Böszörményi Gyula 3... 2... 1...

S aztán sokáig nem történt semmi. Felemeltem a fejem, átlesveaz arcomba hulló hajzuhatagon. Az elsô, amit megláttam,a Könyves Kálmán körút túloldalán álló házak tetejét bíborfénykoronával ékítô napfelkelte volt. A derengés persze azalacsonyan hömpölygô, vörös hasú pokolfelhôkön küzdötte átmagát, így sejtelmesebb és komorabb volt, mint az éj csillagtalansötétsége.Túl hirtelen álltam fel. Miközben a járgányunk a levegôbenpörgött, néhányszor alaposan beverhettem a fejemet, mert hirteleniszonyú szédülés fogott el. Két karommal tétován hadonászvakerestem valami kapaszkodót, ám mikor rátaláltam, az rögvestmagával rántotta a kezemet.Forog! – villant át sajgó agyamon. – Akkor ez csakis az egyikégre meredô kerék lehet!A sustorgó hang lassult, a nyikorgás ritkulni kezdett. Majdnemelestem, de aztán a kaszninak dôlve végre megtaláltam az egyensúlyomat.Szükségem lett volna még néhány percre, ám ekkorhalk nyöszörgésre lettem figyelmes.– L… Lilith!Szürke magához tért!– Jövök! – kiáltottam, s a hangom hátborzongató visszhangotvert a néptelen utcán. Kapkodva összefogtam kibomlott hajamat,hogy ne zavarjon, majd lehasaltam a roncs mellé. Szürke a kezétnyújtotta felém, s bár nyomorúságos állapotban volt, mégiselvigyorodott.– E… egyben vagy, kicsi lány? – kérdezte. – Ugye v… veledminden r… rendben?Hirtelen elszégyelltem magam, bár nem tudtam pontosan, hogymiért. Ez a srác, beszorulva a Barkas roncsába, fején szedettvedett,véres kötéssel épp csak él, mégis az érdekli leginkább,hogy velem mi van.– Nyugi, kiszedlek onnan – mondtam. – Elôbb azonban végezzmagadon általános rendszerellenôrzést!– M… mi van?!33