. Az elöljáró háza ott volt előtte. Betört kapukkal és leszakított ablaktáblákkal ugyan, demég állt.Deff három összetolt asztal tetején feküdt, alatta szalmával kirakott zsákok, mellette egynagydarab, határozott asszony, aki úgy gyúrta a lovag vállát, hátát, derekát, mintha kelesztett tésztalenne. Deff nyögött, sóhajtozott, fogát csikorgatta, de mindezzel együtt látszott az arcán, hogyélvezi a dögönyözést.Aztán észrevette Főnixet, és már nem élvezte annyira.– Ó, hát visszatértél? – nyögte.– Mi történt itt? – kérdezte Főnix a lovag mellé lépve. Amaz könyökére támaszkodvafelemelkedett, de rögtön akkorát kapott a hátára, hogy vissza is zuhant az asztalra.

– Azt a lókötő mindenit – kiabálta fájdalommal a hangjában. – Hát nem összetörni kell, hanemösszerakni.– Akko' feküdjön nyugodtan! – hajolt fölé a gyúró asszonyság. – Me' ha kell, előtte még össze iscsomagolom!– Jól van, no… Főnix kivárt.– Szóval mi történt itt? – kérdezte még egyszer.– Muhin és emberi horda tört rá a falura. A Birodalomból jöttek, és az adóra fájt a foguk.– Az adóra?– A moguszszekér, amit az úton láttál.– Emlékszem.– Itt szálltak meg, és az első este megtámadták őket. Több százan voltak, ha nem több ezren.– Edvir jól van?– Két szúrást kapott a vállába, de kutyabaja.– Két szúrásra azt mondod, nem számít? – döbbent meg Főnix.– Kint lófrál valahol azzal az Elesztriel nevű tündével, és nagyon jól érzi magát. Hidd el, fiam,jobban, mint én.Az asszony a lapocka alatti izmokat kezdte masszírozni, amitől Deff arca egy jó időre görcsbeugrott. Főnix megint csak várt.– És az idegennel mi lett? Azzal a másikkal, amelyik akkor jelent meg, amikor eltűntem. Stevevolt a neve.– Steve, Steve! – A lovag nyögött. – Túlélte. Egy sárkánypap mentette meg. Nagy csata volt, azutóbbi év legnagyobb csatája.Az asszony Deff válla alá nyúlt, és egy erőteljes mozdulattal oldalra fordította a lovagot. Aztánmegragadta a karját, kicsavarta és húzott egyet rajta. Előbb a csontok roppanása hallatszott, majdDeff üvöltése.– Beste asszony!… – üvöltötte, mire az asszony egy rongyot tömött a szájába.– Fogja be! – mondta cseppet sem kedvesen. – Vagy betapasztom. Há' milyen férfi maga, ha eztsem bírja?Főnix úgy vélte, itt semmire se fog jutni.– Elmegyek, megkeresem Edvirt – mondta, de a lovag meg se hallotta.A rongyot köpködve morgott, de ideje nem volt végigmondani, mert egy újabb mozdulattal azasszonyság előbb gerincre vágta, majd a másik karjával is megtette ugyanazt, mint az elsővel.A lovag ordítása közben menekült ki Főnix a teremből.Edvir és Elesztriel a sebesültek ellátásánál segédkezett. A két tünde tökéletesen ismerte agyógyfüveket, és gyorsan, pontosan kötöztek sebet. Miközben dolgoztak, körülöttük élelem és italgyűlt, bármennyire is kevés maradt belőle a pusztítás után, a falusiak hoztak bőven, így rótták lehálájukat. A tündék ugyanakkor a lábadozó fekvőbetegeket táplálták vele, ők maguk alig ettek.A faluban nem volt ispotály, ezért az egyetlen épen maradt műhelyben, a kovácsnál helyezték ela sérülteket, illetve a kovács háza előtt. Főnix az útmutatások alapján könnyen megtalálta Edvirt.– Mennyire értesz az orvosláshoz? – kérdezte Edvir, amikor Főnix melléje lépett. Egy csepp időtsem vesztegetett udvariasságra vagy a tünde nő bemutatására. Éppen egy sebet varrt össze apró,

szabályos öltésekkel.– Sajnos semennyire – intett nemet Főnix. – Legfeljebb azt tudom, minek hol kell lennie azemberi testben.– Akkor itasd a betegeket és kérdezd meg, mire van szükségük – lépett melléje az ismeretlentünde nő, és egy csajkát nyomott Főnix kezébe.Főnix egy pillanatra rajta felejtette a tekintetét. Gyönyörű volt, nem csak azért, mert tünde volt, smint minden tünde, légies, bájos arcú és letisztult tekintetű. Tünde szemmel is a szebbek közétartozott, minden vonásából egyfajta belső erő és nyugalom sugárzott.– Főnix a nevem – mondta kicsit bénán.– Elesztriel. Indulj már!Hamarosan újabb sérülteket hoztak, a birodalmi hordák menekülésük során megtámadtak egykereskedelmi karavánt is. A túlélőket a király katonái szedték őssze.Tizennégyen voltak, némelyek csak felszíni sérülésekkel, zúzódásokkal, mások mély, nyíltsebekkel, törésekkel. A legrosszabb állapotban az a férfi volt, akinek megégett a fél teste. Bőrefelhólyagosodott, a ruha szövetszálai beleolvadtak a húsba.Elesztiel először őt vette kezelésbe. Megitatott vele valamit, amitől a fájdalmai elmúltak, és asebesült álmodozó tekintettel méregette a kovácsműhely szerszámait. Aztán a tünde nő hűs vizethozatott Főnixszel, amibe porrá tört leveleket kevert, és olajakat. Könnyű, fehér lepedőt merített agyógyvízbe, s azzal borította be az égett testrészeket.Közben Edvir a tőrével és a kovácsszerszámok segítségével egy combban maradt nyílhegyetoperált ki. Sebesültje nem kapott fájdalomcsillapítót (a tündék igyekeztek csak a legszükségesebbesetben adni, mert szűkében voltak belőle), ezért egy posztóval betekert fadarabra haraptatták rá.Edvir ügyes volt, a sebesült mégis véresre harapta az ajkát.Főnix pedig csak állt ott bénán, és arra gondolt, hogy a legrosszabb rémálmában jöjjön előhasonló pillanat. Mert rajzolt már ugyan csatát, lehulló fejeket, kivégzéseket egy fantasyképregénybe, amely El Cid életével foglalkozott egy alternatív és mágikus történelemben, de arajzok és a valóság (az álomvilág valósága) nagyon messze álltak egymástól. A kocsmaiverekedések, útszéli kakaskodások és csóró tolvajok elfogása, amit Deff és Edvir mellett átélt, nemkészítették fel ilyesmire.– Ez szörnyű – csúszott ki a száján akaratlanul. Elesztriel éppen felállt az égett férfi mellől, ésmegtörölte a kezét egy friss kendőbe.– Szörnyű? Azt mondod? Az embereknek van egy szörnyű oldala, igen…– Deff azt mondta, muhinok voltak.– Nos, valaha a muhinok is emberek voltak, nem? Elesztriel elment mellette, és leült egy másikbeteg mellé, akinek az alkarja eltörött. A tünde nő finom ujjakkal kezdte bontogatni a sérült ingét.– Kitisztítjuk a sebet, és ha nem tört apróra a csont, akkor összeillesztem, és merevítőhözkötözöm – mondta a sérültnek. Negyven körüli férfi volt az is, homlokáról erősen folyt az izzadtság(valószínűleg a fájdalomtól), de nem szólt, csak bólintott.– A muhinok emberek voltak? – fordult a nő után Főnix. Elesztriel csodálkozó pillantást vetett rá.– Nem ismered a muhinok átkának történetét?– Nem én.– Ő külvilági, Elesztriel – szólt oda Edvir.– Szóval álmodó? – A tünde nő most már alaposabban megnézte Főnixet, aki ettől zavarba jött.Aztán Elesztriel vállat vont. – Olyannak tűnik, mint az itteni emberek.

Főnix talán kissé éles hangon kérdezett vissza.– Miért lennék más?– Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Elesztriel elővette tőrét és felhasította a sebnél aruhát.A sérülésen kitüremkedett a csont vége, de látszott, hogy nem szilánkos a törés.– Az elején fájni fog, de aztán sokkal jobb lesz. Ha nem erőlteted, gond nélkül begyógyul majd –mondta a tünde nő a betegnek, majd ismét Főnixhez fordult. – Hozz nekem, külvilági ember, egytálban tiszta vizet, tiszta kendőt, a lovam nyergéről a zöld fiolát, továbbá vékony kötelet, könnyűágyhuzatot csíkokra hasítva és fakérget.– Fakérget? Honnan?– Keress favágókat vagy egy olyan helyet, ahol már felhalmozták a télire valót és fejts le atönkökről párat. Keményebbeket, egészségesebbeket. Ne azt, ami könnyű lenne, mert már alábújtaka férgek! De elébb a kendőt, a fiolát és a vizet. – A tünde hirtelen érdeklődővé vált. – Tudod, miért?– Kimosod és fertőtleníted a sebet – morogta Főnix. – Be ne gennyedjen a piszoktól…Elesztriel mosolygott, Főnix pedig ment az útjára.Már jócskán lement a nap, amikor végeztek. A két tünde ellátta a betegeket, a kovács elkészültDeff páncéljának helyrehozatalával, és a lovag már csiszolhatta is a vértezetet, hogy kinézzenvalahogy. Főnix fáradtan ült a kocsmában Deff jobb oldalán, és zsibbadtnak érezte magát.A szemközti asztalok egyikénél ott ült az a fénylő páncélú lovag is, aki délelőtt útba igazítottaFőnixet. Egyedül volt, sisakja mellette az ülésen, akárcsak kardja. Előtte egy fatálon szárnyashús ésmellette egy fakupa. Az ismeretlen lovag a tőrére szúrta fel a húst, lassan rágott, és öt-hat falat utánleöblítette borral. Főnix észrevette, hogy ha feléjük néz, lenézés ül tekintetében, és Deff mindigmocorogni kezd.– Ismered azt a lovagot? – Főnix egy idő után nem bírta tovább és rákérdezett a nyilvánvalóra.– Sohan báró fiát? Hogyne ismerném morogta Deff. – De nem lovag, csak egy lovagnak kinézőőrző. Khealnor a neve, és nagyon jó katona hírében áll. Többre is fogja vinni, ha a következő párórában ki nem tekerem a nyakát.– Micsoda?!Deff ivott a söréből, majd nagyot sóhajtva visszetette a korsót az asztalra.– Khealnor az őrzők közé tartozik. Az apja báró és hadúr, valaha forrófejű és nemes lovag volt.Nemegyszer együtt harcoltunk. Barátságból vívtunk, és hol ő maradt felül, hol én.– Akkor mi a baj?– Mi a baj? – gerjedt fel Deff. – Mi a baj?! Hagyjál békén, kölyök…Főnix védekezőn emelte maga elé a kezét.– Jól van. Csak kérdeztem.Csend ült az asztaluk fölé, amit Edvir tört meg.– A régi történeteket nem mindig esik jól felidézni. De a nagyon régieket fel lehet, nemde?Elesztriel, tartozol a fiúnak egy történettel.– Én? – lepődött meg a tünde nő.– A muhinok meséjével.– Meséljem el, mitől muhinok a muhinok? Hiszen még nem is éltem akkor.

– Elesztriel csak háromszázhúsz éves – mosolyodott el Edvir.A tünde nő tekintete elfelhősödött.– Edvir!– Jól van, na! Mesélj!– Kíváncsi vagyok a történetre – mondta Főnix is. – Tényleg…– A muhinok nomádok voltak, emberek, mint… te – kezdte Elesztriel kedvetlenül. – Szinteminden országban találkozhattál muhin nemzetségekkel. Folyamatosan vándoroltak, terelgettékállataikat, cserekereskedelmet folytattak a városokkal, ha éppen nem loptak. Békétlen és magánakvaló nép volt a muhin, sejteni lehetett, hogy előbb-utóbb nagy bajt csinálnak majd valahol.Deff intett a kocsmárosnak, hogy hozzon még egy korsó sört neki.– A baj elkövetkezett, és éppen Nifinben – folytatta a tünde nő. – Nifinről tudsz valamit, álmodó?– Csak azt, hogy nagyon sok arrafelé a mágus.– Nifin lényegében a mágusok országa, így igaz, és így volt ez már ezerötszáz évvel ezelőtt is.Csodás ország, a lakosai szeretik, s ügyesen művelik földjét, persze a föld hálás is agondoskodásért. Nos, másfél ezer évvel ezelőtt, amire egyes tündék még emlékezhetnek, egymágusiskolával kapcsolatosan elterjedt a szóbeszéd, hogy megtalálták a lidérckürtöt. – Elesztrielfelemelte a kezét, amikor látta, hogy Főnix megszólalna. – Ne kelljen mindent elmagyaráznom,mert a hó érkeztéig sem jutnánk a végére. Legyen elég az, hogy a lidérckürt egy áhított mágikuskincs.Főnix bólintott, Deff megkapta a sörét.– A muhinok egyik törzsének fülébe jutott ez a szóbeszéd, és úgy döntöttek, hogy megszerzik alidérckürtöt. Óriási hatalmat jelentett volna számukra, a legnagyobbat e világban. Onnantól kezdveNifin földjeit járták, el nem hagyták volna az országot. Vártak az alkalomra, mikor törhetnek be avarázslóiskolába úgy, hogy ne kelljen száz feldühödött mágussal farkasszemet nézniük… Azalkalom aztán eljött, amikor nagygyűlést hirdettek Nifinben. A varázslóiskola kiürült, csak atanítványok és a szolgálók maradtak ott. A muhinok pedig lecsaptak.– Betörtek – morogta Deff. – A legkegyetlenebb szörnyeknél is rosszabbak voltak.– Lecsaptak, betörtek – bólintott Elesztriel. – Mindenkit legyilkoltak, de persze amit kerestek, aztnem találták meg. Hogy ott volt a lidérckürt, vagy ott van most is, a mai napig nem tudhatjuk. De amuhinok a kutatás közben mindenkit megöltek. És nem is karddal, hanem csupasz kézzel, baltával,bunkókkal… A kegyetlen mészárlást mindössze négyen élték túl. Egy kivénhedt mágus, aki felállninem tudott, s úgy tűnt ágyában fekve, mintha halott lenne, egy lovászfiú, aki beszorult egy ló tetemealá, és két diák. Az egyikük a konyhában bújt el, a másikukra egy gerenda dőlt rá, és erősen vérzett,amikor a muhinok otthagyták.– Nem értem – mondta Főnix. – Azt mondod, a muhinok ekkor még emberek voltak?– Igen.– Hogyan lettek szörnyek?– Azt mesélem – ingatta a fejét Elesztriel. – Ti, emberek, olyan türelmetlenek vagytok arrafelé is,ahol élsz?– Sokkal türelmetlenebbek, mint az itteniek – bólintott Főnix. – Az én világomban úgy tartják,hogy minden perc drága.– Hát itt ráérsz, az élet nem szalad el. De folytatom… A túlélő gyerekek egyike, akire rádőlt agerenda, még csak kezdő mágustanonc volt. Pár évet töltött csak az iskolában.Ebben a gyermekben azonban a fájdalom és a düh olyan ismeretlen hatalmat hívott életre, hogy

amikor megátkozta az iskolára rontó muhinokat, az átka megvalósult, és az egész népet elérte.Onnantól kezdve egyetlen muhin újszülött sem volt ép. Mind torzan jött a világra. Aztán atorzszülöttek is torzszülötteket nemzettek, és a muhinok megszűntek emberek lenni. Azzá váltak,amik szívükben voltak, szörnyekké.Főnix csendben emésztette a történetet, ami otthon mese lett volna, de itt véres valóság volt.– A gyermek túlélte? – kérdezte aztán.– Igen – bólintott Elesztriel.– És nem akarta visszafordítani az átkot? Hiszen nemcsak a muhinokat sújtotta vele, hanemközvetve az egész világot is.– Túlságosan nagy mágus lett. Nem törődött a muhinokkal. Nem nézett vissza a múltba.– Ember volt? – Az.– Akkor a halála után nem volt senki, aki megtörje az átkot?Ki mondta, hogy meghalt? – Elesztriel megint furcsán tekintett Főnixre, mint aki a világlegalapvetőbb dolgaival sincs tisztában, például, hogy a víz nedves, a tűz meleg. – Még él. A mainapig ő a világ leghatalmasabb mágusa. Úgy hívják, hogy Karmen.

Tizedik fejezetHarod nem Adessza csatornáiban bujkált, mint holmi tolvaj vagy törvényen kívüli, neki különnegyede volt a város északi végén. Egy régi, lepusztult kerület, ahonnan a lakók vagy kihaltak, vagyelmenekültek, még a Birodalom megalakulásának idején, amikor Adessza déli részén megkezdődtekaz építkezések. Ez a negyed város volt a városban, ahova nem merészkedett katona, vagytisztességes ember, akinek pedig tisztességtelenek voltak a szándékai, az álruhában jött.A romos házak és omladozó paloták homlokzatát az utólag odatámasztott gerendák vagy azimádságok tartották egyben, a sikátorok mocska pusztító bűzt eregetett, a kövek alatt bogarak ésférgek találtak menedéket. A hulladékon is sokan éltek. Patkányok, kóbor macskák, emberekegyaránt ott turkáltak bennük élelem után kutatva.Harod világában háromfajta ember élt, akik neki dolgoztak, akiket meg lehetett venni, s akiketmegvenni sem volt már érdemes. Táborában az első két fajtát tűrte meg, de a másodikat általábanketrecben vagy láncon tartotta. Mindenki tudta, hogy itt az erő számít igazán. Az ész és a furfang iscsak akkor, ha erővel párosul.Harod szerette a harcosokat, szerette a küzdelmet, de szerette a mulatozásokat is. És persze anőket. Ezen az estén is folyt az ital a sikátorok szívében, s a tüzek lángján kívül, a sötét sarkokbanki lettek elégítve egyéb mindennapi vagy perverz vágyak is. Mindenki mulatott, többen azért, mertHarod kiválasztotta őket a következő feladatra. Mások, mert kimaradtak belőle, s úgy vélték, míg acsapat valahol a világban beteljesíti megbízatását, addig nekik itt, Adesszában sokkal több babérterem.Harod most kivételesen nem ivott, és nőhöz sem nyúlt. A gondolatait teljesen lefoglalta aküldetés, a terv, amelyet be akart teljesíteni. Elhozni Mordova királyának lánygyermekét a legfőbbvárosból – szinte lehetetlen feladat. Nem csupán Mordov erősségei és katonái miatt, de a palotamágikus védelme miatt is.– Igyál, Harod, akkor megszólalnak majd a hangok a fejedben, és jó tanáccsal fognak szolgálni –mondta a gír Barnazol. A harcos Harod jobbján ült, s ülve is három fejjel föléje magasodott. Másnaka dereka olyan vastag, mint neki a válla. A nyaka, mint egy bikáé, megfeszültek, s dagadtak rajta azizmok.Kint mulattak Harod csonka palotája előtt, amit a rablóvezér négy éve komoly harcban foglalt eltulajdonosától, egy ál lovagtól. Az épület előtti téren rakták meg a tüzeket, sütötték az ökröt, abirkákat és a tyúkokat. Harod kiült az emberek közé, azt akarta, hogy a következő hetekben, mígtávol lesz, mindenki emlékezzen rá. Zenészeket is fogadott, akik néha játszottak, néha nem.De senki nem törődött velük, akkor se, ha játszottak, és akkor se, ha nem. A birkózásoktól,erőfitogtatástól, átkozódásoktól, anekdotázásoktól és egyéb zajoktól úgysem lehetett hallani, mitzenélnek.– Megfogadtam, hogy akkor iszom csak, amikor a kezemben lesz a lány – morogta Harod.Egyelőre csak Barnazolnak mondta el a küldetés célját, a megbízójuk nevét viszont még neki semárulta el.– Botor dolog – felelt a gír és egy kancsónyi bort ledöntött a torkán.– Nagydarab marha vagy te, barátom. – Harod felállt, s megveregette a másik vállát. – Megtudod inni az én részemet is? A tied lehet…– Le fog csúszni. Abban nem lesz hiba.Harod nekiindult, hogy szemrevételezze seregét. (Seregnek nevezte, mert többen voltak, mintegy banda, és messzebbre fognak menni náluk.) Ilyenkor, részegen kinek-kinek megnyilatkozik az

igazi énje. Sokat elárul róluk, hogy pár kancsó bor után milyenek, kötekedők, haragosak, csendesek,alattomosak… Ki lesz hirtelen haragú és ki komédiás. Ki ránt kést, és ki marad talpon.A leghangosabbak a hegylakók voltak. Egy külön udvarban vertek tanyát, húszlépésnyire azemberektől. Öten voltak, mégis, részeg gajdolásukkal túlüvöltöttek harminc embert. Harod áthaladtegy boltíves átjárón, és a belső udvarban tízszeres visszhangba lépett be. Csendesen besétált ahegylakók közé, akik bár erősebbek és magasabbak voltak, mint ő, a láttára elhallgattak, és úgyültek le a tüzük mellé, mint a rosszaságon kapott, neveletlen gyerekek.Harod végignézett rajtuk.– Jól szórakoztok? – kérdezte kedvesen. A hegylakók bólogattak.– Jól, jól…– Persze.– Van még ital bőven. Harod biccentett.– Rendben. Most tomboljátok ki magatokat, mert az úton még egy ilyen nem lesz…– Nem ihatunk?– Nem. Nem ihattok, nem fosztogathattok és nem erőszakolhattok meg nőket.– Ó…– …addig, ameddig engedélyt nem adok rá.– Az más.– De az sokára lesz. Ha teljesítettük, amivel megbíznak minket.A hegylakók egymásra néztek.– Értve vagyok? – kérdezte Harod olyan éllel a hangjában, amelyben ott bujkált a halál ígérete,ha nem „igen”-t hall.– Igen… igen… Harod elmosolyodott.– Akkor hát most mulassatok! – Rácsapott a közelebbi hegylakó hátára, majd hangosanfelröhögött. Kiengedte a hangját, mire a hatalmas férfiak is elengedték magukat és vele röhögtek. –Most rúgjatok be, és most zabáljátok tele magatokat!Ment volna el, amikor valaki utána szólt.– Vezér…Harod visszafordult. – Nos?– Nő is kellene. Harod biccentett.– Rendben. Küldetek egyet.– Küldess kettőt, egy némber nem biztos, hogy kibírja. De három még jobb lenne.– Küldetek hármat. Láncon lesznek… szeretitek a láncot, ugye?A hegylakók megint csak röhögtek, Harod pedig visszatért az utcára. Tartsd feszültségben őketés büntess keményen, gondolta, néha pedig adj jutalmat. Akkor is, ha logikátlannak tűnik. Netudjanak kiszámítani. Mindig legyen bennük félelem attól, hogy megfelelnek neked… Máshogynem lehet bánni a hegylakókkal.A következő sarkon jobbra fordult, belebotlott egy részegbe, akit nekilökött a falnak.– Egy kis baroness? – állt elé egy félszemű fickó, majd amikor észrevette, kibe futott bele,bocsánatkérést nyögve hátrálni kezdett. Harod észre sem vette. Baroness, ez volt a közismert neveannak a szernek, amivel a leg gyorssabban kiégethették az agyukat az utcán élők.

Újabb tábortűz mellett haladt el, s az ott ülők is elhallgattak közeledtére. Pár méterrel későbbbelépett egy kifosztott, ablak nélküli házba és a romos lépcsőkön át felment az emeletre. Átlépettegy kis hídra, ami a szomszédos utca fölött egy toronyba vitte át. Látta maga alatt az éjszakai életet,egy sarokban utcalány dolgozott, másutt ketten dulakodtak valamiért. Részeg hőbörgés volt, párandrukkoltak nekik. Egy macska rohant át szemben a háztetőn, aztán eltűnt a sötétben. Nem sokkalkésőbb keservesen felnyávogott, nyekergett, majd egyszerre csönd lett. Harod tudta, hogy jó helyenjár.Az épület második szintje romos volt, de még járható. A fölső emeletre már senki nemmerészkedett volna fel. Harod megállt, elővett egy szelencét, felpattintott egy aprócska zárat rajta,majd a lyukon keresztül kis port szívott fel az orrába.– Tudom, hogy itt vagytok. Senki nem válaszolt neki.– Nem jöttetek el hozzám, pedig üzentem értetek. Ügy döntöttem, megnyúzatlak, megfőzetlek ésfeldaraboltatlak benneteket. Persze mindegyiket élve…Kivárt.– Mielőtt elmegyek, még szórakozom egy jót – mondta aztán. – Fussatok, élvezet lesz az éjjelivadászat.Megfordult, mintha csak ezért jött volna, hogy ezt közölje.– Mentünk mi, mentünk… – hallotta fentről a vékony hangú választ, és mocorgó alakok keltekéletre a sötétben. – De megállítottak bennünket…Harod megtorpant és visszanézett a válla fölött.– Kicsoda? Kitépetem a szívét…– Nem tudjuk, egy egész rablócsapat volt.– Rablócsapat itt? – csodálkozott Harod. – Az én városomban? Tudod, mi jár a hazugságért…– Bocsáss meg, bocsáss meg… uram.Egy alak kúszott elő a sötétből. Kisebb volt, mint egy felnőtt ember, s formátlanabb, mint egygyerek.– Mennyit ér az életetek? – kérdezte Harod.– Mindent, mindent. Hűséges szolgáid leszünk.– Azok vagytok.– Igen, azok vagyunk.– Reggel csatlakoztok hozzánk. Elbújtok a szekéren, és csak este jöttök elő. A legkisebbellenkezésre is levágatom a karotokat. Mindhármótokét. Először csak a karotokat, és aztán sorbanmindeneteket.– A szekéren leszünk – suttogta a goblin, és visszamászott a sötétségbe.Harod okkal nem büntette meg őket. Ha emberek lettek volna, már nem élnének, de agoblinokkal máshogy kellett bánni. Még akkor is, ha városiak voltak, és megszokták az emberekközelségét.Szüksége volt a képességeikre, bizalmatlanságukra, fürgeségükre, arra az adottságukra, hogyláttak a sötétben, sőt lehet, hogy a fegyvereikre is. Szerepet kaptak a tervében, s nem hagyhatta őketitt.– Jól csinálta – szólalt meg egy hang Harod háta mögött.– Ha még egyszer mögém kerülsz, csíkokat hasíttatok ki a bőrödből és csengőt akasztatok rájuk

– fordult Harod a tolvajhoz.– Én nem goblin vagyok, hogy fenyegess… – mondta a tolvaj, de ekkor Harod keze megvillant,és tőre a férfi nyakára feszült.– Én nem fenyegetlek – sziszegte. – Új vagy itt a városban, úgyhogy elismétlem még egyszer,hogy én nem szoktam senkit csak fenyegetni. S hogy ezt el is hidd, hát bebizonyítom.Villant a tőr, és a tolvaj füle a következő pillanatban már Harod kezében volt. A férfi a fájdalmatcsak később érezte, akkor, amikor Harod a fülét a szájába tömte. Üvöltött volna, de a rablóvezér aszájára tapasztotta a kezét. A tolvaj vergődött, de Harod erősebb volt nála. Szinte alig mozdult, csakfogta, és a tekintete sötéten csillogott. Aztán amikor a másik majdnem megfulladt már a sajátfülcimpájától, Harod elengedte és hagyta földre rogyni.– Remélem, megjegyezted – mondta nyugodtan és megtörölte tőrét a tolvaj mellényében. Kimértvolt és parancsoló a hangja. – És holnap alkonyatkor légy a szekereknél!Harod egy félórát lehetett csak távol, s ezalatt a gír öt kancsó bort döntött le a torkán. A szemevéreres volt, a nyelve nehezen forgott már, de még egyenesen állt két lábán.A zenészek kivételesen játszottak. Páran táncoltak is oldalt, de lehet, hogy csak tántorogtak. Errea zenére azonban ez is megfelelt.– Vigyetek három szajhát a hegylakóknak – intett Harod egy emberének. – Vigyétek acsúnyábbakat, azokért nem kár.Aztán leült a gír mellé.– Szokatlanul csendes vagy ma este, Barnazol. Mi ennek az oka?– Gyenge a bor – vigyorgott rá a gír.– Akkor többet ittál volna.– Na jó… Délután fogadtunk a Hegyesfogúval, hogy le tudom bontani Merodis kápolnájátpuszta kézzel. Hát megnyertem a fogadást, de kicsit kimerültem. De ne mondd el senkinek, hogyegy vacak kápolnától kimerülök.– És mit szólt a pap?– Azt hiszem, elszaladt.– És mennyit nyertél?– Két mordovai aranyat… Gyorsan szerzett pénz volt…– Aha. – Harod igyekezett komoly képet vágni. – És mi lett a kápolna tetején lévő aranyozottszélű cserepekkel?– Ó, hogy az a…– Adj egy combot abból a tyúkból!A gír nyújtotta a húst, ám Harod már nem vette azt át. Egy fiú szaladt eléje, olyan kilencévesforma.– Küldöttség jött, vezér – mondta.Harod felállt, s akkor már hallotta, hogy moraj kél szemből.Olyan hang volt, mint amikor a folyó kanyarulatában feltorlódik az uszadékfa, és csattog,súrlódik, reszelős hangot ad. Tömeg jött a küldött mögött, s a tömeg suttogott, morgott, beszélt.Nyomták előre az idegeneket, akik hárman voltak, és idegesen, körbe-körbe tekingetve lépkedtekközelebb.Középre tolták őket, s mögöttük a tömeg legyezőszerűen szétterült. Harod az elöl haladót

figyelte. A királyi testőrség öltözéke volt rajta. Két társa egy ládát hozott, ők jóval egyszerűbbenöltöztek, mint akármelyik lótifuti palotamunkás.A zenészek elhallgattak. Egyikük, amint letette bőgőjét, elájult. Nem volt mibe kapaszkodnia.– Harod vezért keressük – mondta a testőr hangosan, hogy mindenki hallja. Vagy tán a félelmétleplezte hangjával.– Megtaláltátok.A testőr intett a másik kettőnek, akik előre vitték a ládát, és letették a földre. A tömegből mostsenki nem mert még pisszenni se. Csak a tűz lángja lobogott a gír előtt.Felnyitották a láda tetejét.Az elöl állók melléből sóhaj szakadt fel, és suttogás kélt, mint őszi szél, arany. Arany.– Mi ez? – kérdezte Harod. – És ki kedveskedik vele nekem?– Orkhon parancsnok békét szeretne venni tőled Adesszában. Háromnapnyi békét.– Orkhon? – vonta össze a szemöldökét Harod. – A királyi testőrség vezetője?– Úgy van, uram.– És háromnapi béke kell neki Adessza városában. A követ bólintott.Harod felállt és az aranyakkal teli ládához ment. Mordovai pénz volt benne, vastag aranytallérok.Három nap – vigyorgott a rablóvezér. – Akármire is készül Orkhon, mondd neki, a békét avárosban megkapja. És öröm vele üzletelni.

Tizenegyedik fejezetAz adesszai királyi palota olyan volt, mint egy termeszvár, falai, termei, folyosói az elmúltévtizedek során egymásra épültek, s lassan átláthatatlan labirintust képeztek. A Birodalom rövidfennállása alatt a királyok mind úgy érezték, hozzá kell építeniük a maguk templomát, báltermét,lovagi termét, őrtornyait a palotához, így alakult ki az épület mostani, ám feltehetően korántsemvégleges formája.Laurus király nyolc éve ült a trónon, de ez alatt a nyolc év alatt elődeihez méltó céltudatossággalépíttette meg és rendeztette be a maga termeit. A királyi fogadóterem, ahol az étkezések folytak, apalota leghatalmasabb helyisége volt. Négy sor oszlop tartotta a mennyezetet, amelynek közepénegy kürtő nyílt az ég felé, s alatta hatalmas tűz lobogott. Az étkezésnél használt asztalokat a tűzkörül helyezték el, körben, megkerültek négy oszlopot is. A háttérben fáklyák lobogtak – Lauruskirály jobban szerette a fáklyákat, mint a mécseseket vagy a tűzserpenyőket.A királyi vacsorákon mindig sokan voltak, a legrosszabb időkben is legalább hatvanan ültékkörbe az asztalt. Ezen az estén több mint százan vendégeskedtek a királynál. Laurus meg akartamutatni hatalmát, amely az álmodók számával egyre nagyobb lett.– Eljön az idő, Orkhon – mondta a háta mögött strázsáló testőrparancsnoknak –, amikor aBirodalom lesz a leghatalmasabb ezen a világon. Az álmodók felemelik majd, és a világ uráváteszik.Minden bizonnyal, felség – hajolt közelebb Orkhon.A fekete bőrű testőrkapitány is álmodó volt valaha, tudta, miről beszél a király. Abban a másikvilágban, Szomáliában volt katona. Egészen a hadnagyi rangig eljutott Aideed tábornok seregében,majd a tábornok 1996-os halála után elszegődött egy hadúrhoz. Szomáliföldön halt meg, Sanaagtartományban, egy rajtaütésben. Egy nyolcéves kölyök lőtte le, egy akkora fegyverrel, amit alig bírtel. Ő pedig végleg itt ragadt.Álomföldön.– Ilyen támogatottságban nem is reménykedtem – folytatta a király. – Karmen is, és a Kereskedőis velünk vannak. Mordovának leáldozott.Orkhon a mulatozókat nézte, az ingyenélőket, akik kiszolgálják a királyt, de ezernyi érdekükezeregy felé húzza őket. Orkhon ismerte ezt a másik életéből. Marakodó vezérek, szétszabdaltország. Szomáliának is csak egy erős uralkodó kellett volna. De ahány klán, annyi hadúr.– Mordova még mindig erős. Nehéz ellenfél lesz – mondta a királynak.– Mordova négyezer éves. Ennyi idő elég egy királyságnak. Ideje kimúlnia.– De nem fog magától kimúlni.A király felnézett a testőrparancsnokra, majd intett, mintha legyet hessentene el.– A győzelmünk ilyen szövetségesekkel nem lehet kétséges. És megvannak a katonáink is! –Felnevetett. – A Birodalom száz éve még nem létezett. Hetven éve azt mondták, mit keres az amaroknyi ember azon a kopár földön? Ötven éve csendesen csodálkoztak, hogy városok nőnek ki asemmiből. Húsz éve már óvatosan figyelnek bennünket. És most… most már félnek tőlünk.A király vigyorgott, majd felállt. Az asztal mentén két oldalt sorban elhallgattak az emberek.Akik szemben ültek, s a tűztől nem látták Laurist, a jelekből azok is rájöttek, hogy a király beszélniakar, és befogták a szájukat.A Birodalom első embere felemelte aranykupáját.

– Nemeseim – kezdte –, lovagok és harcosok, akik itt ültök asztalomnál… Különös időket élünkmi, itt születettek. Mi emlékezünk még arra az időre, amikor gyermekként kopár sziklákonugráltunk, és a legközelebbi város egy nap lovaglásra volt… Emlékszünk arra, hogy a földből aligsarjadt mag, és néha még a kecskéknek sem jutott fű, ezért aztán inkább elvettük őket aparasztoktól, levágtuk, megsütöttük és megettük őket…Nevetés harsant. A király tréfált.– Éljenek a parasztok!– Nem, a kecskék!A király mosolygott és ivott, aztán folytatta.– A világ megváltozott. A földből ma is alig sarjad mag, de a régi területeken most már városokállnak, folyók és csatornák futnak, és az alattvalóink száma megsokszorozódott. No és a föld istágul… Nekünk tágul.Orkhon hátralépett, csak annyit, hogy a helyiségben ülők nagy részét lássa. Intett az embereinek,hogy húzódjanak összébb, vonják a gyűrűjüket szorosabbra az asztal körül.– Ha csak ülünk, és mulatunk, az álmodóknak köszönhetően akkor is mi leszünk aleghatalmasabb birodalom e világon. A Birodalom lesz az igazi birodalom… De tehetünk is érte…Igyunk a jövőre, arra, hogy mindenki megtalálja itt a számítását!– A királyra! – kiáltotta valaki oldalt, mire mindenki felállt, és a kupáját a királyra emelte.– A királyra! – mondta a király. Ivott, és mindenki más is……aztán Laurus úgy érezte, hogy a bor nem melegíti többé a belsejét, hanem lefolyik a mellére.Csodálkozva eresztette le a kupáját.A bor tényleg a mellére folyt, de nem az álla két oldalán, hanem a torkán keresztül.A király kezéből kiesett a kupa. Laurus oldalra fordult, arra, ahol Orkhon állt egy véres tőrrel.Elhomályosuló tekintettel nézte a komor arcú testőrparancsnokot, mondani akart valamit, de a véreés a bor a tüdejére ment, s a száján csak valami híg hab buggyant ki. Aztán a király a székére dőlt.A nemesek ekkor vették észre, hogy valami baj van. Mire azonban mozdulhattak volna,mögöttük életre keltek az oszlopok és az árnyak, és megannyi testőr lépett mögéjük, csupaszpengével.Csend lett.Orkhon ebben a csendben előrelépett, s levette a koronát a halott király fejéről. Aztán felemelte alábát, és lerúgta a királyt a székéről. Lauris beesett az asztal alá, nem volt többé látható.Orkhon felemelte a véres tőrt, és megmutatta az udvari embereknek. Kitartotta jobbra is, és balrais.– Meghalt a király! – harsogta bele a csendbe. – Van valakinek kétsége, hogy enyém a trón?Senkinek nem volt. Orkhon nevetett, eldobta tőrét, majd a királyi koronát véres kezével a fejéretette. Egyszerűen, egy kézzel, mintha valamiféle télire való fejfedő lenne.– A Birodalomnak többé nincs királya! – kiáltotta diadalmasan. – Császára van. Üdvözöljétek hátaz első császárt!Éljen Orkhon, a fekete császár – harsant fel egy hang. Valaki a lábával dobogni kezdett, amit atöbbiek átvettek, és pillanatokon belül rázkódni, remegni kezdett a trónterem padlója, ablakai, falai,dübörgött az egész vár. A dübörgés kihallatszott Adessza utcáira is, és egy új idő eljövetelét jelezte.

Tizenkettedik fejezetSteve otthon ült, és senkinek nem nyitott ajtót. Kifejezetten örült, hogy Réka most nincs mellette.Amennyire hiányzott neki tegnap, annyira nem tudott volna mit kezdeni vele most. Szerencséreazonban Brüsszelben lesz még pár napig. Steve remélte, hogy ennyi idő alatt össze tudja szednimagát. Fogta a gitárt, ment mellette a tévé, és ment a számítógép is, cél nélkül. Ült az elektronikuszaj közepén, és jól érezte magát. Otthon érezte magát.Kicsit részeg volt. Miután másnaposan felébredt abból a másik világbeli rémálomból, bedobottegy pohár Jagermeis-tert, amit egy második, egy harmadik és egy negyedik követett, egészen addig,míg ki nem ürült a literes üveg. Jól esett lazítani, nem gondolkodni, üresnek lenni.Részegen hihetőnek tűnt az egész. Elaludt, és egy mágikus világban ébredt fel. Aztán felébredt ittis. És vissza fog térni oda. Van benne logika, mondta magának, van benne logika.Elkezdett valamit játszani a gitáron, aztán megakadt, és nem tudta folytatni, mert nem tudta, mitkezdett el.– Ez van – mondta magának, és felkelt. – Rendelni kéne valami kaját. Lemenni, enni egy kínait.– Viccesnek hangzott. – Enni egy kínait.Aztán nem ment sehova.Viszont ez még hasznos is lehet, jutott eszébe. Ott van az a németes magyar. Mézes. MézesSándor. Bond. James Bond…Steve kicsit röhögött a párhuzamon, aztán folytatta a gondolatsort, nem is kell megerőltetniemagát, írhat regényeket egy olyan világról, amiben benne él. Illetve amiről álmodik. A németmegveszi, kiadja, és ő gazdag lesz.– Jó – mondta hangosan. – Ez jó ötlet.Kiment a hűtőhöz sörért. Dobozos Ászok volt benne, jó hideg. Felbontotta, ivott, és bólintott.– Vissza kell mennem oda – mondta határozottan magának. – Visszamegyek és gazdag leszek.Esetleg megtanulok valami harcművészetet is… ez is jó… És akkor Réka meg lesz elégedvemindennel.Vidáman ment vissza a szobájába, ledobta magát a fotelbe, és keresett egy adót. Az egyiken aHerkules egyik epizódja ment, Kevin Sorbo bohóckodott ott egy karddal. Stevenek eszébe jutott asárkánypap, és vigyorogva nézte végig a filmet.Ő maga nem látta ugyan, de felettébb idióta volt a vigyora.

Deff pont arról beszélt a két tündével, hogy ideje odébbállni Gastronisból, amikor az őrzőbetoppant a fogadó ajtaján. A páncélos katona körbepillantott, s felfedezte őket. Szilárd léptekkelindult el feléjük.A lovag feltápászkodott az asztal mellől, és megkerülte a csapatot. Mire az őrző eléjük ért, márott magasodott közte, illetve a két tünde és Főnix között.– Khealnor… – morogta Deff – Hogy van a báró?… Húzza még a száját, ha jófajta pálinkátiszik?Az őrző megállt előtte, keze a kardja markolatán nyugodott.– Veled semmi dolgom, Deff.– Deff lovag…– Régen volt már az.– A lovag mindig lovag marad. Mindenki más bukhat, de a lovag, mindig lovag marad.Kiváltképp egy őrzőnek vagy zsoldosnak, ha az megszólítja őt.– Rendben… lovag – adta be a derekát Khealnor. – Lépj félre, mert nem hozzád jöttem, hanemazért az emberért!Az őrző keze felemelkedett, és ujja egyenesen megállt Főnixen.Deff hátrapillantott.– Hát, az az ember a védelmem alatt áll. Mondj egy jó okot, miért akarod elvinni, különben megkell küzdened velem.– Esetleg velem is – mosolygott a padon ülve Edvir és a tőrét megpörgette az asztallapon.Khealnor hallgatott. Nem az esélyeket mérlegelte, hanem a dühét nyelte le. Mereven nézte arendíthetetlen lovagot, és a mögötte ücsörgő tündéket. Ám ha a parancsot teljesíteni akarta, akkormeg kellett alázkodnia.– Az alázat a lovagok erénye – mondta Deff. Tudta, mi játszódik le a másikban. – És persze azőrzőké is. Ha nem tudod elválasztani a jót a rossztól, és uralkodni magadon, akkor nem érdemledmeg, hogy őrző légy.– Ne mondd meg nekem, mit kell tennem! – sziszegte Khealnor. – Nézz magadra, öreg!…Deff keze meglendült, és öklével mellkason vágta a katonát. A páncél kitartott, de Khealnorhátratántorodott. Mire visszanyerte az egyensúlyát, már a kezében volt a kardja, s vágott vele Defffelé, aki hárította a vágást.Merthogy ő is kardot rántott.– Állj! – ugrott fel Főnix, és a magasba tartotta a kezét. A két páncélos – lovag és őrző – le nemvették volna a szemüket egymásról.– Az őrzők Eronis király katonái, ezt még én is tudom – mondta Főnix. – Nyilván oka van, hogyoda kell mennem. Mi ez az ok?– Jól tudod, idegen – felete Khealnor. – Eronis király parancsa, hogy ha Mordova területénhozzád hasonló idegent találunk, kísérjük fel a várba. Az uralkodó többet akar tudni arról a világról,ahonnan jöttök.– Ez nem ilyen egyszerű – felete Főnix. – Mennyi idő innen a főváros?– Lóvágtában három nap.– Egyrészt nem bírom a vágtát – mondta Főnix. – Másrészt legkésőbb egy nap múlva eltűnökinnen, és ott fogok megjelenni, ahol a lovag és a tünde… Ez már csak így működik – tette hozzá.

– Ott jelensz meg, ahol a lovag és a tünde? – kérdezett vissza az őrző, és most nézett előszörFőnixre.– Pontosan.– Akkor vinnem kell a lovagot és a tündét is. Deff felnevetett.– Nem így terveztem az utam…Khealnor nem válaszolt. Főnix végignézett a társaságon. Deff még mindig a kardját fogta,csapásra vagy védekezésre készen. Edvir közönyt tettetett, Elesztriel pedig várakozás teljesentekintett rá. A tünde nő arckifejezéséből Főnix megértette, hogy neki kell feloldania a helyzetet.– Eronis királyról csak jót hallottam – mondta.– A látható világ legnagyobb uralkodója. Bölcs és barátságos.Főnix Deff mellé lépett.– Nem tudom, téged mi hajt, lovag – szólt hozzá halkan –, de talán menni kellene, ha a királyhív. Én ugyan nem tartozom ide, de mennék… Segíts nekem!Deff megingott, majd egy pillanatnyi tartózkodás után leeresztette a kardját.– Régen voltam Mordovban – morogta. – Már el se igazodom az utcáin…Szemben Khealnor is megpihent.– Egy okkal több, hogy gyere – tette a lovag vállára a kezét Főnix. – Végtelenül hálás vagyokeddigi segítségedért, és Edvir segítségéért is. De lehet, hogy éppen ez volt az oka, hogy mindigmellettetek ébredtem. Valami oka kellett, hogy legyen.Deff Edvirre pillantott.– Rendben – mondta aztán.– Én is megyek – szólalt meg Elesztriel. – Ha nem zavarok. Főnix elmosolyodott.– Dehogy… Khealnor intett.Akkor indulás!

Második részMORDOVElső fejezetEgy toronyőr hozta a meggyűrűzött galambot. A madár, lábán a levéllel a keleti tűztorony tetejénszállt le, ezek szerint Revenzából vagy a Birodalomból jött. Az őr felmarkolta, és a királyi palotaközépső szárnyába sietett vele Luciushoz.A tárnokmester elbocsátotta az őrt, a galambot pedig kireptette az ablakon, s csak ezek utángöngyölte ki a vékony szövetet, amin az üzenet állt. A szöveg jól olvasható volt, küldője nemtitkosította. Felesleges is lett volna, mert amit írt, nyilvános hír volt. Fontos, de nem titkos. Pár napcsupán, és mindenki tudni fogja.Lucius azonban nem szaladt azonnal a királyhoz, előbb töltött magának egy pohár bort, és helyetfoglalt székében. Össze kellett szednie gondolatait az eljövendő terveket illetően. Mit mond majd akirálynak, és merrefelé kell terelgetnie, hogy a legjobbat cselekedje. Lucius szerint ugyanis Eroniskirály túl gyenge volt már a fontos döntések meghozatalához. Kellett neki valaki, aki segíti ebben.Eronis öreg, gondolta, és fél a merész cselekedetektől. Fél, mert nem látja a végüket.Rövid gondolkodás után a nemes végül felkerekedett, s a királyra a trónterem mögött talált rá, azidőközben térképteremnek berendezett kis lakrészben. Eronis nem volt egyedül, Sohan báróval állta térképek felett.– Nocsak, Lucius – fogadta a király némiképp bosszúsan. – Mire fel ez a sietség?Lucius alaposan szemügyre vette Sohan báró arcát. A báró földjei Oanoris hadúr tartományátóldélre helyezkedtek el, a mowurok földje mentén. Ám nem csupán a lélekszívókkal szemben kelletthelytállnia, hanem a nyugati muhinok által lakott területek felől is védte az országot. A király nemvéletlenül kérethette ide távoli várából, minden bizonnyal Karmen fenyegetése ellen óhajtottsegítséget kapni tőle. A tárnokmesternek kétsége sem volt afelől, viszonzásul mit fog ezért kérniSohan.– Fontos híreket kaptunk, felség – mondta. – Galambposta érkezett Adesszából. Laurus királyhalott.Eronis megdöbbent. Két lépést tett a nemes felé, aztán megtorpant.– Hogyan?– Megölték. A testőrség parancsnoka gyilkolta meg egy vacsorán. Nyilvánosan, a nemesek előtt.– Gyilkosságok – morogta Eronis maga elé. – Ezzel a Birodalom Revenza útjára lép. A káosztválasztja a béke és a boldogság helyett.– A tündék erre azt mondanák, hogy az embernek ez a vérében van – mondta a tárnokmester.Eronis menten haragra lobbant.– Ne kedvetleníts el még jobban, Lucius! Mondd inkább a puszta híreket! Ki az új király?– Az uralkodó gyilkosa. Orkhon.– Tudunk róla valamit?– Még nem, de hamarosan fogunk.

– Igyekezz hát! Most pedig menj!Lucius meghajolt, majd kiment a teremből.Nem tudott azonban nyugton maradni, sietős léptekkel felszaladt a csigalépcsőn a trónteremfölötti emeletre, gyorsabban futott, mint amikor a híreket hozta. Végigrohant a folyosókon, sbevette magát egy poros szobába, amelyben számos, hajdan díszként szolgáló állatbőrt és kitömötttrófeát tartottak. Az egyik ládát félrehúzta, s feltárult előtte egy csapóajtó. Lucius leereszkedett atitkos járatba.Itt már halkan mozgott, a szűk, levegőtlen folyosóban nem volt helye a gyors mozdulatoknak.Felkavarná a leülepedett port, és a köhögése messzire hallatszana. Emlékezetből ismerte ezeknek ajáratoknak a rajzát, tudta, hol ágazik majd el az út, úgy húsz lépés után, ahol jobbra kell fordulnia.Jobbra is fordult, és undorral törölt le arcáról egy pókhálót, amibe belefutott.– Pókok – morogta maga elé.Nem sokkal később a trónterem kandallójának kéményéhez érkezett. A kandalló túloldalán atérképszobában volt egy kis hővezető nyílás, azon át felszűrődött a hang a kéménykürtőbe.Éppen Sohan báró beszélt.– …a csapatokkal ellenőrzés alatt tudom tartani a hegyi utakat, hágókat és a vízi közlekedést, ígyha valaki erővel akar átjutni Karmen és a mowurok területéről Mordovába, azt leleplezzük ésmegállítjuk. A mágikus praktikákkal azonban nem tudok mit kezdeni.– Karmen ereje hatalmas – felelte a király. – Mágiájának nincsen párja. Ha egyenesen idejönne,nem tudom, mágusaink és papjaink vagy a négyezer éves rúnák mennyi ideig védhetnék a palotátvele szemben. Ha mágiát akarna használni, már megtette volna.– Más dolog nyíltan rátámadni Mordova királyi városára, és más mágiával felvértezni egycsapatot, amelynek feladata a hercegnő elfogása.– Igazad van, Sohan…A király elhallgatott, valamit rakosgathatott, Lucius apró koccanásokat hallott. A nemes lassan aföldre csúszott, és kényelembe helyezte magát. Hallgatni arany, gondolta. Hallgatózni szintén az…Nem érzett lelkiismeret furdalást azért, mert kihallgatja Mordova királyát.Az ország érdekei mindenekelőtt.– Mágusaink megadnak neked minden segítséget – szólalt meg a király. – Igazlátó szemeketvagy fegyvereket, melyek lehántják az ellenségről a mágikus álcát. Nem tudom, jut mindencsapatodnak, oszd el jól…– Úgy lesz, felség.– Segíts rajtam, éppen úgy, ahogy hajdanán tetted.– Meldiana a szívemhez nőtt, felség.– Igen… Mindannyiunknak.Lucius összevonta a szemöldökét. Mi köze Sohan bárónak Meldiana hercegnőhöz? Semmivelsem látta többször, mint a húgait. Azonfelül a báró ötven is elmúlt már, és a hírek szerint csendescsaládi életet él a várában.Ám Lucius kihallott valami a hangjából… és a királyéból is… Jó füle volt a hangsúlyokhoz.– Oanoris hadúr tartományából a határ menti falukat te kapod meg – mondta a király. – Ezt a hatfalut… – Nyilván a térképen mutatta is, melyekre gondol.– Nem fog tetszeni a hadúrnak.– Elfogadja a királyi döntést. Én pedig kárpótolom majd a veszteségekért. A határvédelem teljes

egészében a te feladatod lesz. Jobb, ha egy kézben összpontosul minden…– Északnyugaton nem lesz gondod, uram.– Remélem is. – A titkos járaton át a király sóhajtását is hallani lehetett. – Háromfelé kellosztanom hadainkat, ami nem tölt el örömmel. Azon túl, amit neked nyújtok segítségként, Mordovvédelmét is meg kell erősítenem, illetve Elias báró is kap seregeket a délkeleti muhin hordákbetörései ellen.– A kürtök?…– A kürtöket nem fújatjuk meg. Még nincs háború, és jövőre is élnünk kell valamiből. Ha aparasztokat behívjuk, és tétlenül várakoztatjuk, akkor elégedetlenség lesz úrrá rajtuk. A parasztsemmit sem gyűlöl jobban, mint dologidőben háborúzni. Az országát megvédi, ha szükséges, de acsaládjának enni kell adnia.– Jó király vagy, uram.– Majd elválik, Sohan. Majd elválik. Nem akarok mindenáron háborút.– Ez is a nagy királyok erénye.– Ah!… A nagy királyok irányítják a folyót, én csak utazom a hullámain.Hosszú csend állt be, csak papírok zizegése hallatszott. Lucius indulni készült. Lassan felállt, demég várt… Volt miért.– Menj, Sohan! – mondta végül a király. – Meldiana élete ismét a kezedben van.– Mindent megteszek, felség. Ajtó csapódott.Lucius ekkor elmosolyodott. Megcsípte egy titok végét.Veras, herceg, a király legkisebb fiúgyermeke illetlen és szégyenteljes dolgot művelt, a nővéreután leskelődött.Meldiana fürdéshez készülődött, és a lakosztályában tett-vett, Veras pedig a baldachinos ágy alatthevert lélegzet-visszafojtva. A nővére mezítláb járkált az egymásra terített szőnyegek tetején, jóllátszottak a világ leggyönyörűbb lábujjai, ahogy a fiú már sokadszorra megállapította. A meleg őszellenére a kandallóban tűz lobogott, így Meldiana ledobta ruháit. A herceg nézte a földre hullóruhadarabokat, amiket az udvarhölgyek sorra összeszedtek, és miközben elképzelte nővérétmezítelenül, ágyékában zavaró nyomást érzett.Helyzete kényelmetlen volt, éppen csak befért az ágy alá. Amikor bemászott ide, csak a szobaillatát, a nővére illatát akarta érezni. Titokban hallani a hangját, látni, amint jár-kel. Képzeletétfelcsigázta, vajon hogyan viselkedhet, miről beszélhet Meldiana távol az udvaroncok vagy idegenférfiak társaságától, amikor csak bizalmas udvarhölgyei veszik körül.Aztán megérkezett a hercegnő, és fürdővizet rendelt, mire Veras úgy érezte, az ég művelte ezt acsodát, az ő kedvéért. És esze bármennyire is azt súgta, mennie kellene, más testrészei (a szíve) aztmondták neki, így lesz jó. Maradjon csak.Ezzel a furcsa kettősséggel a lelkében feküdt tehát az ágy alatt, illetve már egy harmadikkal is, aszégyennel, hogy történik vele valami. Valami, amit nem tud irányítani. Ha most felfedeznék, aszégyen talán mindenestül elégetné. Egyetlen hatalmas lángcsóvává válna, mint a Born-hegységfőnixmadarai.Meldianával két udvarhölgy volt csak, a hercegnő szívének legkedvesebbek, mindkettő lovagisarj. Édesen csicseregtek és nevetgéltek, dicsérték a hercegnő vőlegényét, a revenzai Gorant. Aztánlovagokról beszéltek, akik a királyi udvarban elég gyakran megfordultak. Meldiana csak néha szóltközbe, hangja akkor is csendes volt. Érezni lehetett, hogy valami bántja, de az udvarhölgyek eztészre sem vették, csak pörgött a nyelvük, és mondták a butaságaikat.

– …amikor Ramas rám nézett, volt a tekintetében valami sötét, valami állati vágy, hogymegborzongtam. Éreztél már ilyet? Amikor elfogy az erőd, és remegni kezd a lábad…– Ramas lovag remek szerető lehet.– Én nem akarok egy lenni a sok közül.– A sok közül? Mit hallottál?– Buta tyúkok – suttogta Veras az ágy alatt, és homlokát a földre ejtette. Amit hallott, felért egykínzással.Aztán eljött a pillanat, amikor Meldiana haja kontyba tekeredett végre, a fürdővíz pedigelkészült. A hercegnő udvarhölgyei kíséretében átvonult a lakosztálya melletti fürdőhelyiségbe.Veras hallotta, ahogy Meldiana beleereszkedik a vízbe, és ajkáról sóhajok törnek fel. Udvarhölgyeikörülötte sürögtek-forogtak.– Csak feküdni akarok – mondta a hercegnő. – Masszírozzátok meg a homlokomat!…Veras kivárt egy keveset, aztán lassan előkúszott az ágy alól. A szoba üres volt, a fürdőhelyiségfelől gőz áramlott befelé.Az ajtó résnyire nyitva állt. A fiú torkában dobogó szívvel osont oda. Józan eszével tudta, hogyinkább mennie kellene, de szíve erősebbnek bizonyult. A fürdőből kis csobbanásokat hallott, majdijedten torpant meg, amikor Meldiana hirtelen megszólalt, s a hangja igencsak közelinek tűnt,– Ott jó… Ott jó lesz…Veras sosem tett még ilyet, mindene remegett, de semmit sem várt még olyan nagyon, mint azt,hogy belessen a résen át. Nem volt a lovagi vagy udvari életnek olyan momentuma, amely ezt avágyát fölülírta volna.Letérdelt, majd közelebb hajolt, arcán érezte a kiáramló párás meleget… és bekukkantott.Nagy csalódására csak homályos foltokat látott a párán túl. A fiú rájött, hogy fel kell állnia, skicsit jobban ki kell nyitnia az ajtót. Három ujját beakasztotta az ajtószárnyba, és lassan, óvatosanmeghúzta a vasalt fatákolmányt.Sikerült a nyílást növelnie. A gőz méltóságteljesen hömpölygött ki alul, és oszlott szét a szobalégterében. Veras felemelkedett, és meglátta a Meldiana feje körül ügyködő udvarhölgyeket.Melegük lehetett, mert megbontották az ingvállukat. A meleg pára cseppjei mint gyémántok ültekmeg finom, fehér bőrükön.A fiú nyelt egyet, és kitörölte az izzadtságcseppeket a szeméből.– Most a talpamat – intett a hercegnő.A két udvarhölgy megkerülte az ezüstkádat. Meldiana lejjebb csúszott a fürdővízben, és kiemeltea lábát. Veras megpillanthatta feszes és hosszú combját is…A fiú látott már női combokat. Akadtak alkalmak, amikor a nemesek mulattak a trónterembenvagy a palota szárnyaiban, s akkor bizony voltak ott könnyűvérű lányok is, de sosem érzett mégolyan izgalmat, mint Meldiana combjai láttán. Messze volt tőlük, s pára zavarta pillantása útját,mégis, a fiú úgy vélte, nincs náluk szebb a világon. Amit mégsem látott, azt fantáziája képeivelpótolta.Tudta, hogy Meldiana a féltestvére, apja első feleségének szülötte, ám nem vérségi köteléketérzett iránta, hanem szerelmet. Éjszakánként arról ábrándozott, hogy a hercegnő egyszer az övélesz. Arra vágyott, hogy a revenzai vőlegény, Goran egy ütközetben végzetes sebet kapjon. Sőt talánő maga sebesíthetné meg egy párbajban, amire majd kihívná Gorant valamely, lovaghoz nem méltómagatartása miatt…Verast kopogás riasztotta fel álmodozásából. A lakosztály külső ajtaján kopogtak.

Meldiana intett az egyik udvarhölgyének,– Menj, nézd meg, ki az!Veras, mintha skorpió csípte volna meg, felugrott, és fedezékbe menekült, az udvarhölgyajtónyitására bevetette magát az ágy alá. Puhán ért földet, a szőnyegek tompították a zajt.Az udvarhölgy az ajtóhoz sietett, és mielőtt kinyitotta volna, kiszólt.– Ki az?– Domer herceg.Meldiana legidősebb bátyja előtt egyetlen ajtó sem maradhat zárva, még akkor sem, ha ahercegnő éppen fürdik. Az udvarhölgy kitárta az ajtót, és fejet hajtott.– A húgod fürdik, herceg, átadhatok neki valamilyen üzenetet?– Valójában nem Meldianát kerestem – mondta Domer. – Az öcsémet, Verast, akinek kiment afejéből a mai íjászat, és eltűnt. A szolgálók azt a hírt hozták, hogy errefelé járt.Veras az ágy mögött térdelve összeszorított foggal átkozta magát figyelmetlenségéért. Hogyanlehetett ennyire buta, hogy elfeledkezett a harci gyakorlatról?!– Itt biztosan nincs – mondta az udvarhölgy. – Nem is láttuk ma még.Domer bólintott.– Minden bizonnyal, ha Meldiana a testét áztatja. Ám ha látnátok Verast… ha bekopogna ide,közöljétek vele, hogy a gyakorlókörben várom.– Úgy lesz, herceg.Az udvarhölgy ismét fejet hajtott.Veras maga sem tudta volna megmagyarázni, mi késztette őt ebben a helyzetben arra, hogykilessen az ágy mögül. Talán bátyja arcára volt kíváncsi, hogy mennyire olvasható le róla a harag?Domer éppen bólintott, majd szeme végigfutott a szobán, minden ok nélkül, csupán utolsópillantásként.És akkor a két testvér tekintete összekapcsolódott.Veras rögtön lebukott, Domer arcát viszont a méreg pírja öntötte el.Az udvarhölgy felpillantott. Észrevette a herceg arcán a változást.– Jó uram?…– Menj be a hercegnőhöz, és fürdesd tovább! – mondta szárazon Domer. – Most!– Igen, herceg.A lány befutott a fürdőbe, fürgén, mintha megrovás elől menekülne, szoknyáját felemelve szedtevékony lábait.– Húzd be az ajtót! – szólt utána Domer.Amint a fürdőbe vezető ajtó becsukódott, Domer belépett a szobába.– Gyere elő, Veras! – parancsolta keményen. A fiú lassan felemelkedett az ágy mögül.– Ide! – mutatott maga elé Domer.Veras megkerülte az ágyat, és szinte araszolva jött közelebb. Látta már Domert elszántnak,komornak, fenyegetőnek… uralkodóinak, de vele még sosem viselkedett így. A fiú ekkor –bevallotta magának – tartott testvérétől. Féltestvérétől.– Véletlenül ragadtam itt – mondta védekezésül, aztán eszébe jutott Domer tanítása. Sose

mentegetőzz. Először is viselkedj úgy, hogy ne kelljen mentegetőznöd. Vagy ha mégis olyan iránytvettek az események, akkor vállald a hibád. – Nem mentegetőzöm – mondta a fiú megkeményítve ahangját…Domer tekintetében villámok cikáztak.Veras bátyja elé ért, és megállt ott. Jöjjön, aminek jönnie kell!– Hogyan képzeled?… – sziszegte Domer, amikor is szemben kinyílt a fürdő ajtaja, és lepedőkbetakartan Meldiana jelent meg a gőzből-fényből kilépve. Egy tincs az arcába hullott, hajaengedetlenül tekergett, szabadon hagyott bal vállán vízcseppek csillogtak. Igazán gyönyörű volt,Domer szava mégsem húga szépsége miatt állt el, hanem a helyzet védelmében.Veras megfordult volna – s csodát látott volna, ha hátrapillanthat –, de Domer erős kezévelelkapta, és egy kemény mozdulattal kilódította az ajtón a folyosóra. Meldiana a szemét törölte, nemláthatta meg Verast, legalábbis Domer bízott benne, hogy nem látta meg.Ha úgy is volt, a hercegnő jól titkolta.– Miért bánsz úgy a hölgyeimmel, mint a parasztlányokkal, Domer? – vonta kérdőre a herceget.– Elnézésedet kérem, ha úgy tűnt volna. Csak attól féltem, a nyitott ajtó mellett megfázol. Ezértküldtem vissza udvarhölgyedet, talán kicsit erőteljesebben a kelleténél.– Sírt.– Kicsit túlérzékenyek a hölgyeid, nem?– Az az én dolgom, Domer. Én sem pocskondiázom a szolgáidat, te se tedd ugyanezt azenyémekkel. Úgy hallom, öcsénket keresed… Veras valahol kint van a gyakorlókörben, ha jóltudom.– Ott éppen nincs.– Nos, mint látod, itt sincs. Menj a dolgodra, bátyám! Domer biccentett.– Úgy lesz… húgom.Aztán hátralépett, és behúzta az ajtót. Ha lehet, ez a kis közjáték még mérgesebbé tette.Ám amikor a széles folyosón körbepillantott, Verast már nem látta sehol. Mialatt ő Meldianávalbeszélt, a fiú elszökött haragja elől.Domer dühödten indult neki a folyosón.A kis állatja – morrantotta. – De kerüljön csak a szemem elé, majd megkapja a magáét!Leskelődik a nővére után! Eddig elnéztem neki a szerelmes hóbortját, de ezután nem fogom. – Aherceg a gyakorlókörbe sietett, de Veras nem volt ott. Sejtette, hogy ma már nem látja, sőt hakeresné, nem találna rá a szokott helyeken. Eszébe jutott, hogy másnap délelőtt vívóedzése leszvele. Na, ott majd elkapja a nyakát. Ám Veras nem jelent meg a reggeli vívóedzésen sem.

Második fejezetScoron mágikus eszközei és csillagtérképei között úgy nézett ki, mint egy teknős. Lucius csakállt az asztrológussal szemközt, és azon gondolkodott, hogyan lehetne ezt a teknőst kirángatnipáncélja védelméből.– A mágikus praktikák csak megbolygatják a valóságot, s közben egyáltalán nem segítenek rajta– mondta Scoron. – Jobb, ha az ember csak tanulja őket, tanulmányozza lefolyásukat, de nemhasználja.Az asztrológus erős ellenérzést táplált magában a varázslatok iránt, s noha Lucius mindeddigörült ennek, most mégis leginkább egy varázslatra lett volna szüksége. Más udvari mágusokat nemakart felkeresni, mert egyikükben sem bízott meg annyira, hogy kérdezzen tőlük – válaszaikmegbízhatóságáról nem is beszélve.Scoron viszont megkeményítette magát, visszabújt páncélja védelmébe, és Lucius legékesebbrábeszélésére sem volt hajlandó komoly varázslatba kezdeni.A mordovai nemes magában átkok tízezreit szórta az asztrológusra, miközben arcára mosolyterőltetve barátságos hangon érvelt.– Különös elvek ezek, amelyeket szerencsére nem sokan osztanak Nifinben.– Most azonban Mordovában vagyunk – morogta Scoron.– Ám ha jól tudom, az Aranyvárban tanultad a mágiát.– És ott is vesztettem el a hitemet benne.– Nifin mágusaira ez nem jellemző.– Említettem már… Most Mordovában vagyunk.Az asztrológus soha nem mesélt múltjának egy meghatározó eseményéről, ami miatt felhagyott avarázslással. Sőt a palotában még arról is kevesen tudtak, hogy ő képzett mágus. Egy mágus, akinem használja az erejét. Lucius minden ilyen érdekes rejtélyt szívesen felgöngyölített, ám ezesetben falakba ütközött. Talán ha évekkel ezelőtt megsejti a mágus titkos okait, most könnyebbensarokba szoríthatta volna, rákényszerítve Scoront a mágiára – de egyelőre semmi sem volt akezében.Egy szelíd kísérlettel azért megpróbálkozott.– Nos, hogy miért van szüksége Karmennek a hercegnő vérére, az a hercegnő múltjában rejlik,ezaz, ami miatt különleges jelentőséggel bír Karmen számára. Ha nem így lenne, akkor bármelykirályi sarj szóba jöhetne, a trónörökös vagy éppen Tia és Elsbeth. A húgok vére ugyanolyan jólenne, mint Meldianáé. Karmennek azonban nem a húgok kellenek, nem a hercegek, hanemMeldiana.– Érvelésed tökéletes – bólintott az asztrológus –, mégsem változtat a döntésemen.– Mordova jövője a tét.– A hercegnőt meg kell védeni, nem pedig a múltját kutatni.– Neked a módszer ellen van kifogásod, Scoron, nem a múlt kutatását ellenzed.– Igen, igazad van. A módszer nincs ínyemre.Ezzel nem lehetett mit kezdeni. Lucius tehetetlenül tárta szét a karját, majd ejtette vissza testemellé.

– De megnézhetem a csillagokban – ajánlotta Scoron.– Csillagok! – legyintett dühödten a tárnokmester.– Eddig hittél bennük. Lucius visszakozott.– Most is hiszek bennük, de ennél többre van szükségem. Nem kinyilatkoztatásokra, hanemvalós információra.– Akkor találj olyanokat, akik emlékezhetnek még a régmúlt időkre. A visszatekintő mágiaugyanis nem egyszerű művelet, és ha mégis megpróbálod, éppúgy elárul téged, mint azt, akit megakarsz tekinteni. Értsd meg, Lucius, a mágia nincs mindig velünk.– Csak erő kérdése kézben tartani.– Higgy, amit akarsz! Gondold azt, hogy gyenge vagyok, azért nem teszem meg, de ne zaklasstöbbet!Lucius feladta. Gondolatban a többi mágus felé fordult, Feldanor vagy Timothis a legerősebb.Feldanor azonban Eronis király feltétlen híve, Timothis pedig… Timothis nem híve senkinek. Őegyszerűen becsületes, és lelkiismerete szavát követi. Őt megkeresni szintén túl nagy kockázatlenne.Megint el kellett vetnie a gondolatot, és ettől megint dühös lett. Úgy érezte, egyedül van asötétség elleni küzdelemben. Miért kell neki egyedül megmentenie Mordovát?– Rendben, tedd a dolgodat, és semmivel se többet! – biccentett Scoron felé. – De ne feledd,vannak idők, amikor át kell lépni az árnyékunkat, félretenni személyes meggyőződésünketmagasabb célok érdekében. Imádkozz hát, Scoron, hogy mindaz, amit most nem tettél meg, nehozzon még nagyobb balsorsot ránk.Az asztrológus nem válaszolt. Komoran hallgatott.A tárnokmester egy hosszú pillanatig nézte, aztán megfordult és elsietett. Az udvar mindennapiügyeit is el kellett rendeznie valakinek, nem állhatott ott a világ végezetéig.Eronis király maga elé kérette Meldiana vőlegényét.– Mikor is szándékozol hazaindulni, fiam? – kérdezte barátságosan a revenzai nemestől.– A holnapi napon, felség – válaszolta Goran. – Az előkészületeket befejeztem, az embereid… akísérőim ma pihennek, hosszú út áll előttünk.– Merrefelé tervezed az utat?– Ha lenne időnk, akkor északnak tartanánk, a Keselyűkarom-hágón át. Az a legnyugodtabb út,mivel Revenza békét kötött a Hegylakókkal. Ám úgy érzem, máris sokat késlekedtem, ezért inkábba törpökön keresztül megyünk.– Az alaposság és az óvatosság nem felesleges – intette az uralkodó Gorant. – Ha az otthonihelyzet valóban olyan ellenséges, mint azt apád üzente, akkor jobb lesz vigyáznod.– Tudom, felség, és ezért is hálás vagyok, hogy katonáid álöltözetben elkísérnek.A király felállt trónszékéről, és lesétált Goran elé. Komolyabb témáról akart szót váltani alovaggal. Szövetségest keresett Revenzában.– Nem csupán az vezet, hogy lányomat boldognak lássam, s te visszatérj hozzá – vallotta beEronis. – Magasabb céljaim is voltak, amikor úgy döntöttem, segítem utad hazafelé.Goran erősen figyelt.– Nyitott és tájékozott vagy, lovag, hallgatod a külhoni híreket.– Igen, felség. A Birodalomban történt változásokról szóló hírek, Karmen fenyegetései eljutottak

hozzám is.– Akkor hát sejtheted, mi vár ránk. Mordovának szövetségesekre van szüksége.Goran sóhajtott.– Revenza nem Mordova, felség, ezzel te is tisztában vagy. Báróink nem támogatják a királyt. Jó,ha az életére nem törnek. Senki sem garantálhatja tehát Revenza egységes támogatását, bár az iskétségtelen tény, hogy ennek az ellenkezője sem igaz, Revenza mint ország, a maga egészébensosem lesz ellenséged.– Apádat milyen szándékok vezérlik?– Apám megkeseredett ember. Amikor a bátyám és két öcsém áldozatául esett a csatározásoknak,akkor megfogadta, mindenkor a helyes út megtalálására törekszik majd. Legutolsó üzenete szerintelveszítette a király kegyeit, s ezt kihasználva a többi báró megfosztotta őt a tanácsban elfoglaltpozíciójától. Jelenleg nincs hatalma, csupán a saját földjein. Félek, mire hazatérek, egyküzdőszellem nélküli bárót találok otthon.– Csupán hírből ismerem őt, az azonban nem úgy festette le nekem, mint aki könnyen feladná.– Ó, a hírek, felség… – sóhajtott keserűen a revenzai lovag. – A szóbeszéd általában hazudik…mifelénk legalábbis. Az idő pedig mindenkit legyűr.– Revenzai hírhozóim elláttak információval apád tekintetében.– Kémeid, felség?– Nos, így is fogalmazhatsz – bólintott a király –, bár én inkább historikusoknak tekintem őket.Mindabból, amit jelentenek, megírjuk a világ történetét, amit azután a könyvtárban őrzünk.– Historikusok – mosolygott Goran. – Békében valóban azok. Háborúban azonban… nos,háborúban egész más a dolguk…– Voltaképpen nem is apádra vagyok kíváncsi – mondta ekkor a király, és hátratett kézzel elsétálta revenzai lovag mellett. Eronisnak megint szemébe ötlött a fali gobelin Mordova megalapításánakhősi ábrázolásával. Annak a négyezer éves történetnek a valódi kárvallottja Revenza volt, hiszenazóta sem tudott talpra állni. A király megfordult, a gobelin a háta mögé került. Mivel Goran atekintetével követte, most ő került szembe a képpel. – Az érdekel inkább – folytatta Eronis –, hogyte mit fogsz tenni, ha hazaérsz.– Először is lelket öntök apámba, azután segítek neki rendezni viszonyát a szomszédaival.Nálunk egy bárónak állandóan bizonyítania kell hatalmát és erejét, különben a beteg erdei vadak,sorsára jut, előbb vagy utóbb szétszedik a nálánál nagyobb ragadozók.– És visszaszerezhető a királyi tanácsban elfoglalt helye?– Nem hiszem… s tán nem is érdemes.– Mit jelentsen ezt? – kérdezte Eronis.– Apámnak nem lesz ereje arra, hogy otthon és a királyi udvarban egyaránt megvívja küzdelmét.Fáradt lélekkel sem itt, sem ott nem győzhet. Ha pedig mindkét helyen elbukik, én sem tudok majdsegítő kezet nyújtani Mordovának.Eronis a lovag arcát fürkészte, de most sem tudott mást megállapítani, mint amit eddig, a fiatalrevenzai becsületes és szereti az apját. Megvan a magához való esze, tudja tehát azt is, mit akar tőleMordova királya. De vajon megvan benne egyszersmind az a ravaszság, amely ahhoz kell, hogyRevenza királyi tanácsának tagja legyen? Ezt Eronis nem tudhatta.Jobb férjet nem is találhatna a lányának, de ki tudja, milyen szövetségesre lel benne?Megtörténhet, hogy mire eljön az esküvő napja, a családja elveszíti revenzai földjeit, birtokait,hatalmát, ha pedig így lesz, vajon lesz benne annyi becsület, hogy visszalépjen az esküvőtől?

– Gyermekként azt tanultam apámtól, hogy a jó hadvezért az előrelátás teszi naggyá – mondtaGoran, mintha megsejtette volna, merre kalandoznak Eronis király gondolatai. – Lépéseit sorbantervezi meg, és nem siet. Mindig mérlegel, ám sosem habozik.– A föld növekedése és az álmodók miatt nem lehet tervezni – mondta Eronis.– Revenzában állandó ellenségeskedés zajlik, mint ahogy a határok is könnyedén változnak… azidegenek megérkezése ebben a tekintetben nem sok vizet zavar.– Egyszóval a birtok ügyei az elsők.– Így van, s az ország érdekei jönnek azután. Fordítva nem lehetséges, felség.– Ahhoz pedig nem árt a mordovai segítség. Goran elmosolyodott.– Sokat számít.Eronis király magában felülírta a lovagról kialakított képet.– Ha Mordova segít… hercegnőjének férjén…– …akkor a revenzai báró sem lesz hálátlan, és meglehet, nem csupán a tanácsig jut el.Nagy terv volt, de Revenzában bármi megeshetett. Goran pedig nem elégedett meg a lovagierényekkel. Hogy is mondta? Lépéseit sorban tervezi meg, és nem siet.Új tervek s egy új ember. Eronis hirtelen rájött, hogy egészen eddig rosszul mérte fel a fiatallovagot. Ki is ő valójában? Meldiana vajon ismeri ezt az arcát?Mikor derül majd ki, mire képes?– Várd meg a holnapután hajnalt az indulással, fiam! – tette a király Goran vállára a kezét. –Holnap estére ünnepi vacsorát adok, s minden bizonnyal lányom is örülne annak, ha sietős utadellenére még egy napot maradnál.Goran egy pillanatig tétovázott, aztán belátta, hogy Mordova királyának nem lehet nemetmondani.– Elhalasztom az utazást, felség. Eronis csendesen elmosolyodott.– Imát mondatok érte, hogy épségben hazaérj, és ugyanúgy vissza is térj hozzánk.Lucius Aramirt kereste fel először. Az idős tünde elszigetelten élt a mordovi palota keletitornyainak egyikében. Nem nagyon vágyta az emberek társaságát,sokkal inkább a virágokét, atorony olyan volt, akár egy égbe szökő őszi erdő vagy egy ezer színben tündöklő távoli kert. Luciusmindig zavarban érezte itt magát, nem a tünde jelenléte miatt, aki ezerhétszáz megélt esztendejévelbeláthatatlanul idősnek és bölcsnek hatott. Őt az illat zavarta. Ahogy a lépcsők és termek során átegyre feljebb haladt a toronyban, úgy lett erősebb az illat s idegenebb a hely. Mintha elhagyta volnaMordov falait.Aramirt természetesen legfelül találta, a torony nyitott tetején, ahol a tünde a virágaihoz beszélt,s amikor Lucius a tetőteraszra lépett, úgy érezte, elvarázsolták, megesküdött volna rá, hogy avirágok suttogva válaszolnak a tündének. Amint a tetőre tette a lábát, a suttogásból szél zúgása lett,a virágok pedig hajladozni kezdtek Aramir körül, fejüket ide-oda forgatva a játékos szellőben. Atünde felegyenesedett, és mosolyogva intett a tárnokmesternek, hogy jöjjön csak közelebb.Magasan voltak, nagyon magasan. Innen csak a három legnagyobb torony teteje látszott s felül ahatalmas ég fennen szárnyaló madaraival és puhán lebegő felhőivel.– Foglalj helyet, Lucius, és add elő jöveteled okát! – A tünde rögtön a lényegre tért. Egy kisfonott széken mutatott helyet.Lucius elhárította az invitálást.– Egy régi történet miatt jöttem – felelte –, s a palotában te vagy az, aki mindent tudsz a régmúlt

időkről. Te mindenre emlékszel.– Nem mindenre… Hosszú évszázadok állnak mögöttem az emlékek sűrű szövetével, deegyszersmind a feledés jótékony homályával is.– Számomra régi csupán a történet, neked talán csak percekkel ezelőtt történt.– Oh.– Meldiana hercegnőről van szó.Aramir a nemes feje felett a távolba meredt. Lucius a tünde minden rezzenését figyelte. Aztremélte, kiolvashat valamit tűnődő arcából.– Meldiana a jövő kulcsa lett – mondta a tünde –, de ezt te is tudod, Lucius.– Eronis király aggódik.– Eronis aggódik a lányáért, és aggódik az országáért… talán önnön hírnevéért is. Mi azonbanegy kicsit többért aggódunk, Lucius. Az egész világért.– Az egészért?– Igen. Csak nem képzeled, hogy Karmen holmi apró célokra fecsérli varázslatait?Lucius megnyalta az ajkát. Úgy érezte magát, mint a kopó, amely jelre bukkant.– Mi lehet Karmen célja?Aramir nem válaszolt rögtön. Az egyik virág mögül kristályüveget vett elő, s egy pohárba vizettöltött magának.A poharat az egyik futónövény kékeslilás virága alá tette, végigsimított a virág szirmain, mire azkét cseppet hullatott kelyhéből a pohárba.Aramir megízlelte, majd kortyolt belőle.– Karmen… Páran emlékszünk még rá…– Mire emlékeztek? – kérdezte Lucius. Nem a mágusnő miatt jött, de nem bánta, hogy ilyenirányt vett a beszélgetés.Aramir a múltba révedt.– A nifini varázslók szerint… akik rátaláltak az iskola elpusztítása után… egy sértett és dühöskislány volt. Egy kislány határtalan haraggal és fájdalommal… és olyan hatalommal, amit embervagy tünde el sem képzelhet. Aztán véget ért a béke évezrede, a világra pedig szörnyűségek egészsora köszöntött.– Ez nagyon régen volt.– Igen, én még fiatal voltam.– De a világ szörnyűségei nem köthetők mind Karmenhez.– Ki tudja, Lucius? Karmen az erejét nem attól az istentől kapja, akitől mi, pedig látod, mi úgyhisszük, egy isten van, Artus.– Kételkedsz benne?– Abban nem, hogy ő a legnagyobb. De amikor egy mowurt látok, kételkedem abban, hogycsakis Isten uralja e világot.Lucius meglepődött.– Lemondást hallok a hangodban, Aramir.– Ha azt a másik istent nem is láttam, de láttam a teremtményeit. Amit ma mowurok földjeként

ismerünk az északkeleti határainkon túl, az másfélezer éve még nem létezett. Aztán odaköltözöttKarmen, és felépítette a városát, ahonnan halandó még nem jött vissza élve. Khator a teremtettföldek legsötétebb birodalmának közepén fekszik, és környékét nem emberek, hanem szörnyekuralják. A mowurok rajai sorra jelentek meg, és népesítették be azt a kietlen nyúlványt, ahol addigfű sem élt meg. Menj el oda, ha szörnyűséget akarsz látni!…– Idejönnek ők. A hercegnőért. Mowurokat küld érte Karmen?– Eronis királynak mondtam, hogy ez lehetetlen. A mowurokat nehéz legyőzni, de nemlehetetlen. Ha elpusztítod őket, újrateremnek ugyan, mint szőlővesszőn a fürt, de ahhoz idő kell, sokidő. Karmen nem küldhet mowurokat, akik hangosak és feltűnőek. Embereket küld majd… egészseregeket.Lucius mégiscsak leült a felkínált székre. Aramir elhelyezkedett vele szemben. A poharat letetteaz asztalra. A mordovai nemes agya fürgén járt.– Egy teljes támadás nagy kockázatot rejt még Karmen számára is – mondta aztán. – Mordov abirodalom szíve. Ahhoz, hogy elérje, legalább két tartományi fővárost el kell foglalnia, csak ígybiztosíthatja majd az útját visszafelé is. Márpedig legalább négyezer éve nem jutottak ellenségesseregek a városaink közelébe.– Jól gondolkodsz – bólintott a tünde.– Tehát?…– Tehát vagy egy kisebb csoportot küld ide, vagy teljes háborúba taszítja a világot.Most Lucius biccentett.– Értem.– Érted? Bizonyosan? A Birodalom fegyverkezik, Lucius. Háború lesz, mindennél nagyobbháború.Lucius végiggondolta a tünde által elmondottakat, és igazat kellett adnia neki. Megtörténhet alehetetlen, Mordova hatalmas összecsapás elé néz, és Karmen lesz az igazi ellenség, nem aBirodalom. Luciust azonban ez még elszántabbá tette.– Ha ez igaz – mondta –, akkor még inkább érdekünk, hogy segíts nekem, Aramir.– Neked?– Mordovának – helyesbített a tárnokmester. – Mordovának kell a segítség.– Nem bízol királyodban?– Bízom benne, és tudom, hogy megerősíti a határainkat. A városok készleteket halmoznak fel,hadseregünk ütőképes, de…A tünde türelmesen várt. Lucius láthatóan a szavakat kereste.– …de nem tudjuk, mindez miért történik. Ha tudnánk, talán egyszerűbb lenne megszüntetni akiváltó okokat.– Mennyire emberi gondolkodás! – mosolyodott el a tünde, a beszélgetés alatt most először. – Agyökereket akarja kivágni, hogy megölje a fát.– Ez nem jó hasonlat – felelte Lucius. – Mert a fa nem akar embereket ölni.– Nem láttál még minden fát!– Nem is akarok. Nekem megfelel az is, ha leheveredhetek egy tölgy árnyékába hűsölni.– Ez nem vall rád, Lucius.A tárnokmester zavarba jött. A tünde ismeri az embereket, évszázados tapasztalata nagyban segíti

ebben, de mégsem láthat bele a lelkébe.– Nos, engem leginkább az érdekel, miért éppen Meldiana vére kell Karmennek? Mi akülönleges a hercegnőben?A tünde egyszerre elkomorodott.– Nem tudom, Lucius.A tárnokmester mindent egy lapra tett fel. A megérzésére hallgatott, persze remélve, hogy hatéved, Aramir nem említi ezt a beszélgetést a bölcsek előtt. A tündék hallgatagok is…Nagy levegőt vett.– A tündék nem szoktak hazudni, ugye? – kérdezte élesen.– Nem hazudok. – Aramir dühbe gurult. – Ezerhétszáz év alatt sem tudtam elsajátítani ezt anagyon is emberi szokást.– Én ugyan nem éltem át hosszú évszázadokat, Aramir – mondta Lucius –, de azt meglátom, havalaki titkol valamit.Csend állt be közöttük. Lucius legbelül elmosolyodott. Igaza volt.– Nem tudom, miért kell Karmennek Meldiana vére – ismételte meg a tünde, – Ez az igazság.Viszont Meldiana nem… nem olyan, mint a többiek. Ez is igaz, de Eronis király gyermekeiegyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Senki sem olyan, mint a többiek.– Miben más Meldiana?– Most menned kell, Lucius. Úgy hiszem, itt az ideje… A tünde felállt, s a tárnokmester iskövette példáját.– Köszönöm a válaszokat, Aramir.– Örültem, hogy felkerestél. Tedd, Lucius, amit tenned kell!Lucius elindult lefelé a toronyból, az illatos, színes tündevilágból a palota mindennapjai felé.Nem volt jó a kedve. Már régen érlelődött benne egy eretnek gondolat, amit eddig a pillanatigjószerivel önmaga elől is titkolt, a legegyszerűbb lenne megölni Meldianát, s akkor a vére sosemjutna Karmen kezére.Megölni Eronis király lányát…Ez azonban mindössze kósza gondolat lehetett, semmi több.

Harmadik fejezetMordov városának nagykapuja kelet felé nézett. A hagyomány szerint azért, mert amikor az elsőkirály bejelentette a háború végét és Mordova megalakulását, akkor a felkelő nap felé tartottakardját. Mondták azután azt is, hogy Arthur, aki a városfalakat emeltette, a napot tekintette Artusisten megtestesülésének. A napot, amely nélkül nem létezne élet, s amely minden éjszaka után képesmegújulni. Az uralkodó ezért nyitott a nap felé egy hatalmas kaput, megtisztelve az istent, s örökkéemlékeztetve az embereket arra, hogy ha a várost elhagyják, szívükben merre kell tartaniuk.A gyakorlatiasabb elmék ugyanakkor azt állították, hogy Mordova főbb kapcsolatai mind keletfelé vannak – Nifin, Enobia, Revenza –, ezért aztán a városból kivezető legszélesebb, s legjobbankiépített út is kelet felé vezetett. Így amikor Arthur a legenda szerint a palota fehérmárványpadlójára egy kormos pálcával megrajzolta a leendő kerületeket, akkor a már meglévőleghatalmasabb útra tervezte a leghatalmasabb kaput.Nem tudni hát, mely okból épült Mordov kapuja a felkelő nappal éppen szemben, ez azonbancsaknem négy ezredév után lényegtelennek tűnt. Az őrök, akik a kaputorony magasán távollátólencséikkel figyelték a messzeséget, nem is törődtek vele. Tizenhatan teljesítettek szolgálatot, snekik a méretek csak bosszúságot jelentettek, amikor szelesebb időben a torony egyik sarkából amásik felé kiáltva nem értették egymás szavát. Az őrök lelkiismeretesek voltak, nem számított,hogy a posztjukon még soha senki sem látott támadó hadsereget. Kötelességük volt a városvédelme, tehát ennek megfelelően teljesítették mindennapi feladatukat.Előírásszerűen rótták köreiket, vizslatták a várfalat, és mérték fel a kelet felé haladókat. Atávozókat és érkezőket, akik a két gigászi kőszobor között elhaladtak, nem csupán a kapuőrökellenőrizték, hanem a toronyőrök is figyelemmel kísérték. Ám ameddig a távozókat csak felmérték,addig az érkezőket sasszemekkel és lencséikkel egyaránt alaposan megvizsgálták. Ha bármilyfenyegetőt észleltek volna, egy jelükre bezárul a kapu, és mágikus vezérlésű íjpuskák kelnek életre,míg a királyi sereg teljes vértezetben fel nem vonul a városfal tetejére.Vendoris egyszerű katona volt a király seregében. Hat éve szolgált, társai elismerték, jó voltbirkózásban, ökölvívásban és gerelyhajításban. Ha hazatért falujába, körülzsongták az eladósorbanlévő lányok, sőt néha még az idősebbek is, akiknek férjeik a földeken végeztek kemény munkát.Vendoris szerette a hadsereget, ha kellett, elment a végekre is, hat év alatt harcolt már a Síbaifennsíkrabetörő indiánok s a gran-duriai törpök ellen is, egyszer pedig szembekerült az északinomádokkal, bár abból végül nem lett nagyobb csetepaté.Vendoris gyakran állt őrt a keleti főkapu tetején, és egy cseppet sem bánta ezt a feladatot. Másoktalán unalmasnak találták volna, ő azonban szeretett leskelődni. Benne élt még az a gyermek, akihajdanán összecsavart papiruszokon keresztül kémlelte a szomszédokat, de az a kamasz is, akiéjszakákon át titokban leskelődött a lányok ablakaiban. Vendoris szeretett a távollátó lencsékmögött állni és belebámulni mások életébe úgy, hogy azok mit sem tudnak erről. Kevésizgalmasabb dolgot tudott volna felsorolni.Ezen a reggelen is ott állt a kaputoronyban a lencsék mögött. Két kezével fogta a rézalkotmányt,hogy irányban tartsa egy, a város felé igyekvő család megfigyelése során. A két gyermek szörnyenrossz volt, ha az apjuk másfelé nézett, apró csínyekkel zaklatták az öszvéreket. Az asszony azonbanfelettébb jól nézett ki, széles csípője fölött hatalmas keblek domborodtak, s bár a távolság és alencsék torzító hatása rontott a képen, Vendoris fantáziája mégis meglódult ettől.Mint mindig, most is megszámlálhatatlanul sokan jöttek-mentek a keleti úton, kereskedők,parasztok, katonák. Hivatalos és nem hivatalos ügyek miatt igyekeztek Mordovba, kereskedni,szórakozni akartak. Némelyek hívásra érkeztek, mások unalomból jártak erre. Mordovaiak éskülhoniak, munkát keresők és szerencselovagok.

Miután az asszony bemászott a szekér hátuljába, és az egyik rossz kölyök egy óriási fülest kapottaz apjától, Vendoris följebb tolta a lencséket, hogy másokat is szemügyre vegyen.Egy kisebb csapat lovagolt a szekér mögött, hat morcos férfi. A toronyban álló katona felmérteőket, vajon veszélyt jelentenek a városra. A férfiak nyilván nem földművesek voltak, bőrből állóöltözékük és vállukra csatolt fegyvereik ezt egyértelműen elárulták, a gír afféle szimbólum voltnáluk. Ebbe a csapatba nem volt célszerű belekötni. Külhoniak lehettek, és talán szórakozni jöttekide. Vendoris megvizsgálta a lovakra aggatott zsákokat, csomagokat, és arra jutott, hogy a csapatnem jelent veszélyt a városra. Ha pedig a kapuőrök netán komolyabb fegyvert találnak náluk, aztvalószínűleg úgyis elveszik, s csak annál a kapunál kapják majd vissza, amit megjelölnek távozásukirányául.Vendoris hagyta, hogy a csapat kisétáljon a látómezejéből, és szemügyre vette a következőket,egy kóbor lovag, két tünde, egy paraszt és egy gazdátlan ló – különös társaságnak tűnt, bizonyáravéletlenül verődtek össze. A lencsék távjába belovagolt egy őrző is, és valamit mondott a lovagnak,aki kishíján kardot rántott, mire az egyik tünde lefogta a kezét. Vendoris elvigyorodott, maga ishasonlóképpen érzett néhány őrzővel szemben, akik különbnek érezték magukat a mezeikatonáknál. A lovagot azonnal megkedvelte.– Üsd le! – morogta maga elé, és nézte, ahogy az őrző táncoltatja a lovát. Kisebb csalódás volt,hogy a lovag végül visszavonult, és inkább lemaradt a csapattól.Ekkor Vendoris valami olyat látott, amitől meghűlt benne a vér, a gazdátlan lovon hirtelenmegjelent egy alak. Vissza is rántotta a fejét egy lélegzetvételnyi időre, és gyanakodva bámulta alencséket. Délibáb áldozata lett volna?Ismét megnézte, valóban ült valaki az előbb még gazdátlanul poroszkáló lovon. Egy paraszt…egy másik paraszt.S abban a percben Vendoris megvilágosodott.Egy idegen. Egy álmodó.Egy álmodó tart Mordov felé.Két ujját a szájába tolta, és füttyentett. Nem volt teljesen szabályos, de ezt a jelet mindenkiértette. Pillanatokon belül Vendoris mellett volt a toronyparancsnok.Egy álmodó tart a város felé – mondta neki a katona. Parancsnoka értett a szóból.

Negyedik fejezetA városkapunál egy katonát rendeltek melléjük, hogy a palotához vezesse őket. Deff ugyanközölte, hogy nem kell kísérő, s az őrző is biztosította a toronyparancsnokot, hogy ismeri az utat, akatona mégsem tágított mellőlük mindaddig, amíg a palotaőrségnek át nem adta őket.– Kézről kézre járunk, mint a spangli – közölte Steve, de Főnixen kívül senki sem értette, mitakar ezzel mondani.– Két várfal van? – csodálkozott a palota falát szemlélve Főnix.– Mordov városát is körbekeríti egy – felelte Vendoris, az a katona, aki mintegy jutalmulbekísérhette a csapatot –, és a királyi palotát is.– Olyan, mint egy erőd.– Dicső uralkodók építtették fel. A falak magassága az ő erejüket jelképezi.– Van ilyen nálunk is – morogta Steve. – Minél magasabb, annál dicsőbb. Most Dubai ésMalajzia jár az élen. Komoly országok…– Ne becsüld le őket! – szólt oda Főnix.– Miért is? Netán Kuala Lumpurban élsz? Nem a méret a lényeg, nem mondták neked?– Soha. És neked milyen gyakran? – Hm.Steve alig pár órája jelent meg, és csupán harmadszorra ebben a világban, de Főnixet márisidegesítette. A második alkalommal már hosszabb időt, mintegy tizenhat órát töltöttek együtt. Főnixsok mindent elmesélt erről a világról, mindarról, amit itt megismert, átélt, de Steve még mindigegyfajta cinizmussal kezelte a helyzetet, amit lehetetlen volt tolerálni.– Szálljatok le a lovakról! – mondta Vendoris az őrzőnek és a két tündének, jól felmérve a csapatvezetőit. – Innentől kezdve a palotaőrség ügyel rátok. Az én feladatom véget ért.– Köszönjük a kíséretet – felelte Edvir. – Isten tartson meg egészségben!Vendoris maga elé morogta, hogy eddig ebben nem volt hiba, majd visszaindult a kaputoronyfelé.A csapat új kísérőjét Martinusnak hívták, és míg Vendoris barátságos és közvetlen volt, addigMartinus alig szólt öt szót a kaputól a fogadóteremig.Bezzeg Deff! A lovagon látszott, hogy nem szívesen van itt. A városban csendes volt, ám amikorbeléptek a palota kapuján, hirtelen megjött a beszélhetnékje, ám csak duzzogott, mint egy álmatlanmedve a tél közepén. A csapat tagjai hallgatták egy darabig, majd Edvir rászólt,– Fejezd már be az állandó morgást, öreg barátom! Deff vagy a felszólításra, vagy amegszólításra megsértődhetett, mert befogta a száját, és akkor sem szólt, ha kérdezték.Főnix és Steve nem vették észre a hangulatváltozást, minden érzékszervüket lefoglalta Mordovvárosa és a királyi palota. Eonis király palotája a teremtett világ legcsodálatosabb helye volt. Steveta neuschwansteini kastélyra emlékeztette, csak harmincszor nagyobb méretben. Hófehér falak,magasba szökő mesebeli tornyok, gigászi székesegyházak, masszív falak, a fal síkjából kiemelkedőhatalmas erkélyek és kerengők. Kiismerhetetlen labirintus, bejárhatatlan távok.Belül, ha lehet, még mesésebb volt, a folyosók során megannyi márványszobor, csillogópáncélok, falfestmények, aranyozott díszítés. A már-már szemet bántó gazdagság közepette lakájok,udvaroncok, felszolgálók hada sürgött-forgott színes, hibátlan ruhákban, sehol egy folt vagyfélrevarrt toldás nem látszott rajtuk.

– Ezt nem hiszem el – motyogta Steve. – Ilyet csak vérrel és verítékkel lehet építeni.– Mordovban nem sok vér folyik – fordult feléje Elesztriel. – S ha mégis, az legfeljebb akülvárosban, az alja nép között, amikor borgőzös hangulatukban nem tudnak uralkodni magukon.Ám annak minden alkalommal kemény büntetés a vége.– Honnan ez a gazdagság?– Ha az ember nem vesztegetné erejét hiábavaló harcokra, az egész világ Mordovhoz hasonlólehetne.– Küzdelem nélkül nincs felemelkedés.– Valóban?Steve gyermeknek érezte magát Elesztriel tekintete előtt.Martinus az idegen látogatóknak fenntartott fogadócsarnokba vezette be a csapatot, és egy vonalmentén felállította őket, szemben az üres királyi trónnal. A terem falait arany növényi levelekborították, száraik akár a burjánzó repkény, úgy futottak fel a vörös márványoszlopokon, hogy aboltívek alatt azután művészi freskókat keretezve egymásra találjanak.– Ha csak egyetlen levelet letörhetnék, hogy hazavigyem, már nem lenne otthon gondom –mondta Steve halkan Főnixnek.– Képzeld el, hova lenne a két világ, ha tárgyakat hozhatnál onnan ide, innen meg oda.Steve belegondolt.– Hiányzik a notebookom… De nem, egy vadászpuskát hoznék. Vagy egy Uzit.– Na, ez az!A témát már körbejárták egyszer, mit kellene áthozni ahhoz, hogy itt is otthon érezzék magukat.– Most mi fog történni? – kérdezte Steve Edvirtől.– Valaki fogad minket, és elhelyeznek a palotában.– Fogságba estünk?– Nem vagytok foglyok – szólalt meg Khealnor. – Vendégek vagytok, amíg úgy viselkedtek.– Te pedig sérült leszel, ha még egyszer arra célzói, hogy megsértjük a vendégjogot – szóltvissza dühösen Deff.– Nekünk válaszolt csak – nyugtatta Főnix a lovagot.– A király hamarosan fogad benneteket – mondta Martinus.– És addig itt álljunk?– Igen. Amikor Eronis király belép, le kell térdelnetek. Először ő szólal meg, ti pedigválaszotokban felségnek nevezitek.Edvir és Elesztriel jó példával járt elöl, udvariasan várakozó állásba helyezték magukat, amit atársaság többi tagja is követett.Ám hiába álltak ott várakozón, a király nem jött.Eronis királynak sokkal fontosabb dolga volt. Apát kellett alakítania személyes fogadótermében,uralkodásának ékei alatt, életének emlékei között. Ez a helyiség sem volt sokkal kisebb, mint azidegenek számára fenntartott fogadócsarnok, ám lényegesen kevesebben fordultak meg itt az elteltévek alatt.A déli kapu őrségének parancsnoka jött eléje, fejet hajtott, majd előrependerített egy sovány,húzódozó alakot, akinek fejét vékony csuklya fedte.

– A városkapuban fogtuk el, felség. Egyik őrünk ráismert a hercegre.Az alak vontatott mozdulattal húzta le fejéről a csuklyát.Eronis döbbenten ismerte fel legkisebb fiát.Veras a közönséges emberek ruháját viselte, egyszerű szövetet bőrnadrággal, övvel és fejérekötött kendővel. A kendő tartotta hosszú haját. Az arca koszos volt, de látszott rajta ujjainak csíkja,mintha a herceg szándékosan kente volna össze magát.– Mire készültél, Veras? – kérdezte Eronis király. – A városkapuban. ..A fiúnak kellett egy kis idő, hogy apja előtt összeszedje magát, Eronis azonban kivárta.– Én… – kezdte a fiú. – Én… el akartam szökni.– El akartál szökni? – A király még mindig nem hitte el. Elismételte hát, mintha rosszul hallaná.– El akartál szökni?– Igen.– Mi elől?… Miért, Veras, miért?– Mert… mert… – A fiú hirtelen megváltozott, kihúzta magát, és egyenesen az apja szemébetekintett. – Ez hadd legyen az én titkom, apám.– A te titkod – sóhajtotta Eronis. – Nincs elég gondom a világgal, még a legkisebb gyermekem isszökésre adja a fejét. A szökés azonban semmire nem megoldás. Ha úgy érzed, teljesíthetetlenek akövetelmények, amiket eléd állítunk, csak szólj, mérsékeljük őket.– Nem, apám, örömmel dolgozom meg a kardomért.– Akkor hát miért? Ha nem a feladatok, akkor talán az udvar…– A te udvarod a legnagyszerűbb, apám.– Veras… – A király egy pillanatra megmerevedett. – Ah – mondta felismeréssel a hangjában –,csak nem szívügy?– Apám!– Értem én, értem. Illetve nem értem, mert én már régen kinőttem a szívügyekből. Anyád halálaután…Eronis elhallgatott, felmerült előtte Iliana arca. Második felesége mordovai bárói sarj volt, húsztavasszal fiatalabb nála, s olyan illatokat és fényt hozott a palotába, amelyre akkor nagy szükségevolt. És szült neki három gyermeket.Szomorú csend telepedett közéjük, amit az emlékeiből visszatérő király tört meg.– Volt netán valami terved, Veras, vagy csak úgy elindultál a nagyvilágba?– Arra gondoltam, beállok egy lovagi iskolába… és kitanulom a harcot.– Dicső dolog, bár úgy vélem, a király gyermekeként a legjobb mestereket kapod meg. Arra nemgondoltál, hogy én és a testvéreid mit fogunk érezni, ha nyomtalanul eltűnsz? A fiú hallgatásamindennél ékesebben beszélt.– Veras… – Kopogtak az ajtón, de a belépő katonát Eronis egy intéssel elbocsátotta, majd a fiaelé sétált. – Veras, ha eltűnnél, mire gondolhatnék? Arra, hogy baleset ért, hogy bajban vagy… hogynem élsz már. Ez eszedbe jutott?– Bocsáss meg, apám!– Én megbocsátok, de vajon elég lesz ez neked? Belátod ettől, mit tettél?– Azt hiszem, tudom…

– A kapunak megy! – Eronis hitetlenül tárta a mennyezetnek karját. – Csak úgy megszökik… –Megragadta Veras két vállát. – Nekem is voltak gondjaim a te korodban, de soha nem gondoltamarra, hogy megszökjem… Miféle erőnek kell ehhez az ember lábába költöznie?– Bocsáss meg, apám – ismételte meg a fiú –, de te elsőszülött voltál. Téged a föld alól iselőkerítettek volna.– Ez semmin sem változtat. Csak nem gondolod, hogy Domer pusztán azért, mert elsőkéntszületett, közelebb áll a szívemhez, mint te? Ennek alapján te az utolsó lennél? Ha ezt gondolod, hátrossz apád voltam, anyád pedig rossz anya. De nem, nem hiszem, hogy ezt feltételeznéd. A szívedmélyén jól tudod, hogy érted is addig hajtottam volna a katonáimat, amíg elő nem kerítenek…Fiam!– Én nem tudtam, mit tehetnék…– Nem akarsz beszélni róla?– Nem, apám.– Öreg vagyok már, ez igaz – mondta a király hirtelen. – Bizonyára nem találom meg veletek aszót, de tudd, hogy bátyáddal mindenkor megoszthatod gondjaid.Veras ezt akarta a legkevésbé, amit viszont nem mondhatott el apjának.Ekkor azonban kitárult a terem ajtaja, és Domer sétált be kimért léptekkel.– Lám, elkapták a szökött vadat – mondta komor mosollyal.– Gyorsan járnak a hírek – felelte kényszeredetten Veras. A fiú gyomra egyetlen kődarabbárándult össze. Úgy érezte, ha Domer elmeséli apjuknak, mit is tett, akkor nem marad másválasztása, mint hogy levesse magát a vártoronyról.– A hírek gyorsabbak, mint amilyen gyors az őr volt, aki idehozott.– Hát én miért csak akkor értesültem róla, amikor a fiam már itt állt koszosan, egy közemberöltözékében? – méltatlankodott a király. – Te sejtetted, mire készül az öcséd, Domer?Domer odaért hozzájuk, és Verasra se pillantva atyja felé fordult,– Kihagyott két edzést, tegnapelőtt este s tegnap reggel is. Tanára pedig azt mondta, csakberohant a könyvtárterembe, de nem maradt ott. Ahogy észrevette, valami nagyon bánthatta... – ittnézett Domer Verasra – a kisöcsémet.– Úgy vettem ki, szerelmi bánat – felelte a király.– Nocsak! – meresztett nagy szemeket Domer. – Beszélt róla?– Nem. Nem akart, én pedig nem kérdeztem. Megemlítettem neki, hogy te járatosabb vagy a szívügyeiben, kérjen tőled tanácsot.– Ó, én szívesen elmondom neki, mit hogyan kell tenni, s hogy mi a helyes.Veras majdnem elsüllyedt szégyenében.– Helyes, helyes – mondta Eronis. – Mázsás követ görgetsz le a vállamról, ha megteszed, s nemkell éjszakákon át még azon is aggódnom, mikor s milyen úton akar távozni kisebbik fiam apalotából.– Nem teszem többet, apám – sietett megígérni Veras –, és megoldom a problémámat magam,nem kell hozzá Domer bátyám segítsége.– Az idősebb tanácsa mindig jól jön. – Most Domer tette kezét Veras vállára. Acélos ujjaitbelenyomta a kulcscsont résébe, és Veras testén a fájdalom hulláma futott végig. Egy pillanatraelsötétült a világ a fiú előtt.

– Ahogy… óhajtod, bátyám – nyögte.– Rendben – mosolygott a király. – Akkor ez így jó is lesz.– Gyerünk, öcsém! – fordította Domer Verast az ajtó felé. – Van mit megbeszélnünk!– Igen…– Jut eszembe – mondta hirtelen Eronis. – A vacsorán áldomást iszunk Meldiana vőlegényére,Goranra, hiszen holnap útnak indul Revenzába. Ott akarlak látni benneteket.– Ott leszünk – ígérte a trónörökös herceg. – Mindketten,– Úgy jó. Örülök, hogy ez ilyen szépen megoldódott. Kis botlás volt csak. – A királymegkönnyebbülve sóhajtott fel. – Akkor hát jöhetnek az államügyek…A kis csapat türelmesen várt egy ideig. Legelébb Steve unta el, és nekidőlt egymárványoszlopnak, ami rosszalló pillantásokat váltott ki a tündékből és az őrzőből is. Egyedül Deffvigyorgott rajta. A lovag egy idő után (teljesen tiszteletlenül) a kardja hegyével karistolni kezdte aterem díszes mozaikpadlóját. Főnix is megunta a középen álldogálást, és félig oldalra fordulva afalak freskóit nézegette. A stílus leginkább a quattrocento festményeire emlékeztette, az alakokátlátszó merevsége Fra Angelicót idézte, a térszerkesztés azonban már oldottabb volt, lágyabb,mintha csak Massiacco lett volna vagy a cinquecento művészei, csupán lépésnyire Leonardótól.Főnixnek eszébe jutott firenzei útja. Két éve jártak ott Violetával. Gyönyörű város gyönyörűépületekkel és festményekkel. És teli áruházakkal.Khealnor egyre idegesebb lett. Tartott attól, hogy Deff gondot okozhat, és fogalma sem volt róla,hogy ezt milyen módon előzhetné meg, hacsak nem azzal, hogy leüti a lovag két kezét, esetleg afejét. Szólni nem szólhatott, mert tudta, hogy Deff csak a provokációra vár. Csupasz kardja akezében mindennél ékesebb bizonyítéka volt ennek, pláne, hogy hegyét a padlón húzogatta.Khealnor most átkozta a szabályt, amely szerint mordovai lovagoktól és tündéktől semmilyenkörülmények között sem kobozhatók el a fegyvereik a kapuknál. Igaz, amúgy sem adnák átjószántukból. Így hát Deffnél ott volt a kardja és a tőre, a tündéknél még íj is, ráadásul Elesztrielhátán egy díszes bőrtokban feltehetően szintén íj és nyílvesszők lapultak. Egy kisebb csapatotlevágnának.A két tünde azonban rezzenéstelenül állt. Nem szóltak egy szót sem. Testtartásuk lazább lett, denem léptek arrébb, sőt fejüket sem forgatták.Idegtépő volt a várakozás.– Hé, Khealnor – szólította meg Steve az őrzőt. – Te ismered ezt a helyet. Mindig ilyen sokatvárakoztatják az embert?– Mordova királyának akadhatnak fontosabb dolgai is.– Hát, ő volt kíváncsi ránk. Mi idejöttünk, ő viszont ránk se hederít.– Nem beszélhetsz így a királyról.– Nem? Nincs is itt. Hogy beszéljek róla? Ti otthon mindig leborultok, ha kimondjátok a nevét?Az őrző arca elsötétült, és közelebb lépett Steve-hez. Deff felemelte a kardját, és megnézte azélét, mintha csak kicsorbult volna.– Nana! – mondta a lovag. – Semmi hirtelen mozdulat!– Tiszteletlenül beszélt a királyról – méltatlankodott Khealnor.– Tudnád, otthon milyen tiszteletlenül beszélünk mi a vezetőinkről – biccentett Steve.– Nem érdekel, mit teszel otthon s mit nem – emelte fel a hangját Khealnor. – Te pedig, Deff,jobban meggondolhatnád, mivel fenyegetsz egy őrzőt a király palotájában.

– Hogy befogom a száját? – érdeklődött Deff. Khealnor közelebb lépett.– Kevesen vannak a börtönökben – sziszegte. – És tudod, miért?– Mert ügyesebben vívnak, mint a magadfajták.– Mert valahogy mindig levágjuk őket, tehát el se jutnak a cellákig.– Tegyünk próbát, milyen volt a nevelésed! Apádat ismerve nem lehetett túl jó.Ez már sok volt az őrzőnek. Ő is kardot rántott.Edvir mozdult először, aztán Elesztriel. Edvir a kezével fogta le Deff kardját. Elesztriel pedig atőrét Khealnor torkához illesztette.– Fejezd be a kakaskodást, barátom! – mondta Edvir a lovagnak. – Tudom, hogy nagy elánnalkukorékolsz még mindig, de nincs itt a hajnal.– Mi van? – kérdezte Steve.– Majd hozzászoksz – morogta Főnix.– Le a kardot! – suttogta Elesztriel az őrző fülébe.– Nem ölsz meg – mondta Khealnor.– Azt tényleg nem, de levágom a füled vagy az orrod. Tanulságképpen.Egy hosszú pillanat után mind Deff, mind Khealnor leeresztette a fegyverét.– Ez az őskor – morogta Steve. – Rosszabb, mint egy kocsmai összezörrenés a „nyóckerben”.– Kardot el! – parancsolta Edvir a két férfinek.Az őrző elhátrált, és a hüvelyébe csúsztatta a pengét. Sikkant és csattant az acél. Deff még nemadta fel, ezért Edvir oldalba taszította.Oldalt nyílt az ajtó. A lovag még ekkor sem mozdult. A tündék, sőt Steve és Főnix is a helyükreálltak a sorban, amikor Deff még mindig maga előtt tartotta a csupasz kardot. Komor arcot vágott, atekintetéből harag sütött.– Deff! – suttogta Elesztriel. – A király jön.– Tudom…De nem a király volt, csak egy udvaronc. Előlépett az oszlopok mögül, és megbámulta őket.– Mi a hír? – morrant fel a lovag.– Eronis király nem most fogad benneteket – tért magához az udvaronc – hanem csak fertályóramúlva. A szállásotokra kísérlek, tisztálkodjatok és öltözzetek át! Téged pedig, Khealnor őrző,azonnal vár beszámolóra. Utána pedig atyád hívat…Ha mindeddig semmi jót nem ígért Deff viharos tekintete, hát most egy egész tornádó kelt életrea szemében.– Sohan báró a kastélyban van?– Igen, három napja érkezett. Deff Khealnorra nézett.– Jobb, ha apád még ma távozik a palotából! – mondta, és elindult az udvaronc felé, aki rémültenhátrált előle. – Mutasd az utat! – dörrent rá Deff, és a férfi úgy szedte a lábait, mintha vérengzőfarkasok kergetnék előre.A csapat tagjai elfoglalták szállásukat.A világ leghatalmasabb palotájának lakói lettek.

Ötödik fejezetSteve valamiféle mesében érezte magát, a szobában baldachinos ágy várta, rajta tollal tömöttpárnák (biztos nem EU-szabvány), a falon hatalmas, aranyozott keretben álló tükör, az asztalonpedig gyertyák és illatos füstölők sorakoztak. A padlóra vastag szőnyeget terítettek, majd még egyetés még egyet rá, így az ember akár télen is nyugodtan mezítláb járhatott rajta. Aztán átment afürdőbe, ahol egy ezüstdézsa fogadta, mellette kandalló, fölötte bronzedény. Oldalt kilépő ésfürdőlepedő, amely az ittenieknek minden bizonnyal finom érintésű volt, de Steve úgy érezte, hogykarcolja a bőrét. Körbepillantott, és megint nyíregyházi nagyanyja jutott eszébe, a nyári konyha azománcos lavórral és a kovácsoltvas tartóállvánnyal… s a tűzön rotyogó bableves. Steve mindentvégigsimított.– A középkorba csöppentem – mondta. – Még most sem hiszem el…Egy udvaronc jött, és megrakta a tüzet, majd vizet melegített fölötte. Steve nézte, ahogyserénykedik, és arra gondolt, ha tényleg egy mesében lenne, akkor egy udvarhölgy tenné ugyanezt.Persze ő nem nyúlna az udvarhölgyhöz (vajon hozzá lehetne nyúlni?), mert van barátnője otthon(mármint a való világban), és ez megcsalásnak számítana (vajon tényleg?).Míg a víz melegedett, Steve kisurrant az ajtón, és bekopogtatott Főnixhez.– Volna egy merőben elméleti kérdésem – mondta Főnixnek, aki az ágyán hevert, és éppenigyekezett semmire sem gondolni, Steve érkezésére azonban kedvetlenül felkönyökölt.– Mi lenne az, ami nem várhat?– Ha összejövök itt egy lánnyal, az vajon megcsalásnak számít az otthonival szemben?Főnix egy ideig nézte Stevet, aztán úgy döntött, hogy komoly a kérdés.– Szerintem igen.– De ha normális esetben erotikus álmod van, akkor az nem megcsalás – mondott ellen Steve.– Viszont ez nem álom.– Mindketten alszunk otthon.– Ez akkor sem álom.Steve bólintott, majd körbe-körbe kezdett járni. Nem adta fel– Vajon milyen lehet itt a szex?– Nem tudom.– Te megcsaltad már a barátnődet? – kérdezte.– Ez hogy jön ide? – Főnix komolyan megütközött.– Megcsaltad már? – Itt?– Akárhol.– Semmi közöd hozzá.– Csak kérdeztem – fordult felé Steve. – Mert úgy tudnád miről beszélek. Szóval megcsaltad.– Nem. Nem csaltam meg.– Velem előfordult egyszer. Egy bulin voltunk, és rendesen ittam. Én is meg a csaj is. Aztánvalahogy smárolni kezdünk és végül az ágyban kötöttünk ki. De igazából egyikünknek sem voltkomoly, és másnap szét is mentünk, ahogy kell… – Steve megállt és Főnixre pillantott. – Na,

szerintem az sokkal jobban hasonlít a mostani helyzetre.– Nem érdekel.– Engem igen. Figyelj, nekem ez a harmadik ébredésem itt, de mi lesz, ha már az ezrediknéltartok? És ha találok valakit, aki tetszik? Ne feküdjek le vele, mert egy másik világban egy másikénem máshoz kötődik?– Figyelj! – állt fel Főnix. – Nem érdekel, mit csinálsz. Lehet, hogy két világban érzed magad…– megakadt. – Tulajdonképpen én is két világban érzem magam, de mindenhol ugyanaz vagyok.– Ez hülyeség.– Vedd úgy, hogy kirándulsz. A Bahamákra vagy Floridába. ..– Aha. Jó lenne.– Ez egy kirándulás. Nem több. Ott megcsalnád a barátnőd?– Komoly a kérdés?– Akkor mit érdekel a véleményem? – Főnix ingerülten legyintett. – Azt csinálsz, amit akarsz.Steve vigyorgott.– Ezt akartam hallani.Visszatért a szobájába, s közben elkészült a fürdő. Ledobálta a ruháit, és elmerült a vízben. Azudvaronc körülötte tett-vett. Elrendezte a szappanokat és a fürdőlepedőt. Aztán kiment a szobába, ésott szöszmötölt. Steve hirtelen arra gondolt, meg bírná szokni ezt az életet.Eddig ebből a világból csak a rossz jutott neki, harc, halottak, romeltakarítás, poros utak ésmogorva utazók, de ez a pillanat a gőzölgő, illatos fürdőben felülírt minden rosszat. Ez egy isteniajándék, gondolta hirtelen. Akármi is a cél, ez egy ajándék. Ellazult az ezüstkádban, két karjátkitette kétoldalra, és lehunyta a szemét. Érezte, ahogy az illatos víz (vajon mi van benne?) azsigeréig hatol és felfrissíti. Feltöltődött energiával. Lehunyt szemmel feküdt, maga sem tudta,mennyi ideig. Aztán egyszer csak az udvaronc hangját hallotta,– Ki kellene szállnia, uram!Steve kinyitotta a szemét, s a gőz rögtön megcsapta. Lemosta az arcát.– Tényleg?– A társai hamarosan készen állnak a fogadáshoz.– Elaludtam?– Igen, uram. Kétszer töltöttem a fürdőjébe friss, forró vizet.– Akkor ne késlekedjünk!Steve vigyorgott és kiszállt a vízből. Ha menni kell, hát menni kell, gondolta. Vár a király. Enneka világnak a leghatalmasabb uralkodója minket vár.És rájött, mennyire zseniális ez az érzés.Eronis király a belső trónteremben várta az álmodókat és mindazokat, akik ide kísérték őket.Khealnor már korábban tájékoztatta mindenről, mi történt Gastronisban s mi azután, atalálkozásuktól a megérkezésük pillanatáig. A király erősebben szorította a trónszék karfáját, amikorDeff alakja felrémlett előtte. Régen, nagyon régen találkozott utoljára a lovaggal. Két évtizede ismegvan már annak…A terem ablakain meredek szögben sütött be a délutáni napfény, és megsokszorozódott atükröződő felületeken, mintha arany szálak szőnék át a levegőt.

Eronis király szótlanul várt. Nem volt egyedül, balján ott állt Lucius és Scoron, jobbjánelsőszülött fia, Domer és a tünde Aramir, mögötte pedig az udvari mágusok egyike, Timothis.Lucius és a herceg felfigyelt a király merev tartására, és furcsállották hallgatását is, de egyiket semtudták mire vélni.Egy őr lépett be, és megállt szemben az ajtóban.Az uralkodó erre sem reagált, mire Domer előrehajolt apja füléhez.– Apám – szólalt meg halkan a herceg. – Az idegenek az ajtó előtt várnak…Eronis nehézkesen biccentett.– Jöjjenek!– Felség, ha bármi kétség van benned… – kezdte Lucius, mire a király csendre intette.– Szemernyi kétség sincs! Mondtam, hogy jöjjenek!Kinyílt az ajtó, és az idegenek besétáltak. Elöl az őrző, majd a két tünde, mögöttük Steve ésFőnix, hátul Deff. Az őrző büszkén jött, a tündék látható nyugalommal. Steve a királyt fürkészte,Főnix inkább a tündék hátát. Deff pár lépést lemaradt, és egyre komorabb lett – már ha egyáltalánlehetséges fokozni az érzést, amit a palotába érkezése pillanatától a lelkében táplált. Amikor acsapat megállt, Khealnor oldalra lépett, s ahogy illik, bemutatta az érkezőket a királynak. A tündékletérdeltek, és Edvir intett Steve-éknek, hogy ők is tegyék ezt. A két álmodó engedelmeskedett.Aki egyedül állva maradt, az Deff volt.– Ordon Deff lovag – ismételte meg a nevét Khealnor. – Üdvözöld illőképpen a királyt!Deff azonban meg se mozdult. Éles tekintetét az uralkodóra szegezte, Eronis pedigrezzenéstelenül állta a pillantását. A király nem szólt.Kísérete ekkor kezdte sejteni, hogy nem a két idegen miatt volt feszült a teremtett mindenségleghatalmasabb királya. Lucius a lovag arcát fürkészte, Domer viszont nem elégedett meg acsenddel, és trónörökösként előrelépett, hogy tekintélyével és szavával ő is utasítsa a lovagot.– Lovag! – harsant bele a csendbe a herceg erős hangja. – Mordova királya előtt hajtsd megtérded, s ha az nem működik, akkor derekad és fejed!– Működik mindenem, herceg – felelt a lovag. – Legfeljebb recseg egy kicsikét.– Akkor térdre! Deff bólintott.– Térdre ereszkedem előtted mint Mordova trónörököse előtt!És tette, amit mondott. Kardjára támaszkodva letérdelt, fejét pedig oldalra hajtotta meg, Domerirányába.– Basszus, itt valami nagy szar van – súgta tömör véleményét Steve Főnix felé.– Igen, ezt már az úton lehetett érezni – súgta vissza Főnix.– Igen?!– A tiszteletlenséged kardodba kerülhet – mennydörögte Domer, aki a lovag tettére előszörelvörösödött, majd éktelen haragra gyulladt.Khealnor oldalt állva kardja markolatára tette a kezét. Csak a parancsot várta, hogylefegyverezhesse a lovagot. Az őrző most már örült az események ilyetén alakulásának. Lenézte akóbor lovagot, aki számára egyszerre testesítette meg mindazt, amit kívánt s amit megvetett, alovagi címet, de egyszersmind a király szolgálatának elhagyását.– Herceg – felelte keserűen mosolyogva Deff. – A kard nem az enyém. Én vagyok a kardomé.Domer már-már megindult a lovag felé, s kihúzta volna kardját, amikor apja érintését érezte a

karján. Megtorpant, s visszapillantott apjára, de az nem is őt nézte, hanem még mindig Deffet.– Nocsak – szólalt meg a király némi éllel és lemondással a hangjában –, azt hihetnénk, idővel azember okosabb lesz. Megérik, mint a nemes bor.Deff hallgatott, és hallgatott mindenki más is. A király felállt.– Nos, lovagom?– A nemes bor is képes megecetesedni – morogta válaszképpen Deff –, ha rosszul tartják.– Az ember azonban mégis más, mint a bor – merengett el a hasonlaton a király, miközbenelindult lefelé a trón lépcsőjén. – Mert az ember meg tudja választani a helyét. A bor nem. A borkikerül egy állványra, s ott marad, míg arrébb nem teszik, de az ember… az ember szabadakaratából azt tesz, amit akar.– Szabad akarat? – Deff felnézett a közeledő Eronisra. A szeme sarkából látta, hogy Khealnor shátul Domer herceg is ugrásra készen várakozik. Féltik tőle a királyt. Tőle! – A lovagnakkötelessége van, nincs szabad akarata. Az ember könnyű helyzetben van… ha nem lovag.– A lovag feladata a király szolgálata. Erre gondolsz? – Eronis elsétált a két tünde és Stevemellett. Steve megfigyelte, hogy a királyi csizma szélére aranyszegecsekkel aranylapokat ütöttek.Drága lehetett.– Igen, felség – felelte keserűen Deff, és kihúzta magát. Kiegyenesítette gerincét. Még térdenvolt, de már nem hajtott fejet. Egyenesen Eronis arcába nézett. – A király szolgálatára.Lucius a hangsúlyokat mérlegelte hátul, és egy röpke pillanatig arra gondolt, milyen különöstitkokat rejtenek ezek a napok, ezek a találkozások. Valami készülődik az égben. Mindez nem lehetvéletlen.A király karnyújtásnyira állt Deff előtt. Arca kiismerhetetlen volt, Deffnek viszont máralábbhagyott a haragja, s inkább a keserűség ült ki vonásaira.– A királyt szolgálod még mindig, Ordon Deff – mondta Eronis halkan. – Akármerre járszMordova útjain. Nem számít, hogy a páncélod nem fényes, és hogy nem hordod rajta lovagi rendemjeleit. Ezt bárki látja, aki rád néz.Deff erősebben szorította kardját, páncélos keze megcsikordult a keresztvason.– Nem tehetsz semmit – hajolt közelebb a király. – A lovagom maradsz, amíg csak élsz.Deff térdelt, de térdelve is óriásnak tűnt. Hatalmas volt és mozdulatlan. Mint egy szobor,rezzenéstelen, s az arca kő. A tekintete azonban nagyon is élő volt, tele fájdalommal.– Kit hoztál nekem, engesztelhetetlen lovagom? – villantott fel egy múló mosolyt Eronis király, smegemelt hangjával hirtelen megtörte a feszültséget a terem boltívei alatt. – Manapságmindenünnen idegen világbeliekről szólnak a hírek.A király megfordult, hogy Steve-re és Főnixre nézzen, pontosabban a tarkójukra. Megkerülteőket, szembeállt velük, majd intett.– Álljatok fel és beszéljetek, mert bár a Birodalomban már több tízezren lehettek, Mordovábancsak ti vagytok ketten, hát nektek kell elmesélni, kik vagytok, és honnan származtok.A király visszasétált a trónhoz, s nem törődött Domer és Lucius érdeklődő tekintetével. Aramirtnem lehetett meglepni, Timothis rezzenéstelen arca pedig semmit sem árult el a mágusgondolataiból.A tündérek oldalra húzódtak, középen maradt Steve és Főnix. Hátul Deff is felegyenesedett, és anap folyamán nem szólalt meg többet.Főnix úgy érezte, meg kell szólalnia. Ő az, aki régebb óta álmodik, ráadásul Steve sokkal lazábbalak annál, semhogy komolyan vegye a helyzetet. Az igazat megvallva attól is tartott, hogy Steve

esetleg nem helyénvaló stílusban fog beszélni.– Felség – mondta, és kicsit furán érezte magát –, nézd el nekünk, ha nem a megfelelő szavakathasználjuk, sajnos nem tudjuk még, mit követel az illem Mordovában.– Kezdetnek ez nem rossz – bólintott a király. – Ahonnan jöttök, ott milyen uralkodó van?– Ahonnan mi jövünk, ott a világban nincsenek… olyan hatalmasságok, mint te. Vannakkirályok, de ők nem döntenek az ország ügyeiben, csak… olyanok, mint a címer vagy a zászló. Azországot jelentik, ami nem létezhetne nélkülük, de nem szólnak bele az irányításába.– A király mint címer… – Eronis megrágta a gondolatot. – Léteztek uralkodók, akik valóban nemvoltak többek ennél. Értem, mit beszélsz.– A világunkban sok minden nincs, ami itt van. Nincs varázslat és nincsenek tündék, sem idegenfajok. Csak az ember.Lucius átpillantott a király feje felett Aramir és Timothis, a tünde és a mágus alakjára, vajonhogy fogadják a dolgot. Rezzenéstelenül.– Isten és papok vannak? – kérdezte Eronis.– Azok igen, felség, de nem mindenki hisz Istenben. A király megdöbbent.– Milyen világ az, ahol az emberek nem hisznek Istenben? És akkor Főnix mesélni kezdett.Sokáig tartott a beszéd, és Főnix elbeszélését a világról nemcsak a király, hanem a trónörökös ésa többiek is érdeklődve s némiképp döbbenten hallgatták. Steve jobbnak látta, ha hallgat, még akkoris, amikor nem értett egyet Főnixszel. Magában azonban elkönyvelte, milyen óriási önuralomról tetttanúbizonyságot, és büszke is volt magára.A király sokat kérdezett, az elbeszélés második felében azonban, amikor Főnix már nem a világtechnikai hátteréről, hanem a gazdálkodásról beszélt, kérdezett a herceg és a tünde is. A díszesruhába öltözött nemes és a mágus azonban végig csendben álltak – ezt Steve alaposan megfigyelte.Lucius és Aramir.A legvégén Eronis király felállt és mosolygott.– Köszönöm mesédet, idegen barátom. Megtudtam, hogy a ti világotok mesésebb, mint a mienk.Álmodóitok sok hasznos tudást hozhatnak közénk, ámde olyat is, amely népeink számárateljességgel felesleges… A jövő majd megmutatja, mihez kezdünk mi a ti tudásotokkal. És most,mivel hamarosan vacsoraidő, meghívlak benneteket ünnepi étkezésünkre, amit lányom, Meldianahercegnő vőlegényének búcsúzása okából rendezünk.– Köszönjük, felség – hajolt meg Főnix, és Steve kis késéssel követte példáját.– Valamint szeretettel látom kísérőiteket. – A király előbb a tündékre, majd a lovagra nézett. –Mindegyikőjüket.A tündék is meghajoltak.Deff csak azért sem. Eronis azonban már hátat fordított neki, túl gyorsan, mintha nem is akarnálátni, mit tesz vagy nem tesz a lovag. Domer herceg azonban megjegyezte ezt a felségsértést is.Látszott a tekintetén…A király és kísérete elhagyta a termet.

Hatodik fejezetA királyi ünnepség sötétedés után fél órával kezdődött. Nyílt az ajtó, szóltak a harsonák, arézserpenyőkben fellobbantak a lángok, a király fiaival, lányaival, testőreinek kíséretében belépett aterembe. Az asztalok ekkor már megterítve álltak, díszes ezüst és aranytányérok sorakoztak végesvégig,mellettük kendők, tőrök és kétágú villák. Az étkészletek mögött szigorú ültetési rendben amordovai nemesség. A bölcsek a királytól jobbra, a bárók, akik nem tartoztak a tanács tagjai közé,balra. A bölcseken túl az udvar vendégei a jobb szárnyon, míg baloldalt a királyfiú lovagság.Az udvaroncok mindenkit a helyükre vezettek.– Teljesen jó voltál a trónteremben – mondta Steve Főnixnek, mialatt helyet foglaltak. – Mindenelismerésem. Nekem fogalmam sem volt, hogyan kell egy királlyal beszélni. Bár írtam róla eleget,de azok hülye kis fantasyk voltak – nem ugyanaz, mint a való világ… vagyis hát a valóságnaklátszó álomföld. – Steve elvigyorodott. – Előbb-utóbb kitalálunk majd rá valamilyen nevet. Deszerintem az Álomföld jó név.– Én királyságban élek – felelte Főnix szárazon. – Arra gondoltam, milyen lenne, ha a sajátkirályom előtt állnék.– Komolyan?– Nem. – Főnix is elvigyorodott, lassan engedett benne a feszültség. – De mit mondtál? Íróvagy? Regényeket írsz?– Ja. Megélhetési író vagyok, ami azt jelenti, hogy írok regényeket, riportköteteket, esszéket,mindent, amit kell. Még használati utasításokat is.– Én grafikus vagyok. Illusztrátor. A legjobban viszont képregényeket szeretnék rajzolni. Perszeképregényt eladni a legnehezebb.– Nocsak – lepődött meg Steve. – Egy író és egy grafikus. Csinálhatnánk közösen egyképregénykötetet.– Itt vagy ott?– Nem hiszem, hogy itt feltalálták már a nyomtatást.– Akkor itt az ideje.Ezen mindketten szélesen elvigyorodtak.Időközben mindenki elhelyezkedett, és gongok sora szólalt meg a teremben. A király ésgyermekei megérkeztek, s a nemesség és lovagság rögtön felállt az asztal mellől. A székekcsikordulásából Steve és Főnix is rájött, mit kell tenniük.A királyi család helyet foglalt. Steve megbámulta őket.– A királynak két felesége volt, s most hat gyermeke van – szólalt meg Elesztriel a jobboldaláról. Látta, hogy Steve a királyi sarjakat számolja. A tünde nő áthajolt kissé Edvir előtt. – Azelső asszonya szülte neki Domert, a trónörököst és Chassint. Meldiana, a legidősebb lányszületésekor azonban meghalt, és Meldianát is csak csodával határos módon sikerült visszahozni azéletbe. A második asszony előbb két lányt szült neki, ott ülnek, a két kisebb, Tia és Elsbeth, majdegy fiút, Verast. Így vannak hatan. A hetedik férfi, oldalt, az Meldiana hercegnő revenzaivőlegénye…– Értem – mondta Steve –, és hol a király második felesége?– Iliana is meghalt évekkel ezelőtt. Egy hónapig gyászolta az ország. A király pedig azóta is.

– Elesztriel! – szólalt meg feddőn Edvir, mire a tünde nő befejezte a beszédet, és visszafordult atányérja felé.Steve megvizsgálta, mivel kell majd enniük. Kanalat nem talált. Kezébe vette a kétágú villát.– Arany étkészlet – morogta Steve. – Itt minden aranyból meg ezüstből van. A kádam ezüst, ezmeg arany. El sem hiszem.– Deff nem jött el – mondta Főnix, és a lovag üresen álló széke felé biccentett a fejével.– Talán jobb is. Alaposan leizzadtam, amikor a trónteremben elkezdett vitatkozni a királlyal.Fogalmam sem volt róla, hogyan tűrik itt az ilyesmit.– Mordova kulturált ország. Békés.– Ja. Láttam, amikor a falut felégették azok a szörnyek.– Az más. Azok a Birodalomból jöttek.– Hát, akkor hálát adhatunk az istennek, hogy Mordovában ébredtünk és nem a Birodalomban.– Ez így igaz.Steve megcsóválta a fejét. Megint csak eszébe jutott Deff.– Én semmi jelét sem láttam az úton, hogy Deff… ilyen. Morgott ugyan, meg makacs is, denem…– Békétlen?– Aha.– Nem ismered még eléggé.– Mi baja volt?– Ennyire én sem ismerem. Steve Edvirhez fordult.– Miért csinálta Deff ezt a cirkuszt a trónteremben? Mi baja a királlyal?– Nem tudom – felelte Edvir –, de ha tudnám is, nem rám tartozna.– Remek.– Kérdezd meg őt!– Le fogja vágni a fejem. Edvir mosolygott.– Van esély rá.Megint megszólaltak a gongok, de most a mély hangoktól futott soruk a magasokig, s nyomábankétoldalról étekhordók sorjáztak be ezüst és aranytálcáikkal. Jöttek sültek, kakasok, malacok,bárányok, borjúk, s hozzá mártások, lepények, ügyesen kisütött zöldségek.Amikor minden az asztalok közepén volt már, akkor a király balján állók közül felállt egy magas,ösztövér alak, valami papféle, és megáldotta az ételeket. Aztán felállt Domer herceg is, és egy szelethúst tett apja tányérjára. Miután a király az első szelet húsból az első falatot a szájába tette, a hercegatyja nevében megadta az engedélyt az étkezésre.Domer még le sem ült, már megélénkült a terem, tucatnyi kéz emelkedett fel, és az evőeszközökcsörgése, a meginduló beszélgetés háttérmoraja széttörte az áhítatos csendet.Steve nézte a tálat és vigyorgott.– Vajon itt számít a koleszterin és a vérnyomás?– Ha sokat eszel, nyilván elhízol – morogta Főnix.– Miért nyilván? Ne mondd, hogy ha otthon sportolok, itt meg eszem, akkor itt kövér leszek,

otthon meg nem.– Ki tudja? – Főnix megfogta a kést és a villát, és kimetszett egy szelet húst az elé tettszárnyasból. – Majd kiderül. Idővel minden kiderül.– Ez nagyon pesszimista volt. – Steve követte a példáját. – Pont úgy nézek most ki, mint otthon.Te nem?– Gondold végig, ha sebet szerzel itt, felébredve látszik rajtad?– Nem. Valóban nem.– Akkor miért gondolod azt, hogy a testalkatok is ugyanazok lehetnek? Amikor felébredtél, tisztalappal kezdtél. Én például még az otthoni életemre sem emlékeztem. A te dolgod megtölteni ezt atiszta lapot.– Ezt a hasonlatot csakis egy grafikus mondhatta…– A tiszta lapokat nemcsak mi piszkítjuk össze, hanem az írók is.– Ez jó.Steve intett a késsel, hogy ezt díjazza, majd megkóstolta a húst.– Kicsit rágós, de ehető – mondta teli szájjal.Főnix óvatosabb volt, előbb megszagolta, csak aztán kóstolta meg.– Azt hiszem, tudom, miért – folytatta Steve. – A nagyanyám mindig zsírral sütötte a húst, sosemolajjal. A zsírban sült ételeknek van ilyen íze.– Igen – mondta Főnix, és Jorge éttermére gondolt Barcelonában. Az öreg tulajdonost semérdekelte a koleszterin meg a diabetikus étrendek.– Ez tetszik – jegyezte meg Steve körülnézve. A vacsorára gondolt, a kosztümös vendégekre, anagy asztalokra… tisztára, mint a Lancelotban a Podmaniczky utcában… itt azonban nem kellfizetni a végén.– Ne feledd, hogy mindez együtt jár a muhinokkal és a háborúval is!– Kösz, hogy emlékeztetsz rá.Megették a szárnyast, és szeltek a bárányból is. Steve sült zöldségeket pakolt köré, hagymát is ésegy furcsa tökfélét. Főnix mártásokat öntött a húsokra, és szinte mindegyiket mindegyikkelkipróbálta. A mártások neveit a tündéktől kérdezte meg, Elesztriel pedig örömmel segített neki. Egyidő után átült Deff üres székére, és Főnix mellett magyarázta el, mi és hogyan készül.Az udvaroncok hozták-vitték a tálcákat, s hoztak kancsókat is borral, amelyek ugyan nem voltakannyira finomak, mint a valódi világban, de csillapították a szomjat, megúsztatták az étket, és afejbe szálltak.– Zene nem lesz? – kérdezte hirtelen Steve az egyedül maradt Edvirt.– Miféle zene? – nézett rá a tünde. Lassan, megfontoltan evett, és csak két korty bort ivott eddig.– Hát, ami szórakoztatja a vacsoravendégeket. Azt hittem, lesz valami mulatság.– Ha lenne zene, nem tudnánk beszélgetni. Pedig ez a közös étkezés lényege.– Érdekes. Én azt hittem, maga a vacsora.A tündér lesújtó pillantást vetett rá.– Ahhoz csak fogakra és húsra van szükséged. Társaságra aligha.Steve vigyorgott.– Élvezet veletek beszélni – közölte a tündével. – Teljesen máshogy gondolkodtok, mint mi.

– A tündék már csak ilyenek.– Á. Én nem a tündékre gondoltam, hanem az itt élőkre. Teljesen mások. Kíváncsi vagyokpéldául, mi lesz az, amit az itt élők hasznosítani tudnak a mi tudásunkból. Amire a király a fogadásvégén célzott.– Sajnos szinte bizonyosan jobban meg fogjátok változtatni ezt a földet, mint az kellemes lenne.– Értem én… Értem. Mi sem örülnénk otthon, ha például betelepítenének egymillió kínait azországba.A tünde okosan hallgatott, Steve pedig megint meghúzta a boroskupát.– De azért lesz valami mulatság, nem? Itt még nem láttam olyat. Mármint mulatságot.– Lesz.A másik oldalon Főnix valamilyen barna mártást szagolgatott. Egy cseppet óvatosan a nyelvérevett, és megnyalta. Sós volt és kicsit csípős.– És ez mi? – kérdezte Elesztrielt.– Ezt disznóvérből készítik az erdő fűszereivel, porrá tört gombával és kevéske borral – mondtaa tünde.– Disznóvér?!– Állítólag kellemes. Az emberek azt mondják.– Sok érdekességet ettem életemben, és azt hiszem, fogok is még, de ezt most nem próbálom ki.Főnix visszatette az asztalra. Ez volt az első mártás, amiből nem akart enni. Leginkább a szagamiatt.– Milyen érdekes ételeitek vannak otthon? – kérdezte érdeklődve Elesztriel.– Van egy kis étterem ott, ahol lakom, az utca sarkán. Egy öreg baszk vezeti – Főnix nemtörődött vele, mond valamit is a tündének a szó –, és zseniális leveseket csinál. Tudod… nekünk issokféle húsunk van, mindenféle fűszerrel meg páccal, de nálunk sok a hús mellé helyezett étel is.Rizs, párolt zöldségek, kukorica, burgonya, tésztafélék… ezerféleképpen elkészítve. Amiket ittpéldául nem látok.– A királyi asztalokon nem sok keresnivalójuk van. Ezek a falusiak étkei.– Gondolom. Nálunk az ételkészítés néhol olyan, mint a festészet vagy a szobrászat. Különművészet. Mindenfélét csinálnak mindenféléből. Elhelyezik a tálon az étkeket, finomak, szépek, dejól nem laksz velük.Elesztriel felnevetett. Főnix ekkor hallotta először nevetni, és egészen belefeledkezett a lágyanszökellő, csilingelő hangba. Mosoly ült ki az ő arcára is.– Megmosolyogsz? – nevetett rá a tünde.– Nem téged… – felelte zavartan Főnix. – Csupán jó hallani... Szép a nevetésed… vidámmá tesz.A tünde arca kicsit komolyabb lett, a szeme azonban nevetős maradt, s így mérte fel Főnixet.– Annyira távoli a világ, amiből jössz, mégis, a kettőben, a mienkben és a tiétekben sok közösvan.– Remélem is – mondta Főnix a tündének. – Nagyon remélem…A vacsora végeztével valóban megjelentek a zenészek és a mulattatók is. Ám mielőtt belekezdtekvolna a vigasságba, harmadszor is megszólaltak a gongok, egyetlen érces hangon. A társaságelcsendesedett, s az Eronis király mellett álló Lucius emelkedett szólásra.

– Bárók és bölcsek, lovagok és barátsággal látott vendégek! – kezdte a tárnokmester. – A maieste búcsúest. A revenzai Goran lovagot búcsúztatja Eronis király és leánya, Meldiana hercegnő.Mint tudjátok, Goran lovag holnap útra kel hazájába, és királyunk óhaja az, hogy ezen a tiszteletérerendezett estén áldomást igyunk rá. Az áldomás után pedig Hadrian főpap imájával bocsátjuk őtútjára.Apródok szaladtak körbe, és új aranypoharakat, aranykancsókat hoztak elő.– A megáldott bor – súgta Elesztriel Főnixnek. Főnix megérezte a tünde illatát, és ezzel együttvalami mást is érzett a mellkasában, ami teljesen felkavarta. Hátradőlt, mire a tünde rápillantott. –Valami baj van?– Semmi – rázta meg a fejét Főnix.Elöl, Lucius mellett megjelent a főpap is, fehérben, bordóban és aranyban. Magas süvege volt ésnehéz palástja. Nyakában lánc, a láncon pedig mágikus, isteni jelekkel vésett medál. Artusszimbóluma.– Artus, igaz istenünk, ki mindenütt vagy, látsz minket, s nyomon követed tetteinket – emelte fela kezét Hadrian –, add meg nekünk a tisztánlátás képességét, a bátorságot, hogy merjünk tenni, s azerőt, hogy megtegyük, mit szívünk követel. Óvd meg királyunkat s országunkat, védd meg ahozzánk közel állókat, s ne engedd közel hozzánk a kísértést, az ártó mágiát, a rossz szót és akísérteteket.– Úgy legyen, Artus! – morogta a társaság. Hadrian az összegyűltekre tekintett.– És most áldást mondok az útra kelőkre – mondta ünnepélyes hangon. Goran felé fordult, akifelállt az asztal mellett. Mindenki más megragadta az időközben teletöltött aranykelyheket. – Álddmeg, Artus, az útra kelőket, vigyázz lépéseire, segíts nekik elkerülni ellenségeiket, a szörnyeket, hapedig ezek elkerülhetetlenek, élezd meg kardjukat, erősítsd meg kezüket, és támogatásoddalvezessék győzelemre küzdelmüket. Adj az utazóknak jó szelet, napsütést és csillagos éjszakákat. Sha megérkeznek, majd hálát mondanak neked, mert te vagy az egyetlen és a leghatalmasabb, azemberi sorsok ismerője, ki teremt és elvesz, akarata szerint.– Ügy legyen, Artus! – ismételték el az asztaloknál ülők, és ittak a kelyhekből.Goran és Meldiana is ivott. Közben az ülő hercegnő Goran keze után nyúlt és megszorította.– És most Eronis király üdvözletét tolmácsolom Mordov vendégeinek – folytatta Lucius,visszaszerezve a szót a főpaptól. – Edvir és Elesztriel tündék a végekről, Steve és Főnix álmodók amásik világból… – Kis morgás kélt a sorokban, úgy tűnt, a két álmodó felkeltette az udvarinemesek érdeklődését. Lucius Deff székére nézett, amin éppen Elesztriel ült, és a halk zajtkihasználva átgondolta köszöntésének szövegét. Végül kihagyta a lovagot a felsorolásból. –Üdvözlet illeti Ongur sárkánypapot is, aki ma este velünk költötte el étkét, emelve az est tekintélyét.Minden szem egy irányba fordult, és a színes tömegben Steve ekkor felfedezte azt asárkánypapot, aki pár napja abban a kis határ menti faluban megmentette az életét. Eddig észre semvette, a tömeg és a színpompás terem elrejtette őt a szeme elől. Ongur csendesen ült, egyenesderékkal, kezét ölében nyugtatva. Az arca nyugalmat tükrözött.– Ő mentette meg a seggem – morogta Steve kicsit részegen. – És meg se köszöntem neki.– Akkor igyekezz elkapni őt, mielőtt elmegy – felelte tréfásan Főnix, de Steve nem vette észre amásik hangjában bujkáló vidámságot.– Jó ötlet – bólintott.Lucius közben már jó szórakozást kívánt az egybegyűlteknek, és intett a zenészeknek, hogykezdhetik. Megszólalt a zene, ami egyszerre volt lágy és lendületes, sípok és húrok hangja szállt, adob azonban hiányzott belőle.

Goran visszatelepedett helyére. Az uralkodó mondott neki valamit, mire a lovag bólintott.Táncosnők libbentek középre – a mordovi királyi udvar nem volt prűd, ebben különbözött avalódi világbeli középkortól. Oldalt megjelentek a mulattatók, és mindenféle ügyességimutatvánnyal szórakoztatták a közönséget. Az asztalok rendje felborult, a viszonylag fegyelmezettvacsora után eljött a mulatozás ideje.A király felállt, és Lucius kíséretében kifelé indult a teremből.Az ajtóban érte utol Sohan báró.– Felség – hajolt meg Eronis előtt –, engedj meg egy kérdést. A király fáradtan biccentett.– Felség – mondta Sohan bárója, aki termetre úgy nézett ki, mint Deff, ám arca, keze, körme sruházata a kóbor lovagénál sokkal ápoltabb és tisztább volt –, miért hagytad, hogy Ordon Deffkétségbe vonja koronádat?– Mert valaha jó lovagom volt, báró – felelte a király.– Túl elnéző vagy vele.– Meglehet, öregségemre érzékeny lettem – meredt maga elé a király –, ám az is lehet, hogyabban bízom, még szolgálatomba áll… Deff jó lovag és lelkiismeretes. Kár érte, jobb sorsotérdemelne.– Mindenki a saját szerencséjének ura – mondta Sohan.– Ez így igaz, báró. Mi már csak tudjuk. De egy kis… ellenkezésért nem fogom megfosztanikardjától.A király elindult, udvaroncai kitárták előtte az ajtót. A báró azonban még utánaszólt.– Felség, én azért nem fogom szem elől téveszteni. Eronis nem nézett hátra.– Tedd azt, báró, ami belátásod szerint az ország érdekeit szolgálja!Mordova uralkodója távozott a teremből.Az ünnepség az este múlásával egyre kaotikusabbá vált. Az udvaroncok átrendezték azasztalokat. Úgy mozogtak, akár a szellemek, nem lehetett látni őket, mégis mindenütt ott voltak, slestek a vendégek kívánságait. Ital bőven volt, a terítékek mellé mézbe forgatott gyümölcsök ésmagok kerültek ki.Steve elengedte magát, és jócskán felöntött a garatra. Fél tucat nemesnek mesélt éppen arepülőkről és a holdra szállásról, és határozottan élvezte, hogy isszák minden szavát.– A felét sem értitek, mi? – kérdezte vigyorogva. – No, megpróbálom érthetően elmondani. Azűrhajó úgy néz ki, mint egy torony méretű óriási nyílvessző…Elesztrielt, aki pár lépéssel arrébb állt, szórakoztatta a dolog.– Mindig ilyen szószátyár a barátod? Főnix a fejét csóválta.– Nem igazán lehet a barátomnak nevezni, hiszen csak itt ismertem meg, de szerintem mindigilyen sokat beszél.– Úgy vettem észre, nálatok szabadabban beszélnek az emberek.– Igen. Nálunk mindent ki lehet mondani.– De akkor honnan tudjátok, hogy mi az igazság?– Én már régen úgy érzem, nincs is olyan.A tünde erre elkomorodott. Fürkészően nézett Főnix szemébe, aki ettől zavarba jött.– Igazság mindig van, és csak egyetlen igazság van – mondta Elesztriel. – Az ember élete és a

tündéké is arról szól, hogy igyekezzen elérni az igazságot.– Ez nagyon szép – felelte Főnix –, ám a mi világunkban azt tartják, az igazságnak legkevesebbkét oldala van. Mint a pénzérmének.– Akkor nem jó hely a ti világotok. Honnan tudjátok, mi az erkölcsös, mi a jó… mi a szép?– Ezek mindig nehéz kérdések…– Ezek a világ legegyszerűbb kérdései. Ha tudod, mi az igazság.– Ha a szívünkre hallgatunk, mi is tudjuk a választ. Erre Elesztriel megint elmosolyodott.– Mégsem vagytok teljesen elveszve. Főnix nevetett.– Köszönöm a biztatást!Steve kilépett a nemesek köréből, azon egyszerű oknál fogva, hogy kupájából kifogyott a bor. Alegközelebbi asztalhoz ment, és teletöltötte. Főnix megállt mellette.– Nem gondolod, hogy elég lesz? Steve a poharat nézte.– Az a legrosszabb – válaszolta –, hogy tudom, ettől a bortól holnap iszonyatosan másnaposleszek, és tele fogom hányni az ezüstkádat.– Akkor ne igyál.– Ez nem ilyen egyszerű… – Steve mindentudóan vigyorgott. Már nagyon jól érezte magát volt,az élet könnyebbik oldalát látta csak. – Itt vagyok már kábé tizenkét órája. Ha még ébren bírokmaradni ennyit, akkor eltűnök, visszamegyek a saját világomba… a tiedbe is… és nem leszekmásnapos. Érted az egészet? Ez kibaszott jó. El tudod kerülni a másnaposságot. Legközelebb, mireitt felébredek, eltelt két és fél, három nap, és már nem hat rám a mai pia. Zseniális!– Most azonban túl sokat beszélsz. Még valakit megsértesz, és itt karddal vesznek elégtételt.– Tényleg? – Steve körbenézett. – Senkit nem sértettem meg! – Megakadt a tekintete Meldianahercegnőn. – Viszont az a csaj zseniálisan néz ki. Ha valami kellemes szerelést hordana, nem ezt amerev ruhát, még jobban festene. Az esetem. Esküszöm…– Eszedbe ne jusson! – lépett melléjük Edvir is.– Jól van, na! Van barátnőm otthon. Most éppen Brüsszelben van, és fejesekkel iszik.– Brüsszel?– Egy nagy város. Egy nagy kék és csillagos város… Steve kilépett Főnix és Edvir közül, ésbizonytalan léptekkel elindult a terem közepe felé.– Talán vigyáznod kellene rá – mondta Edvir Főnixnek.– Igen – bólintott fancsali arccal Főnix. – Én is azt hiszem. Elindult Steve után. EdvirElesztrielhez fordult.– Mit csinálsz, Elesztriel?A tünde nő ártatlan tekintettel nézett rá.– Mire gondolsz?– Nem látod?… Teljesen megszédíted az álmodót.– Úgy véled? – Elesztriel elgondolkodva nézte Főnix távolodó alakját. – Csak beszélgettünk.– Ez az ember nem ismeri a világunkat. Te csak beszélgetsz vele, de ő mást lát benned. Látom aszemén, hogy úgy néz rád, ahogy egy ember néz az asszonyára. Ha jót akarsz, akkor nem társalogszvele többet. Nem táplálod az érzéseit, az illúzióit.– Tudod, mit? – Elesztriel szembe fordult a tünde férfivel. – Ezt bízd csak rám!

– Kérlek! – Edvir felvette a világra rácsodálkozó, kicsit cinikus maszkját. – Ahogy akarod!A terem túloldalán, a tömeg takarásában Főnix végre utolérte Stevet, de már későn. A srác asárkánypap előtt állt.– Ongur… – mondta Steve akadozó nyelvvel. – Köszönetet akarok mondani.A sárkánypap sötéten magasodott előtte. Bőrköpenye súlyosan, ránc nélkül lógott a válláról,olyan merev eséssel, mintha százkilós lenne. A férfi vonásai markánsak voltak, s rövidre vágotthajjal, vastag szemöldökkel és kiugró pofacsonttal rendelkezett. A szája vonala vékony volt, az állahatározott, a bőre már-már gesztenyebarna.– Biztos nem emlékszel, de egy faluban voltam, amit pár napja megtámadtak a muhinok… ésmegmentetted az életemet.– Csak azt tettem, amit kellett – mondta a sárkánypap. – Nem csak a te életed volt a tét.– De én az enyémért vagyok hálás – mondta Steve. – Én ilyen harcost még nem láttam… Vagypapot. Zseniális volt, amit tettél…– Elnézésedet kérem, uram! – szólalt meg Főnix a paphoz intézve szavait. – A barátom kicsitsokat ivott.– Nyugodjunk meg! – veregette meg Főnix vállát Steve.– Igaz, hogy sokat ittam… de akkor is el kellett mondanom, mennyire csodálom és hogyköszönöm.– Elmondtad – biccentett Főnix, a sárkánypap azonban akkor felemelte a kezét.– Várj csak! A külvilágiakról sok érdekeset mondanak. Ongur ekkor előrehajolt, egyenesen Stevearca elé. Keze felemelkedett, és megfogta Steve állát. Egyenesen a tekintetébe nézett, és hosszúhosszúpillanatokig így maradtak.– Igen – mondta akkor a sárkánypap. – Gondoltam. Ez meg fog történni…Azzal ott hagyta őket a terem közepén.– Ez mi volt? – kérdezte Steve bénán.– Nem tudom – válaszolta Főnix –, de ideje aludni menned.– Igen?– Azt hiszem. Gyere!Steve bizonytalanul biccentett, majd hallgatva a jó szóra, csatlakozott Főnixhez, aki egészen aszoba ajtajáig kísérte. Főnix visszament a mulatozásra, de már sem Edvirt, sem Elesztrielt nemtalálta ott, így hát ő is nyugovóra tért.Fogalma sem volt róla, hogy milyen reggelre ébrednek majd a többiek.

Hetedik fejezetLucius kétnapi töprengés és gondolkodás után arra jutott, hogy nincs más választása, mintTimothis felkérése egy múltba néző mágia elvégzésére. Timothis nem jelent meg a lakomán, sőtegyik mágus sem volt ott, Scoron sem. Általában elkerülték a közös étkezéseket. Maguknak valókvoltak, talán a hatalom tette ilyenné őket vagy a nifini mágusiskolák nevelése, de az is lehet, hogycsak nem akarták megzavarni az átlagemberek életét. Lucius elkísérte a királyt a szállására, majd azajtó előtt állva (nem kis mértékben a hallott beszélgetéseknek köszönhetően) úgy döntött,haladéktalanul felkeresi Timothist a tornyában.A mordovi királyi palota hatalmas épületegyüttesében Lucius néhány ezer lépés után érte csak ela mágus szállását. Nemcsak hosszú folyosókat járt be, de lépcsők százait is meg kellett másznia.Mielőtt Timothis lakótornyához érkezett volna, úgy döntött, egy ablakbeugróban kifújja kissémagát. Leült, megtörölte izzadt homlokát, s közben sorra vette az érveit. Timothist hat éve láttaelőször, amikor ideköltözött a palotába. A tárnokmester remélte, hogy jól kiismerte a jellemét.Lucius egyébként büszke volt arra, hogy úgy olvasott az emberek gondolataiban, mint a nyitottkönyvben.– Mondd, Lucius, miért jöttél! – riasztotta fel egy hang pihenéséből. Persze Timothis állt előttehátratett kézzel a lépcső magasán, és őt fürkészte.– Ne rémisztgess! – morogta a tárnokmester. – Megvárhattad volna, míg bekopogok az ajtódon.– Olyan hangosan lihegtél, hogy ki kellett néznem, ki az.– Ó, természetesen.– Későre jár, valószínűleg oka van annak, hogy felkerestél. Lucius felállt a hideg kőpárkányról,és bólintott.– Az ország sorsa az ok.– Akkor gyere beljebb!Timothis egyszerűen rendezte be a rendelkezésére bocsátott lakrészt, termeiben nyoma sem voltfölösleges vagy hivalkodó tárgyaknak. Aramir, a tünde lakhelyét szín és élet töltötte meg,Scoronnak, az asztrológusnak a tornya pedig úgy nézett ki, akár egy gyűjtőhely, évtizedek és életekraktára, ezernyi aprósággal, műszerekkel és használati tárgyakkal. Timothisnál ezzel szemben csaka legszükségesebbek kaptak helyet, dísztelen székek, asztalok, polcok, üvegek. Belső szobáibannyilván az ágy és személyes dolgai is szürkék és azonosíthatatlanok voltak.Lucius viszont itt jobban érezte magát, mint a tündénél vagy az asztrológusnál. Nem tudta, ezmit jelent, de elfogadta.– A Mordovát ért legnagyobb fenyegetésről akarok veled beszélni, mágus – kezdte.– Karmenről?– Igen. Pontosabban szólva Karmen szándékairól. Timothis töltött magának egy pohár tejet, majdleült Luciusszal szemben. A nemest nem kínálta ülőhellyel.– Mondd!– Nyilván te is tudod, hogy Karmen, a hírek szerint, meg akarja szerezni Eronis király elsőlányának, Meldianának a vérét.– Hallottam róla.– Az elmúlt napokban a palotában sokakkal beszéltem, és az a kép alakult ki bennem, hogy

Karmen nem véletlenül választotta ki a hercegnőt. A vére egy varázslathoz kell, amellyelországunkra törne. Csakis az ő vére lenne ehhez megfelelő…– Eddig a gondolatig mindenki eljuthatott, ha van a koponyája mélyén ész – biccentett a mágus.– Folytasd!Lucius úgy érezte, szorítja a gallérja.– Meldiana Eronis király szeme fénye. A király szereti a lányát, és nem fogja hagyni, hogy vérétontsák, még ha a világ legnagyobb mágusa áhítozik is utána. – A „legnagyobb mágus”-ra Timothisösszerezzent. Lucius hirtelen megint nyeregben érezte magát. – Azon gondolkodtam, számtalanszűz él országunkban. Királyi sarjat is találunk, ha szétnézünk kissé, Enobia uralkodójának is vanférjezetlen lánya. Karmennek miért Meldiana kell? A legnehezebben megkörnyékezhető királyi sarj.A menyasszony, aki fél év múlva már nem is lesz szűz… Miért Meldiana?Lucius nyitva hagyta a kérdést, és Timothis elé lépett.– Kell lennie itt valaminek – folytatta. – Valamire szüksége lehet különleges és pusztítómágiájához.– Nem tudjuk, mire képes Karmen a céljaiért.– Hát nem a mezőinket akarja kivirágoztatni. – Lucius maga alá húzott egy széket, és leült rá. –Karmen támadásra készül, és a Birodalommal szövetkezik. A cél egyértelmű. Mordova. Felkészültegy varázslatra is, ami Eronis királynak álmatlan éjszakákat okoz. Szerintem a király már kikérte ate véleményedet is, Timothis, de fogadok, semmit sem tudtál mondani neki.– Karmen ereje a legkülönösebb, ami… – próbált védekezni Timothis, de Lucius félbeszakította.– Persze, fogalmatok sincs nektek, nifini varázslóknak, mit is csinál az a némber ott fent,északnyugaton. Igazam van?– Az előbb mondtam, hogy nem tudjuk.– Finoman fogalmaztál, Timothis!A mágus nem bírta tovább, felállt, tett pár gyors lépést, majd visszafordult, és Luciusra tekintett.Mereven bámulta a tárnokmestert.– Mit akarsz itt? – kérdezte. – Valójában mit akarsz? Mordova jövőjéről szóltál, de sértegetsz, ésMeldianáról faggatsz.– A kettő összefügg. Megsérteni viszont nem akartalak. Bocsáss meg, ha szavaim bántónakbizonyultak.– Még egyszer megkérdezem – szólt keményen Timothis.– Mit akarsz tőlem? Varázslatot?– Megtudni, miért éppen Meldiana. – Lucius is felállt, ezáltal arcuk egy magasságba került. Máregyenrangú felekként beszéltek, a mágus fölénye semmibe tűnt. – Ha nincs válaszod, akkor mágiátkell alkalmazni. Meg kell tudnunk, miért a hercegnő, miért éppen az ő vére kell. Csakis ezzeljuthatunk közelebb Karmen varázslatának megfejtéséhez, s így fejthetjük meg azt is, mivelvédekezhetünk ellene.– Az érvelésed kikezdhetetlen – felelte szárazon a mágus.– De miért nem a király parancsával jössz? Az ösztönöm azt súgja, Eronis király nem is sejti,hogy itt vagy.– A király félti a lányát, és nem keresi az okokat. Az okok feltárása az én feladatom, ezért vagyokitt. Elmondhatnám neki, hogy mire készülök, de minek? Elmondjuk majd az eredményt.Ez volt az az ár, amit Lucius kész volt megfizetni a tudásért. Ha Scoron nem tette meg titokban,

akkor Timothis segítségével fedheti csak fel a miérteket – ezt viszont a király meg fogja tudni. Nagyvalószínűséggel. Majd kiderül, ha az igazságot felderítik…– Akármi lesz, én beszámolok róla a királynak.– Magam kérnélek rá, ha nem akarnád megtenni – somolygott Lucius.Timothis sóhajtott.– Ma este akarod? – kérdezte.– Igen – felelte Lucius. – Nem várhatunk tovább!A mágus végiggondolta a lehetséges következményeket, és úgy tűnt, a tárnokmesternek igazavan, végre valaki kiutat is keres a jövő fenyegetése elől. Ezt a nifini iskolák nem teszik –botorságból tán vagy azért, mert nem megfelelően mérik fel a veszélyt.Amit Lucius akar, az tulajdonképpen még jó is lehet. Az első lépés valami felé…– Rendben – bólintott Timothis. Meggyőzte magát. – Megcsinálom neked… Szerencséd, hogymindenem megvan hozzá. Minden, ami kellhet.A mágus a torony egy még magasabb pontjára, egy aprócska szobába vezette Luciust. Aszobában nem volt más, mint egy kovácsoltvas állvány, rajta pedig aranydíszes márványtálban víz.– Szentelt víz és Feranis márványtála – mondta Timothis. – Ezek segítenek majd nekünk a múltfelderítésében. Szerencséd, hogy a kérdésedre a válasz itt van a palota falai között.– Szeretném végignézni a varázslatot.– Végig fogod nézni!Timothis nekikezdett az előkészületeknek. Ujjával belenyúlt a vízbe, és a csupasz kőfalrakülönböző mágikus jeleket rajzolt fel. Közben imádságokat mondott. A rajzok után a markába vettegy kis vizet, és meglocsolta vele a szoba sarkait, majd ivott a vízből, s a permetet szétfújta alevegőben.Ezek után öltözéke alól egy aprócska pálcát vett elő, varázslatot mondott rá, és a márványtál fölélépett. Röpke pillantást vetett Luciusra.– Valóban elszántad magad? – kérdezte.A tárnokmester bólintott, mire Timothis megkeverte a vizet.Lucius sok varázslatot végignézett már, de ami most következett, az a valaha látottaklegkülönlegesebbike volt. A pálca nyomán a víz forogni kezdett, forgott és forgott, mígnem egyörvény alakult ki a medence közepén. A mágus varázsszavainak hatására az örvény önálló életrekelt, kiemelkedett a vízfelszínből, forgása nőttön-nőtt, s vihartölcsérré vált. A mennyezetigmagasodott fel, érezni lehetett szívó erejét. Ahogy forgott, Luciusnak meg kellett kapaszkodnia amárványtál szélében, hogy a hirtelen támadt szélvész fel ne emelje. Közben a mágus egyrehangosabban kántált egy ősi, elfeledett nyelven. A víz ekkor hirtelen párát lökött ki magából, és akis szobába nehéz köd ereszkedett, a falak mentén megülve.– Artus… – Ezt a szót értette egyedül Lucius a mágus szavai közül.A köd még nehezebb és mélyebb lett, mintha egy egész völgykatlan párája préselődnék ebbe akicsiny szobába. Ezzel együtt valami különös mélysége támadt a helyiségnek, hogy Lucius nemtudta, hol van a fent és a lent. Valami középre húzta, akár egy szakadék szélén. A vízörvény mégforgott, de elmosódva, messze a távolban.– A kapu megnyílt – szólalt meg ekkor Timothis. Lucius nem tudott örülni neki, mert úgy érezte,két világ között lebeg valamely különleges állapotban. E mélység erejétől félelem ébredt a lelkében.– Kérdezz! – utasította a mágus.

A tárnokmesternek össze kellett szednie minden erejét. Teste, gondolatai mind a mélység feléhajlottak. Óriási akaratra volt szüksége, hogy akár csak pár szót is kipréseljen magából.– Miért… Meldiana hercegnő… kell Karmennek?…Az örvény meglódult, mint egy kígyó, a köd elszürkült, s csápjaival kinyúlt, hogy megragadja azemberi alakokat. Lucius sikoltani szeretett volna. Szeme sarkából látta, ahogy Timothis leszegi fejétés megmerevedik. Aztán a köd eltaszította, és képek jelentek meg a semmiben, múltbéli alakok éstörténések szellemképei.Ekkor hirtelen dermesztő hideg lett a teremben.Lucius a szemét borító könnyfátyolon át megpillantotta a fiatal Eronis királyt. A király egymezítelen csecsemőt tartott a karjában. Egy kislányt. Egy rugdalózó, élénk kislányt… Aztán atörténések elkezdtek visszafelé haladni, a király hátralépett, előtte az ágyban feküdt valaki… azablakon túl a nap visszafelé haladt az égen… Lucius akaratlanul is előrehajolt… és egyszerre csakegy szürke folt úszott be elé, egy alak, mely távolodott, fej lett belőle és váll, majd hát és…kitakarta a képet. Ott lebegett köztük és a múltbeli történések között, mint valami óriás.– Mi… történik? – üvöltötte Lucius a ködbe, és szavai előrerepültek, nem a mágus felé. Timothismégis hallhatta őket… különös módon egyszerre volt előtte és mellette.– Mágia… Lucius nem értette.– Mágia?– Valaki… kitakarja a múltat.A köd húzott és taszított egyszerre. Lucius tudta, érezte, hogy ott a válasz, de nem látja attól aháttól. Közelebb próbálta húzni magát a jelenéshez, de nem sikerült.– Miért?Timothis ruháját csattogtatta a szél. A mágus arca eltorzult, amikor száját kinyitotta.– Ott… járt… – kiabálta. Legalábbis Lucius úgy hitte, ezt mondja.Timothis próbálkozott. Mágikus szavakat ismételgetett, s egyik kezével különös rúnákat írt alevegőbe. A kép nem változott, viszont hatalmas fluidikus szél támadt, és mindent elmosott, majd amúltbeli kép ugyan helyreállt, de a szobában támadt viharban Lucius képtelen volt megtartanimagát. A tárnokmester keze lecsúszott a márványmedencéről, és Lucius elrepült. A szél nekivágta afalnak. Odanyomta, hogy alig kapott levegőt. Timothis nem hagyta magát, és elkezdett a tál ívemellett oldalra araszolni.Lucius rájött, mit akar, szembekerülni a titokzatos alakkal.A szél a mágus minden egyes lépésénél erősebb lett. Timothis azonban folyamatosanismételgette mantráit, nem adta fel. Lucius alig kapott levegőt, széttárt karral feszült neki a falnak.A szeme könnyezett, úgy tűnt, szétolvad az arca.Timothis kitartóan oldalazott, ám az alak elfordult tőle. Ahogy a mágus igyekezett eléje kerülni,a titokzatos, múltat takaró figura egyre oldalra fordult. Lucius alig tudta száműzni a könnyeketszeméből. Sejtette, hogy az alak előbb-utóbb feléje fog nézni… és akkor rájön, ki akarja elrejteni arégmúltat.Csak egy mágus lehet… Egy erős mágus, aki talán már nem is él…A vihar egyre erősödött. Lucius érezte, ahogy csontjai szinte lenyomatot hagynak a húsában,belemélyednek a testébe. Ez lehetetlen volt, mégis elborzasztotta az érzés. A tárnokmester azonbankitartott. Összeszorított fogakkal, állát előretolva dacolt a múlt örvényeivel.És aztán eljött a pillanat, amikor Timothis fogát csikorgatva, de szembe került vele. Eljött apillanat, amikor a középső szellemalak feltárta az arcát. Amikor elárulta magát.

Az ember… a mágus, aki elrejtette a múltat előlük.Aki ott volt, visszanézett, majd mágikus eszközökkel lezárta a történéseket. Láthatatlan akartmaradni, de nem sikerült neki.Scoron.

Nyolcadik fejezetTimothis pontosan elmagyarázta Luciusnak, hogy amit láttak, az mit jelentett. Mit tett Scoron.– Scoron ugyanúgy elvégezte a múltba tekintő varázslatot, ahogyan most én. Az Aranyvárhajdani mágusaként megvan a tudása hozzá, és úgy látszik, az ereje is.– Timothis nem rejtette vékaalá meglepetését. – Ugyanarra a kérdésre kereste a választ, amire mi, és meg is találta azt. Aztánvisszafelé jövet lezárta a múltat maga mögött, hogy senki, aki a felderítésével próbálkozik, ne járjonsikerrel. Megpróbálta eltüntetni a jelenlétét is, de ez nem sikerült. Előlem nem tudta elrejteniönmagát.– Miért tett volna ilyet?– Kérdezd meg tőle!A tárnokmester idegesen járkált fel-alá. Ő megkereste Scoront, Scoron elutasította kérését, aztána saját szakállára mégis megcsinálta a varázslatot. Miért? Ez az első miért… Miért adta fel az elveit,s nyúlt mégis nagy mágiához? Kíváncsi volt? Vagy sejtett valamit?Aztán pedig miért zárta le a múltat úgy, hogy más ne is férjen hozzá?– Alkalmazzunk másik varázslatot! – mondta Lucius. – Kerüljük meg Scoron mágiáját!Timothis úgy nézett rá, mintha csak egy kiskutya ugrálna a lába előtt.– Ez a legerősebb múltidéző varázslat. Akárhonnan közelítjük meg, egy másik ember, egyhelyszín vagy nézőpont felől, ugyanúgy Scoronba botlunk majd.– Biztosan létezik valamilyen megoldás – kötötte az ebet a karóhoz a tárnokmester.– Nem juthatunk el a hercegnő múltjában található rejtélyes eseményhez. Meg kell kérdeznedmagát Scoront, vagy rá kell venned arra, hogy oldja fel a mágiát.– Oldjuk fel mi!Timothis látta, hogy Lucius nem adja fel. Elhúzta a száját, ami akár sajnálkozó mosoly is lehetettvolna.– Rendben van. Scoron vérére lesz hozzá szükségem. Vérre és könnyre, vagy vérre és egyébtestfolyadékra.Lucius komolyan fontolóra vette.– Mennyire?– Vérből egy üvegnyire. Minden másból elég egy csepp.– Az sok.– Ezért vetettem el mindjárt az elején még a gondolatát is. Lucius lerogyott egy székre, éspróbált mély levegőt venni.Még mindig fájt a háta, és most, hogy a lehetőség semmivé foszlott, mintha a fájdalom erősebblett volna.– Kemény felületen aludj ma este! – ajánlotta a mágus. – Akkor hamarabb elmúlik a belsőzsibbadtság. Most pedig menj! Dolgom van.Lucius kelletlenül állt fel, és hagyta el a mágus lakhelyét.Timothis töprengőn nézett utána.A mágus tornyából a palota főszárnyába érkezvén a tárnokmester úgy döntött, nem vár holnapig,

a kései idő ellenére is felkeresi Scoront. Az asztrológus nem régen tehette fel a mágikus zárat amúltra, és Lucius azon töprengett, vajon amikor legutóbb beszélt vele, akkor már túl volt rajta vagysem. Tudta, mit rejt Meldiana titka? Talán nem is a saját szerencsétlen esete miatt zárkózott el avarázslattól, hanem azért, mert már járt ott, a múltban?Ha igen, akkor Scoron nagyot hazudott, s azt is egyenesen a szemébe. Lucius nem hitte volna,hogy az asztrológus képes erre, de úgy látszik, ő is tévedhet. Az emberismerete ebben az esetbencsorbát szenvedett, ami külön dühítette.Lucius egyre sebesebben szedte a folyosó métereit. A palota kihalt volt, a mulatság ugyan mégfolyt a bálteremben, ám a többi folyosón, épületszárnyban, tornyokban már nyugovóra tértek alakók. Lent, az udvaron, a falak mentén volt még egy kis evés-ivás, a szabadnapos, de a városba kinem engedett katonák mulatoztak a tűz körül, ám az ő hangjuk nem hallatszott fel idáig. Túlságosanmessze voltak.Lucius a következő saroknál Meldiana hercegnő vőlegényébe, Goranba botlott. Kis híjánösszeütköztek.– Tárnokmester! – lepődött meg a revenzai. – Elnézésedet kérem figyelmetlenségemért.– Ezen a kései órán az ember nem számít társaságra – morogta Lucius, majd gyanakvásafelülemelkedett megbocsátásán. – És te, lovag, mi járatban vagy errefelé?– Együtt mulattam a vendégeinkkel, miután a király a családjával aludni tért, ám túl borszagú éspárás lett bent a levegő, így kijöttem kiszellőztetni a fejemet.– Errefelé?– Sétáltam a folyosókon. – Goran elmosolyodott. – Úgy gondoltam, mielőtt utamra indulok, mégmagamba szívom a mordovi királyi palota illatát és színeit. Jó ideig nem fogom látni.– Ez így igaz, lovag. Hosszú út áll előtted.– Nem hosszabb, mint idefelé. Sőt a távolságot most szinte egyenesen szeljük át… Ám különösérzés Mordova nyugalma és pompája után hazatérni Revenza élhetetlen földjére és kaotikusviszonyai közé.Lucius bólogatott. Revenza egyáltalán nem érdekelte most, ám a gyanakvása még mindig nemmúlt el. Távol volt ez a folyosó a bálteremtől. Túlságosan távol ahhoz, hogy egy cél nélkülilevegőzés ide vezessen bárkit is.– Revenza… – hümmögött Lucius. – Revenza sem más, mint Mordova. Sőt lehetne ugyanilyenis…– Ahhoz meg kellene tanulnunk így gondolkodni. Az ember azonban nehezen változik. A fiú azttanulja meg, amit az apjától lát.Lucius bólogatott.– Nálunk is többen tartanak ettől. Goran megértette, mire céloz.– Tudom. Jó párszor szembesültem már az itteni előítéletekkel. Becsületes mordovai nemesek éslovagok is néztek rám ferde szemmel, miközben kezük kardjuk markolatán nyugodott. A tekérdezősködésed azonban nem ebből ered, igazam van, Lucius?– Én bízom Meldiana döntésében. Habár, hogy elmész, az nem segít a hercegnőn. Igencsak tart areá leselkedő veszélytől.– Igen – bólintott Goran. – Rosszkor jött apám hívása, de Meldianát egy egész sereg őrzi abevehetetlen város szívében. Mindennél biztosabb helyen van, s míg bátyjai, apja s oly eltökéltemberek vigyáznak rá, amilyen te is vagy, addig nyugodtan hagyom itt őt.– Akkor hát sok szerencsét – mondta Lucius mosolyogva. – És békés éjszakát!

Megkerülték egymást, és a lovag meghajolt.– Legyenek a mindennapjaitok éppoly békések, mint eddig. Lucius biccentett, majd mindkettenfolytatták útjukat.A tárnokmester lassított s fülelt, a lovag hihetetlenül csendesen mozgott. Ezért is futhattakmajdnem egymásnak.A díszes folyosó hatalmas lépcsősorban végződött, amely félkörben fordulva vezetett a felsőbbszintre, ahonnan a palota falának tetejére is ki lehetett jutni. Goran talán valóban levegőzött,bizonytalanodott el Lucius. Szép este volt… Szép este, amit elrontott Scoron praktikája.A tárnokmester azonban nem a fal tetejére ment ki, hanem balra fordult, ahol újabb folyosó,újabb lépcső és az asztrológus lakhelyéhez vezető toronybejárat következett. A nap folyamán immármásodjára felkapaszkodott Scoronhoz, végigjárta a lépcsőket, és közben már azt fogalmaztamagában, milyen szófordulatokkal fogja az asztrológust először színvallásra kényszeríteni, majdmivel veszi rá az igazság elmondására. Ehhez fel akarta használni a meglepetés erejét, ameggyőzést, a haragot, a zsarolást, de ha kell, még az erőszakot is. Bármit, ami szükségesnekmutatkozik célja eléréséhez.Scoron ajtaja előtt megállt, és ököllel megdöngette.Az asztrológus nem válaszolt, de Lucius nem adta fel, ismét dörömbölt. Ha Scoron alszik, hát azágyából veri ki.Próbaképpen megpróbálta kinyitni az ajtót, s az kinyílt. Scoron tehát még nem tért pihenőre. Ezjó.Lucius beljebb lépett a zsúfolt előtérbe, az ismerős illatú ódon bútorok közé. Átvágott rajta, sbejutott a belső termekbe. Kinyitotta a háló felé vezető ajtót is, és elhúzta a mögötte lévő, súlyos,vastag függönyt.Aztán megállt a küszöbön, mert megpillantotta Scoront.Az asztrológus vérbe fagyva feküdt egy karosszék előtt. Mellette óriás szférikus gömbje,amelyen vércsíkot húztak ujjai. Oldalt feküdt, merev tekintete egyenesen Luciusra szegeződött, arcavérben fürdött, akárcsak a szőnyegek és más használati tárgyak a teremben.A torkát vágták el, fejét alig tartotta néhány izom.Aki ezt tette, értett a gyilkoláshoz.

Kilencedik fejezetFőnix felült az ágyon, és pár másodpercig bután nézett maga elé. Királyi pompa… és mégsem.Violeta feküdt mellette, az ablakot vékony, kék sötétítőfüggöny takarta, szemben pedig ott volt atévé. Itthon van, Barcelonában.Főnix letette csupasz talpát a parkettára, és várt. Úgy érezte, ezt nem fogja bírni. Megbolondul.Ezek a hirtelen váltások elveszik a józan eszét.Felkelt, de elsőként nem a konyhába ment, hanem az íróasztalához. Megnézte a naptárat.– Szerda van – morogta. – Ma szerda van. Ma találkozom a filmesekkel.De nem volt biztos benne. Körbenézett, és megtalálta a tévé távirányítóját. Bekapcsolta, de nemaz adásra volt kíváncsi, rögtön átnyomta teletextre. Tényleg szerda volt.– Jól van – mondta magának. Visszapillantott az ágyra, ahol ott feküdt Violeta. Főnix emlékezett,hogy Elesztriel nevetésével aludt el. Még akkor is ott visszhangzott a fülében, amikor a királyipalotában, a baldachinos ágyon fekve elfújta a mécses lángját. – Ez nem fog menni – motyogtamegint maga elé. – Be fogok dilizni…Kávé. A kávé majd segít.Tompa aggyal készítette el és hajtotta föl a fekete italt.Most nem segített a város, a járókelők és a forgalom képe sem, amit lakásának erkélyérőlláthatott.– Spanyolország – mondta. – Nincs Mordova. Nincs… Mordova…Lezuhanyozott, megborotválkozott, fogat mosott. A napi rutin segített valamelyest, bár eközbenis az járt a fejében, hogy vajon ott, az álomvilágban is megborotválkozva ébred majd. Úgy tűnt,nem tud már soha elszakadni attól a valóságtól.– Dolgod van – mondta a tükörképének a fürdőszobában.– Szedd össze magad! Kiment és felöltözött.– Már mész is? – nyújtózott Violeta félálomban az ágyon. Nem volt rajta semmi, feszes melle atakaró fölé került, és Főnix szeme megakadt a merev mellbimbókon. Violeta kívánatos volt, szép…Főnix mégsem maradt otthon.Máskor talán maradt volna, de most nem.– Mennem kell – mondta a kelleténél kicsit szárazabban.– Tárgyalásom lesz a filmesekkel.– Légy ügyes! – nyújtotta el a szavakat Violeta, és az ajkát nyújtotta. Főnix megcsókolta, de alány addigra ismét elaludt.– Igyekszem – mondta az alvó lánynak. Ezek után csendesen elhagyta a lakást.Az ügynöke, Aarón tárt karokkal fogadta az iroda előterében.– Végre! Itt a művész – mondta harsányan, s vigyorgott hozzá. A titkárnője, Regina főnökeharsánysága miatt bocsánatkérően pillantott Főnixre.– Jó reggelt.– Reggelt! Micsoda reggel lesz ez, Főnix! Micsoda reggel!

Az ügynök megnézte Főnixet. Két tömzsi tenyerével meglapogatta két karját, és épp csak megnem forgatta, mint anya a gyerekét, mielőtt útjára engedi.– Kicsit álmosnak tűnsz – vigyorogta –, de sebaj, majd felébredsz, ha meglátod a szerződést.Menjünk be!Az ügynök irodájában egy magas, vállas alak várta őket. Az ablaknál állt, háttal nekik, és éppenásványvizet ivott, amikor Főnix belépett. Jövetelükre megfordult. Hosszúkás arcú, kék szemű, erőscsontú, marketinges mosolyú férfi volt, sűrű, oldalra fésült hajjal. Szigorúan vasalt inget és egyenesszabású öltönyt viselt.Már akkor előrenyújtotta a karját, amikor megindult feléjük.– Joshua Főnix?– Vagy Joshua vagy Főnix – mondta kissé zavartan Főnix. – Az egyik a keresztnevem, a másik aművésznevem. Nem szoktam együtt használni őket.– Elnézést.– Nem számít.– Clark Kent vagyok – mondta a másik.– Komolyan? – Főnix eddig merev volt, de most úgy megdöbbent, hogy képtelen volt nemreagálni.– Teljesen komolyan – vigyorgott a másik. – Maga képregényes, így el tudja képzelni, milyenlehet ezzel a névvel élni?– Nem, nem hiszem.– Hát, ha tudnék repülni, zseniális is lehetne.Kent nevetett a saját viccén, és vele nevetett az ügynök is.– Üljünk le! – ajánlotta aztán Aarón. – Mégiscsak kényelmesebb!Elhelyezkedtek a bőrüléseken.– Nos, szenyor Főnix…– Csak Főnix.– Nos, Főnix, a képei megragadtak minket, és aztán el sem eresztettek. Ez nem csupán az énvéleményem, de a producereké és a rendezőé is. Egyöntetűen úgy érezzük, ön kell nekünk akövetkező animációs filmünkhöz, és miután ezt megbeszéltük, eljöttem, hogy szerződésben ismegerősítsük együttműködésünket.– Lehet tudni valamit a filmről? – kérdezte Főnix. – Mert nem szeretnék semmi látatlanbabeleugrani.– Főnix – rótta meg Aarón a fiatal grafikust. – Ez életed nagy lehetősége.– Hagyja! – intett Kent. – A kérése teljesen jogos. A film azonban még abban a fázisban van,amikor nem akarjuk nagydobra verni, így amit mondok, annak köztünk kell maradnia.– Természetesen.– Jó. Látta az 1961s El Cidet, amiben Charlton Heston és Sophia Loren volt a főszereplő?– Igen. Kétszer vagy háromszor.– Nagyszerű. Az új kor kívánalmainak megfelelően szeretnénk feldolgozni a témát, azaz egyolyan rajzfilmben gondolkodunk, ami nem kifejezetten történelmi, hanem a stílusát tekintvefantasynek tekinthető. Két főszereplője lenne, az egyik a legendás hős, Rodrigo Diaz de Vivar, akit

a világ El Cidként ismer a népdalok, Lope de Vega és Corneille darabjai után… és persze a CharltonHeston-filmnek köszönhetően.– És ki a másik szereplő?– Nos, ez érdekes. Mivel a filmet Kasztília és Leon hivatalosan is támogatja, a film másikfőszereplője Cid kardja lesz. A La Tizona.Főnix bólintott.– Az hamisítvány, nem? Azt olvastam valahol, hogy csak a 14. században készítették.– Gondolja, hogy Kasztília és Leon kiad egy hamisítványra több mint másfél millió eurót?– Nem tudom, ők tudják. Én nem venném meg feleennyiért sem.Aarón felnevetett.– Ez jó – mondta vigyorogva az ügynök. – Én se fizetnék érte.Főnix kezdett feloldódni, és az ügynök erre próbált rájátszani. Főnix nem kért belőle, de nemszólt.– A La Tizona van olyan legendás, mint a hunok királyának, Attilának a kardja vagy az Excalibur– mondta Kent.– A különbség csak az, hogy a La Tizona megvan, vagy legalábbis van egy kard, amiről azthisszük, hogy az. A valóság ebben az esetben nem számít. Egy animációs filmnél pedig még annyirasem. Mindenesetre azt a kardot a kiállított La Tizona alapján tervezzük meg.– Akár hamisítvány, akár nem, El Cid és La Tizona legendás párosát érdemes filmre vinni –biccentett most már komolyan az ügynök. – Zseniális az ötlet, mondhatom. Zseniális.– Rodrigo Diaz de Vivar alakjáról is lehántanánk egy kicsit a hősi maszkot, s személyében azembert akarnánk bemutatni, azokkal a motivációkkal, amelyek meghatározták az életét – folytattaKent. – A nyers valóságot ugyanakkor mágiával, varázslattal oldaná fel a film, a mórok mellettszörnyek is megjelennének. Kicsit átalakítjuk a középkori világot, mint ahogy az amerikaiak tettéka göröggel abban a Spártáról szóló filmben. A 300-ban.Főnixnek tetszett az ötlet. Kent már kevésbé, de a feladat és a kihívás máris megragadtafantáziáját. Lehet, hogy a két világ, emez és az álmodott között mégis van valamiféle átjárás? Atengerparton érzett kétségei szertefoszlottak. Egy animációs film El Cidről, tele mágiával ésmondjuk Mordova tornyaival és szörnyeivel. Az álomvilág lényeinek többsége amúgy is azáltalános emberi fantázia szülötte, archetípusok.– Ki lesz a rendező?– Még nem írtuk alá a szerződést, úgyhogy az ő személyéről egyelőre nem szívesen beszélnék.Annyi legyen elegendő, hogy nagy név a szakmában. Az animációs film angolul forog majd, ésBrad Pitt lesz El Cid hangja. Ez már biztos. La Tizona hangja ügyében megkerestük Sean Conneryt,és úgy tűnik, neki is tetszik az ötlet. Salma Hayek vagy Eva Men-des adná egyébként Jimenahangját. Ő volt El Cid szerelme, együtt temették el őket a burgosi katedrálisban.– Igen.– Járt a sírjuknál?– Még nem.– Egyszer nézzen el oda, talán kap egy kis ihletet. Bár – Kent felnevetett – a képei mellé márnem kell egyéb ihlet. Azok úgy tökéletesek, ahogy vannak.– Köszönöm.– Ugye megmondtam? – ragyogott az ügynök. – Én tudom, kinek mi kell. Nem véletlenül

vagyok az egyik legjobb a szakmában.Kent felvett a fotel mellől egy sötét dossziét, amit Főnix addig észre sem vett. A filmes letette azasztalra.– Amit tudunk ajánlani, az ebben van – intett a mappára Kent. – Nézzen bele, olvassa el! Kicsithosszú, mindenféle záradékkal, titoktartási nyilatkozattal meg hasonlókkal. De van időnk. Olvassael és beszéljük át. Ha megfelel, márpedig higgye el, a jogászaink nagyon korrektek, mertmindenkinek a jó film az érdeke, nos, akkor alá is írhatjuk.Főnix felvette és kinyitotta. A fedőlap alatt mindjárt a saját nevével szembesült, illetve a céggel,akinek dolgozni fog, Campeador Production. Aztán megpillantotta a honoráriumot is, és leesett azálla. Sose hitte volna, hogy egy munkával egyszer ennyit fog keresni.– Egy szivart? – kérdezte Aarón Kentet, de a másik nemet intett.– Azt nem, de valami erős jöhetne…Ők ketten egészen jól elvoltak, míg Főnix átolvasta és aláírta a szerződést.

Steve csengetésre ébredt, de neki is kellett egy kis idő, hogy rájöjjön, ki jöhetett hozzá ezen akora reggeli órán. Rékát várta.A lány reggelre ígérte magát. Valamikor éjszaka szállt le a gépe Ferihegyen, és a legutolsó e-mailben bejelentkezett reggelre. Jobb is volt így, Stevenek nem kellett a reptérre taxiznia. Legalábbkialhatta magát.Kikászálódott az ágyból, és gatyában ment az ajtóhoz.Amikor kinyitotta, még nem volt teljesen magánál, úgy ölelte át Rékát. Annyira kiszáradt a szája,hogy még egy sziát sem tudott kinyögni.Réka elengedte és mosolygott.– Most ébredtél? – Aha.– Buli volt este, mi?– Este? Á, dehogy! – Steve legyintett. – Viszont bulival álmodtam.– Nem mintha hiányozna, ugye?– Öhm… – Steve félreállt az ajtóból. – Bejössz?Réka belépett, és két csomagot tett le a földre, majd levetkőzött. Vastag kötött pulóver és vékonyesőkabát volt rajta, beköszöntött a hideg ősz, kint lehűlt a levegő és esett.Steve közben a konyhában töltött magának a dobozos almaléből. Amikor Réka utána jött,megemelte a dobozt.– Kérsz?– Inkább egy kávét. Van tejed?– Van. – Steve elgondolkodott. – De szagold meg, mert nem emlékszem, mikor vettem. Kicsit…kicsit összefolynak a napok.Réka rutinos kézzel nyúlt a konyhaszekrénybe a Nesca-fé után. A csapból eresztett egy kis forróvizet, és azt még egy percre betette a mikroba. Közben folyamatosan beszélt. Először csakBrüsszelről áradozott, majd a munkáról, hogy mennyire fárasztó volt, és a napi tolmácsolás utánkiüresedett aggyal, hullafáradtan dőlt az ágyba.A mikró csengett, a perc letelt. Steve előhalászta a tejet, megkóstolta, és úgy ítélte meg, hogymég jó, így Réka keze alá tolta. A lány két cukorral és sok tejjel itta a kávét. Miközben kevergette, aküldöttség tagjairól mesélt, és Steve igyekezett figyelni rá. Csak hogy tegyen valamit, a vízforralótfeltöltötte vízzel, és egy csészébe teafiltert rakott. Amikor a víz felforrt, elkészítette a teáját, mézetrakott bele, és arra gondolt, ez másnaposságra is jó, habár ő nem másnapos, de valahogy mégis úgyérezte magát.Ez valami pszichés dolog, töprengett rajta, majd fennhangon azt kérdezte,– Milyen volt a repülőút?– Végigaludtam – mosolygott Réka.A lány már megitta a kávét, és a nagyszobába húzta magával Stevet. A teás pohár kint maradt akonyhában.– És veled történt valami? – kérdezte Réka. Lenyomta Stevet a díványra, majd leült ő is, éselhelyezkedett a fiú ölében. A lábát feltette a díványra. – Jaj, de kényelmes!– Semmi különös – felelte Steve. – Csak… – Úgy érezte, mondania kell valamit, hiszen nemigaz, hogy semmi különös nem történt vele. Mert igenis történt. A valóságot azonban nemmondhatja el. – Szóval gondolkodtam azon a múltkori dolgon. Tudod, az irodalmi ügynökön…

– Gondolkodtál rajta?– Összeszedtem az év végi meg a jövő évi terveimet, és rájöttem, hogy van rá időm megírni. Ígyelhatároztam, hogy megírom.Réka csodálkozva nézett rá.– Ez komoly?– A lehető legkomolyabb. Egyet biztos megcsinálok, és ha látom, hogy az a Mézes tesz isvalamit, akkor folytatom. Ötletem is van.– Neked jót tesz, ha nem vagyok melletted…– Dehogyis. Egyszer csak bevillant, és megjött a kedvem.– Mondom én. Akkor jön a múzsa, ha nem lát nőt melletted. – Réka nevetett, és játékosanbelecsípett Steve combjába. – Mi volt az ötlet?– Még nem körvonalazódott pontosan, de egy párhuzamos világ lesz, ahová a kómába esettemberek átkerülnek. Egy olyan hely, ahol varázslat van meg idegen lények. Sárkányok, angyalok,tündék… minden, ami a sikerhez kell… Ilyet akart Mézes, vagy nem?– De igen.– Szóval benne vagyok. Megjött az ihletem. Lehet, hogy már a jövő héten nekiállok.– Ez nagyon jó hír! – Réka arca ragyogott. Feltérdelt a díványon, megfordult, megfogta Stevearcát, és egy nagy csókot adott neki. Steve pár másodperc múlva visszacsókolta, majd eldőltek azágyon.– Reméltem is, hogy… tetszeni fog – mondta Steve két csók között.– Ezért jutalmat érdemelsz – mondta Réka, és elkezdte kigombolni az ingét.– Már hiányoltam is – vigyorgott Steve, és a lány bőrét kezdte csókolgatni. A nyakától le amellbimbójáig.Réka nevetett, és úgy fordult, hogy felülre kerüljön, lovaglóülésben a fiúra. Ledobta magáról azinget.Steve úgy érezte, megérdemli ezt a befejezést az után az éjszaka után…

Tizedik fejezetHarod kiadta a parancsot a letáborozásra. Utolsó estéjük volt ez a Birodalom földjén, holnapreggel már átlépik a határt.Az emberei nyűgösek voltak, mert az elmúlt napokban többször is megtiltotta nekik az éppenadódó rajtaütéseket. Csendben akart haladni, feltűnés nélkül. Nem szerette volna, ha elterjed, hogyegy rablócsapat garázdálkodik errefelé, azt pedig végképp el akarta kerülni, hogy kiderüljön, kivezeti őket. Harod tudta jól, akárhogyan is táguljon a világ, mindig eléggé kicsi marad ahhoz, hogyutadba kerüljön egy ismerős arc, lehetőleg éppen akkor, amikor a legszívesebben elrejtőznél.Aztán mi mást tehetnél, megölheted – teljesen feleslegesen.A tábort most is egy bevágódó sziklakanyonban verték fel, szoros körben, kis tábortűzzel, amelyfölé a magasban pányvát húztak ki, hogy még a füst vagy a felfelé szivárgó fény se legyen árulójuk.Alig fértek el a tűz körül, ami miatt volt is egy kis virtuskodás, de Harod nagyon gyorsan elejétvette az ellenségeskedésnek. Ivászatot most sem engedett, és a húsok közül is a szárított halakatvették elő, illetve egy kis bográcsban vizet főztek, amibe szárított és porrá őrölt húsport kevertek.Ezt ették, húslét és halat. A hegyi emberek morogtak kissé, de Harod karlevágást helyezettkilátásba, amire elhallgattak. Nemcsak a rablóvezér tekintélye, de a gír Barnazol bikányi két karja ishatékony megfélemlítésnek bizonyult. Még az olyan sokat próbált, hatalmas embereknek is, mint ahegyiek.Harod végigjárta táborát, és ellenőrizte, mit csinálnak csapata tagjai. Az eldugott italokat már azelső két este összeszedte és kiöntötte. Tudta, hogyan kell rendet tartani, egyszerre dicsért ésbüntetett. A végén egy kis húslét vett a tányérjára, beleáztatott egy szelet kenyeret, és oldalrahúzódva lassan megette.– Ez így rendben is van, főnök – mondta a gír –, de én mit fogok enni?– A te gyomrod bírja a nyers húst is – morogta Harod. – Nyúzd meg a nyulat, amit délután lőttél,és edd meg azt! De távol a többiektől.– Tudom. Éhesek.– Nem. Elhánynák magukat.– Köszönöm, vezér.– És te fekszel a szurdok elején.– Hogy vigyázzak mindenkire?– Fenét! – vigyorgott Harod. – Böfögsz éjjelenként, és azt szeretném, ha a többiek ma végrebékén alhatnának.A gír ment a nyúlért, s szíve mélyén hálás volt Harodnak, hogy ilyen kiváltságokat kap tőle. Párlépés után elnyelte az éjszaka sötétje.Vacsora után a vezér a csapat közepébe sétált. A tűz fényében megnyúlt termete, és alakja mégfélelmetesebbnek hatott, mint napfényben. Feje fölött a pányván az izzó zsarátnok fénye táncolt,arca azonban sötétbe borult.– Holnap minden megváltozik – mondta Harod az embereinek. – Belépünk Mordovába, ésóvatosnak kell lennünk, nehogy feltűnést keltsünk. Ezért aztán három csapatra oszlunk majd.– Most már elárulod nekünk, vezér, hova tartunk?– Most már el. Mordovba fogunk menni.

Kis hangzavar kelt a csapat tagjai között. Harod hagyta, hadd méltatlankodjanak vagytalálgassanak. Úgy állt középen, mint egy kőszikla, s a csendet várta, amelyben majd őt kérdezik.A hangzavar elhalt, és egy Mellanis nevű haramia emelkedett elsőként szólásra.– Mi dolgunk van Mordovban?– Azt egyelőre nem kötöm az orrotokra.– Eronis király hadserege ellen semmit sem tehetünk. A városfalat sem tudjuk bevenni…– Barmok vagytok – közölte Harod, és végignézett a társaságon. – Ki mondta, hogy szembeakarunk szállni a királyi sereggel vagy az őrzőkkel, ki mondta, hogy a városba erővel akarunkbemenni?– Hát hogyan másképp? – kérdezte oldalt egy sötét képű alak.A kérdező nem tréfálkozni akart, Harod jól tudta. Embereinek jó része csak az erőszakból értett,Mordov pedig az ő szemükben a nagy ellenfél otthona volt, ahol nem látták őket szívesen. Afejükben tehát a behatolásnak csupán egyetlen módja létezett, acél a városőröknek és mindenkimásnak, aki útjukba áll.– Te hogy mész be a szülőfaludban a szomszéd házába? – kérdezte Harod az emberét.– Rátöröm az ajtót.– Értem. És hogyan mentél be gyerekkorodban anyád házába, ha zárva volt az ajtó?– Kopogtam. De csak addig, amíg fel nem tudtam emelni a buzogányt…Röhögés csapott fel, és a szószóló nem értette, miért. Harod kivárt.– Mordovba úgy megyünk be, mint te gyermekkorodban anyád házába – mondta aztán. –Bekopogunk, és békésen, csendesen besorjázunk a városba.– És beengednek minket?– Majd úgy viselkedünk, mint a mordovaiak.– Az nehéz lesz.– Ezen múlik a fizetséged. Ha nem sikerül, nincs arany.– Akkor menni fog.Harod körbehordozta tekintetét a társaságon.– Ez nem tréfa. Aki nem tud viselkedni, parancsot fogadni, az most lépjen le. Mert ha erre holnapnapkelte után kell rájönnöm, akárki is legyen az, életével fizet érte.Csend fogadta szavait.– Ez a küldetés – folytatta Harod komoran – a nagy lehetőség. A pénz, amit egy életen át semtudnátok összerabolni, akárhogyan is igyekeznétek. Nem hagyom, hogy bárki meghiúsítsa. Ezértkíméletlen leszek. A saját kezemmel fogom megölni azt, aki egy kicsit is eltér attól, amit mondok.Megértettetek engem?– Igen, vezér.Elszórtan érkeztek az igenek.– Megértettetek engem? – kiáltotta Harod. – Hallani akarom.Körbefordult, és mint vércse az egérre, úgy nézett emberei szemébe. Megkapta, amit akart, ahatározott igeneket.– Rendben van – intett Harod. – Kiválasztottak vagytok. Ha ezen túl vagyunk, bármitmegvehettek, amit csak akartok. Fényűző palotát, nőt, fiút, fegyvert, talizmánt. Ha elbukunk,

meghaltok. Ha nekem kell végeznem veletek, akkor szörnyű halállal. De ne higgyétek, hogy amordovaiak békésebben végeznek veletek. Lehet, hogy a városaik hófehérek, de a szívük nekik isfekete, ha rablókról és gyilkosokról van szó…Mellanis emelte fel a karját.– Értjük, vezér, hogy hova kell mennünk, de hogyan maradjunk láthatatlanok Mordován átvezető utunk során?– Mint mondtam, a csapat három részre szakad. Az egyik részét én fogom vezetni. Az eddigiekalapján kiválasztottam a másik két vezetőt, akinek minden szava és parancsa olyan lesz számotokra,mintha én magam mondanám. Daburon és Horges lesz az. – Harod rábökött a két férfira. – Ti mostbejöttök a sátorba, és megbeszéljük a továbbiakat. A többiek térjenek nyugovóra, mert a nap előttfogunk kelni.Mellanis felállt, nem akarta elfogadni Harod döntését.– Miért ők, vezér? – kérdezte emelt hangon. – Semmivel se jobbak nálunk.– De igen, azok – mondta Harod sötéten, és közelebb lépett. – Kétségbe vonod a döntésemet?Mellanis egy hosszú pillanatig mereven nézte a vezér arcát. Az a típusú fickó volt, aki tréfásbeszólásaival építi fel maga körül a közösséget. Szeret középen lenni, nagy a hangja, és ezzel akettővel sok mindent elér. Most azonban rájött, hogy az életével játszik. Komolysága elszállt, arcáravigyor ült ki.– Dehogyis, Harod! – mondta erőltetett vidámsággal. – Elfogadom a döntésedet, és ha dúdolod,el is táncolom, csak az én nevemre könnyebb rímet találni. Jó fiú volt Mellanis, szopott anyjamellén is…A csapat megint röhögésben tört ki. Csak Harod nem nevetett, de hátralépett egyet, jelezve, hogyMellanis most életben marad. A férfi kényszerű vigyorral ült vissza a tűzhöz, és a többiek feléfordult.– Tud valaki ilyen jó verset költeni a saját nevére? – kérdezte harsányan.Harod intett a két kiválasztottnak, s együtt vonultak hátra, a vezéri sátor felé.A sátor takarásában egy aprócska mécses égett. Csak Harod zsákja és egy leterített bőr fekhelyvolt bent. Harod leült zsákjára, a két kiválasztott férfi pedig a földre. A vezér egy térképet terített kiközépre.– Ez Mordova legutolsó rajzolt határait mutatja – mondta Harod. – A határok azótamegváltoztak, de ez minket nem érint, hiszen mi befelé megyünk az ország szívébe. Mordovba.– Miért mi, vezér? – kérdezte Horges.– Figyeltelek benneteket az elmúlt napokban – bólintott Harod. – Ti ketten nem csupán aparancsokat teljesítitek pontosan és jól, de gondolkodtok is. Tiszteletet is kivívtatok a csapatban. Te,Daburon – fordult az ősz haját varkocsban hordó férfi felé –, amikor megfojtottad azt a nagyszájúszénégetőt, akkor nyerted el a csapat támogatását. Horges pedig azzal a döntésével, amikor a gázlónátvezette a szekereket. Ezért emeltelek ki benneteket, s ha jól végzitek a dolgotokat,megkétszerezem a kincsből származó jutalmatokat.Harod ezzel elsöpörte Horges és Daburon minden kétségét, és elnyerte feltétlen bizalmukat.– Mit kell tennünk? – kérdezte Daburon mélyről jövő hangon.– Csak azt, amit mondok. – Harod a térképre bökött. – Itt lépjük át a határt. Még előtte háromrészre oszlunk. Én délebbre húzódom, és csupán Barnazolt viszem magammal. A mi célunk Nifinlesz, ahonnan egy varázslatot hozunk el… Erről a többieknek nem kell tudniuk.– Értettük.

– Rendben. Daburon viszi az öt hegyi embert. Látszólag te csupán a kísérőjük leszel. Ha bárkikérdez benneteket, az északnyugati hegyi emberekhez tartotok, csupán átszelitek Mordovát, semmidolgotok ott. Kerültök minden összecsapást, verekedést, falusi balhét. Mindent. Ha a hegyi embereknem akarnának szót fogadni, említsd meg előttük a pénzt. S ha ez sem győzi meg őket, megölhetedvalamennyit.– Én egyedül? Erős ember vagyok, de nem ennyire. Harod egy zacskót húzott elő a zsebéből.– Ebben olyan por van, amit ha szétszórsz, rögtön eszüket vesztik, és egymásnak esnek.Használd, ha kell, de csakis akkor! Különben óvd az embereimet, nem véletlenül hoztammagammal őket.– Épségben eljutunk Mordovig.– Úgy legyen! – Harod Horgeshez fordult. – Mindenki más a te parancsnokságod alá fogtartozni. A goblinok is, így hát nem lesz könnyű dolgod. A találkozási pontunk itt lesz… – A vezéregy másik pontra bökött a térképen. – Ez egy Toron nevű kis falu. A határában táborozzatok le,észrevétlenül, külön-külön, és várjatok, amíg meg nem érkezem.– Mennyit kell majd várnunk?– Remélem, semennyit. Igyekszünk előbb odaérni, mint ti. Ezért megyünk csak ketten Nifinbe,én és Barnazol.– Megkérdezhetjük, milyen varázslat kell Nifinből?– Nem. Még nem. – Harod felállt, és a sátorlap mellett fel s alá kezdett sétálni. – Nemmondhatom el anélkül, hogy a célt el ne árulnám vele, de ezt nektek nem is kell tudni. Csupán azt,hogy hova tartotok s hogyan. A cél Toron, és a parancsom alapján a lehető legbékésebben. Daburonéjszaka halad a hegyek között, az utak mentén. Kerüli a falvakat és tanyákat. Ha vadászik, csakóvatosan. Ha megállítják, és útjuk céljáról kérdezik, illedelmesen felel. A másik csapat mehet azutakon. A goblinokat rejtsétek el, és akkor napközben is mehettek.– A goblinok amúgy sem mutatkoznának nappal.– Így van. A feladat könnyű és a tiétek. Dupla nyereségért megéri. – Harod megállt a két férfifelett. – Vállaljátok?Persze, hogy vállalták.

Tizenegyedik fejezetA végén úgy esett, hogy Goran nem indulhatott el reggel, mert lezárták a palota kapuit, és senkisem mehetett se ki, se be. A királyi palota falai között gyökeret vert a gyanakvás és a félelem. Aszolgálók és a katonák máris Mordov sötét napjaként emlegették az estét és a hajnalt, amikor isScoron halálát követően mindent és mindenkit átvizsgáltak. Gyilkost és fegyvert kerestek. Előbbkívülállókat, idegeneket, majd amikor bebizonyosodott, hogy ilyenek nincsenek a palotában, acselédséget és a közembereket vették elő.Lucius megint felkereste Timothist, és most arra próbálta meg rávenni, hogy annak aszerencsétlen éjszakának a történéseit fürkéssze ki. A mágus a szokottnál türelmesebben magyaráztael, hogy Scoron lakrészében számos falba vésett rúna védte a varázslatos behatolásoktól, amelyeksajnos azt is megakadályozzák, hogy az eseményekre mágiával fényt lehessen deríteni.– A királyi palotában élők közül senki sem csinálna ilyet – találgatott Lucius az Eronis királytrónszéke mögötti kicsiny szobában. – Sem a tündék közül. Ketten gyanúsíthatóak tehát, a revenzaiGoran és Deff lovag.– Deff nem öl meg senkit ilyen alávaló módon – morogta a király.– Mindannyian láttuk, hogyan beszélt felsé…– Nem öl meg senkit! – harsant fel a király. – A lovagnak különös elképzelései vannak a világról,az életről és a becsületről, de ezek az elképzelések tiszták. Nem emelne fegyvert egy védtelenemberre. Nem gyilkolna.– Akkor Goran marad, senki más. A király hallgatott.Lucius közelebb lépett Eronishoz, és halkra fogta szavát.– Felség. Nem említettem, de tegnapelőtt éjjel találkoztam a hercegnő vőlegényével. Egyedülbóklászott a folyosókon. Azt állította, levegőzni volt, de lehetett akár Scoronnál is.– Miért mondod ezt, Lucius? – kérdezte a király.– Mert így történt.– Biztosan?– Felség, megbántasz, ha nem hiszel nekem. Mi okom lenne hazudni?– Mi okod? – A király felsóhajtott. – Természetesen az ország érdeke. Bár egyet akarunk, Lucius,néha másként gondolkodunk.– Te parancsolsz, felség.– Parancsot én adok neked, de amíg ez be nem következik, te addig is érdekes dolgokat teszel.– Azon az éjen találkoztam a revenzai lovaggal, a lelkem rajta.– Vért láttál öltözékén?– Nem. Scoron torkát hátulról vágták el. A homlokát fogták közben, s így a vér előrefröccsent.Találtunk egy ruhát, amelybe a tettes beletörölte fegyverét. Nem vértől mocskosan távozott, hanemtisztán… Lehetett Goran lovag is.– Aki ezt megemlítené Meldianának, annak a lányom kikaparná a szemét…– De miért mondaná el bárki is?– Mert valamit mondani kell, ha lefogatom a vőlegényét. – Eronis hevesen kinyúlt, ésmegragadta a nemes öltözékét. Meglepő mozdulat volt ez a királytól. A tárnokmester megdöbbent,

de nem ellenkezett. – Ám ez kevés, Lucius. Ez kevés. Ez csak gyanú. Bárki másról lenne szó,mágikus igazság után kiáltanék, de Gorant nem hozhatom hírbe.– Az apja miatt?– A lányom miatt. Hiába vagyok Mordova királya, az én szemem is veszélyben lenne… IsmeredMeldianát, milyen heves.– Ismerem, felség, de Gorant nem kell lefogatni, csupán… meg kell kérni, hogy a testi épségemiatt maradjon a lakosztályában.A király elengedte a tárnokmestert, aki megigazította öltözékét.– Tegyünk így! – bólintott Eronis. – És állíts őrt az ajtaja elé!– A testi épsége miatt…– Úgy van!– Meglesz, felség.– De miért Scoron? – kérdezte Eronis. Arcán sötét felhő futott végig, s egy pillanatra megállt alélegzésben, mintha csak rosszul lenne. Az elmúlt napok terhe megviselte szervezetét. – Miért ő?Miért ölték meg? Kiolvasott valamit a csillagokból? Valami veszélyeset? S ugyan kire nézveveszélyeset. Ránk? A Birodalomra? Talán meglátta a jövőt?Lucius nem osztotta meg a királlyal a felfedezését. Nem mondta el azt sem, hogy a szőnyegrőlmegpróbálta felfogatni Scoron vérét, s megmérette, nem hiányzik egy kancsónyi.Éppen annyi, amennyi egy múltat őrző mágia feloldásához kell.De nem hiányzott. Scoron vére megvolt az utolsó cseppig.– Nem tudom, kinek lehetett oka rá – felelte –, és hogy miért…– Oka? – horkant fel a király. – Oka az én palotámban? Mordov szívében? Nincs semmi, amifelmentést adhat egy ilyen gyilkosságra. Scoron nekem dolgozott, s ha kiderül, ki volt a gyilkosa,mentség nélkül láncra veretem. A vas pedig élete végéig díszíteni fogja kezét és lábát.Lucius látta, hogy az uralkodó még pár nap elmúltával is dühbe gurul, ha az asztrológus halálaszóba kerül. Nem csodálkozott ezen, ám ugyanakkor valamit furcsának talált a királyviselkedésében. Feldúlt volt, de mintha haragjába némi zavarodottság is vegyült volna.– Kiderítem, ki volt az. Őreiddel is személyesen beszéltem. Kivallattam őket arról az éjszakáról.– Gondolom, semmit sem tudtál meg.– Még nem, felség.A király dühösen legyintett, majd kifelé indult az ajtón. A hangja keményen harsant, nagyon iskeményen.– Találd meg a gyilkost, de nagyon gyorsan, Lucius! Nagyon gyorsan, különben a mowur határramegy mindenki, aki a palotámban volt azon az éjjelen. Az összes katona, valamennyi udvaronc és temagad is.– Felség?– Jól hallottad!A király elhagyta a termet, Lucius pedig elgondolkodva dőlt az asztalnak, amelyen még ottvoltak a geográfusok térképei. A tárnokmester tekintete szinte magától csúszott az északkeleti határcsíkjához.– A mowurok földje – morogta Lucius. – Karmen kutyái… Az lett volna az utolsó hely e világon,ahova szíve szerint ment volna.

Domer szigorúbban fogta öccsét, mint valaha. A harci edzések kimerítőbbek voltak, és előttükutánukhosszabb volt az erkölcsi, filozófiai oktatás is. Szót sem ejtettek Meldiana megleséséről, semarról, hogy apjuk elől ezt eltitkolták, de a herceg semmit sem nézett el Verasnak, s minden hibájátkihasználta, a harcban éppúgy, mint a könyvtárszobában, a tekercsek és könyvek fölött. Veras testétkék és zöld foltok tarkították, hiába hordott gyakorlópáncélt. Elméje estére eltompult, elfáradt, snem volt mentség, minden kérdésre tudnia kellett a választ.Minden ebédet gyakorlóedzés előzött meg, fegyveres erőpróba a belső udvaron. Ahogy most is,Veras egy fapajzsot tartott a kezében, és utolsó erejével emelte maga elé. Szemben vele Domerkeményen ütötte fabuzogányával.– Ne csak hátrálj! – mondta haragosan Domer. – Üss vissza. Ne hátrálj!Veras nem válaszolt, ahhoz sem volt ereje. Úgy érezte, majd leszakad a karja. Eldobta ajobbjában tartott fegyvert, és két kézzel tartotta a pajzsot.– Elég már, Domer! – harsant fel egy női hang. – Hacsak nem az a célod, hogy megöld, akkorhagyd abba!Az idősebb herceg leeresztette a buzogányt, és meglepetten nézett oldalra. Meldiana érkezett,feldúltan, vöröslő arccal. A hercegnő egy ablakban állva pillantotta meg testvéreit küzdeni, s rögtönöccse segítségére sietett. Veras eddig bírta, a fáradtságtól a pajzs súlya alatt térdre hullott. Homlokafényesen gyöngyözött, felhasadt szemöldökéből vér szivárgott. A fiú úgy zihált, mintha mostmászott volna meg egy hegyet.Meldiana mellétérdelt, és aggódón nyúlt sérült arca felé.– Jól vagy, Veras?– Hagyj! – rántotta el a fejét Veras önérzetesen. – Megvagyok.Meldiana felegyenesedett, és ököllel ütötte Domer vállát.– Hát mindenki megbolondult itt? Nem elég, hogy felfordult az egész palota, és Goranlényegében fogoly, te meg akarod ölni ezt a gyereket?– Csak megtanítom neki, hogyan küzd egy férfi.– Az nem férfias, ha agyonvered! Tőled többet vártam volna, Domer! Ne az öcsédén vezesd le afeszültségedet. Ha le kell vezetned, hát küzdj olyasvalakivel, aki egyenrangú veled.Veras a pajzsra támaszkodva felegyenesedett.– Nem vagyok gyerek – szólt közbe –, és egy nap jobb leszek mindenkinél.– Ha megéred azt a napot, akkor igen! – Meldiana most már vele is veszekedett. A lány valóbanúgy érezte, mintha minden a feje tetejére állt volna a palotában. – Mi ütött belétek? Te még véded abátyádat?– Nem vagyok gyerek.– De gyerek vagy, amíg hagyod magad.– Meldiana – Domer megpróbálta visszafogni magát –, ne avatkozz bele olyan dolgokba,amelyekhez semmi közöd!– A húgod vagyok – riposztozott a hercegnő, majd Verasra nézett –, neked pedig a nővéred. Haakarjátok, ha nem, van közöm hozzátok. De most már látom, hogy valami történt köztetek. Mi az?Halljam!Mindketten beszédesen hallgattak.– Mi történt? – követelőzött Meldiana. – Mi az, ami miatt a bátyám addig üti az öcsémet, amígaz csak meg bír állni a lábán, s az öcsém eközben még védi is őt?

– Bonyolult ügy – morogta Domer. – Nem értenéd meg.– Tegyél próbára!– Nem foglak.Domer ledobta magáról a sisakot, majd ráhajította a pajzsát és a buzogányát is. Csatakos hajaösszeragadt fürtökben lógott homlokára.– Veras, ha akarja, elmondhatja, én azonban nem teszem meg – mondta sötéten. – Viszont embertfaragok belőle és igazi lovagot. Ha akarja, ha nem.Azzal sarkon fordult és elment. Átvágott az udvaron, s eltűnt a palota belsejébe vezető ajtókegyike mögött. Két udvaronc rögtön megjelent, és felszedték a ledobált gyakorlófegyvereket.Meldiana nem szólalt meg, míg az udvaroncok el nem tűntek, akkor azonban Veras felé fordult. Ahercegnő már megnyugodott, arcának rózsái eltűntek.– Akkor te mesélj nekem, Veras!– Nem történt semmi… – mondta a fiú a földet nézve. – Én mondtam azt Domernek, hogy igazilovag akarok lenni. Olyan, akit senki sem győzhet le. A legerősebb és a legügyesebb, akinek messzeföldön tisztelik a nevét. Az én kérésemre oktat ilyen kíméletlenül.– Rosszul hazudsz, Veras. Nem nézel a szemembe… Meldiana a fiú állához nyúlt volna, hogy azarcát felfelé fordítsa, de Veras hirtelen ellökte a lány kezét.– Mit akarsz? – tört ki a fiú hirtelen. Nővérének érintésétől megremegett, s megint csak úrrá lettrajta a szégyen. Ha a gyakorlás nem izzasztotta volna meg, most kipirult arca biztos elárulja. – Mitakarsz hallani?– Az igazat.– Az igazság ide van zárva – Veras megütögette a mellkasát –, és nem fogom elmondani neked…Azzal ő is eldobta fegyvereit és elszaladt. Még véletlenül sem arra, amerre Domer. Az udvar egysarkánál tűnt el, a belső kertek felé rohant.Meldiana egyedül maradt a gyakorlótér közepén, és először nem tudta, mit tegyen. Aztánmegrázta a fejét.– Ez teljesen érthetetlen – mondta magának.– Ó, pedig egyszerű a megoldás – lepte meg most őt egy erőteljes férfihang.Meldiana megfordult, és Deffel találta szemközt magát. Egy pillanatra, de csak egyetlenpillanatra félelem ült ki az arcára, a lovag azonban ezt is meglátta.– Nincs miért tartanod tőlem – mondta, és közelebb lépett.– Nem tudom, kiben bízhatok már – mondta a lány csendesen. – Veszélyes hely lett a palota, súgy érzem, valamely külső máz alatt ártó szándék lakozik mindenkiben. Nem tudom, mit higgyek.– Figyeld a tekinteteket, és hallgasd a hangokat! Utána nézz a szívedbe!Meldiana töprengőn állt.– Mi az tehát, ami olyan egyszerű öcsém viselkedésében? – kérdezte aztán. – Te is láttadtestvéreimet harcolni, ugye? Meg tudod magyarázni, mi történt itt?Deff egészen közel jött, karnyújtásnyira.– Ha Veras nem mondja el, nekem nem tisztem fellebbentem a fátylat. Az öcséd önnön magávalküzd, Domer herceg pedig segít neki, hogy a jó fele maradjon felül e küzdelemben.– Így segít? Miféle belső harc ez?

– A legkomolyabb… – Deff szögletes, erős vonalú arcán különös, barátságos mosoly ömlött szét.– Megcsókolhatom hercegnői kezeidet? – kérdezte.Meldiana szótlanul odanyújtotta jobbját.Deff finoman megfogta, majd ráhajolt, és könnyedén megérintette ajkával. Úgy bánt a kézzel,mint leheletnyi csipketerítővel, vékony porcelánnal vagy a legfinomabb cukormázzal. Úgy is adtavissza, két kézzel. A hercegnő a lovag szemébe nézett, és őszinteséget, hűséget, tisztességet látottbenne. A hangja pedig megnyugtatta.– A szívem azt mondja rólad, becsületes ember vagy.– Köszönöm, hercegnő.– Apám is csupa jót mondott rólad, habár volt valami furcsa a hangjában. Elhagytad a szolgálatátsok évvel ezelőtt, ugye?– Jobbnak láttam az utak vándorául szegődni. Sokkal többet segíthetek a falvakban, mint itt,Mordovban.– Most te sem mondasz igazat.– Ez az igazság egyik fele – biccentett a lovag. – A másik fele apádnál van.– Jaj – sóhajtott fel Meldiana vidáman –, miért olyan nehéz megérteni a férfiakat?– Nem nehéz – mosolygott a lovag –, csupán tudni kell, meddig érdemes kérdezni őket.– Észben fogom tartani ezt a jó tanácsot – bólintott a hercegnő. – Most azonban megyek, jólovag, mert hamarosan ebédidő, megszólalnak a gongok, s én nem késhetek.Deff meghajolt, és amikor felegyenesedett, már csak a hercegnő hátát láthatta maga előtt.Mosolygós tekintete akkor elkomorodott, évek fájdalma és keserve költözött belé. Ahogy állt ott,keze a kardra tévedt. Szolgálat, gondolta, a szolgálat soha nem múlik el…Aztán megfordult, és egy villanással húzta ki kardját hüvelyéből. Élét szembefordította a férfivel,aki a sarok mögül lépett ki. Nyeglén, könnyedén, szintén kardjára tett kézzel.Khealnor apja közeledett, Sohan báró.Sohan vékonyabb volt Deffnél, de karjában és lábában acélos izmok feszültek. Ötven fölött jártmár ő is, mégis úgy küzdött, mint egy húszéves. Félelmetes híre volt. Nem véletlenül kapta meg amowur határ menti földeket. Szeme szürke volt, haja őszbe vegyült, s a vállára hullott. Orrátegyszer egy kardmarkolattal betörték, ami ragadozószerűvé tette kemény vonású arcát. Könnyítettvértezetet viselt fénylő ezüstözéssel.– Meghatott a találkozás? – kérdezte a báró gúnyosan.– Én már csak ilyen vagyok. Nem megyek el szótlanul a régi ismerősök mellett – mondta Deff,és leeresztette a kard hegyét, de nem teljesen, a föld fölött lebegtette.– Csalódtam volna benned, ha nem így teszel.– Én nem csalódtam benned – felelte Deff. – Ezért én is megtehetek annyit, hogy úgy jelenekmeg, ahogy várod.Sohan elmosolyodott.– Két évtized alatt megöregedtél, Deff. Hogy azt ne mondjam, megkoptál.– A külső nem minden. Te ugyan csillogsz-villogsz, belül mégis rohadsz.A báró arcáról eltűnt a mosoly. Sohan lassan kihúzta kardját, miközben töprengőn mondta,– Lehet, hogy így gondolod, de ugyan, mennyire látsz te bele a világ irányításába? Az országotnem te véded a poros falvakban, parasztok között. Nem olcsó kocsmákban kell Mordovát megóvni

a betolakodóktól és a muhin hordáktól. Nem az utak mentén kell a kardodat lóbálni és a mezőnrohangálni, csupasz pengével, nagyokat rikoltva…– Az ország parasztokból is áll. Ha őket megvédem, Mordova izmait védem. A kezét, amellyeldolgozik, és amely megtermeli a jólétet mindenki számára.– Kéz nő számtalan, ha egyet elvesztesz, lesz másik, harmadik, századik… – Sohan a kard élétvégighúzta a kavicsokon, majd lágyan a magasba emelte a súlyos fegyvert. – Sokat voltálföldművesek között. Úgy látszik, kicsit porosabbak lettek a gondolataid.– Megeshet – válaszolta Deff komoran. – Ám az izmaim a régiek.– Ne csak szájalj! Bizonyíts! – suttogta sötéten Sohan.A lovag oldalra lépett, s körözni kezdtek egymás körül. A báró felemelte a kardot, ésmegkocogtatta a másik fegyverét. A két kard éles, csengő hangot adott.– Most akarsz megküzdeni? – kérdezte a lovag elszántan. – Állok elébe.– Nem hiszem, hogy a királyi palotában kellene véredet ontanom – felelte Sohan. – Ez csupánegy gyakorlóterep, nem lovagi harctér.– Te nem érdemelsz lovagi harcteret, Sohan. A fegyveredtől, páncélodtól régen meg kellett volnafosztani.A báró felnevetett.– A király máshogy vélekedett! Nézz magadra, barátom! Kettőnk közül ki néz ki kevésbélovagnak? Te csak egy koldus vagy…Deff elvesztette a fejét és nekirontott. Sohan kitért oldalra, s kardjával hárította az alulról jövőcsapást, majd egy félköríves mozdulattal maga is támadott. Most Deff hárított, és közelebb lépett,vállával meglökte a bárót, hogy hátralépve lesújtson rá, de Sohan tudta, mire készül, így megintcsak kifordult. Deff visszájáról lendítette fegyverét, Sohan még hátrébb lépett.– Ne menekülj! – morrant fel Deff.– Mert nem érsz utol, olyannyira fogytán az erőd?A gúnyos megjegyzésre Deff végképp türelmét veszítette. A két kard összecsapott, szikraesőhullott. A fegyverek csengése a várfalakról verődött vissza. Deff nyomta a kardot, Sohan megtartotta azt, állta a nyomást, az arca azonban neki is elvörösödött, és nyakán kidagadtak az erek. Avégén engedett, Deff ellökte és rohamozott, a báró kitért, s a lovag válla felé csapott. A vágáselcsúszott ugyan, de súrolta az ócska páncélt, amely egy erősebb ütést talán ki se bírt volna, eztazonban még felfogta.Deff, mint egy dühös bika, úgy fordult meg, ám mozdulata megakadt, akárcsak Sohan indulótámadása.Mert kettejük között hirtelen egy idegen, páncél nélküli alak jelent meg. Csodálkozóarckifejezéssel és értetlenül.Steve negyedszer érkezett meg az álomvilágba.…És kis híján fel nyársaltatta magát.

Tizenkettedik fejezetLucius fent állt a várfal tetején, és a hercegek küzdelmét nézte, amikor megjelent Meldiana, éselzavarta Domer herceget. A tárnokmester nem hallotta a párbeszédet, ami ezek után Veras és ahercegnő között folyt, de sokat elárult a mozdulat, amellyel Veras odavágta a pajzsát a földhöz, éssértetten elrohant.Lucius már-már ment volna dolgára, amikor Deffis megjelent.– Nocsak – morogta maga elé a tárnokmester. – Nagyobb itt a forgatag, mint egy királyi bálon.Deff megcsókolta a hercegnő kezét, majd a hercegnő elment. A kézcsókban volt valamibensőséges, a mogorva lovagra egyáltalán nem jellemző. Lucius elgondolkodott.Aztán megjelent Sohan báró, és a két férfi összecsapott.– Egyre érdekesebb – mondta Lucius, s körbenézett a fal magasán, akadt másik tanúja a harcnak.Nem látott senkit. Ő maga kicsit visszahúzódott, nem szerette volna, ha felfedezik.Az összecsapást az egyik álmodó megjelenése szakította félbe. A küzdők eltették kardjukat, majda lovag nyakon ragadta az álmodót, és becipelte a palota belsejébe. Sohan báró egy pillantást vetettkörbe (Lucius lebukott a mellvéd mögé), majd ő is elment.– Miféle erők mozognak itt a háttérben? – töprengett Lucius. Scoron halála után teljességgelfelborult a palota rendje, s a nemesek, beleértve a bölcseket is, furán kezdtek viselkedni.A tárnokmester felállt, hogy visszatérjen a királyi szárnyba, és ha lehetséges, váltson pár szótSohan báróval. Ám alig tett néhány lépést, szemben kivágódott a várfalra nyíló ajtó és a keretbenMeldiana hercegnő jelent meg. Nem eltévedt, nem is levegőzni szándékozott, egyenesen, keményléptekkel jött, szoknyáját magasra tartva.Lucius megtorpant, és erőltetett mosollyal nézett rá.– Hercegnő…Meldiana haragos volt. Ám míg testvéreivel szemben nem eresztette szabadjára haragját, Luciustlerohanta, akár egy fúria.– Mit képzelsz, Lucius! – kiabálta a hercegnő. – A fal tetején leskelődsz utánunk?– Csupán levegőzöm – mosolygott még mindig a tárnokmester, ám arca megkeményedett. – Szépőszi nap van az ajándék meleg kicsalt a fal tetejére.– Úgy hiszed, nem vettelek észre? Itt voltál, míg Domer és Veras küzdött, mégsem tettél semmit.– Nem tagadom. Testvéreid lent gyakorlatoztak, miért avatkoztam volna közbe? Gyakrancsinálják ezt. Nem tudhatom, mikor és milyen terv szerint. Ugyanakkor a hangom sem ért le volnaodáig. Inkább sétáltam, úgy jobban forognak a gondolataim.– A gondolataid! – háborodott fel még jobban Meldiana. – Kihallgatod mások beszédét,meglesed, mit tesznek! Te nem gondolkodsz, hanem hallgatózol.– Ha egy kis időre abbahagynád a hangoskodást, hercegnő – emelte fel ujját Lucius, és most márcseppet sem volt nyugodt, mégis finoman fogalmazott –, észrevennéd, hogy itt fent, a várfal tetejénnem hallasz semmit. Csak a szél zúgását.– Velem ne beszélj ilyen lekezelően! A király lánya vagyok. A tiszteletlenséged rajtam keresztülapámat sérti.– Atyád bölcs ember, és nem beszél butaságokat. Meldiana arca egészen elsötétedett atárnokmester pimaszságától.

– Ezt megbánod, Lucius… – sziszegte.– Nos, akármit is hiszel, valóban levegőztem – mondta Lucius. – Nem tudom, irántam érzettgyűlöleted honnan ered, de szerencsére atyád el tudja választani gyermekei érzéseit Mordovakormányzásától. És ha te sértett kislányként szaladsz hozzá, akkor Eronis király valószínűlegmegsimogatja fejed, bólint s a szobádba küld, mert a gyermeki árulkodásnak szobafogság a jutalma.Meldiana erre nekiesett Luciusnak, és öklével csépelni kezdte. Az elmúlt napok valamennyifeszültsége ekkor tört ki a lányból. A tárnokmester nem tanúsított ellenállást, viszont folyamatosanhátrált.– A vőlegényed a lakrészébe zárva sínylődik – mondta Lucius. – Jogos a felháborodásod, de nerajtam töltsd ki haragod.Meldiana megtorpant.– Ennek semmi köze Goranhoz – sziszegte – és ahhoz, hogy apám nem engedte útjára, nem istudom, hogy kinek a javaslatára.– A bölcsekére…– Persze… Egy féreg vagy, Lucius, és az is maradsz. Azzal a hercegnő megfordult, és elviharzotta palota felé. A tárnokmester a falnak dőlt, s kézfejével gyöngyöző homlokát törölgette. Meleg volt,de nem ettől izzadt meg ennyire…A legrosszabb az, hogy ha férjhez megy, már hatalma is lesz.Minden a hercegnő körül forgott. Már-már hihetetlen volt, hogy ezekben a napokban személyemennyire meghatározta a körülötte élők sorsát. Lucius gyűlölte ezt. Gyűlölte, hogy semmit sem ért,semmit sem tud.Az ország érdeke is azt kívánná, hogy Meldiana meghaljon, gondolta a tárnokmester. Ez agondolat kísértette, mint valami rossz szellem.Lucius leporolta öltözékét, és elindult vissza a palotába. Az ajtón azonban nem tudott belépni,mert a nevét hallotta maga mögül. Egy katona érkezett gyors léptekkel.– Uram – kezdte –, Eronis király rosszul lett. Már úton vannak az orvosok.Lucius olyan gyorsan indult el a katonával az oldalán, ahogyan csak lehetett, de azért nem futott.A király a trónszékén ült, arra sem volt ereje, hogy felálljon, ám segítséget nem fogadott el.Domer és Chassin álltak mellette, ezenkívül Ronnon báró, akivel a király éppen értekezett, amikor agyengeség rátört. Az orvosok még nem érkeztek meg.– Nincs semmi gond – mondta Eronis, de hamuszín arca másról árulkodott. – Csak múlórosszullét.Chassin, a középső fiú előtte térdelt, és a kezét fogta.– Apámnak nem kellene ilyen könnyedén vennie a dolgot.– Az idő alattomosan lesz úrrá az emberen – válaszolta a király. – Előbb csak elnehezíti amozdulatokat, majd fájdalmassá teszi azokat. Megszínezi a hajat, és ellopja a fogakat. Hályogot vonaz ember szemére, végül pedig az elméjére is. Ezek ellen nincs mit tenni. Nem beteg vagyok,Chassin, hanem öreg.– Felség – hajolt közelebb Lucius –, igazad van, de ugyanakkor a fiad sem mond elvetendődolgot. Erősnek kell maradnod!– Hogyne, Lucius, hogyne. – A király fáradtan legyintett, majd szabad kezével Domer keze utánnyúlt. – Domer jó király lesz…– Apám…

– Nyugalom, fiam, nem szándékozom elmenni, csak azt mondom Luciusnak, hogy nem hiányzikaz erő ebből az országból. Nem végrendelkezem, csupán hangosan kimondom gondolataimat.Chassin felállt, és hátrébb lépett. Elengedte atyja kezét.– Két ilyen fiúval… hárommal, nincs mitől tartanom – mondta Eronis, és Chassinra pillantott. –Az elsőszülöttem igazi lovag, nemes jellem. Chassin jószívű, érzései vezetik, ugyanakkor bölcs is.Pontosan olyan, amilyen egy jó testvér, aki bátyja, a király oldalán áll majd, ha eljön az ideje. Veraspedig kemény önmagával szemben, és a legjobb kardvívó lesz a világon. A neve évezredekigfennmarad, a lovagi iskolák mintaképe lesz… Én pedig jól vagyok.– De a gyengeség…– Az orvosok adnak majd valami gyógyírt. Eret vágnak rajtam vagy megköpölyöznek. Aklizmáról viszont szó sem lehet…Kinyílt az ajtó, és három doktor sorjázott be a terembe, derekukon vastag övekkel, amik aszerszámokat rejtették.Eronis Ronnonhoz fordult.– Barátom – mondta –, most menj ki, kérlek! Egy király életében is vannak dolgok, amelyeketmeg akar tartani magának.– Felség – hajolt meg a báró –, csak szólj, és állok rendelkezésedre.– Beszédünk még bizonyosan folytatódik, hiszen a vész nem múlt el.– Rám számíthatsz minden körülmények között – felelte Ronnon, és egyenes léptekkel elhagytaa termet.– Lucius – szólt a király. – Erről senki sem tudhat.– Máris sokan tudnak róla, felség. Az őr is, aki értem jött, s a másik, aki az orvosokért szaladt.– Akkor keresd meg őket, és add parancsba, hogy nem beszélhetnek, különben egy haragoskirállyal találják szemben magukat.– Meglesz.– Most menj te is! – intett a király.– Talán jobb lenne, ha…– Menj!A doktorok közben kiterítették öveiket a király lába elé. Volt ott minden, színes üvegcsék, kisporoszacskók, finom vágószerszámok, csövek, egyiküknél még piócák is. Lucius felmérte akínálatot, majd a király parancsát követve elhagyta a tróntermet.Az ajtó előtt megállt, kezével egy pillanatra megtámasztotta az ajtófélfát. Kellett egy kis idő,hogy végiggondolja sürgős teendőit, aztán az őrhöz fordult.– Te voltál, aki orvosért szaladt?– Nem, tárnokmester.– Akkor keresd meg az illetőt, és szólj neki, hogy erről az esetről nem beszélhet senkinek.Keresd meg a katonát is, aki engem idehozott, s ugyanezt közöld vele is. Mondd meg nekik, hogyha már elfecsegték valakinek, figyelmeztessék azokat is a titoktartásról, különben egykettőre amowur határnál találják magukat, s az biztos, hogy egy mowurfészek közelében.– Értettem, tárnokmester – mondta az őr, és már indult is. Lucius megvárta, míg eltűnik, majd azajtó felé fordult.Legszívesebben visszament volna a trónterembe.

Vajon mennyire komoly a király rosszulléte? Eronis nem mozdult, csak beszélt. Arca fakó volt,keze láthatóan erőtlen. Valóban csak a fáradtság, a kimerültség vagy valami komolyabb?Beszélnie kell majd a doktorokkal!Lucius a folyosó közepére sétált. Úgy érezte, most még jobban kell figyelnie a körülötte zajlóügyekre. Ha Domer herceg előlép apja árnyékából, sok minden megváltozhat. Például az, hogy aherceg nem tart igényt apja tárnokmesterének tanácsaira. Domer erőskezű, éppen olyan, amilyen atörténetek szerint Eronis király volt egykoron.Lucius gondolataiba mélyedt, így összerezzent, amikor egy kapuőr megszólította.– Egy küldönc érkezett, uram. Most engedték át a palota kapuján.– Rendben – bólintott –, én beszélek vele előbb. Kísértesd a külső fogadótermembe, én isodamegyek!A küldönc a tárnokmesterrel szinte egy időben érkezett a fogadóteremhez. Lucius parancsolónintett neki, hogy kövesse. Amikor kettesben maradtak, nekiszegezte a kérdést.– Honnan jössz?Alapjában véve a másik öltözéke már sejteni engedte a választ. Egyszerű szövet volt, jelzésnélküli, olyasfajta köpennyel, amilyet leginkább a Birodalomban hordanak.– Adesszából – erősítette meg a küldönc Lucius sejtését. – Egyenesen a város közepéből,lóhalálában.– Mi híred van?– Orkhon császár sereget gyűjt. Ez nem csupán pletyka, katonái már a Birodalom mindenszegletében ott vannak és toboroznak.– Az idegenekből?– Serege többnyire azokból áll, igen. Maga a császár is álmodó volt valaha, így jól tudja, mit kellígérnie a többieknek. Az ígéretekkel pedig nem fukarkodik. Mordova városait, aranyait, varázslataitígéri. Fegyvereket, nőket, gazdagságot. Úgy mondják, azzal tüzeli az álmodókat, hogy amit nemsikerül odaát megszerezni, azt majd itt megszerezhetik.Lucius bólintott.– Az emberi mohóság határtalan… De nyilván nem csupán ezért vágtattál Mordovba.– Igaz, uram – mondta a küldönc. – A háború még messze van, mert a sereget fel is kell szerelni.Orkhon császár ezért kovácsműhelyeket létesít, és a hegyekből érceket szerez, megegyezett atörpökkel is. Amire azonban e sok ezer álmodónak fegyvert ad, s csatasorba rendezi őket, még hetektelhetnek el.– Akkor hát mit tartogatsz még?– Van még valami, ami ennél is fontosabb, tárnokmester. Állítólag Karmen megjelentAdesszában. Egy mágus híre ez, aki érezte a varázslónő erejét a királyi vár felől áramlani. Azutcákon terjed a hír, hogy a Birodalom Karmennel megerősítve támad majd ellenségeire, ami perszelehet szóbeszéd is. Ám a mágus hírei alapján úgy gondoltam, jönnöm kell, hogy tudassam azösszefogást Orkhon és Karmen között.– Jól tetted – morogta Lucius. A Birodalom és a mágus összefogásával számoltak, ám a hír,miszerint Karmen a világ egyik végéből valamilyen úton átlépett a másik felébe, Adesszába, sokkaltöbbet jelentett, mint sejtést és számításokat. Karmen nem küldöncök útján értekezik az újbirodalmi uralkodóval, hanem személyesen. Személyesen megy, repül, lép át síkságokat, városokat,hegységeket, hogy tárgyaljon.– Karmen volt vagy a szellemteste? – kérdezte Lucius. – Erről tudsz valamit?

– Szellemtest nem képes emberi energiát enni – felelte a küldönc. – Maga a varázslónő volt, akimég egy mowurt is hozott magával. A mágus a mowur jelenlétét is érezte.– Kivel tárgyalt? Az új uralkodóval?– Ezt nem tudhatjuk, uram.– Félhírek – dühöngött Lucius. – Félhírek.– Nem látunk be a császári vár falai mögé…– És a kémeink?– Még csak megerősíteni sem tudták az értesülést, oly titokban zajlott mindez.– Értem – morogta Lucius. – Ez is több a semminél. Legalább megvan a bizonyosság. Amiteddig hittünk, azt mostantól tudjuk is… Elmehetsz – intett az ajtó felé. – A hírt tolmácsolom akirálynak.– Visszatérjek Adesszába?– Pihenj! Ha kellesz, megkeresünk!A küldönc kihátrált a teremből, Lucius pedig körbejárt a teremben. Míg rótta a köröket,gondolkodott.A Birodalom új uralkodója – császára – fegyverkezik. Lehet, hogy első célpontja nem magaMordova, de majd ide is eljut. Mennyi idő, míg felfégyverzi a leghatalmasabb hadsereget, amit ez avilág valaha is látott? Egy hónap? Kettő? Az idegenek között mennyi lehet az ács, aki megépíti aműhelyeket, s mennyi a kovács, aki kikalapálja a fegyvereket? És a törpök (nyamvadt sziklalakók)mit segíthetnek? Pusztán fémet adnak vagy szaktudást is? Esetleg mindjárt magukat az elkészítettfegyvereket? Hát persze, akármennyit, ha megfizetik őket. Azután a sereg elindul, hogy Karmenmeg a mowurok segítségével mindent meghódítson.Karmen pedig segít nekik… valószínűleg azzal a varázslattal, amelyhez a hercegnőre vanszüksége…Lucius behúzódott egy függöny mögé. Érezte a nehéz szövet régi illatát, azt, amely a palotamindennapjait jelentette. Magas, fehér falak, gigászi szobrok, csillogó aranydíszítés és hibátlanmárvány. A szövetek illata, a freskók alakjai, a gyertyatartók, mécsesek fényei… Ez Mordov, ahatalmas királyi palota, amit védeni kell. Amire most már sokaknak fáj a foga. Karmennek és aBirodalomnak egyaránt.Eronis királynak már a kezdetektől igaza volt, háború közeleg.Lucius nem félt a háborútól. Lucius Karmen iszonyatos hatalmától tartott. A varázslattól, ami anifini mágusok számára is megfoghatatlan volt. Rettegett tőle, hogy a király a legváratlanabb éslegszerencsétlenebb pillanatban fog majd összeesni. A mai rosszullét minden bizonnyal intő jel volt.Az égiektől jött…Túl sok ez Mordovának. Karmen, a Birodalom, az álmodók, a király gyengesége… Mindezfeltartóztathatatlan örvényként szippantja magába az országot.Csak egyetlen megoldás van. Azután bármely sereget visszaverhetnek. Bárkit, aki két lábon vagynégy lábon közelít, és a kezében fegyvert lóbál. Akárkit, aki húsból és vérből van, akit egyetlensuhintással a másvilágra lehet küldeni.Maga is meglepődött, mennyire könnyen el tudja fogadni a helyzetet. Meldiana hercegnőnekmeg kell halnia. Ez mostantól nem csupán egy gondolat többé, több annál, egy elhatározás.Meg kell történnie.Lucius már azt is tudta, kivel végezteti el a gyilkosságot.

Veras megmosdott a kert kútjában, a vízililiomok alól emelve ki a vizet. Lemosta arcánakverejtékét, majd félmeztelenre vetkőzve lefürdette testét is. Tudta, ha felmenne a szobájába, mégfürdőt is vehetne, vagy ha kimenne az aquadukthoz, akkor friss vízsugárral verethetné testét, demost nem akart sehova se menni. Ez itt jó volt, felfrissült, megnyugodott.A szíve még mindig őrülten kalapált, Meldiana közelsége s hogy majdnem elárulta magát,fullasztó hatással volt rá. Mert igen, majdnem kimondta, volt egy pillanat, amikor majdnem elárulta,hogy elvetemülten, vakmerően, őrülten szerelmes a nővérébe.A fiú felsóhajtott, és remegő térddel ült le a kút szélére. A kert növényei között valamennyireelrejtőzhetett, s átengedhette magát kényelmetlen, fájdalmas, de gyönyörű érzéseinek. Arcát atenyerébe temette, és hagyta, hogy a könnyek eláztassák szemét.Hosszú ideig maradt így. Remegése csillapodott, teste lehűlt. Hallotta a fák leveleinek suhogását,egy kiszáradt bokor zizegését, és ez megnyugtatta. Érezte a vadrózsa illatát. A lábánál virágzott alila harangvirág és a sárga gyújtoványfű. Ez a kert volt gyerekkorának játszótere, amikor mégfakardot sem adtak a kezébe. Verast most nem érdekelte, lovaghoz méltó elmerülni egy kertszépségében, most csak nézelődött, és szíve-lelke megnyugodott.Chassin értené, jutott eszébe, Domer nem.Ekkor zörgést hallott pár méterről, és egy alakot látott a cserjék óvta kis ösvényen elsuhanni.Felismerte Luciust, a tárnokmestert. Egy pillanatra látta csupán, de biztos volt benne, hogy atárnokmester arcán félelmetes komorság ült. Veras utánanézett, majd felpattant, és a nyomábaszegődött.Rosszat sejtett.Lucius a kerten át a palota belső falának követésével egészen a kaputoronyig ment. Egy katonátkeresett, akit jól ismert, s aki most itt teljesített szolgálatot. Azonban nem léphetett be nyíltan atoronyba, ezért egy támasztófal árnyékában oldalt megállt és várt.Az őr a lekötelezettje volt, de ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy a tárnokmester veszélyesés hihetetlen kérését teljesítse, amely nagyon könnyen visszaszállhatott a fejére. Ám Lucius ismerteezt az embertípust, ha a véletlen nem sodorja be a királyi seregbe, akkor most valahol a város szélénegy boltocskában dolgozik inasként. Az életének nem voltak különösebb céljai, habár akarata semlett volna azok beteljesítéséhez. Családos volt, fantáziamentes, nyugodt ember. Katonának éppenmegfelelő. Így ment volna csatába is, a parancsokat követve s a családjáért küzdve. Tulajdonképpenjó ember, gondolkodott el a tárnokmester. Irányítható és megbízható. Ezért lesz ő a legtökéletesebb.No meg azért, mert családos. Amire a katonák között kevés példa volt. Többségük csak azutánházasodott meg, hogy lerakta a fegyvert.Luciusnak úgy félórát kellett ácsorognia, mire feltűnt az ismerős arc.A tárnokmester ekkor kilépett az árnyékból, és fojtott hangon a nevét kiáltotta. Az őr észrevette smeglepődött.– Tárnokmester?– Kalnor – Lucius barátságosan szólt –, hogy telik a szolgálat?– Nehezebben, mint Scoron halála előtt – válaszolta nyíltan a katona. – Nem történik ugyansemmi, de ezt a semmit ezerszer jobban kell figyelnünk. És mi meg is tesszük…– Jó hallani, hogy az őrök nem tétlenkednek – bólintott a tárnokmester. – Hogy van a fiad?– Megtisztelsz a kérdéseddel, uram – felelte a katona. – Jól van, hála a gyógyszereknek, amit adoktorok adtak.

– Nagyon örülök, hogy segíthettem – mondta Lucius. – De még nincs túl a veszélyen, igaz?– Még nincs. Keze-lába gyógyul, de a nyakán még látszanak a foltok, és a teste is szüntelentüzel. Az asszony folyamatosan borogatja az aquaduktról hozott jéghideg vízzel, keni a testét, ésitatja vele a szirupot. Nem szűnik ápolni, s folyamatosan bizakodik. Tudjuk, hogy a fiú meg foggyógyulni.– Jól van, jól van – bólintott a tárnokmester. Ha a katona jobban figyel vagy van rá szeme, akkorészreveszi a pillanatnyi tétovázást. Ám Lucius gyorsan túllépett az erkölcsi határon, és tudta,hogyan kell érzéseit elrejteni mások elől. – Megbízásom van számodra, Kalnor. Egy olyanmegbízás, amelyről nem beszélhetsz senkinek.– Értem, tárnokmester – bólintott a katona mit sem sejtve. – Mi lenne a feladat?– Bízom benned, ezért kerestelek meg téged. S azért is, mert tartozol a fiad életével. Ugyetudod?– Igen, tárnokmester.– Jól van. Szép kisfiú… Szép gyerek, sok örömötök lesz még benne, neked is és azasszonyodnak is. Ha elvégzed a feladatot, életjáradékot adok neked. Vehettek egy szép házat, földetvagy boltot, amikor a király szolgálatod végeztével elbocsát.– Értem, uram.– Remélem is. Mert a feladat nem könnyű. Különleges, de megmented vele Mordovát… Figyeljrám, Kalnor! Nézz rám! Amit mondok, csak te és én tudjuk… Meg kell ölnöd Meldiana hercegnőt.Kalnor értetlenül bámult a tárnokmesterre, mint aki nem értette meg elsőre. Lucius azonban nemóhajtotta megismételni a szentségtelen mondatot.– Jól hallottad – mondta keményen, és arcát közel tolta a katona arcához. – Ez az egyetlen esélyarra, hogy Mordovát megmentsük Karmentől. A bölcsek mögöttem állnak – hazudta. – Az akaratmegvan bennünk, s én téged ruházlak fel a feladattal. Te leszel a kéz. Mi vagyunk az agy és a szív,te pedig a kéz, Kalnor. Megteszed, és megmented az országot. Megteszed, és megmented agyermeked. Értettél?A katona bénultan állt.– A hercegnőt? – kérdezett vissza.Lucius megragadta a vállát és megszorította.– Hallottál arról, hogy Karmennek a hercegnő vére kell, ugye? Egy varázslathoz akarjahasználni, amellyel leigázhatja az egész világot. A hercegnő így is, úgy is meghal. De ha te elvégzeda munkát, akkor nem fog szenvedni, és Mordova továbbra is virágzik majd.– És Eronis király?– Ne törődj a királlyal, Kalnor. A bölcsek döntöttek így, mert tudták, a király sosem hagyná.Áldozatot hozunk mindannyian. Ha megteszed, a családod békében és gazdagon élhet. Ez lesz a tejutalmad. Ha nem teszed meg, vagy szólsz valakinek, akkor a gyermeked halála lesz a büntetésed.Kalnor végre magához tért. Megértette, Lucius mit vár tőle, mit ajánl és mivel fenyegeti őt.Elhitte neki, hogy a bölcsek is ezt akarják. Miért ne hitte volna? Kalnor egyszerű ember volt, távol akirályi tanács ügyeitől. Hinni akarta, hogy így van.– Megteszed! – mondta Lucius. Nem kérdezte. Szinte hipnotizálta az őrt. – Megteszedmindannyiunkért, aztán hazamész az asszonyodhoz és a fiadhoz.– A palotában kell?.– Hol másutt? Az ellenség már köztünk van, nem tétlenkedhetünk. Scoront is meggyilkolták. Hamegszerzik Meldiana vérét, oda az ország, és oda a király. Gyorsan kell cselekednünk. Meg fogod

tenni…– Katona vagyok – bólintott Kalnor. Kiszáradt a szája, zúgott a feje. A nap, amely úgy kezdődött,mint minden másik nap, most egyszeriben rémálommá vált. Rémséges dolgot kapott parancsba, deneki engedelmeskednie kell.A bölcsek Luciusszal üzentek. És Mordova a tét.– Úgy van – erősítette meg Lucius, és elengedte a férfit. – Katona vagy. És ez a kötelességed.Nem csalódhatunk benned.– Mikor, uram? – nézett rá Kalnor kiüresedő tekintettel.– Ez a helyes kérdés – felelte Lucius. – Ma este. Ma este, amikor elcsendesedett a palota. Ésigyekezz, hogy senki se lásson!– Úgy lesz, uram.– Senkinek nem beszélsz róla, és senki nem lát meg.– Megértettem.Lucius bólintott, majd körülnézett. Senkit sem látott, aki tanúja lett volna beszélgetésüknek.– Utána beszélünk… – vetette oda Kalnornak. – Felkereslek otthonodban.– Megtiszteltetés lesz, tárnokmester…Lucius megveregette a katona vállát, majd megfordult és elment.Veras meredten állt a távolban.Nem hallotta, miről folyt a társalgás, ám a katona arcát egy életre agyába véste.

Tizenharmadik fejezetSteve és Főnix öt és fél óra különbséggel ébredt fel Amikor Főnix megjelent, Steve már mindenpletykát összeszedett, és idegesen várta a másik álmodót annak szobájában. Végiggondolta, amitDefftől hallott, s arra jutott, hogy nyomozhatnának egy kicsit. Nyilván jobban csinálnák, mint ezeka középkori lovagok és udvaroncaik.Főnix az ágyán ébredt fel, a finom tollal tömött párnák között.– Ezt nevezem – morogta Steve. – Te pihe-puha ágyon ébredsz, én meg két kard hegyén. Csoda,hogy élek.Kicsit túldramatizálta a helyzetet.Főnix rutinosabb volt. Kikászálódott a párnák és takarók közül. A lábán már ott volt a csizmája,fel se kellett húznia.– Bunkó dolog csizmástul az ágyba álmodni magad – morogta Steve.– Mi történt? – kérdezte Főnix. – Milyen kardok?A másik beszámolt neki a helyzetről. Az udvari mágus meggyilkolásáról, a revenzai lovagútjának betiltásáról és persze Deff és Sohan összecsapásáról is.Főnix csendesen hallgatta végig.– Ezt nem szeretem – mondta a legvégén. – Mindig két-három nap kimarad, és sosem tudhatod,hova érkezel, milyen szituációba. Ezt nem lehet megszokni.– Akkor jó – felelte Steve. – Azt hittem, csak én vagyok így. Amikor lefeküdtem, előre paráztam.És jogosan, mint kiderült.– Az nem segít.– Rájöttem arra is.– Szóval az asztrológus gyilkosa nincs meg – tért vissza a témára Főnix. – Csak gyanúsítottakvannak?– Azok se. Ezek itt nem értenek a nyomozáshoz. Szaladgálnak mindenhova, és erővel próbálnakmeg kiszedni információkat olyanokból, akik fényévekre voltak innen. Otthon egy DNS-vizsgálatlazán kideríthetné, ki volt a tettes. Vagy az a lila fény, amivel a vérfoltok után kutatnak aHelyszínelőkben.– De nem otthon vagyunk – mondta szárazon Főnix. – Túl sok sorozatot nézel.– Persze. És túl sok mesét olvasok. Azért is vagyok most itt.– Mit tudsz még?– Az itteni nemesek meg a királyi tanács többsége szerint is Deff tette.– Őrültség!– Edvir is ezt mondta nekik, de errefelé nem jellemző a logikus gondolkodás.– A tündék hogy vannak?– Nekik a legkönnyebb. A tündékről senki sem feltételezi, hogy ilyesmit csinálnának. A tündékennek a világnak a… – Steve elgondolkozott valami ideülő hasonlaton – tündéi.– Na igen.

Steve elindult az ajtó felé.– Jössz? – kérdezte.– Hova?– Körülnézhetnénk az asztrológus szobájában.– Miért?– Mert nincs jobb dolgunk. Most senki se mehet se ki, se be a palotába. Nem akarok itt ücsörögniálló nap.– Feküdj le és aludd ki magad! – javasolta neki Főnix.– Már alszom, és nem akarom az álomidőmet vesztegetni. Csak rád vártam, hogy ne kóboroljakegyedül a palota folyosóin.– Nem tartom jó ötletnek. Én sem ismerem jobban ezt a helyet, mint te.Steve a fejét vakarta.– Nyugodjunk meg! – mondta. – Egész úton azt hallgattam attól a lehetetlen őrzőtől, milyenhatalmas város Mordov, és hogy Eronis igazi lovagkirály. Pár órája Deff azt mondta, azért olyannagy az ijedelem, mert több ezer éve nem történt ilyesmi a királyi palotában. Mordovban nemszoktak embereket ölni, sem tőrrel, sem méreggel. Ez nem a Mediciek udvara vagy Helsingőr, ahola fal mögött összeesküvők rejtőznek.– Igen, Mordovról én is hallottam már sok szépet.Főnix az ablakhoz sétált, és kinézett a palota belső udvarának egy eldugott szegletére. Lenthárom kislány játszott, nyilván a szolgálók gyermekei. Egy kövér asszony jött ki közéjük, éssüteményt adott nekik. Az asszonyon fehér kötény volt felismerhetetlen foltokkal. A konyhasókegyike lehetett.– Két választásunk van – mondta Steve –, vagy itt ülünk a következő harminc órában, vagyelindulunk, és csinálunk is valamit. Ez a harminc óra hosszabb, mint az a tizenhat, amit otthontöltesz, a Földön. Akárhol is élsz.– Igen – morogta Főnix. – Hosszabb tud lenni, ha minden éjszaka álmodsz.– Nos?– Menjünk át a tündékhez!Steve megint csak vigyorogni kezdett.– Edvirhez vagy a tünde nőhöz? Elesztrielhez?– Nem mindegy?– Nem bizony! Viszont nem a szobájukban vannak, hanem a palota egy másik szárnyában.Valami Aramir nevezetű nagyon öreg tünde vette őket szárnya alá. Legalábbis Deff így mondta.Hogy odaköltöztek a többi tünde közé.– Akkor én miért nem ott ébredtem?– Talán mert nem vagy tünde?Főnix nem válaszolt. Nézte a gyerekeket, aztán sóhajtott. Steve nagyszájú volt, harsány és néhatúl felelőtlennek tűnt, de abban igaza van, hogy itt ülni teljesen értelmetlen. Bajuk nem eshet apalotában, ez is biztos.– Menjünk! – mondta Főnix.Azt azonban egyikük sem tudta, hogy amikor a gyilkosságra fény derült, a bölcsek előtt őket is

megnevezték lehetséges gyilkosokként. Mert bár reggelre eltűntek, még éjszaka, Scoron halálakor, apalotában tartózkodtak.És idegenek.Akikben nem lehet megbízni.Aramir és a bölcsek egy másik tündéje, Lincas a földön ültek egy mágikus rúna körül Edvirrel ésElesztriellel. A rúna közepéből halovány fény sugárzott szét, s a fényben egy szellemalakimbolygott. Az ablakokat sötét függöny fedte, kizárva a szobából a nap sugarait. Csupán a rúnavonalai világítottak, fluidikus, kékes színben, ami a mozdulatlan tündék keskeny arcát is átszínezte.Bár a szellem körvonalai lágyan hullámzottak, a kísértet maga szinte merevnek és rezzenéstelennektűnt. Hallgatott egy darabig, majd hirtelen beszélni kezdett nagyon mély hangon. Ajka alig mozdultközben.– Olyan régen történt mindaz, ami felől kérdeztek, hogy én sem emlékezem rá, csupán azokra amesékre, amelyeket apámtól hallottam, s ő azokat ugyanúgy apjától hallotta. Minden történetétazonban ő sem mesélhette el nekünk, hiszen több élet sűrűsödött össze szívében és elméjében, ezértazután csak néhányat osztott meg gyermekeivel.– Képtelenek vagyunk nálad idősebb és hatalmasabb szellemet megidézni – válaszoltanyugodtan Aramir. – Erőnk nem elég a visszahívásához. Neked kell segítened, Iriel.A szellem habozni látszott.– Békés korszak volt az, annak ellenére, hogy sokan jöttek át a másik világból, mert itt hazáraleltek, és nem volt különbség az álmuk és ébrenlétük között. Minél régebbre tekintünk vissza, annálkisebb különbségek voltak. Amikor a tündérek erdeje benépesült, majdnem egy volt a két világ.– Tudjuk, Iriel. De a válasz…– A válaszok sosem egy mondatban rejtőznek – szakította félbe a szellem. Arcára kedvesszomorúság ült ki. – Te kérdeztél engem, Aramir, s én megpróbálok úgy válaszolni hogy e világban,ahol most vagyok, jelen és jövő összemosódik. A halhatatlan lélek számára a cselekedetek sora múltszélfúvás… Az emlékeim elvesznek, hogy újraszülethessek az idők azonban egymásra épülnek,ingatagok, mint a tündék erdejében a házak… Nem, a válaszok sosem a napfényben születnek,hanem éj és árnyék határán. És a Teremtők akaratából sok minden árnyékban marad.– A szellemvilág még sosem adott választ az élők kérdéseire – szólalt meg ekkor Edvir. Szavait őis Aramirnak célozta.Iriel, a szellem rátekintett.– Harcos tünde… Szükség lesz az erődre.– Az utolsó nyitásról beszélj, Iriel!A szellem hallgatott. Alakja szétolvadt, eltűnni látszott majd megint összeállt, és kékes fényemég erősebb lett.– Az utolsó nyitásnak köszönhetitek Mordovát – mondta. – Az utolsó nyitás tucatnyi országotjelentett.– Ismerjük a történelmet… de mit hoztak odaátról?– Odaát a világ szikár és varázslat nélküli. Az emberek tele vannak becsvággyal, és áthozzákharcaikat. Áthozták harcaikat akkor is, és békétlenséget szítottak.– Nem kellett szítani – morogta Edvir. – Ez a világ a megteremtésekor volt utoljára békés.Akkor, amikor csak tündék sárkányok és angyalok éltek itt.– Akkor sem – mosolygott Iriel. – Harminckétezer éve is megvoltak már a démonaink…– Válaszolj, szellem! – keményedett meg Aramir hangja is. – Mintha kitérnél a kérdésünk elől.

– A kérdésetek botorság. Arra vagytok kíváncsiak, tündék, mit hozott a világba az előző ébredés.Amit négyezer év távlatából már nem tudtok szétválasztani, mert az idő összemosta a történéseket,mint a frissen festett freskó alakjait a vizes fal gyöngyöző cseppjei. Botorság mindez, mert a maiéletetek olyan, mint egy fa. A föld és a víz, ami táplálja, együtt növeli nagyra, nem külön-külön,szétválaszthatóan.– Szellemek… – mosolygott Elesztriel lekezelően.– De tudok segíteni – lehelte Iriel, és arca megnövekedett. A szellem megváltoztatta alakját. –Nem létezik két szellemvilág. A ti világotokba egy másik világból érkeznek utazók… de aszellemek hona közös.– Hogyan? – Aramir megdöbbent. Az ezerhétszáz éves tündének is lehetett újat mondani.– Odaátról az emberek s mi ugyanoda jutunk halálunk után… Kérdeztek, de én másraválaszolok. Tudni akarjátok, mi volt a múltban, de én azt mondom, mi van a jelenben. Mert a múltmit sem számít már.– Mit látsz? – kérdezte Edvir most már türelmetlenül.– Sokan vagyunk a szellemek honában az újjászületésre várva – nevetett fel a szellem. – Új és újlelkek. Milliárdnyian. Megszületnek ott, és átálmodják magukat a mi világunkba. Aztán meghalnakott, és maradnak nálunk itt. Viszont ha meghalnak nálunk, a mi világunkban, akkor…A négy tünde ugrásra készen várakozott a szellem körül. A szellem azonban nem folytatta,hanem körbefordult, és megnézte magának mindőjüket. Eközben hol közeledett, hol távolodotttőlük. Egy másik világban volt, ahol nem csupán az idő nem számított, de a térnek sem voltkiterjedése.– Akkor?… – kérdezte Elesztriel meghatottan.– Sokan vannak már itt – suttogta a szellem –, és azt mondják, a harc ott dől majd el. Aztmondják, hogy a küzdelem nem köztetek zajlik, hanem a titánok között.És azt is, hogy Karmenre figyeljetek. Karmen a legnagyobb ellenfél.– Karmen?– És még valami… – Iriel alakja szétfolyt, a halott tündekirály távozni látszott. – Az emberek,akik megállíthatják a pusztulást… kettő már itt van.– Kettő? – Elesztriel előrehajolt, mintha így közelebb kerülhetne a szellemhez. – Mi az, hogymár kettő?– Mert hárman lesznek. Hárman. O, Artus…Azzal Iriel szétfolyt, s a kékes fény egy villanásban kihunyt Soha nem látott sötét borult aszobára. A tündék pedig hallgattak.Steve és Főnix a cselédektől szerzett iránymutatás alapján viszonylag gyorsan megtaláltákScoron lakrészét. Nem botlottak ott őrbe vagy rendőrségi szalagba, sőt az ajtó sem volt zárva.Könnyedén bemehettek, senki sem állta útjukat.A termekben is minden úgy volt, ahogy az asztrológus halálakor, csupán a test hiányzott.– Eltemették a mágust? – kérdezte Főnix.– Nem tudom – vallotta be Steve, és beljebb merészkedett. Scoron vére rászáradt a bútorokra,falakra és a szőnyegre is. Barna foltok tarkítottak mindent. – Nem kérdeztem rá. Deff úgy mesélte,hogy a nyakát vágták el. Erősen és kegyetlenül. Katona vagy lovag tehette, vagy bárki, aki ért afegyverforgatáshoz, ami errefelé elég gyakori. Nagyjából tíz férfiból tíz.– A mindenit! – Főnix körbefordult az asztrológus gömbjei térképei, mérőműszerei és mágikustárgyai körzött. – Ismerek valakit, aki egy vagyont adna ezért. Szerintem már csak azért is, hogy

láthassa… – Kezébe vett egy rézkelyhet, aminek száját körben varázsjelek díszítették. Jólszemügyre vette emlékezetébe véste a jeleket is. Tudta, hogy le fogja rajzolni miután barcelonailakásában felébredt.Steve egy kristálykoponyát fogott meg, és csodálkozva bámulta.– Hihetetlen – mutatta Főnix felé. – Itt is jártak az ufók, vagy Danikén téved?– Itt létezik mágia, azzal könnyedén elkészíthették – felelte Főnix oda sem pillantva. Egygyertyatartót emelt fel, amely angyalt formázott. – És vannak angyalok is.– Angyalok, szörnyek, sárkányok – morogta Steve. Aranytalizmánok sorát látta körben s annyimindent még, hogy nem tudott betelni vele. Fel se lehetett fogni azt a gazdagságot köröskörül, s amágikus jelek, tárgyak, képek mögött meghúzódó gondolatiság is elképesztő erejű volt. – Sosemhittem bennük… Sosem hittem a jóslásban meg a vudu varázslatokban… Erre nesze neked!Működnek. – Ez utóbbit már csak magának mondta. – Persze az álmomban.– Az nem mágia, hogy ha lefekszel az ágyadba, egy másik világban ébredsz fel? – kérdezettvissza a válla felett Főnix.Steve nem válaszolt, ment tovább. Mozsarakat talált, szép rendben elhelyezve, mindenfélefémből és mindenféle jellel. A mozsártörők is különböztek egymástól. Belekukkantott az egyikbe…Üres volt.Alattuk kis üvegcsékben porok sorakoztak.– Ne nyúlj semmihez! – mondta hirtelen Főnixnek. – Vigyázz!– Miért? Itt úgysem vesznek ujjlenyomatot. Nem te emlegetted, mennyire más itt minden, mint aHelyszínelőkben!– Nem éppen emlegettem, csak mondtam, hogy otthon több lehetősége van egy nyomozónak…De azért ne nyúlj semmihez, mert ki tudja, mit okozol. Olvastam egy fantasyt, amiben három hülyekölyök véletlenül felgyújt egy mágustornyot, és leég az egész város. Jobb nem kockáztatni!– Nem nyúlok semmihez – fordult feléje Főnix. – Szerintem kettőnk közül én vagyok azelővigyázatosabb. Különben is gyanítom, itt nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Még ha aszemünk előtt heverne is valami, ami nem idevaló, soha nem jönnénk rá, mi az, mert mi semvagyunk idevalók.Steve feladta a polcok vizslatását, és a legnagyobb vérfolt fölé lépett. Oda, ahol Scoronösszeesett és kivérzett.– Egy filmsorozatban egyszer a főszereplő, egy pszichopata gyilkos…– Arra gondolsz, hogy a királyi várban élhet egy?– Nem. A foglalkozása az volt, hogy a vérfoltokból megállapította, hogyan történhetett abűncselekmény. – Steve leguggolt, és elnézett az ajtó irányába. – De én ehhez nem értek. Az okotkellene kiderítenünk.– Nem vagyunk nyomozók – felelte Főnix, és ő is közelebb jött. Hogy nyomatékot adjonszavainak, még hozzátette. – Sem te, sem én. Ne téveszd össze a valóságot a filmekkel! Ezenfelültényleg nem a mi dolgunk. Tettünk egy sétát, megnéztük a helyet, de most már menjünk innen.– Félsz?– Nem, sőt egy csomó jó dolgot látok, amit szívesen hazavinnék, de nem hiszem, hogy itt kellenelennünk.– Rendben – egyezett bele hirtelen Steve a másik nagy meglepetésére. – Keressük meg atündéket!Az ajtó felé indultak, amikor szemből négy egyenruhás katona sorjázott be. Megálltak az ajtó két

oldalán, s mozdulatukból azonnal látszott, hogy meghatározott céllal jöttek. Céljuk a két álmodóvolt.– Remek – morogta Főnix. – Nem megmondtam? Ez nem tetszik.– Nyugodjunk meg! – mondta Steve.– Ne nekem mondd! – intett a katonák felé Főnix.– A tündéket keressük – lépett előre Steve. – Lehetne szó arról, hogy odavezetnek hozzájuk?Aramirral szeretnénk beszélni.– Kövessetek! – mondta komoran az elöl álló katona, és kifordult az ajtón.A folyosón aztán szépen felsorakoztak, elöl is ketten mentek meg hátul is.– Nem tetszik ez nekem – ismételte meg Főnix növekvő aggodalommal. – Rosszkor voltunkrossz helyen.– A tündékben bíznak, mi meg hozzájuk tartozunk. Nem lesz baj!Lementek a toronyból, majd végigmasíroztak egy belső folyosón. Csigavonalú kerengőkövetkezett, amely enyhén lejtett, azután széles lépcsőház, páncélokkal és gobelinekkel díszítettfalak, szőnyeggel borított lépcsőfokok. Öt szintet mentek lejjebb, majd egy talpalatnyi udvarraértek, amit olyan magas falak vettek körbe, hogy csak nyári délidőben ért le az aljára a napfény.Bementek egy másik szárnyba, itt a folyosók már keskenyebbek és dísztelenebbek voltak, bár mégélénk színek tarkították a falat, aztán még két emelet következett – lefelé. Ekkor már minden józanszámítás szerint is a föld alatt jártak. A falakat ezen a folyosón nem díszítették festmények, és nemvoltak itt ablakok sem. Kis mélyedésekben mécsesek égtek, felettük kormos volt a kő.– Még mindig optimistán látod a helyzetünket? – szűrte a szót a fogai között Főnix.Steve csak hümmögött.Aztán megérkeztek az első szigorú kinézetű vasrácshoz. Mögötte, boltíves teremben egynagydarab, félvak őr tartózkodott. Körben tucatnyi vasajtó, tucatnyi kis cella felé nézve.– Nézd csak, itt nincsenek rabok! – örvendezett Steve. – A cellák üresek.– Már nem sokáig – morrantotta a félvak börtönőr. – Végre lesz lakójuk.Aztán durván megragadta a két álmodót, és belökte őket az egyik homályos lyukba. Mireamazok visszafordultak, már kattant is a zár.– Ha rajtam múlik, itt rohadtok meg – nézett be az őr, aztán odébbállt.Főnix szeretett volna bemosni egyet Stevenek, de nem vitte rá a lélek. Ehelyett a falba öklözöttinkább. Egy órán át fájlalta a kezét utána.Edvir elhúzta a függönyöket, és a szobába beszökött az éltető napfény, elűzve a túlvilágisötétséget. A nehéz hangulat tovatűnt, megmozdult a levegő, és a tárgyak visszanyerték megszokottszínűket és alakjukat. Kézzelfoghatóvá vált a világ.Edvir kinyitotta az ablaktáblákat is, s a fény után a szél is utat talált közéjük.Elesztriel mélyet lélegezve állt fel.– Steve és Főnix lesz a történések központja – jelentette ki. – És még valaki.– Ez semmit sem jelent – felelte Edvir az ablak mellől. – Semmit. Megtudtunk valamit, ami nemsegít.– Ők fontosak, Edvir.– Mindenki fontos.

– Nem jutottunk előrébb – mondta Lincas letörten. A tünde csupán ezerkétszáz éves volt, és hitte,hogy a világ miattuk ilyen. Most csalódott, mert akaratok és szándékok millióit érezte a háttérben,köztük olyanokét, akik meg fogják változtatni a világot. És azok nem tündék voltak… nem jók. –Az őseink sem tudnak segíteni.– A tündék erdejében élők túlontúl elzárkóztak az emberektől – felelte Elesztriel. – Talánolyasvalakit kellene megidéznünk, aki kapcsolatban állt a világgal. Valakit a régi aurasi tündékközül.– Ó – göcögött Aramir. – Persze, te sokat éltél Aurasban. Ezért is szaladgálsz két íjjal…– Sokat tanultam ott – bólintott a tünde nő. – Érdemes lenne minden tündének elvándorolnia oda,és eltölteni ott tíz-húsz évet. Edvirrel is ott ismerkedtünk meg.– Ezért is mondta Iriel, hogy Edvir harcos tünde.– És azt, hogy szükségem lesz az erőmre. – Edvir komornak tűnt. – Nem tetszik ez nekem.Komor jövőt sejtet… Komor jövőt, amit két furcsa álmodó fog majd meghatározni.– Ez még nekem is sok – mondta Aramir. – Titánok és istenek. A szellemek hona… Amit Irielelejtett az újjászületésről, az hónapokon át tartó elmélkedést jelent számomra.– A szellemek sokszor másként látják a világot – mondta Lincas. – Nem akarnak őkmegtéveszteni minket, de a tükör másik oldaláról sok minden máshogy látszódik…Edvir megkocogtatta az ablaktáblákat, mire minden szem felé fordult.– Sok időt töltöttem el egy vándor lovag mellett – kezdte. – Egyet sikerült megtanulnom, amitlegmélyebb tiszteletem mellett most elmondok. Fiatalabb vagyok nálatok, Aramir és Lincas, deszerintem el kell mondanom…– Hallgatunk, Edvir – bólintott Aramir.– Mi, tündék néha túl sokat meditálunk, s keveset cselekszünk. Hogy milyen a szellemvilág,mennyire zaklatták föl az álmodók, most mindegy. Ez a világ számít. És ennek a világnak a sorsátvalamiképpen három ember fogja meghatározni.– Iriel is tévedhet.– Igen, tévedhet. De engem most nem az érdekel, hogyan lehet másként magyarázni a szavait. Énegyértelmű utalást látok bennük, s eszerint fogok cselekedni.– Igazad van, Edvir – mondta Elesztriel. – Segítsünk az álmodóknak, s a sors majd kijelöliutunkat.– Mi vonjuk akaratunk alá a sorsot – javította ki Edvir. – Itt az ideje, hogy a tündék is rajtalegyenek a világ alakulásán, ne csak kövessék a változásokat. Itt az ideje erőt mutatni ésfeltámadni… Mert különben ember és tünde együtt múlik el e földről, s a mowurok és a szörnyekmaradnak csak. A gonosz… Ezt nem engedhetjük.– Igazad van – bólintott Aramir. – Sok időt töltöttél a lovag mellett.Elesztriel elmosolyodott, és Edvir mellé sétált.– Én hajlandó vagyok ebben a küldetésben részt venni.Akkor hát elrendeltetett.

Tizennegyedik fejezetA királyi estebéd most sokkal kisebb társaságban zajlott, még a mindennapoknál is szűkebbkörben. Nem volt ott a király, nem voltak vendégek sem, csak a palotában megszállt nemesek, abölcsek és pár lovag. A tündék, akik napközben nem keveredtek az emberekkel, most megtiszteltékjelenlétükkel a vacsorát. Megjelenésük azt is jelezte, hogy elismerik Domer herceget apja helyén.Tizenhatan ültek az egyenes asztalnál, az asztalfőn a herceggel. Az étkezés csendben zajlott, ajelenlévők alig beszéltek. Ronnon lovag Eronis hogyléte felől tudakozódott.– Hogy van a király?– Istennek hála, apánk már jobban érzi magát – felelte Chassin herceg Veras előtt áthajolva. – Azorvosok szerint holnap felkelhet. Erős, uralkodói szervezet, kiheveri.– Nagy megkönnyebbülés ezt hallani.–Így érzem én is, báró.Elsőként könnyed főtt szárnyasokat hoztak ki az erdők és mezők gyümölcseivel megrakott tálon.Fanyar ízű, borókás kakas, mézes-áfonyás jérce, fenyőmagvas-csipkés galamb. Ezek utánkövetkeztek a sültek mindenféle jóval megtűzdelve, négygombás mártással leöntve. Nyulak, őzek,vaddisznók. A tündék elé leginkább zöldséges tálak kerültek, húst, ha lehet, mértékkel fogyasztottakcsak.– A királyi szakácsok még ilyenkor is értik a dolgukat – dörmögte Sohan báró, aki Ronnon lovagés Lucius között ült, szemben Edvirrel.– Nem lenne jól megalapozott ez a birodalom, ha a szakácsok és a katonák tudományát holmibelső zavarok gyengítenék – felelte Edvir.– Nincsenek belső zavaraink – szólt közbe a herceg az asztalfőről.– Elnézésedet kérem, herceg – hajtott fejet a tünde.– Scoron halála orgyilkos merénylet, amelynek semmi köze az országhoz.– Úgy véled, bátyám? – Chassin nézett föl a tálcáról Domerre.– Úgy. Ha valaki országunkat akarná meggyengíteni, akkor apánk életére tört volna vagy azenyémre. Meldiana is célpontja lehet egy gyilkosnak, mióta Karmen szemet vetett rá, de nemScoron.– Herceg! – szólalt meg feddőn Aramir. – A húgod hall téged.– Tudja, mire számíthat – nézett Meldianára az asztal végéről Domer. – Mindannyian tudjuk, sha csupán szeméremből nem beszélünk róla, a lehető legrosszabbat tesszük.– Nem hiszem, hogy gyilkos jönne értem – felelte Meldiana állát felszegve. – Ha Karmen engemakar, akkor emberrablókat küld.– Mordovba? Sose jutnak be.– Scoron gyilkosának sem szabadna köztünk lennie.– Jól vág a hercegnő nyelve.– Elesztriel!A tünde nő és Meldiana összemosolygott, Edvir homlokára ráncot vont a pillanatnyi neheztelés.– Kiderítjük, ki volt az – ígérte Lucius – és meglakol érte.

– Ezt már hallottuk jó párszor – bólintott Domer.A vacsoravendégek elcsendesedtek, csak Tia és Eisbeth, a király kisebbik lányai kuncogtak aszóváltáson. Meldiana azonban pár gyors szóval megrendszabályozta őket.Edvir Elesztrielhez szólt halkan, amit a tünde nő udvariasan meghallgatott, majd maga elé vettegy húslében megfőtt spárgacsomót, és lassan karikákra szelte.– Ha Scoront önmaga miatt ölték meg, akkor vajon mivel vívta ki gyilkosa dühét?– A gyilkos haragból ölt volna?– Mi másból? – Sohan báró felemelte kezét, mintha csak lefogná valakinek a homlokát, majd tőrttartó kezével gyors, vízszintes vágást ejtett a levegőben. – Egy ilyen mozdulathoz erő kell. Erő,mely a tudásból vagy a haragból táplálkozik.– Tehát képzett fegyverforgató volt az.– Igen. Vagy félig képzett, de dühös.– Bárók! Hölgyek is vannak az asztal mellett. A lovagok elhallgattak.– Beszéljünk másról! – ajánlotta Chassin.Eronis király középső fiúgyermeke körbenézett a társaságon, s bátyján állt meg a tekintete.Domer aprót bólintott.Edvir komótosan rágott egy sült almát, amit a jércemelles tálról vett el. A tünde valami különösetérzett a levegőben, de maga sem tudta, mi lehet az. A hatodik érzéke azt súgta, más is van Scoronmeggyilkolása mögött, mint harag vagy kiszámított bosszú. Olyasmi, amiről az asztal körül ülőkegy része tudhat… de legalábbis sejt valamit…– Hol vannak az álmodók? – kérdezte Elesztriel a tárnokmestert a szalonnával tűzdelt nyúlgerincfölött.– Nem tudom – felelte Lucius. – Ezek szerint felébredtek megint?– Nem is tudsz róla, tárnokmester? Deff lovag említette, hogy az egyikük már délelőtt megjelent.Minden bizonnyal a másik is itt van közöttünk.– Nem kísértem őket figyelemmel – vallotta be Lucius.– Talán nem ez a dolgod? – firtatta Sohan báró. – Az álmodók veszélyt jelentenek. Minttárnokmesternek, figyelned kell a veszélyre.– Két szemem van – válaszolt élesen Lucius. – Veszély pedig hat irányból is jöhet.– Leginkább kívülről.– Ki tudja?– Ha belülről jön, akkor Mordova többé nem lesz Mordova.– Én is ettől tartok, báró.– Mi történik? – kérdezte Meldiana véget vetve az éles hangú szóváltásnak. – A telihold aférfiakra is úgy hat, mint a nőkre?Senki sem válaszolt. Veras egy fél perc múlva odahajolt Chassinhoz.– A telihold hogy hat a nőkre? – kérdezte nagyon csendesen. A tányérok csörgése és az étkezészajai elnyomták finom hangját.Chassin leintette.– Egyél! Ezzel neked még nem kell törődnöd!Veras belebújt a tálba, de csak turkált benne. Domer az öccsét nézte, és nagyon nem tetszett neki,

amit látott. Érzékelte a fiú homloka mögött száguldozó gondolatokat, a szívében gyökeret vertérzéseket. A trónörökösnek az jutott eszébe, Verast el kellene távolítani a palotából. Talán valóbannem lenne haszontalan, ha valamelyik lovagi iskolában nevelkedne, edződne, mint acél a tűzben.Messze innen, messze a nővérétől. Ott a küzdelem talán megkeményítené a szívét, de legalábbismegtanulná, melyik út a helyes.Domer el is határozta, hogy alkalomadtán beszélni fog erről apjával, s meggyőzi őt.– Még mindig nem kaptam választ – mosolygott kedvesen Elesztriel a tárnokmesterre.– Megtudom neked, amint vége az estebédnek – felelte Lucius. – Ha már annyira lelkedenviseled az álmodók sorsát.– Ne becsüld le őket csak azért, mert nem e földön születtek.– Eszem ágában sincs lebecsülni őket.Edvir hümmögött, ami sok mindennek hangozhatott, csak egyetértésnek nem.Sohan báró letette a kését.– Tudni akarjátok, hol a két álmodó? – kérdezte. – Domer herceg parancsára börtönbe zártukőket.– Börtönbe? – hökkent meg Elesztriel. – Miért?– Scoron termeiben kutakodtak.– Ez volt a bűnük?– És az, amit megtehettek. Amiről nem tudunk. Elesztriel arcán a felháborodás árnyéka futott át.– Miféle kitekert emberi gondolkodás ez?Aramir is furcsának találta a büntetést, és Domerhez fordult.– Herceg, elkerülhetetlen volt az álmodók börtönbe zárása?A trónörökös felriadt töprengéséből.– Börtönbe? – lepődött meg. – Nem azt mondtam, hogy zárjátok börtönbe őket, hanem, hogyzárjátok be őket! A szobájukba!– Herceg – hajolt meg Sohan báró. – Az álmodók veszélyes fajta. Nem tudhatod, kinekkémkednek. Itt vannak a palotádban, de abban a másik világban, ahol születtek és élnek, ott talán alegnagyobb ellenségeddel lakomáznak egy tálból. Megbízásokat hozhatnak, elárulhatnak, a távolságnekik semmi. Bármire képesek. Átgondoltad ezt, herceg?– Át – sötétedett el Domer tekintete. – És bár a vész a nyakunkon van, bízom a tündékéleslátásában. Engedjétek ki a börtönből az idegeneket, és keresd meg azt, aki a parancsot vittebezárásukról. Kerüljön ő az idegenek helyére, a várbörtönbe!– A fiam volt az, herceg. Mivel úgy ítéltem meg, a hír fontos, a veszély pedig valós, Khealnórtszalajtottam el a parancsoddal.Domer mereven állt, villámgyorsan átgondolta a helyzetet. Sohan báró fiát nem csukathatja le, abáró apja barátja, s még Eronis a király. Támogatásra pedig neki magának is szüksége lesz. ÍgyDomer visszavonta szavát.– Fiadat ródd meg, hogy kövesse hűen a szavakat – intett engedékenyen. – A vacsora után pedigkísértesd az idegeneket a szobájukba!– Úgy lesz, herceg.Sohan felállt, és késlekedés nélkül elsietett. Domer körbehordozta tekintetét a társaságon, majdmaga is felállt.

– Az estebédnek vége – jelentette ki, és kivonult az étkezőből.Domer távozásával az étkezés formai szabályai fellazultak. Hiába volt csupán herceg, a királyhelyén ült, és a királyi hatalmat testesítette meg. A király utóda elment, az udvari szabályokmegváltoztak. Az asztal mellett immár egyenrangú felek ültek.Edvir finom érintéssel jelezte a feldúlt Elesztrielnek, hogy mérgével ne rohanja le Sohan bárót,aki a trónörökös parancsát teljesítve visszatért hozzájuk.– Bort! – tartotta oldalra a kupáját Sinitar lovag, és egy udvaronc teletöltötte neki.Meldiana is felállt, és felparancsolta a húgait.– Irány az ágy! – mondta nekik ellentmondást nem tűrő hangon, s a lányok szót fogadtak. Nemérezték jól magukat a lovagok társaságában. Se szórakozás, se mulatság. A szobájukban mégjátszhatnak.– És te? – kérdezte Ronnon báró a legkisebb királyi fiút.– Lovag leszek, nem feleség – morogta Veras. – Még maradok. – És lapos pillantást vetett Luciusfelé, aki ezt rögtön észrevette.– Ki koccint velem? – kérdezte Sinitar, miután a hercegnők távoztak.Sohan és a többi lovag koccintott vele, de Sinitar kivételével mind mértéktartóan ittak. A bölcsektagjai nem hagyhatták, hogy bárki részegen lássa őket.Lucius is koccintott a lovaggal, de ő egyebek miatt nem ivott. Nem akarta, hogy elméjére ezen azestén fátylat borítson a bor.– Tisztellek benneteket, bölcsek – mondta az utolsó kortyot is kihörpintve Sinitar –, de veleteknem lehet mulatni. Tárnokmester… az ember azt hinné, te legalább tudod, hogy kell tartani apoharat.Nevetett a tréfáján. Ő és a mellette ülő Petrius lovag ismét ittak.– A mértéktartás erény. Én ezt gyakorlom – mondta Lucius.– Ó, te aztán el tudod venni az ember kedvét.– Tölts nekem is! – morrant Ronnon az egyik udvaroncra, és intett a kupája felé. Aztán Ronnonmegragadta a kupát, és Sohan szemébe nézett. – A bor olyan, mint a szellemek. Ha megszállnak,vagy üdvözülsz…, vagy elveszel. A királyra!Bölcsek, lovagok és tündék ismételték utána. Veras sem maradhatott ki a sorból, a magasbaemelte italát.– A királyra!Egy korty vagy az egész pohár, de az áldomásra inni kellett. Az első korty után Chassin Veraskarjára tette a kezét.– Ennyi elég volt.Szemben Edvir Elesztrielhez fordult.– Mintha túlontúl kötődnél az álmodókhoz, kedves harcosom – súgta. – Vagy csak az egyikhez?– Rosszul látod, Edvir.– Nem, a szememmel semmi baj sincs.– Hát, akkor ne bízz az ítéletedben!– Ott sincs hiba. – Edvir egy hosszú pillanatig a tünde nő szemébe nézett. – Ez nem jó. Ez nemtermészetes. Légy úrrá különös érzelmeiden!

– Hallottad Irielt… Az álmodók fontosak lesznek.– Te azonban nem küldetésként tekintesz védelmükre.– Ez nem a te dolgod.– De az enyém is… Fel nem foghatom, mi s miért zajlik benned, mi vonz téged ahhoz azemberhez, de jobb lesz, ha megzabolázod érzéseidet.– Ismétlem, ez nem a te dolgod, Edvir. – Elesztriel mosolygott, de rideg tekintete szemernyikétséget sem hagyott afelől, hogy nem hagy beleszólást a dolgaiba. – Meg ne próbáld ugyanezt azemberek oldalán elérni. Ne akarj szembekerülni velem!– Az aurasi nevelés komoly sebeket hagyott a lelkeden, húgom.– Mint ahogy téged is megzavart a kóborlás amellett a megzabolázhatatlan lovag mellett.Ismétlem, Edvir, ami nem a te dolgod, abba ne üsd bele az orrod!– Nem lesz belőle semmi.– Ha nem lesz, hát nem lesz. Úgy még inkább néző leszel csupán s nem az események alakítója.Megértetted?Edvir sóhajtott.– Meglátjuk.– Rossz válasz.A vitát Aramir vágta el, ahogy közéjük lépett.– Nyugovóra kellene térnünk, tündék – mondta. – A szervezet megköveteli a pihenést.– Megyünk, Aramir – nyugtatta meg Edvir az öreget. – Nincs miért maradnunk.A tündék felálltak az asztal mellől, és szertartásosan elköszöntek. Meghajoltak az ülők felé, akikszintén felegyenesedtek búcsúztatásukra, és egészen addig álltak, míg amazok el nem tűntek az ajtómögött.Heten maradtak csak, Chassin és Veras, Lucius, Ronnon és Sohan báró, valamint a két lovag.Utóbbiak háborús történetek mesélésébe kezdtek, látszott rajtuk, hogy eszük ágában sincs aludnitérni. Chassin átült velük szemben az asztal túloldalára, s onnan követte a történteket. A fiú ugyannem rajongott a harctéri mesékért, de társaságra vágyott.Lucius egy ideig szintén hallgatta a lovagokat, nevetett, ha kellett, s bólogatott, ha ránéztek.Majd amikor úgy ítélte meg, már eleget tett az udvariasság követelményeinek, akkor felállt éselköszönt.Veras most is tekintetével kísérte, és utánafordult, amikor a tárnokmester elment mellette.Lucius tett még pár lépést, majd megállt, és a fiú felé fordult.Úgy érzem, van valami mondanivalód számomra, herceg. A fiú először elsápadt, majd izzó vöröslett az arca. Lucius érdeklődve nézte, nem volt kétsége afelől, hogy a fiú valóban akar valamit. Ámarra a kérdésre, ami ekkor elhagyta Veras ajkát, a legkevésbé sem számított,– Mit akartál azzal a katonával, tárnokmester? Lucius megmerevedett.A lovagok hangosak voltak, túl hangosak. Nevettek, koccintottak, és mindenki rájuk figyelt.– Milyen katonával? – lépett vissza Lucius.– Akivel a kapunál tárgyaltál délután – közölte Veras komoran. – Láttalak. És megjegyeztem azarcát.– Rosszul láttál, herceg.

– Nem. Tán valamilyen titkod van?– Titka mindenkinek van – hajolt közelebb suttogva Lucius. – Egy titok gúzsba köthet, vagy el isveszejthet. Fiatal vagy még az ilyen játszmákhoz. – A tárnokmester visszanyerte lelki egyensúlyát. –Ne vádaskodj, mert besározódsz. Ez egy jó tanács, kis herceg.Úgy tett, mintha végtelenül könnyű lenne, de amikor kifelé indult, úgy érezte, lába nyoma szintebenne marad a márványban.Ám nem fordult hátra.A palota éjfél után csendesedett el. Az emberi zajok elhalkultak, egygy fáklya sercenése, aparázstartó tálak hűlő pattogása messzire hallatszott az éjszakában a külső falak mentén.Lucius soha nem érezte magát ilyen nyomorultul, mint most. Veras herceggel szemben lehetettfölényes és fenyegető, de ugyanakkor tudta, hogy élete egy hajszálon függ. Ha kiderül, hogy egykatonával beszélgetett azon a napon, amikor megölték Meldianát, akkor elő fogják venni a katonát.Kalnor pedig idővel vallani fog. És ha beszél, akkor neki vége. Csak abban reménykedhet, hogyEronis király ezek után gyors halált szán neki. Ami nem valószínű.A tárnokmestert a vacsora óta gyötörte a kétely. Végül egyetlen megoldásra jutott, le kellállítania Kalnort. Le kell állítani, mielőtt teljesíti a parancsot.Ám ez nem lesz egyszerű.Nem mehet ki a katonai szállásra, hogy mindenki lássa őt. Talán már késő is van ehhez, Kalnorfelkészült feladatára, és elrejtőzött valahol a palotában. Kint nem fog rátalálni. Itt kell elérnie,elkapnia, mielőtt belép a hercegnő lakosztályába. Akkor visszafordítja, s a megbízás semmissé lesz.Lucius kióvakodott lakrészéből, és az éj leple alatt a hercegnők folyosójára osont. Jól ismerte apalota zugait, a katonai járőrök rendjét, így könnyedén el tudott rejtőzni előlük. Csupán akiszámíthatatlan éjszakai vendégektől tartott kissé és az udvaroncoktól, akik éjjel tették a dolgukat,hogy a palota felkészülten várja a reggelt. Azt nem tudhatta, mikor és hol botlik majd beléjük.A szerencse azonban mellé szegődött, gond nélkül elérte Elsbeth lakosztályának ajtaját. Utánakövetkezett Tia lakrésze, majd Meldianáé a maga három termével és a fürdővel.Lucius végignézett a folyosó hosszán. Csend volt, a hatalmas ablakokon keresztül némi fényszűrődött be. Egy talapzaton kis mécses lángja vibrált, de alig pislákolt már… Egyablakmélyedésben elrejtőzhet, ha leül a belső párkány alá. A halovány fény eltakarja majd, a kintifáklyák és a csillagok fénye a folyosóra hull, őt jótékony homályba burkolva. Ha halkan lélegzik, ésnem mozdul, észrevétlenné válhat.A tárnokmester lépésről lépésre közeledett Meldiana lakosztályának ajtajához. Ott kellmeglapulnia, az ajtóval szemben, mert nem tudhatja, Kalnor melyik irányból közelít. Éber lesz éselővigyázatos, de Lucius bízott benne, hogy őt nem fedezi fel.S ha mégis, legfeljebb elriasztja, ami már önmagában is siker. A legfontosabb, hogy Kalnor neölje meg a hercegnőt.Luciusnak nem volt ideje átkozni magát vagy megbánni bűnét. Ez túlontúl sokat elvont volnaerejéből, és voltaképpen nem is bánta, hogy felbérelte Kalnort. Még mindig hitte, hogy ez azegyetlen út Mordova megmentéséhez.Elérte a kiszemelt ablakmélyedést, s úgy tett, ahogy eltervezte. Leült a földre, térdét az álla aláhúzta, és mozdulatlanságba dermedt. Aztán le nem vette a szemét Meldiana hercegnő ajtajáról,nehogy elszalassza a pillanatot, amikor a katona megjelenik.Az idő lassan telt. Lucius megpróbálta kitalálni, hogyan gondolkodhat Kalnor. Hajnal előttérkezne, amikor mindenki a legmélyebben alszik? Vagy egy kicsivel korábban, amikor még teljesaz éjszaka? Ha így, akkor nem sok ideje van már… De lehet, hogy még nincs is itt az éj közepe,

mert a magányos várakozás becsapja az ember érzékeit, s minden lelassul. Ilyenkor aludni kellene,békésen álmodni, nem pedig némán várakozni.Két járőr is elment mellette, a katonák párban jártak, s gyorsan haladtak el előtte. Nem vettékészre a sötétben rejtőzőt. Nem beszélgettek, az éjszakai óra őket is eltompította. Siettek, a palotahatalmas, a bejárandó út hosszú. A tárnokmester csak a járőrök érkezése és távozása alapján tudta azidő múlását követni. Egyre türelmetlenebb lett, mégis uralkodott érzésein. Nem tehet semmit, várniakell.De hol marad Kalnor?Megtagadná a parancsát? Ez is eszébe jutott, aztán elvetette. Ismerte a katonát. Az életét adnágyermekéért, és hisz Mordova hatalmában. Emellett parancsot kapott, s a parancs mindenek fölöttáll. Kalnor jó apa, jó katona. Ezért fog ölni. Milyen ironikus…Lucius elzsibbadt. Volt egy pillanat, amikor attól félt, hogy ha akarna, sem tudna megmozdulni.Kalnor eléje kerülne, ő megszólítaná, felugrana, de a lába nem engedelmeskedne. Meg kellettmozdulnia… Előredőlt, kinyújtotta az egyik lábát. Közben a folyosón jobbra-balra nézett.Legszívesebben felnyögött volna, de önuralma nem hagyta el.Valahonnan távoli kattanást hallott, s egy pillanatra megdermedt. Ám a folyosón semmi nemmozdult. Óvatosan masszírozni kezdte a lábát, amikor a kattanás hangja hirtelen a felismerés lángjátgyújtott benne. Ablakzárat hallott megfordulni…A csendes és lassú éjszaka hirtelen véget ért, Lucius homloka mögött dübörögni kezdtek agondolatok. Nem a folyosóról jött a hang… Nem innen, hanem…Meldiana szobájából!A tárnokmester legszívesebben felugrott volna, de a lába ekkor valóban cserbenhagyta sösszecsuklott. Némán küzdötte magát ismét talpra, úgy botladozott el a hercegnő ajtajáig. Mennyirenyilvánvaló volt a megoldás! Ő pedig mennyire bolond volt! Kalnor a várfal tetejéről ereszkedikalá, és egyszerűen belép a hercegnő ablakán.Lucius az ajtókilincsre helyezte tenyerét, s csak egy pillanatig habozott. Ha felfedezik, hogybelép a hercegnő szobájába, legfeljebb az igazat mondja, hogy hangokat hallott bentről, amikfelkeltették aggodalmát.Lenyomta a kilincset és betolta az ajtót. Résnyire, hogy éppen csak beférjen.Bent sötét volt, akárcsak kint. Lucius besurrant, majd megállt a fal mellett, és visszahajtotta azajtót, nem kattanásig, hanem csak annyira, hogy a folyosóról ne szűrődjön be fény.Szemben meglibbent a vastag függöny szárny, s egy szellem lépett be a szobába.Lucius nem hitt a szemének. A szellem körvonalai fehérek voltak, s lágyan mozgott. Az ágy felélebegett, ahol a hercegnő aludt. Lucius nem tudta, hogyan, de biztos volt benne, hogy a szellemKalnor.A tárnokmester ellépett a faltól, de a lába megint megremegett. Összeszorította a fogát, nehogyfelkiáltson a zsibbadtság fájdalmától. Mintha ezer és ezer hangya futkározott volna tagjaiban,milliónyi tű szúrását érezte a lábában. A szellem közben elérte az ágyat, és a hercegnő fölé hajolt.Lucius előrelépett, és a karját nyújtotta.– Ne – suttogta. – Ne!A szellem meghallotta, és megpördült. Kezében tőr villant. Csuklyája alatt sötéten tátongott azarca. Rátámadt a tárnokmesterre.Lucius lefogta a tőrt tartó kezet.– Én vagyok az! – súgta, de már késő volt.

Kalnor ugyan megdermedt a mozdulat közben, amikor felismerte a tárnokmestert, de a zajrafelébredt Meldiana hercegnő.És felsikoltott.Luciusnak nem volt más választása. Megragadta a meglepett katona kezét, kitépte belőle a tőrt,és markolatig merítette a másik mellkasába.Látta Kalnor szemét tágra nyílni, a sötét arcból világított az a két szem. Meldiana sikított, ahaldokló katona Luciusra esett. A tárnokmester tartotta, s úgy tett, mintha birkóznának. Aztánkitépte a tőrt a sebből, és újra lesújtott.Kalnor böffentett, és Lucius meleg vércseppeket érzett az arcán. Most már elengedte a katonát,aki a földre csúszott. Abban a pillanatban, amikor Meldiana levegőt vett a következő sikoltáshoz,Lucius megszólalt.Már minden rendben, hercegnő. A merénylő halott. S úgy állt a holttest felett, mint egy hősszobra.

Tizenötödik fejezetHarod és Barnazol megállás nélkül jutottak el a birodalmi határtól Nifinig. Ellenséges területenhaladtak át, s nem akarták, hogy bárki meglássa őket. Az alacsony sziklák, ormok oldalában,keskeny szakadékok mélyén haladtak, lassabban ugyan, de biztonságban. Aztán jöttek a nifinihegyek, és ott már könnyedén el tudtak rejtőzni. Harod lovon ült, a hatalmas termetű gírugyanakkor mellette gyalogolt, ütemes léptekkel, egyetlen perc pihenés nélkül. Egy fél napelteltével feljutottak a Dormador-fennsíkra, ahol takaros kis falvak és szépen művelt földeklátványa fogadta őket.Harod itt engedélyezett egy kis pihenőt. Míg Barnazol csaknem másfél napi futás utánelheveredett az egyik szikla tövében, addig az adesszai rablóvezér kiállt az orom szélére, ésszemügyre vette a tájat.– Estére eljutunk a Szíverődbe – szólt hátra Harod a gírnek –, de nem akarok ott éjszakázni.Amint elvégeztük a dolgunkat, indulunk tovább. Aztán majd megalszunk valahol egy pajtában.Barnazol nem válaszolt, nem az ő dolga volt, majd azt teszi, amit mondanak neki. Elővett aziszákjából egy darab száraz húst, és rágcsálni kezdte. Evett ő futás közben is, de így mégiscsakkényelmesebb ebédelni.– Nyugatnak fogunk menni, egyenesen nyugatnak. – Harod látta a magasból az utak összefüggőhálóját, s kinézett magának egyet. Két falut érintett, s egy városka mellett haladt el. Ha jobbanerőltette a szemét, még a Szíverődöt is látni vélte a szemközti hegylánc lábánál. – Nem térünk lesemerre.– Itt nem kell rejtve haladnunk? – kérdezte a gír. Harod visszanézett rá, s elvigyorodott.– Nifinben nem maradhatsz láthatatlan, akárhogy is rejtőzöl.Visszafordult a táj felé. Őszi napfényben fürdött, és határtalan békességet sugárzott, ami kissézavarta a rablóvezért. Annyi lehetőség lenne itt… Annyi vagyon halmozódott fel a templomokban,várakban, erődökben, s a parasztok is igen jól élnek. Bőven meg lehetne sarcolni őket, és még csakmeg sem éreznék.Itt vannak azonban a mágusok. Épeszű ember nem merészkedik ide ártó szándékkal, mertcsúnyán végezheti. Harod sóhajtott. Lemondani is tudni kell.– Induljunk! – szólt a gírnek. – Ha odaértünk, úgyis lesz egy kis időd enni, inni, pihenni.A Szíverőd mindenható vezetője tiszteletre méltó vendéget fogadott reggel, Toronis, azAranyerőd őrmágusa látogatott el hozzá. Amikor Toronis kis fogata áthajtott a vestibulum boltívealatt, és kiért az erőd központi udvarára, amelyet négy oldalról oszlopos körüljáró kerített, Philofőmágus már várt rá. A díszes kút előtt állt, s mellette volt a Szíverőd őrmágusa, Hoattus is.Toronis kerek arcú, vidám tekintetű férfi volt, és enyhén kopaszodott. Fiatalnak számított aposztján, s most is könnyedén lépett ki a fogatból, még azelőtt, hogy a bakon ülő hajtó kinyitottavolna előtte az ajtót. Aztán kitárt karral lépett Philo felé. Hoattust meglepte a széles mozdulat, demég ennél is jobban meglepődött azon, hogy a főmágus viszonozta azt. Vendéglátó és vendégösszeölelkezett.– Gyermekkorunkban szinte egymás mellett laktunk – mondta mosolyogva Philo Hoattusnak. –Közös volt szüleink kertje.– Mintha testvérek lettünk volna – mosolygott Toronis. – Én voltam a fiatalabb.Philo intett.

– Bemutatom a Szíverőd őrmágusát, kedves Toronis. Hoattus csupán két hónapja foglalta el aposztját, elődje, a nagytiszteletű Denorr halála után.– Megtiszteltetés és öröm látni önt, Toronis őrmágus. Híre jelentős, és alig várom, hogy tanuljaköntől.– Csupán beszélgetni jöttem, jó társaságba – mosolygott Toronis.– A szavakból mindig tanulhat az ember, ha figyel.– Jól van, jól van – Toronis mosolya szélesebb lett. – Úgy legyen!Aztán kabátja alá nyúlt, és egy üvegcsét varázsolt elő onnan.– Maximas főmágusunk egy apró ajándékkal kedveskedik neked általam.Philo arcán elragadtatás terült szét.– Ó, hát még emlékezett arra a régi kívánságomra! – Átvette az üvegcsét, és a nap felé tartotta.Egy gyémánt ült a közepén, amely a fényt ezer darabra törte, és különös aurát villantott fel egypillanatra a főmágus körül. – Mondd meg neki, hogy hálásan köszönöm, és legközelebb viszonoznifogom kedvességét.– Azt is üzeni, hogy eszedbe ne jusson viszonozni – bólogatott Toronis. – Engedd meg, hogy eztmerő barátságból adja, minden kötelezettség nélkül.– Maximas túl okos – somolygott Philo. – Most aztán törhetem a fejem rajta, hogyan lehet az,hogy adjak is ajándékot meg ne is…– Nem hiszem, hogy az ajándékkal fejtörőt is küldött volna – nevetett fel Toronis.Philo előreindult.– Szép időnk van, ezért úgy gondoltam, a peristiliumban teríttetek meg. Minden bizonnyalelfáradtál az úton.– A ló és a hajtó inkább. Én olvasgattam közben.– Megnyugodhatsz, a lóról és a hajtóról is gondoskodunk – tette vendége vállára a kezét Philo. –Friss gyümölcs, sajtok és főtt sonka vár rád. Teríttettem mellé friss gyöngy és zöld fokhagymát is.– Fokhagymát és gyöngyhagymát? Ebben az évszakban?– Kis mágikus kertet tartok fent a cubicula zárt erkélyén. Öregségemre megtaláltam a nekemmegfelelő mindennapi elfoglaltságot. Megnyugtat a konyhanövények ápolgatása és az illatuk.Ráadásul végre láthatom a tiszteletet szakácsunk tekintetében.– Öregségedre – nevetett Toronis. – No hiszen!…A peristilium oszlopos tornác volt előterében egy kerttel, amelyben gondosan nyírt díszbokrokálltak, és az évszaktól függetlenül virágoztak. Volt ott többek között rózsaszínben tündöklőborbolya, égnek szökő liliomfa, sötét bordó vérszilva, oldalt pedig szőlő futott fel a ház oldaláhozállított keresztrácsra s a tetőre. Rajta kövér fürtök lógtak. Az oszlopok között tölgyfa asztal állt,mellette három kényelmes faszék. Fehér abroszra terítettek, és a főmágus által elmondottakon túlmég legalább háromféle hús, pástétom és frissen gőzölgő kenyér várta a vendéget.– Ez a szemnek, az orrnak és a szívnek is egyaránt csodálatos – szagolt bele a levegőbe Toronis.– De ugye nem csupán én fogok enni?– Megvártunk vele, barátom.A mágusok leültek, Philo megtörte a kenyeret, majd körbeadta. Mindenki vett a tányérjára, éscsendesen falatoztak. A falatok mellett nem sokat beszéltek, leginkább a húst és a szakácsotdicsérték. No meg a természetet, amely mindezzel a jóval megajándékozza őket. Toronis azutánérdeklődött, hogy Philo milyen konyhanövényeket növeszt erkélyén, mire a főmágus örömmel

ecsetelte az illatos bazsalikom, a nehéz tárkony és megannyi növény ápolásának apró csínját-bínjátés nehézségeit.Lassan estébe fordult a nap, s a peristiliumban megnövekvő árnyékok ellen a falakonmeggyújtották a fáklyákat.– Nem fázol? – kérdezte a főmágus Toronist. – Mert ha igen, bemehetünk a tablinumba otthonoskörülmények között folytatni a beszélgetésünket.– Mostanság jobban szeretek a szabadban, mint a könyvek, levelek és iratok között – mondta avendég. – Ha nem okoz gondot, még egy darabig itt maradnék.– Csak tessék. Én is jobban szeretem innen nézni, ahogy feljönnek a csillagok. S ha fázunk, majdhozatok takarókat.Kis csend állt be a beszélgetésben. Csak nézték, amint egy öv nélküli tanítvány a leszedettasztalra hét gyertyatartót tesz, és sorra meggyújtja bennük a gyertyákat.– Köszönöm a jó étket és a társalgást – szólalt meg hirtelen az Aranyvár őrmágusa. – Ám jólenne, ha beszélhetnék arról is, amiért jöttem.– Hallgatlak, barátom – felelte komolyan Philo. Toronis ekkor mosolyogva nézett Hoattusra.– Hoattus minden bizonnyal fontosabb ügyeket is el tud képzelni, mint hogy a fecsegésemettovább kövesse…Az őrmágus felállt, meghajolt Toronis felé, megköszönte a társaságot, majd elbúcsúzott éselment.– Ennyire komoly ügyben jöttél? – kérdezte komoran Philo.– Nem – rázta meg a fejét Toronis. – Csak a hivatalos érvelést néhol fel fogja váltani a barátikérlelés, és nem akartam, hogy az őrmágusod ennek tanúja legyen.– Megértem.– Jól van. Az ügy, amelyről szó van, a közelgő háború ügye…– Reméltem, hogy nem így van. – Philo felsóhajtott. – Tudod, barátom, a Szíverőd nem szeretállást foglalni a külországok törekvései tekintetében. Évszázadok óta azt tartjuk és tanítjuk, hogy avilágnak úgy kell haladnia, ahogy elrendeltetett, minden mágikus tevékenység csak megbolondítja afelsőbb hatalmakat, és megkeveri szándékaikat.– Tudom. Ez volt az oka, amiért nem jöttem ide tanulni. – Toronis felállt, és az egyik oszlopmellé sétált. Onnan nézett vissza a főmágusra. – Sosem tetszett, hogy a visszavonulást hirdetitek. Avilágnak mi is részei vagyunk… de ezen az évtizedes vitán lépjünk túl, mert tartok tőle, nem leszeredménye újabb évek, sőt évtizedek múltán sem.– Makacs vagy – bólintott Philo.– Én? – nevetett fel Toronis. – Ó, csak annyira, amennyire te.Megérkezett az édes gyümölcsbor is, de csak hígan, nehogy a fejbe szálljon. Philo egy intésselelküldte a tanítványt, és maga töltött a poharakba.– A háború ügyében jöttem, s nem véletlen, hogy éppen most – tért vissza a témára Toronis, éshomlokára ráncokat vésett az aggodalom. – Valamelyik félhez minden bizonnyal csatlakoznunkkell, ez lesz az egyedüli választásunk. És a döntés értelmében te sem bújhatsz az erőd falai mögé. Alátogatásomat azonban egy szörnyű és sajnálatos haláleset inspirálta. Scoron halála erősen aggasztminket az Aranyvárban. A mágust pár napja ölték meg mordovi lakosztályában.– Megölték Scoront? – Philo döbbenten ejtette kezét az ölébe. – Ki van még ott? Timothis és…– Feldanor.

– Timothis és Feldanor az Ezüstvárból. Nekik semmi bajuk?– Jól vannak.– Mi okozta Scoron halálát? Mágia?– Nem. Egy kard. Ám mint említettem, a királyi palotában követték el a gyilkosságot. Az okarejtély mindenki előtt, Eronis király emberei is értetlenül állnak felette. Éppen azért mi elhatároztuk,hogy kissé megkapargatjuk a történet felszínét.Philo gondterhelten nézte az őrmágus arcát. Nem szólalt meg, várta a folytatást.– A védelmi rúnák miatt nem láttunk be a palotába, de… de az idők mélyére igen. Scoron rajtahagyta imaginárius lenyomatát az időn. Haloványan ugyan, de rajta hagyta, s mi megtaláltuk. Amágikus tekintetek elől lezárt egy történést, amely Meldiana hercegnő múltjába adna betekintést.– Azt gyanítjátok, ennek köze van Scoron halálához?– Minden bizonnyal. Meldiana hercegnőre, tudod te is, szemet vetett Karmen. Nem sejtjük, mitakarhat tőle, de meglehet, talán éppen erre jött rá Scoron. Az ő halála és Karmen fenyegetése együttsötét árnyékot vet a jövőre. A konzuloknak össze kellene hívniuk a nifini gyűlést, ám olybá tűnik, ezmég messze van. Nifin erős, de lassan mozdul.– Amíg a felek meg nem keresnek minket…– Ugyan, Philo! – Toronis türelmetlenül félbeszakította a főmágust. – Őszintén beszélek veled.Nem szabadna a kérésre várnunk. Azért vagyok itt. Úgy döntöttem, végiglátogatom az iskolákat, éstárgyalok mindenkivel. Mire a gyűlés feláll, már egységes állásponton kell lennünk.A főmágus elgondolkodva kortyolt a gyümölcsborból.– És mi lenne az az egységes álláspont, szerinted? – kérdezte csendesen.– Scoron halála kihívás Karmen részéről. Ő jelenti a legnagyobb fenyegetést. A Birodalom újuralkodója, Orkhon, aki nem átallja magát császárnak nevezni, egy álmodó. És az imagináriusszálak szerint a Kereskedőnek is van köze mindehhez.– Imaginárius szálak? Néztetek imaginárius szálakat is?– Csupán én.– Értem. – Philo is felállt. – Én is őszinte leszek veled, barátom. Nem akarom ezt a háborút, deattól az még bekövetkezhet. Nem akarom viszont, hogy hozzánk is elérjen. Véleményem szerintKarment csak feldühítenénk a beavatkozásunkkal. Mordova nélkülünk is vissza fogja verni aBirodalmat, ha ugyan Orkhon lesz annyira balga, hogy támadjon. Nem osztom nézetedet…– Ezért jöttem elsőként hozzád.– Rendben. Győzz meg! Toronis elmosolyodott.– Akkor üljünk vissza az asztalhoz, és vegyük sorra a lehetőségeket!– Vacsora?– Ugyan, még az uzsonna sem ért véget teljesen. Ebben a pillanatban valaki megdöngette azajtót. A hang végighullámzott a folyosókon és az oszlopok között. Embernek nincs ekkora ereje.Philo és Toronis a bejárat felé nézett, bár semmit sem láthattak, hiszen több fal is volt közöttük.– Ki lehet az? – kérdezte Philo.Toronis kiterjesztette elméjét, előre a falakon át, és meglátta.– Egy gír. – Azután elnézést kért Philótól az engedély nélkül alkalmazott mágiáért.Philo csak legyintett. Már látta ő is. Átok ült a gír fején. Mellette egy ember állt, az, aki átokkal

markában tartotta a gír harcost.– Hozzám jöttek – mondta a Szíverőd főmágusa, és ehhez nem kellett neki varázslat.– Elnézek a szállásomra – ajánlotta Toronis.– Maradj csak, barátom. Különös páros ez a kapunk előtt… Minden bizonnyal téged is érdekel.Harodot és Barnazolt egyenesen a peristiliumba vezették, a főmágus és Toronis elé. Toronis aháttérbe vonult, s leült egy oszlop árnyékába, míg Philo előresétált, de megállt a tornác szélén,onnan nézett le az emberre. A gír azonban így is föléje magasodott.– Üdvözöllek, Szíverőd főmágusa, Philo, mesterek mestere – hajolt meg Harod.– Mit akartok itt? – kérdezte Philo cseppet sem barátságosan.– Küldetésünk röviden előadható, és röviden teljesíthető.– Te csak törődj az előadásával!Harod udvarias maradt a rideg szavak ellenére is.– A feladatunk nem egyszerű, tiszteletre méltó főmágus. Életünk kockáztatásával elvállaltunkegy lovagi küldetést, ám a kardokon túl varázslattal is szembe kell szállnunk. Ha csupán fegyverekellen harcolnánk, nincs bátrabb csapatom tagjainál, ám a hősiesség mit sem ér a mágiával szemben.Én azonban szavamat adtam a teljesítésre… Hogy megtarthassam, mágikus segítségre leszszükségem.– Mágusaim nem vesznek részt magánháborúkban – szakította félbe Philo.– Nem mágusra lenne szükségünk, főmágus – szólt Harod. – Csak valamire, amivel mágikuseszközöket hatástalaníthatunk.Philo gyanakodva nézett rájuk.– Miféle lovagi küldetés az?– Muhinok zaklatnak pár falut otthon, és olyan fegyvereik vannak, amik ellen nem tudunk mittenni. Rúnakardokat szereztek valahonnan. A Birodalomban senki sem törődik a falvakkal,legkevésbé a földesurak. Nem segítenek rajtuk. Mi elvállaltuk a falvak népének védelmét ésföldjeik megóvását.– Mennyit kaptok ezért azoktól az éhező parasztoktól?– Csekély fizetséget, amit ezennel teljes egészében felajánlok neked a mágikus védelemértcserébe.– Ez nem jellemző a magadfajtákra.Harod jól játszotta a megbántott zsoldost. Mellkasára helyezte kezét, és tekintete valódi sértődésttükrözött. Úgy hazudott, hogy szeme sem rebbent.– A magamfajták is anyától születtek, falusi portákon. De igaz, fizetségért harcolunk. Eztazonban nem a falusiaktól kérjük el. A muhin fegyvereket akarjuk megszerezni. Így mindenki jóljár. Az elöljárókkal tisztességes megállapodást kötöttünk.– Szóval ezek a falvak a Birodalomban vannak. – Philo alaposan megnézte magának a gírt. Azátok, ami rajta ült, a mellette lévő ember kezében összpontosult. Ez akkor szokott megtörténni, haegy gír nem ért egyet a célokkal. A békés és alapvetően jó természetű gíreket csakis így lehet arossz szolgálatára kényszeríteni.Az előtte álló férfi nem jó ember, ezt tisztán látta Philo, még az átkot sem kellett volna éreznieehhez.– Igen, uram – felelte meghajolva Harod.

– Nos, ha idejöttél, akkor minden bizonnyal azt is tudod, milyen mágikus eszközre vanszükséged.– Mágiafaló wyvernekre. Toronis rögtön felállt hátul. – Philo…– Csendet! – csattant fel a főmágus hátra sem nézve. Toronis előrébb jött, majdnem Philo mellé.A főmágus elé tartotta karját, így parancsolva megállást neki.– Nem eltúlzott erejű mágia az néhány muhinnal szemben?– A muhinokkal szemben minden bizonnyal, ám a kardok élesek és gyilkosak – válaszoltaHarod. – Jobb félni, mint megijedni, mágusok mágusa.Philo bólintott.– Sokba fog kerülni.Harod a mellette álló gír vastag övéhez nyúlt és lecsatolta. Ahogy a kezében lógott, látszott rajta,hogy nagyon súlyos. Két kézzel tartotta, ahogy előrébb jött, és lehajolva Philo lába elé terítette. Egyhelyen feltépte. Mordovi aranyak hullottak ki.– Gazdag falvak azok – mondta gúnyosan Philo.– Már nem, főmágus.– Merrefelé is vannak?– Mordova és a Birodalom határvidékén. Nyilván hallottál híreket ott garázdálkodó csapatokról.– Igen, hallottam híreket. A pénzedet is látom. Ezek mind igaziak.– A szavam is az…Philo nem vitatkozott. Elnyomta sóhajtását is. A világi emberek oly könnyedén hazudnak.Sokszor és sok minden miatt. Néha rossz szándékból, néha hiábavalóságból, gyengeségből, néhapedig egyszerű ostobaságból. Aki előtte áll, az vajon miért? Mit leplez vele?– Philo, nem teheted… – súgta Toronis.– A pénzed elég – mondta Szíverőd főmágusa Harodnak –, és én békeidőben nem vonnámkétségbe szavad.A rablóvezér visszahátrált Barnazol mellé. Az aranyakat rejtő övet elöl hagyta.– Békeidő van – mondta halkan.– Még.Philo felpillantott a csillagokra. Mágiát kioltani mágiával, ez ellen semmi kifogása nem volt.Szükséges azonban tekintettel lennie arra, milyen mágiát akarnak kioltani? Az idegen hazudik. Noés akkor?Sose nézte a célokat, mert a Szíverőd, az iskola sem törődött vele. Miért most kezdje el? Toronismiatt? A barátságuk miatt? A háború miatt? A Szíverőd tanításai között ott volt a be nem avatkozásleckéje, a mágia egyensúlyának fenntartása. Mágiát kioltani mágiával szent célhoz vezet.– Rendben – mondta Philo. – Teljesítem kéréseteket. Várjatok!Ellépett Toronis mellett, és meghúzta a fal melletti csengőzsinórt. Hamarosan feltűnt egytanítvány, aki meghallgatta a főmágus parancsát, majd elszaladt.Toronis összeszorította fogát, és majd felrobbant a méregtől. A keze ökölbe szorult, de semmitsem tehetett. Még a régi barátság sem mentené meg, ha itt engedély nélkül mágiát alkalmazna. Hafelperzselné az előtte álló két alakot.Egy pillanatra azonban eljátszott ezzel a gondolattal.

Philo a tornác szélén állva egy kis ládikát tartott a kezében.– Ebben van, amit kérsz – mondta Harodnak, és előrenyújtotta. – Vedd át, és használd jóra!Harod elvette a ládikát, s miközben hátrált, becsúsztatta egy övén lógó bőrtokba.– Megtiszteltetés volt itt lennem, s ezernyi ember nevében köszönöm segítségeteket.– Menjetek! – mondta Philo. – A tanítványok majd kikísérnek benneteket.Harod biccentett, és intett a gírnek, hogy mehetnek.– Nem is ehettem – morogta Barnazol kifelé menet. – Két napja csak azt a nyomorult hústrágcsálom…– Majd kapsz mást is – nyugtatta meg Harod, és vigyorogva megtapogatta övén az erszényt. Őmár megkapta, amit akart. Barnazol is megkaphatja most a magáét. – Úgy döntöttem, csak az elsőfaluig megyünk, s jófajta aranyakért étket és tejet veszünk.Barnazol elégedetten morrantott, mire Harod megveregette a karját. Ha már ennyi energiátfektetett abba, hogy magához láncoljon egy gírt, nem hagyja éhen halni.– Tudod, mit tettél? – kérdezte ingerülten Toronis. Alig bírta visszatartani haragját.– Gazdagítottam a Szíverődöt, és segítettem egy küldetésben.– Az az ember nem falvakat fog felszabadítani, Philo. Az az ember valami mást akar. Egymordovai városba tart. Egy városba, amit rúnák védelmeznek. Mágiafaló wyvernnel mennirúnakardokra olyan, mintha egy folyó elterelésével akarnál kioltani egy tábortüzet. Hazudott!– Tudom.– Akkor miért?… Miért adtál neki fegyvert? Philo leült az asztal mellé.– Nem adtam neki fegyvert, Toronis. Csupán egy eszközt, amivel védekezhet a mágia ellen, amimegbolondítja a világot.– Honnan veszed? Honnan ez a botor elképzelés? A mágia is a világ része!– Csakhogy nem egészséges része. Ahogy a betegségek sem azok. Vagy a fájdalom és aszenvedés. Vagy a mowurok…Toronis hallgatta, és egyre inkább felpaprikázódott.– A ti iskolátok – kiabálta –, a ti iskolátok…– A mi iskolánk?– ...természetellenes!– Ugye, hogy egyetértesz velem? A mágia természetellenes?– Philo… Eh!…Toronis elhallgatott, legyintett, majd nagy lendülettel ő is lezökkent az asztal mellé.– Fogalmad sincs, mit csináltál – mondta aztán valamivel halkabban. – Az a baj, hogy nekemsincs. De kiderítem. Kiderítem, mi volt ez, és ha kell, egyszer a fejedre olvasom.– Nem értünk egyet a világ dolgaiban, Toronis, és még nem győztél meg.– Ezért csináltad? Ezért teljesítetted a kérést? Hogy bosszants?– Hozatok takarókat – felelte a főmágus csendesen. – Most már tényleg hűvös van.Az Aranyerőd őrmágusa legyintett.A takarók nem segítenek abban, ami ránk vár, ha beköszönt az éjszaka…

Tizenhatodik fejezetSteve fel s alá járkált a szűk cellában. Főnix a fal mellett ücsörgött.– Ez mennyivel jobb, mint a szobában!… – mondta Főnix. A mérge ugyan csillapodott, de néhabe kellett szólnia. – Valóban.– Nem mindegy? – kérdezte Steve. – Itt töltünk pár órát, aztán otthon felébredünk, és akkoreltűnünk innen. Ha pedig megint elalszunk, a cellán kívül ébredünk. Egy álom elé nem lehetrácsokat húzni.– Mennyire vagy biztos benne? És ha a cellában ébredünk?– Mindig Deff és a tündék közelében vagyunk. Ha ők elmennek, mi is elmegyünk.– És ha mégsem?– Úgy lesz.– De mi van, ha nem? Ha itt ébredünk.– Akkor majd otthon éljük ki magunkat. – Steve megpróbált vidám lenni. – De ez nem így fogtörténni.– Persze. Amit mondasz, az is csak annyira biztos, mint hogy Mordov nyugodt hely. Itt semmibajunk nem történhet. Ugye?Steve erre megállt Főnix előtt.– Te mindig ilyen pesszimista vagy?– Realista vagyok.– Ez nem realizmus.– Igazad van. Ez óvatosság. Én mindig átgondolom, hogy mit teszek. Nem csak belelépek a nagysemmibe. Szeretek tervezni. Rövid távra, közepes távra, hosszú távra. Ez vagyok én. Néha jöhetnekkülönös helyzetek, de én akkor is tervezek. Veled ellentétben.– Mintha csak a barátnőmet hallanám…– Tényleg? – Főnix hangja éles volt és provokatív. Elege volt Steve-ből és a helyzetből, amibe amásik belesodorta. – Csodálom, hogy egyáltalán van barátnőd.Steve felhúzta magát.– Mi benne a csoda? Már megbocsáss, de a nők jobban buknak az ilyen palikra, mint én. Azolyan beszariakat nem szeretik, amilyen te vagy.Főnix lassan felállt.– Beszari? Ha nálad ez azt jelenti, hogy egy ember, aki az eszét is használja, akkor oké. Nemlehet mindenki olyan kétdimenziós gyökér, mint te.– Használod az eszed? Apám, ahhoz valaminek kellene lenni a koponyádban. De nemhogyeszed, még bátorságod sincs.– Agyatlan barom – lépett Steve-hez egészen közel Főnix.– Mit mondtál?– Hogy agyatlan barom vagy.Steve nem vesztegette az időt, nekiesett Főnixnek. Ököllel ütötte a másik arcát, aztán, mintha

acélajtónak ütközött volna, lepattant róla, és három métert repült hátra.Rögtön felugrott, és nekitámadt a lassan mozduló spanyolnak. Deréktájon kapta el, és a földredöntötte. Főnix a könyökével ütött Steve hátára, amitől amaz megroggyant, és torkából fura hangszakadt fel. De nem adta fel a küzdelmet, és megpróbált fölül maradni.A földön forogtak, hol egyikük, hol másikuk került előnyös helyzetbe. Steve megpróbáltakönyökhajlatba fogni Főnix nyakát, aki viszont megfeszítette izmait, és súlyával fordított ahelyzeten. Izzadtak, holott nem volt meleg. Egymás arcába lihegtek, és megint csak nekifeszültek aküzdelemnek. Egészen addig, míg Főnix fel nem figyelt arra, hogy valaki nézi őket az ajtórácstúloldaláról.– Állj le! – nyögte Stevenek, de az meg se hallotta. Erre Főnix nekilendült, és egy hirtelen fejenátfordulással kibújt Steve szorításából, s a hátára került.– Állj már le! – mondta most, hogy levegőhöz jutott, kicsit hangosabban. – Itt van az őrző…Steve megdermedt, mire Főnix lassan elengedte, és hátradőlt. Steve is az oldalára fordult, ésfelbámult Khealnorra.– Élvezet nézni, ahogy egymást püfölitek – mondta Khealnor. – Egyéb esetben nem isszakítanám félbe, de szabadok vagytok.Aztán kitárta a két álmodó előtt a cella ajtaját.– Ez egy szemétláda – mondta Steve. – A herceg tényleg kiadta már a vacsoránál a parancsot,hogy kiengedhetnek minket a börtönből?– Igen.– És ez a köcsög csak reggel jött értünk.– A vacsora után… – idézte fel Domer herceg parancsát Edvir. – A reggeli előtt is a vacsora utániidőszak része.– Meg a jövő hét is – dühöngött Steve. – Ez csak szó-facsarás!– Az a lényeg, hogy kint vagyunk – szólt közbe Főnix. – Nyugodjunk meg!– Hé! Ez az én szövegem! Találj ki magadnak te is valamit, ha szükséged van rá.Főnix elvigyorodott.– Jorge bajszára! Igazad van.– Csendesebben – nyugtatta őket Elesztriel. – Örüljetek, hogy szabadok vagytok. És örüljetekannak is, hogy börtönben ültetek.– Miért is?– Mert éjszaka majdnem megölték a hercegnőt. Mivel ti börtönben voltatok, a gyanú árnyékaelúszott a fejetek fölül.– Ez szép volt!– Steve!– Mi van?– Több tiszteletet Elesztrielnek!

Steve ezek után csendben maradt. Főnix Edvirhez és Elesztrielhez fordult. A tündék lakrészébenvoltak, sok virág és kevés bútordarab között. Itt valahogy nem illett hosszan ellenkezni. A tündék aföldön ültek, mellettük Főnix. Csak Steve állt.– Mi az, hogy majdnem megölték a hercegnőt? Elkapták a tettest?– Megölték a tettest – javította ki Elesztriel. – Lucius, a király tárnokmestere rajtakapta.– Az, aki a díszvacsorán pár napja a köszöntőt mondta? – szólt közbe Steve.Edvir végiggondolta. – Az.– Mit keresett a hercegnőnél? Nekem ez a Lucius gyanús.– A tárnokmester minden kétségen fölül áll. Szerencsére épp arra járt. Hangokat hallott, belépetta hercegnő lakrészébe, és megpillantotta a merénylőt. Kicsavarta a kezéből a tőrt, és leszúrta vele.– Hősies jellem.– Steve!– Tudom. Több tiszteletet. – Steve feltartotta a kezét. – Nem tehetek róla, ha ideges vagyok. Eznekem sok… Elnézést. És most mi a terv? Nem dobnak ki bennünket a palotából, ugye? Én örülnékneki.– Mi mehetnénk, de Deff egyre kevésbé akar.– Deff nem akar? Megmondta, miért?– Szerinte meg kell védeni a királyt és a hercegnőt.– Nem úgy tűnt, mintha olyan jó viszonyban lenne a királlyal.– A látszat néha csal, Steve.– No, ha ennyire tud csalni, menjen el Texas Holdemet játszani!Főnix a fejét csóválta.– Ezt nem hiszem el… Steve leguggolt melléjük.– Nézzétek, én szívesen elmennék Mordovból, mivel már nem sok van ebből az éjszakámból.Otthon hamarosan felébredek. Ha nem mentek el, legközelebb is ide álmodom magam, és annaknem örülnék. Ezért mondom most el, ha netán szavaznátok róla, hogy menni vagy maradni, én százszázalékig a távozás mellett rakom le a voksomat.Értetlenül néztek vissza rá.– Most mi van? – kérdezte Steve megütközve.– Mondatod végén a szavak felét nem értettem – közölte mosolyogva Elesztriel.– Ha akarjuk, ha nem, ide vagyunk kötve – mondta halkan Főnix. – Kicsit fogd vissza magad, ésfogadd el a dolgokat!– Itt is rendre akarnak nevelni! – Steve felállt. – Most jön az, hogy egy nagy gyerek vagyok.– Ebben van valami. – Elesztriel is felállt. – Ki mondta ezt neked?– A barátnőm. Otthon… Ébren.– Jók a meglátásai. Steve dühös volt.– Egyszer majd felnövök.– Csak fegyelmet kellene tanulnod – mondta Edvir, és ő is felállt. Főnix kényelmetlenül éreztemagát, így követte a tündék példáját. – Ha gondolod, megtanítalak fegyvert forgatni.– Micsoda?

– Deff tanította a barátodat, én megtanítalak téged. Steve elgondolkodott a dolgon. Megtanulnakarddal bánni.Nem tűnt lehetetlen feladatnak. Egyrészt elütik az időt, amíg itt vannak, másrészt, ha úgy hozza asors, meg tudja védeni magát ebben a világban. Ez sem utolsó szempont.És persze zavarná az egóját, ha Főnix tudna bánni a karddal, ő viszont nem.– Benne vagyok – mondta. – Mikor vehetem az első leckét?– Akár most is. – Hol?– Az udvaron van egy kitűnő gyakorlóterep.– Rendben. Már csak kardot kell szerezni. Edvir elmosolyodott.– Mordovban azt nem lesz nehéz.Ám nem jutottak el a gyakorlótérig, mert kivágódott az ajtó, és Khealnor lépett be. Az őrzőláttára Stevenek megint vörös lett a feje, ám Khealnor ügyet sem vetett rá.– A király hívat benneteket! – mondta. – Kövessetek!Eronis király az előző napi gyengélkedés után rendbe jött, s a trónján ült, vastag palástban,felékszerezve, koronával a fején. Egyenesen, ahogy egy uralkodó ül. Tekintete komor és ünnepélyesvolt.Mire a két álmodó a tündékkel együtt odaért, már Deff lovag is ott volt, a király előtt térdelt.– Erre mivel vette rá Deffet? – kérdezte Steve halkan Főnixet.– Fogd már be!– Gyertek közelebb, álmodók! – mondta a király. Mögötte most csupán két tünde bölcs, Aramirés Lincas állt. Senki más.Edvir és Elesztriel a lovag egyik oldalára térdelt le, Steve és Főnix a másik oldalra. Steve arragondolt, milyen jól belejöttek az udvari protokollba.Aztán megpillantotta a vastag takaróval letakart testet a király lábánál.– Ma hajnalban egy katonám meg akarta ölni a lányomat – mondta a király, s intésére egy szolgalehúzta a takarót a testről. Fehérbe öltözött katona feküdt ott, a fehér lepedőt, amit maga köré tekert,vastagon eláztatta a vér. A halál szaga csapta meg a jelenlévők orrát. Édes, tömény bűz, amit adöglegyek annyira kedvelnek.Főnix oldalra fordította tekintetét. Nem bírta a szagot.– Hallottuk, felség – felelte Edvir. – Örömmel látjuk, hogy meghiúsították gonosz tervét.– Ő csak a kéz – mondta a király. – A kezet vágtuk le, de ki tudja, még hány kéz van! A fej nemkerült meg.Steve megnézte a fakó arcú katonát. Semmiben sem különbözött azoktól, akiket eddig látott apalota falain innen és túl. Legfeljebb annyiban, hogy szemernyi élet sem volt benne.– Elnyerte méltó büntetését – mondta a király, és ő is a halottat nézte. – Bár ennél sokkalfájdalmasabb halált érdemelt volna. Az éj leple alatt tőrt emelni lányomra… Ilyen még nem volt.Első indulatomban négy részre vágatva ki akartam tetetni Mordov főbb pontjaira, ahogy azt akalózok teszik… Ám bölcseim lebeszéltek róla.– Jól tették – morogta Deff.– Igen. Ha a király elgyengülne, a bölcsek egyenesben tartják. De ezért vannak hű lovagjaim is,nemde?

– Uram!… – Elesztriel szólt közbe gyorsan. – Miben segíthetnénk Mordova királyát?A király megnedvesítette az ajkát. Volt valami szokatlan az uralkodó viselkedésében.– A lányom veszélyben van – mondta Eronis. – Aki ezt a katonát felbérelte a gyilkosságra, azmást is felbérelhet. Ha őröket állíttatok Meldiana szobája elé, megtalálja a módját, hogy kicselezzeőket. Ha ölni akar, hát ölni fog.– De miért?– Nem érdekes, hogy miért. – A király nem hagyta a tünde nőnek végigmondani kérdését. – Aszándék a fontos. És bebizonyosodott, hogy a szándék megvan.A király felállt a trónról.– Aramir és Lincas arról győzködött, hogy ti tudtok segíteni Meldianán. Deff lovag… – Eronismegakadt. – Deff lovag is vállalta a szolgálatot, ami nagy örömömre és… megelégedésemreszolgált.– Ami csak erőnkből és tehetségünkből telik, azt megtesszük – mondta fejet hajtva Edvir.– Erre számítok. – A király visszaült trónjára. Hangja megkeményedett. – Én gyenge vagyok, svalahol összeesküvést szőnek ellenem. Scoron halott, a lányom majdnem meghalt. A hercegnő apalota falai között nincs biztonságban. El kell vinni innen…– Hová?– Nem akarok tudni róla. Azt akarom, hogy senki se tudjon róla. Rátok bízom. A legbecsesebbékemet, az ország és a világ jövendőjének kulcsát.Deff szólalt meg, mély hangja betöltötte a termet.– Biztosítottam Eronis királyt, hogy tudok egy helyet, ahol elrejthetem a lányát. Ott senki nemférhet a közelébe, senki nem árthat neki. Sem gyilkosok, sem Karmen.– Így igaz – bólintott Eronis. – Nem csupán az ármány elől kell elmenekítenetek, de Karmennelszemben is védenetek kell. A feladat nem könnyű. Vállaljátok?– Igen, felség. – Edvir és Elesztriel egyszerre válaszolt. Deff oldalra nézett, Főnix és Steve felé.– Igen, felség – mondta a két álmodó is szinte azonnal.– Hm – mordult fel Eronis. – Azt nem tudom, velük mi legyen – intett Steve és Főnix felé. –Tanácsadóim szerint veszélyesek. Börtönbe kellene zárni őket.Főnix meglepve nézett fel. Stevenek az álla is leesett.– Nem hiszem, hogy ez bölcs dolog volna, felség – mondta Edvir.– Azonkívül felesleges is – szólt közbe Steve.– Le is fejeztethetem őket, állítólag egy életük így is marad – morogta a király.– Felség! – hördült fel Deff.– Ugyan sokat beszélnek, és néha furcsák, de ártalmatlanok – folytatta zavartalanul a tünde. –Ugyanakkor mellettünk ébrednek fel. Deff lovag és én vagyunk nekik a kapcsolódási pont ehhez avilághoz.– Nincs valamilyen mágikus technika, amivel ezt megakadályozhatnánk?– Nem tudunk róla – vette át a szót Deff –, de szükségtelen is, felség. Ők nem lehetnek a fej,nézzen csak rájuk!A király megnézte a két álmodót. Alaposan, leplezetlenül. S habár Stevenek nagyon nem tetszettDeff lekicsinylő megjegyzése, most jobbnak látta, ha nem szólal meg.

– Igazad van, nem lehetnek… – jelentette ki végül a király. – Menjenek hát veletek! Ti pedigtegyétek a dolgotokat!Kifelé menet Főnix odafordult a tündékhez.– Az elől a Karmen elől kellene elmenekítenünk a király lányát, akit a világ legnagyobbmágusának neveztél? – kérdezte hitetlenkedve.– Igen – bólintott Elesztriel.– Értem. Szerencse, hogy nekem két életem van. Deff Steve vállára tette hatalmas tenyerét.– Néha az is kevés, barátom. Létezik az a feladat, amikor két élet sem elég.Az ajtó becsukódott mögöttük.

Tizenhetedik fejezetGoran a hajnali zűrzavarra ébredt,a vastag falakon és ajtókon át is beszűrődött némi zaj afolyosóról. Gyorsan magára kapott pár ruhadarabot, és kinyitotta az ajtót. Nem akart kimenni, csakaz ott álló őröktől akarta megkérdezni, mi történt. Ám alig lépett előre, mindjárt két kardszegeződött a mellkasának.Ezen még a revenzai lovag is megdöbbent. Az elmúlt éjszakákat kivétel nélkül a szobájábantöltötte, őrizet mellett, illetve napközben is csak két őr kíséretében közlekedhetett a palotában, ámfegyvert eddig a pillanatig nem szegeztek neki. Vendéglátója és leendő apósa, a mordovai uralkodótisztességes bánásmódban részesítette. Goran tudta, hogy sokan úgy vélik, köze van Scoronmeggyilkolásához, ezért kapott őrizetet, a hivatalos verzió szerint persze azért kapta, nehogy az őélete is veszélybe kerüljön.Különös módon kezelték az itteniek a gyilkosságot. Goran úgy látta, nem tudnak mit kezdenivele. Bezzeg Revenzában mindennaposak voltak a merényletek, és nem okozott ekkora problémátfeldolgozni őket. Igaz, még ha tudták is, ki követte el, sokszor akkor sem tettek semmit. Akinekhatalma van, annak jogában áll bárkibe beledöfni a tőrét.Habár ez fordítva is igaz volt, tőrrel akár hatalmat is lehetett szerezni. Tőrrel, méreggel, de egydarab széklábbal is.Goran ezekben a napokban úgy látta, Mordova nem természetes szerveződés. Ahol egygyilkosság ekkora gondot okoz, az nem életre való szervezet. Ám ezt a véleményét nem osztottameg senkivel. Bízott benne, hogy pár nap elteltével alábbhagy a zavarodottság a palotában, s őtelengedik.Meldiana örült annak, hogy vőlegénye a körülmények ellenére is itt van, de azért szóvá tetteapjának, hogy a gyanú, amit ellene táplálnak, igazságtalan, s hogy nem illő itt tartóztatni arevenzait. Goran csak remélhette, hogy leendő apósa végül engedni fog lánya unszolásának.Most azonban ott állt az ajtóban, és két kard csiklandozta bőrét. A helyzet nem javult, haneminkább romlott.– Mi történt itt? – kérdezte az őröktől, majd mivel azok nem válaszoltak, sokkal fenyegetőbbenés hangosabban tette fel a kérdést. – Mi történt?Nem számított, hogy nincs a kezében kard, fellépése és címe elbizonytalanította az őröket.Pengéjük ugyan meg se rezzent, viszont válaszoltak.– Ismét megkíséreltek egy merényletet a palotában.– Kit öltek meg?– Senkit. A gyilkos veszett oda…– Kit akart megölni?A két őr egymásra pillantott, és Goran gyomrában hirtelen csomóba ugrott a rossz érzés.– Kit? – üvöltött rá az őrökre.– Meldiana hercegnőt.Goran egy hosszú pillanatig csak állt, majd kezével elütötte a kardokat mellkasa elől, s előrébblépett. Ki akart rohanni a folyosóra, el az őrök mellett, de azok résen voltak. A közelebb állóutánanyúlt, és elkapta a lovag ingét, ezzel pillanatnyi megtorpanásra kényszerítve. A másik őr ekkorkét kézzel lefogta a revenzait.Goran küzdött és lerázta magáról a katonákat, de a folyosón feltűnt még kettő, s társaik

segítségére siettek. Goran hangosan üvöltött, öklével számos sebet ejtett, de hiába, négyen végüllefogták, és behajították a szobába.Az ajtó rácsapódott.Goran az öklével verte.A zárban megfordult a kulcs. Fogoly volt.Veras nyugtalanul aludt. Álmában arctalan idegenekkel harcolt. Nem volt sisakjuk, a fejük mégisfémesen csillogott, néhol Domer vonásaival, néhol Luciuséval, néhol pedig ismeretlenekével. Afiatal herceg sokszor felriadt, de minduntalan visszaálmodta magát a küzdelembe, amelyet sokannéztek oldalról, akár egy lovagi tornát. Ám nem látta a tömeget, nem is hallotta, csak érezte.Zaklatottan riadt fel a reggeli harangszóra, és észrevette, hogy éjszaka lerúgta magáról a takarót.Vékony pléd alatt aludt, kemény kereveten, hogy szokja a nélkülözéseket. Ez a kívánsága párhónapja fogalmazódott meg benne, apja pedig Domer tanácsára hagyta, hadd sanyargassa magát.– Nem árt, ha a fekvéstől is kicsit keményednek az izmai és a csontozata – mondogatta a bátyja.Veras ébredés után a kemény lovagi iskolák szokásait igyekezett követni, durva zsákdarabbalkeményen végigdörzsölte a testét, majd hideg vízben megmosakodott. Nem hagyta, hogyfelöltöztessék, maga öltözött fel teljesen egyedül. Ezeket a szokásokat csak napokkal ezelőtt vettefel, bár már évek óta elképzelte, hogy egyszer ezek szerint fog élni. Az utolsó lökést az adta, hogyDomer rajtakapta Meldiana szobájában.Ezen a reggelen övébe egy tőrt dugott. Nem gyakran tette ezt, és nem tudta volna megmondani,most miért teszi. Talán az álma zavarta, vagy megérzett valamit az éjjel történtekből.Kilépett a folyosóra, s éppen akkor haladt el előtte az őrjárat. Furcsán néztek rá, de nem törődöttvelük. Elindult az étkezőbe, hogy apjával és testvéreivel együtt megreggelizzék. Meglepetéséreazonban az étkező üres volt. Az étkek ott voltak, ám az asztal mellett a székek üresen álltak. Veras aterembe lépve csak a szolgákat találta ott, akik tétován ácsorogtak az oszlopok tövében. Odafordultaz étekszolgálók vezetőjéhez.– Apám a szobájába kérette a reggelijét?– Nem – mondta kínlódva az ötvenes évei közepén járó férfi. A herceg arckifejezéséből rájött,hogy az ifjú mit sem tud az éjszakai eseményekről, és az étekszolgálók vezetője nagyon nemszerette volna, ha neki kell közölnie a hírt. – Királyunk ma nem reggelizett.Veras az asztal felé intett.– És bátyáim? Domer és Chassin hercegek?– Ők… sem.A fiú összevonta ajkát.– Miért?Az étekszolgálók vezetője kereste a szavakat. Homlokáról izzadtságcsepp gördült alá.– Az éjszakai… sajnálatos események miatt.– Miféle események? – Veras izgatott és dühös lett.– A merénylet.

– Micsoda?!– Meldiana hercegnőt megtámadták…Az utolsó szót már nem is hallotta, a hercegnő nevének említésére Veras azonnal az ajtó feléiramodott, és Meldiana lakrésze felé rohant. A trónterem ajtaja azonban ekkor kivágódott, éstucatnyi katona özönlött ki rajta. Hatan egy lepedőbe tekert testet cipeltek. Veras ezt megpillantvaúgy elgyengült, hogy azonmód térdre esett.– Ne… – nyögte kétségbeesetten. Arcából kifutott a vér. A katonák mögött Domer jött, aki öccsétmeglátva rögtön mellé lépett.– Állj fel! – sziszegte.– Meldiana…– Nem ő az. – Domer minden mozdulatából erő és düh sütött. – Nézd meg! Ez a gyilkosa lettvolna…Szabad kezével fellebbentette a leplet a holttest arcáról. Veras ekkor a könnyfátyolon át isfelismerte a katonát, akivel Lucius előző nap beszélt a kapunál.Goran felragadott egy nehéz faszéket, és addig verte a földhöz meg a falhoz, amíg darabjairanem tört. Kint az őrök azt hitték, hogy dühöng. Pedig hideg fejjel tette mindezt.Ezek után villámgyorsan felhasogatta az ablakok egyikét takaró súlyos függönyt, ésösszecsomózva hevenyészett kötelet csinált belőle. A végére rákötözte a szék egy keresztrúdját,majd az ablakba felállva a bástya magasára dobta azt. Kipróbálta, jól tart, majd félelem nélkülnehezedett rá, kilendülve a fal oldalára. Két emeletet mászott le, hogy a végén leugorjon a kertbe.Még így is magasról esett le, és elhasalt. Ám nem törődve a bokájába nyilalló fájdalommal,felpattant, és tovább szaladt. Ismerte a mordovi palota minden zegét-zugát. Sok időt töltött itt, és arevenzai szokások működtek, bejárt minden folyosót, és alaposan megjegyezte a legeldugottabbsarkot is. Jobban ismerte a járást, mint sokan mások, akik évek óta itt éltek.A legrövidebb útvonalat választotta, ami Meldiana lakrészéhez vitte, mert úgy ítélte meg, arövidebb út kevesebb veszélyt rejt. Ám már a palota belseje felé vezető ajtó mögött belebotlott kétjárőrbe, akik rögtön a kardjuk után nyúltak, amint felismerték. Goran habozás nélkül rájuk rontott,vitte a lendület, s egyiküket rögtön homlokon is találta súlyos öklével úgy, hogy amaz elvesztetteeszméletét. A másikat könnyű volt a földre vinni és egy erős mozdulattal szintén elhallgattatni.Goran elvette a katona kardját, és a csupasz pengével a kezében rohant tovább. A palota belsőrészében már óvatosabb volt, ha kellett, elbújt. Nem az volt a célja, hogy öljön, sőt egyáltalán nemakart ölni. Csak a hercegnőhöz akart eljutni. Látni akarta, átölelni és mellette lenni.Hiszen jegyesek voltak.Szerette.

Veras torkában dobogó szívvel állt fel, és nézte, amint a katonák elvonulnak a holttesttel. Domeris velük ment, s otthagyta őt kétségek között, kavargó gondolatokkal, kiüresedő lélekkel. Verasrögtön tudta, hogy Lucius bérelte fel a katonát. Csak a tárnokmester keze lehet a dologban. De nemmondta ki, nem kiáltott a bátyja után. Csak állt a folyosó közepén, s keze a tőr markolatára tévedt.Megszorította az arannyal bevont csontnyelet, és érezte, hogy feladata van. Ezt neki kell elintéznie.O az, aki tartozik ennyivel a hercegnőnek. Tartozik ennyivel annak, akit az életénél is jobban szeret.Nekiindult a folyosónak. Először lassan, majd egyre gyorsabban és határozottabban. Homlokamögött lüktettek az erek, s minden inában reszketett. Lovagi kötelessége színvallásra kényszeríteniLuciust. Ha pedig nem vall színt, akkor megölni is joga lesz. Veras nem tizennégy éves fiúnakérezte magát ezekben a percekben, hanem igazi férfinak. Igazi lovagnak.A tárnokmester lakrésze felé vette az irányt, a nyugati szárny második emeletére. Nem látott snem hallott. Ha kérdezik, képtelen lett volna megmondani, kik mellett ment el, de azt sem tudta,hogy egyáltalán elment bárki mellett is. A falak futásán kívül csak a célt látta maga előtt.Amikor azonban Lucius lakosztályához ért, s belépett a tárnokmester fogadótermébe, senkit semtalált ott. Végigrobogott az egybefüggő termeken, de mind üres volt. Dühében még az ágy alá s akandalló kéményébe is benézett. Mindeközben elszántsága és mérge egyre nőtt. A tehetetlenség és afájdalom, hogy szerelmét megtámadták, teljesen elvette a józan eszét.Veras kivonta tőrét, és kirohant a folyosóra. Futott, amerre Luciust sejtette, Meldiana és ahercegnők folyosórésze felé. Ekkor Goranba ütközött.Az ütközés erejétől mindketten oldalra perdültek, de egy félkörívvel rögtön egymás feléfordultak. Goran kezében kard volt, Veraséban tőr.A fiú és a férfi egy hosszú pillanatig méregették egymást. Gorannak Veras nem lett volnaellenfél, a revenzai tehát leeresztette a kardot. Veras nem gondolkodott, a riválisa állt előtte, az, akittalán a legjobban gyűlölt a világon… Nem, futott át a herceg fején, a másodjára legjobban gyűlöltember… akit azonban tisztelni is tud. Az első hely azonban Luciusé.– A tárnokmestert keresem – vakkantotta Veras.– Nem láttam – felelte Goran.A herceg nem törődött vele többet. Fontosabb dolga volt.A folyosó következő elágazásánál jutott eszébe, hogy ha ő öli meg a merénylő felbujtóját, azzalbizonyítja szerelmét Meldianának. És talán akkor a hercegnő meglátja őt is… úgy, mint egy férfit.Talán akkor még a revenzait is le tudja győzni.Veras a lépcsőházban felfelé tekintve pillantotta meg Lucius alakját. A tárnokmester egyvillanásnyi időre tűnt csak fel, de ez is elég volt az ifjú hercegnek. Veras éppen egy kifényesítettpáncélzat mellett állt, és megakadt tekintete annak fegyverén. Az övébe dugta tőrét, és a fémkatonakezéből kiragadta a kardot, majd a lépcsőfokokat hármasával szedve rohant föl két emeletet.Mögötte a támasztékát vesztett páncél nagy csörömpöléssel dőlt össze.Gyorsabb volt, mint a tárnokmester, így hamar utolérte azt. Ám túl hangos volt, zihált, és lépéseiis súlyos visszhangot vertek a palota márványpadlóján, így Lucius visszafordult. Elég volt egypillantást vetnie a fiúra, annak vörös és izzadt arcára, sötét tekintetére és a kardra a kezében. Atárnokmester máris tudta, mi következik.Körbenézett, mit tehetne, s balról megpillantott egy ajtót, ami üres szobákra nyílott. Ugrott azajtó felé, és tolta befelé, amikor Veras rárontott. A fiú felemelte a kardot, ami azonban elakadt azajtókeretben, ugyanakkor Lucius a herceg keze után nyúlt, s magával rántotta.Mindketten beestek a szobába.Veras elzuhant, és Luciusnak még volt annyi lélekjelenléte, hogy becsapja az ajtót kettejükmögött.

A termet vendégek számára rendezték be, a díszborítású falak előtt két szófa és kényelmes,vastagon párnázott, faragott lábú karosszékek álltak. Három kristályasztalt fogtak közre, ésembernyi magas gyertyatartók meredeztek körülöttük.Veras a szőnyegre zuhant, nem nagyon ütötte meg magát. Azonnal a hátára fordult, és a kardhegyét Lucius felé emelte.– Te… te voltál… – hörögte.– Nem – felelte Lucius. – Nem én voltam.– Hazudsz!A karddal felállni azonban nem volt olyan egyszerű. Verasnak a karjára kellett támaszkodnia, ésLucius ezt a helyzetet használta ki. Amikor a fiú védtelen volt, mert a súlyos kardot nem tudta olyankönnyedén kezelni, akkor a tárnokmester kirúgta kezéből a pengét, és a mellkasára zuhant.Leszorította a herceget, és két kezével lefogta két karját.– Megöllek – sziszegte Veras, és küzdött, ahogy tudott. De a férfi erősebb volt nála.– Nem tudsz semmit – hajolt közelebb Lucius. – Ne avatkozz bele!– Megöllek, és mindenki megtudja! – Veras hangjából olyan gyűlölet sütött, hogy még Luciushátán is végigfutott a hideg. – Szétkiabálom… Lucius a gyilkos…– Hallgass!A fiú felemelte a hangját.– Lucius a gyilkos! Lucius a…A tárnokmester a herceg torkára tette a kezét, és elfojtotta a vádló szavakat. A szorításba harag ésfélelem vegyült, s e kettő megerősítette Lucius ujjait.– Ne kiabálj!… – suttogta átszellemülten Lucius. – Ez Mordova érdeke…Veras nem válaszolt, és Luciust öröm öntötte el. Nincs vád, nincs rettegés, van még remény.Mordova nem bukhat el az ő tévedésén, az ő ügyetlenségén. Hiszen ő csak az országért tette. Veraspedig el akarja kiabálni. Nem kiabálhatja el, meg kell győznie a fiút, hogy ne beszéljen!– Nem kiabálhatsz… Hallgass! – hörögte Lucius.A tárnokmester lihegett, bámulta a hercegi ifjú kimeredő tekintetét, vörös arcát, nyíló száját,remegő nyelvét.– Hallgass!Szorította a fiú torkát, és azon gondolkodott, mivel érveljen. Lovagi kötelességgel?… Egészenaddig ezen töprengett, amíg rá nem jött, hogy már csupán egy élettelen testet tart a kezei között.Veras meghalt.Megölte.Eronis király legkisebb fia meghalt. Lucius döbbenten tápászkodott fel, és tekintete Verasról asaját kezére tévedt. Megölte a herceget.Megölte a herceget! Ez nem maradhat büntetlenül.– Nem volt más választásod – suttogta maga elé. – Nem tehettél mást.A kabát ingujjába megtörölte homlokát. Elhátrált a holttesttől. Most minden rosszabb… Jótakart, mégis minden rosszabb lett.Nyugalom, intette magát. Senki sem tud róla. Még minden megmenthető.Lerogyott a legközelebbi szófára, és megpróbálta átgondolni a helyzetet. Senki sem látta őket, s

ha valaki tudta is, hogy a fiú őt keresi, majd azt mondja, nem találta meg. De miért is kereste? Hátmert tudta, ki a felbujtó. De miért nem az apjának mondta el? Mert… Mert… Luciuselbizonytalanodott. Miért is?Mert a király gyengélkedik, és a fiú tekintettel volt erre.Jó lesz, biztatta magát Lucius, majd a következő gondolata az volt, mi lesz, ha Eronis királymágikus úton akarja kideríteni, ki volt Veras gyilkosa.Vér nincs, állapította meg Lucius. Annak megidézése nem működik… Viszont Veras látta őt. Afiú halott tekintetéből a két mágus bármelyike könnyedén felidézheti a gyilkos arcát.Ezt nem hagyhatja!Lucius sokat tanult Scorontól. Ismerte a mágikus praktikákat. A szemeken kívül másvalami isárulója lehet. Volt valahol Scoronnál egy olyan por, amely az eseményeket elfedi a tekintetek elől,mint a köd. Azért majd el kell mennie. Előbb azonban még valamit meg kell tennie.Azok a tekintetek…Letérdelt a fiú mellé, és kihúzta a tőrét az övéből. Azután kivájta a szemeket.Ha a halott tekintetek árulói lehetnek, úgy el kell tüntetnie őket.

Tizennyolcadik fejezetAz éjszaka sem volt csendes, de a délelőtt még őrültebb, gondolta Steve a folyosón rohanókatonák láttán.– Valami történt – jegyezte meg mellette Edvir gondterhelt hangon.– A merénylet Meldiana ellen…– Nem. Ez más. – Edvir megálljt parancsolt a többieknek és fülelt. – Megint történt valami.– Akkor derítsük ki! – morogta Deff.– Ha rossz hír, úgyis elér minket. – Ez Főnix véleménye volt. A spanyolnak feltűnően nem voltjó kedve.– Megöltek valakit… – mondta Edvir. – Valahol azt kiabálják…– Megint?– Megölték… – A tünde döbbenten fordult feléjük. – Nem…– Mondd már! – lett türelmetlen hirtelen Deff. Ismerte barátját, tudta, hogy valami rossz hírnekkell következnie. Edvir ritkán mutatta ki érzelmeit.– Ha jól hallom… Megölték… megölték a király fiát. Verast.– Az istenit! – Deff száján csúszott kis a szentségtörő mondat. – Az nem lehet.– És… és… – Edvir mást is hallott. – A revenzai Goran a gyilkos.– És akkor most mi?… – kezdte Főnix is döbbenten, de nem tudta befejezni. Hirtelen eltűntmellőlük.– Már ennyi az idő? – kérdezte Steve, aztán belegondolt a helyzetbe. – Azt hiszem, én se tehetekjobbat, mint hogy felébredek.Ő azonban még négy órán keresztül itt volt, így tanúja lehetett annak, amint Goran lovagotelhurcolják Meldiana hercegnő mellől, és börtönbe vetik. A hercegnő dühöngött, megsebesítettnéhány katonát, mire lefogták. Goran megpróbálta megnyugtatni, amíg őt is el nem vonszolták.Abba a cellába, ahol korábban az álmodók voltak.Főnix felült az ágyon. Nem kellett neki se kávé, se semmi, a szíve őrülten vert. Az álmosságrögtön elszállt a szeméről, de talán nem is volt ott ezen a reggelen. Egyáltalán nem volt ott.Hiszen Főnix sem itt volt még, hanem abban a másik világban. Az álmában.Úgy esett ki az ágyból, mint aki nem tudja a járást a lakásában. Kibotorkált a konyhába, majd afürdőbe és vissza a szobába. Egy lány feküdt előtte az ágyban. Főnix hirtelen nem tudta, ki az.Violeta… Aztán meglátta az ablakon beözönlő fényt, és elindult arrafelé.Az erkélyen Barcelonát, az autókat, az embereket látva tisztult ki az agya.A korlátra támaszkodott, és mélyeket lélegzett.Túlságosan ott vagy, Joshua, mondta önmagának. Ebbe bele lehet bolondulni! Lélegezz!Lélegezz!Egyszerűen nem bírta ennek a világnak a mindennapjait feldolgozni…Valahogy újból el kellene aludni, gondolta, holott pontosan tudta, ha meg is tehetné, odaát akkor

sem tudna úrrá lenni az eseményeken. Csak sodródna az árral. Ám ennek ellenére érezte, hogyvissza kellene mennie.A szobában átgondolta a dolgokat. Közben megnyugodott, bár mehetnéke volt…Összecsomagolt a táskájába. Edzőcipőt tett be, pólót, nadrágot, tusfürdőt, sampont. El kell mennieegy kicsit edzeni. Az megnyugtatja. Levezeti a feszültségét.Úgy osont ki a saját lakásából, mint egy tolvaj. Nem akart beszélni senkivel, és legkevésbéVioletával. Most nem viselné el a lány felszínességét.Steve Réka mellett ébredt, és úgy érezte magát, mintha másnapos lenne. Feküdt az ágyban, ésmegpróbálta felidézni az előző estét, ami most másfél nap (és milyen nap!) távolságban volt tőle.Ivott előző este? Nem, adta meg magának percek elteltével a választ. Akkor meg mi a szarért érzimagát olyan fáradtnak?Kiment zuhanyozni. Mire végzett, már Réka is felkelt, és reggelit készített, tojás illata töltötte bea lakást.A reggeli tükörtojás volt pirítóssal, vaj és tea. Steve egy szelet sajtot ráterített a forró tojásra.Réka mindkettejüknek megkente a pirítóst, és lapos pillantásokat vetett a szótlan Steve-re. Merőbenszokatlan volt az, hogy a férfi nem beszél, de Réka nem kérdezte meg, mi a baja. Ismerte annyira,hogy tudja, Steve úgyse mondana semmit.– Sorozatfüggő vagyok – jelentette ki hirtelen Steve. Csak úgy kimondta, amire gondolt. Perszeaz álomvilág járt a fejében s az, hogy most rögtön vissza akar oda térni, de Réka félreértette.– Ez bánt?– Aha. Azt hiszem.– Mit néztél az éjjel?Steve megpróbált valami hihetőt hazudni.– Letöltöttem a netről valami misztikus krimisorozatot – felelte. – John Doe a címe. De csak egyévadot csináltak belőle, pedig rohadt jó volt… Nem tudom, miért csinálják ezt. Mármint hogyéppen akkor fejezik be, amikor a legizgalmasabb. .. Majdnem megütött a guta a végén.– Neked mennyi bajod van! – nevetett Réka. – De szeretnék cserélni veled!– Igen? – Steve komolyan nézett rá. – Ezt nem hiszem el.– Ne is! – bólintott Réka. – Jól hangzik, de nem igaz. Steve kedvetlenül ette meg a tojást. Amásodik pirítósra már vajat sem kért.– Mit tervezel mára? – oldotta volna a hangulatot Réka.– Fogalmam sincs. Valami kimerítőt. Szeretnék este minél előbb ágyba bújni.– Szabadnapom van. Kimeríthetsz…Réka megint nevetett. Steve értetlenül nézett rá.– Hogy gondolod?– Ne légy már ilyen… értetlen!– Ja! Úgy. – Steve illedelmesen elmosolyodott. – Menjünk moziba – ajánlotta.

– Délelőtt?– Miért ne? Beülünk valamit megnézni, valami könnyűt, felejthetőt. Aztán kajálnánk egyétteremben, és utána feljövünk. Szeretkezünk nyolcig, aztán alszunk egy nagyot.– Éjfélt akartál mondani.– Mindegy.– Ennyi nap elteltével lehetnél kicsit elragadtatottabb is – nyűgösködött Réka kedvesen.Steve megint zavarba jött. A lány arcát fürkészte, mit tudhat az álomvilágról.– Mennyi nap?– Hát, míg Brüsszelben voltam.– Brüsszel. Ki is ment a fejemből. Réka elkomorodott.– Halló! Hol jársz? Steve megrázta a fejét.– Fogalmam sincs – mondta komolyan. – Akkor mozi?– Nekem jó. Ki választ filmet? – Te.– Akkor kiváltképp jó… Romantikus?– A legjobb. – Réka mereven bámulta őt. Steve zavarba jött. – Most mi van?– Ebéd után bemehetnénk a körzeti dokihoz, mert nyilván beteg vagy.A férfi mosolyt erőltetett az arcára.– Jó ez a tojás – mondta, és egy friss kenyér darabbal kitörölte a tányért.Réka csak bólintott, és meglepődve nézte, ahogy a férfi reggeli után csendesen elmosogat.Főnix addig és olyan súlyokkal nyomta, ameddig csak bírta. Aztán egy félóráig állt a zuhanyalatt, a végén már többen is megkérdezték, jól van. Mindenkinek azt felelte, kutya baja, csak úgyérzi, sok edzést kihagyott.– Tegnapelőtt voltál itt, haver – röhögött rajta Alfonso.Csakugyan? – kérdezte Főnix. Nem emlékezett rá. Alfonso furcsán nézett pár pillanatig, majdkiment az öltözőbe.Főnixnek az járt a fejében, jó volna tudni, kicsoda valójában Steve. Fel kellene venni vele akapcsolatot, megkérdezni, mi történt, miután ő felébredt. Hogy tudja, mire számítson legközelebb.Mégsem a bizonytalanság volt a legrosszabb, hanem ez a kettősség. Nyugodt napokon csak kicsitvolt zavaró, és meg lehetett szokni. Most azonban, amikor Mordovban minden a feje tetejére állt,képtelenség volt itt bekapcsolni a tévét, és leülni elé, vagy felszállni a metróra, esetleg bemenni egyáruházba fagyasztott pizzáért.Hazaballagott és arra gondolt, azt fogja tenni, amit általában szokott, amikor a feszültségszétveti. Ilyenkor bevette magát a legvilágosabb szobába, ahol vásznai és a színek harmóniájafogadta, s nekiállt dolgozni. A munka lefoglalta, olyankor csak a képre koncentrált. Ha nemszámítógépen dolgozott, hanem vászonra, akkor ez még inkább így volt. A lépcsőházban már azt istudta, milyen zenét hallgatna aznap, berakja az Overseer-albumot, feltekeri a hangerőt, aztán rajta!

– Szia – fogadta az ajtóban Violeta. Meghallotta, ahogy Főnix a zárban matat a kulcsával, éselébe jött. Ahogy Főnix belépett a lakásba, átölelte. – Kellemesen elfáradtál?– Eléggé – felelte szűkszavúan Főnix. Ledobta a táskát a fal mellé, a padlóra.– Most akartam leugrani a Renault-val ebédért. Eljössz?– Dolgozni akarok. Most már van munkám, tudod… És vannak határidők.– Rendben… Akkor hozok valamit. Mit kérsz?– Bármit.– Jó… majd nézek valamit a mikroba. Pizza vagy tortilla megfelel?– Tökéletesen. – Főnix kibontakozott a lány öleléséből, aztán elindult a műhely felé. – Nemvagyok éhes.– Mire elkészülsz, megéhezel.– Talán.Főnix kinyitotta a műhely ajtaját, s megcsapta a jól ismert illat. Abban a percben hirtelen úrrá lettrajta a fáradtság… és még valami. Megdermedt, s csak állt az ajtóban. A vásznak mintha tőlefüggetlen létezőkké váltak volna, idegenekké, távoliakká, érinthetetlenekké. Főnix elől eltűntek aszínek és a formák, mintha kiégették volna őket a fejéből.Violeta utána fordult.– És estére mit vegyek?Főnix lassan megfordult és az ajtófélfának dőlt.– Mi lesz este? – kérdezett vissza.– Házibuli.– Nem akarok házibulit – komorodott el a férfi. – Fáradt vagyok, kimerült, és este minél előbb leakarok feküdni.– Estére bulit szerveztem – mondta Violeta kétségbeesetten. – Nem mondhatod le!– Nem érdekel! – vont vállat Főnix. Nem akart bemenni a festmények közé, ami még inkábbzavarta, mint az esti buli. Tudata kettéhasadt, érzései összekavarodtak. Ereje elhagyta. – Eszemágában sincs elmenni sehova!– De itt lesz a buli… Nálad… Főnix megdermedt.– Itt? Szó se lehet róla. Itt nem lesz semmilyen buli. A lány elsírta magát.– Nem hiszem el! Mi van veled, Főnix? Nagyon megváltoztál.– Ezt hallgatom már egy ideje – kiabálta Főnix. – És ha megváltoztam? Nem érdekel a buli!Mondd le!– Nem tehetem – zokogta a lány.– Akkor én megyek el!Főnix döntött. Visszarohant a szobába, felkapta a táskáját, és a földre borította az edzőcuccát. Aszekrényhez lépett, bedobott pár alsónadrágot, zoknit, trikót és inget.– Mit csinálsz? – kérdezte könnyes szemmel a lány. – Főnix!…– Elmegyek.– Hova?– Nem tudom. Elmegyek egy szállodába.

Főnix berántotta a táska cipzárját, és elindult az ajtó felé. A lány utánaugrott, és elkapta a kezét.– Ne csináld ezt velem!– Ez nem rólad szól. – Főnix ingerülten rázta le magáról Violeta kezét. – Nem rólad… – Kicsitcsendesebben folytatta. – Nekem most csend kell és nyugalom.– De a vendégek… a barátaid…– Magyarázd ki valahogy! – mondta Főnix, és kilépett az ajtón.Violeta zokogva rogyott le az ágyra.

Tizenkilencedik fejezetHarod nem sokat késlekedett, miután megérkezett Mordov közelébe, nekiállt felkutatnicsapatának tagjait. Ez nem okozott különösebb gondot, Horges és emberei pontosan követték akorábban kiadott parancsokat, és a Toron nevű aprócska falu határában táboroztak le. Nem egészenláthatatlanul, de minden feltűnés nélkül, leginkább egy vándorkereskedő karavánjának nézhette őketbárki.Amikor Harod közéjük toppant, kisebb üdvrivalgással fogadták. A zsoldosok és gazemberektermészetükből kifolyólag nem szavaztak bizalmat senkinek, így amikor megpillantották vezérüket,az elveszettnek hitt aranyak súlyát látták benne.Daburon sokkal jobban elrejtőzött a hegyi emberekkel. Egy horhos oldalában lévősziklabarlangban bújtak meg, amelynek szájához két korhadt törzset húztak. Harod két emberévelkutatta át a környéket, s egy patakparton hagyott óriási lábnyom vezette nyomra. A csizma orrafolyásirányba mutatott, onnantól kezdve pedig Harod a megérzéseiben bízva haladt előre. Szimatanem csalta meg, könnyedén meglettek a hegyi emberek is.Alkonyatkor a két csapat egyesült.Horges és Daburon a sikeresen elvégzett feladat jutalmaként egygy zacskó aranyat kapottHarodtól, amit fejben már akkor elköltöttek, amikor tenyerükön megérezték a súlyát. Boldoganvigyorogtak, és elkötelezettségük nőttön nőtt vezérük iránt.– A hegyi emberekkel nem volt gond? – kérdezte Dabu-ront Harod.– Nagy melákok – ingatta a fejét Daburon. – A bátyám asszonya hat fiút nevel. Sokbanhasonlítanak hozzájuk… Csak megfelelően kellett nekik adagolni az italt, és kijátszani őket egymásellen.Harod a kezét nyújtotta.– Akkor kérem a békítőporomat.– Egyszer használnom kellett azért – vallotta be Daburon, amikor visszaadta a varázsporoszacskót –, de még maradt benne…– Menjetek vissza az emberek közé, és mondjátok el nekik, hogy hamarosan mindent megfognak tudni.Amikor leszállt az este, a goblinok, a hegyi emberek és a gír is kiülhetett a tábortűz köré,anélkül, hogy vizslató szemektől vagy távolbalátó lencséktől kellett volna tartaniuk. Harod őröketállított a tábor köré, s így meglepetés sem érhette őket. Ám ennek ellenére nem engedte, hogy nagytüzet rakjanak, éppen csak parázslott középen a fa.Harod komoran ült, míg minden embere el nem hallgatott. A goblinok a földön egy gödörbenhelyezkedtek el, ott érezték jól magukat. Barnazol a vezér háta mögött emelkedett, mint egy óriásiszobor. Az egyetlen volt, akit Harod maga mögé engedett.Harod nézte a vöröses-feketén izzó fahasábokat, amint felszínükön egygy szélfuvallatnakköszönhetően utat tör, majd visszahúzódik a tűz. A fa pattant egyet, recsegni kezdett, a kéreg alábeférkőzött valami, az égett el. A többiek tiszteletteljesen hallgattak, várták, míg Harod elunja atűznézést.– Elhamvadnak – mondta a rablóvezér halkan. – Mindegy, mekkorák voltak, mik voltak, a végénkiszáradnak, és a tűzben végzik… – Felnézett az embereire. – Férgek vagytok, akik a földbenvégzitek. Mindegy, mit csináltatok, akkor már mindegy. Addig pedig a legjobb, amit tehettek, hogygazdagodtok és éltek, ahogy tudtok… Morogva fogadták a szavait.

– Holnap elkezdünk beszivárogni Mordovba – tért rá ezek után Harod a másnapi feladatokra. –Nem egy kapun és nem egyszerre megyünk. A feladatot megkönnyíti Veras herceg halála, telelesznek az utak parasztokkal, akik a koporsóhoz vagy a sírhoz mennek. Vegyüljetek el közöttük,lehetőség szerint magányos vándor benyomását keltve. A kapuőrök ne figyeljenek fel rátok!…Csendesen ballagjatok be a városba, és a Hegyicsillag Fogadóban vagy a szomszédos fogadókvalamelyikében szálljatok meg. Nem kelthettek feltűnést, nem hangoskodhattok, nem köthettek belesenkibe! Aki ezt megteszi, annak saját kezűleg tépem ki a szívét.– Jókor jött ez a halál – jegyezte meg az a férfi, akinek Adesszában levágta a fülét, és akit a társaiazóta csak Félfülűnek hívtak.– Jókor bizony – bólintott Harod –, nem is tudjátok, menynyire. Kétszeresen is jól jött, mivelVeras herceg az áldozat…– Hol hallottad ezt? – kérdezte Daburon. – Hegyen-völgyön jöttünk át, mit sem tudunk amordovi történésekből.– Az egész ország ezt beszéli. Valaki megfojtotta, azután kivájta mindkét szemét, hogy amágusok tehetetlenek legyenek. Okos gyilkos volt, tanulni lehet tőle. Tanuljatok tőle ti is, és nekövessetek el hibát! De térjünk vissza a feladathoz!– Egy kérdésem volna – szólalt meg Mellanis. – A fogadóban is úgy kell tennünk, mintha nemismernénk egymást?– Igen. Kaptok egy helyet, ahol meghúzzátok magatokat. Most ez a fontos. Akit meglátokrészegen, azt kidobom a csapatból. Aki pofázni mer, azt pedig felzabáitatom a vaddisznókkal,miután szilánkosra vertem az arcát.Az emberek csendesen bólogattak. Harod hangjából szemernyi kétség sem sugárzott. Őmegteszi, amit ígér. Barnazol megropogtatta az ujjait.– A hegyi emberek feltűnést fognak kelteni – szólalt meg ismét Mellanis. – Hirtelen megérkeziköt hegyi melák, és nem is ismerik egymást?– A hegyi emberek és még páran Barnazol vezetésével itt maradnak, ezen a táborhelyen.– Miért is? – horkant fel a hegyiek vezetője. – Idáig eljöttünk, és nem adsz nekünk feladatot? Hanem adsz feladatot, hogy lesz fizetségünk?Harod felcsattant.– Hallgassatok, barmok! Nem azt mondtam, hogy nem lesz feladatotok, csak hogy nem jöttök bea városba. Mindenki megkapja a fizetségét. Aki bejön és aki kint marad, az is.– De a kockázat vajon ugyanakkora, amit az vállal, aki bemegy? – kérdezte egy rosszarcú alak.Valami megvillant a tűz fölött, és a közbeszóló csodálkozva nézett a mellkasára, amelyből egytőr állt ki. Nézte még egy kicsit, majd egyszerűen eldőlt.– Van még valaki, aki nem mer kockáztatni? – kérdezte Harod. – Valaki, aki úgy gondolja,különbség van bent és kint között?Senki sem jelentkezett.– Rendben van – bólintott a vezér. – Mint láthatjátok, egy csendes tábortűz mellett is könnyedénmeg lehet halni. Az élet az, ami kockázatos.Valaki felröhögött. Harod elmosolyodott. Gyilkosan és ridegen, mint egy hóhér.– Földeljétek el hajnalra azt a gyáva sakált! És ne halljak többet széthúzásról. Akik kintmaradnak, azoknak is meglesz a feladatuk. Később.Mellanis megkotorta a tüzet, és egy karvastagságú ágat tett a parázsra. Kis lángok keltek életre, shaltak el rögtön. Megint sötét lett.

– Mi lesz a feladata a bejutóknak? – kérdezte Daburon.– Amikor már mindannyian ott vagyunk, akkor körbejárok köztetek, én, egyedül, ésmegmondom, mikor és hol gyülekezzünk. A feladatunk, hogy behatoljunk a mordovi palotába.Harod még élvezte is a döbbent csendet.– A palotába? A királyi palotába?– Megvan a palota rajza, amit mindenkinek meg kell jegyeznie. Pontosan kell dolgoznunk, és ottkönnyű eltévedni. Aki képtelen eszébe vésni egy rajzot, az nem is jöhet velünk…– Nem a folyosók rendje okoz gondot, Harod – tárta szét két karját Mellanis –, hanem a mágikusrúnák, amik a palotát és a benne lakókat védik! Megölhetsz ezért a megszólalásomért, de azért azoka rúnák még ott lesznek!– Azért mentünk Barnazollal Nifinbe, hogy megszerezzünk egy kivételes varázslatot, amellyel akirályi palota összes védelmező rúnáját lefedhetjük. Semmilyen mágikus szem nem lesz képesészrevenni benneteket. Kizárólag az őrök állhatják utatokat, őket azonban le tudjátok győzni… ezértvagytok harcosok.– Ha csak embereket kell legyőzni és nem varázslatot, arra mi vagyunk a legjobbak – bólintottHorges.– Ezt várom tőletek. Velem együtt még valaki már bent lesz a várban. Megtisztítunk egyfalszakaszt, ahol felmászhattok. Ha pedig már bent vagyunk, akkor isten irgalmazzon a katonáknak!Harod csizmája sarkával belerúgott a tűzbe, mire szikraeső kelt életre, s csak úgy táncoltak arövid életű lángok. Ám a felvillanó kevés fény elég volt ahhoz, hogy megnézze és megjegyezzeemberei arcát a hír hallatán.– Miért megyünk be? – tette fel Félfülű a leglényegesebb kérdést.– Ez az a kérdés, amire nem kellene most válaszolnom, elég lenne ott és akkor. Mégis elmondomnektek, mert megérdemlitek.A csapat tagjai feszülten figyeltek. Jutalmat kapnak. Ez az a pillanat, amikor a vezértőlmegkapják a tudás jutalmát.A célt, amin eddig töprengtek, a feladatot, ami ennyit ér, amihez ennyi ember kell.– A király lányáért megyünk – mondta Harod.– Elraboljuk?Nem. Azért megyünk, hogy megöljük. Meg kell ölnünk Meldiana hercegnőt.

Huszadik fejezetAmikor legközelebb Főnix felébredt, egy másik mordovi palota fogadta. A folyosók fordulóibankomor tekintetű őrök álltak, a páncélokat, lépcsőket, erkélyeket feketével vonták be. A tornyoktetején is fekete zászlók lebegtek.Mindenütt kísérteties csend honolt.Főnix emlékeztette magát, hogy itt legalább három nap telt el. Egy ajtó közelében állt, s úgyítélte meg, ez nem lehet véletlen, tehát benyitott.Meglepetésére nem egy terembe jutott, hanem ki az udvarra. A palota gyakorlóterére, ahol Edvirés Elesztriel a kardforgatásra oktatták Steveet.Főnix megkönnyebbült, amint meglátta a két tündét.– Istenem, de jó, hogy itt vagytok – szakadt ki belőle. Nem tehetett róla, de Elesztrielre nemegyszerűen rámosolygott, hanem fülig szaladt a szája. Majdnem meg is ölelte a tünde nőt, akiszintén feléje mozdult, majd hirtelen hátralépett.– Mennyivel tovább maradtál a múltkor? – fordult zavarában Stevehez.– Majdnem négy órával. Többet, mint egészséges lett volna.– Akkor hogy lehetsz te már itt?– Nagyobb az alvásigényem.– Mi történt időközben?– Deff ellovagolt valahová – mondta Elesztriel. – Most arra várunk, hogy visszajöjjön.– Errefelé minden másképpen működik – morogta Steve. Főnixre pillantott. – Nem vetted észre?Ha azt mondják, sietni kell, még két napot vakaróznak.– A hercegnő elrejtését körültekintően kell elrendezni – szólt közbe Edvir. – Nem szabadelfelejtenünk, ki is vadászik rá.– Ha akarnám, se tudnám – bólintott Főnix.– Akkor is – kötötte az ebet a karóhoz Steve. – Otthon, ha akarok valamit, rögtön rá kellnyomulnom. Ti itt annyival kényelmesebben éltek.– Kényelmesen? – kérdezett vissza Főnix. – Heteken át a földön aludtam.– Tudod, mire gondolok. Senki sem siet sehová. A csillagokkal fekszünk, és a nappal kelünk.Otthon alig látom a reggelt. Évente tucatszor, ha látom a napot felkelni, és akkor is azért, mert mégnem feküdtem le. Itt meg akkor kelek fel. Mint a nagyanyámék hajdanán falun.– Ebbe még senki sem halt bele.– Nem tudom, hogy egy kiadós megfázást errefelé mivel kezelnek, de hogy nemantibiotikumokkal, az biztos. Abba pedig már lazán bele lehet halni. Mármint egy jó kisinfluenzába.– Az orvosi technikát át lehet hozni ide – vont vállat Főnix. – Előbb-utóbb valaki megteszi.– Reménykedjünk.– Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy mi megbetegedhetünk... vagy hogy errefelé létezikinfluenzavírus.Steve elgondolkodott.

– Vajon megsebesülhetünk komolyan… Edvir lépett előre.– Tegyünk próbát! – ajánlotta, majd megemelte a kardját, és egy gyors mozdulattal ujjnyi hosszúvágást ejtett Steve bal karján.– Megőrültél? – ugrott hátra Steve, és a kezéből ömlő vérre meredt. – Ennek mi értelme volt? Akurva életbe, de fáj!…– Állandóan a test problémái miatt nyöszörögsz. Most megnézhetjük, milyen gyorsan gyógyulegy seb. A következő ébredéskor négy napot gyógyul vagy csak egyet. Esetleg teljesen eltűnik.– Nem vagyok kísérleti nyúl! – kiabálta Steve. A jobb tenyerével szorította le a sebet. – Se nagyfülem, se bolyhos farkam nincs. A kurva életbe! Ilyet még egyszer ne csinálj! Nézd csak meg!Mindent összevérzek…– Talán kevesebbet kellene panaszkodnod s többet cselekedned. Vagy nálatok ez a megszokott?Steve rájött, hogy a tünde az előbbi szavaiért büntette őt.– Ez nem ér – kiabálta. – Ti mit sem tudtok, a mi világunkról. Nektek nem két helyen kell helytállnotok! Az nem egyszerű, hogy elájulsz a boros kólától egy ócska kisvárosi kocsmában, miközbenÚjpest-Ferencváros meccs megy melletted a tévében, aztán hirtelen a harcmezőn találod magad,ahol barbárok meg szörnyek óriási durungokkal verik agyon az embereket… – Hirtelen lehiggadt. –Habár nem sok a különbség!– Ezt én is egyre kevésbé bírom – mondta Főnix őszintén. – Ma kis híján eljutottam abarátnőmmel a szakításig.– Van valakid odaát? – kérdezte Elesztriel. Főnix ránézett.– Már nem sokáig. Nem fogom tudni megtartani… Vagy ő menekül el, vagy én.– Nem mondtad még el neki?– Ez nem ilyen egyértelmű…– Akkor hogyan élsz mellette? Hazudsz mindennap?– Nem hazudok, csak nem beszélek arról, ami álmomban történik.– Nem lehet elmondani. – Steve kelt Főnix védelmére. – Én se mondtam el még senkinek.Bolondnak néznének. Őrültnek.– Nem értem. A hírek szerint tíz és tízezren ébrednek itt a világotokból. Ők sem beszélnek?– Senki.– Miért?Steve vállat vont.– Százezer ember nem sok. A mi világunkban több mint hatmilliárdan vagyunk.Elesztriel összevonta szemöldökét, amitől még szebb lett.– Az mennyi?– Na, az sok. Nagyon sok… Edvir vállat vont.– Előbb-utóbb beszélnetek kell róla. El kell mondanotok mindent. S ha sokan mondják, azemberek elhiszik, és nem néznek őrültnek benneteket.– Igen, ezen én is gondolkodtam. – Főnix hangja annyira reményvesztettnek tűnt, hogy a tündenő mellé lépett, és a vállára tette a kezét.– Tedd meg minél előbb! Ha szereted, elmondod neki.– Nem tudom, szeretem még… Másképp látom most.

– Főnix megijedt a vallomástól és elhallgatott.– Van valakinek egy kendője? – Steve levette véres kezét a karjáról, és a sebet nézte. – A fenébe!De ronda…Elesztriel elengedte Főnixet, és adott egy kendőt Stevenek, aki bekötötte a sebét. Közbenösszevérezte a kendőt, s úgy nézett ki, mintha folyamatosan folyna a vére.– Mi lesz, ha elfertőződik?A foga közé kapta a kendő egy sarkát, úgy szorította meg a kötést. Amikor félig felnézett, aszeme sarkából észrevette, hogy a várfokról figyeli őket valaki.A sárkánypap volt az, akit eddig kétszer látott életében. Ott állt fönt, több emelet magasságban,és minden kétséget kizáróan őket nézte. Sőt Steve úgy érezte, csak őt nézi.– Mit keres az ott? – kérdezte, mire mindenki odafordult.– Azt hittem, már rég elment.– Valószínűleg valami itt tartja – mondta Elesztriel. – A sárkánypapok is olyanok, amilyen ez avilág… szerinted. Nem sietnek sehova. S ugyan miért is sietnének?– Nos, szájalsz vagy harcolsz? – kérdezte Edvir. – Mert a kardforgatás miatt vagyunk itt!– Harcolok – felelte Steve, és elszakította tekintetét a sárkánypaptól. Feltámadt az önérzete, megaztán el is szégyellte magát, hogy gyengeséget mutatott. – Hát persze, hogy gyakorolni akarok.Rajta!Beköszöntött az este, és Steve nem bírt a szobájában maradni. Egy őrrel a háta mögöttfelballagott a várfal egy magasabb erkélyére, oda, ahol le tudott ülni, és meg tudta bámulniMordovot, a királyi várost éjszaka.Csend honolt a mögötte húzódó várfal hosszán, az utcákról felszűrődő zajokat elvitte azalkonyattal feltámadó őszi szél.Egy árny lépett Steve mellé, s amikor föltekintett, a tünde nőt látta maga mellett.– Csak nézelődöm – mondta neki félvállról. – Mást úgysem tehetek.– Nem számon kérni jöttem – felelte Elesztriel. – Nézelődjünk együtt.A tünde rátámaszkodott a vastag kőfalra, és Stevevel együtt bámulta az utcákat, amelyek menténa házak ablakaiból sárgás fények szűrődtek ki. Mint egy hatalmas távoli gyertyamező. Fáklyásalakok mozogtak, kocsik és szekerek, amelyeknek bakján mécses imbolygott. Bizonyos helyek,épületek világosabbak voltak, az aquadukt vége, a kutak, az éjszakai piac és a nagyobb kocsmák,ahol az udvaron is folyt az élet, Ökröket sütöttek…– Szép – mondta Steve. – Ilyen lehetett az a város is, amelyben élek, úgy pár száz éve.– Most milyen?– Világosabb, és nagyobb a mozgás. Minden mozog.– Szép?– Az. Szeretem.Elesztriel körbehordozta tekintetét Mordovon.– Ez a királyi erkély. Koronázások után mindig ide lép ki a király, s megmutatja magát Mordovanépének. Itt lobban lángra az évfordulót jelző színes tűz, és itt köszöntik a díszes vendégeket. Ittmutatják majd fel Veras koporsóját, miután kihozták a székesegyházból, és mielőtt elhelyeznékőseinek kriptájába.– Ezért a fekete zászlók?

– Ezért. A palota feketébe borult, a város viszont kifényesedett. Sokan vannak most lent, sokanjönnek a városba leróni kegyeletüket a herceg előtt. Most kicsit világosabbak az esti utcák, mintmáskor…Steve bólintott.– Kérdeznék valamit – kezdett bele a tünde kicsit később.– Nosza! – nézett rá meglepetten Steve. – Nem kell engedély hozzá, gondolom.– Hogy vannak nálatok a kapcsolatok a férfiak és nők között? Steve elmosolyodott.– Kicsit lazábban, mint itt. Legalábbis azt hiszem. Ha feltételezem, hogy ti a középkorban éltek,azok szerint a normák szerint…– Érthetőbben!– Nálunk egyre több a szabad kapcsolat, ami csak a testi érintkezésre megy ki. Felbomlottak arégi szabályok, a férfiak és a nők szabadok. A nők harmincéves korukban szülnek, a férfiak pedigépítik a karrierjüket. És mindenki gyakorta félrelép, többnyire következmények nélkül.– A szerelem számít valamit? Steve eltöprengett.– Számít, de egyre inkább legendának tűnik a létezése.– Szomorú világotok van.– Az. Az erkölcs és az önfeláldozás is kezd eltűnni belőle… – Ez így túl lehangoló volt, ezértaztán Steve összeütötte a tenyerét, és hangot váltott. Megpróbált energikusabb és vidámabb lenni. –Úgyhogy még jót is tehet a ti világotok a miénkkel.Elesztriel hosszan nézett rá.– Azon gondolkodtam, amit reggel beszélgettetek lent, a gyakorlótéren – mondta aztán. – Ti megfogjátok változtatni ezt a földet. Hozzátok a tudásotokat és a felfogásotokat az életről. Aztán kardotragadtok, és terjeszteni fogjátok. Mi nem tudjuk ugyanezt megtenni. Mi ide vagyunk kötve.– Ti is hatással lesztek ránk – felelte Steve. – Bár nem tudom, hogyan. Ha tényleg olyan sokanébrednek itt közülünk, akkor ez a világ jelentősen megváltoztathatja a mi világunkat is.– Hatmilliárdból százezer sok? Steve számolt.– Hatvanezerből egy… Egy kisvárosból egy ember. Egy európai fővárosból, tehát egynagyvárosból harminc-negyven. Legfeljebb ötven. Nem sok. De mifelénk sokkal kisebbnek tűnik avilág. Az emberek hamarabb megtalálják egymást. Gyorsabbak a hírek, mint a szél. – Eszébejutottak a gyerekmesék, amiket kilenc-tíz évesként olvasott. – Gyorsabbak, mint a gondolat.– Az hogyan lehet? Azt mondtátok, nincs a világotokban varázslat.– Találmányokkal. Amelyekről a királynak beszéltünk első alkalommal. Emlékszel rá?– Mobil – bólintott a tünde. – A szót megjegyeztem, csak elképzelni nem tudom.– Elfér a tenyeredben, és számok vannak rajta. A számokat beütöd, és azt hívod, akit akarsz,persze, ha szintén van ilyen telefonja. A hangod jellé alakul, majd felmegy a világűrbe, és visszatéronnan, akárhol is légy a földön.– Mint a madarak.– Majdnem… – Steve felsóhajtott. – Teljesen más minden.– Elhiszem, hogy nehéz nektek… Stevenek hirtelen eszébe jutott valami.– Elesztriel! Főnix rajzoló. Kérd meg, hogy rajzolja le, hol él! Lerajzolhatja a mobilt is, ajárműveket, a repülőt. Mindent, amit csak kívánsz.

– Ó, nem hiszem, hogy örülne egy ilyen kérésnek.– Én viszont biztos vagyok benne, hogy örülne neki – somolygott Steve. – Észrevettem, mit érezirántad…A tünde meghökkent és elpirult. Érezte ezt, s ettől haragos is lett.– Fejezd be!– Miért?– Mert nem illő.– Nálatok. – Steve már vigyorgott. – Nálunk ez is az.– Most azonban itt vagytok.– Viszont pontosan arról beszéltünk, hogy mindkét világ változik. Látom ám, hogy neked semközömbös Főnix.– Háromszáz évesnél is több vagyok. Ő meg nincs harminc sem.– Tuti, hogy leélt már háromszáz évet PlayStationon.– Az mi? Steve nevetett.– Majd lerajzolja!Egészen megkedvelte a tündét. Neki ugyan nem volt az esete, túlontúl vékony volt, és az arca isinkább különleges, mint szép, de kedvesség sugárzott róla. Harcos volt, mégis bájos. Amindennapokban bájos, a háborúban harcos – osztotta el magában a jellemét Steve.Viszont neki is megjött a bátorsága megkérdezni valamit, ami reggel óta (de talán tudat alatt mégrégebben) foglalkoztatta.– Elesztriel! Egy magamfajta… szerinted lehet sárkánypap? A tünde első reflexből elütötte akérdést.– Ha álmodó császár lehet, akkor miért ne?– Ne tréfálj! Hallottál már olyanról, aki a másik világból jött, és mágus lett? Esetleg sárkánypap?– Sárkánypappá válni nem könnyű. Megtanulni harcolni, varázsolni, társaddá, sőt barátoddátenni a sárkányokat… hogy elfogadjanak… Évek, évtizedek kérdése.– De megpróbálhatom?– A próbálkozás lehetőségét mindenki megkapta…– Igen, ezt nálunk úgy mondják, próbálkozni mindig lehet. – Steve elkedvetlenedett. – Nemtudom – folytatta –, azelőtt soha nem zavart, ha csak úgy éltem bele a nagyvilágba, de most… mosttúl nagy körülöttem a zűrzavar, és úgy érzem, egy kis rend jó lenne. – Elmosolyodott. – Ha azőseim ezt hallanák… vagy Réka, biztos nem hinnék el. Steve és a rendszeretet…Elesztriel kihallotta az őszinteséget Steve hangjából, és átgondolta a kérdést. Nem akarta letörnia férfit, de hiú reményeket sem akart ébreszteni benne.– Hallottam már olyan idegenről, aki mágusnak tanult, és elsajátította a technikát. Kósza hír volt,és először nem is hittem el… de most már el tudom fogadni, hogy igaz lehet.– Tehát van rá esély? Nem tudom… valahogy vonz a dolog. Soha nem láttam még embert úgyharcolni, mint az a sárkánypap, ott, a faluban. – Steve elhallgatott, majd megkérdezte. – Asárkánypapok sárkányokkal érintkeznek?– Igen.– Tehát vannak itt sárkányok?

– Olyan ősi faj, mint a tündék. A legősibbek ezen a földön. Az angyalok, a sárkányok és atündék.– A mindenit! És sárkányháton szállnak az égen?– A sárkány nem hátas! A sárkány barát. Te lovagolnál Főnixen?Steve vigyorgott.– Elbírni elbírna… Elesztriel is nevetett.Steve visszanézett az őrre a hátuk mögött.– Szerinted érti, miről beszélünk? Elesztriel is hátra sandított.– Nem az ő dolga.– Na, például ez is érdekes a ti világotokban…De nem részletezte. Kényelmesen rádőltek a várfalra, és Mordovot nézték. Steve élvezte ezt apillanatot, a város felett, józanul, egy idegen világban. Bármiféle késztetés, rohanás nélkül. Amobilja nélkül.És a reménnyel, hogy álmában sárkánypap lehet.A kérdés csak az, hogyan kérje meg a papot, hogy fogadja be és tanítsa.Már éppen meg akarta ezt is kérdezni a tündétől, amikor a hátuk mögött hangzavar támadt. Apalota belsejéből jött, fegyverek csattogása és kiabálás. A hangzavar egyre erősödött, közeledett, ésegyre többen csatlakoztak hozzá.Egy alak szaladt fel a várfalra, kezében csupasz pengével. Körbepillantott, majd rohanvástmegindult feléjük.– Ki ez? – kérdezte Steve döbbenten.– Goran. Meldiana vőlegénye, akit megvádoltak Veras megölésével.Őrük kivonta a maga kardját, és a menekülő elébe állt. Rövid párbaj következett, amiben arevenzai lovag maradt felül, a katona pedig szétnyílt fejsebbel, holtan zuhant a földre.Goran ekkor a tünde és az álmodó felé fordult, arcán elszántság ült.Elesztriel előrelépett, bal kezével maga mögé tolva Steveet.– Te voltál? – kérdezte a lovagot. – Te ölted meg a herceget?– Sem a herceget, sem Scoront – válaszolta komoran Goran.– Jó – bólintott Elesztriel. – Hiszek neked…Goran egy pillanatig merőn nézte őket, majd elszaladt. Távolabb felugrott a falra, pontosan ott,ahol a gyász zászlaja függött. Eldobta kardját, s egy tőrt húzott elő. Belevágta a zászlóba, ésátlendült a falon. Hallani lehetett a szövet hasadását.Aztán mindent elnyomott egy hosszú, tülkölésre emlékeztető hang. A külső fal rúnái életrekeltek, felizzottak, és riadóztatták a katonákat, akik már amúgy is tudták, hogy szökik a hercegnővőlegénye.Steve és Elesztriel ráhasaltak a várfalra, úgy néztek ki, hogy lássák a menekülőt. Mögöttüktucatnyi mordovi katona szaladt el, hogy elkapja Gorant, de későn érkeztek.– Ebből megint baj lesz – kiabálta túl Elesztriel a rúnák keltette riadójelet. – A lovag revenzai…Goran egy darabig még a zászló alján lógott, majd lábát a falnak feszítette, és ellökte magát.Több mint tíz métert zuhant, s egy háztetőn landolt, amit súlyával átszakított.Hamarosan a ház utcai ajtaján rohant ki, és elnyelte Mordov éjszakája.

Az éjjel túl hosszú volt Steve számára, bár meglehet, csak azért érezte annak, mert azálomvilágban más volt az emberek életritmusa. Korán feküdtek és korán keltek, szemben Steveszokásaival, ráadásul az álmodó nem is volt még álmos.Ébren és egyedül egy túldíszített, de üres szobában – meglehetősen unalmas program volt. Stevemeggyújtotta az összes gyertyát, fényárba borult a terem. A fény mellett megnézett mindent, amitcsak lehet. Előbb a festményeket a falon, aztán a dísztárgyakat, a bútorzatot, s amikor már mindennégyzetcentimétert ismert, arra gondolt, kereshetne titkos járatokat. Átkopogtatta a falat és a padlót,de semmit sem talált, csak az idő telt el valamennyire.Végül leült az ágy szélére, és gondolkodott. Átgondolta a napot, a lehetőségeit. Csend honolt,olyan, amilyen otthon sosem. Friss levegő áramlott be, olyan, amilyen Budapesten soha. Talán ezértis pörgött olyan jól Steve agya. Végiggondolta, mit is érez… mert változott benne valami. Valóbanmegkomolyodott. Nem csak úgy érzi. Persze még játssza az agyát, s adja magát… de belül, legbelülmár mintha formálódna egy új Steve.-Így megy ez? – tette fel magának a kérdést. Egyszer csak rájövök, hogy a körülményekmegváltoztattak? Felteszem a kérdést, ki vagyok, s mit akarok, s bár nem tudom a választ, mármaga a kérdés is jelzi, hogy megváltoztam?De mivé lettem? Mivé leszek?Steve hanyatt dőlt, kezeit szétcsapta, s nézte a festett mennyezetet.Ki hitte volna ezt pár napja… néhány hete… hónapja? Egyszer csak felállt, és az ajtóhoz sietett.Kopogott, s az őrök kintről kinyitották az ajtót.– El kell mennem – mondta nekik Steve eltökélten.– Hova? Steve elárulta.– Nem volt megbeszélve, vagy nem is tudom… időpontot kellett volna kérnem, de oda kellmennem – folytatta. – Kísérjenek el, semmit nem teszek menet közben. Megígérem. Aztán ha nemfogad, akkor visszajöhetünk, nem lesz gond.A két őr összenézett.– Nem volt megbeszélve?– Nem.– Érdekes. Mert ő azt mondta, ha készen állsz és szólsz, álmodó, akkor vezessünk el hozzá.Steve bólogatott, aztán föl is fogta, amit az őrök mondtak.– Ööö… vár engem?– Úgy tűnik.– Akkor menjünk!Beállt a két őr közé, s elindultak a folyosón. Steve biztosan érezte, hogy ezen az estén ő irányítjaa sorsát.

Huszonegyedik fejezetA Szent Artus Székesegyházhoz napokon s éjeken át özönlöttek Mordova lakói, fiatalok ésvének, asszonyok és férfiak, munkabírók és nyomorékok. Látogatásuk nem csupán a halotthercegnek szólt, hanem Eronis királynak is. Gyászukkal őt támogatták.Veras teste kint nyugodott Artus oltára előtt. A fiút ünneplőbe öltöztették, arcát kicsinosították,haját olajjal kenték be. Távolról úgy tűnt, mintha csak aludna, közelről azonban nagyon jól látszott,hogy testéből elszállt az élet. Arca a kenőcsök miatt fénylett, valódi színe a halál sápadtsága lettvolna a festékek alatt. Leginkább rezzenéstelen szemhéján látszott, hogy halott. A szemhéja olyanvolt, mintha leragasztották volna. Egy vékony hártya az élet tükrén.Csendesen haladtak el előtte az emberek, s üveggel védett képmására nyomtak csókokat. A sorutcákon, tereken, városrészeken át húzódott, a mordovaiak napokig vártak, ha kellett, hogy a hercegelé kerülhessenek.A temetés hajnalán azonban katonák érkeztek, és bezárták a templomajtót. A koporsót a vállukravették, és egy titkos járaton át a palotába vitték, a király személyes kápolnájába. Ott szépenelhelyezték, majd elmentek, nem volt szükség rájuk.A királyi család, élén Eronisszal, majd Domer és Chassin, Meldiana, Tia és Elsbeth sorban akoporsó elé járultak, és elbúcsúztak öccsüktől. Aztán besorjáztak a temetésre Mordovba érkezetthadurak, a hat tartomány mindenható urai, majd a bárók, nemesek, lovagok. Egész délelőtt jöttek ésjöttek a címeres emberek, hogy leróják kegyeletüket. A palotában mindezek ellenére halotti csenduralkodott, mintha csak megdermedt volna az idő.Aztán eljött a pillanat, amikor megérkezett a székesegyház főpapja és papjai. Lovagok emeltékvállukra a koporsót, és beálltak a papok után a sorba. A királyi palotarészből kanyargós, de lépcsőnélküli út vezetett a díszerkélyre, ahová lassan kivonult a menet. Ott a lovagok megálltak akoporsóval, úgy, hogy a lenti tömeg is láthassa, a főpap pedig nekikezdett a búcsúztatásnak és azimának.Alant a város feketéllett az emberektől. Az égboltra baljós felhők gyűltek, feltámadt a szél, denem köszöntött rájuk eső. A felhők mögött alkonyodni kezdett, egyre sötétedett. Fáklyák ésmécsesek sora gyulladt, s mire a főpap befejezte, már százezernyi láng lobogott az éjszakában.A papok énekeltek, s ezer meg ezer torok énekelt velük. A lovagok megfordultak a koporsóval,és a kripta felé indultak. A gyászolók az erkélyen maradtak, csak a királyi család kísérte Verast akriptáig, oda, ahol a fiú az örökkévalóság felé indul majd tovább.Az esti toron nem szólt zene, nem voltak mutatványosok, nem volt mulatság, csak csend. Luciusméltatta a herceget, beszélt szándékairól és a benne rejlő lehetőségről. A király szürke tekintettel ültaz asztalnál, Domer dühödten, Chassin fáradtan, a lányok pedig sírtak. Végigsírták a napot.Most itt volt a vár összes vendége, mindenki. A hadurak, lovagok, bárók mellett a tündék is,mágusok és megbecsült tudósok. A sárkánypap szemben, az asztal másik felén.Hirtelen Domer az asztalra csapott.– Nem értem, ez hogyan történhetett – kiabálta. – Hogyan lehet megölni egy herceget a mordovipalotában, amikor itt vannak a mágusaink, a rúnáink és ezernyi katona…A teremben döbbenten hallgatott mindenki.– Herceg – szólt békítően Lucius –, kérlek, nyugodj meg!– Az öcsém halott! – kiabálta Domer magából kikelve. – Egy tizennégy éves fiú halott. Hogynyugodhatnék meg? Senki nem volt képes megvédeni!

Feldanor, a mágus állt fel az asztal mellől.– Herceg, igazságtalan vagy.– Igazságtalan? Tízezernyi praktikátok, százezernyi varázslatos szeretek sem véd minket. Mégarra is elégtelenek, hogy megtudjuk, ki a gyilkosa…– A szeme…– Ne is említsd! Üveggolyók voltak a szemhéja mögött. Üveggolyók voltak az öcsém szemhéjamögött a koporsóban. Nem ezt érdemli. Színes játékgolyókat…Oldalt hangosan felsírt a középső lány, Tia. Az asztalra borult, hisztérikusan zokogott. Egyszolga lépett oda, ölébe vette, és kivitte a teremből.Eronis Domer karjára tette a kezét. A király utolsó erejét fogyasztotta.– Ne most, fiam…– Mikor, apám? – Domer lehalkította hangját, azonban az így is tele volt haraggal. – Átkozottlegyen mindenki, akinek egy tizennégy éves fiú halála kellett… A legfájdalmasabb kínok közötthaljon meg.– Mindannyiunknak fáj…– Miattam ölték meg. – Meldiana szólt közbe hirtelen. A hercegnő a tányérjára meredt, annakbeszélt. – Úgy érzem, miattam ölték meg.Luciusnak egy pillanatra megállt a szíve. A következő szavak alatt azonban visszanyertelélekjelenlétét, és lopva körbepillantott, észrevette valaki gyors színeváltozását.Sohan báróval akadt össze a tekintete. A báró karvalytekintettel fürkészte őt.– Engem nem tudtak megölni, megölték hát őt – folytatta Meldiana. – Én vagyok az oka.– Ugyan, lányom…– Nem – nézett apjára Meldiana. – Ne szólíts így! Lassan felállt, majd mintha csak ólombóllennének tagjai, távozott.Csend ült a hatalmas falak között. A jelenlévők még enni sem tudtak.– Nem illik ez Veras emlékéhez – morogta a király. – Egyetek, jó urak! – intett a vendégseregfelé. – Tort ülünk ma este, senki ne merjen éhesen távozni innen!Az étkezés folytatódott.– Béküljetek meg egymással! – szólt oda Chassin Eronis királynak. – Apa és lánya között nincshelye haragnak.– Azt reméltem, majd ma megtörténik – válaszolta a király. – De korai még. Meldiana nembocsát meg. Makacs lány… – Felmordult, majd azt mondta, – Makacssága a vesztünket okozhatja.– Ha Goran ölte meg öcsénket, megérdemli a börtönt és a kínhalált. Vissza kell hozni – mondtasötéten Domer.– A világ végéig kell űzni. Ha szükséges, felforgatni utána Revenzát.– Erről most ne beszéljünk itt – intette az uralkodó a herceget. – Most ne.– Az ország meggyengült – mondta Domer. – Nem merünk cselekedni…– Merünk. Újabb mágikus rúnákat vésetek fel a várra. A folyosókat is figyelni fogják, atermeket…– Ez védekezés csupán, apám! Támadni kell.– Kire, fiam? Kire?

– Veras haláláért valakinek felelnie kell.– Ezt én is tudom. De nevezd meg az ellenfelet.– Revenza.– Karmen és a Birodalom fenyegetése mellett szálljunk hadba Revenzával? Gondolkodjherceghez méltón! Leendő királyhoz méltón. – Eronis gyászoló apából hirtelen megint királlyá vált.– Az ország az első, fiam! Az ország érdekei. Ezt sose felejtsd el.Domer mereven ült, majd mereven bólintott.– Igazad van, apám… igazad van, mint mindig. – A herceg a kupához nyúlt, megragadta, majdszékét hátralökve felállt. – Az öcsémre iszom – harsogta. – Az öcsémre, akit neveltem, tanítottam, saki a világ legjobb lovagja lett volna, ha hagyják élni. Megígérem, hogy gyilkosát a világ végéreűzöm akkor is, ha magam is ott veszek vele. Halála élessze fel Mordovában a harci szellemet!Mindenki a magasba emelkedett a király, a tündék és a sárkánypap kivételével. Még a két mágusis felállt. Kupáikat Verasra emelték, s ki-ki annyit ivott, amennyit csak egyszerre bírt. A végétmaguk mögé öntötték a földre.A bor vörösen folyt szét a padlón, akár a vér.

Huszonkettedik fejezetDeff napok múlva tért csak vissza távoli útjáról, és miután leszállt lováról, egyenesen a királyhozment. Beszélgetésük a trónterem mögötti kis helyiségben zajlott.Közben Lucius fent térdelt a kürtő mellett, s minden szavukat kihallgatta.– Megtaláltam a helyet, ahol el tudjuk rejteni a hercegnőt– jelentette a lovag Eronis királynak. – Olyannyira biztos, hogy sem Karmen, sem a zsoldosainem találnak rá.– Merre van?– Még neked sem árulom el.– Hinni akarom, hogy igazat beszélsz, mert Veras után…– Eronis hangja elcsuklott. – Veras után még egy gyermek… Ráadásul, ha Meldiana igazatmondott…– Mire gondolsz?– Hogy Veras miatta halt meg…Deff nem válaszolt azonnal, megpróbálta követni a király gondolatmenetét. Fent, a kürtő mellettLucius is összeráncolta szemöldökét. Ő ott volt annál az esti szóváltásnál, amire a király utalt, alovag viszont nem. Ennek ellenére a tárnokmester sem tudta, hogyan jutott ez most az uralkodóeszébe.– Mi köze Veras halálának a hercegnőhöz? – kérdezte Deff.– Meldianát őriztük. Nagyon őriztük azóta az este óta.A gyilkos tehát megölte a fiamat, mert Meldianához nem férhetett hozzá.– Ennek semmi értelme!– Nem tudhatod, Deff… nem tudhatod…– Akkor nem a revenzai Goran lenne Veras gyilkosa – mutatott rá a lovag. – Goran sosembántaná a hercegnőt. Ha igaz lenne az, amit most állítasz.– Talán – felelte hallható zavarban a király. – Talán igen. Talán nem. Itt már Mordova jövője atét. Sok mindent nem tudunk, nem sejthetünk… Mit akarnak ellenségeink…Deff megköszörülte a torkát.– Attól félek, Karmen nem is Meldiana életére, hanem a lelkére jelent igazán veszélyt – mondta.– A lelkére?– Úgy van. Mindketten sejtjük, miért Meldiana kell a mowurok úrnőjének. Ha csak vér kellene,bárki jó lenne Karmennek. Szűz vért is tudna szerezni, ha pedig a mordovai királyi házból kellenevér, éppúgy megfelelne neki Tia vagy Elsbeth lányod. Ennek ellenére Meldianára van szüksége.– Igen, igen… – motyogta a király.– A vérével együtt a lelke kell neki. És mivel nem tudjuk, miféle varázslatra képes még, jobb, haminél kevesebben ismerik a búvóhelyét…A király nem válaszolt, fent, az emeleten arra lehetett következtetni a hangokból, hogy leült egyszékre. Lucius közben arra gondolt, itt mindenki mindent tud, csak ő nem.

Lent Eronis király valóban lerogyott díszes székére, amely a súlya alatt megcsúszott kissé. Deff aszemközti falnál állt kardjára támaszkodva, tartásában semmi tisztelet nem volt. Ő csak a feladatátvégezte, pontosan úgy, mint amikor egy falut véd a rablóktól, vagy a molnár elkóborolt gyermekétkeresi az erdőben.– Mikor fogom látni a lányom? – kérdezte a király.– Nem sejthetem – felelte őszintén a lovag. – Talán soha.– Az idők végéhez érünk lassan. – Eronis letört volt. –Újabb hírek jöttek a Birodalomból. Az ébredések száma nem csökken, az idegenek számakétszeresére, háromszorosára nőtt. Orkhon császár fémeket vesz a törpöktől, és minden ácsmunkában van, kovácsműhelyeket készítenek. A falvak népe hatalmas magtárakat és hodályokatemel, falakat húz fel. Az egész ország egy hatalmas katonai táborrá alakul.– Én is hallottam ezeket a híreket. Sőt magam láttam egy menetelő sereget is. Szedett-vedettcsürhe volt.– Amelyet kiképeznek a fegyverek forgatására. Olyanok lesznek, mint a vöröshangyák.Egyenként ugyan eltaposhatók, de ezrével és ezrével jönnek majd. Elpusztítják a vidéket. A városokállni fognak, de az ország elpusztul.– Bölcseiddel találsz majd megoldást.– Ez a bölcseim véleménye is. Hogyan küzdhetünk végeláthatatlan hangyaseregek ellen?– Tűzzel.– Ami ugyanúgy elpusztítja földünket.Deff hallgatott. Jobban ismerte azt a vidéket, amiről Eronis beszélt. Két évtizede rótta az utakat,ismerte az emberek mindennapjait, gondjait és örömeit. Mordovba mindezek nem jutottak el,akármennyire is igazságos volt a királyi hatalom, s igyekezett az ország parasztjainak is segíteni, hanehézségek támadtak.– Másról is hallottam azonban a keleti országszélen – szólalt meg Deff –, mint a Birodalomfegyverkezése. Sokaknak nem tetszik Orkhon császár hatalomátvétele. És az sem tetszik, hogykatonai táborrá változtatja a földeket. Úgy vélik, a Birodalom növekedését békés munkára kellenekihasználni, vetni kellene, aratni…– Mit akarsz ezzel mondani, Deff? – nézett fel a király.– Hogy egyesek szerint a Birodalomban ellenállás szerveződik. Miközben Orkhon felfegyverzi aseregét, felfegyverez olyanokat is, akik majd fellázadnak ellene.– A mi földünk szülötteiről beszélsz vagy álmodókról?– Ezekről is, azokról is. Egy nevet is hallottam, aki a lázadást szervezi. Ő álmodó, mint a császár.Lehet, hogy a másik világból ismeri is. Ismeri a gyengéit, erősségeit, azt, hogy hogyangondolkodik. Egy álmodó ebben a küzdelemben előnyösebb helyzetben van.– Mi az a név?– Carlos.Eronis a fejét rázta.– Nem hallottam róla.Fent a hallgatózó Lucius már nem tudott volna ilyen biztosan nemet mondani. Egypárkémjelentésben olvasta ezt a nevet, de a veszély nem tűnt komolynak.– Ez a Carlos, ha ért ahhoz, amit csinál, komoly fejfájást okozhat a Birodalomnak. Ha nem isgyőz, de időt nyer nekünk, s talán megrendíti Orkhon hatalmát.

– Várjunk a bizakodással.– Miért várjunk vele, ha a félelemmel nem várunk? – Deff hirtelen dühös lett. – Menekülünk ahercegnővel, de nem teszünk semmit a visszavágásért.– Nem támadtak meg minket!– Kifogások! Le kellene csapnunk rájuk.– Hogyan? – kérdezte a király. – Nem fogok háborút kirobbantani.– Akkor sem, ha ezzel egy nagyobbat megelőzöl?– Ugyan, Deff! – Eronis hangjába is erő költözött. – Hiszen ugyanaz a métely rág bennünket is.Mordován belül sincs egység. Báróim és lovagjaim gyűlölik egymást.– Mire gondolsz, uram?– Arra, hogy békülésed Sohan báróval kívánatos lenne – mondta Eronis.– Nekem nem – felelte komoran Deff. – Soha.– Akkor hát mit várhatok? – kiabálta Eronis. – Menj, lovag, tedd a dolgod! Tudom, hogy hűenszolgálsz, hát hagyd el a palotámat, és ne nézz vissza!– Ez a legbőkezűbb fizetség, amit kérek – hajolt meg Deff, és elhagyta a termet.Lucius úgy érezte, most okosabb lett. De nem eléggé.Eronis király az alkonyat közeledtekor felment lányához, Meldianához. Szolgák vitték mögötte asúlyos, ételekkel megrakott tálcákat, mivel Meldiana hercegnő a szörnyűséges hangulatú vacsoraóta nem jött le a közös étkezésekre, és az étekhordók szerint azóta nem is evett semmit. Alakrészébe hozott ennivalókat érintetlenül vitték vissza a konyhába.A király lassan haladt, mert erejét ugyan visszanyerte a betegsége s fia halála óta, de a lépcsők ésa lépések hosszú sora még próbára tették izmait. Lucius mellette lépkedett, de nem szólt semmit.Induláskor elmondta véleményét, ám a király nem hallgatott rá, s a tárnokmester nem szeretettkétszer hiába beszélni. Amikor a hercegnők folyosójára értek, Eronis megállt az ajtótólnégylépésnyire. Egyik katonája eléje lépett, s megdöngette az ajtószárnyat.Elsőre nem jött válasz. A király bólintott, mire a katona még egyszer bedörömbölt.– Nem kérek semmit! – kiabálta ki Meldiana határozott hangon. – Vigyék vissza oda, ahonnanhozták.– Eronis király jött látogatóba – kiabálta a katona.– Nem akarom látni a királyt.– Nyissa ki az ajtót, hercegnő…Az uralkodó előrelépett és megszólalt. Kérő hangon.– Nyisd ki, lányom, az apád előtt!…Meldiana nem válaszolt. A király várt s nem hiába. Nem azonnal, de hamarosan feltárult az ajtó.Résnyire nyílott ki, csupán jelezve, hogy nyitva van.– Én kint maradok, felség – mondta Lucius. – Csak megnehezíteném a beszélgetést.Eronis helybenhagyólag bólintott.A katona belökte az ajtót, s a király belépett. Az étekhordók is besiettek, lerakták a tálcákat, sfürge kezekkel megterítettek a hercegnőnek és a királynak. Mindeközben Meldiana az ablakonbámult kifelé, az apja pedig őt nézte szótlanul.A szolgák kimentek, s csak két katona maradt bent az ajtó mellett. Megálltak egyenesen és

mereven. Előrenéztek, fülük bezáródott. Szoborrá merevedtek.– Lányom…Meldiana csak állt ott, meredten nézve kifelé. A király két lépést tett felé, de a hercegnő szavaimegállásra késztették.– Mit akar a király, akinek eszébe jutott, hogy néha az apám is legyen?– Azt akarja, hogy ránézz!A hercegnő lassan megfordult. Tekintetében könny ült, de nem az apjáért, hanem a tehetetlenfeszültségtől.– Nézzek rád? – kérdezte visszafojtott haraggal Meldiana. – Szerinted, apám, mit látok? Biztosannem azt, amit te, amikor tükörbe nézel…– Úgy hittem, Veras koporsója fölött megbékülünk…– Tévedtél. A fiad meghalt, a lányodat most ölöd meg… Nem tudok békülni, mert a méreg aszívemben van, s ezt a mérget te adagolod, apám.Eronis tehetetlenül állt egy pillanatig. Nem ismerte a gyermekeit annyira, hogy erre válaszolnitudjon. A fiúkat még valamennyire, de a lányokat… Meldiana pedig kiváltképp ismeretlen voltszámára, felnőtt nő, aki már nem az apja tiszteletében él. Önálló gondolkodó, és… gyűlöletre isképes.Egy országot könnyebb vezetni, mint egy lánygyermeket kiismerni, gondolta Eronis keserűen,aztán rájött, hogy Mordova mai helyzetében a kettő összefügg.– Csak azt teszem, ami a feladatom – mondta Eronis. – Döntök az ország ügyeiben.– Nem Goran ölte meg Verast. Nem a vőlegényem tette – emelte fel a hangját Meldiana.– Kitört a szobájából. Megtámadta az őreimet!… Mi más lehetett a célja?– Ez őrültség! Miért lett volna ez a célja? Goran a legbecsületesebb revenzai, akit ismerek.Szeret engem.– Nem kétlem – biccentett Eronis. – De ki tudja, mi rejtőzhet még a szívében?Meldiana, mint a felhergelt bika, úgy lépett előre. Eronis tekintete e pillanatban elfelhősödött, dea hercegnő nem támadt apjára.Még nem.– Katonákat küldtél utána, hogy megöljék! – kiabálta Meldiana.– Azért, hogy visszahozzák.– És mit teszel vele, ha mindenki bűnösnek tartja majd?– Ha nem az, miért szökött meg?– Mert rásütöttétek a bélyeget. Pedig mondtam, hogy Veras halála alatt velem volt.– Nem kell védened.– Az igazat mondom! – sikoltotta tehetetlen dühében a hercegnő. – Az igazat, érted, apám?– Az igazságot senki nem ismeri!Meldiana erre nekiesett az apjának, és ököllel verte. Két katona lépett közbe, és fogta le ahercegnőt, aki folyamatosan azt kiabálta, „gyűlöllek”.Eronis csendesen nézte lányát, majd rájött, hogy semmit sem tehet. Amikor Meldiana kifulladvaelhallgatott, a király megszólalt… utoljára.

– Azért is jöttem, hogy közöljem, elvisznek Mordovból egy rejtekhelyre, ahol az életedbiztonságban van. Készülj, holnap indultok! És örülj, hogy így döntöttem, nem másként.Ezután a király elhagyta a lakosztályt. Meldiana gyűlölködő kiáltásai még messzire elkísérték afolyosón.Deff összeszedte a társaságot, és az utolsónak maradó Főnix lakrészébe ment velük. Ott voltEdvir és Elesztriel, illetve Steve is, aki különösképpen csendesnek tűnt.Deff intett nekik, hogy helyezzék kényelembe magukat, mire Steve és Főnix az ágy széléretelepedett, a tündék viszont állva maradtak.– Hosszú és veszélyes útra fogunk menni – kezdte Deff. – Ahogy Eronis király kívánta, elrejtjüka lányát a gonosz szándékok és tekintetek elől. A tárnokmester tájékoztatása szerint azonban ahercegnő nincs jó állapotban.– Nem csodálom – szólt közbe Elesztriel. – A király katonákat küldött a revenzai lovag után.– Tudom – morogta Deff. – Sohan fia, Khealnor vezeti a hajszát. Goran nem sok jóra számíthat,ha elkapják.– Merre menekült?– Azt mondják, Ravóra felé, s mi is arra fogunk elindulni.– Keletnek tartunk? – lepődött meg Edvir. – A Birodalom felé? Azt hittem, Nifinbe megyünk, ésott rejtjük el a hercegnőt.– Nifin túl békés. Karmen felfalja a nifini varázslókat reggelire, ha megtudja, hogy ott vanMeldiana. És felégeti az országot.– No, csak nincs ekkora hatalma? – nevetett Steve, de komor tekinteteket kapott válaszul. – Nemár!– Nem az a gond, hogy nagy a hatalma, hanem, hogy senki sem tudja, honnan ered. Varázslataiellen kevés hatékony eszköz van, emellett mowurok alkotják seregét, akik szintén nem evilágilények.– Legyőzhetők ők is, nem?– Láttál már mowurfészket? – kérdezte Edvir.– Hogy láttam volna? Végig veletek voltam.– Majd azután kérdezz, ha láttál egyet! Deff leintette őket.– Karmenre és a mowurokra ne is gondoljatok, mert a gondolat is nagy úr. Ne csaljuk utánunkőket ezzel!– Ravóra lesz az első állomásunk az úton? – tért vissza a témára Edvir.– Igen. Ott majd felszedünk néhány segítőt. Nem sokat, nehogy feltűnést keltsünk. Az út egyszakaszán rablóktól kell tartani, s nem szeretném elveszíteni a hercegnőt, még mielőtt a búvóhelyreérünk.– Nem értem. Akárhogy haladunk, hacsak nem álcázottan, akkor bizony követhetnek minket.– Hát álcázzuk. Csak addig követhetnek, amíg be nem megyünk a törpök elhagyott tárnáiba.– Ó, de utálok a föld alatt lenni – bukott ki Elesztrielből.– Én se kevésbé – morogta a lovag –, de ez szükséges lesz.– Kik lesznek a segítőink?– Majd Ravórában elárulom. Nem mintha nem bíznék bennetek, de errefelé a falnak is füle van.

– Deff megkocogtatta a padlót a kardjával. – Ki tudja, milyen patkányok húzódnak meg alyukakban?– Rajtakaptál valakit?– Nem, de Mordov már nem a régi. Ahol egy olyan ember, mint Sohan, a báróságig viszi, sőthadúr lesz, az nem jó hely. – A lovag nem árult el többet. – No, csak azt mondom, szedjétek összemagatokat a hosszú útra. Kapunk két szekeret, az egyikben a hercegnő és udvarhölgye utazik majd.– Az is jön?– Én kértem. Egy nő ennyi férfi társaságában feltűnést kelthet, azután jobb is, ha nem mivagyunk kitéve Meldiana mindennapos dühének. Az udvarhölgy bizonnyal jobban tűri majd.– Én nem megyek – állt fel Steve hirtelen.– Micsoda? – nézett fel rá meglepetten Főnix. – Mi az, hogy nem jössz?– Nem azért, mintha nem akarnék segíteni, már ha tudok valamit is csekély vívótudásommal. Ésnem is félelemből vagy mert nyavalygok – vetett egy pillantást Edvirre. – Hanem mert beszéltemOngurral, a sárkánypappal.– Megtetted? – lepődött meg a tünde nő.– Meg. Az esti beszélgetésünk után másnap megkerestem… Magam sem tudom, miért.Elmondtam neki, hogy többet szeretnék megtudni a sárkánypapokról.Főnix is felállt.– Nem hajtott el?– Nem. Sőt hívott. Azt mondta, látta a tekintetemben a sárkányt. – Steve idegesen felnevetett. –Megnéztem tükörben, de addigra nyilván eltűnt… Ne haragudjatok, hogy eddig nem szóltam, devalahogy sosem jött ki jól a lépés. Mindig akadt valami gáz…Miután elhallgatott, csend ült közéjük.– Sárkánypap lesz az álmodóból – ingatta fejét Edvir. – Ha ez igaz, ti is mindenre képesekvagytok, úgy, mintha itt születtetek volna…– Mit csinál egy sárkánypap? – kérdezte Főnix Steve-től.– Magam sem tudom, majd kiderül, ha odaérek.– Mesélek róluk útközben – ajánlotta Elesztriel. – Úgyis sok időnk lesz az utakon…Főnix a tünde felé bólintott, majd kezet nyújtott Stevenek.– Sok szerencsét. Remélem, még találkozunk.– Nem kell elveszítenünk a kapcsolatot – fogadta el Steve a kezet. – Végiggondoltam a dolgot.Otthon beszélhetünk egymással, ha hajlandó vagy elárulni, hol laksz, és mi az igazi neved…– Erre már én is gondoltam – vallotta be Főnix –, és nincs ellenemre.– Érdekes taktika – morogta mellettük megütközve a lovag. Csak Edvir hallotta.– Az jó. – Steve kezdte. – Magyarországon, Budapesten élek, és Miklós István a nevem.– Joshua Franquesa. Steve nevetett.– Nem hiszem el. Hogy jön ide a Főnix?– Felvett művésznév. Tudod, a hamvából feltámadó…– És hol laksz?– Barcelonában. Spanyolországban.

– Tudom, hol van. Jártam ott egyszer, még a főiskolás évek alatt egy rozzant Opellel…– Megadom az e-mail címem – mondta Főnix. – Meg tudod jegyezni? A nevem egybeírva, aztángmail. fenix, kukac, gmail, pont, com.– Hogy írod a Főnixet?– Spanyolosan. F… E… N… I… X… Steve elhúzta a száját.– Én is csinálok egy gmailes fiókot – mondta. – A levelezésem nyílt, a barátnőm akármikorbelepillanthat. Persze nem teszi meg, de jobb elkerülni a bajt. Stevesdreams lesz a név.– Megjegyzem.– Angolul írhatok? Nem tudok spanyolul, ez a nyelv meg… Fogalmam sincs, itt milyen nyelvenbeszélünk.– Álomnyelven? – kérdezett vissza Főnix. – Nekem spanyolnak tűnik, neked nyilván magyarnak.Persze, írj angolul!– Miről beszélnek ezek? – kérdezte Edvir Elesztrielt.– Nem tudom – felelte a tünde nő –, de majd Főnixszel lerajzoltatom.Aztán előrelépett elbúcsúztatni Stevet. Jó példával akart elől járni, mert tudta, hogy sem Edvir,sem Deff nem lépnének előre maguktól.– Sok szerencsét a sárkánypapok földjén – mondta Elesztriel, és mielőtt kettőt pillanthatottvolna, Steve már adott is neki egy puszit.– Köszönöm – mondta vigyorogva a férfi. – Biztosan látjuk még egymást.Így is történt.

Huszonharmadik fejezetA Hegyicsillag Fogadó estére egyszerűen kiürült, amit a fogadós nemigen értett, hiszen az összesszobáját, de még a pajta legutolsó sarkát is kiadta az elmúlt napokban, s olyan nincs, hogy egyszerretűnik el mindenki. Eddig úgy hitte, szerencséje van, mert a környező szálláshelyekről sorra kikoptaka vendégek, miután a palota királyi kriptájában végső nyugalomba helyezték az ifjú herceget, nálapedig mindenki maradt. Most azonban úgy vélte, a gond nagyobb, merthogy a vendégeknekeltűntek a ruhái is, tehát hiába maradtak még pár napot, azt bizony nem fizették ki. Mintha valamiösszeesküvés lett volna az ő tönkretételére.Példátlan skandalum ez Mordovban. Szólhatna a kapuőrségnek, de még mindig áramlik kifelé atömeg a városból, elküldenék a fenébe. Ezt aztán megpróbálta elmagyarázni haragos feleségének is,ami tovább rontott a helyzeten. Végül úgy döntött, inkább a kapuőrök, így a fogadós a nyaka közészedte a lábát…Mordovban valóban nagy volt a káosz, az emberek, akik napokon keresztül jöttek befelé, mostmind ki akartak jutni innen. A temetés s az azt követő királyi torok és misék sora véget ért, aparasztokat, iparosokat, kereskedőket várta otthon a munka.A fogadóssal ellentétben ezt Harod isteni jelnek vélte, a tömegben még jobban el tudtak rejtőzni.A palotába viszont nehezebb volt bejutniuk, azzal együtt is, hogy hihetetlen sok ajándékot hoztak agyászolók. Minden volt ott, amit csak ember készíthet, termelhet, nevelhet, s aminek tetemes részehamarosan megromlik vagy megdöglik. Harod némi gúnnyal gondolta végig, mi lesz ezeknek asorsa a gyász utáni napokban.Az eszébe se jutott, hogy a királyi tanácsnokok mindet a legszegényebbekhez fogják eljuttatni.Egy rakodócsapat tagjaként jutott be a palotába ő és Daburon, akit végül kiválasztott magamellé, ahol aztán elrejtőztek. Harod egyetlen tőrt csempészett csak be, amit eredetileg egy állatbanakart elrejteni, de végül egy tökben helyezte el. Más fegyver nem volt náluk, mert rögtön lebuktakvolna. A köteleket, amire szükségük volt a többiek becsempészéséhez, az ajándékok közé tették, ésmás szolgák vitték be a raktárba. Amikor bejutottak, egy sötét sarokban húzódtak meg, azadományok halmai mögött, a konyhához tartozó hatalmas raktárak egyikében. Megbújtak, míg lenem szállt az este.Könnyű megoldást választottak, az első két katonát, akit eléjük vetett a sors, megölték, ésátöltöztek a ruháikba. Ezek után visszatértek a raktárba, megkeresték a tökbe rejtett tőrt és aköteleket. Harod és Daburon megosztoztak a terheken, majd a palotafal árnyékában haladvaigyekeztek következő céljuk felé. Két kétfős őrjáratba is belebotlottak, de mindkettőt elintézték.Csendesen, gyorsan dolgoztak, az eszméletlen mordovi katonákat behúzták a palota belsejébe, s ottölték meg őket.Majdnem egy órájukba telt, míg a várfal tetejére értek. A köteleket azonban még nemereszthették alá, mert akkor felkeltették volna a palotát védő mágikus rúnákat.Ennek hatástalanításához a nifini Szíverődben kapott kis dobozka kellett. Illetve az, ami bennevolt.Harod leakasztotta övéről a bőrzacskót, és előhúzta belőle a dobozkát, amely egy erőteljesebbnyomásra kinyílt. Egy bársonypárnán mithril-arany szálakból szőtt szelence feküdt, szálai közöttmágikus energiák feszültek. Egy kis wyvern formájú csat tartotta össze két oldalát, semmi több. Selakat, se pecsét. Csak egy kis csat.Harod megérintette a szelencét, és úgy hitte, érzi a mágikus energiákat. Nem félt tőlük, mint akívülállók nagy része. Inkább csodálattal nézett ezekre az erőkre. Csodálattal és mohó vággyal.Mert jól tudta, nem kell mágusnak lenni ahhoz, hogy valaki mágikus tárgyakat használjon. Nem

csupán egy kardot, egy tőrt vagy egy csuklyát. Hanem ezeknél nagyobb, sokkal nagyobb dolgokatis.Csak erőnek kell lenni a felhasználóban, és nem árt némi gyakorlati tudás.Így kötötte magához Barnazolt is évekkel ezelőtt.Harod a csathoz nyúlt, és igyekezett kiélvezni a pillanatot. Olyan erőt szabadít fel hamarosan,amely a világ leghatalmasabb uralkodójának palotáját fogja megbénítani. Csendesen ésalattomosan, ahogy a köd rátelepszik a tájra. Mire észreveszik, már késő lesz.Daburon lassan hátrált. Ő nem szerette a varázslatokat. Semmi baja nem volt a mágiávalmegerősített fegyverekkel, de gyerekkorában azt verték bele, hogy a mágusoktól és praktikáiktóltartania kell. Ezt persze sosem vallotta volna be Harodnak.Harod felpattintotta a wyvern alakú kampót, és a szelence teteje készen állt a kinyitásra. Kétujjával fogta meg, nem kellett több, és lágyan felhajtotta.Mintha szellő csapott volna az arcába. Száraz, forró levegő a Mordov feletti könnyű égbolton.Aztán a szelencéből lágy por szállt fel, amely a levegőben tucatnyi wyvernné formálódott, amiktovább osztódtak, testükből újabb wyvernek hasadtak ki. Megnőttek, körberepülték urukat, szálltakkörülötte, és Harod a hatalom érzésével nyúlt ki utánuk. Megfogni azonban ő sem tudta a mágikusteremtményeket, amelyek hirtelen megérezték a rúnák erejét, és szétrebbentek. Alakjuk megnőtt,mintha táplálná őket valami. Átlebbentek a fal felett, majd elindultak arra, ahonnan a rúnák erejétérezték. Harod hamarosan kettesben maradt Daburonnal.– Fenséges – suttogta a rablóvezér.– Én majdnem beszartam tőlük – morogta Daburon. – Most mi lesz?– Várunk, míg a wyvernek elszívják a rúnák erejét. Aztán ledobjuk a köteleket. Azután márölhetsz is a várfalon és az udvaron. Nem látják meg!Csendesen vártak. Harod a távoli tornyokon lévő rúnákat fürkészte, már amit az éjszaka engednilátott belőlük. Szürke köd kavargott a mágikus jelek előtt, és a vezér abból tudta, hogy mindenrendben, hogy a toronynak egy része mintha eltűnt volna a szeme elől.– Most! – adta ki a parancsot.A két kötél halk surranással zuhant alá és bomlott ki a palota fala mentén.Hamarosan megfeszültek, Harod emberei fürgén kúsztak fel rajtuk.Tucatnyian jöttek fel a fal tetejére, s úgy érkeztek meg, akár az árnyék.– Ti ketten előre, ti jobbról, ti balról hallgattatjátok el az őröket a palota szintjén – osztotta kiHarod a feladatokat.– Meldiana lakrészéhez hárman mennek, akiket te vezetsz! Félfülűhöz szólt, aki meglepettenfogadta a parancsot.– Nem te ölöd meg a hercegnőt?– Nekem más célpontom van – felelte komoran Harod.– De miért én?– Mert te vagy a legcsendesebb, a leggyorsabb, és te láttad át leghamarabb a palota alaprajzát.Fogd Daburont és ezt a másikat… Rogart… Fogd őket, és menjetek! Ők fedeznek téged, és itt a tőr,amit a hercegnő szívébe kell szúrnod.Harod átadta a tökben becsempészett fegyvert.– Csak ezt használhatod, és csakis a hercegnő megölésére

– suttogta Harod. – Megértetted? Ha megteszed, kétszeresére emelem a jutalmad anélkül, hogy atöbbiek tudnának róla!– Értettem – mondta a férfi.– Csak az ajtó előtt húzhatod ki a hüvelyéből! Addig az erejének nem szabad megmutatkoznia!Induljatok!Emberei szellemekként szóródtak szét.Harod elégedett volt. A mágia működött, ők bent voltak. Mint minden mordovai védelem, ez istúlontúl nagyszabású volt. Egy egész sereget megsemmisített volna, de pár ügyes bérgyilkossal nemtudott mit kezdeni. Ha a Félfülű csupán eljut Meldiana lakrészéig, már nyert ügye van.És amikor már egyik embere sem láthatta, Harod a kötéllétrán kiszökött a várból. Nem volt márott semmi keresnivalója.Félfülű nem tudta mire vélni a hirtelen bizalmat, amit Harod az irányában mutatott, de aparancsot nem tagadhatta meg, azután pedig már nem volt lehetősége gondolkodni rajta. Az övébedugta a tőrt, marokra fogta kardját, és csendesen osont előre Daburonnal és Rogarral. Árnyakatlátott szeme sarkából suhanni, társai jobbról és balról védték, fent a várfalon. Egy elfojtott kiáltást ishallott… Valaki ismét meghalt ezen az éjszakán.Félfülű tényleg jól emlékezetébe véste a hatalmas palota alaprajzát, szintjeit, az utat, amely ahercegnők folyosójára vitt. Nem volt túl messze a helytől, ahol felkapaszkodtak a várfalra.Az ajtót, amin át a palota belsejébe juthattak, egy őr védte. Daburon kihúzta magát, őkatonaruhában és sisakban volt, odament hozzá, majd elkapta, és egyetlen mozdulattal átvágta atorkát. Még arra is figyelt, hogy csendesen csúsztassa le a holttestet a földre. Félfülű magábanelmosolyodott, Harod jól választotta ki embereit, s akiben csalódott, azt hatékonyan távolította elmég az út folyamán. Sebaj, a pénz kevesebb felé oszlik…Talán ma este is lesz néhány halott.Félfülűnek ekkor jutott eszébe, hogy talán túl sokan is vannak ehhez a munkához. Minekmegtisztítani a várfalat a katonáktól, ha a palota belsejében Meldiana hercegnő a cél? A férfiazonban megnyugtatta magát, ez bizonnyal Harod küldetéséhez kell. A vezérnek is van feladata ama esti játszmában. Olyan feladat, amiről nem kell tudniuk.Lehet, hogy ő a trónörököst öli meg? Vagy magát a királyt?A legnagyobb tettet visszük véghez Mordova történetében, vigyorgott Félfülű.Éppen egy beugróba fordultak be hármasban, immár a palota belsejében, és Daburon észrevette avigyort.– Mi van? – kérdezte súgva. – Minek örülsz?– A pénznek, barátom, a pénznek – súgta vissza Félfülű. Elment előttük két őr, mire kiugrottak arejtekhelyükről, és hátulról halkan elintézték őket. A testeket a beugróba tolták.– Kettővel kevesebb – morogta elégedetten Rogar. – Kifelé könnyebb lesz.A többiek a kiutat tisztítják meg, jött rá Félfülű. Harod mindenre gondolt.Továbbosontak. Árnyékok voltak csupán a sötétben. A Félfülű tudta, milyen szobák mellettmennek el, és átfutott a fején, hogy kifelé menet (ha már szóba került a menekülés) pár aranytárgyatelemelhetnének. Majd az alkalom úgyis eldönti, megtehetik, gondolta végig. Nem kell megállnihozzá, s nem kellenek nagy dolgok. Egy arany gyertyatartó például. Azzal kifelé menet mégharcolni is lehet…Ez járhatott Rogar eszében is, mert az egyik ajtónál a kilincsre tévedt a keze.Daburon mellének feszülő kardja állította meg a mozdulatban.

– Nem ez a dolgunk – suttogta dühösen Daburon. – Ha benyitsz, a fejed gurul csak be, a testedkint marad.Rogar sötét pillantást vetett rá, de nem ellenkezett.Félfülű akkor már előttük járt. A keleti lépcsőházban voltak, és egy emeletet kellett lefelémenniük. A főszárnyba jutottak el így, ahol sűrűbbek voltak a járőrök. Kettőt el kellett engedniük,mert látták egymást, és nem támadhatták volna meg őket anélkül, hogy fel ne fedjék magukat.Az ablakokat takaró súlyos függönyök jó rejtekhelynek bizonyultak.– Egy forduló – mutatta Félfülű társainak, hogy a következő kanyar mögött van Meldianalakrésze. – Biztosan vannak őrök…Voltak.A folyosó hosszán a hercegnők ajtaja előtt ketten-ketten. Azaz összesen hat őr.Félfülű gyorsan átgondolta a helyzetet.– Vissza! – súgta. – Ti is átöltöztök katonának!– Menjünk nekik egyenesen! – ajánlotta Rogar.– Jó ötlet – felelte gúnyosan Félfülű. – A hercegnőt megölhetjük, de a másik négy őr fellármázzaa palotát. Ha meg is öljük őket, akkor is nehezebb lesz a kijutás.Visszamentek a felső emeletre, ahol a legutolsó holttesteket elrejtették. Kapkodva öltöztek át,majd visszaosontak.– Meldiana hercegnő ajtaja az első, utána jön a másik két hercegnői lakosztály – adta elő a tervétFélfülű. – Elég csak az első ajtónál lévő őröket eltávolítani. A folyosó sötét, és az ajtók távol vannakegymástól, a második pár őr alig lát majd valamit belőlünk. Odamegyünk az első ajtóhoz, és aztmondjuk az őröknek, hogy leváltani jöttünk őket.– El fogják hinni? Nincs még itt a váltás ideje.– Nem tudhatják. Az idő lassabban telik és hosszabbnak tűnik őrségben. Ha pedigakadékoskodnak, akkor azt mondjuk, hogy új emberek kellettek a királynak, és ezért felborult aszolgálat rendje.– És ha akkor sem hisznek nekünk?– Akkor csendesen leszúrjuk őket, ti ketten meg átveszitek a helyüket, és ahogy odamentetek,úgy szépen el is jöttök. Mintha valóban csak a váltás érkezett volna meg, a régi őrök megtávoznának. Én bemegyek a lakosztályba, és elvégzem a feladatom.– Rendben.Felálltak a folyosón, Daburon és Rogar elöl, egymás mellett, Félfülű pedig Rogar mögött. Biztosléptekkel fordultak ki a sarok mögül, és mentek Meldiana ajtajához. Az őrök csodálkozva néztekrájuk, de nem volt gond velük, elhitték, hogy itt a váltás ideje, és hogy a király bizonyos okokbólmegerősítette az őrséget. Nem ketten, hanem hárman lesznek ezentúl a hercegi utódok ajtaja előtt.Daburon biztosította őket arról is, hogy hamarosan a többi ajtóhoz is megérkezik a váltás.Félfülű nem hitte volna, hogy ennyire könnyen fog menni. A palota is csendes volt, sehol nemlármázta fel senki, ezek szerint a többiek is sikerrel jártak…A gyilkos nagy levegőt vett, és társai árnyékában benyitott a hercegnőhöz.A lakosztályban több fény volt, mint a folyosón. A hercegnő félhetett a sötétségtől, mert hatmécses is égett a szobában, hat különböző ponton. Egy az asztalon, egy a kandalló párkányán, kettőaz ágy szélén és kettő két sarokban, a kisszekrényeken.Meldiana aludt.

Félfülű egészen izgatott lett, de nem a hercegnő szépsége miatt. A tett ajzotta fel, amire készült.Elővette a tőrt, és lassan, nehogy még azzal is zajt keltsen, kihúzta a hüvelyéből.Ez volt az, amit nem lett volna szabad megtennie. Mintha áramütés érte volna, térdre rogyott, éselejtette a mágikus pengét. A penge felszikrázott, a palota fölött pedig magas hangú tülkölés szólaltmeg. A legközelebbi rúnán terpeszkedő wyvern megérezte a tőr erejét, és felrebbent a toronyról. Arúna életre kelt, megérezte az emberi vért, és riasztotta a palotát… Aki a közelében állt, és ellenségvolt, kék villámtól csapva hullott a földre holtan.Mindenki élő lélek felébredt a várban. Meldiana hercegnő is felült ágyán, majd a behatolótmegpillantva őrség után kiáltott.Az őrök berontottak, illetve Daburon és Rogar, akik mindaddig az ajtó előtt álltak.Zavarodottságuk okozhatta, hogy kicsit lassabbak voltak. Mint ismerősök ugrottak Félfülűhöz, ésMeldiana rögtön tudta, hogy nem ők azok, akiket a védelmére rendeltek. A hercegnő kiugrott azágyból, és a fürdőbe szaladt, beakasztva annak zárját.Daburon és Rogar későn rohantak utána. Az ajtón nem tudtak átmenni. Amikor pedigvisszafordultak, hat katonával találták szemben magukat.Végső kétségbeesésükben rájuk rontottak, de nem volt esélyük. Eronis király őrei gyorsanlekaszabolták őket.Félfülű a földön lihegett, és megpróbált felállni, de az izmai nem teljesítették agya parancsát.Akkor sem volt képes megmozdulni, amikor foglyul ejtették, és pengét a torkához szorítvafelemelték a földről. Semmit sem értett. Nyilvánvaló volt előtte, hogy a tőr kihúzása zavarta meg agyilkosságot.De miért adott neki Harod szándékosan egy ilyen tőrt?Félfülű teste béna volt, ám agya tiszta maradt, gondolatai egymást kergették. Az lenne azegyetlen ésszerű magyarázat, hogy Harod nem is akarta megölni a hercegnőt. Ha csupán… csupánmeg akarta volna ijeszteni… Ha azt akarná, hogy azt higgye, a palota többé nem biztonságos hely…Valamennyien, akik bejöttek a palotába, csalétkek voltak. Harod veszteségei, akiket feláldozottegy távoli cél érdekében.Félfülű torkából köhögésszerű nevetés tört fel. Már tisztán látta a szerepét. Aztán egyszer csakfoltokat pillantott meg az ablaknál, és mintha porfelhő özönlött volna be a szobába. A porfelhő egywyvernné alakult. A porlény megemelte fejét, s két sötét örvény kanyargott a tekintete helyén.Egyenesen rá nézett.Az őrök elengedték foglyukat, és rémülten hátráltak. A wyvern támadásba lendült, és lecsapottFélfülűre, aki felriasztotta őt a rúnáról.A férfi halálsikolya a szomszéd szárnyakban is hallatszott.

Harmadik részAZ UTOLSÓ ÁLLOMÁSElső fejezetRavóra szépségében és méltóságában utolérte Mordovot, hatalmas hófehér falai már egynapijáróföldről szemet szúrtak az érkezőknek. A falakon belül sem különbözött sokban a keletitartomány fővárosa a mintaadó királyi várostól, szépen elrendezett utcák, takaros piacok, tisztaépületek, nyugodt emberek. Elias hadúr palotája uralta a város közepét, nem messze tőle volt a főtéra hadúr mágikus erejű szobrával. Négy széles út futott itt össze, s ez volt a lakosok életénekközpontja.Ide érkezett meg egy különleges csapat, öt ember, akikről az öltözékük elárulta, hogy messziről,a Birodalomból jönnek. Alaposan megnézték Elias szobrát, ketten egészen odaragadtak eléje, avezetőjük taszította őket arrébb.– Keressünk egy fogadót! – morogta. – Lemálházunk, aztán én felkeresem a hadurat.– Be sem fognak engedni a palotába, Carlos – mondta egyik társa.– Az az én dolgom lesz. Nem a tiétek.– Akkor mit keresünk mi itt?– Na, indulás!A csapat hamarosan talált egy helyet, ahol kényelmesen elszállásolták őket, bár jövetelüket nemnézte mindenki jó szemmel. Ők azonban biztosították a fogadóst, hogy nem okoznak majd gondot, sbevetették magukat egy hatágyas szobába. Birtokba vették az ágyakat, Carlos eldőlt az egyiken atöbbiek pedig kártyázni kezdtek. Csendesen vártak, csak ők tudták, mire.Carlos kinézetre egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő, éj fekete haja, nagy, barna szeme, bőreszíne déli embert sejtetett, tetoválásai pedig egy különös szektára utaltak. Testének mindenporcikáját díszítette valami. Fekete alakok, ugrásra kész párduc, embert szaggató sas vagy rejtélyesábrák és feliratok. Ha valaki Ravórában beszélte volna a Los Angeles-i utcák spanyol szlengjét,illetve ismerte volna szimbólumaikat és jeleiket, rájött volna, hogy a férfi nem ebből a világbólszármazik.Carlos álmodó volt. Harminchat éves, és nem régóta álmodott. Valós idő szerint másfél éve, azelején nagyon rendszertelenül. Kéthetenként, hetenként egyszer. Aztán az álmok megsűrűsödtek, ésCarlos otthoni élete teljesen megváltozott. Megváltozott a gondolkodása is, viszonya a világhoz… avilágokhoz.Los Angeles-i bandatag volt, az MS 13 tagja. Tíz volt, amikor apja meghalt egy bandaháborúban,az anyja pedig már rég nem volt sem anya, sem nő, még félember sem, a drogok teljesentönkretették. Carlos előbb ismerkedett meg a fegyverekkel, mint a betűkkel. Tizenhat volt, amikorlelőtt egy 18. utcai latino srácot. Véletlenül történt, de a gyilkosság az gyilkosság… És most Carlosa Birodalom ellen szervezte a maga szabadságharcát olyan társakkal, akik mind álmodók voltak…A kártyázók egyike egyik pillanatról a másikra eltűnt az asztal mellől. Egy másikuk odaszólt avezérhez,– Itt az idő!De akkor már Carlos is talpon volt. Lenyúlt maga mellé, ahová a cuccait tette, és a vállárakanyarintotta az egyik tömött táskát.

– Ha felébrednétek, tartsátok otthon a frontot! – hagyta a többiekre.– Biztos lehetsz benne!Carlos késlekedés nélkül elhagyta a szállást, és a tartományúr palotája felé vette az irányt.Kimért léptekkel haladt, nem sietett, pontosan kiszámolta az időt.Két kézzel döngette meg a palota kisebb kapuját a rézkopogtatóval. A nagyobbikon akár egymoguszszekér is beférhetett volna a kisebbet a gyalogosoknak tartották fenn. A kilépő őrnek csupánannyit mondott, hogy az őrség vezetőjével akar beszélni. Sürgősen. Élet és halál. Karmen és aBirodalom.Nem sokkal később kilépett a kapun a palotaőrség vezetője. Magas, vállas férfi volt, két szemeközel ült egymáshoz, s ez gyanakvó arckifejezést biztosított neki akkor is, ha éppen mosolygott.Carlos láttán azonban esze ágában sem volt mosolyogni.– Elias hadúrral kell beszélnem – szólalt meg Carlos. Nem kertelt, de levetette az MS 13szlengjét. Ravóra nem Los Angeles, és ez a világ nem az a világ. Ez nem csóró utcakölykök meddőútkeresése, piti bűnök, drog és betépett gyilkosok. Itt nincsenek tűk, sem öv mögé tűzöttlőfegyverek, balhés nagymenők, akik kakaskodnak az utcasarkon, a kocsmában, a kurvájuk előtt.Ez a világ sem jobb, de másmilyen. S ha itt akarsz érvényesülni, vallotta Carlos, el kell sajátítanodennek a világnak a gondolkodását és a nyelvét.– Kértél bebocsátást? – nézett rajta végig a katona.– Most kérek.– Levélben kell kérned, és az engedéllyel kopogtathatsz csak a palotakapun.Carlos elmosolyodott.– Mowurok élén fog majd kopogtatni Orkhon császár, ha nem jelentesz be uradnak.– A kardom markolatával fogok kopogtatni a fejeden, ha nem mész innen – mosolygott vissza ráa palotaőr.Carlos válaszul belenyúlt a válltáskájába, és egy mowur levágott fejét húzta elő onnan. Az őrhátrahőkölt a földöntúli szörnyarc és a viaszos bőr elől.– Ahonnan ezt hoztam, van még vagy kétszáz ilyen – mondta visszafojtott hangon Carlos. – Aligegynapi lovaglásra. Vajon mennyi idő kell, hogy a tartomány keleti felét feldúlják? – Ledobta a fejeta földre. – Tekintsd ezt egy írott kérvénynek a meghallgatásra. Megvárom a választ.– Gyere vissza holnap! – engedett az őr. A vonásain tucatnyi érzés száguldott át, és egyik semvolt kellemes.– Holnap már nem leszek itt. Vagy most, vagy soha. Elias hadúr is beszélni akar velem, csak mégnem tudja. Menj, és mondd el neki, ki várja a hívását itt kint.Az őr a fejre nézett, aztán fel, Carlosra. Aztán megint a fejre. Carlos értette. Kiköpött oldalra,majd felvette a fejet a földről és belecsúsztatta a válltáskába. Táskástul adta az őrnek.– Vidd!A palotaőrök vezetője sietve ment a fejjel Elias hadúrhoz.Nyolcan jöttek Carlosért, és kísérték el a palota szívébe. Carlos úgy ment végig a katonák közötta palota lépcsőin és folyosóin, mintha ő vezetné őket.Elias hadúr a fogadóteremben várta. Oldalt az asztalon, egy ezüsttálcára helyezve a mowurocsmány feje díszelgett. Elias körül ott álltak lovagjai, szám szerint hatan. Fényes páncélban,karddal a kezükben, amelyre kényelmesen rátámaszkodtak.– Ki vagy te, aki egy mowurfejjel kedveskedsz nekem? – kérdezte Elias összevont

szemöldökkel. – Ritkán jönnek elém ilyen ajándékkal.– Carlos Gutiéreznek hívnak otthon. Álmodó vagyok. Olyan, akire szüksége lesz Mordovának.– Mowurt irtani?– Sokkal többet ajánlok, mint pár mowurfészek kifüstölése. Elias hadúr felállt a székéből, ésCarlos elé sétált. Erőben felért az álmodóval, s egy kicsit talán magasabb is volt nála. Ám míg Eliasarcára kemény árkokat vont a fegyelem és az önuralom, addig Carlos tekintetében mindent elsöprőtűz lángolt.A hadúr belenézett abba a tekintetbe, és amit látott, az erő és energia veszélyes keveréke volt,olyasfajta láng, amely képes országokat megdönteni. Elias jól ismerte az embereket, így hamarfelismerte, hogy aki előtte áll, az a titánok közé is leszállna, ha úgy hozná a sors. Ez az ember nemfél semmitől, és úgy harcol, ahogy senki más.– Álmodó? – kérdezte a hadúr elgondolkodva. – Mit kell tudni rólad?– Bármire képes vagyok.– Miért? Dicsőségért, hírnévért? Nem olyannak tűnsz, mint akinek ezek számítanának.Hatalomért? Talán… de neked nem kell a világ. Halljuk a miértre a választ!– Mert így tartom jónak.– Az igazságért?– Nincs igazság. Nem létezik – felelte komoran Carlos. – Aki azt keresi, az elfecsérli az életét.Élni és élni hagyni, ez az én jelszavam. Azokat pedig megvédem, akik hozzám tartoznak. –Előrelépett, mire az őrök a fegyverük után nyúltak, de mivel Elias válaszul szintén közelebb lépettCarloshoz, a katonák nem tettek semmit. – Sokan vagyunk itt álmodók, és néhányan eszköznekakarnak használni minket. Ezt nem hagyom.– Nem a mowurokról beszélsz…– Nem. Arról a feketéről beszélek, aki a Birodalom trónján ül, és császárnak nevezteti magát. Akimaga is álmodó volt addig, amíg a túloldalon meg nem ölték.Elias hallott már pletykákat Orkhon császárról, de egyik sem volt túlontúl hihető. Beszélték róla,hogy maga is mowur, sőt mágus azt is, hogy gír asszony és ember férfi gyermeke, mások szerintálmodó… Sok mindent fecsegtek, de az igazságot kevesen tudták kihámozni a szóbeszédből.– Mit tudsz róla?– Nem sokat. Csak azt látom, amit tesz. Láttam már ilyet sokszor. Túlságosan is sokszor.– A földeden?– A városomban… Kihasználja az álmodókat, akik egyszer csak itt találják magukat. Fegyvert ada kezükbe, és gyilkolásra kényszeríti őket. Én tudom, mi a gyilkolás, de ez nem az én harcom. Eznem az álmodók harca.– A célod megvan. Az erőd megvan. Mi hiányzik? – kérdezte kis csend után Elias. – Azt monddel, mit akarsz tőlem? Fegyvert, páncélt, rangot?– A fegyvert megszerzem magamnak, a rang pedig nem érdekel – rántotta meg Carlos a vállát. –Gyerekkoromban a magunkfajta bandákat LA utcáin csak összefogással verhettük le. Az utca jóiskola volt minden kölyöknek… Együtt legyőzhetünk egy mowurfészket, leverhetünk egy birodalmicsapatot, de nem nyerhetünk háborút, pedig anélkül mit sem ér az egész. Én nem csatázni akarok,hanem győzni.– Ha jól értem, Mordova segítségét akarod a harcodhoz. – Elias felnevetett. – Bejössz hozzámegy levágott mowurfejjel, és egy egész országot kérsz őrült álmaid mögé?

Követhetetlen volt, ami ezután történt. Az átvizsgált és megmotozott Carlos kezében egyszerrecsak feltűnt egy tőr, majd ezzel egy időben a férfi kinyúlt a hadúr felé, és magához rántotta. Eliasrögtön reagált a támadásra, de nem volt elég gyors, s egy pillanattal később Carlos tőre a nyakánakfeszült. Mindketten egy vastag oszlop tövébe fordultak. Carlos szilárd kézzel tartotta a hadurat.Csupán apró mozzanatra volt attól, hogy megfossza életétől.A lovagok mindegyike felemelte kardját, ám ezen túl nem tehettek semmit. A katonák iskivonták pengéiket, de feleslegesen.– Egy lépés, és a hadúr meghal! – kiáltotta feléjük Carlos. A fegyveresek nem mozdultak.– De te is – válaszolta fojtott hangon Elias.– Én nem tréfálok, és nem a levegőbe beszélek – sziszegte Carlos. – Ha meg kell győznöm tégedszándékom komolyságáról, hát meggyőzlek.– Nem jó úton haladsz…– Majd meglátjuk!– Ha megölsz, megölnek. Ha elengedsz, lecsukatlak… – Elias kicsit elgondolkodott. – Vagyfelakasztatlak. Mi ebben a jó neked?Carlos nem válaszolt, a szorítása azonban nem enyhült, és keze sem remegett meg. Elias azegyik lovagjára nézett, aki finoman megrázta a fejét. Jelezte, hogy az álmodó nem tréfál. Veszélyeslenne a megtámadása, habozás nélkül átvágná a hadúr torkát.– Most mi lesz hát? – kérdezte Elias.– Várunk.Hosszú percekig semmi sem történt, csak álltak egy helyben. Egyikük sem mozdult, csupán alovagok tekintgettek egyre értetlenebbül egymásra. Elias megjegyezte közben, hogy a mágia semfog működni a palotában, mert a védelmező rúnákat fel kellene oldani hozzá, de Carlos nem reagált,így maradt a patthelyzet.Aztán egyszer csak egy férfi jelent meg a semmiből.A hadúr lovagjai és katonái egy pillanat alatt harcra készen álltak újra pengéik felemelkedtek, deCarlos erős hangja ismét állóképbe merevített mindent.– Kardokat le! – mondta Carlos.– Pengéket a föld felé! – parancsolta Elias is. – Erre vártunk? – kérdezte Carlost.– Erre is – mondta Carlos. Az emberéhez fordult. – Enrique! Szedd össze a kardokat…– Oké, főnök.Enrique odalépett az első lovag elé, aki azonban nem mozdult. Látszott rajta, hogy nem csupán ahadúr miatt vonakodik átadni a fegyverét, de büszkeségében is sértve érzi magát. Erősebbenszorította a kard markolatát, s szája késpengényire szűkült.– Add ide! – intett Enrique a vonakodó lovagnak. – Még megvágod magad…A páncélos a sértésre meglendült, mire Enrique lazán félrelépett, és a mellette elzúgó testetlépésirányban egyszerűen meglökte.– Valor! – csattant fel Elias hangja. – Pengét a földre!A lovag megfordult, majd a hadúr hangjára egyszerűen elejtette a kardját. Nem adta át, csakhagyta a földre hullani, majd hátralépett. Mindeközben dühtől sötét tekintettel figyelte az olajosbőrű álmodót.Enrique a fal felé rúgta a kardot, Valort figyelemre sem méltatva többé, a következő katonához

ment, aki nem várta meg, hogy odaérjen hozzá. Elejtette fegyverét. Enrique megtorpant, és ekkorsorra, minden katona a földre dobta a kardját. Enrique lazán megvonta a vállát.– Nekem így is jó – nézett körbe. Ellenséges tekintetek kereszttüzében állt. – A lényeg a lényeg.A fene se fog hajolgatni.– Lefegyverezted a katonáimat – jegyezte meg gúnyosan Elias még mindig a tőr élével a torkán–, de ki nem jutsz innen.– Nem is akarok megállapodás nélkül.– Különös a tárgyalási technikád.– Csak elszántságomat bizonyítja.– Rosszul taktikázol… Tedd le a tőröd, és meggondolom, mit tegyek veled!– Nem sietünk – mondta Carlos.Ebben a pillanatban megjelent még egy férfi a trónteremben, és Elias hadúr hirtelen tisztán láttaCarlos szándékát. Mire azonban szólhatott volna, újabb álmodó tűnt fel közöttük, aztán még egy ésmég egy. Már öten voltak, és pár percen belül még heten jelentek meg. Mindannyiuk testét tetőtőltalpig különleges tetoválások borították, barna bőrük és olajosan fekete hajuk fénylett afélhomályban.Felvették a lovagok és katonák kardját, s már fegyverük is volt, aztán a katonákat összeterelték afal mellett. Közben Carlos elengedte a hadurat.Elias az embereit nézte, majd lassan megfordult. Carlos eltette a tőrt, és most karját melle előttkeresztbe fonva állt szemben a hadúrral.– Csak az akarat számít – mondta színtelen hangon Carlos. – Ha el akarnám foglalni ezt apalotát, akkor elfoglalhatnám. De nem akarom.– Aranyak kellenek?– Nem értesz, hadúr. – Carlos rosszkedvűnek tűnt. – Nekem nem számítanak az aranyak. NekemMordova szövetsége kell. Nektek pedig mi kellünk.– A harcod.– Igen. Nem tudod, mire képesek az álmodók. Senki nem tudja Mordovában. Hát én mostmegmutattam. Nem kellenek nagy hadseregek, hogy bevegyünk egy palotát vagy egy várost, ésnem számít, milyen fegyverrel jössz, mert ahonnan mi jövünk, ott mindennek megvan az ellenpárja.Ilyen harcmodort még nem láttál. Nekem van seregem, és nektek is van seregetek. Külön-különelveszünk, de együtt megállíthatjuk a Birodalom önjelölt császárát.– Milyen sereged van neked? – kérdezte Elias csípősen. – Ezek a… fiúk?– Fiúk? Lássunk egy összecsapást a legjobb katonád és az én emberem között!– Bizonyítani akarsz? – Elias a fejét ingatta. – Nem érdekel a kihívásod!– Én vállalom, hadúr – szólt közbe Valor hirtelen. – Adj rá engedélyt!Elias a lovagjára nézett, akiben dúlt a düh. S mi tagadás, nem csupán benne, de mindegyikkatonában. Kellett nekik az elégtétel. Bólintott.Valor ekkor előrelépett a katonák sorából. Levetette sisakját és elhajította. Megoldotta vértjeit,kar- és lábvédőjét. Puszta kézzel akart harcolni.– Hohó! – mosolyodott el Enrique, és kihívón intett. – Engem akarsz? Engem?… Akkor gyere!Valor nem sokat késlekedett, nekitámadt az álmodónak. Enrique azonban fürge volt, oldalralépett, mint egy táncos. Vigyorgott.

– Gyere, kiscsóka! – intett megint. – Lássuk, mit tudsz! Valor megfordult, és megpróbáltaelkapni az álmodót.Amaz azonban újfent kisiklott a keze közül, de most már nem egyszerűen arrébb táncolt, hanemmegpördült, és egy köríves rúgással a földre küldte a lovagot. Valor elvesztette az egyensúlyát,imbolyogva tett pár lépést oldalra, s amikor meglepődve felnézett, már jött is a második rúgás.A földön kötött ki.Enrique föléhajolt és vigyorgott.– Maradj lent, tesó! Jobban jársz…Valor dühödt oroszlánként rontott neki fekvő helyzetéből. Enrique kitért és megint kitért, táncolta lovag körül, laza mozdulatokkal játszotta ki támadásait. Amikor aztán alkalma nyílt rá, a hátamögül támadott. Valor térdére rúgott, mire a lovag összecsuklott. Enrique a nyakánál fogva kapta el,könyékhajlatába szorította, majd felsőtestével kifordult, s azzal a lendülettel forgatta meg ellenfelét.Valor hármat is pördült, mire megállapodott a hűvös márványlapokon. A hasán feküdt, de mégmost sem adta fel… soha nem adta volna fel. Feltérdelt, és ekkor érkezett Enrique harmadik rúgása.A lovag állkapcsa megreccsent. Vér fröccsent a padlóra.– Elég legyen! – nyújtotta ki kezét Elias hadúr. – Felesleges a bemutató többi része. Elhiszem,hogy tudtok harcolni.– Az jó. – Carlos nem mosolygott, miközben ezt mondta. Intett Elias lovagjainak és katonáinak.– Vegyétek fel a kardjaitokat! Rajta!A katonák összeszedték a kardjaikat, és urukra néztek.– Hüvelybe! – bólintott Elias. Az álmodóknak nem volt fegyverük, tehát most könnyedén foglyulejthették volna őket. Vagy ha könnyedén nem is, de sikerrel védekezhettek volna ellenük. A hadúrgondolatai azonban másfelé jártak.Megpróbálta megérteni Carlos szándékait. Végül arra jutott, hogy a tetovált vezér talán valóbanegyezséget akar kötni vele.Meg lehet azonban bocsátani neki, hogy tőrt szegezett egy tartományúr nyakához?Elias végiggondolta. Mint hadúr, felelősséggel tartozott a tartományáért, Mordováért, akirályáért. A jelenlegiért és az eljövendőért, akit majd szolgálni fog. A muhinok támadják azországot, és a mowur hordák érkezése is közeleg. A Birodalom fegyverkezik.Itt van azután egy hittől lángoló álmodó, egy küldött a másik világból, aki felajánlja segítségét.Ráadásul bizonyít is. Merészen és őrülten, de bizonyít.Megteheti azt, hogy nem bocsát meg neki?– Marcos az egyik alvezérem – tette a kezét egy húszas évei elején járó fiú vállára Carlos. –Fiatal, de ezer embernek parancsol. Mint itt, a teremben az embereim közül mindenki.– Meggyőző voltál – mondta Elias nyugodtan, és visszaült a székére. – Alaposan megszerveztedezt… itt. A továbbiakra is van terved?– Mindig van tervem – mondta Carlos.– Mi lenne az?Hívd ide Eronis királyt… Beszélnem kell vele.

Második fejezetRavóra kapuőrei alaposan átvizsgálták a két szekeret, mielőtt beengedték volna a városba.Alaposak voltak, de nem tiszteletlenek, udvariasan bántak a lovaggal, a tündékkel és a két nővel is,akik az első szekéren utaztak. Aztán utat engedtek nekik, sőt még jó tanáccsal is ellátták őket,melyik fogadót keressék meg, melyik a legjobb két finom hölgynek és a tündéknek.– Szeretnénk rejtve maradni – mondta Elesztriel a kapuőrnek, aki útba igazította őket. – Zavar afeltűnés, és egy tündével szemben mindig tartózkodóbbak az emberek…– Keressék meg Mariont a Három Testőr Fogadóban!– Három testőr? – csodálkozott később Főnix, amikor felébredt a fogadóbeli szoba közepén. Deffés Edvir kapták az egyik háromágyas szobát, Elesztriel, Meldiana és az udvarhölgye a másikat. Deffragaszkodott hozzá, hogy a két szoba között az ajtó nyitva legyen. Csak akkor hajtották be, ha a nőköltöztek. – A Három Testőr Fogadóban szálltunk meg? Honnan kapta a nevét?– Kérdezd meg Mariont, a fogadóst, ha valóban kíváncsi vagy rá! – morogta a lovag.– És mit mondjak, hogy kerültem ide?– Akármit, csak azt ne, hogy álmodó vagy.Főnix lerogyott az ágyra. A szobát tisztán tartották, az ágynemű kemény volt és fehér. Nem tűntrossz helynek. Mindenesetre jobb volt, mint a szekéren aludni útközben.– Meddig maradunk itt? – kérdezte.– Ameddig kell. Mások is csatlakozni fognak hozzánk, elkel majd a segítség.– Mások?Deff mogorván bólintott.– Többen is, mint szeretném.– Ez mit jelent?Edvir válaszolt, mert a lovagnak nem volt kedve hozzá.– Kapunk egy tűzmágust – mondta. – Álmodót, mint te. Útközben jött az üzenet, hogy Eroniskirály utánunk küldte.– Egy tűzmágus jó, nem? – gondolkodott el Főnix. – Úgy értem, ti tudtok bánni a fegyverrel, őmeg a tűzzel.– Esténként nem fogunk fázni – morogta Deff, majd az ujját Főnix felé emelte. – Addig is, vannéhány szabály, amit be kell tartanod!– Ismerem őket.– Azok úti szabályok voltak, ezek városiak lesznek!– Városiak?– Azok.– Értem – mondta lehangoltan Főnix. – Hallgatom.– A hercegnő és az udvarhölgye nem mutatkoznak sem a fogadóban, sem az utcán. Míg ittvagyunk, a szobában lesznek. Elesztriel, Edvir és én figyelünk rájuk, közülünk egyszerre csak egyaludhat. Neked kell segítened az ételek felhozatalakor és egyéb munkákban.– Ennek semmi akadálya – bólintott Főnix.

– Ha kérdezik, akkor sem beszélsz a nőkről, legfeljebb annyit, hogy egy menyasszonyt viszünkRevenzába esküvőre. Ez elriasztja a férfiakat, amellett hihető mese. Kerülöd a verekedést, a hangosszóváltásokat. Ez is tartható?– Igen.– Ha gyanúsat látsz, azonnal jelzed. Ha harcra kerül sor, akkor lehetőleg a szélén maradj, nekerülj a közepébe! Bár Ravórában nem hiszem, hogy veszély leselkedne ránk, az utakon pedig márlesz segítségünk.Főnix bólintott, majd a szomszéd szoba felé intett.– A hercegnő még mindig olyan… morcos?– Semmit nem változott – felelt Deff helyett Elesztriel. A tünde nő arcán együttérzés tükröződött.– Nos, őt is meg lehet érteni. A vőlegénye menekül, az apja elküldte maga mellől, Karmen les rá, ésmindezek mellett meg akarják ölni… akár az öccsét. Nem könnyű neki.– Én azért örülnék, ha nem rajtunk töltené ki a haragját.– Te a felét sem kapod annak, amit Deff kap. – Edvir oldottabb hangulatban volt, mint a lovag.Bátorítóan megveregette Főnix vállát, persze szavaiban volt egy kis gúny is.– Ez is a dolgaim közé tartozik – dörrent rá Deff.– Hogyne!– Délre jár – fordult Deff Főnixhez. – Akár fel is hozhatnál valami ennivalót! Nem akarom, hogya fogadós szolgái bejöjjenek a szobákba.Főnix felállt.– Legalább megnézem magamnak a Három Testőrt – mondta. – Rendelés van?Senki sem értette.– Van valami különleges kívánság?– Nincs. A hercegnőnek ne véres húst és odaégett kenyeret hozz. A hús is, meg a kenyér is frisslegyen.– Rendben.Edvir egy mordovai aranyat nyomott a markába.– Hat embernek – mondta. Főnix kifordult az ajtón.A fogadó folyosója keskeny volt, és egy kis erkélyre vezetett, ahonnét le lehetett látni az ivóra.Tizenkét asztal s az asztalok mellett padok várták a vendégeket, akikből most nem volt sok, csupánhárom asztal mellett ültek, italoztak, beszélgettek. Egy helyen valamiféle furcsa táblás játékotjátszottak, ami sakknak nézett volna ki, ha nem dobálnak mellé dobókockákat. A levegőben sült húsillata szállt és sós-csípős szag, valószínűleg a páclétől, amivel a húst hátul, a konyhábanlocsolgatták.Az erkélyről csigalépcső vitt le a földszintre. Főnix lassan lesétált, miközben megpróbáltakitalálni, merrefelé juthat el a konyhába. A kocsma jobb oldalánál látta a pultot, de a konyhaajtóracsak az erkély alatt bukkant rá egy beugróban.A kocsmáros sehol sem volt, így Főnix egyenesen a konyhába ment. Egy kövér, szakadt barnainget viselő szakács forgatta és öntözgette a nyársra tűzött malacot, s alkalomadtán átsült ésmegpirult szeleteket vágott le belőle. Egy réztálba dobálta a húst, és nyomban le is takarta azt.Oldalt hosszúkás kenyér sült, úgy nézett ki, mint egy durván meggyúrt bagett. Amikor a szakácsészrevette Főnixet, abbahagyta a malac forgatását.– Mit akarsz itt? – kérdezte ellenségesen. – Nincs itt semmi keresnivalód!

Főnix megvillantotta az aranyat. Pár hónapos itteni tapasztalata szerint ez mindig használt. Ez adolog mindkét világban közös volt, a pénz alkalmi barátot csinált a tartózkodókból és avonakodókból egyaránt. Néha még az ellenségekből is.A szakács elvigyorodott, hatalmas mézes mackó lett belőle a mordovai érme láttán.– Tán csak nem éhes vagy?– Hatan vagyunk éhesek – bólintott Főnix.– Mint a macskák vagy mint az oroszlánok? Főnix elgondolkodott egy pillanatra.– Két oroszlán, két párduc és két házi cica.– Értem – vigyorgott a szakács. – Azonnal összekészítek egy tálat.Bronztálcát kapott elő egy lefüggönyözött polcról, majd rátett két fatálat. Az egyiket megpakoltakövér húsokkal, leginkább combszeletekkel, a másikat sovány, vékony részekkel a malac oldalából.A kövér húsokat alaposan meglocsolta szósszal is. Mellé friss kenyeret tett, hármat, félbetörve, éskeresett hozzá lekvárokat és ecetes lében eltett savanyúságot egyaránt.Közben Főnix beszélgetni próbált.– Miért Három Testőr a fogadó neve? – kérdezte.– Hatszáz éves történet ez már – morogta a szakács. – Mit akarsz tudni róla?– Ami elmondható.– Hatszáz évvel ezelőtt Ravóra városának hadurát megtámadta egy tucat trák – kezdte a szakács,miközben egy kis időre leállt a tálca összekészítésével, hogy megint megforgassa a megnyesegetettmalacot. – A hadúr Nifinbe tartott, és egy mocsár mellett vezetett el az útja, ahonnan rátörtek ezek aszörnyszülöttek.– Kik azok a trákok? – kérdezte Főnix. Számára a trákok egy ókori törzs volt valahol a Balkándéli részén, akiket először a perzsák, majd a makedónok, végül a rómaiak igáztak le. Semmiszörnyszerű nem volt bennük.– Te nem tudod, kik azok? – nézett rá csodálkozva a szakács.– Elképzelésem van… – Főnix nem akart lebukni.– Szerencsés ember. – A szakács visszatért a tálhoz, és fürge kezekkel apró édes falatkákkal telikis tálkákat rakott rá.– És mi történt a hadúrral?– A trákok hordákban élnek, s úgy is vadásznak. Mindent képesek felzabálni, ami eléjük kerül.Veszélyes a harapásuk, akárcsak a karmaik, de a legveszélyesebbek a vállukból kicsapódó tüskék,amelyek még a páncélt is átütik. Ezért aztán leginkább a testükkel harcolnak… A hadurat háromlovag és két tucat őrző védte, akik sorra elhullottak a csatában. A trákok magukhoz ölelték alovagokat, és a vértezettél együtt a testüket is átütötték azokkal a szörnyű tüskékkel… Az őrzőknekmég kevesebb esélyük volt a túlélésre. Aki meghal, annak pedig a legízletesebb részeit megeszik. –A szakács elkészült a tállal. Élvezettel mesélt, de még nagyobb élvezettel bámulta az összekészítettételt. Aztán felemelte, és szembefordult Főnixszel. – Három őrző maradt csak életben, akikközrefogták a hadurat, és utolsó erejükig harcoltak. Ők voltak azok, akik félelmet nem ismerve azutolsó trákot is levágták. Hálából a hadúr testőreinek fogadta fel őket, és amikor megöregedtek,akkor kaptak egy utcát a városban, amiből mára csak ez a fogadó maradt meg. No, tetszett amesém?– Tetszett. – Főnix arra gondolt, mennyire jó, hogy nem az Alexander Dumas által megírttörténetet hallotta viszont. A testőr elnevezés is csupán a véletlen műve volt. – Hogy hívták atestőröket?

A szakács átadta a tálat, amelynek súlya alatt a testépítő edzésekre járó Főnix is megroggyantkissé.– Athos, Porthos, Aramis. A hadúr aranyérmékbe ütötte a nevüket, miután nekik köszönhetőenmegmentette a királynő nyakékét…Főnix biccentett, és amilyen gyorsan tudott, ment felfelé.– És az arany? – kiabálta utána a szakács.– Az asztalon.Akkor már a kövér férfi is látta, vigyorgott, és visszatért a malac mellé, forgatni és nyesegetni.Úgy vélte, a mai napot már semmi sem tudja elrontani.Főnix ezzel szemben úgy érezte, mintha kihúzták volna a lába alól a talajt.Harod távolról szemlélte Ravóra városának falait. Lóháton ült, az út közepén, teljesen egyedül. Avezér gondolkodott. A menekülő hercegnő Mordov felől érkezett, tehát nem nyugati irányba fognaktávozni Ravórából, és nem is dél felé, mert akkor nem ide jöttek volna. A keleti vagy az északikapuk valamelyikén fogják elhagyni a várost.Ravóra. Egy újabb menedék. Harod már legyőzte bosszankodását a dolgok alakulása felett.Beküldte az embereit a mordovi palotába. Feláldozta őket, csupán az volt a feladatuk, hogykihajtsák a városból Meldiana hercegnőt. A vezér ugyanis biztos volt benne, hogy a királyrémületében elküldi a lányát valahová, el abból a palotából, ahol egy gyilkos egészen a hercegnőágyáig eljut. Csakhogy Harod arra számított, hogy két-három napba is beletelik, mire a hercegnőelhagyja a várost. Ehelyett viszont már a merénylet reggelén távozott onnan. Harod nem tudhatottarról, hogy Eronis már régen a lánya elküldése mellett döntött. A nem várt gyors menekülés miatt abirodalmi csapat sok időt veszített, éppen annyit, hogy a menekülőket Ravóráig ne érje utol.A város körül szántóföldek húzódtak, gabonamezők, felváltva búza és rozs, kevesebb helyenárpa, zab és köles, néhol lucerna. Az erdő vonala távolabb kezdődött, így a Ravórai várfal tetejénőrködök távollátó lencséikkel már messziről észlelhettek minden szokatlan csapatot. Bár a várfalvédelmét hajdanán mágikus rúnákkal is megerősítették, az itt élők a veszélyes keleti szomszédokmiatt semmit nem bíztak a vakszerencsére. Nem engedték közelebb az erdőt.Harod megfordította a lovát, és visszalovagolt az erdőbe, ahol a többiek rejtőztek, a megmaradtemberei, akiknek persze fogalmuk sem volt arról, hogy vezérük oly könnyedén a mészárszékreküldte társaikat.Harod lendületesen ugrott le lováról, és a csapat közepébe sétált.– Mi lesz? – kérdezte Mellanis. – Bemegyünk?– Nem – felelte sötéten Harod. – Megvárjuk a kapukon kívül. Mindenhová őröket állítunk, ésfigyeljük a várost elhagyó utazókat. Már tudjuk, mit keresünk, két szekeret két tündével és egylovaggal.– Szétforgácsoljuk az erőinket – mondta Mellanis. – Menjünk be inkább mind Ravórába!Harod nyugodt maradt.– És mit csináljunk, ha bementünk? – érdeklődött.

– Megkeressük a hercegnőt és elraboljuk. A goblinok éjszaka felderítik a terepet, mi meghajnalban rajtuk ütünk.– Csendben. Mellanis bólintott.– A legteljesebb csendben.– Megölsz két tündét, egy lovagot, majd a legteljesebb csendben áthozod a városon a hercegnőt.Kijátszód a város védőrúnáit és kapuőrségét. Valóban könnyebb ez, mint megvárni, míg elhagyjákRavorát, és útnak indulnak.Csend állt be közöttük.– Menj lovat csutakolni, Mellanis! – dörmögte oldalt egy hang.– Meg apríts fát a tűzhöz!– Vagy ásd ki a latrinát!Harod vigyorgott. Mellanis a közbeszólások hatására hátrébb lépett. Arca elkomorodott.– Kijönnek, és mi lecsapunk rájuk! Alig kell majd hozzá ember – nevetett Harod. – Ez könnyűmenet lesz!Az emberei megéljenezték.Gorannak nem volt szerencséje, a törp hegyeken át vezető hágót, amerre el akarta hagyniMordovát, Elias hadúr katonái őrizték. A revenzai lovag bosszúsan látta, hogy nem tudja kijátszaniőket, elfoglalták a legjobb leshelyeket, és őreik hármasával jártak. Nem tudhatta, vajon miatta van amegerősített őrség, vagy Eronis király innen is támadásra számít, de ez mindegy volt. Errefelé nemjut át.Pihennie kellett. Régen váltott utoljára friss lovat, még félúton Mordov és Ravóra között. Ravóraután már veszélyes lett volna. Egyszer kihallgatott egy beszélgetést, amelyben szökésének híréttárgyalta két őrző a tábortűz mellett. Számítottak rá, keresték…Goran visszafordult, és egy óra lovaglás után megtelepedett egy bokrokkal övezett víznyelőmélyén. Lecsutakolta lovát, megitatta, s kicsapta legelni. A lónak bírnia kell… De neki is. Fáradtannem kelhet át a hegyeken. Ha nem alszik legalább egyszer tisztességesen, és fent nyomja el azálom, akkor megfagy. Fáradt ember ne vágjon neki ekkora útnak. Nem gyújtott tüzet. Talált néhánygombát, amelyek ehetőek voltak, azokat pár csipkebogyóval együtt elrágcsálta. Nem volt fejedelmivacsora, de megtette. Egy revenzai akkor sem válogatós, ha történetesen bárói sarj.A lovag a mordovi királyi asztal étkeire gondolt, és keserűn elmosolyodott. Egyszer fent, egyszerlent.– A nélkülözés megedzi a lelket – mondta magának két falat között. Később pokrócokba tekertemagát, és leveles ágakat tört, hogy ne a csupasz földön aludjon. Elalvás előtt még végiggondolta akövetkező napot. Északnak nem mehet, arra túl messze van a következő hágó. Délre csak félnapnyilovaglás. Ha hajnalban felkel, délre átjuthat a határon.A revenzai lovag nyugalmat erőltetett magára és elaludt.Reggel alig szedelőzködött össze, lecsaptak rá Eronis király katonái, akit Sohan báró fia,Khealnor vezetett.

Khealnor személyes küldetésnek érezte a revenzai lovag elfogását, s nem csupán azért, mert apjaezzel indította útjára, hanem mert Veras megfojtása minden bűnök közül is a legaljasabb tett volt aszemében. Egy leendő lovag becstelen és brutális meggyilkolása, amit nem érdemelt volna senkisem, de túl ezen, Khealnor szerint a fiú halálával Mordova kikezdhetetlen erejét ismegkérdőjelezték, tisztességét és szándékainak tisztaságát. Támadás volt ez a király, a város és azország ellen egyaránt, amit Goran részéről újabb támadás követett – nem véletlenül.Sokan gondolták úgy, hogy Mordova ideje leáldozott, de Khealnor nem hitte ezt. Sokkal inkábbabban hitt, hogy felemelő korban él, magasztos hősök korában, midőn eltűnnek majd a Deff féleparasztlovagok, és a háborúval eljön az új lovagi kor, a fényes páncélok és vitéz cselekedetek kora,amikor csak az önfeláldozás számít, a halálmegvető bátorság. Ez lesz minden érdem alapja, azárulók pedig elnyerik méltó büntetésüket.Éppen ezért háromszoros kitartással űzte a revenzai Gorant, s amikor egy embere a menekülőnyomaira akadt, az őrző vérszomjas kopóként vetette magát rájuk. Letakart mécsesfénynél követtékaz éjszakában a nyomokat, lassan, lépésről lépésre, mert Khealnor egy pillanatot sem akartelvesztegetni. Katonái nem örültek ennek, de senki sem akadt, aki szóvá tette volna. Aztán hajnalrameglett az eredmény, egy vízmosásban felfedezték az alvó lovagot és kikötött lovát. Csendbenbekerítették.Közben a lovag felébredt, végigdörzsölte elgémberedett tagjait, összeszedte szegényestáborhelyét. Khealnor ennek ellenére nem sietett a támadással. Megvárta, míg a kör bezárul Gorankörül. Minden egyes perc elégtétel volt számára.Amikor lecsaptak, már nem volt menekvés. Khealnor emelkedett fel először, és állt ki amélyedés szélére. Goran azonnal észrevette, és kardot rántott. Akkor aztán körben felemelkedtek amordovai katonák is.– Nincs esélyed, revenzai – mondta Khealnor fölényesen. A hajnali hűvösségben látszottlélegzetének párája. – Sem a menekülésre, sem a túlélésre, ha kardot rántasz. Úgyhogy tedd le afegyvered!– Csak nem gondolod, hogy egy revenzai lovagot a magadfajta foglyul ejthet?Khealnor arcán árnyék futott át. Az őrző közelebb lépett.– Mit se számít, hogy én mit gondolok – mondta. – Már most a foglyom vagy.– Ebből a mélyedésből csak a saját lábamon távozhatok.– Nézz körül!Goran kesernyésen elmosolyodott, és alig láthatóan megvonta a vállát.– Vagy sehogy…Még közelebb ment, kardját előretartotta, összecsapásra készült. Nem kellett csalódnia.Karnyújtásnyi közelségben volt, amikor Goran támadott. Khealnor hárította az első vágást, majdalulról szúrt felfelé. A lovag oldalt lépett és befelé fordulva ütötte el a támadó pengét. Ezzel együttbal öklével erőteljes megütötte az őrző arcát.Khealnor megingott egy pillanatra, majd spontán visszacsapott kardjával.Goran elugrott, nem volt más választása. Mindketten megpihentek.– Csak a gyávák ölnek meg egy gyermeket – mondta Khealnor, és oldalt lépett. – Légy férfi, ésvállald tetted következményeit!– Csak annak következményeit vállalhatom, ami vagyok. Más bűnét nem veszem magamra. Nemén öltem meg Meldiana öccsét.– Légy férfi! Goran feléje fordult.

– A gyűlölet a szemedben… – felelte. – A gyűlölet csillogása elárulja, mennyire süket vagy arra,amit mondok. Gyere és harcolj, kivéve persze, ha az életet inkább kibeszélni szeretnéd belőlem…Khealnor a provokációra megint támadott. Összecsaptak a pengék, szikra pattant, Goran hátrálnikényszerült. A lova megijedt a feje előtt folyó harctól, a hangtól és a szikráktól, és a kantárját tépvepróbált szabadulni. Egy mordovai katona nyugtatta meg.Aztán Goran megvetette a lábát, és egy fordulónál ellentámadásba ment át. Egészen a katonáksorfaláig szorította vissza az őrzőt. Kemény csapásai alatt Khealnor karja rendre oldalra lendült.Amikor elérték a katonákat, a revenzai lovag három karddal nézett farkasszemet. Megállítottarohamát, arcára gúnyos mosoly ült ki.Khealnor vöröslő arccal nézett vissza rá. Nem csupán az erőfeszítés miatt pirult ki, a düh is egyrejobban eluralkodott rajta. Ezzel szemben a lovag megőrizte hidegvérét.– Vissza! – kiabált rá az őrző a saját embereire. – Vissza! Lecsapdosta kardjával azok pengéit.– Ez az én harcom!Goran visszasétált a mélyedés közepére.– És most mi lesz?– Nem mondták, hogyan vigyelek vissza… élve vagy halva.– Így is, úgy is a várfalon végezném négybe vágva.– Mi nem vagyunk olyan barbárok, mint ti.– Ó, ti nem… Mordova fénye beragyogja a világot. Hidd csak ezt! Bár nem sokáig lesz ez így…Khealnor rohamozott, és elcsúszott a hajnali harmattól nyálkás talajon. Karját szétcsapva esetthanyatt. Goran a helyzet ellenére, vagy tán azért, hogy Khealnor mérgét fokozza, harsányanfelnevetett.A katonák nem mertek nevetni, de némelyikük arcán látszott a káröröm.Khealnor felpattant, háta csupa sár volt, akárcsak csizmájának talpa. Megalázva érezte magát,ezért aztán nem tétlenkedett, emelte kardját, és Goran felé vágott. A lovag fordult és szúrt, Khealnorelhajolt és visszavágott.Támadva, hárítva táncolták körbe a katonák által szegélyezett horhost. Goran is fáradt, egyszermeg kellett támaszkodnia egy fatörzsben. Az egész napi lovaglás, a kialvatlanság mindkettejükerejét igénybe vette.Amikor a katonák fala mellett harcoltak, oldalt egyszer csak megvillant egy kard. Nem akarttámadni, aki a fegyverét emelte, csupán a közel sodródó Goran miatt gondolt védelemre. A lovagotazonban megzavarta a pengén megvillanó reggeli nap fénye, így természetes hárító mozdulatot tett.Oldala ebben a percben védtelen maradt. Ha az a katona valóban támad, a lovag még vissza tudjahúzni kardját, ám nem támadott, Goran nehéz kardja pedig tovalendült.Khealnor ekkor szúrt.A penge a revenzai hóna alatt csúszott be a húsba, s éle a tüdőben állt meg. Goran mozdulataelakadt… a lovag száján vér buggyant ki. A katonára tekintett, nem volt ereje visszapillantaniKhealnor felé, pedig egy villanásnyi időre ott volt benne a szándék, hogy gyilkosának szemébe néz.Aztán csak összerogyott… lecsúszott a kardpengéről, és arccal előre elfeküdt a földön.Akkor már nem volt benne szemernyi élet sem.

Harmadik fejezetLucius Timothisszal együtt érkezett Eronis király elé.,A meghívás nem a trónterembe szólt, hanem a díszerkélyre. A király a kriptából érkezett ide, scsak állt a könnyű szélben. Az előző napokban csendesen szemerkélt, most viszont kisütött a nap.Tisztának és frissnek tűnt a levegő és alant a város is. A fák megszínesedtek, a földek a távolbankibarnultak. Az élet pedig a szokott medrében folyt. Eronis most ebből a nyugalomból próbált erőtmeríteni.– Felség! – szólalt meg a tárnokmester hosszú percek múltával, miután a király oly sokáigszótlan maradt. – Hívattál minket.– Igen – felelte vontatottan Eronis. – Üzenetet kaptam Ravórából.Az uralkodó elhallgatott, így megint Luciusnak kellett kérdeznie.– Elfogták a katonáink Gorant?– Nem… Másról van szó, kedves Lucius. A Birodalomban lázadás készülődik.– Ó…A király végre megfordult. Lucius nem tudta, hogy a csodálkozás hangjára vagy valami másmiatt, csak azt látta, hogy Eronis ajka vékony, szeme mélyfekete. A király elhatározott valamit, smost megosztja velük tervét.– Lázadás a Birodalomban – morogta a király. – Teljes a káosz a világban.– Ezt kihasználhatjuk – felelte Lucius. – A belső megosztottság előnyünkre válhat. Minél jobbaninog Orkhon császár trónja, nekünk annál kisebbet kell taszítani rajta.– A Birodalom… Igen. Elgondoltad, Lucius, hogy arrafelé királyokat ölnek? Lázadnak ellenük.Rossz királyok, de mégiscsak királyok. Hova lesz így a trón szentsége, az uralkodók tisztelete?A tárnokmester megint valami furcsát érzett a király hangjában, amit hirtelen nem tudott hovatenni.– Felség? – kérdezte meglepetten. Timothisra pillantott, akinek merev arcán nem látottmegütközést vagy döbbenetet. Voltaképpen nem vett észre rajta érzést.– Az álmodók világában nincsenek királyok – folytatta Eronis. – Letaszították őket trónjaikról,talán ki is végezték őket… Az álmodók pedig csak jönnek és jönnek, s most már itt is uralkodókatölnek, vagy lázadnak ellenük. Velük érkeznek erkölcsi megfontolásaik, vágyaik, módszereik…nincsenek tekintettel ránk.– Nem értem, felség. A Birodalom és Revenza mindig is békétlen ország volt. Álmodókkal vagyanélkül.– Megölik a hercegeket is. Nincsenek előttük határok. Meglehet, nem is a Birodalom a valódiellenfél, hanem az álmodók. Belegondoltál már, Lucius, ki is az igazi ellenség?– Vezetőik nélkül semmik lennének.– Egykoron ez is a királyok kiváltsága volt… A vezetés… Ezt is kisajátították. Császárrákoronázzák magukat. Talán istenben sem hisznek.Eronis visszafordult a város felé, és hosszan hallgatott megint. Lucius a torkát köszörülte.– Felség…– Azt hiszem, minden álmodót meg kellene ölni – mondta a király. – Abban a percben, ahogy

megjelennek. Beléjük kellene meríteni az acélt, s nem jönnének vissza többé.– A Birodalomban jelennek meg. – A tárnokmester épkézláb érvet akart előszedni az álmodóklegyilkolása ellen. – Ha akarnánk, se tudnánk megtenni.– Akkor át kell menni a Birodalomba! Kémeink minden álmodót megölhetnének. Senki semhiányolná őket.– Nincs annyi kémünk…– Hát legyen!Lucius erőltetetten nevetett.– Az már hódítás lenne.– Valóban? – A király félrebillentette a fejét. – Akkor hát hódítsunk! Szervezzünk csapatokat aBirodalom földjén.A tárnokmester mély levegőt vett.– Felséges uram! Pihenned kellene.– Pihenni? – Eronis felemelte a hangját. – Ebben a helyzetben? Pihenni? Tán csak nem a sírbaakarsz tenni te is, Lucius? A fiam mellé, a kriptába?– Beteg voltál, felség. A doktorok szerint egy jó alvás sokat segít szellemnek és testnek egyaránt.– Akkor hát nem végleges pihenésre gondoltál, kedves Lucius?– Hogy képzeled, uram! Meg se fordult a fejemben. Az egészségedet s az erődet féltem.– Pihenni, amikor Mordova jövője a tét! Nem pihenhetek!– Te és az ország számomra egyek vagytok, felség. Ha te gyenge vagy, Mordova is gyenge.– Senki sem pihenhet! Sem én, sem a katonáim! – rázta az öklét Eronis mérgesen. – Ha énelgyengülök, mint mondod, a katonáknak, őrzőknek kell vigyázniuk országunkra, értékeinkre. Alovagoknak akkor is helyt kell állniuk! Mindenkit, aki lázad, le kell vágni. Az álmodókat is.– Hiszen álmodók kísérik a lányodat is!– Azok sem menekülhetnek!Lucius a mellette álló mágusra pillantott, majd előrelépett, egészen a király mellé. Eronismegváltozott. A tárnokmester nem tudhatta, fia halála tette ezt vele, a lánya elleni merénylet vagy aMordovát fenyegető veszedelem, de a király láthatóan és hallhatóan nem volt eszénél. Luciustehetetlennek érezte magát.– Így magunk ellen fordítanánk mindegyiküket – próbált érvelni. – Felség, te mondtad, hogylázadás készülődik a Birodalomban. A lázadók között vannak álmodók is, akiknek nem tetszikOrkhon császár hódító szándéka. Ne ijesszük el őket azzal, hogy a halálukat kívánjuk…– Miért ne? – kérdezett vissza a király, de azonnal támadott is. – A lázadás a törvényes uralmatfenyegeti. A megosztottság az ország sírásója.– Ez nem ilyen egyszerű, felség.– Lázadsz, Lucius? Még te is?– Nem én, uram – hajolt meg a tárnokmester. – Nem én… Timothis elérkezettnek látta az időt,hogy megszólaljon. Eronis király és Lucius beszélgetése nem csupán zsákutcába futott, de egyreveszélyesebbé is vált. A mágus ugyan nem mutatott érzelmeket, de tudta, ha nem tereli a témátgyakorlati vizekre, a király olyan parancsot adhat ki, amit később megbánna.– Miért hívattál engem, felség?

– Igen… – A király megnyugodott. – Ravórába kell mennem – mondta. – Minél gyorsabban.Elias hadúr sürgetőn kérte, hogy tiszteljem meg őt jelenlétemmel.– Ha jól sejtem, egy mágikus kapun akarsz odajutni.– jól sejted, Timothis. Nem akarok utazni, az is időt vesz el.– Figyelmeztetlek, hogy az asztráltéren át követhető leszel, felség. Tudják, merre jársz.– Nem érdekel Karmen – intett ingerülten Eronis. – Most nem érdekel. A hadúr lázadókkaltárgyal. Ott kell lennem.– Miért?– Hogy megölessem őket.– Felség! – szólt közbe Lucius.– Mit akadékoskodsz már megint? – kérdezte Eronis. Egy szempillantás alatt lobbant haragra. –Nem értelek, Lucius. Megbomlott volna az agyad?– Van egy ötletem, amivel megmentheted az országot, ugyanakkor megbüntetheted a lázadókatis.– Mi lenne az, tárnokmester?– Hagyd, hogy harcoljanak! Legyőzik Orkhont, és az égi hatalmak akaratából új császártjuttatnak trónra. Aztán megbüntetheted őket lázadásért. Segítenek nekünk, és megtizedelődnek! A tedolgod könnyebb lesz, amellett Mordova is megmenekül. A végén megmutathatod, mi a lázadásbüntetése… Addig azonban hagyd, hogy bevégezzék a mocskos munkát.Eronis elgondolkodott.– Ravasz vagy, Lucius – nevetett a végén. – A kecskét is jól akarod lakatni, és a káposztát is megakarod tartani!– Ez nem bűn – nevetett Lucius is, kicsit erőltetetten. – Ugye, királyom?– Ha bűn is, megbocsátható – legyintett a király. – Javaslatodat megfontolom. – Eronis megint amágushoz fordult.– Timothis, mikorra tudsz nekem kaput nyitni Ravórába?– Előkészületekre van szükség, felség – mondta a mágus –, de holnap estére meglesz.– Remek, remek – bólintott a király. – Tedd, amit tenned kell! Én pedig végiggondolom atárnokmesteremmel, hogy mivel is lehet kényeztetni a kecskét. – Megint felnevetett, szárazon,szinte köhögősen. Lucius behúzta a nyakát. A helyzet egyre rosszabb lesz. Kívül is és belül is…– Felség, remélhetem, hogy én is követhetlek Ravórába?– kérdezte.– Még meggondolom, tárnokmester… Valaki kell, aki Elias hadúr felé továbbítja parancsaimat.– Ez a feladatom, felség – mosolygott Lucius.– Sohan báró is jön – mondta a király a mágusnak. – Ő az, akiben most feltétel nélkül megbízom.Három ember részére kell a kapu.– Értesítem Ravóra mágusát – hajolt meg Timothis –, hogy készüljön fel fogadásunkra. Neki ismeg kell nyitnia ott a kaput.– Tedd, amit tenned kell! – intett a király. – Pontosan és gyorsan.Timothis megint meghajolt, és elment. Eronis a mágus hátát nézte, majd Luciusra pillantott. Atárnokmester a zavarodottság jeleit kereste a király szemében, és meg is találta. Eronis feketeszemgolyója meg-meg rezzent.

– Légy ravasz, felség! – fűzte hozzá Lucius. – Tudod, kecske és káposzta!A király mosolyogva bólintott.Az uralkodó országának pásztora. Ezt fogom tenni… Ravasz leszek és erős kezű. Megvédem anyájam a farkasoktól.

Negyedik fejezetFőnix csodálkozva látta a következő ébredésekor, hogy még mindig a Három Testőr Fogadóbanvesztegelnek. Deffen nem látszódott idegesség, a tündék pedig a szokásos formájukat hozták, ezértaz álmodó úgy vélte, nem lehet gond, csupán nem érkezett még meg a tűzvarázsló. Ám fél napsemmittevés után mégis arra gondolt, nem jó ez így, csak fekszik az ágyon, meg ül az ablak előtt.Legalább valami értelmeset csinálhatna. Arra gondolt, most jólesne egy kis beszélgetés Elesztriellel.A tünde a hercegnő szobájából lépett ki, és az ajtórésen keresztül Főnix megpillantottaMeldianát, amint éppen földhöz vág valamit. Aztán az ajtó becsukódott, Eleszt-riel pedigmosolyogva nézett Főnixre.– Ideges a hercegnő? – kérdezte Főnix.– Mióta elindultunk. A lelkében felhalmozódott keserűségtől próbál megszabadulni, ám rendrerossz utat választ és dühöng, ahelyett, hogy megnyugodna.Az ivóban a sarokba ültek le, az árnyékban. Elesztriel ösztönösen kerülte a feltűnést. Főnix, aki aborsos borravaló miatt nagyon jóban volt a szakáccsal, az ital mellé kéretlenül is jókora tálfácánsültet kapott, amit középre tettek, és csendesen csipegettek belőle.– Meg lehet kérdezni, hogy mi történt abban a másik világban, míg távol voltál? – kérdezte atünde nő. Érdekelte a másik valóság.– Háborúk, tüntetések, egy vonat kisiklott, hurrikán söpört el egy szigetet – mondta Főnix. –Csupa szörnyűség.– Azt mondtad, békében éltek.– Furcsa kettősség jellemző a mi világunkra. A háborúk mindig távoliak, ahol például én lakom,ott évtizedek óta béke van, de a hírek gyorsan elérkeznek hozzánk a háborúk képeivel együtt.– Igen, tudom. A televízió és a telefon, amit lerajzoltál – bólintott a tünde, és furcsának tűntekezek a szavak az ő szájából.– Egyébként reggeliztem, aztán egy kis testedzés következett, majd dolgoztam, és este egy kicsitmoziztam – mondta Főnix mosolyogva. – Átlagos nap volt. Kipihentem egy másik, teljesen átlagosnapot, amit itt, az álmomban éltem át.Elesztriel egy pillanatra elkomorodott.– Nem lesz mindig így.– Én is azt hiszem – bólintott Főnix. – Örüljünk hát ezeknek a nyugodt pillanatoknak.A tünde nő kacagott, és vett a tálból. A fácánt áfonyalekvárba mártotta, s megízlelte. Főnix ekkorvalami boldogságfélét érzett és azt, hogy most már inkább ide tartozik. Hiszen bármennyire isfurcsa, abban a világban tizenhat-tizenhét órát tölt, míg itt, álmai alatt majdnem kétszer ennyit. Nemkellene itt berendezkednie?Már éppen kimondta volna ezt, amikor kicsapódott a fogadó ajtaja, és három hatalmas alak lépettbe a terembe. Le kellett hajolniuk, hogy ne verjék be a fejüket az ajtókeretbe. Fekete páncél voltrajtuk, kardjaikat a hátukra kötözött nyitott hüvelyben hordták. A kocsmáros elébük ment,betessékelte őket, majd sietve egymás mellé rakatott két padot, hogy az óriások elférjenek rajta.– Gírek – mondta elkedvetlenedve Elesztriel. – Máris vége a békének.– Miért? – kérdezte Főnix. – Amit tudok róluk, azok alapján békés népeknek tűnnek.– De gyűlölik a tündéket.

– Mármint a gírek mindegyike gyűlöli a tündék mindegyikét?Elesztriel a fejét ingatta, mint aki nem tud dönteni, mi is a válasz. Majd azt mondta,– Igen.– Miért?– Hosszú történet.– Ez egy rémesen unalmas fogadó – vigyorgott Főnix. – Van időnk hosszú történetekre.– Jól van – adta be derekát a tünde. – Elmesélem a Lahir-völgyiek történetét…– A Lahir-völgyben történt valami, ami miatt haragszotok egymásra?– Igen… Úgy is lehet mondani.– Mikor?– Régen, nagyon régen… de a gírek ápolják magukban a sérelmeket, nem tudnak megbocsátani.– Ez sajnos jó pár… törzsre jellemző nálunk is. Szóval, mi is történt?A tünde sóhajtott, majd lecsípett egy falatot a fácánból és elrágta, mielőtt elkezdte volna atörténetet. Főnix nagyot kortyolt a borából.– Mordova alapításának 610. évében – mesélte Elesztriel – az Edir börtön lakói fellázadtak, éskitörtek a vastag falak mögül. A baj akkora volt, hogy az egész szövetségnek, embereknek éstündéknek is össze kellett fogni ellenük. Pusztulás és káosz fenyegette a világnak azon sarkát, ígykellett a segítség. Ám a háború alatt a hervini tündék elárulták társaikat.– Kik azok a hervini tündék, és miért tették?– Sok történet szól arról, mi miért esett meg. A herviniek nem voltak harcos népek, és nemszerettek háborúskodni. Meglehet, csupán ennyi volt az ok vagy tán egy félreértés, ki tudja? Ennekis megvan a maga legendája. A háború közepén… egy fontos csatát megelőző este a herviniek úgydöntöttek, hazamennek. A szövetség ellenére. Ott hagyták az aurasiakat, akiknek legjobbjai ígysorra elhullottak a másnapi csatában. Főnix bólintott.– Ennek, gondolom, az aurasi tündék nem örültek.– Rosszabb volt. Tünde nem harcol tünde ellen, ám a herviniek árulása nem maradhatott válasznélkül. Az aurasi tündék lecsaptak rájuk, és egészen Gír honig űzték őket. A gírek azonban éppen ateremtésük hetét ünnepelték, ami a legszentebb ünnepük. Úgy tartják, Kojun egy hét alatt teremtetteőseiket, és ezzel nem száll vitába senki. Bár… – Elesztriel keserű mosolyra húzta a száját – Kojunnem lehet valami bonyolult istenség, mert ha kicsit is átgondolja a dolgot, akkor azon a héteninkább pihen és a sivatag homokszemeit számolja…– És? – szakította félbe Főnix Elesztriel savanyú megjegyzését. – A gírek megölték a tündéket?– Rosszabb. A lázadókat beterelték egy völgybe, és mágiával rájuk zárták a völgy kijáratait.Háromezer négyszáz éves átkot mondtak a herviniekre, ami úgy félszáz esztendő múlva veszítiérvényét.Főnix elgondolkodott.– Nem értem. Miért éppen háromezer négyszázat? Miért nem többet? Vagy ha már az aurasiakoldalára álltak a gírek, akkor miért nem adták ki a hervinieket nekik? Ebben nem sok logika van.– Az emberi cselekedetekben sincs mindig logika, miért várod ezt el a gírektől? A gír békés fajta.Ha békén hagyják, a gír sem fog bántani senkit. Ritkán bocsátkoznak harcba… A tünde-tündecsatában sem akartak állást foglalni, csupán nem akarták, hogy a háború a földjükön folytatódjék.Tulajdonképpen a legjobb megoldást választották.

– Továbbra sem értem, a tündéknek mi okuk van haragudni a gírekre? Ha te így látod…– Én csupán egyetlen tünde vagyok a sok közül. Elismerem, hogy a gírek nem akartak rosszat,még úgy sem, hogy a legszentebb ünnepüket zavartuk meg háborúskodásunkkal. A tündék azonban,kiváltképp az aurasiak azért haragudtak meg a gírekre, amiért azok nem elpusztították a hervinieket,hanem… úgymond megadták nekik a lehetőséget egy második életre. Időközben ugyanis a Lahirvölgybebezártak bosszúra készültek. Kifejlesztettek egy különleges mágiát, amiről még a nifiniekis alig tudnak. Lényegében a gírek altatják a gonoszt. Az aurasiak még ott és akkor megpróbáltákezt megakadályozni, és rövid háborúba keveredtek a gírekkel. Az ellentét onnan ered. És senki nemfelejt.Elesztriel egy óvatlan pillantást vetett a gírek asztala felé. Az egyik gír ezt észrevette, ésvisszavigyorgott. Vigyora azonban csak addig tartott, amíg a lány vékony alkatában fel nem ismertea tündét.A gír ekkor felállt. Társai nem tartották vissza, amikor elindult Elesztriel felé.A kocsmáros elé állt, de a gír megragadta, és könnyedén feldobta az emeleti folyosóra. A férfiátbucskázott a korláton, s a fejére esett. Elájult.Főnix ugyanekkor látta, hogy Elesztriel az asztal alatt tenyérnyire kihúzza kardját a hüvelyéből.– Ugye nem akarsz harcolni? – kérdezte a férfi fojtott hangon, előrehajolva az asztal fölött. –Deff szívrohamot kap.Elesztriel nem nézett rá, akkor már úgy bámulta a gírt, mint kígyó a mongúzt.– Deff szívdobogásával most nincs érkezésem foglalkozni.– Meghagyta, hogy kerüljük a feltűnést.– Félek, nincs más választásunk. A feltűnés megtalált minket.A gír odaért eléjük s megállt. Elesztriel lassan felemelkedett a padról. Hagyta, hogy lássákkardjának acélját, de nem tett fenyegető mozdulatot. A tünde és a hatalmas termetű harcosegymással szemközt állt, de nem szólaltak meg.– Rossz itt bent a levegő – jegyezte meg félpercnyi hallgatás után a gír. Ezalatt szemrevételezte atündét. – Melyik balga fogadós enged be ilyen rossz szagú görényeket fogadója falai közé?– Éppen most ütötted le.– Akkor tán az ütéstől észre tér.– Elesztriel. Ne!… – próbálkozott halkan Főnix, de mintha a falnak beszélt volna.– Észre tér? Meglehet – bólintott a tünde –, de én sem akarnék egy ökröt győzködni… Nincsértelme.A gír felhördült, ökle felemelkedett. Elesztriel kardja megvillant.Főnix ekkor felpattant az asztalra. Arca így egy vonalba került a gírével. Feltartotta két kezét, éskiáltásával megdermesztette mind az ütést, mind a penge suhintását.– Elég! – kiáltotta. – Ez egy békés kocsma, ahol ember, tünde és gír együtt boroznak, egyasztalnál vagy külön, ahogy tetszik. Nem szólalkoznak össze holmi mondvacsinált ellentéten!A gír a tündét bámulta s viszont.– Elesztriel – mondta Főnix. – Éppen te mondtad, hogy a gírek békés fajta…A tünde nő egy hosszú pillanatig tartotta a kardot, majd bólintott, és leeresztette a pengét.– A neveltetés – mondta. – Aurasban nőttem fel…– Ghos, gyere vissza! – szólt oda az asztal mellől a leghatalmasabb gír a társának.

A Ghosnak nevezett nem tudta, mit kezdjen a magasban levő kezével, ezért aztánmegtámaszkodott egy gerendában, és előre dőlt Elesztriel felé.– Elférünk, mert nagy a hely – dörmögte vonakodva. – De ne gyere a közelembe, tünde!– Majd igyekszem távol maradni – mosolyodott el Elesztriel.– Remek – szólalt meg Főnix, aki úgy érezte, mondania kell valamit, mielőtt megint felhúzzákmagukat ezek itt, ketten. – Fizetünk egy kört a gíreknek?– Igen – bólintott a tünde, és visszaült az asztalhoz. Hátat fordított a gírnek, s tekintetét Főnixcsizmájára szegezte. Főnix vigyorgott. Egyenesen a melákra.– Nem kell az italotok – mondta a gír. – Van pénzünk venni magunknak.Azzal megfordult, és visszatért a társaságához. Főnix lemászott az asztalról, és visszatelepedett ahelyére. Rákönyökölt az asztalra, és szemével Elesztriel tekintetét kereste. A tünde kerülte.– Micsoda tűz – mosolygott az álmodó.– Nehéz levetkőzni az ellenszenvet, amire neveltek, még ha másképp gondolom is – válaszoltahalkan a tünde. – Ne haragudj, azt hittem, jobban tudok uralkodni magamon.Főnix átnyúlt, és megfogta a tünde kezét. Finom bőre volt, lágy érintése. A férfi hirtelenmegérezte a tünde nő illatát is.Elesztriel erre rápillantott, és csak nézte. Mielőtt azonban Főnix kimondhatta volna, amit gondol,árnyék borult rájuk.Egy katonás kinézetű, kemény arcélű fickó állt meg előttük. Bokáig érő bőrkabátban volt,kesztyűt hordott, a kabát alól pedig két tőr és egy kard kandikált ki.– Jó napot – mondta erős akcentussal Főnixnek és Elesztrielnek. – Igor Valujev, Oroszország,Specnaz különleges egység. A nifini Aranyvárból küldtek, mert a főmágus szerint szükség lesz rámebben a különleges küldetésben.A bensőséges pillanat azonnal elszállt.Felkísérték az oroszt a lovaghoz.Deff láthatóan meglepődött. Edvir, aki nagyon is jól ismerte Deffet, annak arckifejezését látván,rögtön kardot húzott, s élét az orosz nyakához helyezte.– Ki küldött, és mit tud rólunk? – kérdezte a tünde férfi.– Az Aranyvár főmágusa, Maximas indított utamra – felelte a félelem minden jele nélkül azorosz. – Toronis őrmágus javaslatára.– Maximasról hallottam már – mondta a tünde. – De miért küldött volna utánunk?– És honnan tudta, hol vagyunk? – kérdezte a lovag.– Nem nehéz mágikus eszközökkel a nyomotokra bukkanni, kiváltképp, ha Mordovból segítenekis – mosolygott Igor. – És hogy miért? Nifinben is érzékelik a változást, ami e világban zajlik, ésvannak, akiket nyugtalansággal tölt el.– Nem kértünk nifini segítséget. Akár vissza is fordulhatsz.– Nem fordulhatok vissza, mert parancsot kaptam, nem pedig megkértek.Deff felmérte.– Honnan tudjuk, hogy nem ellenség? – kérdezte tőle Edvir.– Ha az lennék, nem beköszöntem volna, hanem mágikus tüzet gyújtok alattatok, és porráégetem a fogadót.

– Ravórában?– Akár itt is.– És a város védőrúnái?– Minden varázslatra van ellenvarázslat, ez volt az első, amit Nifinben megtanultam – vont vállatlazán az orosz, majd Edvirre nézett. – Ideje lenne elvenni a pengét a nyakamtól…– Álmodó – szólalt meg ekkor Főnix. – Igor egy álmodó.– Ismered? – kérdezte Deff.– Nem. Csak a helyet, ahonnan jött. Elég híres komm… katonaképző.Edvir nem engedte le a kardját.– Akkor halljuk az egész mesédet – ült le kényelmesen Deff Igorral szemközt. – Aztán majddöntünk rólad. Hogyan is jutott eszébe Maximasnak, hogy segítséget küldjön utánunk?– Az Aranyvár őrmágusa, Toronis nem olyan régen látogatást tett a Szíverődben Philofőmágusnál – mondta az orosz érzelemmentes hangon. – A mowurok erősödő jelenléte és Karmenkészülődése aggodalommal töltötte el. Miközben Toronis igyekezett Philót meggyőzni arról, hogy anifini mágusiskoláknak erőteljesebben részt kellene vállalniuk a közelgő veszedelem elhárításából,egy ismeretlen látogató rúnamágiát lefedő varázslatot vásárolt a Szíverőd főmágusától. Ezt arúnamágiát Mordov megtámadásakor használták fel.– Ó! Tehát a Szíverőd segítségével jutottak be a királyi várba, és ölték meg kis híján Meldianát.– Pontosan. Toronis felelősnek érezte magát, amiért nem beszélte le Philo főmágust a mágiaeladásáról, és Maximas osztotta ezt a felelősséget. Miután ti elindultatok Mordovból a két mágus,Maximas és Timothis üzenetet váltott egymással. Ennek eredménye lett az én utazásom. Hogyerőmmel és mágiámmal segítsem az utatokat.– Van erről írásod?– Van nálam egy pecsét Maximastól, Timothis mágus egyetértésével.– Add ide!Az orosz kis sigullumot halászott elő kabátja zsebéből, és átadta a tenyerét nyújtó Edvirnek. Atünde elvette a pecsétet, majd nyomban szét is morzsolta azt.A levegőben Maximas főmágus alakja jelent meg. Maximas egyenesen előre nézett, jobb kezétazonban oldalra tartotta, s nyitott tenyere fölött egy kis kék gömb forgott és lüktetett. A két tündefelismerte a második mágiát, a lovag és Főnix nem.– Üdvözöllek benneteket, utazók! – mondta a főmágus. – Igor, ki e pecsétet magánál hordozza,iskolánk tagja. Az előjelek szerint, melyeket az istenek jó szándékaként kaptunk, ő lesz alegalkalmasabb segítőtársatok utatokon. Küldetésetek túl fontos ahhoz, hogy ne biztosítsunktámogatást Nifin részéről, még akkor is, ha ezzel nem mindenki ért egyet.– Megbízhattok benne – szólalt meg egy másik hang is, és a kis kék gömb ívelt felületén egypillanatra a mordovi Timothis arca tükröződött. A hang is a gömbből jött. – Ez a legfontosabb.– Az istenek vezéreljenek benneteket utatokon – vette vissza a szót Maximas. – Ésmindannyiunk érdekében, a világ érdekében kívánom, hogy sikerrel járjatok!A kép szertefoszlott, a sigullum darabjai Edvir ujjai között a földre peregtek. A tünde lassanleengedte kardját.– Remek – biccentett feléje Igor.– Specnaz? – kérdezte ekkor Főnix. – Merre harcoltál?

– Csecsenföldön – morogta az orosz.– Most harcos vagy mágus? – kérdezte Deff.– Mindkettő. Nekem eddig ez a világ békésebb volt, mint odaát. De adjatok bármilyen fegyvert akezembe, és helytállók azokkal is.A lovag felállt, és kurtán biccentett.– Üdvözlünk a csapatban.Elesztriel vállalta magára a feladatot, hogy bemutatja új társukat a hercegnőnek és azudvarhölgyének. Ő valahogy mindig megtalálta a hangot Meldianával.– Én megyek előre – mondta Elesztriel az orosznak. – Majd beengedlek, ha elmondtam nekimindent.Elesztriel benyitott, és amint belépett, rögtön be is csukta maga mögött az ajtót.– Kicsit hisztérikus – mondta Főnix az orosznak. – Készülj fel rá!– Melyik nő nem az? – kérdezett vissza Igor. – Volt egy feleségem Moszkvában. Tizenkilencvoltam, amikor elvettem.– Hisztérikus volt?– Ő talán nem is annyira. De az anyja… jobb ötletnek tűnt belépni a hadseregbe, mint mellettükmaradni.Erre nem tudott Főnix mit mondani.Kisvártatva csörömpölés és kiabálás hallatszott az ajtó mögül, ami meglepő módon hirtelenidegessé tette Deffet, egyik lábáról a másikra állt.– Nem nyugszik a lány – morogta maga elé. – Csecsemőnek is ilyen volt, órákig visított. Akkorazt hittem, majd kinövi… Körbejárom az épületet – mondta hangosabban, aztán kifordult aszobából.Elesztriel nézett ki a hercegnő lakrészéből, s intett Főnixnek és az orosznak.– Gyertek!Meldiana a szoba sarkában állt, és egy agyagtál cserepei feküdtek a lába előtt. Körben szerteszétgyümölcsök. Udvarhölgye az ágyon ült kisírt szemekkel.– Engedd meg, úrnőm, hogy bemutassam új kísérőnket, Igort – mondta finom hanglejtéssel atünde nő. – A nifini mágusok küldték, hogy segítségünkre legyen az út folyamán.– Még valaki, aki menekülni segít, vagy végre teszünk is valamit a segítségével? – kérdezteMeldiana harciasan.Elesztriel elengedte a füle mellett a kérdést. Inkább Igorhoz fordult, s előre invitálta egy lágyintésével.– Álmodó ő is, de a mágia mellett mestere a fegyvereknek.– Meneküléshez egy goblin csapat is elég lenne – folytatta Meldiana. – Semmi szükség nincsálmodókra vagy tündékre. Sőt egypár jó ló, esetleg két öszvér is megtenné.– Megvan az ideje a harcnak – felelte Elesztriel végtelen türelemmel, amiért Főnix csodálta is.Meldiana kimozdult a sarokból. A tekintetét Elesztrielen tartotta, miközben a cserepek romjait ésa gyümölcsöket úgy lépte át, mintha csak lebegne fölöttük.– Én azt mondom, a harc ideje már eljött. A vőlegényemet veszély fenyegeti. Saját seregünkpróbálja elfogni. Mordovát is veszély fenyegeti. Nem szabadna elmenekülni. Karmen elől úgysem

menekülhetünk. Még ti sem… még ez a… – Meldiana végigmérte Igort – letarolt fejű álmodó semtehet semmit ez ellen.– Deff lovag másként gondolja.– Deff lovag apám akaratát teljesíti.– És megment téged.– És elveszejt engem.Főnix és Igor némán hallgatták a szóváltást eddig a pillanatig, amikor is Főnix úgy érezte, itt azideje közbeszólni.– Hercegnő… Mi itt mindannyian a legjobbat akarjuk.– A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, ugyebár.– Sokan fogtunk össze érted, ne kérdőjelezd meg nemes szándékunkat.Elesztriel Főnixre mosolygott. Tetszett neki, ahogy a férfi beszél.Meldiana közelebb lépett, és végigmérte Igort.– Az új társatok át tud vinni engem a ti világotokba?– Azt senki sem tudja megtenni.– Akkor semmivel sem veszem több hasznát, mint nektek. Hozzátok az ebédemet, és hagyjatokbékén!A végszóra nyílt az ajtó, és belépett Deff. Jelenlétével egy pillanatra megakasztotta a vitát, és pármásodpercnyi csend telepedett a szobára.– Még egy jó hír – mondta a lovag kényszeredetten. A levegőben úgy függött a feszültség, mintezernyi, pókfonálon imbolygó éles penge a mennyezetről. – Megérkezett a segítőink csapata. –Hátrafordult és kiszólt a folyosóra. – Húzzátok be a nyakatokat!A nyomában három gír lépett a szobába. Főnix nem sok örömöt látott Elesztriel arcán. De agírekén sem.

Ötödik fejezet– Megírtam Stevenek, hogy új útitársunk annyira orosz, hogy még az akcentusát is áthozta azÁlomvilágba – mondta Főnix Elesztrielnek. Ketten voltak a szobában. A folyosón Edvir őrködött,míg Deff a fogadó előtt sétált, hogy az ablakokat kívülről is védje. Főnix megint újonnan ébredt,most gyorsabban visszajött, mint eddig bármikor. – De nem válaszolt.– Mennyi idő telik el, míg a leveledre válaszolhat?– Egy perc? – találgatott Főnix. – Mifelénk sokkal gyorsabb a levélváltás. Az e-mail olyasmi,mint valami varázslat nálatok… De Steve eltűnt. Vagy nem olvassa a leveleit, vagy…– Vagy?– Nem tudom. Nem akarok találgatni.– A mágiátokkal nem lehet megkerestetni?– Nincs mágiánk. Ezt mondtam már. Nekünk rendőrségünk van, akik megkereshetnék.– Katonák.– Igen. Úgy is lehet mondani. Nem olyan hatékonyak, mint a mágia.Elesztriel elgondolkodott.– Sosem szoknám meg.– Az új világot könnyebb megszokni, mint sejtenéd. A régit azonban nehéz utána ugyanolyannaklátni.Hangjában nem kevés keserűség bujkált, amit Elesztriel nem tudott nem észrevenni.– Valami baj van otthon?– Semmi olyan, amit itt bajnak tartanátok.– Nem értem.Ez az. Én sem. Csak… – Főnix elgondolkodott, vajon hogyan tudná elmondani a benne gyűlőfeszültséget, amit barcelonai otthonában, s a mindennapok apró-cseprő ügyeinek intézésekor érez.Hogyan is mondhatná el a felfokozott percek várakozását, amelyek mindegyikében vaknak éssüketnek érzi magát, mert ott van, ahol nem akar lenni, s nem tudja, hol lesz majd, amikor felébreditt.Mindezt magában kell tartania, s csupán a festékei, az interaktív tolla és a számítógépe oldhatjanyugtalanságát némiképp, amelyek segítségével nap mint nap lefesti az itt látottakat. Ugyanakkor ezsem jelent valódi segítséget, hiszen ő a rajzok mögötti eseményeket is látja, a statikus képekbeazonban nem festheti bele a történések dinamizmusát vagy az alakok gondolatait.– Nem tudom megfogalmazni – mondta végül Elesztrielnek. – Ezek olyan érzések… amiket nemlehet körülírni. Számos új dolog éled fel bennem, amiről mindeddig nem volt tudomásom.A tünde a férfi kezére tette a kezét.– Nem számít… Minden változik. Jobb lesz. Főnix elmosolyodott.– Máris megkönnyebbültem.Igor nyitott be, és Elesztriel finoman visszahúzta kezét.– Egy hadsereg sem tudná bevenni ezt a fogadót – mondta az orosz a kelleténél talán kisséhangosabban. – A gírek leültek a sarkokra, a lovag kardcsörtetve körbejár, Edvir pedig a tőrével

játszik a folyosón.– Ez a cél.– Három napja ezt csináljuk. Nem bírom a semmittevést – morogta az orosz. – Minek várunkarra a másik mágusra, amikor itt vagyok én?– Mert rá is szükségünk lehet.– A mágusok nem kioltják, hanem segítik egymást – mondta Főnix.– Ez nem játék, spanyol – nézett rá komoran Igor. – Alig keltünk feltűnést. Három gír, kéttünde… Már önmagában is furcsa. És ehhez még egy kóbor lovag!– Deff tudja, mit és miért csinál – mondta Elesztriel. – Ha várunk, annak oka van.– Rendben. Most viszont úgy látom, itt nemigen van rám szükség. Körbenézek Ravórában, háthatalálok valami gyanúsat.– Menj csak! – bólintott Elesztriel. – Sötétedésig bőven van még időnk.Igor bólintott, majd nagy lendülettel kisietett. Főnix elgondolkodva nézett utána.– Fura – mondta.– Nekem nem – rázta meg a fejét Elesztriel. – Illetve ti, emberek, mind… furák vagytok.Semmivel sem furább nálatok.– Én is fura vagyok? A tünde nevetett.– Te vagy eddig a legfurább, akivel találkoztam.– Ez jó vagy rossz?– Azt hiszem… jó. -Főnix elvigyorodott.– Akkor a furaságot dicséretnek veszem. – De megint az ajtóra nézett, mintha a falakon át mégegyszer megnézhetné magának az oroszt. – Hm, ez az Igor… Más, mint én vagyok. Más, mintSteve. Majd meglátjuk…– Mire gondolsz?– Semmire. Meglátjuk.Igor a bejáratnál belefutott a lovagba is, így neki is el kellett mondania, mit akar tenni.– Kisétálok a piacra, és nyitva tartom a szemem meg a fülem. Nem szeretek tétlenül ülni.Deff meg tudta érteni.– Ne menj messzire! – válaszolta. – Bármikor indulhatunk. Már csak a tűzvarázslóra várunk.– Érdekes lesz, ha ő is egy álmodó…– Az – értett vele egyet rövid időn belül másodszor is Deff, majd eszébe jutott valami, amit mármeg akart kérdezni az orosztól. – Azt elmondtad, hogy a főmágusotok, Maximas miért küldöttutánunk… De a mordovi Timothist mi vezette arra a gondolatra, hogy beleegyezzen az utadba?Amikor eljöttünk, akkor is mellénk rendelhetett volna valakit.– Van az úgy, hogy két fél tesz ki egy egészt. Deff ideges lett.– Lefordíthatnád ezt a fegyverforgatók nyelvére is, mert mágus körmondatokban nemgondolkodom.Igor elvigyorodott.– Amikor Maximas a támadásról hallott, ő kereste meg Timothis mágust, Eronis királypalotájában. Timothist is nyugtalanították az események, de csupán a palotában történtek, míg

Maximast a mágia síkján érzett erők is zavarták. Maximas megérezte a Scoron halálakor történtvarázslatos eseményeket is… Elbeszélték egymásnak rossz érzéseiket, s a kettőből egy lett, aszándék, hogy engem utánatok küldjenek.– Miféle mágikus erők működtek közre Scoron halálakor? – ütközött meg Deff. – Csúnyagyilkosság volt az, semmi több.– Az asztrológus a múltban kutakodott. Valakinek a megbízásából elővette régi mágikus tudását,és a Meldiana hercegnő születése körüli időkbe óhajtott visszatekinteni.Mit mondasz? – kérdezte a lovag, és megragadta Igor karját. Az orosz mozdult, hogy lesöpörjemagáról a fogást, de akkor megpillantotta Deff tekintetében a döbbenet szikráját, ami akár hegyeketlett volna képes felrobbantani abban a percben.– Mit mondasz? – kérdezte Deff még egyszer. Az arca kemény volt, mint a kőszobroké.– Csupán azt – Igor kimért lett és hűvös –, hogy Scoron megnyitotta az idők kapuit.– És látta? – Deff kiabált. – Látta?– Nem láthatott semmit, mert a korszakot lezárták a kíváncsi szemek elől, erről Maximas ismeggyőződhetett. A mágiát azonban elvégezte.Deff elengedte Igor karját, és elhátrált. A lovag összezavarodott. Nekitámaszkodott a falnak.Igor megpróbálta kifürkészni, de Deff elfordult. Fejét a fogadó falának támasztotta.– És mondd csak, Igor – kérdezte tompán. – Hogy a múlt zárva van, az mikor derült ki? Scoronhalála előtt vagy után?– Az asztrológus minden bizonnyal előtte tudta meg.– Ne szórakozz velem!– Egy másik mágus kell hozzá, a múlt fürkészését mindennapi ember nem tudja elvégezni.Ráadásul gyakorlott mágus szükségeltetik. Tehát csak utána derülhetett ki, amikor Eronis királymágusai megpróbálták megfejteni az asztrológus halálának titkát.– Jól van.– Van még kérdésed?– Nincs… Menj a piacra hallgatózni!Igor biccentett a lovag háta felé, majd elindult. Deff még kis ideig támasztotta a falat. Elméjébencsillapodott a zűrzavar, tekintete előtt kitisztult az utca képe. Tudta, ki ölte meg Scoront s azt is,hogy miért.Igornak esze ágában sem volt a városban sétálgatni. Egyenesen a ravórai palotához tartott. Úgygondolta, ideje körülnéznie Elias hadúr otthonában.A palota falai ugyanabból a fehér terméskőből készültek, amiből a városfalak Mordova mindenegyes tartományi városában. Vakítóan ragyogtak még a bágyadt őszi napsütésben is. Igor megállt akaputól kétszáz méterre, közvetlenül a fal tövében, egy kiugró torony takarásában. Körbepillantott,nem jön erre valaki, majd a kabátja alá nyúlt, a csatjához. Óvatosan megcsavarta, mire a csat kattantegyet, hirtelen villanás futott végig az orosz karján, testén, öltözékén, és Igor egy szempillantás alatteltűnt. Láthatatlanná vált.Nem volt ez különleges mágia. Csendes, visszahúzódó erő volt, rejtőzés, amire ha nemgyanakodnak, nem keresik. Igor nem félt attól, hogy felfedezik. Csupán halkan kell járnia,csendesen lélegeznie, hogy semmi se árulja el jelenlétét.A kapun gond nélkül bejutott egy hattagú járőrcsapat mögött. Ezek után egy udvaroncot használtföl arra, hogy a palota belsejébe hatolhasson. Három lépéssel lemaradva követte őt, s még arra is

ügyelt, hogy egyszerre lépjenek a köves udvaron. Fürgén mozgott, látszott volna rajta, hogy nemelőször csinálja – ha éppen nem lett volna láthatatlan.A hallhatatlanság technikáját még a seregben tanulta meg, a Specnaznál. Emellé jól jött volnaCsecsenföldön egy láthatatlanná tevő köpeny.A palotában aztán már volt ideje nézelődni. Járta a folyosókat, s meg-meg állt érdekesebbnektűnő párbeszéd hallatán.– Kik ezek, akiket Elias hadúr már napok óta élelmez? – kérdezte egy étekhordó az egyikjárőröző katonát.– Álmodók mind – morogta az őr. – A démonok kerülgetnek, amikor egyik-másik hirtelenmegjelenik vagy eltűnik a folyosón meg a palotatermekben. Tele van a testük különleges ábrákkal.Ki tudja, mit idézhetnek meg vele?– Olyanok, mint a szellemek.– Rosszabbak – bólintott az őr. – Mert ezek kézzelfoghatóak. Azt beszélik, egyikük meg istámadta a hadurat.– Akkor miért vendégek mégis?– Mondtam, hogy szóbeszéd! Ha így lett volna, már nem élnének.Az őr továbbment, Igor pedig követte. Álmodók vannak a hadúr kastélyában? Nohát, a városipletykák nem beszéltek ilyesmiről. Tehát Elias hadúr titokban akarja tartani vendégei jelenlétét.Az őr nyomában azonban nem jutott sehova, ezért Igor lement a pihenőhelyükre. Veszélyes volt,mert a hátán nem lévén szeme, egy zsúfolt helyen bármikor lebukhatott, ha valaki éppen nekiszalad.A pihenő a palotafalhoz épített egyemeletes kaszárnya földszintjén volt, és legalábbkéttucatnyian ücsörögtek bent. Kártyáztak, kockáztak, táblajátékokat játszottak. Azok, akik a közeliéjszakai szolgálat miatt nem mehettek ki a városba, a hálóban aludtak, az újoncok pedig kintgyakorlatoztak az udvaron. Igor a megszokottnál is körültekintőbb volt. Lassan mozgott, de nem isvolt oka a sietségre, tökéletes álcája akár élete végéig rajta maradhatott volna. A pihenőbenkiválasztott magának egy csendesebb sarkot, ahonnan megfigyelhette a katonákat, aztán fülelt,melyik asztal mellől kap el egy sokat ígérő szófoszlányt.Igor a saját világában, a háborúban megtanulta, hogy az információ az életet jelenti, vallotta,hogy ez ebben a világban sincs másképp. Amit ismer, amiről tud, az ellen fel tudja vértezni magát.Azt is megtanulta, hogy háborúban csak magában bízhat. Nagy túlélő volt. Amikor idekerült, jelnekvette, hogy Nifinben ébredt. Itt nincs GPS, műholdak, mobilok és számítógépek. Viszont mindent ellehet érni mágiával. Igor harcosnak tartotta magát, a mágia, amit elsajátított, így egy harcost tehetettmég erősebbé.– Most zabálj, mert ha elkezdődik a háború, akkor csak azt eheted, amit a zsákmányból elédlöknek – mondta egy katona a társának. – Revenzában vékony a gabona, és ritkák benne a szemek.– Nem lesz itt háború, meglátod. Talán csak egy kis csetepaté, kifüstölünk pár mowur fészket, denem megyünk Orkhon ellen.– Komolyabb ez a helyzet, mint az eddigiek voltak. Hallottál már arról, hogy Karmen a hercegnővérét akarja?– Mendemonda.– Nono, nem zörög a haraszt…– Amíg Nifin mellettünk van, Karmen semmit sem tud tenni. Csak nem hiszed, hogy egyedüllegyőzhet ezer mágust?A katonák elmentek, Igor elméjében pedig ott visszhangzott az utolsó mondat. Nifin erős, de

vajon van annyira erős, mint Karmen?– Az a nő… – mondta oldalt egy másik katona egy táblajáték fölé hajolva. – Érdemeskipróbálnotok, és nem is kér többet, mint más…– Hol találunk rá?– A vásárban… Van egy vörös, sátortetős épület… Igor másfelé fordult.– Azt beszélik, hogy az álmodóktól fogunk harci gyakorlatokat venni.– Ugyan miféléket? – méltatlankodott egy másik.– Torius ott volt, amikor támadtak.Torius magányosan ült egy asztalnál, és csendesen ivott. A két katona odasétált mellé ésközrefogták.Igor, hogy jobban halljon, lassan oldalazott feléjük.– Nem mondhatok semmit – mondta Torius. – A hadúr szigorú parancsba adta.– De azt elmondhatod, hogy az idegenek jól harcolnak. Lehet tanulni az álmodóktól?Torius ivott, majd az asztalra tette a kupát s belebámult.– Hallod, amit kérdeztem?– Hallom.– Mit tudnak? Ezt csak elmondhatod?– Különlegesek – morogta Torius. – Ennyi legyen elég. Nem kell többet tudnotok.– Rohadt álmodók – méltatlankodott a jobbján a katona, és leült Torius mellé. Megfogta apoharát, és ivott belőle, majd kiitta az utolsó cseppig. – Idejönnek, megjelennek, és felforgatják avilágot. Szerintem őket kellene kiirtani, és helyreállna a béke.– Állítólag Orkhon császár is álmodó – mondta a baloldali katona.– Ugye megmondtam. Ők okozzák ezt az egészet. A Birodalomnak és Mordovának semmi bajaegymással. Az álmodókkal van bajunk. Ugye, Torius?– Ha te mondod…– Nem tetszenek nekem ezek sem, akik most itt vannak a palotában. Állítólag ők is egy nagybirodalomból jöttek.Amerika vagy Kína? – töprengett el Igor.– Ők az igazi ellenség. El akarják foglalni a világunkat… Erre kellene figyelnünk…Igor hallotta már egyszer-kétszer ezt a szöveget. Eleinte még felvilágosította a vele szóváltásbakeveredőket, akik hasonló vádakat vágtak nyíltan a képébe, hogy ő nem akart ide kerülni. Aztánütött is, hogy szavainak nyomatékot adjon. A gyűlölködés néha gyilkos csetepatéba fulladt.Mostanra azonban már nem érdekelte. Nem mindenkinek tetszik, hogy ők itt vannak, ez a helyzet.Pedig milyen keveset tudnak róluk…Igor úgy vélte, eleget hallott. A katonák pletykálnak, de az igazság nem náluk van. Arra gondolt,jobb lenne felmennie a lovagterembe vagy Elias hadúr közelébe.Egy őrző lépett be a pihenőbe.– Gyerünk, gyerünk! – kiabálta az őrző. – Fegyvereket és páncélzatot fel! Mindenki a falakra!– Mi történt? – kérdezte egy egységparancsnok. – Mire föl ez a nagy sietség?Az őrző egy pillanatig tétovázott, aztán kibökte. Nem mondták neki, hogy tartsa titokban.

A király! A mágusok teret nyitottak Ravóra és Mordov között, amin át hamarosan megérkezik akirály!Deff elfáradt, ráadásul egy régi sérülése elkezdett lüktetni a combjában. Ebből azonnal tudta,hogy célszerű lenne kicsit takarékoskodnia az erejével. Régóta talpon volt már, s nagy tehernehezedett a vállára. Már nem csupán a nagyhangú hercegnőt kellett kordában tartania, hanem agírek és a tündék kapcsolatát is gondoznia kellett. Az egyetlen ember volt ugyanis, aki elejét tudtavenni a vitának. Ha most nem elég körültekintő, később isszák meg a levét. Ezenfelül ott volt mégaz a dolog is, amire fényt derített. Azt sem volt kisebb teher hordozni.Betért a fogadóba, és intett a kocsmárosnak, hogy hozzon egy korsó sört, aztán kioldottafémkesztyűjét, kardját pedig a falnak támasztotta. A sörbe kortyolva megállapította, hogy az ihatokközé tartozik, amitől kissé felvidult. Nem volt rossz választás ez a fogadó. Jól főztek, és jó volt asörük, amellett vész esetén remekül védhető volt a hely.Deff a múltba révedt és ivott. Évekig eszébe sem jutottak, de amióta Mordovba betette a lábát,sokszor megjelentek előtte. Úgy érezte, mindennek az az oka, amit ő akkor és ott megtett.Észre sem vette, és már a harmadik sörnél járt.– Csatlakozhatok? – állt meg Deff mellett egy tagbaszakadt férfi. Vigyorgott, de a tekintetébőlsütött a hatalom és az erő. A kezében egy korsó sört tartott. – Csak a bolond iszik magában. Kétbolond meg mégiscsak egy pár.– Ki vagy? – kérdezte Deff. Első pillanatban el akarta küldeni, de a másikon látszott, hogy nemmindennapi ember, az ilyet pedig senki sem küldi el csak úgy.– Harod a nevem, és alkalomadtán kereskedőket kísérek külhoni utakra.– Zsoldos?– Én inkább kísérőnek mondanám magam. Az asszony sem szereti otthon a zsoldos kifejezést. Afiaim előtt ki sem ejthetem.– Merre laksz?– Északon. Altorában.– Ülj le! – intett a lovag nagylelkűen. Jobb volt most beszélni és nem a múltra gondolni. –Messze jársz az otthonodtól.Harod megköszönte és leült.– Messze, de ez a dolgom. Van, aki a csizmák felett ül és talpalja őket, más meg kendert fonévtizedekig. Én a lábamat koptatom vagy a nyergemet… ahogy a megbízás hozza.– És van állandó utad? – kérdezte Deff, bár nem érdekelte a válasz.– Ösvény, amit én koptattam ki? Nem igazán… Te viszont, jó uram, lovag vagy, bár az öltözékedelárulja, hogy nem királyi. Mindig meg akartam kérdezni, milyen sorsa van egy vándorharcosnak…– Hasonlóképpen kényelmetlen, mint egy kísérőnek. Harod vigyorgott, és koccintásra emeltekupáját. Deff hozzáütötte a magáét.

– Habár valószínűleg jobban tartanak minket az egyszerű emberek, mint titeket – folytatta Deff.– Tudják, hogy mi nem kérünk pénzt szolgálatunkért, s így kedvességgel pótolják azt.Harod nevetett.– Nekem szabott áram van, s a becsület engem is kötelez – felelte. – Ez az-az élet, amit nemlehet pénzre váltani.– Az út teszi – bólintott Deff. – A napfény, a szél, az eső… Lecsiszolják az ember lelkét, akár alegkeményebb sziklát.– Így igaz… És most merre tartasz, jó lovag?– Amerre a sorsom visz.– A sors nem mindig jó irányadó.– Hát nem – morogta a lovag, de nem fejtette ki bővebben, mire is gondol.Egy ideig csendesen ültek egymás mellett. Harod végzett a sörével, kért még egyet magának ésegyet a lovagnak is. Nem a kocsmáros hozta, hanem a lánya, akit Harod vigyorogva mért végig.Azután fordult csak Deffhez.– Aztán a falusi asszonyok osztogatják bájaikat egy lovagnak? Vannak ilyen mendemondák aköreinkben. Néhány pajzán történet is közszájon forog.Deff bólintott.– Megesik néha.– Ó, tudtam én, hogy lovagnak kellett volna születnem– nevetett Harod. – Jómagam több öszvért látok, mint asszonyt. Életed párja hogy fogadja ezt?– Társam az úton gyakorta van. Társ az életben… no, az nem akadt már két évtizede.– Ez nem jó hír…A lovag megrázta a fejét.– Nem.Kis csend állt be.– Ördög vigye a búbánatot! – csapott az asztalra Harod.– Mesélj valami vidámat, valami ízes történetet, amit tábortűznél magam is tovább mesélhetek.Ha már egymás mellé sodródtunk, szórakoztassuk egymást.Deff vett egy mély levegőt, majd megrázta a fejét.– Ha nem bánod, inkább nem.– Akkor mesélj arról, mi a terved! Sok ellentét érlelődik mostanában, s fogadok, jó pár kalandvár még rád az utadon.– Nincsenek terveim.– Nem vagy a szavak embere, lovag.– Nem vagyok az. – Deff hirtelen döntött, egy hajtásra kiitta a sörét. Nagyot böffentett, majdHarod felé biccentett.– Fárasztó napom volt, ha nem bánod, aludni térek.– Menj csak! – mosolygott a másik. – Az alvás a legjobb szokás az ember életében…És egészen addig le nem vette a szemét a lovag hátáról, míg az el nem tűnt a fogadócsigalépcsőjének tetején.

Hatodik fejezetGoran holttestét a palota lovagtermének közepén álló asztalra terítették ki. A kardját nemhelyezték mellé, ami arra utalt, hogy nem lovagként, de gyilkosként bántak vele. A szemét semfogták le, így a halott revenzai a mennyezet boltíveire tekintett üres szemével. Oldalán megalvadtvér, csizmáján sár.Eronis király szótlanul állt fölötte, arcán semmilyen érzelem nem tükröződött.– Meghalt hát – mondta a király. – Kár érte. Legszívesebben saját kezemmel öltem volna meg…– Elnyerte méltó büntetését – mondta Lucius érzelemmentesen.– Jutalom jár annak, aki megölte – tette hozzá a király. – Ki volt az?– Sohan báró fia.A király felnevetett, aminek okát a tárnokmester nem értette, de nem kérdezett rá. Eronisnevetett, majd hirtelen előkapta övéből a tőrét, és tövig belevágta Goran mellébe, egyenesen aszívébe.Aztán csak fogta a tőrt, és remegett rajta a keze. Majd kirántotta, s beledöfte a szívbe mégegyszer és még egyszer.– Ez… Lucius… ez az árulók jutalma – sziszegte a király a tárnokmester felé. – Mordovamindenek fölött. Mordova nem tűri a férgeket, az összeesküvőket. Mordova nem gyenge, mégmindig erős, és erős is marad. Megértetted?Elias hadúr csendesen állt egy oszlop tövében. Nem akarta megzavarni a király és a tárnokmesterszemlélődését, ám most mégis előre kellett lépnie.– Felség – mondta. – Igazad van. Ez azonban csupán egy test. Egy lélek nélküli báb…– Példát kell statuálnunk – fordult felé a király. – Ki más tenné meg, ha nem mi?… Vágják atestet öt részre! A feje Mordovba kerüljön a palota legmagasabb fokára, négy testrésze a birodalomnégy legnagyobb városába… A jobbja maradjon itt – tette hozzá nagylelkűen Eronis.– Köszönjük, felség – hajolt meg Elias. – De kerítsünk sort a tárgyalásokra is… A halott lovaggalnem érdemes foglalkoznunk. Már amennyiben jól érzed magad…Lucius rájött, hogy a hadurat legalább annyira zavarja a király zavart viselkedése, mint őt.– Jól vagyok – jelentette ki Eronis, és kihúzta magát. – Miért kérded?– Zaklatottnak tűnsz…– Nézd el nekem, hadúr… gonosz idők járnak, gonosz varázslatok és kifürkészhetetlenszándékok környékeznek…– Értem, felség.– Jöjjön be! – intett a király. – Jöjjön be az az álmodó… Elias bólintott az ajtónállók felé, akikrögvest elindultakCarlosért.– Mi a véleményed róla? – érdeklődött a király. – A hadviselés dolgaiban mindig is segítettéleselméjűséged. Most pedig szükségem van a hozzád hasonlókra, mert már nem tudom, kiben isbízhatok meg. A palotámban gyilkosok vannak, a falakon bárki könnyedén átjuthat… Bár – a királylemondóan legyintett – az álmodók előtt még falak sincsenek. Nem ott ébrednek, ahol számítanilehet rájuk.

Eronis észrevette, hogy vérmocskos a keze, és körülnézett, mivel tisztíthatná meg. A legközelebbegy mordovi zászló volt, odalépett és a revenzai lovag megalvadt vérét beletörölte a zászlóba.– Ez a fickó, Carlos, éppen olyan, mint egy utcai gyerek, akikből ezer van minden nagyobbvárosban – mondta Elias hadúr, és igyekezett nem figyelembe venni a király mozdulatait. –Ismerem ezt a típust, minden világban egyformák.– Mordovában általában katona lesz belőlük, nem pedig tolvaj… – intett Eronis –, delegfőképpen nem gyilkos.– Ez igaz. Sok olyan ember szívében doboghat azonban nemes érzés, akik a bűn felé fordulnak.Jó páran azért jutnak rossz sorba, mert túlontúl nagy a lelkük. Ez néha nem felemel, hanem amélybe taszít.– És a mi álmodónk ilyen?– Talán. Megjárta a poklokat, s most kapott egy esélyt. Olyan, mint a részeg, aki a friss levegőnkijózanodott, s meglátta az értelmet saját sorsában.– Nem hiszek ebben.– Meglátod, felség, s majd eldöntőd magad. Mindenesetre másként látja a világot, mint mi. Hapedig fel akarjuk venni a harcot azzal az álmodóval, aki egy egész birodalomnak parancsol, nem árt,ha nekünk is vannak álmodóink, akik előre láthatják ellenfelünk lépéseit.– Megfontolom, hadúr… megfontolom – biccentett a király, amikor mintegy végszóra kinyílt azajtó és Carlos lépett a terembe.Az álmodó tekintete először a halottra rebbent, aztán a királyra. Carlos megállt, majd a protokollszerint meghajolt. Ha álomvilágban vagy, viselkedj úgy, mint az itt élők. Ám Carlos arcán nemlátszódott érzelem. Minden csak szerep volt. Kellett neki Mordova támogatása.– Egy revenzai áruló – intett a király Goran holtteste felé, elértve Carlos pillantását.– Láthatóan már senkit sem árul el, felség.– A lányom vőlegénye… De nincs kegyelem annak, aki elárul minket, bárki is legyen az.– Én nem fogom Mordovát elárulni, mert nem Mordováért harcolok – mondta Carlos. – Én aBirodalomért harcolok, tehát legfeljebb a csatamezőn végezhetem így, kiterítve…– A Birodalomból jössz, és miközben császárod ellen fordulsz, azt mondod, hogy érte harcolsz?– A király kis híján felnevetett.Ez abszurd, találta meg a szót a sarokban láthatatlanul lapuló Igor.– Így van – bólintott Carlos. – Ahonnan jövök, ott már javában készülnek a háborúra. Álmodókezrei ébrednek fel kétnaponként, s amikor itt vannak, falvakat ácsolnak, bányákat ásnak,fegyvereket készítenek. Erdőket tarolnak le, hegyeket hordanak el, városok nőnek ki a semmiből.Etetni kell őket, ehhez pedig hamarosan nem lesz elég az, amit a Birodalom adhat. A császár újsereget hoz létre belőlük, és már készítik a fegyvereket. Én láttam mindezt, de vajon a békésMordovába elért a hírük? Ez nem utcai verekedés lesz vagy határ menti villongások. Igazi, nagyháború lesz… Itt pedig – Carlos gúnyosan intett szét – a katonák még csak a fegyvereiket semélezik… Ha nem tesztek valamit, Orkhon császár úgy söpri el ezt az országot, mint gyors szélvihara pernyét.Kemény beszéd volt.A király először nem is válaszolt, Lucius pedig behúzta a nyakát, várta az uralkodó kitörését. Azazonban elmaradt. Eronis sétálni kezdett, oszloptól oszlopig.– Nem bízom benned – jelentette ki. – Lehet, hogy így akarsz a bizalmunkba férkőzni ésmegrontani minket…

– Nem lenne rosszabb annál, amit Orkhon csinálna ezzel az országgal.– Most én beszélek! Carlos biccentett.– Felség…– Az álmodókat nehéz kiismerni, annyira… más, ahonnan jöttök. A bizalmamat ki kellérdemelned. Bizonyítanod kellene.– Bizonyítottam azzal, hogy itt vagyok.– Ez kevés. Hallottam a belépődről… Kevés! Hozz nekem tíz… nem, száz mowurfejet. Hatúléled, érdemes vagy a harcra. Ha túléled, és elhozod a fejeket, az jelzi, hogy értem, Mordováértképes vagy életedet is kockáztatni.– Hát itt sem működik másként – mosolyodott el keserűen Carlos. Elias hadúrra nézett.– Te magad választottad a fejet kapum kulcsához – mondta neki a hadúr. – Ha a király kapujánkopogtatsz, azt megfelelő módon kell tenned. Száz fej.– Meglesz – mondta Carlos.– Menj! – intett a király. – Utána seregembe fogadlak az embereiddel együtt.– Csak nehogy nagyobb legyen az a sereg a tiednél, felség – felelte Carlos. Meghajolt és hátrálvahagyta el a termet.–Pimasz – nézett utána a király.Amerikai, gondolta lenézően Igor.Igor már menni akart, mert lassan be esteledett, ám nem volt alkalma elhagyni a lovagtermet.Elias hadúr mögött az őrök rögtön zárták az ajtót, Lucius pedig halkan tárgyalt a királlyal Goranholt teste fölött. Igor tehát türelemmel várt. Egyszer négy napot húzott le egy kis csecsen falumelletti lyukban. Egyszer a király is távozni fog, vagy érte jönnek, s lesz alkalom csendesen lelépni.Hirtelen azonban kinyílt egy oldalsó ajtó, s egy őrző lépett be rajta. Egyenesen az uralkodóhozment.Igor megint közelebb osont, mert az őrző láthatóan feszült volt. Fontos hírt hozhatott.– Jó, Khealnor, leendő lovagom – mondta szélesen mosolyogva a király. – Apád után végre te ishű támaszom leszel! Lovagjaim sorába emellek egy szép napon, meglásd.– Mindig is hű embered voltam, felség – hajolt meg az őrző. – Ezért vagyok itt. Történt valami,amiről tudnod kell… Különös látogatód érkezett. Nem tudni, hogyan jutott át a kapun és a falakon,de itt van…– Vezessétek be!– Nem szívesen mondom, de nem lenne jó, ha katonáid tudnának róla. Talán… én is elég leszek.– Ki volna az, hogy ilyen rejtélyesen beszélsz róla?– Egy szír goblin.Dermedt csend támadt a lovagteremben.– Te kísérd be, Lucius! – intett aztán a király a tárnokmesterének. – És valóban tartsátok titokbanaz érkezését.– Talán meg kellene erősíteni a…– Nem. A szír goblinok nem olyan veszélyesek, mint uraik. Ők tárgyalni szoktak, nem ölni.Amint egyedül maradtak a teremben, Igor még közelebb merészkedett a királyhoz. Lélegzetét isvisszafojtotta. Két lépésnyire állt meg tőle, és az arcába nézett. Eronis egyszerre tűnt erősnek és

gyengének. Zaklatott volt, a szeme ide-oda járt, mintha csak befelé tekintene. Kezével köpenyétmarkolta, és néha felhorkant. Igor érezte, hogy önmagával küzd, de nem sejtette, miért.Aztán Lucius visszatért, oldalán egy szír goblinnal.A szír goblin nem sokban különbözött fajtársaitól. Legfőképpen a városi goblinokra hasonlított,olyan volt, mint azok, nem szebb, nem rusnyább, viszont nőtt némi haja. Ám a szír goblinok ahasonlóság ellenére a goblin társadalom legfélelmetesebb alakjai voltak. Kiszolgálói és kalmárai aszíreknek, a világ legelvetemültebb és legtitokzatosabb bérgyilkosainak.A szírek születésének még a legendája sem maradt fönt. Nem tudta senki, ki és miért alkotta megőket, milyen nyomorult elme gyúrta össze húsból, izomból és vérből ezt a fajt. Az élet kioltásáraesküdtek föl, és csupán áruk volt, erkölcseik nem. Halkan jártak, mint az árnyék, ha úgy hozta asors, nem ettek és nem ittak, mert minden megpróbáltatás végén kárpótolta őket a kiömlő vér, azélet elillanó szaga, a halál dermesztő lehelete. A jól végzett munka jutalma.Ez a goblin, aki Luciusszal érkezett, a király mellkasáig sem ért. Durva szövésű, de hibátlankendőt csavart a fejére, amelyből csak hatalmas szeme sütött elő. Haja a derekáig ért, vastagvarkocsba fonta össze, és szürke szalaggal tartotta egyben. A karja a térdéig nyúlt, hosszú ujjai,nagy lába, testalkatának egésze az emberi faj torz karikatúrájává tette. Ám ahogy némán lépkedett akirály felé, mintha jeges levegőt hozott volna magával. Akárki is volt, még az avatatlan szemlélőszámára is veszélyesnek tűnt.– Itt van, felség – mondta Lucius –, elhoztam, ahogy kívántad.– Jól van – motyogta a király. – Megváltás lesz.Igor csendesen hátrált a falig. Onnan is hallott mindent.A goblin nem válaszolt, csak elővett az ingujjából egy apró, összetekert papírdarabot, és azuralkodó felé nyújtotta.Lucius vette el tőle, majd továbbadta a királynak.Eronis kihajtotta s ránézett. A papírra, aztán a szír goblinra, majd vissza a papírra.– Nem tudhatjátok… ti nem tudhatjátok… – mondta kissé hisztérikusan az uralkodó. – Hiszen énsem tudhatom…A szír goblin nem válaszolt. Lassan keresztbe fonta karját a melle előtt. Tekintete meg serebbent.– Nem, ez nem lehet. Nem gondoltam rá… illetve gondoltam… – Eronis beszéde egyrezavarosabb lett. – Végül is megválthatná Mordovát… megválthatná a világot a háborúszenvedéseitől… Csupán egy élet, egyetlenegy élet. Nem jó cserealap?– Felség – szólt közbe Lucius, hogy mentse, ami még menthető. – Küldjük el ezt a férget!Lucius is tudta, Igor is tudta, mindenki tudta… a szír goblinok nem jelennek meg csak úgy,véletlenül. A szír goblint senki nem hívja, mert felesleges hívni, mégis, ha meg akarsz öletni valakit,ha komoly a szándékod, ha a gondolataid e-körül járnak, a szíveddel pedig már döntöttél, akkorelőbb-utóbb kopogtatnak az ajtódon, s a halál kereskedője áll majd a küszöbödön, egy ocsmánykreatúra, hogy urainak munkát szerezzen. Ha pedig az alku megköttetik, a szír goblin eltűnik egyidőre, az áldozat meghal, s egy éjszaka valaki eljön a fizetségért.– Nem, nem… Igaza van. Igaza van, hogy itt van. – A király a fejét rázta. – Talán már valóbaneldöntöttem, Lucius. Talán nem csupán egy gondolat ez, hanem valódi uralkodói akaratom.A tárnokmester izzadt. Nem is sejtette, kiről beszél a király. Talán róla?Csak reménykedett, hogy ő nem ilyen fontos ember.A király megfordult, és közelebb sétált a bérgyilkoshoz. Ajkát csücsörítve mérte fel, majd

ólintott, mintegy saját maga bátorítására. Elszánta magát.– Az álmodók… tönkreteszik Mordovát. Karmen pedig az egész világot akarja. Ezért aztán…meg kell ölni valakit, aki összeköti az álmodókat Karmennel, a varázslatos praktikákat avégítélettel. A világ sorsa múlik rajta. Rajtam, hogy kiadjam a parancsot, és ezeken a…szörnyetegeken, hogy véghez vigyék. Egyszerű ez, nem?A király elfordult, és tekintete a revenzai halottra esett.– Megölte a fiamat. A lányom vőlegénye megölte a fiamat. Elvesztettem egy királyi sarjat,azután egy szövetségest… A gyilkos meghalt, de ettől nem lett jobb. Sem nekem, sem az országnak.Veras halott…Eronis tekintete a messzeségbe révedt, emlékei között járt, túl a palota falain.– Három fiam van. Domer egyszer király lesz. Chassin… nos, Chassin olyan, amilyen. Nemuralkodásra való, de nem féltem. Veras viszont… a legkedvesebb volt. Három fiú és három lány.Volt két királyném, gyönyörűek és szeretők… tőlük megannyi gyermekem. Öt gyermekem… Ahatból.Luciusnak kikerekedett a szeme erre a vallomásra. Ez nem kerülte el a szír goblin figyelmét sem.– Az álmodók hozzák erre a világra a gonoszt – motyogta a király. – Tönkretesznek mindent.Nem lett volna szabad… Nem… De hát annyira magányos voltam. Első királyném gyermekágybanfeküdt, mozdulni sem tudott, s akkor jött az a nő… az első álmodó… Elérte, hogy belebolonduljak.Ő volt az én személyes fekete angyalom. Titkos szerelmem.– Felség… ezt most nem kellene… – próbálkozott Lucius. Amit a király mondott, az nemtartozott a szír goblinra, a tárnokmesterben viszont összeállt a kép. Ami eddig gyökértelen őrületnektűnt, a király hihetetlen rémálmának, az hirtelen jogos őrületté vált. Egy rettegő, öreg uralkodó ésegy lelkiismeretével küszködő férj elmebeteg döntése. Egy megbomlott agyú apa akarata.Egyszersmind a felszentelt uralkodó döntése és titkos akarata.– …Tudnia kell, miért akarom, hogy megölje a lányomat… Meldianát.Ez Igort is meglepte.– Meldiana csak félig királyi sarj. Nem tartozik közénk, és veszélyezteti Mordovát.Veszélyezteti, mert álmodó és mert Karmennek szüksége van rá. Ha Meldiana nincs, eltűnik aszégyenfolt és a félelem is… A lányom… a kulcs a világunk megváltásához. Egyetlen áldozatmilliók életéért cserébe… Ez ugye érthető, Lucius?A tárnokmester mereven állt. Mit mondjon erre az egyszerűnek látszó kérdésre? Hogy ez volt aző terve is?– Rendben van – mondta a király a szír goblinnak. – Megadom a kért összeget.A szír goblin csak erre várt. Neki több nem is kellett. Némán meghajolt, és megfordult, hogytávozzon. Lucius eléje toppant– Ez csupán egy munka – mondta a tárnokmester. – Tisztázzuk. Semmi szolgálat. Uraidhallgatását is jól megfizetjük.A szír goblin megint meghajolt. Legyen, ahogy a király és a tárnokmester kívánja.– A munka felettébb kényes – mondta Lucius. – Úgy is mondhatnánk, az első és utolsó ilyenalkalom, s mint ilyen, meg sem történik… ugyebár. Mordova királya nem folyamodna ilyeneszközökhöz, ha nem az országa lenne a tét…– Hallgass, Lucius! – intett a király hirtelen. – Elég volt!A szír goblin egy utolsó pillantást vetett rá, kiismerhetetlen tekintetében nem tükröződtekérzelmek, arcát pedig továbbra is letakarta. Aztán Luciusszal a nyomában elindult a rejtekajtó felé.

Ám mielőtt kilépett volna a lovagteremből, még visszafordult. Pár szívdobbanásnyi idő alattfelmérte a görnyedt uralkodót, a lovag holttestét… és a láthatatlanság álcájában ácsorgó oroszt.Látlak! – mondta a tekintete, és Igornak kétsége sem maradt afelől, hogy lebukott.Aztán a szír goblin némán kiment, s az ajtó halkan becsukódott mögötte.

Hetedik fejezetDeff idegesen állt az ablakban, és Ravóra utcáit nézte. A mécsesek és fáklyák fénye mindentbevilágított, a távolban meleg léggömbök lebegtek, és lampionokat úsztatva szálltak át az utcákfelett. Szüreti mulatság volt, a leszedett szőlő ünnepe. Idei must és tavalyi bor folyt mindenütt, éslegalább két zenészbanda muzsikája hallatszott fel a fogadó emeletére.– Elmarad ez az orosz – morogta Deff. – Már vissza kellett volna jönnie.Edvir gyors pillantást vetett rá, ami azért mindent elárult.– Mit pislogsz, tünde? – vette észre a lovag.– Neked nem az orosszal van bajod, barátom.– Nem – vallotta be Deff. – Nem vele. De azért Főnix elnézhetne a piacra, hátha rátalál egy sátortövében… részegen.Főnix az asztal mellett ült, és egy széndarabbal Edvir arcát vázolta fel az asztallapra. Hármanvoltak csak a szobában. Elesztriel a szomszédban a hercegnővel játszott valamilyen buta táblásjátékot, a gírek meg a fogadó körül pihengettek.– Keressem meg Igort? – nézett fel Főnix a rajzból. – Nem hiszem, hogy részeg lenne, bár a mivilágunkban az oroszokról az terjed, hogy nem vetik meg a vodkát, és nagy pohárból isszák.– Mi az a vodka? – kérdezte a tünde.– No, ha sok orosz ébred fel ebben a világban, előbb-utóbb kiderül, mi is az.Főnix felállt.– Valóban azt akarod, hogy menjek? – kérdezte Defftől, és letette a szénceruzát.– Igen. A zsigereim azt súgják, ne bízzak benne… És akiben nem bízom, azt szeretem magammellett tudni.– Ez nem logikus – intett a tünde.– Úgy beszélsz, mint egy vulkáni.– Azok mifélék? – Főnix sóhajtott.– Legyen elég az, hogy ez a semmittevés engem is megőrjít. Jobb is, ha elmegyek.– Hozd vissza az oroszt – biccentett Deff –, és légy szemfüles!Miután Főnix kilépett az ajtón, Edvir felállt, és a lovag mellé sétált. Kezét a vállára helyezte.– Akkor most beszélj, barátom! Túl régóta vagyunk együtt ahhoz, hogy bármit el tudj titkolnielőlem.– Tudom, ki ölte meg Eronis király asztrológusát – vallotta be Deff. – Két szándék küzd bennem.Az egyik, hogy eltitkoljam, hiszen némiképp magam is oka vagyok a dolognak. A másik, hogymegosszam tudásom a királlyal.– Elmondhatod nekem, ki volt az? – kérdezte Edvir.– Nem tudom…– Akkor ne tedd! – A tünde elmosolyodott.– Régi és csúnya történet ez. Tennem kell valamit – ingatta a fejét Deff.Edvir nem szólt, csak várt.

– Aki megölte Scoront, az most hibát vétett – folytatta a lovag, inkább magának, semmint atündének beszélve. – Ismét átlépett egy határvonalat, amit nem szabadott volna… Senki sem tehetilyet. Először elnéztem neki, de most nem fogom.– Mennyire vagy biztos a dolgodban?– Ismerem azt az embert, és látom az indokait. Ha nem ő volt, a kardomba dőlök. Önként.– Nekem ez elég.– Nekem is. – A lovag megcsóválta a fejét. – Még mindig nem tudom azonban, mitévő legyek.Edvir az asztalhoz lépett. Bort töltött két kupába, majd az egyiket Deff kezébe nyomta.Koccintottak és ittak.– Ha magadban tartod a titkot, tudsz majd aludni?– Mire gondolsz, tünde?– Békések lesznek álmaid? Le tudod hajtani a fejed úgy, hogy nem töprengesz el a dolgokon.Deff keserűn felnevetett.– Miféle ravasz kérdés ez?– Csak egy egyszerű kérdés.– Ismersz engem, átkozott tünde! – A lovag egy hajtásra kiitta a bort, majd a fakupát a sarokbahajította. Haragos lett… Magára és arra a másikra is, aki oly csúnyán elbánt az asztrológussal. – Jóltudod, milyen vagyok.– Igen – vallotta be a tünde. – Tudom, mit fogsz válaszolni, de ez mégsem befolyásolja a kérdést.– Nem fogok tudni aludni – válaszolta Deff.– Miért?– Mert nem helyes hallgatni.– Akkor miért hallgatsz?– Miért faggatsz?– Nem én faggatlak, hanem a lelkiismereted. Én csupán hallom a hangját. Különös képesség ez.– Eh…– Várom a válaszod a kérdésemre, Deff.A lovag lépett kettőt oldalra, majd visszafordult, és a tündére nézett.– Rafinált egy teremtmény vagy te, barátom.– Jól mondod. A barátod vagyok.– Szóval szerinted mennem kellene. Beszélnem kellene a királlyal?– Szerintem azt kellene tenned, amit a lelked mélyén magad is tudsz. Én nem tudok semmit, ígyhallgatok.– Sok volt ez a két évtized – morogta a lovag. Tétovázása hirtelen elszállt. – Igazad van. Senkisem tehet ilyet, és cinkossá válik a néma… Mennem kell. A palotába megyek, hogy beszéljek Eliashadúrral, aki figyelmeztetheti a királyt.– Akkor mire vársz? – mosolyodott el Edvir. Deff biccentett.– Vigyázz a hercegnőre! Kevesen maradtunk a fogadóban.– Többen, mint amikor ideérkeztünk.

A lovag azonban ezt már nem is hallotta, úgy rohant ki az ajtón. Edvir mosolyogva, degondterhelten nézett utána.Főnix könnyen megtalálta a piacot, csupán a hang után kellett mennie, illetve sodortatta magát atömeggel. Ravórában ezen az estén minden az ünnepség középpontja felé vitt, az árusok sátrainaksűrűsödő sora, a lassan hömpölygő tömeg, az illatok, a nevetés, a nem szűnő zsibongás. A kikiáltókéles hangja, a részegek hangoskodása, az üvegek csilingelése. Ravóra főterén és a szomszédosutcákban legalább százezer ember tolongott. Zenészek játszottak mindenütt, az emberek ettek-ittak,hajnalig akart mulatni mindenki, gyerekek és öregek, asszonyok és férfiak, emberek vagy másfajúak.Itt nehéz, ha nem éppen lehetetlen lesz megtalálni az oroszt, gondolta Főnix. Egy utcakőre állt,úgy nézett el a tömeg felett. Mire kettőt pislantott, valaki egy pohár bort nyomott a kezébe.– Igyál, pajtás! – mondta az illető, aztán elnyelte a forgatag. Főnix beleszagolt a kupába. Nemvolt rossz az illata, ezért bele is kóstolt.Az íze is megfelelő volt, bár Főnixnek kissé vizes.Kupával a kezében szemlélődött tovább. Füstös sült malac illatát érezte, amitől összefutott a nyála szájában.A mulatság kedvéért mindenki színes ruhát öltött magára, így Főnix szeme hamarosan belefáradtaz emberek figyelésébe. Úgy vélte, sosem lesz meg Igor, hacsak valami isteni csoda nem történik,és le akart szállni az utcakőről, amikor megpillantott egy lányt.Később sem tudta, mi vonzotta oda a tekintetét, s emelte ki a lányt a tömegből. Talán útiöltözéke, amely egyszerűbb és szürkébb volt a többiek ruhájánál, vagy az, hogy egyedül volt. Talána tekintete, lesült róla, hogy ő is keres valakit. Habár nem a keresés volt a lényeg, hanem az a kétnői szem s ami benne tükröződött.A lány is álmodó volt. Ezt Főnix azonnal megérezte. Alaposan megnézte magának, nemcsakkülsejét, de azt is, merre van, merre tekintget, majd leszállt a kőről, és igyekezett minél gyorsabbanátvágni a tömegen, hogy elérje és megszólítsa.Természetesen mire odaért, a lány már továbbállt. Főnix felágaskodott, s megpillantotta egymellékutca felé haladni. Gyorsan előretolta könyökét és utánasietett. Nem akart semmit, csupán egyjót beszélgetni, az elmúlt napokban ugyanis éppen erre nem volt alkalma. Sem itt, sem otthon,Barcelonában.A lány lassabban haladt, vékony volt és nem túl magas, alig ütötte meg a százhatvan centimétert.Főnix egyre közelebb került hozzá, már kiálthatott volna neki, de attól tartott, elijesztené ezzel.Ismeretlenekre amúgy sem kiabálhatunk…A lány befordult egy saroknál, és mire Főnix öt lépéssel a sarokhoz ért, már nem látta sehol.Bosszúsan állt meg, és nyújtózkodott megint magasra.Elvesztette.Akkor azonban egy ablaktábla nyílt ki a háta mögött, és Főnix hirtelen hideg kezet érzett anyakán, majd hideg pengét a másik oldalról, az ütőere fölött. Egyszerre megdermedt.– Miért követsz? – sziszegte valaki a fülébe magasról.– Ööö – mondta értelmesen Főnix. – Csak érdekeltél…– Miért?– Gondoltam, megszólítalak, és megkérdezem, nincs kedved moziba menni valamelyik este.A szorítás enyhült, de a penge még Főnix nyakán maradt. A lány hallgatott egy kicsit.– Miből tudtad? Találkoztunk talán?

– A szemedből. – Főnix legyűrte első megdöbbenését. – Elveszed ezt a vacakot a nyakamról?A lány gondolkodott.– El, de utána is vigyázz a mozdulataidra! – mondta, és elengedte a spanyolt.Főnix végre megfordulhatott, és közvetlen közelről szemügyre vehette.Pisze orra és nagy, barna szeme volt. Fiúsan tüskésre nyírta a haját, de ahogy a tincsei álltak,igazán nőiesnek látszott. Az ablak, amelyen át kihajolt, Főnix vállmagasságában volt, s a póz,amelyben a lány állt, látni engedte dekoltázsának mélyén fehér bőrét.Igencsak vonzotta a férfi tekintetét.– Kimegyek – mondta zavartan a lány.– Jó – felelte Főnix. – Én Főnix vagyok…– Én meg Chloé…Mire Főnix kettőt pislanthatott volna, a lány eltűnt az ablakból.Deff bekopogott a palota ajtaján. Az ajtó kinyílt, és egy őrszem lépett elé. Azonnal látta, hogy abebocsátást kérő lovag az utak lovagja. Az őr arcán a tiszteletet felváltotta valamiféle hivataloskeménység.– Mit óhajtasz jó uram? – kérdezte.– Elias hadúrral beszélni.– A hadúr elfoglalt. Gyere be, szállást örömmel ad, de ma már nem kerülhetsz a színe elé.– Az ügy nem tűr halasztást – fogta vissza magát Deff. Legszívesebben falhoz vágta volna az őrttürelmetlenségében, de mégsem tette.– Értem – felelte az őr. – Gyere beljebb!Deff követte őt a palotaudvarra. A távoli mulatság zajait mintha elvágták volna, amikorbecsukódott mögötte a kapu. A palotában néma csend uralkodott.Az őr a szolgálati helyiségbe vezette Deffet. A parancsnokára akarta bízni a feladatot, legyen aző dolga Elias hadúr értesítése. A parancsnokot Xeranisnak nevezték, és Khealnor őrzővel beszéltéppen az éjszakai őrség dolgában.Deff belépett a kis terembe, és amint megpillantotta az őrzőt, tudta, hogy gond nélkül nem fogbejutni a hadúr elé. Akaratlanul is mosoly ült ki az arcára, hitetlenkedő, várakozó mosoly.Jövőbe látó mosoly.Khealnor is meglepettnek tűnt és némiképp idegesnek a lovag láttán.– A hadurat keresem. – Deff úgy döntött, figyelmen kívül hagyja, hogy Sohan báró fia itt van.– Ma este már hiába – ismételte el a parancsnok, amit az őrtől már tudott.– Nem várhatok…Khealnor előrelépett, és peckesen a lovag elé sétált. Most nyeregben volt, úgy is viselkedett hát.– Mit akarsz, lovag?

– Az csak rám és a hadúrra tartozik.– Jelen esetben nem. Ha be akarsz kerülni elé, akkor velem kell közölnöd érkezésed okát.– Nem akarod tudni, Khealnor.– Azért kérdeztem, mert akarom.– Figyelmeztetni akarom a királyt, hogy gyilkos van a palotájában – morogta Deff. A kezeökölbe szorult attól, hogy egy ilyen nyegle ficsúrral kell tárgyalnia, de még tartotta magát. – Eliashadúr majd átadja az üzenetemet neki.– Ezt tudja. Hiszen két gyilkosság is volt… és csak az egyiket kaptuk el.A lovag kiesett a szerepéből.– Kit?– A revenzai Gorant magam fogtam el és öltem meg – kérkedett Khealnor. – Veras gyilkosamegbűnhődött.– Nos, én meg tudom, ki ölte meg az asztrológust. – Deff visszanyerte rosszkedvét, amit továbbfokozott az őrző nagyképűsége.– Itt vagyok, mondd el nekem!– Nem tartozik rád.– Most én védem a királyt.– Itt van a király?– Ki Scoron gyilkosa? -Deff tekintete elfelhősödött.– Akkor a királlyal fogok beszélni.– Nem hiszem. – Khealnor megállította a tenyerével Deffet. – Egy lépéssel sem jutsz beljebb, hanem beszélsz.A lovag ennél a pontnál veszítette el türelmét, pedig maga is úgy érezte, a kelleténél tovább bírta.Elkapta az őrző kezét. Megcsavarta, majd eltaszította.– Tűnj el innen, te kis senkiházi! – morogta, és elindult kifelé, hogy maga keresse meg Eroniskirályt.Ekkor a kapuőr állt elé kivont karddal.– Állj!Deff megtorpant, és hallotta, amint mögötte Khealnor is kivonja kardját.– Mi van? – fordult vissza vörös fejjel a lovag. – Talán Gorant is hátba szúrtad? Nyílt harcbanbiztos nem győzted volna le.Ez Khealnor elevenjébe vágott. Az őrző is elvörösödött, és megemelte hangját.– Lovag leszek, mert jobban szolgálom a királyt, mint te, Deff. És akkor majd megvívhatunkezért a sértésért. A véredet veszem, hogy meglássam, csakugyan olyan bűzös, mint egy mowur vére.– Mocsok kis… – Deff lendült, és kivonta a kardját.– A király nem fogad – vigyorgott Khealnor fensőbbsége tudatában.Deff fújtatott, mint egy bika.– Tudni akarod, ki volt Scoron gyilkosa? – kérdezte bőszen. – Valóban tudni akarod?– Tűnj el Elias palotájából, lovag!

– Akkor hát elmondom. Scoron a múltat kutatta, s gyilkosa attól félt, valami mocskos dologderül ki. Tudod, ki féltette makulátlan becsületét? Az apád, Khealnor. Az apád ölte meg azasztrológust. Kegyetlenül és alattomosan. Az apád, Sohan báró egy elvetemült gyilkos…Be sem tudta fejezni. Khealnor üvöltve rontott rá.– Van tüzed? – kérdezte Főnix, amikor a lány kilépett a ház kapuján.– Micsoda?– Rágyújtanék egy cigire.A lány arca elkomorodott. A zavarból olyan gyorsan lett megint gyanakvás, mintha vihar csapottvolna le a vonásaira.– Nem mondták, hogy a dohányzás árt az egészségnek? – kérdezett vissza ellenségesen. Főnixnevetett.– Nyugalom! Maholnap a másik világban már az utcán sem lehet dohányozni… Itt meg semmisem tiltott. Szívhatsz a kocsmában, és szívhatsz nyilvános helyen is.– Nem szeretem a tréfát sem…Főnix elhallgatott, és nekidőlt a falnak. Csupán egy megérzés volt, ami úgy tűnt, bejött.Hihetetlen!– Azt hiszem, éppen minket keresel – mondta a lánynak kicsit komolyabban. – Legalábbis mivárunk egy tűzről pattant lányra.Chloé hallgatott, de még mindig nem árulta el, valóban ő a tűzvarázsló, akire a társaság afogadóban várt.Körülöttük forrongott és élt a tömeg, mint valami hatalmas állat, csak ők ketten álltakmozdulatlanul a fal tövében. Valahol a közelben tűzijáték durrant, lángcsóvája az égig csapott.Néhányan sikoltottak, aztán nevettek.Felcsendült valami egyszerű zene, csengettyűkön játszott valaki.– Ki vagy te? – kérdezte ismét a lány.– Főnix. Álmodó. Egy utazó társasághoz tartozom, akik messzire, nagyon messzire mennek.– Nők és férfiak?– És tündék.Chloé alaposan megrágta a válaszát.– Talán rám vártok… talán nem… Vigyél el oda, ahol megszálltatok, és majd kiderül.– Rendben – bólintott Főnix –, de be kell kötnöm a szemedet.– Felejtsd el!– Csak tréfáltam.– Mondtam már, hogy?…– Igen. Nem szereted a tréfát. A tréfán túl azonban azt kell mondanom, szerencsések vagyunk, hatényleg egymással van dolgunk.Chloé hallgatott.

– Nem hiszek a véletlenekben – mondta aztán. – Nem hiszem, hogy egy ekkora tömegben csakúgy rám akadtál. Ez az, ami eleve gyanús.– Igazad van. – Főnix most komolyan beszélt. – Az első, amit megtanultam ebben a világban,hogy a bizalmatlanság életet menthet.– De szép pár – szólalt meg mellettük egy öregasszony. – Jósolhatok nektek, kedveskéim, hosszúéletet, babákat és egyéb örömöket?…– Nem hiszek a jóslatokban – felelte Főnix. – Köszönjük.– Ez igazi válasz volt otthonról – mondta gúnyosan Chloé, majd az öregasszonyhoz fordult, akiőszes hajában gyöngyöket viselt, arcát pedig különféle kencékkel színezte pirosra és barnára. –Engem érdekelne… jósoljon a barátomnak, kérem. Mondja el, mit lát a tenyerében!– Adja a bal kezét! – mosolygott az öregasszony.– Felesleges.– Add oda a kezedet! – biztatta Chloé.– Ez nem volt szép – nyűgösködött Főnix.– Rajta!Az öregasszony megfogta Főnix balját. Főnix habozott, de végül engedte, hogy a jósnőmegnézze tenyerének vonalait. Alapjában véve nem volt titkolnivalója.– Á, látom már, te nem e-világi vagy – mondta az öregasszony, és Chloéra nézett –, és te sem,szép hölgy. Mindketten máshonnan jöttök, abból az ismeretlen világból, a valóságon túlról.– Ez baj?– Nem baj, de sorsvonalaitok csak ezt a világot mutatják meg… Néztétek már a tenyereteketodaát?– Nem – vallotta be Chloé. Főnix is megrázta a fejét.– Akkor nem tudjátok, hogy a tenyeretek vonalai nem ugyanazok… Mert két élethez két tenyértartozik…– Ez elgondolkodtató – morogta Főnix, és elhatározta, hogy le fogja rajzolni a saját tenyerét itt isés ott is. Csak fordítva és emlékezetből. Szerencsére jó volt a vizuális memóriája.– És az a tenyér mit mond? – intett Főnix keze felé Chloé. Az öregasszony fogatlan szájjalmosolygott. Visszafordult a tenyér rajzolatához, és koszos körmével úgy követte a vonulatot, minttérképen a folyót.– Ó… – mondta elkomorodva. – Ó…– Mi az az ó? – Főnix hirtelen ideges lett.– Én… én nem is tudom, uram, megmondhatom neked…A jósnő magatartása gyors változáson ment át. Feltekintett Főnix arcára, és már cseppet sem úgynézett rá, mint egy lánnyal beszélgető férfira, akinek majd szerelmet és gyerekáldást fog jósolni. Aszeme megrebbent, a szája széle megrándult.Félt.– Mondd! – bólintott idegesen Főnix.– Szép életed lesz itt, uram…Chloé hirtelen elkapta az öregasszony ruháját a vállánál fogva, és maga felé fordította.– Mit látsz? Áruld el, vénasszony, különben porrá égetlek. Feltartotta másik kezét, s ujjainak

vége kivörösödött, és haloványan világítani kezdett. Az öregasszony kis híján elájult.– Egy tűzmágus…– Az igazat!– Én… – Az öregasszony majdnem kibökte, de meggondolta magát. Könyörögni kezdett. – Csakegy öreg jósnő vagyok, tenyerekből jósolok, rendszerint a jót. Nem bántok én senkit. Kérem,engedjenek el… Nem tettem rosszat.– Hallani akarom, mit láttál! – mondta Chloé, és nem engedte el. Az ujjai lángoltak.Főnix körbetekintett. Senki sem figyelt fel rájuk. Hangzavar és mozgás mindenütt. Ki figyelnéőket? Itt mindenkit csak a mulatság érdekelt.– Én is tudni akarom – fordult aztán vissza az öregasszonyhoz. – Nem érdekel, ha rossz hír…meghalok vagy ilyesmi.– Most már hiszel benne?– Ne törődj vele!– Jól van, uram. – Az öregasszony megadta magát. Megint felemelte Főnix tenyerét. – Látod,uram, itt ezt a sok apró vonalkát, és hogy megerősödik utána a sorsvonalad?– Túl rövid, nem?– Nem ez a fontos. Nem rövid az… – Az öregasszony szenvedett, alig tudott beszélni, úgyöklendezte fel a szavakat. – Jaj, uram. Ezer és ezer halált látok. Miattad sokan fognak meghalni,nagyon sokan. Erőszakosan és gyorsan, és te megerősödsz a haláluk által… Uram, kegyelmezzéletemnek. Én nem akartam ezt. A mai nap… nem akarok meghalni… Öreg vagyok, de még messzeszeretném tudni a halált magamtól.Chloé elengedte a jósnőt. Döbbenten pillantott Főnixre, aki halovány arccal nézett vissza rá.Az öregasszony hajlongott, majd hátrálni kezdett.– Uram, felejtsd el az estét, s ha majd hatalmasság leszel, igyekezz a jót szolgálni… Keresd megaz Öröktűz szektáját, és ne felejtsd el, hogy én voltam az első, aki szólt. Légy jó velem, halegközelebb találkoznánk. Keresd az Öröktűz szektáját!Még egyszer meghajolt, majd megfordult, és eltűnt a tömegben.Főnix a tenyerére pillantott.Ő nem látott semmi különöset. De a feje megfájdult, és egy szó ott lüktetett a legmélyén, mintvalami fülbemászó dallam, Öröktűz…Deff kivédte a csapást, de annak lendülete az ajtóhoz taszította. Az ajtó kifordult keretéből, és alovag egyensúlyát vesztve botladozott ki a palotaudvarra.Khealnor oda is követte. Egy pillanatot sem késlekedett a következő rohammal, amit Deffmegállított ugyan, de nem tudott fölébe keveredni. Folyamatos védekezésbe szorult.A csata hangjára azonban a kaszárnyából kitódultak a katonák.

– Hazudsz! – kiabálta Khealnor két támadás között. – Be akarod sározni az apámat. Sötét alelked, mint a fekete angyaloké…– A királyt védem, az apád pedig gyilkos – lihegte Deff, és megvetette a lábát.– Meghalsz!– Gyere csak, és biztosan nem leszel lovag, mert megöllek. Khealnor rohamozott, Deff pedigvédett és visszacsapott.Dühödten küzdöttek, kétkezes kardjukat fáradhatatlanul forgatták. A pengék csattogásavisszhangot vert a magas falak között, ami a tárnokmestert is egy első emeleti mellvédre csalta.Lucius lenézett, és meglepve látta a küzdelmet. Egy percen belül maga is lent volt, az udvaron.– Legyen vége! – kiabálta.Ám szavai erőtlenül hullottak a levegőbe. Két összecsapó árhullámot nem állíthatott meg.– Apámat mocskolja ez a… – Khealnor nem talált szót.– Az apád gyilkos – válaszolta Deff. Az arcuk majdnem összeért. Karuk remegett, ahogyegymásnak feszültek.– Kit gyilkolt meg? – kérdezte hitetlenkedve Lucius.– Scoront.A tárnokmester megnyalta a szája szélét.– Miért ölte volna meg? – kérdezte békítő hangon.– Mert Scoron a múlt után kutatott – morogta Deff. Khealnor kezét taszította vissza éppen, de afiatalos erő ellent tudott állni neki. A lovag érezte, hogy a könyökében fájdalom éled.Átkozott köszvény!– Hazudsz! – kiabálta Khealnor.– Ez az igazság. Védheted apádat, de meg is kérdezheted tőle, mit tett…Khealnor hátraugrott, majd félkörívben meglengette a kardot, és Deff fejére csapott vele.A lovag kifordult, de a kard eltalálta kardját, és csikorogva csúszott le a páncélról. Khealnor,mint egy szélmalom, csapott és vágott, Deff pedig megint csak hátrált.– Őrület – mondta magának Lucius.– Ne értesítsük a hadurat? – kérdezte tőle az őrség parancsnoka.– Ne! Ezt ő sem tudja megoldani…Deff megint megállította az őrzőt, és alulról jövő szúrásokkal próbálkozott. Khealnor forgottjobbra és balra, védte a szúrásokat, majd a lovag ritmust váltott, egyszerre felemelte a karját, és azőrző nyaka felé szúrt.Khealnor lassú volt.Egy pillanatra megálltak. Deff nem húzta vissza a pengét, amelynek vér elvezetőjében márKhealnor vére folyt. Apró patak volt, amely eláztatta a lovag kesztyűs kezét. Deff érezte a vérmelegét, és Khealnor tekintetét nézte, amely lassan megüvegesedett.Az őrző keze és kardja lehanyatlott.Amikor Deff hátralépett, a nyaki verőérből előszökött a vér, messzire szállt, és apró, kerekcseppeket hagyott a közeli falon.Khealnor összeroskadt. A földön fekve rúgott párat, izmainak utolsó rángása volt ez, azután

meghalt.Senki sem szólalt meg az udvaron állók közül.Lucius eszmélt fel elsőnek. A tárnokmester megköszörülte a torkát.– Menj, lovag! – mondta Deffnek.– Scoron…– A gyilkos nevét elmondom a királynak.Deff lassú, szögletes mozdulatokkal letörölte a pengét, majd a hüvelybe csúsztatta.– Nem akartam ezt – mondta.Senki nem válaszolt, így lassú, imbolygó léptekkel elhagyta a palotát.A nyomában egy láthatatlan árnyékkal.

Nyolcadik fejezetMellanis volt harmadmagával őrségben az északi kapunál, amikor Deff, a gírek, a két szekér,rajtuk a nők és elrejtőzve a két tünde, elhagyták Ravórát. Éppen csak kelt a nap. Mellanis rögtönugrasztotta a társait, Tiguront és Garielt.– Gariel, figyelmeztesd a megfigyelőket a többi kapunál, hogy nyomban vágtassanak a táborba.Tiguron pedig követi a szekereket a terv szerint.– És te?– Én előremegyek, és felébresztem a csapatot.Mellanis késlekedés nélkül lóra kapott, és a táborba vágtatott, ahol az őrök mellett Harod isébren volt. Úgy tűnt, mintha a lova nyergében aludt volna.– Gyerünk, gyerünk! – keltette az embereit Harod. – Nem táncmulatságba készülünk…Rövid idő alatt tábort bontottak. A készülődés csendben, felesleges mozdulatok nélkül zajlott.Talán még gyorsabban is, mint az előző napokban. Mindenki érezte, hogy a mai nap döntőfontosságú lesz.Hamarosan megérkeztek a többiek is a városkapuk őrzéséből.– Te itt maradsz – mondta Harod Mellanisnak. – Meg kell várnod valakiket.– Kik lennének azok?– Három edoán. Legkésőbb délre ide kell érniük. Fogadd őket, és gyertek utánunk!Mellanis bólintott.– Merre menjünk?– Merre mentek a szekerek?– Az északi kapun jöttek ki, és a keleti útra tértek rá.– Ti is arra gyertek. Most még az úton maradnak. Minden kereszteződésnél ott hagyok egyembert, aki eligazít benneteket.– Értettem.A csapat elindult, Mellanis maradt. A férfi letelepedett egy magas tölgy tövébe, és harmatosfűszálat kezdett rágcsálni.Az edoánok kiváló íjászok voltak, talán a legkiválóbbak az egész világon. Messzire elláttak, azemberi szemnek beláthatatlan tartományokig, és hatalmas erejük folytán olyan íjakat is fel tudtakhúzni, amilyeneket rajtuk kívül csupán az aurasi tündék, de ők is leginkább mágiával. E különlegesfajt a nifini mágusok teremtették egyszerű négylábú kérődzőkből, amikor a muhin hordák a világotfenyegették. A muhinokat legyőzték, a mágusok e különleges, immár két lábon járó kreatúráiviszont megmaradtak, szaporodtak, törzseket alkottak, s a nagyobb rengetegek mélyén telepedtekle. Kizárólag növényekkel táplálkoztak.Harod ismert egy edoán települést valamely távoli erdőben, és miután visszatért Ravórából, aholkifürkészte a fogadót, és beszélt a lovaggal, elküldetett oda pár íjászért. Úgy vélte, kell a segítség.Egy kevés aranyba kerül ugyan, de megéri az árát.A vezér mindent eltervezett. A gírek nehéz ellenfelek lesznek, sok emberét le fogják kötni, ám őkezzel együtt is túlerőben vannak, sokszoros túlerőben. Semmit nem lehet azonban a véletlenrehagyni. Az edoánok le tudják majd nyilazni a csapat veszélyesebb tagjait, miközben ők maguk a

távolban sértetlenek maradnak.Egyelőre ez volt a terv, s most a szekereket kellett utolérniük, mielőtt azok valamelyikkereszteződésnél egy mellék útra fordulnának. Harod ugyan sejtette, hogy Meldiana és kíséreteegyenesen halad előre, és még jó ideig nem térnek le a kereskedők biztonságos útvonaláról, de nemakarta a véletlenre bízni. Nem akart megint lemaradni, mint Mordovnál.A csapat tehát sietett, miközben úgy rendeződtek el, mintha maguk is kalmárok lennének.Csakhogy a pokrócok alatt és a kosarak rejtekében fegyverek voltak, nem pedig portéka.– Három gír van velük? – léptetett Barnazol Harod mellé.– Pontosan annyi.– Végiggondoltam a feladatom – mondta az egyszerű gír. – Majd én sorban elbánok velük.Harod elmosolyodott. A mágia erejében, amivel magához kötötte, sosem kellett csalódnia.Barnazol jó szolga, habár kissé együgyű.– Remélem, nem lesz rá szükség, hogy mindhárommal te bánj el. Hagyj egyet az edoánoknak is,egyet meg a többieknek.Barnazol elgondolkodott, próbálta maga elé képzelni az esélyeket.– Majd meglátjuk – felelte komoran.Hamarosan elérték az északi utat, és besoroltak a többi kereskedő mellé. Igyekeztek előre, mintakiket siettet az útitervük. Talán Barnazol miatt, talán valamiféle ösztön miatt az úton levők nemelegyedtek szóba velük. Ha kellett, inkább félreálltak, és elengedték őket maguk mellett.Nagy volt a forgalom, leginkább a városból távoztak sokan, mivel még többen érkeztek a szüretiünnepségek előtt. Harod egyszer csak megpillantotta Tiguront egy kereskedőcsapat előtt lovagolni.Mellé vágtatott.– Mi a helyzet? – kérdezte.A férfi egy pillanatra megugrott a lova nyergében. Meglepetésként érte a megszólítás. Majdvigyor ült ki az arcára, amikor meglátta, ki szólt.– Ott vannak, elől – intett állával a messzeségbe. – Láthatod a hátsó szekér sötétebb ponyváját.Azon utaznak a tündék. Elrejtőztek, nehogy feltűnést keltsenek. Gírek és tündék együtt… ilyetrégen látott ez a föld.– A gírek hol vannak?– Elöl haladnak, de van velük még két ember. Egy harcos kinézetű férfi és egy aprócska nő.– A hercegnőhöz tartoznak?– Nem. Lovon ülnek, és láthatólag jobbról védelmezik a szekereket.– A nő mágus?– Minden bizonnyal. – Tiguron bólintott. – Nincsenek fegyverei, vagy ha mégis hord magánál aruhája alatt, az csak tőr lehet…– A lovag és az álmodó?– A szekerek bal oldalán. De honnan tudod, hogy álmodó, uram?– A fogadóban, ahol megszálltak, mondták, hogy gyakorta eltűnik… Csak álmodó lehet. Úgy isnéz ki.– Merész vagy, Harod, hogy odamentél.– Nem lennék itt, ha nem lennék olyan, amilyen vagyok – dörrent rá Harod, majd hátramutatott.

– Csatlakozz a többiekhez!– Igenis.Tiguron lemaradt, Harod viszont megnógatta a lovát. Saját szemével akarta látni a csapat újtagjait. Áldotta magát, hogy edoánokért küldetett. Ha egy mágus is csatlakozott a csapathoz, akkorjelentősen megnőtt ellenfeleik ereje. Kiváltképp, hogy nem tudják, mire képes a varázsló. A férfiharcossal nem törődött, azt könnyű lesz megölni. Semmit sem tehet tíz rárontó fegyveres ellen.Megközelítette a csapatot, vigyázva arra, hogy az út jobb oldalán maradjon. A hátsó szekér féligtakarta a lovagot, Harod nem akart egy véletlen miatt lebukni. Elég lenne csak, hogy Deff hátrapillantson. A tündék viszont akár leskelődhetnek is a szekérről, velük nem találkozott, ők nemismerhetik fel.Ennek ellenére a rablóvezér csak addig merészkedett előre, ameddig ezt feltűnés nélkül tehette.Egy család mellett haladt el, akiknek nyekergő kordéját egy ökör húzta, s elhagyott pár szénégetőtis, akik a másnaposságtól ernyedten kókadoztak szekerük bakján. Aztán lassított és felvette aMeldianát kísérő csapat tempóját.A lány tényleg alacsony volt, mellette a férfi pedig tényleg vállas. Felnyírt feje alapján akármágus is lehetett volna, de a testalkata harcost idézett. Beszélgettek. Harod a csapatából bárkinek akét kezét odaadta volna, ha tudja, hogy miről.Harod jó emberismerő volt, de a hátukról ő sem sokkal többet tudhatott meg. Viszont mindig alegrosszabbra készült fel. Megállította lovát, leszállt, s úgy tett, mintha vizelnie kellene. Megvárta,míg csapata utoléri őt.– Megvannak – mondta Barnazolnak.– Mikor végezzük be a munkát?– Még ma.Leszállt a nap, de az edoánok még nem voltak sehol. Harod a biztonság kedvéért mindenkereszteződésben otthagyott egy embert, akinek a feladata Mellanis és az íjászok útbaigazítása volt.A vezér leplezte türelmetlenségét. Nem beszélt, nem szólt senkihez.Napnyugta után két órával aztán letáborozott a Meldianát kísérő társaság. Harod is megállítottacsapatát. Letértek az útról, olyan messzire, ahol már nem láthatták őket. Két megfigyelőt előreküldött.Egy domb tövében sekély víznyelőt találtak, oda húzódtak be, a bokrok közé. Itt ritkás volt anövényzet, elrejtőzhettek, s ugyanakkor szemmel tarthatták a környéket.Harod maga köré szólította csapatát. Majdnem hatvan, mindenre elszánt gazember nézett rávárakozóan.– Ma éjjel lecsapunk rájuk – jelentette be. – Túlerőben vagyunk, lerohanjuk őket. Félkörívbenvesszük be a tábort, és egyszerre támadunk. Mindenkit megölhettek, csak a hercegnőt nem. Rá élvevan szükségünk.– Nem megölni akartuk Mordovban?– Változott a terv, és erről nem kell többet tudnotok. Az emberek értettek a nyershelyreutasításból.– Hogy ismerjük fel?– Egy szekéren lesz, a csatazajra nyilván elbújtatják. Nem fog harcolni, és nem fog varázsolnisem. Tehát, aki harcol és varázsol, azt levághatjátok.– Van három gír is velük, úgy tűnik. Nekünk csak egy gírünk van – mondta valaki.– De lesznek edoánjaink – felelte Harod. – Ők fogják elindítani a támadást. Távolról leszedik a

gíreket, aztán mi következünk. Az első becsapódó nyilak zaja lesz a jel számunkra. Az edoánokmindvégig a segítségünkre lesznek, ne álljatok közéjük és a céltáblájuk közé. Ha csapdába sikerülszorítani valakit, tartsátok ott. Egy messzi nyílvessző leveszi a gondot a vállatokról. Amíg azedoánok mindenkit eltalálhatnak, ők az egyszerű nyílvessző hatáskörén túl esnek.– Nem akarom, hogy végül egy fűevő öljön meg – morogta Gariel.– Én nem akarom, hogy bárki megöljön – válaszolta erre valaki. – Szeretnék nagyon gazdaglenni ez után a küldetés után.Az emberek röhögtek.Harod véget vetett a vidámságnak.– Fogjátok be a pofátokat! – mondta. – Mostantól olyannak kell lennetek, mint az árnyék. Havalaki elszúr valamit, magam belezem ki. Értve vagyok?Mindenki csendben maradt.– Nagyszerű – folytatta Harod. – Lépésnyire vagyunk a céltól és a gazdagságtól. Ezt tartsátokészben.– És a mágus? – kérdezte Mellanis. – Tiguron azt mondta, van velük egy mágus is. Te isemlítetted a varázslatot, vezér.– Talán mágus, talán nem. Meglehet, nem is egy mágus van velük, hanem kettő, azok, akikRavórában csatlakoztak a csapatukhoz. Legyetek óvatosak és könyörtelenek. Álljatok összehármasával, és egyszerre támadjatok. Egy mágus sem tud háromfelé figyelni. Neki is csak két kezevan, ráadásul éppúgy hátba szúrható, mint bárki más.Valaki kurtán felröhögött, aztán gyorsan elhallgatott.– A túlerő a mi fegyverünk. A tündék jók a harcban. A lovag is. Mi azonban sokan vagyunk. Shogy lássátok, jó vagyok hozzátok… aki a lovagot, a tündéket és a mágust levágja, annakmegduplázom a fizetségét.Az emberei nem merték meg éljenezni.– És ha nem jönnek meg ma az edoánok? – kérdezte Mellanis.– Itt lesznek – bólintott magabiztosan Harod. – Az életedet teszem rá. És most menjetek,élezzétek meg a fegyvereiteket!Igaza volt. Az edoánok még éjfél előtt megérkeztek. Harcra készen.

Kilencedik fejezetSötétedés után a tündék előjöttek a szekér mélyéről, és letelepedtek a tábortűz mellé. Hamarosanelkészült a vacsora, amit a társaság tagjai csendesen elfogyasztottak. Azután beosztották magukközött az őrség idejét.– Ti nem őrködhettek – mondta Deff az álmodóknak.– Miért nem? – értetlenkedett Főnix.– Mert nem tudni, mikor tűntök el, és mi akkor őr nélkül maradunk. Tehát maradunk hatan.Három időszakra osztjuk az éjszakát…Míg kiosztották a feladatokat, Főnix Chloéval beszélgetett.– Számoltam – mondta. – Deffnek igaza van, én már nem sokáig maradok itt. Igor ugyanígy vanvele… Te mióta vagy itt?– Huszonnégy órája.– Akkor te itt leszel reggelig.– Igen. Megeshet.Chloé nem evett sokat, amit Főnix szóvá is tett.– Otthon vegetáriánus vagyok – mondta a lány. – Ezt itt nem lehet betartani, csak ha szeretem alucernát és a füvet. Szóval itt eszek húst, de… de nem szívesen.– Néha úgy érzem, túl jó dolgunk van a való világban – mondta Főnix vigyorogva.– Én voltam Csecsenföldön – szólt oldalról az orosz. – Nem hiszem, hogy túl jó dolgunk lenneotthon.Főnix megpiszkálta a tüzet. Ezernyi izzó pernye szökött a magasba.Elesztriel visszatért közéjük.– Én kezdek – mondta. – Ghos figyeli jobb oldalról az erdőt, én a pusztaságot.– Ez a gír egy medvét is két vállra fektetne – jegyezte meg Chloé.– Veled megyek – állt föl Főnix.– Csak akadályoznál – válaszolta a tünde.– Taníts! – mondta Főnix. – Szeretnék tanulni tőled. Elesztriel mosolyogva pillantott rá, majdintett, és eltűntek az éjszakában.Chloé elgondolkodva nézett utánuk.– Érdekes páros – jegyezte meg.– Nem tudom – válaszolta az orosz. – Viszont én húsos vagyok. Megenném azt is, amitmeghagysz. Ideadod?– Lelked rajta.– Miért nem eszel húst? Sajnálod az állatokat?– Szeretek egészségesen élni.– Hát az itt nem fog menni.– Tisztában vagyok vele. Bár… gondolkodtam egy pizzéria megnyitásán.

Igor vigyorgott, s miközben Chloé megmaradt vacsoráját a szájába tömte, azt mondta,– Könnyen be tudnád gyújtani a kemencét.Deff és Edvir a szekér tövében a hercegnővel próbáltak dűlőre jutni.– Hercegnő… – A tünde vitte a szót, mivel sokkal türelmesebb volt a lovagnál. – Kérem,feküdjenek le! Rövid lesz az éjszaka, korán indulunk, rögtön napfelkeltekor.– Nem bírok egész nap itt ülni – mérgelődött Meldiana. – Sétálni szeretnék. Azt megértem, hogyelbújtattok napközben, de hogy este is itt kell ücsörögnöm, azt nem.– Majd ha megérkezünk a célunkhoz, minden megváltozik… Egy hetet kérünk a türelméből,hercegnő, és utána azt tesz, amit csak akar. Most azonban engedje, hogy megvédjük.– De én…– Csupán egy hét. Nem nagy ár az életéért, úgy hiszem. Meldiana bólintott – kisebb csoda voltez Deff szerint – majd visszavonult a szekér takarásába.Deff és Edvir a másik szekér mellé telepedtek le, távolabb a tűztől.– Csak az első nap, és máris elfáradtam – morogta Deff. Edvir egy farönkre ült, s az ujjaitropogtatta.– Gyerekség – válaszolta.Deff lecsatolta mellvértjét, és apró körkörös dörzsöléssel igyekezett fáradt tagjaiba életet verni.– Véres a páncélod – jegyezte meg Edvir mellékesen. – Hol?– Nem tudom, de… érzem a szagát. Kinek a vére?Deff sóhajtott. Nehéz szívvel emlékezett vissza az előző estére. Nem tartotta dicső tettnekKhealnor legyőzését.– Sohan báró fiáé. Tegnap este megöltem.Edvir és Elesztriel a szekéren utaztak egész nap, a tünde nem beszélt a lovaggal. Most az arcátfürkészte, de nem sokat látott belőle.– Szerencsétlen baleset… a sors keserű tréfája – sóhajtotta Deff. – De a vére a kezemhez tapad…igazad van.– Minden bizonnyal nem volt más választásod.– Nem kell mentegetned.– Nem áll szándékomban.– Régi történet… és százszorosan igaz, hogy az apák bűnéért a fiúk halnak meg.Edvir soha nem hallott ekkora fájdalmat Deff hangjában. Szerette volna megnyugtatni a lovagot.– A múlt elmúlt.– Ó, tünde-ész. Kétezer évet könnyű elfelejteni, de húszat annál keservesebb. Nekem sosesikerült.– Ismerlek…Deff kurtán felnevetett, és ezzel félbevágta Edvir mondanivalóját.– Meghallgatod?– Nem kell elmondanod.– Kinek mondanám el, ha nem neked? – legyintett a lovag. Kimerültnek tűnt. – Oly régótanyomja a lelkemet ez a titok… Mindennek ez az oka. Scoron meggyilkolásának, Khealnor

halálának s talán Meldiana menekülésének is…– Esküt tettél?– Nem. Senkinek sem tartozom semmivel. Csak nem szívesen beszélek régmúlt dolgokról.– Ismerlek, Deff.Deff nekidőlt a szekér kerekének, és megint csak legyintett. Fennmaradt a keze a magasban,egyszerre volt legyintés és tartózkodás.– Eronis királynak szeretője volt – mondta a lovag lassan formálva a szavakat. – Még élt akirályné… az első királyné, Domer és Chassin herceg anyja. Sőt állapotos volt. Eronis fiatal volt, ésbár szerette asszonyát, annak harmadik terhessége veszélyeket hordott, a királyné ágyban feküdtnyolc hónapon át. A király pedig nem bírt férfiasságával… no, hiszen férfiember ő is.– Nem kell mentegetned.Igaz. Nem kell. Az nem bűn, ha a férfiember szerelemben él, de néha máshol is kielégíti avágyait, amikor otthon nem tudja. Ám Eronis beleszeretett abba a lányba, aki fel-fel tűnt apalotában. – Deff a meglepett tündére pillantott. – Igen, a király választottja egy álmodó volt. Lehet,hogy ez is vonzotta benne s talán az is, hogy… Edvir, az a lány gyönyörű volt. Szép és ápolt.Értelmes, intelligens, ráadásul varázslatos, mesés dolgokról beszélt. Nem csoda, hogy elbűvölte akirályt. Amikor a királyné ágynak dőlt, a király ezt a lányt látogatta…Angelicnek hívták. Angelic azonban teherbe esett a királytól.Edvir csendben maradt. Megpróbálta megemészteni ezt a titkot. Sejtette, hogy ez még csak atörténet eleje.– A harmadik királyi gyermek készülődött világra jönni, miközben egy fattyú növekedett azálmodó lány méhében. Különleges volt… A lány ugyanis csak ebben a világban volt terhes. Mégis,amikor eltűnt és megjelent, az idő ugyanúgy múlt neki. Hat napból csak kettőt volt itt, a gyermekmégis megfelelően növekedett. De vajon hol volt, miközben az anyja a másik világot járta?– .Deff, ez…– Ne szólj! Hárman voltunk ennek a titoknak tudói, persze, ha a lányt nem számítom. Eroniskirály, én és… Sohan lovag. Úgy terveztük, ha a fattyú megszületik, az anyjával együtt messzirevisszük. Egy kis udvarházba, ahol mindenük meglesz, távol a királytól, s eltűnnek az életéből.Aztán… a királyné vajúdni kezdett, és minden másként alakult. A gyermek holtan jött a világra, aköldökzsinór a nyaka köré tekeredett. A szülés fájdalmába pedig a királyné belehalt.A lovag elhallgatott, és két oldalról megdörzsölte homlokát.– Angelicnek akkor két hónapja volt a szülésig. A király őrjöngött a fájdalomtól. A lányhoz ment,és kiabált… A szülés megindult, és Angelic hét hónapra világra hozta aprócska kislányát…Meldianát. Aztán ő is meghalt. Mindkét nő meghalt… Sohan találta ki, hogy a két csecsemőtfelcserélve a fattyúból legyen igazi hercegnő. A király nem volt magánál. Rábólintott. Szörnyű…szörnyű éjszaka volt.– És Sohan megkapta érte a jutalmát – mondta halkan a tünde. – Báró lett. Te pedig, barátom…Deff fáradtan legyintett.– Nekem nem kellett semmi. Eljöttem… és azóta is az utakon élek.Edvir végiggondolta a történetet. – Deff…– Igen?– Valamit nem mondtál el a történetből, ugye?A lovag ült, és a csillagokat nézte. A teremtés óta bámulták e világ dolgait, s rengeteg titkot

kellett őrizniük. Az utazók barátai voltak, korok és birodalmak növekedésének és pusztulásánakszemtanúi.– Nem. Ez valóban nem az egész történet. – Nem kell…– De igen. Most már igen.A lovag tekintete elhomályosodott. Edvir soha nem látta könnyezni a barátját, így nem tudta, mitkellene tennie. Tünde és ember nem ölelkezik… pedig most ezt szerette volna. Sok időt töltöttekegyütt az utakon, sokszor mentették meg egymás életét. Egyszerűen barátok voltak.– Sohan… Sohan ölte meg Angelicet… egy párnával fojtotta meg. Ott voltam. A király nemtudta. Sohan úgy vélte, ezzel szolgálja Mordova érdekeit. És csak a lány maradt… Meldiana…Ez volt a titok, aminek ki kellett törnie a lovagból.– Megölte azt a lányt. Későn vettem észre. Mire odaértem, már csak Angelic halott szeme nézettvissza rám.Deff elhallgatott, Edvir pedig a karjára tette a kezét, és háttal a kocsikeréknek dőlt. Csak nézték acsillagokat.Nem vették észre Meldiana hercegnőt, aki a szekér túloldalán holtsápadtan ült. Egyedül indultegy kis éjszakai kalandozásra, amely itt és most véget ért.A hercegnő mindent hallott.Éjfélre járt, a hercegnő és udvarhölgye elaludt, legalább is zaj nem hallatszott szekerük felől. Agírek álmukban is őrködtek, külön heveredtek le a két szekér mellé, karmonjukkal a kezükben. Úgyölelték, mintha csak az asszonyuk lett volna. Harmadik társuk, Ghos fáradhatatlanul rótta a köröket.Elesztriel és Főnix is járőrözött, de közben a tünde sok jó tanáccsal szolgált Főnix számára, mirefigyeljen az éjszaka zajaiból, mit halljon meg és mit ne. Miről árulkodik egy madárszárnycsattogása vagy egy farkas üvöltése. Mit mesélnek a tücskök, és hova álljon, ha jól látszik a hold.Főnix figyelt, és igyekezett tanulni, ám az órák múltával különös hangokat kezdett hallani.Először azt hitte, a magánytól és az éjszakától van, a csillagos égbolt a természetben egészen más,mint a városban. Azt hitte, a szél susog a fák között, ám a susogás idővel hangfoszlányokká álltössze.– Te is hallod? – állt meg Főnix egy pillanatra. Elesztriel hallgatózott.– Senki nincs itt. Mit hallasz?– Én… én nem tudom. Suttogást. A tünde elmosolyodott.– Nekünk jobb a hallásunk, mint nektek, embereknek. Ha én nem hallok semmit, akkor tevalószínűleg képzelődsz csupán.– Lehet – vallotta be Főnix. – Hiába vagyok itt hónapok óta, még mindig nem tudtam megszokniezt az… életet.A hangok ezután sem hallgattak el, és hamarosan felismerhető szavakká álltak össze.– Menj el az Öröktűz szektájához… – suttogták. – Menj el… menj el… menj el… az ÖröktűzszektájáhozFőnix rájött, hogy a szavak koponyája mélyéről visszhangoznak csupán. Nem is szólt hát róla atündének.– Azt hiszem, lefekszem – mondta kényszeredett arccal.– Valami baj van?– Nem, csak fáradt vagyok… Hosszú ideje vagyok itt, hosszabb ideje, mint bármikor máskor. És

már becsapnak az érzékszerveim.– Pihenned kell.– Igen.Elesztriel hirtelen egy csókot nyomott Főnix arcára.– Jó éjszakát – mondta aztán. – És ne félj, míg én vigyázom az álmodat!Egyéb esetben Főnix ettől már a föld felett lebegett volna, de…– Menj el az Öröktűz szektájához…. – suttogták a hangok.…de most nem tudott örülni. Zavartan mosolygott, amit a tünde észrevett.– Bocsáss meg, ha tolakodó voltam!– Én… nem… – Főnix nem tudta, mit mondjon, így befejezte. – Jó éjt!És szinte elmenekült a tünde mellől.Elesztriel zavartan nézett utána, majd folytatta útját. Nem tudott azonban teljesen a feladatárakoncentrálni. Lelkiismeret furdalás gyötörte, s szégyent is érzett. Megnyílt egy ember előtt. Talánmegbántotta, talán elijesztette… Ő azt hitte, hogy…A tünde félt a saját érzéseitől, de még jobban rettegett Főnix érzelmeitől.Talán emiatt nem vette észre Harod csapatának egyre szűkülő körét.Az edoán íjászok hárman voltak, negyedórányi sétára Deffék táborától. Megkeresték azt apontot, ahonnan jól láthatták a két szekeret és a körülöttük pihenőket. A szemük tökéletesebb volt asasénál, kezük pedig biztos, mint az aurasi tündék keze. Hegyes fülük felfelé meredt, és nem csupána hangokat, de a szél járását és erejét is felmérték vele. Agyuk tökéletesen ráhangolódott a feladatra,látták a nyílvesszők irányát és ívét, érezték karjukban az elkövetkező lövés erejét. Tökéletesgyilkosok voltak, akik távolról osztották a halált.Az aljnövényzet, az apró bokrok eltakarták előlük a fekvő, ülő alakokat, így az első lövéseket azálló alakokra kell leadniuk. Ez legelébb az őröket jelenti. Mivel egyikük visszatért a tűz mellé ésleheveredett, maradt két célpont, egy gír és egy tünde. Az edoánok elosztották maguk között az elsőlövéseket. Ketten a gírre céloznak, egyikük pedig a tündére. Már csak arra vártak, hogy a holdrésnyire kibukkanjon a felhők mögül.Az edoánok tudták, hogy nemsokára eljön az idejük.Átsimították íjaikat, és áldást mondtak rájuk, aztán kézbe vették őket, és tekintetüket a távolicélpontokra vetették.A tünde megállt, és a mezőt fürkészte. A gír – a szekerek másik oldalán – az erdőt vetteszemügyre. Vállán ott volt karmonja, a kezében derékmagasságon tartva az óriás pajzs.A hold elől lassan elvonultak a felhők.A három edoán ráillesztette a nyílvesszőt az íjára.Amikor a hold teljes fényében ragyogott, s az ezüstös derengés pontosan kirajzolta az elsőáldozatok körvonalait, az edoánok útjukra bocsátották a nyílvesszőket.A három fémhegyű gyilkos rideg precizitással süvített célja felé. A gír lassan fordult, és egészenaz utolsó előtti pillanatig nem is sejtette, hogy a halál célba vette. Az első nyílvessző a mellkasábacsapódott be, s átütötte tüdejét, a második a gyomrába, hegye a májában állt meg. A gír rögtönfelemelte pajzsát, és ellenfelei felé fordult, de hiába. Egyrészt nem láthatta őket, másrészt későncselekedett, életereje lassan szivárogni kezdett.Elesztriel az utolsó pillanatban meghallotta a vessző süvítését, és hasra vágta magát. Rögtön a

hátára fordult, időben ahhoz, hogy lássa elszállni a nyilat. Szemvillanásnyit sem késlekedett,felpattant és hajlott derékkal a szekerek felé rohant.– Támadás! – kiabálta közben. – íjászok!Deff és Edvir rögtön talpra ugrott, de térdeltek is le, karddal a kezükben. A gírek a pajzsukattartották maguk elé.A nyílvesszők második köre csak Ghost találta el, egy a pajzsába csapódott be, egy lecsúszott apajzs acélos széléről, és a combjába állt bele, a harmadik pedig a vállizmába. Ghos felüvöltött,inkább a haragtól, mintsem a fájdalomtól.Elesztriel elért a szekerekig, és beugrott a ponyva alá. Ebben a pillanatban üvöltés harsant,legalább hatvan torokból, és megélénkült a tábor körüli mező. Harod emberei támadásra indultak.Főnix két perccel korábban feküdt le a szekerek tövébe, a földre, egy vastag marhabőr takaróbacsavarva, de Elesztriel kiáltására és a támadás zajára rögtön felugrott. Első pillanatban nem tudta,mit kell tennie, és oldalra pillantott, Deff felé. Látva, hogy a lovag kardot ragad, Főnix maga is kardután nyúlt, majd meglátta az első árnyakat, és magáról megfeledkezve támadásba lendült, így ő voltaz első, aki összecsapott a haramiákkal.A támadók feltartóztathatatlan seregként törtek rá a táborozókra. Drág és Ade, a két gír jobbrólrontott közéjük, és széles utat vágtak Harod seregében, egészen addig, míg Ade vállát el nem találtaegy nyílvessző, az edoánok, úgy látszott, könnyű célpontnak tartották a gíreket.Akkorra mindenki talpon volt a táborból, Deff hatalmas kardját forgatva tört előre, Igor két rövidpengét kapott elő, és kétkezes technikával osztotta a sebeket és a halált. Edvir könnyedén vetődött atámadók közé, és kettőt rögtön le is vágott közülük. A két szekér között megjelent Chloé is,tenyerefölött felizzott a levegő…Tűzbomba suhant át a légen, s csapódott bele egy támadó mellkasába, fekete szélű lyukat égetvea húsba.Fura zizzenés hallatszott, és három újabb vessző érkezett a távolból, az egyik éppen csakelkerülte Igort, míg a másik kettő Ghos vállába és karjába vágódott. A hatalmas gír felüvöltött, ésletörte a vállába csapódó vessző végét, majd rögtön egy támadója arcába szúrta. Akkora erővel tetteezt, hogy a fickó koponyájának túlfelén bukkant elő az éles végű pálca.– Mozogjatok! – kiabálta Edvir harc közben. – Úgy nem találnak el benneteket a nyílvesszők!– Mozgok… – morogta Főnix, aki többet hajolt, mint vágott. Egy emberrel még elbírt volna, dehárman támadtak rá. Nem tehetett mást, mint hátrált, s néha szúrt. Elhátrált Deff mellett. A lovagmég kétségbeejtőbb helyzetben volt, őt hatan próbálták megölni. Hogy védje a hátát, nekiszorult aszekérnek.Nem tudott mozogni.Az edoánok egyike észrevette ezt, s a következő nyilával a lovagot vette célba.Drág egy hozzá hasonló, hatalmas gírrel vette föl a küzdelmet. A hagyományos gír fegyverrelküzdöttek, egymásnak feszült a két karmon pengéje. Drág az átlagosnál is ügyesebben bánt afegyverrel, ám ellenfele olyan harcmodort alkalmazott, amit csak az utcán lehet megtanulni.– Nyilak! – süvöltötte Edvir.Deff kaszáló mozdulatot tett kardjával. Az egyik támadó elé ugrott...és egy nyílvessző csapódotta hátába.Egy Ghos mellkasába csapódott bele, közvetlen az első vessző mellé, egy pedig Ade felemeltpajzsán csattant. Ghos eddig bírta, ereje elfogyott. Még küzdött, még forgott karmonjával, éssebeket ejtett, de a testébe csapódott, kiművelt nyílhegyek minden egyes mozdulatnál az izmaitszaggatták. Mezítelen karján, mellkasán patakokban folyt a vér, a vérveszteség felemésztette erejét.

Horkantott, és szájából habos vér freccsent szét.Hét nyílvessző volt benne, ebből három magában is megölt volna egy embert.Főnix pillanatnyi lélegzetvételhez jutott, amikor Chloé egy kékes lánggal elemésztette egyiktámadóját, a többiek pedig szétrebbentek égő társuk mellől.– Hol van Elesztriel? – nézett körbe Főnix, készen arra, hogy segítsen a tündének.Megmosolyogtató gondolat volt, hiszen a tünde ezerszer jobban harcolt, mint ő. Évszázadokgyakorlása és különleges érzékei utolérhetetlenné tették.Deff leszúrta egy támadóját, majd mivel ideje nem volt kihúzni kardját a haramiából, annak fejétlódította jobb oldali támadója felé. A halott és az élő feje összecsattant, majd a lovag hátralépett, s aholttest lecsúszott a pengéről.Deff felnézett, ki lesz a következő, és szemben vele egy ismerős arcot pillantott meg, Harod voltaz, a kereskedőkonvojok kísérője.– Nocsak – mondta Deff, és támadásba lendült. Mint egy felbőszült bika, két embert is elsodort,hogy Harodhoz eljusson.Harod mosolyogva várta.Ebben a pillanatban Elesztriel jelent meg a szekér bakján, kezében egy íj, oldalán hevenyészvefelaggatott tegez. Az az íj volt a kezében, amit a tokban őrzött. Ahogy kilépett, máris célzott, jobbtekintetén kékes fényhályog világított. A tünde ajka mozgott, varázsszavakat súgott íjának, amelyenkülönleges rúnák keltek életre.– Aurasi mágia! – kiáltotta valaki a támadók közül.És a mágikus erővel megerősített vessző útjára indult.Harod arcáról leolvadt a mosoly – bár a tündét nem látta, mert tekintetét nem akarta levenni arohamozó lovagról, a kiáltást azért hallotta. Tudta, hogy az edoánoknak végük.Távolabb, jóval messzebb, mint ahogy azt ezen az éjszakán egy egyszerű ember láthatta volna,egy edoán íjász holtan esett össze. Mire társai felfoghatták volna, már ők is halottak voltak, amágikus nyilak sokkal gyorsabbak szálltak, mint az ő nyilaik.Elesztriel leeresztette kezét, jobbja körül a vesszőkről hátramaradt kék fénypor kavargott, soszlott szét lassan. A tünde visszadobta a különleges íjat a szekérre, arra most már nem leszszüksége, és előhúzta kardját.Sikoltás hallatszott, a hátsó szekér ponyvája lángra kapott. Nem Chloé mágiája volt, hanem egyfáklya, amely a tüzet okozta, és Meldiana hercegnő udvarhölgye sikoltott.– Edvir! – üvöltötte a lovag, miközben kardja Harod kardjához feszült. Tenyérnyi hely sem volt akét férfi arca között. Harod hirtelen lefejelte a lovagot, Deff arcán vércseppek kenődtek szét.Edvir mozdult volna, amikor egy buzogánycsapás érte a vállát. A tünde féltérdre esett.Igor is az égő szekér felé indult, amikor egy dobótőr találta el oldalán. Az orosz arca megrándult,majd egyszerűen kitépte magából a tőrt, és elhajította. Szembefordult támadójával, és reflexszerűenemelte kezét, így a második tőrt az alkarjával fogta fel, abba fúródott bele.A támadók közül heten vagy nyolcan feküdtek holtan a földön, ketten haldokoltak, de még így istúl sokan voltak. Főnix kétségbeesve nézett körbe, ki fogja a hercegnőt kimenteni az égő szekérből.Elesztrielt hatan szorongatták, Edvir jobb oldala vérben fürdött, Igor fél kézzel harcolt. Chloé volt alegjobb helyzetben, őt nem merték megközelíteni… viszont ebben a pillanatban valaki leöntötteolajjal…Főnix felfogott egy, a fejére szánt vágást, majd könyökével ütötte ki ellenfelét, és maga indult ahercegnő szekere felé.

– Megyek! – kiáltotta.Nekilendült… egy lépés… kettő...aztán felébredt.

Tizedik fejezetFőnix verejtékben úszva ült fel az ágyon. Körbenézett, az ablakon besütött a nap, alaposan bennejárt már a délelőttben. Az ágy üres volt mellette, Violeta eltűnt, nemcsak az ágyról, de a lakásból is– ez is mutatta, milyen sokáig aludt, hiszen a lány volt kettejük közül a későn kelő.Nem volt kellemes az álom, és nem volt kellemes az ébredés sem.Főnix felkelt, az ablakhoz ment, de mire odaért, elfelejtette, miért is. Kifordult a konyhába, agyasebesen dolgozott, képzeletben még mindig a csata közepében járt. A konyhából is kifordult, ment aszobába, úgy járt, mint valami holdkórós, minden cél és gondolat nélkül. Egyre csak a kardokerdejét látta, Deff dühödt arcát, Elesztrielét, kékben játszó szemét, pengevékony ajkát, ahogy amágikus nyílvesszőt útjára ereszti. A tüzet, melyet Chloé felrobbantott. A lángoló szekeret és aleszakadó testrészeket, a vért… Hallotta a halálsikoltásokat.Pedig a barcelonai lakásban csend volt.Aztán Főnix hirtelen megállt, megtámaszkodott a szekrényben. Erővel kényszerítette magátnyugalomra, és amint tisztult az elméje, egy ötlet villant be.Villámgyorsan leült a számítógép elé, és bekapcsolta. Türelmetlenül dobolt, míg a gép rendszerefelállt, aztán fellépett az internetre, és megnézte a leveleit. Steve még mindig nem jelentkezett, deFőnix nem adta fel. Annyit tudott, hogy Magyarországon él és író. Volt egy magyar grafikusismerőse, akivel levelezett egy ideig, és most éppen fent volt MSN-en.„Hello, Zorro” írta. „Emlékszel még rám? Kellene egy kis segítség.”„Persze. Miről van szó?” – írta vissza a másik. „Keresek egy budapesti író srácot. Jólemlékszem, hogy Budapesten laksz?” „Igen. Tudod a nevét?” „Miklós István.” „Mit írt?”„Pár regényt. Talán fantasyt.” „Pill.”Főnix hátradőlt a széken, és a monitort bűvölte. Várta a választ.„Megvan” írta Zorro. „Nem ezen a néven ír, de megvan.” „Ismered?”„Pár éve találkoztam vele egy sci-fi fesztiválon. De nem nagyon emlékszem.”„A telefonszáma kellene. A mail-jeimre nem válaszol, és életbevágóan fontos lenne, hogy mostbeszéljek vele.”„Most?”„Aha.”„Várj, ismerek egy másik írót, aki azt a fesztivált is szervezte… Megpróbálom megkérdezni tőle.Elő kell keresnem a telefonszámát.”Főnix megint csak várakozni kényszerült, ám felállni sem mert. Egyetlen pillanatot sem akartelveszíteni. Ám ahogyan várakozott, mintha valaki megszólította volna.Rémülten pördült meg székével.– Menj el… menj el az Öröktűz szektájához… – suttogta valaki.– Ez őrület – mondta magának Főnix, és a fülére szorította kezét. A hangok ide is követik? –Ilyen nincs…Mintha a jósnő bekapcsolt volna egy kórust az agyában, akik azóta is ugyanazt szajkózzák.A monitora életre kelt, Zorro de Bianco válaszolt.

„Beszéltem vele.”„Kivel? Steve-vel?”„Nem. Szélesivei. A másikkal.”„És?”„Miklós, 30/555-4232”Főnix keze megremegett a billentyűzet felett.„Köszönöm.”Felugrott, és körbefordult a lakásban. Hova tette a mobilját? Nem emlékezett rá. A nadrágjábanvan. De hol a nadrágja? Az ágy mellett volt, a földön.Odaugrott, átkutatta a zsebeket. Meglett a mobil, amivel visszatért a monitor elé. És megakadtegy pillanatra.„Mi az országkód?” írta be az MSN ablakába.„36” – jött Zorro de Bianco válasza.Főnix beütötte a számokat, aztán a füléhez emelte a telefont. Várt.Kicsengett.Várt és várt.Steve nem vette fel.Főnix az asztalra csapta a telefont és szentségelt. Aztán megint a nethez fordult.„Nem veszi fel. Te nem tudod elérni?”„Bocs, de egy kiállításra készülünk. Nem érek rá.”Főnix ismét próbálkozott, és ismét sikertelenül. Steve telefonon sem volt elérhető.– Az istenit! – csapott az asztalra.Ebben a pillanatban fordult a zárban a kulcs, és nyílt a bejárati ajtó.Violeta lépett be a szobába, s hozott olyan parfümillatot, hogy Főnix beleszédült. Tolakodó ésmerész volt a nő illata, ugyanakkor annyira mesterséges, hogy a férfi rögtön az ablakhoz lépett, ésszélesre tárta, beengedve ezzel az utca zaját és a 21. századot a szobába.– Felébredtél? – csicseregte Violeta, és lerakott egy Custo feliratú bevásárlótáskát az asztalra. –Olyan mélyen aludtál, hogy észre sem vetted, hogy elmentem. Apa hívott reggelizni, aztán adott egykis szülinapi ajándékot… Amolyan elő szülinapi ajándékot, mert ugye három hónap múlva lesz csaka szülinapom.A lány nevetett, aztán lerúgta a cipőjét, és mezítláb átment a konyhába. Kinyitotta a hűtőt, éskivett egy zöldségleves dobozt. Keresett egy poharat is.Megpróbált nagyon lazának látszani, bár a torkában dobogott a szíve. Nem tudta, ezen a reggelenmilyen lesz Főnix, így azt játszotta, mintha minden rendben lenne.– Apa azt mondta, hogy elmehetnénk velük Madeirára egy kicsit lazítani. Két hét múlva indul abarátnőjével, és két hétig lesznek kint. Egy hét múlva csatlakozhatnánk hozzájuk. Mit szólsz hozzá?Én azt mondtam, nincs akadálya.Főnix csak állt a fal mellett, mint akit leforráztak. Violeta kilépett a szobába. A poharábansötétvörös paradicsomlészerű valami volt, amibe belekortyolt.– Ők is akarnak egy picit pihenni, amit meg is értek. Bár jobb, ha anya nem tudja meg, úgyhogyezt nem árulom el neki.

– Dolgozni fogok – köszörülte meg a torkát Főnix.– Ugyan, majd félrerakod! – mosolygott a lány, és visszatért a konyhába. Remegett a keze,amikor berakta a mosogatóba a poharat.Főnix úgy érezte magát, mint aki alól hamarosan megint kihúzzák a talajt. Olyan valószínűtlenvolt az egész.Violeta vizet eresztett a pohárba. Közben arról beszélt, milyen jó is lesz elmenni valahova, ezeréve nem voltak sehol. Végre kettesben lehetnek… előbb meg kellett volna szervezni. Főnixnekvennie kellene valamilyen fürdőnadrágot, mert ami van, az már nem olyan modern.Főnix az ágyhoz botorkált, és leült a szélére.– Megrendeled a repülőjegyet, vagy szóljak apának? – kérdezte Violeta visszatérve a szobába.Főnix vett egy mély levegőt.– Én nem megyek sehova, Violeta.– Micsoda?– Jól hallottad. Nem megyek sehova.A lány hirtelen le eresztett. Állt tétován, és csak egy kérdésre futotta tőle.– Miért?– Mert nincs kedvem. Mert fütyülök Madeirára, apádra, mindenkire…– Joshua!– …erre az egész városra, a fürdőgatyára…Violeta arca komor lett. Utolsó erejét mozgósította, amikor megpróbált ellenállni.– Ezt nem teheted meg. Nem érdekel, hogy most mi a bajod, Joshua, de elmegyünk nyaralni. Azutóbbi időben megváltoztál, de nem hagyom, hogy ezt is tönkretedd. Egyszerűen nem teheted megvelem… Szeretném, ha olyan lennél, mint régen.– Nem fog menni – ingatta a fejét Főnix. – Nem fog menni.– De igen. – A lány kemény hangot ütött meg. – Menni fog.– Nem illünk össze, Violeta – mondta Főnix felnézve a lányra. – Fejezzük be!– Mi van?– Hagyjuk abba ezt az egészet! – Főnix elfáradt, és nyers akart lenni. Nem veszekedni akart,hanem szakítani. Nem volt kedve finomkodni. – Nekem nem megy. Bocsáss meg, de nem megy.Felszínes vagy és… és buta. Violeta, te buta vagy. Rá kellett jönnöm. Ez az egész nagyon nincs ígyjól.Ha sértődést várt, most csalódnia kellett.– Eddig jó voltam, most hirtelen nem vagyok az? – kérdezte hitetlenkedve a lány.– Megváltoztam…– Látom… És érzem is… Hetek óta más vagy. Ezt nem bírom ki.– Menj el!– Elküldesz? Főnix a fejét rázta.– Nem. Én… ez nem működik. Figyelj, nagyon jó volt, ameddig tartott, de most már nem megy!– Így szerettél belém!

– Nem működik.– Ne hajtogasd ezt! – kiabálta Violeta. – Mit csináltam rosszul? Én igyekszem, annyira, deannyira igyekszem!– Nem figyelsz rám? Én változtam. És nem tudom ezt csinálni… Ezt az életet élni!– Figyelni fogok. Hozzád változom!A lány könyörgőre fogta. Ragaszkodott Főnixhez, és semmit nem értett. Hiszen ő még mindigszereti. Azt hitte, ez megint csak valami érzelmi mélypont, amire olyan sok példa volt pár hete.– Violeta! – Főnix felállt, és megragadta a lány két kezét. – Nem benned van a hiba, és neakarj… hozzám változni. Ez nem mennie. Érted?– Ne küldj el! – sírta el magát a lány, amitől Főnix gazembernek érezte magát.– Van egy világ – kezdte. – Van egy világ… megváltoztam – fejezte be aztán másként. – Sokdologra rájöttem… magamról is. És ez… ez a kapcsolat nem az, amit akarok. Szedd össze aruháidat, és menj el.– Szemét vagy! – támadt fel a lányban a dac. – Egy rohadt szemét állat vagy.– Ha így neked jobb – vont vállat Főnix. – Szemét vagyok.– Egy rohadt szemét állat.– Igen.– Hitegettél egész végig, ugye?… És most ezt csinálod velem.– Csak szedd össze a cuccaidat és menj!– Rohadék!– Violeta! Menj!… Csak menj el!A lány sírva fakadt, és sírva pakolt össze. Főnix a szoba közepén állt, és kiüresedő aggyal nézte.Nézte, és tudta, hogy ezt kellett tennie. Tudta, hogy helyesen cselekszik.Minden megváltozott. S az ő új világában Violetának nincs már helye.

Tizenegyedik fejezetHa Főnix azt hitte, hogy Deff mellett ébred fel, mint eddig mindig, akkor tévedett. Az út menténjelent meg, a tábor maradványainál, a kiégett szekér sarkánál. Reggel volt, több mint két nappal aküzdelem után.Főnix idegesen tekintgetett körbe, neki csupán fél nap telt el, tizennégy való világbeli óra.Felfokozott idegállapotban, szinte magából kivetkőzve számolta a perceket. Lefeküdt, aludnipróbált. Aztán edzett, túlontúl hevesen, rá is szóltak az edzőteremben. Semmi nem segített, homlokamögött egyre csak a csata képeit látta, fejére mintha abroncsot húztak volna. Tehetetlennek éreztemagát. Kívülállónak itt is és ott is.Aztán nagy nehezen elnyomta az álom.És most a csata színhelyén ébredt.A legrosszabb félelmei bizonyosodtak be ezzel. Mindig a lovag és a tündék mellett jelent meg.Hogy most nem ez történt, annak csak egy logikus magyarázata volt, Deff, Edvir és Elesztrielhalott.Elesztriel…Főnix hatalmas ürességet érzett. Hirtelen omlott össze körülötte mind a két világ. Leült a szekérmellé, és az úton elhaladókat nézte. A forgalom két nap alatt jelentősen csökkent.Ha valaki intett, Főnix nem intett vissza.Aztán kiballagott az útra. A lovag és a tündék halottak, talán azért, mert ő nem volt mellettük. Azélet azonban nem áll meg az álomvilágban sem. Valamit kezdenie kell magával. Sok dolgotmegtanult, ismeri már ezt a világot…– Szép kis csata volt itt – állt meg mellette egy lovas, és a távoli, elszenesedett szekérvázatbámulta. Könnyed úti öltözékben volt, szemét és fejét vastag karimájú, kopott, foltos kalap védte.– Minden bizonnyal – bólintott fáradtan Főnix.– Láthattalak közöttük? – érdeklődött a lovas. Főnix felnézett rá, nem volt ismerős az arca.– Láthattál közöttük? – kérdezett vissza.– Jó az emlékezőképességem. Pár napja mindenkit megnéztem magamnak, aki szembe jött.Mintha ott lovagoltál volna egy horpadt páncélú lovag mellett.– Ott voltam – bólintott Főnix.– És mi történt itt?– Nem tudom.– Nem tudod?– Nem én… Elváltunk egymástól. Nem tudom, mi történt velük.– Ha lenne időm, utánakérdeznék – morogta a lovas –, de futár vagyok, sokszor nem tehetem azt,amit akarok. Visz a lábam… Orgonból Ravórába s Ravórából Kötelesbe. Tudod, hogy van ez.– Nem – rázta meg a fejét fáradtan Főnix. – Ezt sem tudom.– Keresed a barátaid?– Ha élnek.– Azt meg én nem tudhatom… de arrafelé – a lovas fejével maga mögé intett –, Skorell falujában

van pár kiterített holttest… ha azóta el nem földelték őket – tette hozzá.Főnix egy pillanatra megdermedt.– Halottak?– Állítólag innen vitték őket oda…– És túlélők?– Egy se. Csak halottak.– Tünde van közöttük?– Nem tudom, csak gírek tetemeit láttam, úgy futtában. Nézd meg őket, ha a barátaidat félted,vagy… a sorsukra vagy kíváncsi.A lovas széles kalapjához emelte kezét.– Jó utat, vándor. Mennem kell, az üzenetek nem várnak. Megsarkantyúzta a lovát és elindult.Főnix nem tudta mit remélhet, mindenesetre útnak indult arra, amerre a lovas mutatta. Talánmegtalálja barátait. Élve. Vagy holtan.Skorell kicsiny falucska volt, félszáz parasztházzal, négy udvarházzal, egy szentéllyel, italozóvalmeg pár egyéb épülettel, amiket akként használtak, ahogy a sors hozta. Kettő most éppenhalottasház volt, mert egyben nem fértek volna el a halottak, akiket két nappal korábban hajnalbanjó emberek ideszállítottak.A falusi elöljáró Elias hadúr embereit várta, azért nem temették még el őket. Viszont hogy neinduljanak oszlásnak, mindegyiküket bekenték olajjal, amitől úgy néztek ki, mint sok hatalmasbaba. Csupán rémisztő sebeik árulkodtak arról, hogy nem bábuk, hanem igazi emberek voltakvalamikor.Főnix lépései bizonytalanokká váltak, amikor elérte a falut. Lassabban haladt, mert ameddig nemlátja a halottakat, addig van remény.A nap közben elérte az égbolt tetejét, s a faluban egy szemernyi árnyék nem maradt. Nem voltakfák vagy sátrak, de a derék őszi nap nem sütött hevesen. Lágy volt és barátságos, néha már-márhűvös.Ha megrezzent egy kis szél, akkor borzongató.Az utcákon alig tűnt fel ember. A holttestek elcsendesítették az itt élőket.– Merre vannak? – kérdezett Főnix egy parasztot, aki a disznóit hajtotta át a falun.– Arra. Az a két ház. Katonák őrzik.Főnix mély lélegzetet vett, és elindult az épületek felé. A katonák megállították.– Hova mész?– Megnézném a holtakat.– Miért?– Mert talán ismerem némelyiküket.– Bekísérlek – mondta az egyik katona. – Ha tudsz valamit róluk, el kell mondanod. A hadúr alovagjait küldi megtudakolni, mi történt itt.Az első tetemek, akiken Főnix tekintete megakadt, a két gír volt. Egy nyitott szekéren feküdtek,úgy, ahogy ideszállították őket – senki sem vette a fáradságot, hogy testüket leemelje és bevigye atöbbiek mellé, az árnyékba.– Csak két gír – mondta magának reménykedve Főnix. Az egyiket ismerte csupán, a másikra a

harc pillanataiból emlékezett. A támadók között volt. Amikor utoljára látta, Drággal akaszkodottössze.Ezek szerint Drág győzött…Ha a háromból csak egy van itt, a másik kettő él, s ha a gírek élnek, talán a csapat egy része ismegmaradt. Egy része.Főnixnek csomóba rándult a gyomra, amikor belépett az első ház ajtaján. A falon kis polcokonillatosított mécsesek álltak, fényt adtak a félhomályos helyiségben, és elnyomták a halál édeskésszagát. Középen fehér lepedőkön két sorban tizenöt-tizenöt test feküdt kiterítve. Arcukat-kezüketmegtisztogatták a vértől, fejük fölé és a talpuk alá rituális jeleket festettek, aminek célját Főnix nemismerte.– Ismered őket? – kérdezte a katona zordan. Nem tetszhetett neki a munka.– Végignézem a… testeket. Majd kiderül.– Jó. – A katona megállt az ajtóban, nem volt hajlandó beljebb jönni.Főnix hamarosan megértette, miért. Beljebb haladva a bomló testek szaga egyre erősebb lett, azillatmécsesek és a balzsamolajok dacára. A férfi az orra elé tette a kezét, nem is annyira azért,mintha így megszűrhette volna a tolakodó szagokat, hanem mert a ruha viseltes illata valamennyireelnyomta őket.Elindult az első sor elején, és lassan lépdelt jobbra. Gyilkos sebek, mellkason, nyakon, fejen.Elégett testrészek, megsült hús és bőr, kettészelt törzs. Egy nyílvessző a nyakon át… A csataáldozatai. Mind ismeretlen.Főnix megállt egy test felett. Őt ismerte. Menekült előle, majd amikor a társa meggyulladt, ez azember oldalra ugrott. Főnix emlékezett az arcára, a tekintetére. Most félig nyitott ajakkal, kiterítvefeküdt itt. Megmerevedve, fényes arcbőrrel.– Őt ismered? – kérdezte a katona az ajtóból.– Nem – rázta meg a fejét Főnix. – Nem tudom, ki volt… Tovább ballagott, s két lábat meg egyfelismerhetetlenségig szétégett testet látott. A ruha és a bőr összeégett, egymásba olvadt.– Csúnya halált haltak – mondta Főnix a katonának, csak hogy mondjon valamit. Hányingerkerülgette.– Ide ne okádjon – morogta a másik –, mert fel fogja takarítani.– Igyekszem… Igyekszem nem ide hányni.Aztán megállt, mert egy nő feküdt előtte. A jobb karja és az arca összeégett, ruhája kormos volt,s szintén égett foltok tarkították. Melle alatt kard vágta rés árulkodott arról, mi okozta halálát. Kisfelső és nadrág volt rajta.A kis varázslólány halott. Leszúrták és a saját varázslata megsütötte. Főnix döbbenten állt ott.Alig egy napig volt vele, mégis összeszorította szívét a fájdalom. Nem ezt érdemelte ez a lány.Ennek ellenére gyorsan továbblépett, mert nem akarta, hogy az őr gyanút fogjon.Elindult a másik soron visszafelé.Közben azon járt a feje, hogy ha egy álmodó meghal itt, mi lesz vele a másik világban? Élnifogja az életét, mint minden más ember? Vagy meghal? Kómába esik? Esetleg újra testet ölt azálomvilágban? Chloé még visszatérhet ide?Azt sem tudja, kicsoda ő odaát. Hol lakik, mit csinál…Vagy mit csinált.Megint megállásra késztette egy holttest. Magas, vállas férfi volt, felnyírt fejjel. Mint Igor. De az

arca félig hiányzott, egy kard a fejét vágta szét. Hiába mosták meg az arcát, nem sok mindenlátszódott belőle.Akár az orosz is lehetne.És Főnix rájött, hogy a másik termet nem akarja látni. Nem akar ott állni egy holttest fölött ésnézni a karcsú kezeket, a sebet a testen, arcon… akárhol… vagy az égési nyomokat. Nem akarja atündéket vagy Deffet holtan látni.Végigment a második sor előtt is, aztán megállt az őrrel szemben.– Nincs túlélő?– Nincs.– Szemtanúk, akik láttak valamit?– Minden éjszaka történt.– De nem messze az úttól.– Senki. – Az őr megrázta a fejét. – Habár ki tudja. Nekünk nehezebben beszélnek az emberek.Menjen a kocsmába, talán szerencséje lesz.Főnix egy hosszú pillanatig mereven nézte, aztán aprót biccentett.– Rendben.– A másik házat megnézi?– Nem. Most nem… most… talán jobb is, ha iszom valamit. Talán később visszajövök.Az őr kilépett a szabadba, és előreengedte.– A kocsmát a főtér jobb oldalán találja. Ha jót akar, ne igyon a fehér borból. A vörös az finom…de legalábbis iható.Főnix csak intett és ment.A kocsma egyetlen hatalmas helyiségből állt, pár rozsdás fegyver függött a falon, odaerősítve,nehogy egy élénk szóváltás után bárki is bármelyiket lekaphassa. Az asztalok koszosak voltak, aszékek egy része repedt és billegős, a szag pedig medvebarlangot idézett.Főnix mindezek ellenére már a belépése után jobban érezte magát az élő emberek között,beszélgettek, kártyáztak. Egy fiú a sarokban kobozhoz hasonlatos zeneszerszámot gyötört, s bár ahangok sehogyan sem álltak össze dallammá, de valamiképpen ez is az életet idézte meg, elűzve ahalottak szellemeit.Főnix egy kancsó vöröset kért a pult mögött meredő kocsmárostól, majd a kancsóval és apohárral kezében körülnézett.– Látott erre idegent? – kérdezett vissza aztán a válla fölött. – Aki a halottakkal együtt jött?Esetleg utánuk?– Az ott – intett egy részeg fickó felé a kocsmáros. – Két napja részeg, és birodalmi arannyalfizet.Főnix megnézte az illetőt. Mocskos volt, szakadt, látszólag fegyver nélküli, és álmosankókadozott az asztal fölött. Odasétált hozzá, és invitálás nélkül leült mellé.– Iszol? – kérdezte, majd választ sem várva teletöltötte az idegen poharát.Rajtuk és a kobzos fiún kívül hatan ücsörögtek a kocsmában, egy asztalnál három középkorúfalusi, egy másiknál két öreg s a fal mellett egy magányos utazó, talán régi katona. Egy pohár italmellett ült, és a semmibe bámult.

A mocskos fickó megragadta a kupáját, ivott, majd gyanakodva nézett Főnixre.– Mit akarsz?– Egy kérdésem volna, láttad az összecsapást, aminek a halottai a szomszédos házakbanfekszenek.– Nem láttam.– Ott voltál közöttük.– Hazudsz.– Én is ott voltam.A fickó ivott, majd előretartotta a poharát.– Tölts még!Főnix töltött, és rászánta magát, hogy ha kell, erővel verje ki a másikból a történteket. Előbbazonban töltött, s türelmet erőszakolt magára.– Ott voltam – rántotta meg aztán részeg nemtörődömséggel a vállát a másik. – Na és?Elbuktunk.– Elbuktatok?– Te nem tudod? Akkor?… – A fickó megakadt, és erősen megbámulta Főnixet. – Aha, akkor hátte voltál az az álmodó, aki eltűnt. – Rekedten nevetett. – Bárcsak én is megtehettem volna! Bárcsakén is… Tölts még!Főnix elvesztette a türelmét. Lesöpörte a poharat az asztalról, és előrehajolva azt sziszegte,– Beszélj vagy kitaposom belőled a lelket!– Akarod tudni, ki küldött minket? Nekem mindegy… Karmen, pajtás, Karmen volt az. Mindenidők legnagyobb varázsló kurvája…– Azt akarom hallani, mi történt, miután én eltűntem. Meséld el, mi történt!A részeg bambán vigyorgott, majd pimaszul intett a kocsmárosnak.– Még egy poharat!A kocsmáros kijött, felvette a földről a poharat, majd lecsapta az asztal közepére.– Hé! – mondta Főnixnek. – Viselkedjen vagy kihajítom! A részeg töltött magának, ivott ésvigyorgott.– Hogy mi történt? Hatvanan voltunk tíz ellen. Rendben, a tízből három gír volt meg két tünde éskét mágus. A fene se tudta, hogy két mágus is van, és hogy az a kis kurva tűzgolyókat fog szórnimindenfelé. Olyan kicsi volt, hogy ki se látszott a fűből. Az edoánok le se tudták volna nyilazni.Persze, ha életben maradnak. De az a tünde nő… az aurasi íjával…Elfulladt a hangja. Főnix átnyúlt az asztal fölött és megrázta.– Folytasd!– Harod középszerű rablóvezér – morogta a részeg. – Sokszor hibázik. De a támadást jólszervezte meg… Az edoánok nyilaznak, mi rohamozunk, mindenkit megölünk, kivéve ahercegnőt… Hm… Mondjuk, nem egy bonyolult terv…– Elesztriel… a tünde nő lenyilazta az edoánokat?– Az első ez volt, amire senki sem számított. Figyeltük a tábort, két tünde… Az edoánok alegjobbak, hozzájuk csak az aurasi tündék érnek föl. És az a tünde nő nem aurasi ruhában járt.– Ott tanult.

– Remek. – A részeg megint nevetett. – Hát ezt nem tudhattuk. Mint ahogy azt se, hogy vanhozzá íja. Azt nem tette közszemlére. Miben hordta, valami átkozott tokban, mi?…– Azt mondd, mi volt a csatában?– A csatában? Az egyik gír meghalt. Az edoánjaink meghaltak. Valaki felgyújtotta a szekerekegyikét, és folyt a csata. Barnazol, a mi gírünk földhöz csapta a másik gírt. A nyakára térdelt, ésüvöltött, mint az oroszlánok… Harod a lovagot vágta le. Még mi voltunk az erősebbek, amikor…amikor az a… az a…– Kicsoda? – Főnix türelmetlenül ragadta meg a férfi karját.– Aki nem lovag és nem tünde…– Az orosz?– Orosz a neve? Orosz el nem kezdett varázsolni.– Mit varázsolt?A részeg fickó nevetett, majd ivott, és közben nevetett. A bor lefolyt az ajkán. Félrenyelt ésköhögött. Főnix undorodva húzódott hátrébb.– Mit varázsolt?– Ki tudta?… – A fickónak egyre nehezebben forgott a nyelve. – Illetve mindenki tudta. Harodmágiával kötötte meg a gírt. Barnazolt. Az orosz felismerte ezt, és feloldotta a mágiát. Barnazolelengedte a másik gírt, és Harodra támadott. A lovag megmenekült, és új életre kelt. Akkor márminden égett. A hercegnő is kardot fogott. Három embert levágott, mire rájöttünk, hogy tud harcolnia nevetséges esti ruhájában is… És ha voltunk hatvanan, egyszerre csak harmincan lettünk, seedoánok, se Barnazol. És azok a tündék… mint a szellemek. Gyűlölöm a tündéket.– Túlélték?– A tündék? Hogyne! Ők túlélték, mi nem. Kiosztottunk sebeket. A lovag is komolyanmegsebesült, amikor Haroddal vívott, ameddig… ameddig Harodot meg nem fojtotta Barnazol.Aztán Barnazolt megöltük, de már csak tízen maradtunk. Én elfeküdtem. Láttam, hogy nincs esély.Elfeküdtem…Főnix hátradőlt a széken, és a férfit bámulta. Nem érzett dühöt vagy haragot, csak undort ésszánalmat. Nem hitte volna, hogy így lesz, de így volt.-Menj az Öröktűz szektájához!… – hallotta hirtelen a hangot a fejében, amitől összerándult. Alegrosszabb időben és a legrosszabb helyen hallucinálok, gondolta. Ezt nem szabadna.– Van… van az Öröktűz szektájának bármi köze ehhez?– kérdezte hirtelen ötlettől vezéreltetve. – Ehhez vagy Karmenhez?– Miről beszélsz?… – kérdezett vissza a másik. – Azt sem tudom, mi az. Ehhez csak annak anyomorult szemét sorsnak van köze. Semmi másnak.– Miért vagy itt? Miért nem menekülsz?A fickó arcára keserű grimasz ült ki, majd nehézkesen oldalra fordította a székét. Két kézzelnyúlt le a lábához, és kitette az asztal mellé, úgy, hogy Főnix jól láthassa.Főnix odanézett, és ezzel együtt rothadás szaga csapta meg az orrát.– Nekem végem – mondta a másik. – Vérfertőzés. Le fog rohadni a lábam. Én meghalok… –Váratlanul elvigyorodott.– Semmit sem tehetsz, pajtás… Semmit… Ha megölsz, még könnyítesz is a sorsomon.Megteszed?…

Főnix kimenekült a kocsmából, és mélyeket kortyolt kint a levegőből. Úgy érezte, a térde nembírja el. Másfél napi feszültség tört ki belőle. A harc, a szakítás, a halottak és mindaz, ami ezekkapcsán lezajlott benne. De sebaj! Deffék élnek, és menekülőben vannak. Fogalma sincs, merrejárhatnak, de élnek.Leguggolt, és megtámaszkodott a földön.Deff és a tündék élnek!– Segíthetek? – kérdezte valaki.Felnézett, a magányos kocsmai utazó állt mellette.– Nem… nem hiszem.– Jól hallottam bent? Az Öröktűz szektáját említetted?– Igen.– Tudod, sokan őrültnek néznek, ha megkérdezem, merre kell menni, de azért segítenek. Nekemsikerült rájuk akadnom. Alig egynapi járóföldre innen élnek, a rengeteg mélyén.Az idegen lehajolt, és megragadta Főnix karját, hogy segítsen a neki felkelni.– Soomis a nevem – mondta. – Magam is oda tartok. Velem jöhetsz.Főnix felkászálódott.– Én… nekem a barátaim után kell mennem. Csak hallottam ezt a nevet, és megkérdeztem attól afickótól.– Az emberek sokszor nem tudják, csak sejtik, mi rendeltetett nekik.Az idegen leporolta Főnix öltözékét, ami az álmodót felettébb zavarta, ezért kissé hátrébb lépett.– Ne ijedj meg! – mondta Soomis. Mosolyogva nézte az álmodót. – Én is hallom a hangokat.– Te is?– Nem akarnak rosszat. A sorsodat határozzák meg. És kiválasztott az, aki ismeri a sorsát. Hogyhívnak, barátom?– Főnix – biccentett Főnix. – De nekem tényleg meg kell keresnem a barátaimat. Két nappalvagyok elmaradva mögöttük. Nem késlekedhetek.Soomis mosolya eltűnt.Ahogy gondolod… Akkor hát jó utat! – Főnix kényszeredetten bólintott, majd megfordult. Kétlépést sem tett, amikor egy csapás letaglózta hátulról. Eszméletét vesztve zuhant a földre.

Tizenkettedik fejezetFőnix nehéz fejjel ébredt. Mintha a koponyájába egy szekercét állítottak volna bele. Szalmánfeküdt, illatos, száraz szalmán. Érezte maga alatt a szalmát, beszívta illatát. Amikor kinyitotta aszemét, fény vakította el egy pillanatra. A sugár a tető résén át sütött az arcára. Az is meleg volt ésbarátságos. Nem messze kukorékolt egy kakas, és Főnix ismét lehunyta a szemét. Nyilván csakálmodja az egészet.Jorge húslevese jutott eszébe megint – egy dolog, ami a valósághoz köti. Akárcsak legutóbb egyhasonló alkalomkor. Az első ébredésekor. Ám valami miatt ez a húsleves még így, gondolatban isszürreálisnak hatott.– Örülök, hogy végre magadhoz tértél – ragadta ki a lebegő érzésből egy barátságos, női hang. –Már megijedtünk, hogy Soomis testvér túl nagyot ütött a fejedre, vagy éppen a beléd erőszakoltaltató volt túl sok. Kérsz valamit enni vagy inni?– Inni – válaszolta Főnix a hang láthatatlan gazdájának. Nem akarta kinyitni a szemét. Még nem.Hagyta, hogy az illatok és a napsugár melengesse érzékszerveit.Motozást hallatszott, majd kisvártatva ismét megszólalt a női hang,– Jöjj! Kortyolj a vízből! Még érezni rajta a forrás hűvösét. Főnix felnézett, és egy mosolygósarcot pillantott meg.A lány a húszas évei elején járhatott, és arany haj keretezte az arcát. Fehér és kék ruhába öltözött,szolid felső volt rajta és bokáig érő szoknya. Egy fából faragott merőkanalat tartott a kezében.Amikor Főnix fel akart ülni, négy kéz nyúlt válla alá, és segített. A férfi visszanézett, kéthasonlóképp fiatal lány állt mögötte.Ők is mosolyogtak.– Álmodom – mondta, és egy pillanatig úgy is gondolta, az álmodás hagyományos értelmében.– Igen – bólintott az előtte álló lány. – Álmodsz. Főnix elvette a merőkanalat, és ivott két kortyotbelőle.Valóban hűvös volt, egy pillanatra jóleső borzongás futott végig gerince mentén. Aztán fogta amaradék vizet, és a fejére öntötte.Ettől kitisztultak a gondolatai.Ez az én második valóságom, állapította meg. Otthon, Barcelonában sosem öntenek a fejemrevizet.– Hol vagyok? – kérdezte a lányt, miközben egy pillantással felmérte környezetét.Tágas épületben volt, kényelmes ágyon, amelyen akár öten is alhattak volna. Vendéglátói frissszalmát terítettek alá. A falakon fa faragványok, a földön agyagkorsók. Természetes anyagbólkészült minden, festés vagy különösebb díszítés nélkül. Barátságos hely volt, s ha az utolsó emlékenem az lett volna, hogy egy kemény tárggyal fejbe vágják, talán még élvezi is a hangulatot.– Az Öröktűz szekta falujában – felelte mosolyogva a lány. – Isten hozott közöttünk, Főnix.Készen állunk a szertartásra.– Milyen szertartásra?A kérdés függve maradt a levegőben. A lány a kezét nyújtotta Főnix felé, aki lekászálódott azágyról.– Ne haragudj Soomis testvérre! Annyira örült, hogy rád akadt… Hirtelen nem jutott jobb az

eszébe. Azt állítja, el akartál menni.– A barátaim várnak.– A barátaidnak azzal tudsz segíteni, ha végigcsinálod a szertartásunkat. Ez a végzeted, ez előlnem menekülhetsz.Főnix fülében ez elég rosszul hangzott. Azonban emlékeztette magát, hogy a szertartás szó az őhitetlen, mobiltelefonos-televíziós, mágia nélküli világában teljesen mást jelenthet, mint itt, tündék,gírek, mágusok földjén.– Milyen szertartásról van szó?– Arról, amikor megkapod a seregedet.A lány újfent rámosolygott, és kilépett a házból. Főnix nem tudta megkérdezni, miféle seregrőlbeszél, így aztán jobb híján követte.Egy faerőd közepén álltak, körben hatalmas közösségi szállások, legalább tizenkettő. Masszívgerendákból emelték falaikat, ablakaik a tető alatt voltak, hosszúkás csíkban. Középen állt a táboregyetlen kőépülete, körkörös, oszlopokkal tagolt templom. Ajtaja vasból volt, s most nyitva állt,bent egy oltáron tűz égett. Az ajtón ekkor díszes ruhába öltözött pap lépett ki bíbor szegélyes fehérköpenyben, amelyre ráhímeztek kétoldalt két tűzben égő madarat. Sárga és fehér ruhát hordott aköpeny alatt, amelyet körkörös jelképek ékesítettek.Egyenesen feléjük tartott.– Régóta vártunk rád, Főnix – mondta a pap. – Nem sejtettük, hogy így találsz ránk… Kérlek, neneheztelj Soomisra az ütés miatt!– Rám vártatok? – kérdezte Főnix. Körbefordult s észrevette, hogy szinte mindenki őt nézi, kinyíltan, ki lopott pillantásokkal. Legalább százan vették őket körbe, de feltűnésének hírére egyretöbben érkeztek.– Évek óta… Van, aki évtizedek óta.– Összetévesztenek valakivel… én…– Álmodó vagy – bólintott a pap. – Kezedben a rajzolás tehetsége, és nemrégen egyedülmaradtál, mert társaidat megtámadták. Szólj, ha nem így van!– Igen, így van, de…– Gyere velem!A pap a tűz szentélyébe vezette Főnixet. Csak ketten léptek be, a lányok lemaradtak mögöttük.A szentély belseje puritán hangulatot árasztott. A falakat fehérre meszelték, és hét ábrát festettekfel rájuk, mint hét ablakot. Padlózatát mozaiklapocskákkal rakták ki, de színei igen visszafogottakvoltak, alig tértek el a szürkétől. Középen egy kőoltáron tűz égett.– Nézd a képeket! – mutatott a falra a pap.Az első ablakban egy égő pajtát látott Főnix, s benne önmagát egy cséplőbotot tartva. Szembenegy vasvillás falusi suhanc.Jól emlékezett a jelenetre.Oldalt a második falfestmény moguszbölény busa fejét ábrázolta, egy szekér bakján ismeretlenparaszt ült, hátul meg… Steve… S a szekér mellett megint csak ő.A harmadik rajzon sebesültek voltak, akiket két tünde ápolt. Főnix Elesztriel mellett állt, s atünde nő mérgesen nézett fel rá. A tekintete mintha élt volna. Megrázó volt a hasonlatosság. Anegyediken Eronis király vacsoraasztalánál ültek. Ez volt a legnagyobb festmény, háromszor olyanszéles, mint a többi. Szemben állt a bejárattal, pontosan a tűz mögött.

– Ezek hogy kerültek ide? – kérdezte döbbenten Főnix, és továbblépett az ötödik ablakhoz. Egybörtöncellában ücsörögtek ketten Stevevel.– Az Öröktűz rendje hét évszázaddal ezelőtt alakult. Hallottál már a Widroni Papságról?Főnix nemet intett a fejével. A hatodik képen Ravórát látta és a szüreti forgatagot. A tömegközepén kis fénykörben ő, Chloé és egy öregasszony, akinek az arca azonban elmosódott. Azélmény annyira friss volt még, a festmény pedig a jósnő ábrázatát leszámítva annyira pontos, hogyFőnix beleborzongott.A hetedik képen a napokkal korábbi csatajelenet került elé, ő maga félig áttetsző volt, a szemelehunyva.– A Widroni Papság a világ legkülönösebb katedrálisát vigyázza már több ezer év óta – jegyeztemeg a pap. – A katedrális falain a képek a jövőt rejtik. Az istenek vagy a titánok akaratából jelennekmeg és tűnnek el. Irányítanak, befolyásolnak, ahogy akarják.– De miért?– A világban mindennek célja van. Mi talán nem látjuk, de a szálak, amelyek összekötnekminket, egy közös történetet mesélnek el. Te, Főnix, ebben a történetben fontos szereplő vagy.Különleges személy.– Még mindig nem értem – motyogta Főnix.– Hét évszázada a katedrális falán s az alatta levő sötét katakombákban a több száz kép közötthét különleges kép formálódott ki. Ez a hét, amit itt látsz. Hét szerzetes fejében hangok szólaltakmeg, s biztatták őket arra, hogy véssék elméjükbe ezeket a képeket, jöjjenek ide, és építsék meg azÖröktűz templomát. A szerzetesek megtették, amit a hangok kértek, ideköltöztek, felépítették atemplomot, meggyújtották a tüzet, amely azóta is itt lángol. Megszervezték életüket, s azutasításoknak megfelelően éltek és haltak meg…– Az első papok követői évszázadokon keresztül őrizték a lángot, áldoztak előtte, és javították afestményeket a falon. Szent elhivatottak voltak, mindig csak néhányan, akik várták, hogymegvilágosodjon elméjük. Utódaik huszonegy évvel ezelőtt végre megkapták a jelet, hogy jössz.Felépítették ezt a falut, s azóta fogadják az elhivatottakat, akik téged szolgálni jönnek ide.– Huszonegy éve? – Főnix felnevetett. – Én akkor kezdtem az iskolát. – Eszébe jutott, hogy a kétvilágban nem egy sebességgel telik az idő. – Illetve – mondta zavartan – akkor végeztem el azegyetemet…– Az elhivatottaknak mit sem számít az idő. Az utat nem mérhetjük a cél milyenségében, az utatlépésekben mérjük.– Szóval ez az én szentélyem. – Főnix megpróbálta feldolgozni. Meglepetésére nem is voltnehéz. Hiszen amióta csak felébredt itt, már az első alkalom óta hihetetlen dolgok történtek vele. Ezmiért lenne hihetetlenebb egy moguszszekérnél, egy gírnél vagy egy sárkánypapnál?– Akik kint gyülekeznek, azok a te harcosaid. Főnix megpördült.A templom előtti tér tele volt emberekkel.– Az én harcosaim? – kérdezett vissza hitetlenkedve.– Igen – biccentett a pap. – Ma este felajánlják tudásukat neked, s holnap reggel… holnap reggelmind téged segítenek majd utadon.A papot Meruviusnak hívták, és kilencévesen vándorolt ide a hangok utasítását követve. A tűzegyik őrének nevezték ki, s hat év múlva, egy szerzetes halálakor pappá szentelték. A szektavezetőkközött a legfiatalabb volt. Feladata a mindennapi élet igazgatása lett, mialatt hat társa az erdő szenthelyein elmélkedett, vagy hétévenként egyszer elzarándokolt a widroni katedrálisba. Tizenhároméve igazgatta ezt a kis falut, s mindenkiről tudott mindent.

Meruvius megígérte Főnixnek, hogy az esti ünnepségen találkozhat az Öröktűz szektájának minda hét papjával és a seregével is.Főnix elfogadta a játékot, és úgy döntött, megér egy fél napot, ha megkapja a szekta segítségét.Meg akarta keresni Deffet és a két tündét, de ezt egyedül nehezen tehette volna meg, fogalma semvolt róla ugyanis, merre induljon. Ha lesznek emberei, a világ mind a négy égtája felé kiterjeszthetia kutatást.Tulajdonképpen még hálás is lehet Soomis testvérnek.Mialatt az erőd lakói, akik lehettek vagy ezren, felkészültek az estére, Főnix a szentélybenbóklászott, és a képeket nézegette. Nemcsak mint a történet szereplője, de mint grafikus is. Nézte akompozíciókat, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak a királyi palota reneszánsz hangulatúfestményeire, és azon gondolkodott, ha az első szerzetesek ezeket emlékezetből festették ide, akkornem csupán a kézügyességüket illik megdicsérni, de a vizuális memóriájukat is.Megbámulta a padló mozaikkockáit is, s addig nézte őket, mígnem egy hatalmas ábrát fedezettföl bennük. Többtucatnyi ember forgolódott rajtuk, harcoltak és táncoltak, varázsoltak és éltékmindennapi életüket – a központi öröktűz körül.Főnix a tüzet is szemügyre vette, s arra gyanakodott, valamilyen föld alatti gázlelőhelyreépülhetett. Hétszáz éve egyszer sem aludt ki… Volt benne valami megkapó, hogy ezt egy régesrégenmeghalt szerzetes keltette életre fáklyájával.Mindeközben be esteledett, s kint is tüzek gyúltak. Meruvius Főnixért jött, és a szüzek kezéreadta őt, akiknek az álmodó rituális megmosdatásáért és felöltöztetéséért feleltek. Egyedül ezt apontot érezte Főnix kényelmetlennek. Hiába a 21. század modern erkölcsi felfogása, szingliklubok,egy éjszakás kapcsolatok, éjszakai bárok és pornófilmek, amikor neked szentelt szüzek mosdatjákporcikáidat, feszültséget érzel. Pedig a lányok illedelmesek voltak és visszafogottak. Óvatosannyúltak a fa kád vizében ülő Főnixhez, aki a mosdatás egy bizonyos pontján Federico Garda Lorcaversét próbálta meg felidézni magában.Hegyoldalban vért villognak / albaceti éles kések, / vérben halként lubickolnak, / ellenségesvértől szépek…A négy lány egyike óvatosan Főnix Iába közé nyúlt finom posztóba csavart kezével, ésátdörzsölte Főnix legkényesebbik testrészét.Főnix megakadt… Sütnek a keserves zöldbe… zöldbe… /széles… kártyafények/bennük lovakágaskodnak…– Lazíts, jó uram! – súgta a lány, és kedvesen mosolygott. Főnix sóhajtott. Száll feketeangyalsereg /fehér gyolccsal, hó levével, /szárnyuk tolla sorra nyíló…Sikerült úrrá lennie magán, és arra gondolt, milyen jó is, hogy szakított Violetával.– Ennek nincs értelme – mondta hangosan magának.– Parancsolsz?– Semmi… semmi lényeges…Fehér inget, nadrágot, sarut és köpenyt adtak rá, majd kivezették a térre, ahol közben félköralakú asztalt építettek fel és terítettek meg szorgos kezek. A tér kilenc pontján tüzek gyúltak, szenttüzek.A főhelyre vezették, s megjelentek a papok is, akiket Meruvius említett. Megcsókolták Főnixorcáját, majd leültek mellé, jobbról és balról is hárman. Aztán következtek az elöljárók, majd sorbanmindenki.Ekkor már csak a tüzek fénye világította be a teret s a gyülekező embereket.

Meruvius Főnix mögé állt.– Nekem ez… szokatlan – mondta neki Főnix zavartan.– Ez a te éjszakád – hajolt a füléhez Meruvius. – Csak annyi a feladatod, hogy fogadod azáldozatukat.– Milyen áldozatot?– Ezek az emberek neked szánták az életüket. Mindegyik megtanult valamit, amiben a legjobblett. Most megmutatják, mit tudnak. Ígérem, nem fognak nagyon megterhelni.– Rendben, megteszem, amit kell.– Köszönjük, Főnix. Csupán annyit kell mondanod a felajánlás után, hogy fogadom… Determészetesen, ha valakivel szemben fenntartásaid vannak, el is utasíthatod.– Mi lesz akkor vele?– Semmi. Még ma éjszaka elbocsájtjuk, s hajnal előtt ki kell költöznie az erődből.Főnix biccentett.Meruvius felegyenesedett, megkerülte az asztalt, majd az este szertartás mesterévé vált. Felemeltkézzel üdvözölte az egybegyűlteket, s bemutatta nekik Főnixet. Éltette őt és a pillanatot. Főnixmagában helyesbített, nem a mosdatás volt az este legkínosabb része, hanem ez.Aztán gyümölcsöket hoztak és vizet. A gyümölcsöket szomjoltásra, a vizet arra az esetre, havalaki nem felelne meg. Aki a felajánláskor nem bizonyult megfelelőnek, azt meg kellett locsolnivízzel.Meruvius mindent kézben tartott.Először a mindennapi képességekben járatosak jöttek. Férfiak, akik a legmagasabbra éslegtávolabbra ugrottak, a leggyorsabban és a legügyesebben másztak, vagy a legnagyobb súlytvoltak képesek felemelni. Főnix elég sok izomembert látott súlyt emelni, fekve vagy állva nyomni akonditeremben, de ezen a bemutatón elhűlt a csodálkozástól.– Én leszek a lábad – mondta egy szálas legény ezután. – Gyermekkorom óta futok, és gyorsvagyok, mint a paripák. – Letette talizmánját Főnix lába elé. – Fogadd áldozatom.Visszavonult a tér egyik szélére, és mire Főnix pillanthatott volna, már a másik oldalon volt.– Fogadom – bólintott Főnix szertartásosan. A fiú lefutotta volna százon a jamaikai Usain Boltotis. Legalább két másodpercet rávert a pekingi 9.69-re.Két férfi vonult elé, az egyiknek kardok voltak a hátán keresztben, a másiknak egy kétélűszablya, ami kicsit a gírek karmonjára emlékeztetett. Meghajoltak Főnix felé, majd elővettékfegyvereiket.Dobok szólaltak meg a háttérben, s a két férfi egymásnak esett. Rövid ideig küzdöttek,lendülettel, de vigyázva. Egyiküknek sem esett baja. Szertartás volt ez, nem harc. Utána letettékfegyvereiket a többi talizmán mellé, és ők is áldozatuk elfogadását kérték.Egy íjász lépett elő, majd egy dárdás… s így ment ez egész este. A harcosokat, katonákatkülönféle mesterségek készítői követték. Doktorok, vajákosok, a füvek s a természet ismerői. AzÖröktűz szektája tökéletes keresztmetszete volt egy társadalomnak. Mindenki helyet kapott benne, smindenki a tökéletességre törekedett. A vége felé még egy szakács is felvonult, akinek az estefolyamán ezen túl is jutott szerep, különleges vacsorát főzött az ünnepeltnek.Sülteket hús nélkül. Italt alkohol nélkül.Különös este volt. Különös és hosszú. A bemutató csaknem négy órán keresztül tartott, néhaunalmas volt, néha meghökkentő. Hol egyetlen ember mutatta be tudását, hol hatan együtt.

Folyamatosan jöttek, az órák egybefolytak. Főnix nézte őket, s elvesztette időérzékét.Mindezzel együtt azonban ezen az estén megnyugodott. Nem tudta, a szertartás ütemes rendjemiatt, vagy mert átragadt rá a szektatagok végtelen nyugalma. Ám mindegy is volt. Miutánlefeküdt, békésen aludt hajnalig, hogy azután életének legszörnyűbb reggelére ébredjen.Dobszó keltette, mielőtt még a nap felkelt volna az álomvilág határain túl. Alig nézett fel, hatlány sorjázott be a házba, fáklyával a kezükben.Szaporodnak a szüzek, gondolta Főnix, és felvidult a gyerekes gondolatra. Felült az ágyon, s kértegy pohár vizet.– Kávé nincs, ugye? – kérdezte próbaképpen.– Mi az a kávé?– Jól van. A víz is jó lesz…A lányok felöltöztették, és Főnix megint hagyta. Félig állva aludt. Aztán kifestették arcát, ésolajjal bekenték kezét, lábát, homlokát.– Jó lesz már…Végezetül kivezették a térre, ahol ezer ember várta, huszonötször negyven sorban, a földöntérdelve. Meruvius is különleges öltözéket viselt, tetőtől talpig vérvörös ruha borította. Ami pedig alegmeglepőbb volt, lebontották az öröktűz szentélyének tetejét és falait, így a lángok egészen azégig csaptak.Főnix furcsa illatot érzett a levegőben.– Mi ez az illat? – kérdezte halkan Meruviust.– Ma elhagyjuk ezt a helyet. Többé nincs szükség rá. Petróleum!– Fel fogjátok gyújtani a falut?– Mondom, nincs szükség rá többé. Az emberek némán várták a szertarást.Főnix előrelépett a papok közé. Ők is vörösben voltak.A hajnali levegő párás hűvösében mintha megdermedt volna a világ. Senki sem mozdult, csak ahatalmas láng lobogott középen. A keleti égen a halovány derengés erősebb fénybe fordult át.A nap már készülődött megjelenni, de még nem látszott.Meruvius elkezdte a szertartást.– Öröktűz fiai, érezzétek szerencsésnek magatokat, hogy ez a nap eljött. Hagyjátok megtelnilelketeket áhítattal és bátorsággal! Akit ma szolgáltok, az örök életet ad nektek, a szolgálata szenttétesz benneteket, mindörökkön élni fogtok. A titánok kísérik utatokat…– A titánoknak hála – suttogta ezer torok.Főnix megborzongott. Nem értette, miért, de a szemébe könnyek szöktek. A feszültség tette vagyaz áhítat ereje, ami a tér fölött lebegett.Te vagy a kiválasztott – súgta egy hang a fejében.Ez új volt.– Öröktűz fiai… – Meruvius hangja a magasba szárnyalt. – Az áldozatotok fogja megmenteni avilágot. Az áldozatotok a világ sorsát váltja meg. Hét évszázada elrendeltetett, s tiétek az öröm,hogy itt lehettek ebben a percben. Mondjuk el személyes imánkat…Ezer hang ezer imát mormolt.Főnix mélyeket lélegzett, és a fák lombja felett az égboltot leste. Hamarosan itt a hajnal. Átesnek

ezen a vallási szertartáson, és elindulhatnak megkeresni a lovagot és csapatát. Milyen meglepetéslesz, amikor egy egész sereg élén érkezik majd meg.Az álmodó akaratlanul is elmosolyodott.Az imának vége lett. Meruvius kiterjesztette két kezét a csendes tér fölé.– Fürödjetek a szent olajban! – mondta.A lent állók elővettek egy tégelyt öltözetükből, és a fejükre öntötték azt.– Fogjátok áldozati tőrötöket! Görbe elektrumkések kerültek elő.– Legyetek eggyé a feltámadó lelkében!A lent térdelő ezer ember felemelte a tőrét, és… Főnix szeme elkerekedett. …mindenki a sajátszívébe döfte.– Neeeeeeeee!Meruvius és a hét pap vörös kőszoborként álltak a haldoklók felett.Az ekkor történtekre később Főnix rémálomszerű aprólékossággal emlékezett. A papok öltözetétmeg rebbenti a szél, a láng szemben magasra nő. Vér jelenik meg az első sorban egy nő mellén, akielőző este kenderfonásban jeleskedett, s mellette a javasasszony mosolyog, de mosolya és tekintetemegdermed, így mintha keserűvé válna. Késének nyele egyenesen Főnixre mutat. A futómegroggyan, ő az első, akit nem tart meg a lába. Eldől. Más, ahogy kihúzza magából a kést,vérkutat szabadít fel, a vöröslő cseppek szétszóródnak, ezer irányba jut belőlük… Nyögnek, mélyhangon, fájdalmasan. Egyszerre. Megnyílnak az ajkak. Ezt a nyögést nem lehet visszatartani, olyanmélyről jön…Főnix végre meg tudott mozdulni, bénultsága feloldódott.Előrelendült segíteni, megakadályozni, ami történt, de már későn.Az álmodó a térre ugrott, a haldoklók közé, akik a földre dőltek. A petróleum és az olajokillatával édes vér keveredett. Testek rángatóztak mindenfelé, mintha óriási kígyók feküdtek volnamindenütt, nem is emberek. Ömlött a vér, mindenünnen. A haldoklók szájából, a sebből… Sokanvért könnyeztek.Főnix megszédült, körbefordult, csupán hajszálnyira volt az ájulástól. Forgott körülötte a világ, smintha nem is itt lett volna, nem is ő lett volna… Idegen volt minden, de leginkább saját maga, akeze, a lába, mozgása, a gondolatai… üres gondolatai…A serege…Ezek az emberek…Valaki a lábára hányt. Oldalt egy üveges tekintetű férfi állt fel, kezét az égnek tartotta. Amellkasából idegen anyag, a gyilkos elektrumtőr csonka pengéje állt ki. Eltörött benne. A hithajtotta a férfit, már nem szabadott volna élnie. Hamarosan össze is esett. Oldalt valaki másfeltérdelt, még fogta a tőre nyelét. Arca eltorzult, kirántotta a fegyvert a szívéből. Vére beterítette amellette haldoklókat.Főnix térdre zuhant. Zokogott. Megragadta egy fiatal férfi iszamós kezét. Talán a lándzsás voltaz. Megszorította, de a másik már nem tudta ugyanezt megtenni.Aztán Főnix könnyben úszó tekintettel felnézett a ház felé.Meruvius komor arccal tekintett vissza rá.Hátul a szüzek megindultak a fáklyával, hogy felgyújtsák az erődöt.Fehér ruhájuk meglebbent a szélben. A lángok különös formákat festettek az arcukra.…de eznem az ő fáklyájuk lángja volt.

Főnix ekkor meglátott valami mást, valami hatalmasat, amely az erőd fölé ereszkedett.Könnyes tekintete előtt igazi, tűzben forgó pokol támadt fel. Egy hatalmas madár, ezernyiszínben, fénylő tollakkal. Kiterjesztette szárnyát a haldoklók fölé, az erőd fölé, majd tollai lángrakaptak, belső tűzzel égtek. Minden toll, minden pihe a tűz örvényében kelt életre, forgott, izzott. Amadár a fejét előretolta, vörös szemével egyenesen Főnixre nézett. Mereven bámulta, s közbenszárnyának mozgása izzó zsarátnokokat kavart fel. Lejjebb ereszkedett, forró szél kelt életre, és atűz átterjedt a házakra, az erőd falaira, a szüzekre, akik sikoltva lángoltak.A főnix csőre szinte érintette Főnix arcát. Tekintete maga volt az izzó nap.A férfi könnyei elpárologtak a hőségben, bőre izzani kezdett, de nem fájt……különös módon nem fájt.És akkor a már meghalt áldozatok testéből vöröses, fluoreszkáló fény emelkedett fel. A fluidikusenergiahullámok kanyarogtak, csapongtak, egymásra találtak. Mint ezer forrás, száz patakkáfonódtak össze, tíz folyóvá… s egyetlen erőáram…amely beleolvadt a főnixbe.A mítoszok madara magába szívta az életenergiákat. A fluidikus lángok beleolvadtak testébe, denem táplálták, hanem elpusztították. A madár ugyanis átengedte magát az energiáknak, és maga isenergiává vált. A tekintete izzó lávafolyam lett, megfoghatatlan erő, amely Főnixre szegeződött…Főnix üvöltött, ahogy ezer ember élete, tudása és tehetsége zubogott belé. Az erő felemelte aföldről, felemelte a magasba, a föld fölé.A házak között lángok csaptak fel, és felkúsztak a tetőkre. A téren fekvő halottakra, haldoklókrais átterjedt a tűz, és hamarosan égett hús illata töltötte be a teret. Főnix három méterrel a föld felettlebegett, a lelkek forrásának tetején, és ordított a testét feszítő fájdalomtól. Hangját azonbanelfojtotta a fluidikus szél dübörgő tombolása…Aztán körkörös hullámok keltek életre, amelyeken az álmodó tehetetlen csónakkénthánykolódott. Égett az erőd, a holttestek és az erdő, Főnix pedig eszméletét vesztve csapódott ideoda.A tomboló pokolban minden elpusztult, csupán a szellem energiái maradtak meg, s olvadtakbele a kiválasztott testébe.Nem sokkal később felkelt a nap. A rengeteg hihetetlenül gyorsan vált elüszkösödöttpusztasággá. A kékes energiahullámok ekkor haltak csak el. Főnix teste lassan a földre ereszkedett.Az álmodó így feküdt a bűzös és kietlen semmi közepén órákig. Füstölgő csonkok vették körbe.Este lett, hűvös és hideg este. Halovány harmatcseppek csapódtak ki Főnix arcán. Éjfél lett éshajnal ismét.Főnix ébredezett. Kinyitotta a szemét, majd oldalára fordult és hányt. Keserű gyümölcsöt és epét.Aztán talpra kecmergett, és ingatagon állt még hosszú percekig. Meztelen volt. A ruhája elégett,de bőre fehér volt és érintetlen.Ezer ember tudása kelt életre benne.Előrehajolt, és megint hányt. Majd megtörölte szája szélét, és észak felé nézett. Tudta, merre kellmennie. Egy főnix és ezer ember tehetsége, tudása, akarata… Elindult.Istennek érezte magát. És bizonyos értelemben az is volt.A leghatalmasabb harcos volt az álomvilágban. Senki sem lehetett több nála.Már csak háborút kellett választania.

FÜGGELÉKA Tizenegyek SzövetségeAz elnevezés mögött egy tizenegy birodalomból álló koalíció áll, sok helyen azonban csak „ASzövetségnek” nevezik a jelenkor legnagyobb emberi összefogását. A shorogi feljegyzések szerint aMor-dova megalakulását követő 202. évben a Szövetséget alkotó tizenegy hatalom először csakkereskedelmi uniót hozott létre, majd mikor az emberek bebörtönözték a titánokat, a tizenegy államakkori uralkodói ismét tárgyalóasztalhoz ültek, majd hosszú egyeztetések után egy igen széles körűmegállapodáson alapuló szövetséget hoztak létre. A fent említett dokumentumok alapjánhivatalosan 148 évvel az első egyezmény után, 350-ben kiáltották ki hivatalosan a TizenegyekSzövetségét. A koalíciót alkotó birodalmak saját belső gazdasági struktúrával, és közös hadsereggelis rendelkeznek. Saját veretett pénzük, a szövetségi dukát értéke vetekszik a mor-dovai aranyéval.A Tizenegyek országaiHezpaz – az ezer tó országa HopeweEnobia – Szét földjeShorogBeth NarainAz északi hegyi közösségGelendár törzsszövetségAurasValhallaZarutTrioszA Nomádok mezejeA Nomádok mezeje a Gír-hontól nyugatra fekszik. A végeláthatatlan pusztát, amit csak néholszakít meg egygy nagyobb erdőfolt, nomád népek tucatjai hódították meg a világ ókorában. Ennek ahatalmas területnek már emberemlékezet óta nincs sem királya, sem bármilyen uralkodója. Akülönböző hordák és klánok közös megegyezés szerint osztották fel eme kontinens legnagyobbsztyepp-éjét. Gír kémek jelentései szerint a Nomádok mezejét a jelenkorban nyolc fejedelem uralja.AdesszaA Birodalom jelenlegi fővárosa száz évvel ezelőtt nem volt több egy jelentéktelen kis falunál. Asivár puszta közepén, a csupán vályogházakból álló települést az első álmodók kezdték elbenépesíteni. Miután a Kereskedő szárnyai alá vette az álmodókat, s a földet, ahol százávalébrednek, Adessza rohamtempóban kezdett el fejlődni. A vályogházak helyett ma roppant falak, shatalmas erődök álnak. A magasba kúszó adesszai tornyok egy új hatalom születéséről árulkodnak.ArthurA legendás Arthur Mordova történelmének harmadik királya volt. Az elmúlt négyezer év soránneve és tetteinek súlya mit sem kopott a történelemtudósok szerint. Miután Mordova kivált a bukottRevenzából, az első uralkodók a háború romjaiból próbáltak egy erős királyságot létrehozni. Arthur

volt az, aki Mordovát megreformálta. Kialakította a jelenlegi hierarchikus rendszert, megerősítetteaz ország határait, egyesítette a nemeseket és az addig széthúzó egyházat. A legenda szerint az egyigaz istennek (akiben a mordovaiak a mai napig hisznek) a király törekvései annyira megtetszettek,hogy leküldte Arthurhoz a jobbkezét, Merlint. Néhány tünde bölcs elmélete szerint Merlin egy titánvolt, bár ez a nézetet nem sokan vallják. Merlin állítása szerint istenük Mordova társadalmát tartja akiválasztott népnek, és ezért a titokzatos varázsló a semmiből felemelte az ország híresmárványfalait.ArtusMerlin anno azt mondta, hogy a világ tele van istenekkel, de közöttük is létezik egy, ki mindenekfelett áll. Ő Artus. Az akkori király Arthur és a legfőbb isten névegyezése sokaknak csakmegerősítette a hitét. Merlin csodatétele (a márványfalak megteremtése) óta a mordovaiak Artusttartják a legfőbb hatalomnak, akinek a szemében ők a kiválasztott nép.AurasAuras, vagy ahogy mindenki ismeri, Auras Földje a Tizenegyek Szövetségének 8. tagállama.Auras több mint négyezer éve egy hatalmas uralkodó volt, aki az utolsó pillanatig ellenállt alegendás revenzai hódításnak. A későbbi istencsászár őutána nevezte el birodalmát Auras Mazdanépének. Auras bölcs és békeszerető lakói viszont sokak szerint inkább képmutatóak, mint békések.Sokan állítják, ha Auras nem tartozna a Tizenegyekhez, már rég leigázta volna szomszédjait. Arosszmájú revenzai bárók egyenesen úgy gondolják, hogy a másik tíz ország egyszerű félelembőlvette be a Szövetségbe Aurast. A múltat kutató shorogi bölcsek is harcias és gyakran forrófejűnépnek tartják őket, bár állítják, a helyzet sokat javult, mióta a tündék beköltöztek a birodalomlegnagyobb erdejébe. A hatalmas sivatagok és lélegzetelállító szépségű oázisok földjén az emberekés tündék meglepően sokat tanultak egymástól az elmúlt évezredek alatt. A Szövetség országaiközül Auras rendelkezik a legnagyobb létszámú hadsereggel, ennélfogva a Tizenegyek„honvédelmében” jelentős szerepet játszik.Beth NarainBeth Narain a Tizenegyek Szövetségének tagállama. Az itt élők a világ kezdete óta alegjámborabbak és legszorgosabbak. Ez nem is csoda, hisz Narain völgye az egyik legjobban termőtalaj az egész őskontinensen. A lélegzetelállító táj páratlan ízű és méretű terményekkel gazdagítja azitt élőket. A revenzai hódítás alatt Beth Narain hosszú évtizedekig a megszálló országotgazdagította, miközben a király rabszolgasorba kényszeríttette az ott élőket. A revenzai királybukása után Narain népe az első adandó alkalommal csatlakozott a későbbi Szövetséghez. Az ittélők filozófiája szerint Beth Narain nem egy ország, hanem egy hatalmas természetszellem, akiminden bizonnyal a legbékésebb isten egyetlen gyermeke.BirodalomA Birodalmat legtöbben az idegenek földjének is hívják. Ez nem is csoda, hisz a titokzatosemberek, akik magukat álmodóknak hívják, itt jelennek meg, s tűnnek el. Egy évszázada aBirodalom területe tized ekkora sem volt. Az itteni vidék sivár volt, és nagyon kevesen lakták. Ahelyi nomádokat senki sem vette komolyan. A legtöbb nagyhatalom térképén a „Kietlen hely”felirat állt a tenyérnyi helyen. Az álmodók érkezésével azonban minden megváltozott, hisz a földmáig ismeretlen okokból tágulni kezdett. A jelentéktelen nép az álmodók segítségével soha nemlátott tempóval kezdett fejlődni, amelynek gyümölcsét ma Birodalomnak hívjuk.

Edir börtönAz Edir-felföld Mordova, Revenza és Auras között terül el. A híres revenzai király bukása után,az emberi szövetségesek a megmaradt hódítókat erre a felföldre üldözték. A térséget meredek ésmagas sziklák veszik körül, így a győztes uralkodók, mágusok és építészek százaival egy börtönthoztak létre. Ezzel akarták megbüntetni a hatalomra éhes bukott király híveit. Az uralkodók úgyhitték, a bezártak hamar éhen vesznek, és a felföld példa lesz mindenkinek a jövőben. Ám nem ígylett. Az Edir börtön csodával határos módon ma is önálló városállamként működik. A három országközös határán fekvő börtön, az őskontinens egyik legveszélyesebb helye lett. Rablóbandák,bérgyilkosok, bukott varázslók otthona.EdoánAz edoánok az ó-időkben nem voltak többek egyszerű növényevőknél. Miután a nifini mágusoktudattal ruházták fel a termetes lényeket, az edoánok szétszéledtek az egész világban, és négynagyobb erdőben telepedtek le. Az őskontinens kiváló íjászai, meglehetősen békés nép. Nemesküdtek fel egyik nagyhatalomnak se. Kivételes tehetségüket bárki használhatja, ha megfizeti azárát.A négy jelentős edoán erdőEdo Ark, Edo Del Nathit, Edo Awannia, Edo AxumElf/tündeAz elf egy igen ritka kifejezés. A tündéket nevezik így, akik az ős-kontinens születésekor elsőnekértek partot, a sárkányokkal együtt. Erről az eseményről már írás sem maradt fenn, hisz a bölcsekszerint közel százezer éve történt. A természetet igencsak kedvelő hegyes-fülűek a történelemfolyása során hatalmas expedíciókat követve hatalmas birodalmakat hoztak létre. A távol élő tündékszokásai később aztán eltértek egymástól.EnobiaEnobia a Tizenegyek 3. tagállama. Az ókorban hatalmas birodalom volt, egészen a mowurokmegjelenéséig, akik szinte teljesen leigázták az addig megdönthetetlennek látszó országot. Amegtört hatalom a szomszédos Aurasszal karöltve tudta csak elkerülni a végső pusztulást. A nagyrevenzai hadjárat után 202-ben alakult meg hivatalosan is Szét földje. A nagy sivatagi birodalom azelső fáraójáról, Enobról kapta nevét. A legenda szerint Enobnak egy napon megjelent Szét, és sok jótanáccsal látta el az akkori uralkodót. Többek között az ő javaslatára csatlakozott Enobia az akkormegszülető Tizenegyek Szövetségéhez. Később aztán több isten is meglátogatta a következőfáraókat, s mindegyik megajándékozta Szét népét. A leghasznosabbnak Anubisz ajándéka tűnt. Ősaját fiait ajándékozta Enobiának.Feranis márványtálaIgen ritka mágikus tál. A tálat a Nifinbe bevándorolt törpök készítik, s az ott élő varázstudókruháznak fel mágikus hatalommal. A feranis-tálat múltidézésre, kémkedésre és nagy ritkánszellemekkel való beszélgetésre, vagy azok csapdába ejtésére használják. Mivel kifaragása ésmegmunkálása hosszú és fáradságos munka, nagyon kevés van belőle még Nifinben is.

GírA gíreket több tünde gondolkodó szerint a titánok teremtették, de erre semmilyen bizonyítéknincsen. A gírek magukat Kojun istenségtől származtatják. A gyakran három méter magasramegnőtt izmos óriások meglehetősen békések.goblinA goblinokat a titánok teremtették még az idők kezdetén. Az embernek alig a derekáig érőlények hamar szétszóródtak a világban, és napjainkra kivétel nélkül mindenhol megtalálhatók.Ennek oka a hihetetlen alkalmazkodóképesség. A kis nép a tudósok szerint akár egy generáció alattis képes gyökeres változásra. Így lehetséges, hogy míg az erdei lények (azaz az ősgoblinok)képtelenek az emberi kommunikációra, addig a hezpazi „bankárok” akár több nyelvet is képesekelsajátítani.Manapság négy nagy alfajt tartanak számon az emberek,Erdei goblinok, hegyi goblinok, barlangi goblinok és városi goblinokGol-IndurGol-Indur hatalmas szigetország, Enobiától keletre fekszik. Az ezer sziget birodalma a kétállamalapító, Gol Izmah és Inur Tulk után kapta a nevét. A világ ókorában Gol-Indur aleggazdagabb országok közé tartozott (amit a helyiek aranykornak is hívnak), mígnem a két királylegendás barátsága megtört, s a szigetbirodalom két részre szakadt. Napjainkban Indurt a vérszerinti király uralja, míg a Gol-szigeteket kalózhercegek irányítják.Grandúriai törpökA grandúrai hegylánc Mordova keleti határvidékén húzódik. A hegy tárnáiban emberemlékezetóta élnek törpök. Az itt élő bányásznépek magasabbak és sokkal harciasabbak távol élő rokonaiknál.A világ minden táján ismert kegyetlen grandúriaiak rengeteg háborúban segítették az embereket éstündéket egyaránt. Vész esetén nem haboznak kérés nélkül, önzetlenül segíteni egy bajbajutott falunvagy városon, csak a csata kedvéért.Hervini tündékHervin az egyik leghatalmasabb egybefüggő erdőség, Mordova nyugati határán. Régen itt éltekazok a tündék, akiket később a gírek a Lahír völgyébe zártak. A tündék távozása után az erdőtgoblinok, majd az edoánok vették birtokba. A két népcsoport a mai napig harcolnak az erdőterületéért.KarmonA karmon a gírek különleges fegyverzete. A moguszcsontból készült finoman megmunkált pengeszélére acéléleket erősítettek Kojun gyermekei.KojunA híres shorogi levéltárakban Kojun neve mellett ez áll, „Ismeretlen eredetű istenség”. A gírhitvilág szerint Kojun egy hét alatt teremtette meg a gírek hatalmas népét, és kedvenc állata amoguszbölény volt. Ennél többet azonban senki nem tud a titokzatos teremtőről, aki azóta egyszer

sem jelent mag az őskontinensen.LahirokA lahirok azok a Hervin erdei tündék, akik elárulták társaikat, mikor Mordova és az elfek visszaakarták verni a nagy Edir lázadást. A gírek később 3400 évre bezárták őket a Lahír-völgybe. Innenkapták a nevüket a bosszúra éhes száműzöttek. A lahirok évekkel később kifejlesztették a hírhedtharci mágusokat, akiktől ma szinte minden tünde retteg.Lauris királyLauris király a Birodalom területén őshonos nomád törzsek vér szerinti uralkodója. Mivel úgygondolta, hogy az újonnan érkezett álmodókat egy felsőbb hatalom küldte a népe megsegítésére,uralkodni akar az idegeneken. Az addig jelentéktelen fejedelem egyenesen a Birodalom királyánakkoronáztatta magát.LidérchegyA Lidérchegy Mordova keleti határán húzódik. A törpök hatalmas hegységének egy része, amielválasztja Artus birodalmát Revenzától. A Lidérchegy a benne lakó földöntúli teremtményeirőlkapta a nevét. A lidércek egyesek szerint kóbor lelkek, akik a hercegükre várnak, aki feloldozza ésátengedi őket a túlvilágra. A lidércektől a legtöbben rettegnek, és halhatatlannak hiszik őket.Nagyon kevesen tudják, hogy ez nem igaz, s csak a legbölcsebbek sejtik, hogy az istentelenmowurok elrabolt lelkei kapcsolatban állnak a Lidérchegy lakóival.Mágiafaló wyvernekEzeket a különleges mágikus lényeket a nifini mágusok a szellemvilágból ejtik csapdába. Amágiafaló wyvernek nemcsak rúnákat képesek hatástalanítani, de már csak a puszta jelenlétük isgyengítheti egy varázsló képességeit.MoguszbölényMai napig vita a történészek között, hogy a gírek, vagy a hatalmas bölények jelentek meg előszöraz ókorban. Egy biztos, az első bölények a Gír-hon területén találhatóak. A bölényre emlékeztetőállat nyolc-tíz méter magas, igen izmos testfelépítésű. Szelíd, és hamar háziasítható. Mikor erre azemberek rájöttek, hatalmas farmokon kezdték tenyészteni őket. A bölények kis oktatással tökéletesszinkronban képesek mozogni, és így képesek tonnákat is könnyedén mozgatni. Az első betanítottbölényekkel egy időben megépült az első moguszszekér. Az állatokhoz méretezett lovaskocsitöbbemeletes, így egyszerre több tucat ember is kényelmesen elfér benne.MordovaKétségkívül az álomvilág legnagyobb és leggazdagabb birodalma. Artus kiválasztott népe másokszámára érthetetlen gazdagságban él. Az ország időtlen idők óta szoros barátságban él a tündékkel.Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a király tanácsosainak fele hegyes fülű. Mordovaalapvetően békés és igazságos királyság. Katonai hatalma az egyik legnagyobb az őskontinensen, ésennek eredménye, hogy az országban és környékén hosszú évek óta nem volt jelentősebb háború.Bár hivatalosan Mordovának számos szövetségese és barátja van, nem titok, hogy sokan irigykedvenéznek a márványországra.

Mowur„Ezen a világon is létezik egy mérleg, amin helyet foglal jó és rossz. Kétségkívül a mowurokvannak az egyik serpenyőben. És mindenki más a másikban.” Ezt Lincas, az ishani tünde mondtaegyszer Eronis királynak. Sokan úgy gondolják, hogy a mowurok embertelen teremtmények, kiknekse hitük, se istenük nincs. A rossz nyelvek szerint az ismeretlen eredetű szörnyeknek még lelküksincs, mint minden normális lénynek, és ezért szívják el másokét. A lélekrablók a történelemfolyamán sosem beszéltek egyetlen teremtett lélekkel sem, nem kötöttek szövetséget senkivel, éssosem hátráltak meg. A mindig harcra kész mowurok egyetlen célja az emberek lelkének elrablása,amit csak az illető halálával érhetnek el. Az emberek sokáig úgy gondolták, hogy a mowuroknaksenki sem parancsol. Ez a feltételezés pár száz éve dőlt meg, mikor kiderült, hogy az istentelenlények egytől egyig Karmen mögé sorakoztak, és így soha nem látott veszélyt hoztak az egészvilágra.MuhinokKarmen hírhedt átka után a szörnyszülött muhinok szétszéledtek a világban, és kisebb-nagyobbhordákba tömörültek. A harcias muhinokat manapság csak a legelvetemültebbek veszik fel zsoldoshaderőnek.NifinA varázslók földje a Tizenegyek Szövetségének déli szomszédja. Nifint és a Szövetséget a Sparthegységválasztja el egymástól. Az ország anno egyszerű földműves közösség volt. Mivel itttalálható az egyik legjobb termőföld, nemegyszer próbálták más országok „gyarmattá” tenni azamúgy eléggé összetartó zárt közösséget. A legendák szerint sok-sok évvel ezelőtt egy tucatnyivarázslót a helyi földművesek bújtattak el üldözőik elől. Mikor a vész elmúlt, az itteni jószándékúparasztok ételt, italt és lakhelyet adtak a varázslóknak, akik így megmenekültek. A varázslókköreiben hamar elterjedt a szóbeszéd a vendégszerető és jótevő földművesekről. A mágusok, jósok,látnokok és a különböző varázshasználók ezek után egyre gyakrabban látogattak el a térségbepihenés vagy gyakorlás, elmélkedés céljából. A mágusok és az egyszerű parasztok kapcsolata egyrejobb lett. Az igazi fordulat akkor következett be, amikor a Tizenegyek közül három ország közöserővel be akarta olvasztani a kicsinek sem mondható közösséget. A hódításról s a vele járómészárlásról hamar tudomást szereztek a világ varázstudói, akik nem haboztak, tömegekbeverődtek és együttes erővel szó szerint megsemmisítő csapást mértek a hódítókra. A földművesekekkor álltak elő az ötlettel, miszerint szívesen ellátnák a világ varázslóit minden földi jóval, ha márilyen jó viszony alakult ki a mindentudók és az egyszerű emberek között. A nagy mágusok nemsokat töprengtek a dolgon. Hamar kijelölték országuk határát s két vezetőjét. Az országot mindigkét ember irányította, egy nagy hatalmú varázshasználó, és egy, a földművesekből feltörekvőértelmiségi nemes. Így jött létre a varázslók földje.ŐrmágusAz őrmágus egy magas nifini beosztás. A varázslók földjét több megyére osztották szét. Amegyéket a lovagrend védi az idegen behatolóktól. Az őrmágus azonkívül, hogy segíti a lovagokmunkáját, védi az adott megyét mindenféle mágikus támadástól. Figyelnie kell az esetlegesvarázslatok, mágikus tárgyak adásvételére, és a tiltott mágia használatára a „birtokán”.ŐrzőAz őrzők a mordovai hadsereg elit osztaga. Főleg nemesek lépnek be soraikba, de bármilyenközember is jelentkezhet őrzőnek. Az őrzők a lovagiskolákban tanulnak, kereken nyolc évig. Bár

nincs nagyobb rangjuk a nemeseknél, mégis nagyobb tisztelet övezi őket, hisz a csatában mindig azélen járnak. Az őrzők felülbírálhatják a városőröket, vagy a közkatonákat.RevenzaMiután Revenza a nagy hódító háborúkat egyszerű kapzsiságból elvesztette, az országbólleszakadt egy új, nagyobb és erősebb Mordova. Mivel a kivált ország nemessége buktatta meg arevenzai hatalmat, nekik nem kellett hadisarcot fizetniük, nem úgy, mint a csatát vesztettanyaországnak.SárkánypapA sárkánypapságot egy Lerinder nevű mágus alapította Mordova megalakulását követő 644.évben. A mágus volt az első ember, aki bemerészkedett a hatalmas lények birodalmába. Asárkánypapok titokzatos, bölcs és nagy hatalmú szerzetesek, akiktől az egész világon mindenki tart.Síbai-fennsíkA Síbai-fennsík Mordova és az indiánok közös határán terül el. A hatalmas térség az őshonosrettegett farkasairól lett híres. A hatalmas farkasszerű rémek étlapján a lovakon, medvéken kívülgírek és moguszbölények is megtalálhatóak. A síbai farkasok napjainkban a világ szinte mindenpontján megtalálhatóak, s ezzel igen nagy fejfájást okoznak az ott élőknek, legyen az ember vagygír.Sötét angyalA sötét angyalok a legritkább teremtmények az egész világon, hisz kevesebben vannak, mint abezárt titánok. Az egész történelem során mindössze heten tértek erre az ismeretlen ösvényre. Asötét angyalok magányos lények, és kifejezetten szeszélyesek, ezért mindenki elkerüli őket. Amisztikus angyalokról, akik maguk tagadták meg az igaz istent, még beszélni sem igen mernekróluk az emberek. Népmesékben, fabulákban jelennek meg, és a szülők velük riogatják a rosszgyermekeket. Egyes papok és bölcsek szerint a bukottak ismerik a világ végének pontos dátumát,míg más gondolkodók szerint ők heten hozzák el az utolsó órát.SzírekA poros shorogi tekercsek szerint a szírek nagyjából 1500 éve tűntek fel a semmiből. Az emberreemlékeztető, szinte már kísérteties lényekről hamar kiderült, hogy az istenek az élet kioltásárateremtették őket. A majdhogynem fekete bőrű gyilkosok villámgyorsan szereztek hírnevetmaguknak, mikor néhány megközelíthetetlen hitt mordovai és hezpazi nemessel a saját ágyukbanvégeztek. A világnak hamar rá kellett ébrednie, hogy ha valaki egy ilyen gyilkos listájára kerül,annak csekély esélye marad a túlélésre. A rettentő erejükről, és kitartásukról híres szírek manapságkisebb csoportokba szerveződve megtalálhatóak minden jelentősebb városban. Senki sem tudja, holrejtőznek, mégis ott vannak mindenhol. Kevesen láttak már szírt, és még kevesebben élték túl atalálkozást – ami nem csoda, hisz a szírek soha nem találkoznak személyesen a megbízóval. Erre afeladatra ott vannak a szír goblinok.Szír goblinA szírek megjelenése után nem sokkal, egy kisebb városi goblin horda a titokzatos gyilkosokhoz

szegődött. Az emberrel ellentétben a szírek soha nem éltek vissza erejükkel vagy rangjukkal. Akezdetektől fogva megbecsülték a goblinokat, és próbálták a legjobbat kihozni a kis lényekből. Aszírek tanították, fejlesztgették az új szolgáikat, fontos küldetéseket bíztak rájuk, és a goblinokgyorsan alkalmazkodtak a profi gyilkosokhoz. Hamar képesek voltak érzelmeket, gondolatokat ésképeket is átküldeni mentoruk fejébe. Ezt a tulajdonságot odáig fejlesztették, hogy egy idő utánmegérezték mások gondolatait és érzelmeit. A kísérteties goblinok ezek után már csak járták avárosokat, és azt lestek, kiben ébred fel a gyilkosság gondolata. A mondás szerint a szír goblinmindig előbb tudja, hogy te mire gondolsz. Így lettek a szír goblinok a halál hírnökei.TárnokmesterA tárnokmester az egyik legmagasabb kitüntetés a mordovai hierarchiában. A tárnokmester akirály első számú tanácsadója és bizalmasa. A király maga választja meg ezt a személyt, denemegyszer a bölcsek tanácsa segít megválasztani az uralkodó jobbkezét. A tárnokmester gyakranhelyettesíti a királyt. Más országokban, ha a tárnokmester ül le tárgyalni, az olyan, mintha maga akirály lenne jelen. Ha a tárnokmesterre támad valaki, az olyan, mintha magára a királyra támadnará.TitánokA titánok minden bizonnyal egyidősek az ismert világgal. Az emberek, tündék, de még alegősibb feljegyzések is azt állítják, hogy a titánok mindenkinél előbb jelentek meg azőskontinensen. Egyesek istenek szolgáinak tartják őket, míg mások egyszerű gonosztevőknek. Avilág ókorában ezek a határtalan hatalommal felruházott lények kedvükre jártak-keltek a világban.Hol felemelték, hol eltiporták az embert. Csodákat tettek, és átkokat szórtak. A revenzai hódításokután a legtöbb emberi birodalom megerősödött és virágzásnak indult. A legnagyobb királyok ekkorkötöttek szövetséget a gírekkel, tündékkel és törpökkel, hogy egy mindent eldöntő ütközetbenmegállítsák a szeszélyes istenjelölteket. A gigászi csatában, bár kiderült, hogy a titánokhalhatatlanok, a Szövetség mégis felülkerekedett rajtuk. A nifini mágusok segítségével kómábaejtették a hatalmas lényeket. A világ építészei ekkor kezdték el megépíteni a titánok hegyét, aminem más, mint a számukra kiépített börtön. Az ottani varázslók még ma is a nap minden percébenimádkoznak, ezzel is kényszeres álomban tartva a titánokat.Törpök/Daragan népeMég az ember megjelenése előtt, az első tünde expedíciók idején a hegyesfülűek elzarándokoltakaz akkori ismert világ legszélére. Itt találtak rá a hatalmas Daragan hegyvonulatra. A tündék későbbnevezték el a hatalmas hegységet, miután kiderült, hogy a benne lakó természetszellem így hívatjamagát. A tündék egy része a hegy tövében telepedett le, míg a többiek a magas csúcsok felé vettékaz irányt. Utóbbiakból lettek később a híres jégelfek, akik azóta is elzárkózva élnek, és csak nagyritkán jönnek le a többi tünde közé. A hegy tövében maradtak elkezdtek bányászni, és csakhamarrátaláltak a mandahinra. Az amúgy abszolút használhatatlan kő megbolondította a tündéket, akikegyre mélyebbre ásták be magukat a hegy gyomrába. A természetszellem idővel megváltoztatta atündék testfelépítését, és a magas, karcsú lényekből alacsony, zömök törpök lettek. A mandahinmágikus fogságából azóta se szabadult törpök évszázadokkal később tértek csak vissza azőskontinens szívébe. A bölcs és békés kovácsok pár évtized alatt benépesítették a világ nagyobb ésfontosabb hegyeit, bányáit. A történelem előrehaladtával a különböző törpkolóniák életvitele,szokásai kezdtek eltérni egymástól, és a Daragan nép lassan tovább változik. A törpök a hosszú időkalatt hat nagy birodalmat hoztak létre,Ős-törpökTörp-hon

Fentrópiai törpökGrandúriai törpökÉszak hegyi törpökHolt tárnák, avagy a feledés csarnokaTrákA trákok eredetét szinte teljes homály fedi. A shorogi bölcsek kevesebbet tudnak róluk, mint agírekről. A trákok egyesek szerint a lápokba menekült emberek, akiket megmérgezett egy mocsáriszellem, mások szerint nem többek egyszerű vadállatoknál. Néhány tudós arra már rájött, hogy ezeka szörnyek nem egyszerű ösztönlények. Ami viszont biztos, hogy szinte minden lápos területenmegtalálhatóak. Hatalmas falkákban vadásznak, és akkora erejük van, hogy akár könnyedénlerántanak egy medvét is.Widroni papságWidron városa Mordovában található. A várost még az ókorban építették egyszerű földművesek.A kis település teljesen jelentéktelen volt mindenki számára, egészen addig, míg az egyik titán egynapon meg nem jelent, és a falucska közepén meg nem épített egy hatalmas katedrálist. A világakkor figyelt fel a különös templomra, mikor annak falán furcsa freskók jelentek meg a semmiből.A papok és bölcsek hamar rájöttek, hogy a freskók a jövőt mutatják meg. A katedrális ezt követőenegy csapásra vallási központtá vált. A festmények jelentését azonban nem volt könnyű megfejteni.Ezért jött létre a widroni papság. Az ő feladatuk kiolvasni a festmények üzenetét.