Böszörményi Gyula 3... 2... 1...

Slomónak, hogy a járgányba ezentúl mindig tegyünk elsôsegélycsomagot;elvégre a törvény is ezt írja elô!Mármint annak a régi, tán sosem volt világnak a törvénye,amelyre már-már csak az álmaimban emlékeztem.Az elsô éjszakát egy kapualjban töltöttük. A romkerületbenúgy kétszázezer lélek élhetett (mármint hús-vér testtel bíró lélek– a kísértô, igézô, kopogó és visszajáró szellemek más kategóriábatartoznak), legalábbis a Fenevad apageszámlálóinak feltételezéseiszerint. Mi szerencsére csak messzirôl hallottuk ôket, amintmagányosan, vagy kisebb-nagyobb csoportokban járták a kihaltutcákat, dühükben és elkeseredettségükben törtek-zúztak, tüzeketgyújtottak, vagy egymást kergették, verték s olykor gyilkolták.– Ezek kinyírnak minket – mondtam Szürkének. – Muszájvalami más ruhát szereznünk. A grufti cuccok nem épp azt azüzenetet közvetítik a démonzabrálók felé, hogy „légy a legjobbbarátom, és ölelj meg”.Másnap találtam rá a vasútállomásra, és benne az eldugott,szükség esetén pedig jól védhetô jegykiadó fülkére. Az üvegablakonát szemmel tarthattuk az egész várótermet, viszont a fészkünketcsak keskeny, eldugott, szeszélyesen kanyargó szolgálati folyosókonát lehetett megközelíteni.– Remek hely, majd meglátod! – vigyorogtam Szürkére, miutánsikerült észrevétlenül áttámogatnom ôt a Pongrác úton. Fejünkfölött sötéten, némán feszült a vasúti híd. – Ott kipihenheted ésösszeszedheted magad.Az állomás elôtti hatalmas aszfaltcsíkot buszok, villamosokés gôzjárgányok tetemei borították. Mint valami félbehagyott ésaztán vandálok által kifosztott, összezúzott, felgyújtott közlekedésimúzeum, úgy terpeszkedett elôttünk ez a torokszorítóan kietlenvárosi táj.Alig kelt fel a nap, Szürkét magára hagyva indultam portyázni.A vöröslô felhôk alatt némán, áporodott szeméttôl bûzölögvegubbasztottak az emeletes házak. Vadászatom színteréül a KôrösiCsoma sétányt választottam. Az egykor barátságos, mostanra viszont38