Böszörményi Gyula 3... 2... 1...

– Akkor éjjel magának volt igaza, kislány – mindkét mutatóujjávala halántékát kezdte dörzsölni, mintha a fejét fájlalná. – Adémonok immár köztünk élnek. Vagy mondjam inkább úgy: miélünk a démonok között?Fatányér koppant az asztalon. Rob személyesen hozott nekemkaját, és kancsóban halvány gyümölcsteát.– Ne haragudj, hogy csak ilyen szerény étellel tudunk szolgálni– mondta, s maga is mellénk telepedett. – A készleteink javát aromkerületben élô szerencsétleneknek adjuk.– Már többször kértelek, hogy ne nevezd ôket így! – fordult afiú felé a plébános. – Csupán az tekinthetô szerencsétlennek, akitvégképp elhagyott a remény. Az általunk táplált embereket viszontmindeddig elkerülte a démoni megszállás, így tehát számukra mégelérhetô az üdvösség, mikor eljô a Végítélet.– Ezek szerint maguk még emlékeznek a Jelenések könyvére– hadartam két falat között.– Természetesen! – nézett rám csodálkozva Rob. – Igaz, hogycsupán egyetlen fénymásolt példányunk van belôle, de többen ismegtanultuk fejbôl.– Mi készítettük – bólintottam. – Mármint a fénymásolatokat.Próbáltunk minél több példányt szétszórni a Városban, de agrammatonok…Hirtelen elhallgattam. Talán a fenséges kaja (híg sárgaborsófôzelék,ropogósra száradt, s kissé áporodott ízû kenyérrel), vagya kimerültség tette, de rájöttem, hogy nem vagyok elég óvatos.– Szóval te grufti vagy?! – bámult rám a srác naiv rajongással,amitôl hirtelen olyan helyes lett, hogy kedvem lett volna megölelni.– Egyáltalán nem látszik rajtad.– Álcucc… – rángattam meg magamon az inget. – A démonzabrálókmiatt.– Ez érthetô – biccentett a plébános, ám az arca hirtelen elkomorult.– Erre utaltam, mikor az imént azt mondtam: a látogatásabizonyára újabb kavarodást fog okozni. Csupán idô kérdése, hogya Hiszekegyház- vagy a még közelebbi Richter-banda megtudja,50