Böszörményi Gyula 3... 2... 1...

MEK SZOBRÁNÁL! FIGYELEM, FIGYELEM! AKI ÉHES ÉSJÓ SZÓVAL KÉR, ANNAK ADATIK! A RÉMÜLT GYERMEKSZOBRÁNÁL HÁROM ÓRÁTÓL NAPSZÁLLTÁIG MELEG ÉTELOSZTATIK! AKI ÉHES…A megafont valószínûleg egy gôzjárgányra szerelve hordozhattákkörbe a romkerületben, mert a szavak hamarosan elhaltaka távolban.– Kaja! – mondtam Szürkének, és megmarkolva az ingét,felrántottam a földrôl. – Gyere, most megetetlek!Fogalmam sem volt arról, hol lehet a rémült gyermek szobra,de muszáj volt bíznom a szerencsénkben. Mexikói mintás pokrócbacsavartam Szürkét, aki bal karjával átölelte a nyakamat.Így botorkáltunk ki az állomás épületébôl, aligha különbözve aromkerület legtöbb szerencsétlen lakójától.Szinte azonnal megláttam egy embert; három napja az elsôt,aki az utunkba került. Épp úgy vonszolta magát a buszok ésvillamosok között, mint mi ketten, ám ô társként egy alaposanmegpakolt, nejlonnal fedett, hangosan nyiszorgó bevásárlókocsiratámaszkodott. A nyomába szegôdtünk. Szürke igyekezett tartanimagát, de a lábai folyton megbicsaklottak.– T… talán itt kéne h… hagynod – nyögte.– Felejtsd el! – förmedtem rá. – Slomó megmondta: a gruftiksenkit sem hagynak hátra!– Azok n… nem a tengerészgyalogosok?– Pofa be, és segíts vonszolni a hátsód!A nyikorgást követve a sétányon találtuk magunkat. Hamarosanmások is csatlakoztak hozzánk a környezô házakból. Teháta romkerület e része mégsem teljesen lakatlan! Rongyos alakok,férfiak, nôk, sôt gyerekek bukkantak fel a sötét kapualjakból, ésföldre szegezett tekintettel, némán vonultak, mind ugyanabba azirányba. Mire elhagytuk a nyálkás vizét ôrzô szökôkutat, márlegalább kéttucatnyian voltunk.– Z… zombik – lehelte a fülembe Szürke. – B… beálltunk azélôholtak seregébe.43