Böszörményi Gyula 3... 2... 1...

fényébôl – miután a rácsok megszûrték – némi derengés a földalá is jutott. Ahhoz épp elég, hogy a lány rafinált, fehér ruhája ésvállára omló, szintén fehér rasztahaja már-már ragyogni lásséka párás félhomályban.– Miért itt? – szólalt meg hirtelen. Szenvtelen, tizenhét éveslányhoz kissé túlságosan is mély, izgatóan búgó hangját felerôsítettes lágyan tovagördülô visszhanggá sokszorozta a csatornajáratoktéglafala. – Miért kellett egészen idáig eljönnöm, csupán azért,hogy beszéljünk? A csillagvizsgáló közelében sem…– Biztos akartam lenni abban, hogy egyedül jössz.Csontos, kissé görbe hátú alak lépett elô az árnyak közül. Aférfi az a fajta jellegtelen, szürke figura volt, aki hiába ülne akárórákon át velünk szemben a gôzbuszon, egyetlen perccel késôbbmár képtelenek lennénk felidézni az arcvonásait.– Te követtél engem?! – a lány hitetlenkedve nevetett. – Eztaligha hiszem. Kevesen akadnak a Városban olyanok, akik képesekvolnának rá, s te aztán végképp…– Hagyjuk ezt! – szólt közbe nyugodt, csendes hangon a férfi. Éppa csatornaterem közepén, a rácsos nyílás alatt állt, így aztán gyér fényvonta körül nyeszlett alakját. – A válaszodat akarom hallani.A lány sápadt arcán gunyoros mosoly suhant át, s az alsóajkába fûzött ezüstgyûrû megcsillant. Tudta magáról, hogy szép.Huszonöt éve halott, és mégis szép.– Nehéz döntés – sóhajtotta, nem is titkolva, hogy csupánjátszik. – Elárulni a bandát, és fôleg azt, akit szeretek.– Ugyan, kislány! – a férfi hangja rekedten gurgulázott. Megköszörültea torkát, és közben mindkét kezét a nadrágja zsebébedugta. – Régóta ismerlek, és jól tudod, mennyire gyûlölöm afajtádat. Te képtelen vagy a szeretetre. Amit Slomó iránt érzel,az csupán éhség, semmi több.A lány egyetlen szemvillanás alatt változott meg. Csípôre tett,vékony kezei lehullottak, vörös lakkos körmöket meresztgetô, karcsúujjai ökölbe szorultak. Kissé elôrehajolt, oly fürgén, hogy fehérrasztahajának hurkái ostorként csaptak a levegôbe, és eltátva a6