Böszörményi Gyula 3... 2... 1...

– Megérkeztünk! – lépett a plató mellé Rob. – Hozok egyhordágyat, és hívok segítséget.– Nem szükséges – mondtam, majd átugorva a rakfelületmellvédjén, lenyitottam a kocsi hátulját. – Szerintem ketten isbe tudjuk vinni. Tudod, az utóbbi napokban egyikünk sem evettvalami sokat, és Szürke… Szóval érted! Ô mindig is madárcsontúpasi volt.A fehér köpenyes srác félrebillentette a fejét, és a szemembenézett. Tutira vettem, hogy azon töpreng, vajon mindig ilyencsacsogós vagyok-e. Végül kisfiús mosoly jelent meg az ajkán, ésvállat vonva mellém lépett.– Erôs lánynak látszol – mondta.Meglepett, ahogy a szeme csillant: az az apró, titokzatos villanásegyszerre volt kíváncsi és mindentudó.Ráadásul a „vigyük”-bôl csak annyi valósult meg, hogy bár apokrócokon heverô Szürkét még együtt húztuk ki a plató szélére,aztán Rob egyedül kapta ölbe. Nekem pusztán annyi feladat jutott,hogy a haverom fejét tartsam, vigyázva, nehogy lefejelje azajtófélfákat. Közben az öreg plébános néhány, a házból elôsietôemberrel elkezdte lepakolni a furgon platójára halmozott ételhordókat,míg mások a gumikerekes tábori konyhát tolták félre.Rob után baktatva megmásztam néhány lépcsôfokot, s mindjártazon a hosszú, félhomályos folyosón találtam magam, aholegykor a rosszarcú dionysiánus meg a sekrestyésként villogó„Imrevarjú” megtámadtak. 9 A rám rontó emlékek, vagy talána három napja tartó kényszerû koplalás okozhatta, de ekkorrendesen megszédültem.– Klt hohó klt nincs klt baj ssszcsihhh – kapta el valakihátulról a karomat, nehogy elessek. – Klt vigyáz klt Trippes kltkislányra ssszcsihhh!Kirántottam magam a szorításból, és úgy pördültem meg, minthaegész eddigi életemben erre edzettem volna. Mögöttem – illetvemost már elôttem – egy alacsony, tömzsi, rongyos ruhákba öltözött,9 Lásd a 6… 5… 4… címû regényben.47