Böszörményi Gyula 3... 2... 1...

A két Exire, amit korábban sikerült a tenyerembe vennem, arettegés jeges verejtéke tapadt. Biztos voltam benne, hogy nem éremmeg a napfelkeltét. Dühített a gondolat, hogy ilyen ostoba módonhagytam magam elcsípni. A penetra család felnôtt tagjai… Ugyanmiért hittem azt, hogy nem kérnek segítséget a klántársaiktól?Ez a ház… Az emlékek, amik beivódtak a falakba… A rétesillata, Anya mosolya és a házinéni tipegô léptei…Csakis akkor merengj a múlton, ha tökéletes biztonságbantudhatod magad – bölcs tanács, ami túl késôn ért el hozzám.Kész volt a tervem. Már épp mozdulni akartam, hogy hátrébbtaszítva a lányt megpróbáljak Exit nyomni Bronz boltozatos homlokára…Legalább ôt magammal akartam vinni a Pokolba, ha amásik három a következô pillanatban úgyis végez velem.Ám mielôtt bármit tehettem volna, egy gris-gris zacskó puffanta konyha közepén. Bronz és Pedro döbbenten bámultak a vörösflanelbôl varrt, bôrszíjjal szorosra húzott tatyóra. Tanamerasikoltva ugrott fedezékbe. Ketz – azt hiszem – fel sem fogta, mitörténik.Megpördültem, és a sarokba guggolva, karjaimmal a fejemetvédve olyan kicsire húztam össze magamat, amilyenre csak tudtam.Elôbb halk reccsenést, majd az apró helyiségen végighullámzó,kísérteties sóhajt hallottam, melynek forró légáramlata a ruhánés kendôn keresztül is égette a bôrömet.Ezután jött a falrepesztô dörrenés. Lehunytam a szemem, kétmagasra emelt karommal óvtam az arcomat, s visszatartottam alélegzetemet. Mögöttem hulladék, és a szilánkokra robbant bútorzatdarabjai kavarogtak.Azután mélyen búgó, tompa csend következett. Valaki megérintettea vállam.– H… hé! M… most már fel… felkelhetsz!Leengedtem a karjaimat. Szürke hajolt fölém. Arca holtsápadtanvilágított, ajkai idegesen rángatóztak.– L… lépjünk le – mondta, és a hangja remegett. – Gyorsan!25