Böszörményi Gyula 3... 2... 1...

– Jöjjön, kedves, és egyen valamit! – mondta. – Közben mindentmegmagyarázok.Az egykori kápolnába mentünk, ahonnan a régi berendezés,amire emlékeztem, vagyis a padok és az oltár, egyaránt hiányoztak.A helyükre egyszerû, málló festékû vaságyakat, középrepedig két hosszú sörpadot és asztalt állítottak. Rob idôközben azegyik fekhelyre tette Szürkét, kinek karjába az oda sietô, fehérköpenyes nô infúziót kötött, majd nekiállt, hogy kicserélje fejénaz átvérzett, koszos kötést.Leültem a padra, s idegesen fürkésztem a környezetemet.A vaságyak némelyikében betegek feküdtek, akik ugyan mindnagyon rossz állapotban voltak, de legalább egyiken sem láttamújabb fattyakat élôsködni.– Amikor maga beugrik hozzánk, biztosra vehetô némi kavarodás– mondta a plébános mosolyogva, miután leült, és egymásbakulcsolta az ujjait.– Tehát emlékszik rám – néztem mélyen a szemébe, s nemláttam mást, csak ôszinte kedvességet és végtelen türelmet.– Lehet azt az éjszakát elfelejteni? – nevetett fel az öreg, vigyázva,nehogy megzavarja a betegeket. – Szegény Imre testvér…Tudja, a sekrestyés…!Már hogy is felejthetném el „Imrevarjút”, aki a dionysiánusokszektájának, vagyis a Fenevadnak dolgozott?! Lehet, hogy a plébánosazóta sem…– Mi lett vele? – kérdeztem, talán kicsit túl kemény hangon.– Sajnos meg kellett tôle válnunk – sóhajtott a pap. – Amikora Városban elszabadultak az indulatok, Imre testvér az eszétvesztette, és rossz útra tért. Megpróbálta elpusztítani kicsinykekönyvtárunkat, ahol azt a néhány szent iratot tartottuk, amiegy ilyen szegény plébánián elôfordulhat. Késôbb azt hallottam,hogy felment a Várba, mivel csatlakozni kívánt a Városúj urához…– A Fenevadhoz – pontosítottam, mert kíváncsi voltam az öregpap reakciójára. Ô szomorúan bólintott.49