Böszörményi Gyula 3... 2... 1...

Közel, nagyon közel kerültünk a Pokolhoz. Sôt, talán benneélünk.A kerítéskaput már rég kidöntötték. A kertet gaz verte fel, melytorzan kanyargó, fás gallyakon és indákon ülô, tüskés leveleketnövesztett. A Városban még a növények is gonosszá lettek, csakazért, hogy életben maradhassanak.Lassan lépkedtem a disznóparéj lepte járólapokon. Félútontartottam, mikor az üresen álló, kifosztott ház ajtaja nyikorogvakinyílt, majd hirtelen bevágódott. A szívem… Legalább két dobbanásthagyott ki, s csak azután indult újra.Tovább! A szélben lengô, embermagas gazdzsungelen túlmár ki tudtam venni egykori albérletünk tetejét. A bádogereszólomszürke alját fény világította meg. Barátságosan hívogató,sárga lámpafény.Megálltam a konyhába nyíló, üvegezett ajtó elôtt. A koszoscsipkefüggöny, amin kicsi, barna szélû égésnyomok éktelenkedtek– jelezve, hogy valaki odabentrôl rendszeresen kifelé szokottbámulni, megfeledkezve a kezében tartott cigarettáról –, némilegzavarta a látványt. Azért mégis ki tudtam venni a falhoz támasztottasztal mellett ülô családot. Épp vacsoráztak. A kopogásramindhárman az ajtó felé kapták a tekintetüket. A fekete hajú,lompos asszony felhúzta az ajkát, kivillantva csontsárga fogaités sötétlila ínyét.Jó, vele nem lesz különösebb gondom.A férfi állt fel elsôként, és ajtót nyitott. Jobb kezében zsírtólsíkos, félig elrágott fôzôkolbászt, a balban nehéz fejû, csorbafejszét tartott.– Mit akar? – kérdezte egyszerre lekezelô és idegességtôlrekedt hangon.A lakásból áradó forró, szinte tapinthatóan sûrû bûztôl felfordulta gyomrom. Amint bejutok, elsô dolgom lesz az összesablakot sarkig tárni.– Maguknak most el kell innen menniük – mondtam. A férfivizenyôs tekintete a homlokomnak támaszkodott, majd lassan15