Böszörményi Gyula 3... 2... 1...

Az apagék tömege összezárult elôttem. Kosztól ragacsos, tetvektôlhemzsegô fejüket ingató és a mosdatlanság keserû szagát árasztóemberektôl semmit sem láttam.– Engedjenek át! – kiáltottam. – A társam beteg, magas lázavan! Hallják, emberek, engedjenek már át!Még csak felém sem fordultak. Valahol távolabb sikoltozáskezdôdött, s néhány ütés vagy rúgás puffanását hallottuk.– Aki így viselkedik, annak ma is az éhség kíván jó éjt! – bömböltea korábbi hang. A hang, amit már egyszer, régen…Szürke elájult. Képtelen voltam megtartani, de elengedni seakartam, így mindketten a földre zuhantunk. A nô, aki mögöttünkjött, egyszerûen a hátamra taposott, és ment tovább. A tüdômbôlkiszaladt a levegô. Próbáltam felállni, de a kezemre irtózatossúly nehezedett. Hallottam a porcok roppanását, s kínombanfelsikoltottam. Újabb láb közeledett, divatos bôrcipô kopott orrarúgott az államba…– Félre! – ordította valaki. – Álljanak félre! Gyorsan!A testünkön tipró lábak tétován eltávolodtak. Fehér köpenyes,szôkésbarna hajú, szemüveges, fiatal srác guggolt le hozzánk. Azsebére, melyben alpakkakanalak sorakoztak, valaki a Rob nevethímezte vörös cérnával.– Jöjjenek! – nyúlt a hónom alá, és segített felállni. – Mindenrendben?Épp válaszolni akartam, mikor a tétova tömeg ismét szétvált,s egy újabb fehér köpenyes jelent meg.– Ez a fiatalember valóban beteg – szólt az idôs, markánsarcú, kopasz férfi, akinek korábban már megismertem a hangját.Ahogy most jóságos, szelíd tekintetébe néztem, hirtelen a neve isbeugrott: Bánóczky Elôd, a démonlátó plébános!***A Cserkesz és Kada utca sarkán álló Szent Család plébániajócskán megváltozott, mióta utoljára láttam. A falat díszítô,45