Böszörményi Gyula 3... 2... 1...

Kinyitva az ajtaját rögtön láttam, hogy a titkos rekeszhez azótasem nyúlt senki.Mintha megállt volna az idô.Elôszedtem Smaragd néni régi, elsárgult leveleit. Csak egyhiányzott közülük: az, amelyiknek a hátulján a Fatimai Jóslatvolt. Rátaláltam a meséskönyvre is, amit Apu küldött nekem,benne a rejtvényként eldugott üzenettel. Mindent a konyhábavittem, s visszaültem az asztalhoz. Odakinn fájdalmasan vonyította démonokkal terhes éjszaka.– Hogy is volt? – suttogtam magamnak, miközben a levelekközött lapozgattam. – Hol is kezdôdött?Görcsbe rándult a gyomrom, mikor rájöttem, hogy nem tudoma választ. Az ember hiába igyekszik rátalálni a pillanatra, amikora katasztrófák sora kezdetét vette, rá kell döbbennie: mindennekvan valami elôzménye.Démonszállta világba születtem, ám az a Város mégis sokkalszelídebb hely volt, mint a mostani. Iskolába jártam, Apu ivott, súgy tudtam, Anya rég halott. Féltem a pillanattól, mikor a törvénykarmos mancsa rákényszerít, hogy démonoltóba vonuljak. Abbana Városban mégis béke honolt – démonok uralta, fogcsikorgatóbéke.Nem akartam, hogy fattyút oltsanak belém. Tudtam, hogyvannak apagék, és sejtettem, hogy Anya is az volt. Rátaláltam aködgruftikra, akikrôl azt hittem, ellenállnak a démoni uralomnak,de kiderült, hogy tévedtem; ôk is gazdatestek voltak, csak éppegyetlen fôdémont szolgáltak. Aztán jött Salamon és a gruftik,akik valóban apagék tudtak maradni, és másokból is kiûzték aszörnyetegeket.Vagy mindez csupán hagymázas álom volt?Itt, ebben az albérletben, ahová – miután rám talált a SárgaHázban – Anyával költöztünk, egy darabig azt hittem, hogy adémonok uralta Város pusztán összezavart elmém terméke volt.Igen, akkoriban a Fenevad által kibocsátott asztrálhomály elfedteaz emberek elôl, hogy a démonok továbbra is köztünk élnek.19