Böszörményi Gyula 3... 2... 1...

Fogalmam se volt róla, hogy viccel-e, vagy – a visszatérô lázhatására – véresen komolyan gondolja, amit mond. A sétány végetért, s mi mentünk tovább. Átvágtunk a széles Halom utcán, majdaz aszfalttengerbe szorult kicsiny Szent László téren. Csak ekkoremeltem fel a fejem, és pillantottam meg a hatalmas, kôcsipkés,egytornyú templomot.A kopasz fákkal körülvett, csodálatos épület egészen hátborzongatólátványt nyújtott ebben a Fenevad uralta Városban.Távolról épnek tûnt, de minél közelebb jutottunk hozzá, annálvilágosabbá vált, hogy a féktelen dühükben tomboló démonfattyaka rettenet hónapjaiban többször is feldúlták, meggyalázták,sôt, tûzzel próbálták elpusztítani. A templom lépcsôitkormos törmelék, talán az egykori padsorok és a kegytárgyakmaradványai borították. A festett üvegablakoknak nyoma semmaradt, s az égbe szökô nagytorony mázas cserepes sisakja isönmagába roskadt.A zombisereg egyetlen pillantást sem vetett Szent Lászlómég mindig fenséges templomára. Elnyekeregtünk, csoszogtunk,toporogtunk a fôbejárat elôtt, majd egyre inkább tömörülnikezdtünk. A fejek fölött átlátva hirtelen egy zöldre színezôdöttbronzszobrot pillantottam meg. A kopasz fák között álló alkotásegy asszonyt ábrázolt, ölében duci csecsemôvel, aki rémültenkapálózott, mivel a nô lába mellett ágaskodó hatalmas hattyú éppfelé csapott a csôrével.A rémült gyermek szobra!Ekkor végre emberi szó ütötte meg a fülemet:– Csak sorjában, barátaim! Kérem, ne lökdösôdjenek, jutbôven mindenkinek! Aki már evett, az álljon át Róbert sorába!Ô tartalék hideg élelmet és szükség szerint gyógyszert is oszt, decsak annak, aki valóban beteg.Ez a hang… Egyszerre nyugodt, derûs és erôt sugárzó…Valahol mintha már…– Még néhány lépés! – rántottam feljebb a nyakamba kapaszkodó,ám egyre lejjebb csúszó Szürkét. – Tényleg csak néhány…44