Böszörményi Gyula 3... 2... 1...

– Tucatjával állnak az utak mentén, mióta a gazdáik megfogyatkoztak.Bronzék nemcsak a fényszórókat, de még a ködlámpákat isbekapcsolták, mintha fénycsapdába akarnának fogni minket. AVáci úton már százhússzal robogtunk, ami eddig a Barkas motorjánakelérhetetlen sebességtartományt jelentett.– Szétesik ez a sátánverte csotrogány! – kiabálta túl a hangosgéphörgést Szürke.– Kapaszkodj! – figyelmeztettem, majd a fékbe lépve éles balkanyartvettem, ráfordulva a Róbert Károly körútra.– Mit csinálsz? Az Árpád híd jobbra van!– Lazíts! – próbáltam nyugtatni. – Nem vezethetjük el ôketa búvóhelyünkre.Szürke talán bólintott, de lehet, hogy csak a körút bukkanóimiatt billent elôre-hátra a feje. Padlóig nyomtam a gázt. Kétoldaltúgy suhantak el a házak, mintha nem is mi haladnánk,hanem azokat húznák valami irdatlan méretû futószônyegen.Bronzék azonban mégis egyre közelebb értek, hiszen az ôkocsijuk sokkal modernebb típus volt, mint a mi viharvertszörnyetegünk.– Mi a terved? – kérdezte Szürke. – Hová megyünk?– Ôszintén? – néztem rá. – Lövésem sincs.A Barkas motorja veszett visításba kezdett, és a sebességváltóblokkból csípôs füst bodorodott. Ahogy a széles körúton robogtunk,egyre inkább úgy éreztem, hogy mindez csupán valami aljasrémálom. Az MTK-stadionnál aztán a mögöttünk száguldó kocsibelénk jött. A lökés nem volt túl durva, hisz Bronz se akart fejreállni, de ahhoz épp elég, hogy elhatározásra jussak.– A Népliget elôtt balra fogunk kanyarodni – közöltem Szürkével.Azonnal megértette, mire gondolok.– Kôbánya?! – meresztette rám a szemét. – A romkerületbeakarsz menni?!– Oda nem mernek követni a szemetek – intettem hátra. – Ésha mégis, arrafelé minden ház tömve van démonzabrálókkal.29