Lara Adrian A Vámpír csókja

EntradasDialhogar, iniciativa de comparte e intercambia contenidos hogar, centraeste año el encuentro para familias con el tema del ahorro, ofreciendoun día de sesiones y actividades dinámicas para todos.Información e inscripciones a través del blog del encuentro: www.teinvitoadialhogar.blogspot.comPrecio de la entrada 10€. Los niños que vengan con sus padres no pagan.www.ticketea.com/encuentro-dialhogar/Programa de actividad en el encuentroAula - Catas y talleres GourmetikaDiferentes catas y demostraciones culinarias. Las plazasson limitadas y se ocuparán hasta llenar aforo.Zona Infantil - Huella de PrincesaZona reservada a los niños con un programa completoorganizado por Huella de PrincesaZona central - Demos y concursosDemostraciones y talleres sobre contenidos dedecoración, jardinería, reciclaje y bricolaje.Algunas competiciones para padres e hijos.Librería y Firma de librosLibrería con libros de cocina, manualidades, repostería,familia, etc. En distintos momentos se firmarán libros porsus autores tanto de cocina como de familia.Encuentro BlogueroUn encuentro para bloggers con temática hogar:gastronómicos, manualidades, decoración, bricolaje,etc. Con un plan especial. Para participar solicitar através de info@dialhogar.es

mélem, hogy tálalok valami állast. Táncosnő akarok lenni. Talán aBroadwayn vagy a Rockettesben.– Végül is elég csinoska hozzá. – A férfi alaposan megnézte magának.Sötét volt a buszon, a lány mégis érzett valami furcsát a férfipillantásában. Aztán megint az a zárt ajkú mosoly.– Ezzel a testtel meg sokra viheti.A lány elvörösödve pillantott panaszosan síró babájára. A maine-ifiúja is ilyeneket mondott. Sok mindent mondott, hogy a kocsija hátsóülésén együtt lehessen vele. Aztán többé nem volt a fiúja. A középiskolautolsó előtti évétől kezdve nem, amikor elkezdett gömbölyödnia hasa az ő gyerekével. Ha nem kellett volna emiatt abbahagyniaaz iskolát, idén nyáron érettségizett volna.– Evett ma már valamit? – kérdezte a férfi, amikor a busz lassított,hogy beforduljon a bostoni állomásra.– Nem igazan. – Gyengéden ringatta karjában a kislányát, de nemért vele semmit. A kicsi arca vörös volt, parányi kezeit állandóanökölbe szorította, majd kiengedte, és úgy sírt, mintha a világvégétérezné.– Milyen furcsa véletlen – válaszolta az idegen –, én sem ettemmeg. Rám férne egy falat, velem tart?– Nem, én megvagyok így is. Van egy kis rágcsálnivalóm a táskában.Egyébként is, ma este ez az utolsó busz New Yorkba, ezért nemis lesz másra időm, csak tisztába tenni a kicsit, és szállhatok is vissza,de azért köszönöm.A férfi nem válaszolt, csak nézte, ahogy a lány összeszedi a ho l-miját, amikor a busz leparkolt, aztán felállt az ülésből, hogy a lány kitudjon szállni és elmehessen az állomás mosdójába.Amikor a lány kijött, a férfi már várta.Kellemetlen borzongás futott végig a hátán, amint meglátta a férfit.Nem látszott ilyen nagynak, amikor mellette ült. Most, hogy újraránézett, a szeme határozottan borzongató volt. Elmebeteg talán?– Mi folyik itt?A férfi kuncogni kezdett: – Már mondtam. Táplálék kell.Elég különös megfogalmazás.

A lány tudta, hogy ebben a késői órában csak néhányan tartózkodnakaz állomáson. Az eső cseperegni kezdett, áztatta a járdát, fedezekalá kergetve a kint csatangolokat. A lány busza meg a parkolóbanállt, az új utasok már felszállóban. Ahhoz azonban, hogy ő isodaérjen, meg kellett kerülnie a férfit.Vállat vont, túl fáradt és nyugtalan volt ahhoz, hogy meg ezzel abaromsággal is foglalkozzon.– Ha éhes, mondja el a McDonald’sban. Lekésem a buszt...– Ide figyelj, te szuka... – a férfi olyan gyorsan mozgott, hogy alánynak arra sem maradt ideje, hogy felfogja, mi történik vele. Azegyik másodpercben a férfi meg egy méterre állt tőle, a következőbenmár a nyaka köré feszült a karja, majd kiszorította belőle a levegőt.Az állomásépület árnyékába lökte a lányt. Senki nem veszi észre,ha kirabolják. Vagy még rosszabb. Szája olyan közel került a lányarcához, hogy megcsapta bűzös lehelete. Meglátta a hegyes fogakat,ahogy a férfi kivillantotta az ínyét és iszonyú fenyegetően sziszegettfele. – Egy hang, egy rossz mozdulat, és végignézetem veled, ahogymegeszem a kölyköd zaftos kis szívét.A kicsi most már üvöltött a karjában, de a lány csendben maradt.Megmoccanni pedig meg gondolatban sem mert.Csak a baba számított. Hogy biztonságban legyen. Így nem mertmozdulni, meg akkor sem, amikor az éles fogak fele lendültek, éspengeként a nyakába mélyedtek.A rettenettől bénultan állt, szorosan ölelte kisbabáját, míg támadójaa torkán ejtett mely sebre tapadt. A lény ujjai megnyúltak, ahogy alány fejét és vállát tartották, ujjhegyei, mint valami démonkarmok, ahúsába mélyedtek. Felmordult, és fogait meg erősebben vájta áldozatába.Bár a lány szeme kitágult a rettenettől, kezdett elsötétedni előtteminden, gondolatai zavarossá váltak, szilánkokká forgácsolódtak. Akülvilág elhomályosult.Ez megöli őt. A szörnyeteg meg fogja ölni. Aztán megöli a gyermeketis.– Nem – nagy levegőt vett, de csak a vér ízet érezte. – Átkozott!Nem!

Kétségbeesett akaraterővel lendítette előre a fejét a másik fele,koponyája oldalsó részével keményen eltalálva a támadó arcát. Abbana pillanatban, amikor az meglepetésében vicsorogva hátratántorodott,a lány kitépte magát a szorításából. Botladozott, majdnemtérdre esett, mire visszanyerte az egyensúlyát. Egyik karjával átölelvebömbölő gyermeket, a másikkal megtapogatva a sima, égő sebet anyakán, hátrálni kezdett, távolodott a lénytől, mely fejét felemelve,lángoló sárga szemekkel és véres szájjal meredt rá.– Ó, istenem! – nyögte betegen a látványtól.Még egy lépest hátrált. Megfordult, készen a menekülésre, meg haaz értelmetlennek is tűnt.És akkor meglátta a másikat.Tüzes borostyánszínű tekintete átjárta a lányt, hatalmas, villogóagyarai mögül előtörő sziszegése halált jósolt. Azt hitte, ez a lény ismarcangolni kezdi, és befejezi, amit a másik elkezdett, de nem ígytörtént. Torokhangú szavakat köpködtek egymásnak az elsővel, aztánaz újonnan jött elviharzott a lány mellett, kezében hosszú ezüstpengével.Fogd a gyereket, és menj!A parancs mintha a semmiből jött volna, a lány agyára telepedett aködön keresztül. A parancs újból elhangzott, élesebben, cselekvésrekényszerítőn. Futni kezdett.Pániktól vakon, félelemtől és zavarodottságtól zsibbadt aggyal rohantki az állomásról, majd kiért egy utcára. Egyre távolabb és távolabbmenekült az idegen varosban, bele az éjszakába. Erőt vett rajta ahisztéria, minden hang – még saját rohanó lépteinek nesze is – szörnyűségesnekés halálosnak tetszett.A kisbabája meg mindig egyre sírt.Megtalálják őket, ha nem tudja elcsendesíteni a kicsit. El kell altatniavalahogy, és finom, meleg bölcsőbe fektetni. Akkor boldoglesz a baba. Biztonságban lesz. Igen, ezt kellett tennie. Lefektetni ababát, ahol a szörnyetegek nem találnak rá.Fáradt volt, de képtelen volt pihenni. Túl veszélyes. Haza kellettérnie, mielőtt a mamája észreveszi, megint nincs otthon takarodókor.

Zsibbadt volt, zavarodott, de nem volt megállása, rohannia kellett. Éscsak rohant. Addig futott, míg kimerülten össze nem esett, és képtelenvolt meg egy lépést tenni.Amikor kicsivel később magához tért, össze volt zavarodva, minthaagyának vékony kerge szétrepedezett volna, akar a tojáshéj. A józanesze kezdte elhagyni, a valóság lassan átcsúszott valami feketébeés iszamósba, ami mindig eltáncol előle, messzebb, egyre messzebb.Valahol a távolban tompa sírást hallott. Egy vékony hangocskát.Felemelte a kezet, hogy befogja a fülét, de meg így is hallotta a gyámoltalankis nyivákolást.– Csitt! – mormolta csak úgy maga elé, előre-hátra ringatózva. –Csendesen, a baba alszik. Maradj csendben, maradj csendben, maradjcsendben...A sírás azonban nem maradt abba. Nem és nem hallgatott el. Belemarkolta szívébe, ahogy ült a mocskos utcán, a közelgő hajnaltbámulva, semmibe révedő szemekkel.

ELSŐ FEJEZETNapjainkban– Figyelemre méltó. Nézzek a fény-árnyék játékot...– Látják, mennyire képes megjelenteni a hely bánatát, és közbenmégis ott lebeg felette a remény ígérete?– ...a múzeum modern kori művészeti gyűjteményének egyik legfiatalabbfotográfusa.Gabrielle Maxwell a kiállítás látogatóinak csoportjától kissé távolabbállt, kezében egy pohár megmelegedett pezsgőt tartva, miközbenaz arctalan, névtelen, Nagyon Fontos Embertömeg egy másikcsoportja hangosan lelkesedett a galériafalakon lógó kéttucatnyi fekete-fehérfényképért. Gabrielle a terem másik végéből mustrálta aképeket, kevésbé lelkesülten. Jó fotók voltak – éles kontúrokkal,Boston külterületén alig elhagyatott malmokat és lepusztult hajógyárakatábrázoltak –, ő azonban nem igazan értette, amit a többiek belemagyaráztak.Sosem volt ez másképp. Gabrielle csupán elkészítettea fotókat; értelmezésüket és főleg értékelésüket másra hagyta. Mindigis magánakvaló volt, kényelmetlenül érintette a sok dicséret ésfigyelem, ami rá irányult... ám meg lehetett élni belőle. Nem is roszszul,ami azt illeti. Ma este meg barátja, Jamie – a Newbury Streetentalálható divatos kis galéria tulajdonosa – sem panaszkodhatott, záráselőtt tíz perccel a hely még zsúfolásig tömve volt leendő vásárlókkal.Elcsigázva a folyamatos bemutatkozásoktól, üdvözlésektől és állandómosolygástól, ahogy a pénzes Back Bay-i feleségektől kezdve azagyontestékszerezett és tetovált gótokig mindenki próbálta a másikat– és őt – lenyűgözni a munkájáról alkotott véleményével, Gabrielle

már alig várta, hogy vége legyen a kiállításnak. Az elmúlt órát egyzugban rejtőzködve töltötte, a menekülést fontolgatva. Forró zuhanyraés puha párnái kényelmére vágyott, a város keleti részén fekvő lakásában.Megígérte azonban néhány barátjának – Jamie-nek, Kendrának ésMegannek –, hogy velük vacsorázik a bemutató után. Miután az utolsóvásárlók űzettek és távoztak, Gabrielle egy taxiban találta magát,ellenkezésre még csak gondolni sem volt ideje.– Milyen csodás este! – Jamie angyalszőke haja keretbe foglaltaaz arcát, amint keresztülhajolt a két nő között, hogy megragadhassaGabrielle kezét. – Soha nem volt még ilyen hétvégi forgalmam a galériában– a ma esti bevétel bámulatos! Annyira hálás vagyok, hogyén állíthattam ki a képeidet!Gabrielle mosolygott barátja lelkesedésén: – Ugyan már. Nem kellmegköszönnöd.– Ugye azért nem érezted túl rosszul magad?– Hogy érezte volna, mikor fél Boston a lábai előtt hever? – áradozottKendra, mielőtt Gabrielle megszólalhatott volna. – A kormányzóvalláttalak beszélgetni szendviccsel a kezetekben?Gabrielle bólintott. – A Vineyardon álló nyaralójába szeretne néhányképet.– Szuper!– Az – Gabrielle nem hangzott túl lelkesnek. Rengeteg névjegykártyátőrzött a táskájában – legalább egy évre való folyamatos munkátjelentenének, ha akarná –, miért érzett mégis késztetést arra, hogylehúzza a taxi ablakát, és kiszórja őket a szélbe?Tekintete elkalandozott az autót körülölelő éjszakában, miközbennézte, ahogy elsuhannak mellette a fények és emberek, furcsán egyedülérezte magát. Az utcák tele voltak járókelőkkel: párok andalogtakkézen fogva, baráti társaságok nevetgéltek és beszélgettek, remekülérezve magukat. Mások divatos kávézók utcai asztalainál ücsörögtek,kirakatokat bámultak. Bármerre nézett, a város lüktetett, vibrált azélettől, a színektől. Gabrielle a művész szemével fogadta be a látványt,mégsem érzett semmit. A nyüzsgő élet – az ő életét is beleért-

ve – mintha elhúzott volna mellette. Az utóbbi időben egyre gyakrabbanérezte úgy, mintha egy kerek forogna vele megállás nélkül,csapdába ejtve őt a múló idő és céltalanság végtelen körforgásában.– Mi a baj, Gab? – kérdezte a mellette ülő Megan. – Csendesvagy.Gabrielle vállat vont. – Bocs. Én csak... nem tudom. Biztos a fáradtságtólvan.– Valaki adjon már ennek a csajnak egy italt – de máris! – viccelődöttKendra, a sötét hajú nővérke.– Neeem – ellenkezett Jamie ravaszul, és szinte dorombolt. –Amire a mi Gabbynknak szüksége van, az egy férfi. Túl komolyvagy, édesem. Nem egészséges, ha ennyire hagyod, hogy a munkaföléd kerekedjen. Szórakozz! Különben is, mikor bújtál ágyba utoljáravalakivel?Túl régen, ami azt illeti, de Gabrielle nem igazán gondolt rá. Mindigakadt udvarlója, ha úgy akarta, és a szex – már amikor épp részevolt benne – nem tartozott a vesszőparipái közé, mint némely barátjánakés barátnőjének.Amennyire el volt szokva tőle mostanában, nem is hitte, hogy egyorgazmus választ adhat arra, ami az utóbbi idők nyugtalanságátokozza, bármi legyen is az.– Tudod, Jamie-nek igaza van – mondta Kendra. – Szükséged vanegy kis lazításra meg vadulásra.– Most vagy soha – tette hozzá Jamie.– Nem hiszem – rázta meg a fejét Gabrielle. – Most tényleg nembírok éjszakázni, srácok. A galériakiállítások mindig megviselnek,és...– Sofőr – Jamie, tudomást sem véve róla, előrébb csúszott az ülésen,és megkocogtatta a vezetőt az utasoktól elválasztó átlátszó műanyagfalat. – Megváltozott a terv. Úgy döntöttünk, ünnepelni akarunk,az étterem felejtős. Oda mennénk, ahová a jó fejek járnak.– Ha szeretik a klubokat, a város északi végében van egy új, mostnyitott – válaszolta a taxis, mentolos rágóját pukkasztgatva beszédközben. – Egész héten oda fuvaroztam. Ma is jártam ott kétszer –

trendi, hajnalig nyitva tart, a neve La Notte.– Óóó, La Notttéé – dorombolta Jamie, és játékos pillantást vetetta háta mögé, miközben felvonta elegáns szemöldökét –, lányok, tökéletesenromlottan hangzik, gyerünk!A La Notte egy viktoriánus, gótikus épületben kapott helyet, amelyegészen a legutóbbi időkig a Szent János Háromság plébániatemplomakéntvolt ismert. A közelmúltban azonban a bostoni főegyházmegyekénytelen volt bezáratni egy tucatnyi hasonló helyet a plébánosaiáltal okozott szexbotrányok miatt. Most, ahogy Gabrielle és barátaipróbáltak bejutni a zsúfolt klubba, gépi trance és techno dübörgöttaz oltár feletti erkélyen felállított DJ-pult fölé erősített hatalmashangszórókból. Stroboszkóp szórta a fényt egy boltíves, hármas osztásúszínes ólomüveg ablakra. A lüktető fénycsóvák áthatoltak a levegőbenkavargó vékony füstrétegen, a látszólag véget nem érő zeneőrjöngő ütemét követve. A tánctéren – és a La Nőtte szinte mindenegyes további négyzetméterén, beleértve a galériát is – az emberekvonagló, esztelen érzékiséggel gabalyodtak egymásba.– Szent szar! – kiabálta túl Kendra a zenét, és karját felemelvetáncolta keresztül magát a tömegen. – Micsoda hely, mi? Őrület!Még alig jutottak túl a táncolók első hullámán, mikor egy magas,vékony pasas csapott le a szexis barna lányra, és a fülébe súgott valamit.Kendra dévajul felkacagott, és lelkesen bólintott.– A fiúka táncolni akar – vihogott, táskáját Gabrielle kezébenyomva –, és ki vagyok én, hogy visszautasítsam!– Erre – mutatott Jamie egy kis üres asztal felé a bár mellett,amint barátnőjük elvonaglott partnerével.Leültek mindhárman, Jamie rendelt egy kört. Gabrielle a táncteretpásztázta Kendra után, de a lányt elnyelte a táncoló kavalkád. A körülöttenyüzsgő tömeg ellenére Gabrielle nem tudta elnyomni azt ahirtelen jött érzést, hogy barátaival rivaldafényben ül. Mintha megfigyelésalatt lennének, csak mert itt ülnek a klubban. Őrültség voltilyeneket gondolnia. Talán túl sokat dolgozott, túl sok időt töltött otthonegyedül, mintha a külvilág elbátortalanítaná. Tisztára üldözési

mániás.– Gabbyra! – kiabálta túl Jamie az üvöltő zenét, martinis poharátköszöntésre emelve.Megan is felemelte az italát, és koccintott Gabriellel. – Gratuláloka ma esti nagyszerű kiállításhoz! – Kösz, srácok.Neonsárga italát kortyolgatva Gabrielle megint úgy érezte, figyelik.Sőt egyre inkább meg volt róla győződve. Mintha egy merev tekintetnyúlna át hozzá a sötétségen keresztül. Martinis pohara pereménkeresztül felpillantott, és látta, amint a stroboszkóp fénye megcsillanegy napszemüvegen.A napszemüveg mögé rejtett láthatatlan szempár minden kétségetkizáróan őrá tapadt a tömegen keresztül. A stroboszkóp villanó fényeinem világították meg kellőképpen a férfi határozott vonásait, deGabrielle szeme így is azonnal befogadta a látványát. Rövid feketehaja lazán keretezte széles, intelligens homlokát és vékony, szögletesarcát. Állkapcsa erős, szigorú, és a szája... a szája nagylelkű és érzéki,még most is, hogy ilyen cinikus, majdnem kegyetlen kifejezés ültrajta.Gabrielle elbátortalanodott és másfelé nézett, végtagjaiban melegségáramlott szét. Látta maga előtt a férfi arcát, azonnal beleégett azagyába, mint kép a filmbe. Letette az italát, és gyorsan odanézett,ahol a férfi állt. Ő azonban már nem volt ott.A bárpult másik oldalán hangos csattanás hallatszott, így Gabriellehátrapillantott. Az egyik zsúfolt asztalról alkohol folyt a padlóra. Afeketére lakkozott felületet beborították a törött üvegcserepek. Öt, sötétmotoros bőrruhát és napszemüveget viselő fickó szólalkozott öszszeegy Dead Kennedy-s atlétát és kopott kék farmert viselő férfival.Az egyik rosszarcú bőrruhás egy részegnek látszó platinaszőkét ölelgetett,aki úgy tűnt, ismeri a punkot. Nyilvánvalóan a fiúja volt. Azmeg is ragadta a lány karját, de ő eltaszította magától, és félrehajtottaa fejét, hogy a bőrruhás odaférjen a nyakához. Kihívóan meredt a fiújára,miközben végig a nyakára tapadó férfi hosszú barna hajával játszadozott.– Gáz van. – Megan ismét hátrafordult, ahogy a helyzet egyre

drámaibbá vált.– Ja – tette hozzá Jamie, miután megitta az utolsó korty martinit,majd odaintette a pincért, és új kört rendelt. – A csajszi anyukájamindenesetre elfelejtette közölni lánykájával, hogy nem szerencsésmással távozni egy helyről, mint akivel érkezett.Gabrielle nézte őket még egy pillanatig, elég ideig ahhoz, hogylássa a második motorost is a lányra vetődni és lecsapni annak nyitottszájára. A lány szívesen vette mindkettőjüket, az egyik kezével anyakánál lévő sötét fejet simogatva, a másikkal a szőkét, aki úgy tapadtaz arcára, mintha élve akarná felfalni. A punk fiú trágár szavakatüvöltözve szidta a lányt, aztán megfordult, és elkezdett kifelé furakodnia tömegen át.– Ettől a helytől kiver a víz – vallotta be Gabrielle, észrevéve,amint néhányan nyíltan szívják a kokaint a hosszú márvány bárpulttúlsó végén.A barátai nemigen hallották a dübörgő zenétől. Nem is látszottakosztozni kényelmetlen érzésében. Valami nem stimmelt itt, ésGabrielle nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az éjszaka végülvalami ocsmányságba fog torkollni. Jamie és Megan helyi zenészbandákrólkezdett beszélgetni, míg Gabrielle martinijának maradékátszürcsölte a pici asztal túloldalán, várva az alkalomra, amikor közbevághat,hogy kimenthesse magát és hazamenjen.Gyakorlatilag egyedül ücsörgött, tekintete lopva végigsiklott azütemesen bólogató és rángatózva táncoló tömeg felett, a korábban őtfigyelő, napszemüveg mögé bújtatott szempárt keresve. Vajon ő is atöbbi gengszterhez tartozott, a motoros banda tagja, aki csak a bajtkeresi? Ugyanúgy volt öltözve, mint ők, és ugyanolyan veszélyesnektűnt.Akárki volt is, Gabrielle már nyomát se látta.Hátradőlt a székben, és majd’ kiugrott a bőréből, amikor hátulrólkét kéz nehezedett a vállára.– Hát itt vagytok! Már mindenütt kerestelek titeket, srácok! – lihegteKendra lélekszakadva, mégis lelkesen, ahogy az asztal fölé hajolt.– Gyerünk! Foglaltam egy asztalt a másik oldalon. Brent és né-

hány haverja velünk szeremé tovább mulatni.– Király!Jamie máris talpra ugrott, indulásra készen. Megan egyik kezébefogta teli martinis poharát, a másikba Kendra és a saját táskáját. MikorGabrielle nem sietett csatlakozni hozzájuk, Megan megállt.– Jössz?– Nem – Gabrielle felállt, vállára kanyarította a táskáját. – Menjetekcsak, jó szórakozást. Hulla vagyok. Azt hiszem, fogok egy taxités hazamegyek.Kendra lebiggyesztette a száját. – Gabby, nem mehetsz haza!– Elkísérjelek? – ajánlotta fel Megan, bár Gabrielle tudta, a lánylegszívesebben a többiekkel maradna.– Nem, minden rendben. Érezzétek jól magatokat, de csak óvatosan,rendben?– Biztos, hogy nem maradsz? Csak még egy italra?– Tényleg muszáj mennem, szükségem van egy kis levegőre.– Persze, menj csak – korholta Kendra műfelháborodással. Előrelépett,és gyors puszit nyomott Gabrielle arcára. Ahogy visszalépett,Gabrielle orrát vodka és valami kevésbé egyértelmű illat csapta meg.Pézsma lehetett, furcsán fémes. – Ünneprontó vagy, Gabby, de azértszeretlek.Kendra huncutul kacsintva karolt Jamie-be és Meganbe, aztán játékosana kavargó tömeg felé ráncigálta őket.– Hívj fel holnap! – tátogta Jamie visszafordulva a válla fölülGabrielle-nek, majd lassan mindhármukat elnyelte az emberáradat.Gabrielle azonnal az ajtó felé vette az irányt, alig várta, hogy kívülkerüljön. Minél tovább maradt, annál hangosabbnak tűnt a zene, a fejébendobolt, gondolkodni se hagyta. Se a környezetére összpontosítani.Mindenfelől nekiütköztek, ahogy próbált utat törni, állandóantáncoló, hadonászó, pörgő testekhez nyomódott. Idegen kezek lökdöstek,böködték, tapogatták és fogdosták a sötétben, míg végre kibotladozotta szórakozóhely bejáratához vezető előcsarnokba, aztántovább, keresztül a nehéz, kétszárnyú kapun.Az éjszaka hűvös volt, és sötét. Mély levegőt vett, hogy megsza-

aduljon a La Nőtte zajától, bűzétől és nyugtalanító hangulatától. Azene még kinn is dübörgött, a stroboszkópok által szórt fények megannyiapró robbanásként lüktettek a magas ólomüveg ablakok mögött,de Gabrielle így, hogy kijutott már, kezdett megnyugodni.Senki nem figyelt rá, amint a járdaszegélyhez sietett, és várt, hogyleinthessen egy arra járó taxit. Csak páran voltak kint, néhányan elsétáltakmellette, mások a klubhoz vezető betonlépcsőkön igyekeztekfelfelé. Kiszúrt egy felé közeledő sárga taxit, és integetni kezdett.– Taxi!Amikor az üres taxi elindult felé az éjszakai forgalomban, és megálltmellette, a szórakozóhely ajtaja hatalmas robajjal kivágódott.– Hé, ember! Mi a franc van? – Gabrielle mögött, a lépcsők felőlszóló férfihang egy oktávval megemelkedett a félelemtől. – Ha mégegyszer megérintesz, kurvára...– Kurvára mi lesz? – gúnyolódott egy másik mély és halálos hang,melyre kuncogással helyeseltek társai.– Ja, avass be, te kis punk szarkupac, mit fogsz tenni?Gabrielle, a taxi ajtajának kilincsén tartva kezét, riadtan, rettegveattól, hogy tudja, mit fog látni, odafordította a fejét. A bárnál megismertbanda tűnt fel, a motorosok, vagy akárkik is voltak, fekete bőrruhábanés napszemüvegben. Farkasokként köröztek mind a hatan apunk fiú körül, felváltva ütötték, játszottak vele, mint a prédával szokás.A kölyök az egyik felé lendült – elvétette –, aztán a helyzet egyszempillantás alatt elfajult.A dulakodók hirtelen Gabrielle felé vették az irányt, a banda a taximotorháztetejére dobta a fiút, ököllel kezdték püfölni az arcát. Orrábólés szájából dőlt a vér, Gabrielle ruháját is érte. A lány döbbentenés rémülten lépett hátra. A kölyök négykézláb próbált menekülni, detámadói nem engedték, olyan dühvel támadták, ami a lány számárafelfoghatatlan volt.– Takarodjatok a rohadt kocsimtól! – üvöltött ki a taxis a lehúzottablakon. – Jézus Krisztus! Intézzétek el máshol, halljátok?!Az egyik támadó odafordult a taxishoz, megeresztett egy rettene-

és hamarosan rájött, hogy Jamie-éket sem fogja soha megtalálni ekkoratömegben.Idegesen és összezavarodva szaladt vissza a klub kijáratához. Talánle kellene intenie egy autóst, hívni a zsarukat, bármit!Amint kinyitotta a nehéz ajtókat, és kilépett, arcába csapott a hideglevegő. Lihegve lesietett az első néhány lépcsőfokon, nem tudta,mi vár rá: nőként, egyedül egy hatfős, talán teljesen bedrogozottbanda ellen. Ám sehol nem látta őket.Eltűntek.Néhány fiatal sétált fel a lépcsőn, egyikük léggitározott, a többiekmeg arról beszéltek, hova mennek még bulizni később.– Sziasztok – köszönt nekik Gabrielle, felkészülve arra, hogy figyelemrese méltatják. Megálltak, rámosolyogtak, annak ellenére,hogy a maga huszonnyolc évével legalább tíz évvel idősebb voltbármelyiküknél.A hozzá legközelebb álló feléje bólintott: – Mizu?– Valaki esetleg... – tétovázott, mert hirtelen már abban sem voltbiztos, örülne-e, ha kiderülne, nem is álmodta az egészet –, nem láttátokvéletlenül az iménti verekedést?– Verekedés volt? Király! – örült a bandavezér.– A – válaszolt a másik. – Sajna csak most érkeztünk. Nem láttunksemmit.Továbbmentek, felmásztak a maradék lépcsőn, Gabrielle pedigcsak bámult utánuk, és arra gondolt, biztos elment az esze. Visszamenta járdaszegélyhez, amelyet vér borított, ám a punknak és támadóinaknyoma veszett.Gabrielle egy utcai lámpa alatt állt, fázósan dörzsölte karját a hidegben.Körbepillantott az utcán, bármilyen jelét keresve az erőszaknak,amelynek pár perce tanúja volt.Semmi.Aztán... meghallotta.A hang a tőle jobbra eső keskeny sikátorból jött.A vállmagasságig érő, hangerősítőként működő betonfallal szegélyezett,csaknem teljesen sötét sikátor elárulta az ott tartózkodókat,

akiknek állati morgását az utcán is hallani lehetett. Gabrielle nemtudta beazonosítani a beteg, nyálas zajokat, amelyektől megfagyott avér az ereiben, és teste minden idegszála vészriadót fujt.Egyik lába lendült a másik után. Nem egyre távolabb az ijesztőhangoktól, hanem feléjük. Mobiltelefonja mázsás kőként húzta a kezét.Visszatartotta a lélegzetét. Nem is vette észre, mióta nem vettmár levegőt, amíg pár lépést nem tett a sikátorban, és tekintete megállapodottaz előtte levő alakokon.A bőrruhás-napszemüveges gengszterek.Négykézláb álltak, lökdöstek valamit. Bele-belemartak. Az utcárólbeszűrődő gyér világításban Gabrielle hirtelen meglátott a mészárlásmellett egy rongycafatot. A punk atlétája volt, elszaggatva, foltosán.Gabrielle ujjával megkereste a mobil újratárcsázás gombját, majdcsendben megnyomta a kis billentyűt. A készülék halkan kicsengett,majd a vonal túloldalán megszólaló rendőrségi diszpécser hangjaágyútűzként hasított az éjszakába:– 911. Miben segíthetek?A hirtelen háborgatásra az egyik motoros felkapta a fejét. Vadállati,gyűlölettől villogó szeme tőrként fúródott a földbe gyökerezettlányba. Arcát beborította az alvadt vér. És a fogai! Elesek, mint egyvadállaté – nem is fogak voltak, hanem agyarak, amelyekkel rávicsorgott,miközben rettenetesen hangzó, idegen szót sziszegett felé.– 911 – szólt a diszpécser újra. – Miben segíthetek?Gabrielle képtelen volt válaszolni. Annyira megrettent, hogy aligtudott levegőt venni. A szájához emelte a mobilt, de egyetlen szótsem bírt kinyögni.Segélykérő hívása kárba veszett.Halálos bizonyossággal tudta ezt, így az egyetlen logikus dolgottette, amit csak tehetett. A készüléket remegő ujjakkal a szadista motorosbanda felé fordította, és megnyomta a fényképező funkciógombját.A vaku villanása bevilágította a sikátort.Most már mindannyian felé fordultak, kezükkel beárnyékoltáknapszemüveg mögé rejtett szemüket.Ó, te jó ég! Talán még mindig van esélye elmenekülni ebből a po-

koli éjszakából. Gabrielle újra meg újra meg újra kattintott, miközbenmenekült a sikátorból az utca felé. Mormolást hallott, vicsorgóátkozódást, láb-dobogást, de nem mert visszanézni. Még akkor sem,mikor acél éles szisszenését hallotta a háta mögött, majd a válaszulfelhangzó, nem e világi, fájdalmas és dühös üvöltést. Gabrielle-t hajtottaaz adrenalin és a félelem, meg sem állt, amíg a CommercialStreeten meg nem látott egy várakozó taxit. Beugrott, bevágta az ajtót.Lihegett, magánkívül volt a rettegéstől.– Vigyen a legközelebbi rendőrségre!A sofőr átkarolta az anyósülés hátát, ahogy szemöldökráncolás kíséretébenodafordult hozzá. – Jól van, hölgyein?– Persze – válaszolta gépiesen. Aztán: – Nem. Be kell jelentenemegy...Jézusom. Mit is akar ő bejelenteni? Veszett motorosokkannibalisztikus őrjöngését? A másik lehetséges magyarázat semlenne hihetőbb egy hajszállal sem.Gabrielle tekintete találkozott az aggódó sofőrével.– Kérem, siessen. Szemtanúja voltam egy gyilkosságnak.

MÁSODIK FEJEZETVámpírok.Tele volt velük az éjszaka. Több mint egy tucatot számolt összebelőlük a klubban. Többségük a félmeztelen, hullámzó tömeget vizslatta,hogy kiválassza – és elcsábítsa – azokat a nőket, akikkel szomjukatolthatják az éjjel. Sajátos életközösség volt ez, amely jól szolgáltaa fajt már több mint kétezer éve. Békés együttélés, amely avámpírok azon képességén alapul, hogy képesek kitörölni a megcsapoltemberek memóriáját. Sok vér folyik napfelkelte előtt, reggelazonban a faj tagjai visszatérnek a városon belüli és kívüli menedékükbe,és az emberek, akiket használtak, az égvilágon semmire sememlékeznek.Nem így történt viszont a klub melletti sikátorban. A hat, vértőlmegrészegült ragadozó elvakult gyilkossága volt számukra az utolsó.Éhségükben meggondolatlanná váltak; nem vették észre, hogy figyeliőket. Sem a klubban nem látták, sem kinn, amikor az átalakítotttemplom egy második emeleti ablakpárkányáról követte nyomonőket.Teljesen hatalmába kerítette őket a vérszomj, a kóros szenvedély,mely egykor járványként söpört végig a fajon, vérszopóvá változta t-va oly sokat közülük. Mint ezek is, akik nyíltan és válogatás nélkültáplálkoztak az emberekből, akik között éltek.Lucan Thorne nem rajongott kifejezetten az emberi fajért, de mégannál is kevésbé szerette az előtte tornyosuló vérszopó vámpírokat.Egy-két elállatiasodott vámpír látványa az éjszakai őrjárat során egyBoston méretű városban megszokott volt. Egyszerre, egy csokorban

látni ennyit nyíltan táplálkozni azonban több volt, mint aggasztó. Avérszopók száma megint növekedett, egyre arcátlanabbá váltak.Valamit tenni kellett.Lucan és a faj még néhány más tagja minden éjjel vadászatra indult,céljuk azon beteg egyedek kiirtása volt, akik veszélyeztettékmindazt, amit a vámpírok oly nehéz munkával elértek. Ma éjjelLucan egyedül vadászott, nem érdekelte, hogy ellenségei létszámbanjóval felülmúlják. Kivárta a támadáshoz legmegfelelőbb időpontot:mikor a vérszopók halálos mohóságuktól hajtva már kielégítették azelméjüket betöltő szenvedélyt.Miután teleitták magukat vérrel, tovább marakodtak a fiú testén,vicsorogva és egymásba marva, mint a vadkutyák. Lucan gyors megtorlásrakészült – végre is hajtotta volna, ha a sötét sikátorban hirtelenfel nem tűnik egy vörös hajú nő. Sikerült egy pillanat alatt megváltoztatniaa forgatókönyvet: azzal, hogy követte a vér-szopókat,önkéntelenül is elterelte figyelmüket áldozatukról.Amint a mobiltelefon vakuja felvillant a sötétben, Lucan villámgyorsanleereszkedett az árnyékos ablakpárkányról, hang nélkül érkezvea járdára. A vérszopókhoz hasonlóan őt is elvakította a hirtelenvillanás. A nő folyamatosan készítette a felvételeket a mészárláshelyszínéről menekültében, valószínűleg ez a néhány pánikszerűgombnyomás mentette meg a barbárok haragjától.Amíg azonban a többi vámpír érzékelését eltompította és lelassítottaa vérszomj, Lucané könyörtelenül kristálytiszta maradt. Viharkabátjaalól előhúzta fegyvereit – kétélű tőröket titániumszélű acélból–, és előrelendült, hogy lefejezze a hozzá legközelebb eső vérszopót.Néhány pillanat múlva másik kettő is ugyanígy járt, a holttestekpedig vergődtek, miközben gőzölgő, savas masszából hamuvá porladtak.Állati üvöltés töltötte be a sikátort, ahogy Lucan még egyetmegszabadított a fejétől, aztán megpördült, és keresztüldöfött egymásikat. A vérszopó véres fogait rávicsorítva sziszegett, agyarairólvér csöpögött. Halványsárga szeme gyűlölettel tapadt Lucanra, hatalmasírisze sóvárogva kitágult, pupillája függőleges csíkká keske-

nyült. A lény teste görcsbe rándult, hosszú karjait Lucan felé nyújtotta,szája borzalmas, idegen vigyorba merevült, amikor a speciális kovácsoltacélmegmérgezte vérszopó vérét, aztán füstölgő mocsok maradtutána csupán az utca kövén.Már csak egy volt életben. Lucan szembefordult a hatalmas férfival,mindkét tőre készen állt az összecsapásra.A vámpír azonban eltűnt – elmenekült az éjszakában, mielőtt végezhetettvolna vele. Átkozott.Tőrei elől eddig még egyetlen rohadék sem menekülhetett. Mostsem szabad hagynia. Felmerült benne, hogy levadássza a szökevényt,de akkor fedezetlenül maradna a helyszín. Ez jelentette a nagyobbkockázatot, mert az emberek esetleg rájönnének, micsoda veszély leselkedikrájuk közvetlen közelből. A kezdetektől fogva a vérszopókbrutalitása miatt üldözték Lucan fajtáját az emberek, és nem biztos,hogy túlélnék az újkori megtorlásokat, hiszen a modern technológiaaz ember oldalán áll.Amíg a vérszopókat meg nem szabályozzák – még jobb lenne, hateljesen kiirtanák őket –, az emberek nem szerezhetnek tudomást akörülöttük élő vámpírokról.Miközben Lucan nekiállt eltüntetni minden gyilkosságra utalónyomot, gondolatai visszatértek a napsütés hajú, alabástromszépségűnőre.Hogyan volt képes a vérszopók nyomára akadni a sötét sikátorban?Bár az emberi mendemondák szerint a vámpírok szempillantásalatt képesek eltűnni, az igazság ennél egy hajszállal kevésbé valószínűtlen.Hihetetlen sebességük révén egyszerűen képesek az emberiszem számára követhetetlenül gyorsan mozogni, ezt tetézi még fejletthipnotikus erejüket a náluk alacsonyabb rendű elmék felett. Érdekesmódon erre a nőre egyik sem volt hatással.Lucannak eszébe jutott, hogy látta őt korábban a klubban. Zsákmányárólelvonta a figyelmét egy kifejező szempár, amely hasonlólelkiállapotot tükrözött, mint az övé. A lány is észrevette őt, a barátaimellett ülve bámult vissza rá. Az őket elválasztó tömegen keresztül

és a klub áporodott levegőjének ellenére is megérezte a lány parfüménekillatát – valami egzotikus volt, valami ritka.Most is megérezte a finom, lágy illatot az éjszakában, delejezőnhatott érzékeire, valami ősi, primitív ösztön mozdult meg benne. Ínyemegfájdult agyarai hirtelen megnyúlásától, amely a vágy fizikai reakciójavolt – érzéki és egyéb vágyaké –, és amelyet képtelen volt leküzdeni.Érezte az illatát, vágyott rá, nem sokkal másképp, mint vérszopótestvérei.Lucan hátrahajtotta a fejét, mélyen tüdejébe szívta a nő eszenciáját,érzékeny szaglásával beazonosítva őt a város másik végén. A nővolt a vérszopók támadásának egyetlen tanúja, igazán nem lennebölcs dolog meghagyni a történtekkel kapcsolatos emlékeit. Megtaláljaőt, és kerüljön bármibe is, a faj érdekeit fogja szem előtt tartani.Agya hátulsó szegletében egy ősi ösztön azt súgta, akárki is alány, már őhozzá tartozik.– Higgye el, láttam az egészet! Hatan voltak, foggal-körömmel marcangoltáka pasast – mint az állatok! Végeztek vele!– Maxwell kisasszony, ezt már megbeszéltük párszor az éjszakafolyamán. Mindannyian fáradtak vagyunk, és messze még a reggel.Gabrielle már több mint három órája a rendőrségen ült, próbált leírástadni a La Notte klubtól nem messze történt szörnyűségről,amelynek szemtanúja volt. A két rendőr, aki kihallgatta, először hitetlenkedett,mostanra pedig türelmetlenné, majdhogynem ellenségessévált. Érkezése után nem sokkal kiküldtek egy járőrkocsit a szórakozóhelyhez,felmérni, mi történt, és összeszedni a holttestet, amelyetGabrielle bejelentett. Nem találtak semmit. Nem volt nyomasemmiféle bandacsatának, sem annak, hogy valakivel ocsmányul elbántakvolna. Úgy tűnt, meg sem történt az egész – vagy pedig csodávalhatáros módon valakinek sikerült minden nyomot eltüntetni.– Ha egy pillanatra rám figyelnének... ha vetnének egy pillantást afotókra, amiket készítettem...– Már láttuk őket, Maxwell kisasszony. Sokszor. Ide hallgasson,semmi nem stimmel abból, amit eddig elmondott – sem a vallomása,

sem a mobillal készített szemcsés, homályos képek.– Elnézést, hogy a minőség nem megfelelő – válaszolt csípősenGabrielle. – Legközelebb, mikor szemtanúja leszek egy csapat pszichopataáltal elkövetett brutális gyilkosságnak, mindenképp magammalviszem a Leicámat és a tartalék lencséket.– Talán szeretné újragondolni a vallomását – javasolta az idősebb,bostoni kiejtésében árnyalatnyi ír akcentussal, délen töltött ifjúságánakmaradványaként. Pufók kezével végigsimított gyérülő szemöldökén,majd visszacsúsztatta a lány mobiltelefonját az asztalon. –Tudatában van annak, hogy a hamis tanúzást a törvény bünteti,Maxwell kisasszony?– A vallomásom nem hamis! – erősködött Gabrielle csalódottan ésdühösen, amiért úgy kezelték, mint egy bűnözőt. – Fenntartok mindent,amit itt mondtam. Miért hazudnék?– Azt csak ön tudhatja, Maxwell kisasszony.– Hihetetlen. Rögzítették a segélyhívásomat.– Igen – erősítette meg a rendőrtiszt. – így van, felhívta a diszpécserünket.Sajnálatos módon azonban semmi nem hallatszik a vonalban.Nem szólt bele, nem is válaszolt a diszpécser kérdéseire.– Ja, hát elég nehéz is megtalálni a kellő szavakat, miközben végignéziaz ember, hogy valakinek széttépik a torkát.A férfi újabb kétkedő pillantást vetett rá. – Ez a klub a La Notte.Elég vad hely, ahogy hallom. Népszerű a gótok, raverek körében...– Mire akar kilyukadni?A zsaru vállat vont. – Sok kölyöknek vannak igen furcsa dolgaimanapság. Talán amit ma látott, az is csak valami balhé volt, amikissé elfajult.Gabrielle eleresztett egy káromkodást, a telefonjáért nyúlt. – Ezmagának úgy néz ki, mint egy elszabadult piti balhé?Rákeresett a képekre, és újra végignézte őket. Bár elmosódottak éshomályosak voltak a vakutól, azért még tisztán látta a banda tagjait,ahogy körülállják a földön fekvő alakot. Az egyik fotón a vaku villanófényét visszaverő szempárok néztek a lencsébe, az elnagyolt arcvonásokateltorzította a düh.

Miért nem látták ezt a rendőrök is?– Maxwell kisasszony – vetette közbe a fiatalabb. Megkerülte azasztalt, felült a szélére a lány előtt. Ő volt a csendesebb, figyelmesenhallgatott, míg társa egyfolytában hitetlenkedett és gyanakodott. –Nyilvánvaló, hogy ön úgy gondolja, valami rettenetesnek volt tanújaaz éjjel a klubnál. Carrigan felügyelő és én segíteni szeretnénk, deahhoz, hogy ezt megtehessük, fontos, hogy közös nevezőre jussunk.– Rendben – bólintott Gabrielle.– Megkaptuk a vallomását, láttuk a fotókat. Ön józan ember benyomásátkelti. Mielőtt továbblépnénk, meg kell kérdeznem, hajlandó-edrogtesztnek alávetni magát.– Drogtesztnek – a lány felugrott székéből, végképp elvesztve önuralmát.– Ez nevetséges! Nem valamiféle szakadt kis drogos suttyóvagyok, és tiltakozom, hogy ekként bánjanak velem! Gyilkosságotpróbálok bejelenteni!– Gab? Gabby!Valahonnan a háta mögül meghallotta Jamie hangját. Nem sokkalazután hívta a fiút, hogy beért a rendőrőrsre, mert szüksége volt azismerős arcokra, miután végignézte azt a rettenetet.– Gabrielle! – Jamie odasietett hozzá, forrón átölelte. – Ne haragudj,nem tudtam hamarabb ideérni, de már otthon voltam, mikormegkaptam az üzeneted. Úristen, édesem, jól vagy?Gabrielle bólintott. – Azt hiszem. Kösz, hogy eljöttél!– Maxwell kisasszony, kérje meg a barátját, hogy kísérje haza –szólt a fiatal rendőr. – Ezt folytathatjuk később is. Talán tisztábbantud majd gondolkodni, ha kialudta magát.A két rendőr felállt, intettek a lánynak, hogy álljon fel ő is. Nemvitatkozott. Fáradt volt, halálosan kimerült, és nem remélte, hogymeggyőzheti a zsarukat arról, amit látott, még ha az egész éjszakát arendőrségen tölti is. Fásultan engedte, hogy Jamie és a két rendőr k i-vezesse a rendőrség épületéből. Félúton járt a parkolóhoz vezető lépcsőn,amikor a fiatalabb rendőr utána szólt:– Maxwell kisasszony!A lány megállt, visszanézett a férfira, aki az épület előtti lámpa

alatt állt.– Ha ez megnyugtatja, kiküldök valakit magához, hogy megbizonyosodjon,minden rendben, és talán beszélhetne is vele, ha átgo n-dolta a vallomását.Gabrielle-nek nem tetszett ez az atyáskodó hangnem, de már arrasem volt ereje, hogy felháborodjon. Azok után, amit ma látott,örömmel fogadja a rendőri látogatás nyújtotta biztonságot, még halekezelő is az ajánlat. Bólintott, és követte Jamie-t az autóhoz.A rendőrőrs egyik csendes sarokasztalánál egy irodista elindította anyomtatót. A mögötte álló készülék dolgozni kezdett, egyoldalas jelentéscsúszott ki belőle. A férfi kiitta az utolsó korty hideg kávétRed Sox feliratú bögréjéből, felállt rozoga, ütött-kopott székéből, ésfeltűnés nélkül kivette a lapot a nyomtatóból.Az őrs csendes volt, elhagyatott, megkezdődött az éjszakai műszak.Még ha sokan is lettek volna benn, akkor sem tűnt volna felsenkinek a visszafogott, félszeg, magának való gyakornok.Ez volt a szép a munkájában.Ezért lett ő a kiválasztott.Nem ő volt az egyetlen toborzott rendőr. Tudta, hogy vannak rajtakívül mások is, kilétük azonban ismeretlen maradt. Így biztonságosabb.Tisztább. Ő személy szerint nem is emlékezett már, mikor láttaelőször a gazdáját. Csak annyit tudott, attól a naptól kezdve azért él,hogy őt szolgálja.Kezében a jelentéssel végigcsoszogott a folyosón, olyan helyet keresve,ahol egyedül lehet. A társalgót, amely soha, egyetlen napszakbansem volt üres, már birtokba vette két titkárnő és Carrigan, a kövér,nagypofájú zsaru, aki a hét végén vonul nyugdíjba. Nagybanhencegett, micsoda fantasztikus üzletet kötött valami francos floridaikéglire, a nők meg tudomást sem vettek róla, ócska, sárga cukormázzalbevont tortát eszegettek, diétás kólával leöblítve.Az irattáros beletúrt seszínű hajába, elsétált az ajtó előtt, a folyosóvégén lévő mosdók irányába. Megállt a férfimosdó előtt, keze a kopottfémkilincsen pihent, miközben lazán körbenézett. Senki nem lát-

ta, így gyorsan a következő ajtóhoz lépett, ahol a rendőrőrs takarítószereittárolták. Zárva kellett volna tartani, de ez ritkán fordult elő.Nem nagyon volt mit ellopni, hacsak nem táplált az ember különösvonzalmat az ipari méretű vécépapír, ammóniás tisztítószerek és barnapapírtörülköző iránt.Elfordította a gombot, és meglökte a régi acélajtót. Miután belépett,magára zárta az ajtót, majd zubbonya zsebéből elővette a mobilját.Megnyomta a gyorshívót. Az egyetlen számot hívta, amely belevolt programozva lenyomozhatatlan, egyszer használatos telefonjába.A készülék kétszer kicsörgött, majd meghallotta a baljós csöndet,amely gazdája senkivel össze nem téveszthető jelenlétére utalt.– Uram – lehelte, hangja áhítatos suttogás volt híreim vannak.Gyorsan és halkan beszélt, elfecsegte a Maxwell nő rendőrőrsöntett látogatásának összes részletét, beleértve a banda belvárosi gyilkosságátillető vallomását. Hallotta a kagylóban a vonal másik végérőlérkező morgást és a lélegzés lágy sziszegését, ahogy gazdájacsendben hallgatta az információkat. Érezte dühét a lassú, néma légvételekben,ereiben megfagyott a vér.– Lefuttattam önnek a személyes adatait, uram. Mindent – buzgólkodott,majd felhasználva a mobil gyenge fényét, beolvastaGabrielle címét, titkosított telefonszámát és egyéb adatait. Az alázatosvérrabszolga így szolgálta buzgón rettegett és hatalmas gazdáját.

HARMADIK FEJEZETKét egész nap telt el.Gabrielle próbálta teljesen kitörölni emlékezetéből a La Nottemelletti sikátorban látott szörnyűségeket. Egyébként is, mit számított?Senki nem hitt neki. Sem a rendőrség, akik ígéretük ellenéremég mindig nem küldtek ki hozzá senkit, sem a barátai.Jamie és Megan, akik látták, ahogy a bőrruhás gyilkosok a kölykötzaklatják, annyit mondtak, látták őket, mikor később elhagyták aklubot, nem volt semmilyen csetepaté. Kendrát sokkal inkább lekötötteBrent – akit a tánctéren szedett fel –, így nem vett észre semmitabból, ami a klubban történt. Szombat éjjel az őrsön a rendőrök aztmondták neki, a La Notte-hoz kiküldött járőr mindenkitől pontosanugyanezt hallotta. Történt valami dulakodás a bárnál, de senki nemjelentett erőszakos cselekményt a klubból vagy kintről.Senki nem látta az általa jelentett támadást. Senkit nem vettek felkórházba vagy hullaházba. Még kárbejelentés sem érkezett a járdaszegélynélparkoló taxisofőrtől.Semmi.Hogy lehet ez? Káprázott a szeme?Úgy tűnt, csak Gabrielle tartotta valóban nyitva a szemét azon azéjszakán. Vagy csak ő volt a tanúja valami megmagyarázhatatlannak,vagy kezd megőrülni.Talán kicsit mindkettő.Nem tudta elviselni a gondolatot, ezért menekülést keresett azegyetlen dologban, amiben még örömét lelte. A háza pincéjében sajátízlése szerint kialakított, szigetelt ajtajú sötétszobában Gabrielle be-

lemerítette a fotópapírt egy előhívó folyadékkal teli tálba. A folyadékbana halvány semmiből lassan körvonalazódni kezdett a kép.Nézte, ahogy életre kel a város közelében felfedezett régi, gótikusstílusú, elhagyatott elmegyógyintézet romos téglafalán felfutó erősborostyánindák ironikus szépsége. Jobban sikerült, mint hitte; művészifantáziája eljátszott a gondolattal, hogy egész sorozatot készít akísérteties, elhagyatott helyről. Félretette a fényképet, másikat hívottelő. Ez egy fenyőcsemetét ábrázolt, mely egy rég elfeledett fatelepjárdájának repedésében hajtott ki.A képek megmosolyogtatták, miközben kiemelte a folyadékból, ésfelcsipeszelte őket a szárítókötélre. Majdnem tucatnyi hasonló feküdtfenti íróasztalán is, görbe tükröt tartva a természet makacsságának ésa bolond emberi kapzsiságnak, arroganciának.Gabrielle mindig is kívülállónak érezte magát, csendes megfigyelőnek,gyermekkorától fogva. Annak tudta be, hogy nem voltak szülei– egyáltalán nem volt családja, kivéve a párt, akik boldogtalan tizenkétévesként örökbe fogadták, miután egyik nevelőszülőtől sodródotta másikig. A felső középosztálybeli Maxwelléknek nem voltsaját gyermekük, nagylelkűen megsajnálták, de tőlük sem kapta mega szeretetet, amire vágyott. Haladéktalanul bentlakásos iskolába íratták,különféle nyári táborokba küldték, végül pedig egy másik állambanműködő egyetemre. Szülei, ha annak lehet őket nevezni, egyszerrehaltak meg egy autóbalesetben, míg ő az egyetemen tanult.Gabrielle nem vett részt a temetésükön, de első komoly képét két,juharfa árnyékolta sírkőről készítette a városi Mount Auburn temetőben.Azóta fotózott.Soha nem kesergett a múlton, most is gyorsan lekapcsolta a sötétkamravilágítását, és elindult fölfelé, azon törve a fejét, mit egyenvacsorára. Két percet sem töltött a konyhában, amikor megszólalt azajtócsengő.Jamie nagyon kedvesen nála aludt az elmúlt két éjszaka, hogymegbizonyosodjon róla, Gabrielle jól van. Aggódott a lányért, pontúgy, mint egy báty, akije sosem volt. Mikor reggel elment, felajánlotta,hogy estére visszajön, de Gabrielle ragaszkodott ahhoz, hogy ma-

gában is jól meglesz. Egyedüllétre vágyott, így amikor a csengőmegszólalt, enyhe bosszúságot érzett, amiért ma sem hagyják békén.– Mindjárt jövök – kiáltotta a lakás előszobájából.Megszokásból kinézett a kukucskálón, de Jamie szőke hajzuhatagahelyett egy ismeretlen férfi sötét haját és megnyerő arcát látta.Régmúltat idéző gázlámpa állt a bejárati lépcső közvetlen szomszédságában.Lágy, sárga fénye úgy ölelte körbe a férfit, mintha az éjszakaköré borulna aranyszín palást. Halványszürke szeme baljós volt,mégis ellenállhatatlan, ahogy a bejárati ajtó vékony üvegét bámulta,mintha látná őt a másik oldalon.A lány kinyitotta az ajtót, ám jobbnak látta fent hagyni a biztonságiláncot. A férfi előrelépett, az őket elválasztó rövid láncra pilla n-tott. Mikor szemük újra találkozott, halványan elmosolyodott, minthaszórakoztatónak találná, hogy a lány azt hiszi, ilyen könnyen megállíthatnáőt, ha tényleg be akarna jutni.– Maxwell kisasszony? – hangja puha, sötét bársonyként hatottGabrielle érzékeire.– Igen?– Lucan Thorne vagyok – oly lágyan, kimérten beszélt, hogyGabrielle hirtelen megnyugodott. Amikor nem válaszolt, a férfi folytatta.– Úgy tudom, néhány nappal ezelőtt nehézsége akadt a rendőrőrsön.Csak tudni akartam, jól van-e.A lány bólintott.Úgy néz ki, a rendőrök végül mégsem tettek le róla teljesen. Mivelsemmit nem hallott felőlük az utóbbi pár napban, már nem is várta ajelentkezésüket, annak ellenére, hogy ígéretet tettek, benéznek hozzá.Nem mintha biztos lehetne benne, hogy ez a fickó a lenyalt feketehajával, finom, határozott arcával tényleg zsaru-e.Bár elég mogorvának látszott, eltekintve sötét, veszélyesen vonzókinézetétől, nem tűnt úgy, mintha bántani akarná. Mégis, azok után,amiken átment, Gabrielle úgy gondolta, nem lehet elég óvatos.– Tudja igazolni magát?– Természetesen.Megfontolt, szinte érzéki mozdulatokkal vékony bőrtárcát vett elő,

felmutatta az ajtónyílásban. Csaknem teljesen sötét volt odakinn,ezért eltartott egy ideig, hogy szemügyre vegye a csillogó rendőr jelvénytés a mellette levő, névvel ellátott fényképes igazolványt.– Rendben. Jöjjön be, nyomozó.Kiakasztotta a biztonsági láncot, kinyitotta az ajtót, és beengedte aférfit, miközben az ajtónyílásban megjelenő széles vállát nézte. Jelenlétévelgyakorlatilag betöltötte az előszobát. Hatalmas férfi volt,magas és nagydarab, fekete felöltőjében. Sötét ruhája, haja elnyelte aplafonról függő lámpa lágy fényét. Magabiztos, majdnem uralkodóimegjelenése volt, arckifejezése halálosan komoly, mintha sokkal inkábbalkalmas lenne egy légiónyi felfegyverzett lovag irányítására,mintsem holmi képzelgő nőszemélyekhez küldözgessék lelket ápolniBeacon Hillbe.– Nem gondoltam, hogy mégis jön valaki. A hétvégi fogadtatásomután az őrsön azt hittem, Boston védelmezői leírtak, mint dilinyóst.A férfi nem tagadott, nem is helyeselt, csak némán bemasírozott anappaliba, és körbenézett. Pillantása megállapodott az íróasztalon,melyen legutóbbi képeiből feküdt néhány vázlat. Gabrielle követte aférfit a szobán keresztül, kíváncsi volt, milyen hatást váltanak ki belőlea képek. A férfi felhúzta sötét szemöldökét, miközben aprólékosanátvizsgálta a fotókat.– A magáé? – fordult hozzá, halványszürke szemét a lányéba fúrva.– Igen – válaszolta Gabrielle. – Egy gyűjtemény részei, címe: Azújjászületett város.– Érdekes.Újra végignézte a képeket, közben Gabrielle a homlokát ráncolta aférfi alaposan megfontolt, ám közömbös válaszán. – Mostanábanezekkel múlatom az időt, kiállítani még nem fogom őket.A férfi felmordult, de továbbra is csendben lapozgatta a fényképeket.Gabrielle közelebb lépett, hogy jobban lássa a reakcióit vagy azokhiányát. – Rengeteg megrendelést kapok a városban. Lehet, hogy akormányzó vineyardi házát is fotózom még ebben a hónapban.

Hallgass már – figyelmeztette magát. Vajon miért akarja lenyűgözniezt a pasit?Thorne nyomozó nem ájult el ettől. Szó nélkül kinyújtotta kezét,és foglalkozásához képest túlságosan elegáns ujjaival finoman kicseréltkét képet az asztalon. Gabrielle, teljesen érthetetlen módon, azonvette észre magát, hogy arról ábrándozik, hogy ezek a hosszú, fürgeujjak megérintik a meztelen bőrét, beletúrnak a hajába, fejét gyengédena férfi erős vállára húzzák, és ő elmerül a hűvös szürke tekintetben.– Tehát – zökkent vissza a valóságba –, lefogadom, szívesen vetneegy pillantást azokra a fotókra, amiket a klub mellett készítettemszombat éjjel.Válaszra sem várva a konyhába ment, és felemelte a telefont apultról. Felnyitotta, előkereste az egyik képet, majd Thorne nyomozóelé tartotta a készüléket.– Ez az első kép. Remegett a kezem, kicsit homályosra sikerült.Ráadásul a vaku miatt sok részlet lemaradt. De ha jobban megnézi,hat sötét alakot lát a földön. Azok ők: a gyilkosok. Az a kupac pedig,amit marcangolnak, az áldozat. Beleharaptak... mint az állatok.Thorne mereven nézte a képet. Arca nem árult el semmit.Gabrielle a következő képre kattintott.– A vakutól megijedtek. Nem is tudom, talán elvakította őket.Amikor a következőket készítettem, némelyik megállt és rám nézett.Nem igazán tudom kivenni az arcvonásaikat, de ez az egyikük arca.Azok a fura fénycsíkok a visszatükröződő szemei. – Megborzongott,ahogy visszaemlékezett a gonosz, nem emberi szemekre. – Pontosanrám nézett.A nyomozó továbbra is hallgatott. Elvette a lánytól a mobilt, ésvégignézte a maradék fotókat.– Maga mit gondol? – kérdezte Gabrielle, megerősítésre várva. –Maga is látja, ugye?– Látok... valamit, igen.– Hála istennek. A haverjai az őrsön megpróbálták elhitetni velem,hogy megőrültem, mintha valami drogos idióta lennék, aki azt

sem tudja, mit beszél. Még a barátaim sem hittek nekem, amikor elmeséltem,mit láttam akkor éjjel.– A barátai – szólalt meg a férfi, gondosan megválogatva a szavait–, úgy érti, valaki más, azon a férfin, a szeretőjén kívül, akivel arendőrségen volt?– A szeretőm? – nevette el magát Gabrielle. – Jamie nem a szeretőm.Thorne felnézett a képekből, tekintete találkozott a lányéval. – Azutolsó két éjszakát a maga lakásán töltötték kettesben.Honnan tudta? Gabrielle felháborodott arra a lehetőségre, hogybárki is kémkedhet utána, még ha a rendőrség is az, mert talán sokkalinkább gyanakvásból teszik, mint az ő védelme érdekében. Ahogyazonban ott állt Lucan Thorne nyomozó mellett a nappaliban, dühejórészt elszállt, helyét pedig átvette a belenyugvás. Bágyadt, erőtlenegyüttműködés. Különös, gondolta, mégis megnyugtatta az érzés.– Jamie velem maradt pár éjszakára, mert aggódott értem a történtekután. Csak barátok vagyunk, nem több.Jó.Thorne szája nem mozgott, Gabrielle mégis biztos volt benne,hogy hallotta a választ. A férfi ki nem mondott szavai, öröme, hogy alánynak nincs szeretője, valahonnan mélyről visszhangoztakGabrielle-ben. Talán csak szeretné, hogy így legyen. Nagyon régótaélt már egyedül, így Lucan Thorne puszta jelenléte is különös dolgokatművelt az eszével. A testével pedig méginkább.Amikor a férfi ránézett, gyomra összeszorult, és kellemes melegségáradt szét benne. Pillantása égetett, forró volt és bensőséges.Agyában egy kép jelent meg: mezítelenül ölelkeznek a hold fényétőlezüstös hálószobában. Hirtelen forróság öntötte el. Érezte a férfi keményizmait ujjai alatt, feszes testét, ahogy fölötte mozog... vastagférfiasságát, amint betölti őt, lüktet, majd mélyen benne kilövell.Ó, igen, gondolta, és álltó helyében megvonaglott. Jamie-nek igazavolt. Túl sokáig tartóztatta meg önmagát.Thorne lassan pislogott, sűrű fekete szempillája beárnyékolta sötétencsillogó, ezüstös szemét. Mintha hűvös szellő érintené meztelen,

felhevült bőrét, Gabrielle merev végtagjai úgy ernyedtek el. Szívehevesen kalapált; a szoba szokatlanul melegnek tetszett.A férfi elfordította róla a tekintetét, a lány szeme pedig megakadtnyakszirtjén, ahol a haj találkozott rendelésre készített inge gallérjával.Tetoválás díszítette a nyakát – legalábbis annak nézett ki. Bonyolultantekergő, bőrénél néhány árnyalattal sötétebb, mértani alakzatokörvénylettek végig a nyakán, a mintázat egészen előrenyúlt, sűrű,sötét haja pedig elfedte a koponyájánál. Arra gondolt, vajon milyenlehet a többi része, és van-e valami különleges jelentése a gyönyörűmintának. Szinte legyőzhetetlen vágyat érzett, hogy ujjávalkövesse a vonalakat. Vagy a nyelvével.– Mondja el, mit mesélt a barátainak a klubnál történt támadásról.A lány torka kiszáradt, nagyot nyelt, és megrázta a fejét, hogy képeslegyen megszólalni. – Igen, szóval...Istenem, mi történik vele? Próbált nem tudomást venni felgyorsultpulzusáról, és az éjszaka eseményeire összpontosítani. Elmesélte anyomozónak a történteket, ugyanúgy, ahogy korábban a rendőrségenés a barátainak tette. Minden szörnyűséges részletre kitért, a férfi pedignem szólt közbe, hagyta, hogy a lány zavartalanul beszéljen. Hűvös,figyelő pillantása alatt Gabrielle teljes pontossággal visszaemlékezetta vérengzésre, mintha memóriájának lencséje kiélesedett volna,a részletek nagyító alá kerültek.Amikor befejezte, Thorne még egyszer végignézte a mobilban tároltképeket. Arca komolyról halálosan komorra változott.– Maxwell kisasszony, mit gondol, mit ábrázolnak ezek a képek?A lány felpillantott, szemük találkozott, a férfi bölcs, átható tekintetea veséjéig hatolt. Abban a pillanatban egyetlen szó villantGabrielle eszébe – hihetetlen, nevetséges, hátborzongatóan tisztagondolat.Vámpírokat.– Nem tudom – válaszolta sután, elhessegetve fejében az erősödősuttogást. – Úgy értem, nem tudom, mit gondolhatnék.Ha a nyomozó eddig nem tartotta bolondnak, ezután biztos annaktartaná, ha kimondaná a szót, amely egyre erősebben csimpaszkodott

tudatába, megfagyasztva a vért az ereiben. Ez volt az egyetlen értelmesmagyarázat a rémítő öldöklésre, amit látott.Vámpírok?Jézus isten. Tényleg megőrült.– Elviszem a készülékét, Maxwell kisasszony.– Gabrielle – ajánlotta a lány. Félszegen elmosolyodott. – Gondolja,hogy a törvényszéki szakértők, vagy hogy is hívják azokat, akikezzel foglalkoznak, tudnak majd élesíteni a képeken?A férfi enyhén biccentett, ami nem volt igazi bólintás, aztán eltettea mobiltelefont.– Holnap este visszahozom. Itthon lesz?– Persze. – Hogyan lehetséges, hogy egy egyszerű kérdést is úgytesz fel, hogy inkább parancsnak hangzik? – Értékelem, hogy eljött,Thorne nyomozó. Az utóbbi pár nap elég kemény volt.– Lucan – válaszolta a férfi, gyorsan rápillantva. – HívjonLucannak.Mintha melegség áradt volna felé a tekintetéből, valamiféle nyugodtmegértés. Mintha ez a férfi több rémséget látott volna már, mintamit ő felfoghatna. A lány nem tudta szavakba önteni a rá törő érzelmeket,de gyorsabban kezdett verni a szíve, és úgy érezte, kiszivattyúztáka szobából az összes levegőt. A férfi még mindig őt nézte,mint aki arra vár, hogy eleget tegyen a kérésnek, és mondja ki a nevét.– Rendben... Lucan.– Gabrielle – amikor a férfi kiejtette a nevét, a lány megreszketett.Hirtelen megragadta valami a férfi figyelmét a lány háta mögött.Gabrielle egyik legelismertebb fotóját nézte. Száját kissé összeszorította,érzékien lebiggyesztette. Talán szórakoztatónak találta a képet,talán meglepőnek. Gabrielle is odafordult, hogy lássa. Egy városiparkban készült, mely a vastag decemberi hótakaró alatt fagyott voltés elhagyatott.– Nem tetszik a munkám – találgatta a lány.A férfi enyhén megrázta a fejét. – Érdekesnek találom.A lány kíváncsi lett. – Mennyiben?

– A leghihetetlenebb helyekben is meglátja a szépséget – válaszoltaa férfi kicsit később. – A képei tele vannak szenvedéllyel...– De?Teljesen összezavarta a lányt: hirtelen kinyújtotta a kezét, és lágyanmegcirógatta az állát. – Egyiken sem szerepelnek emberek,Gabrielle.– Dehogyisnem...Tiltakozni kezdett, de mielőtt szavakba önthette volna ellenkezését,rájött, hogy a férfi igazat beszélt. Végigtekintett a lakásában felakasztottfotóin, visszaemlékezett a többi, múzeumokban és galériákbankiállított munkájára szerte a városban.A férfinak igaza volt. A képek, bármit is ábrázoltak, üres, elhagyatotthelyekről szóltak.Egyiken sem volt emberi arc, vagy legalább bármilyen más jele azéletnek.– Ó, istenem – suttogta a lány, megdöbbenve a felfedezéstől.Ez a férfi egy szempillantás alatt felfedezte a munkájában azt,amit soha senki más őelőtte. Még saját maga sem vette észre a nyilvánvalóigazságot a művészetében, de Lucan Thorne megmagyarázhatatlanmódon felnyitotta a szemét. Mintha a lelkébe látott volna.– Mennem kell – szólalt meg a férfi, máris az ajtó felé indulva.Gabrielle követte, és azt kívánta, bárcsak maradna még. Talán későbbvisszajön. Majdnem meg is kérte rá, de kényszerítette magát arra,hogy legalább az önuralom látszatát tartsa meg. Thorne már féligátlépte a küszöböt, amikor hirtelen hátrafordult. A lányhoz hajolt, túlközel került hozzá a szűk folyosón. Hatalmas teste Gabrielle fölé tornyosult,de a lány egyáltalán nem bánta. Még csak levegőt sem vett.– Valami baj van?A férfi orrlyukai alig észrevehetően kitágultak. – Milyen parfümöthasznál?A kérdés megzavarta a lányt. Olyan váratlanul érte, olyan személyesvolt. Érezte, ahogy a forróság az arcába kúszik, bár nem értette,miért kellene magát zavarban éreznie. – Nem használok parfümöt.Nem tudok. Allergiás vagyok rá.

– Igazán?A férfi ajka széles mosolyra nyílt, mintha szája hirtelen túl kicsilenne a fogainak. A lány felé hajolt, lassan elfordította a fejét, míg lélegzetea lány nyakát súrolta. Gabrielle hallotta halk lélegzését –érezte, ahogy hűvös, majd egyre melegebb lélegzete simogatja a bőrét–, ahogy magába szívja illatát, majd ajkai közt kiengedi a levegőt.Forróság ömlött végig a torkán, megesküdött volna, hogy a férfi ajkátérezte a verőerén, amelynek lüktetése szabálytalanná vált sötét fejénekintim közelségétől. Mély torokhang ütötte meg a fülét, minthaátkot mormoltak volna.Thorne felegyenesedett, nem nézett a lány riadt szemébe. Nemmagyarázkodott, nem kért elnézést a különös viselkedéséért.– Jázminillata van – ez volt minden megjegyzése.Végül, anélkül hogy rápillantott volna, kilépett az ajtón az időközbenteljesen besötétedett utcára.Helytelen volt követnie a nőt.Lucan tisztában volt ezzel, már akkor is, amikor ott állt GabrielleMaxwell bejárati ajtaja előtt az este, és felmutatta neki a nyomozóigazolványátés -jelvényét. Egyik sem volt az övé. Nem is voltak valódiak,csak hipnotikus manipuláció volt az egész, amelynek segítségévelelhitette a lány emberi agyával, hogy az, akinek kiadja magát.A magafajta által használt egyszerű trükk csupán, ritkán alacsonyodottazonban odáig, hogy igénybe is vegye.Mégis itt állt most újra, nem sokkal éjfél után, saját vékonyka becsületkódexétis megszegve, miközben lenyomta a lány bejárati ajtajánakkilincsét, és lám, az ajtó nyitva volt. Tudta, hogy így lesz; ősugallta ezt a lánynak, mikor korábban nála járt. Megmutatta neki,mit akart vele tenni, a választ pedig kiolvasta a meglepett, ám készséges,lágy, barna szemekből.Megtehette volna. A lány örömmel kiszolgálta volna, ebben biztosvolt, és a gondolatra, milyen heves gyönyört élhettek volna át együtt,majdnem elfeledkezett kötelességéről. Lucan elsősorban azonban afajnak és a harcosoknak tartozott felelősséggel, velük együtt, közösenkellett megküzdenie a vérszopók jelentette, egyre növekvő prob-

lémával.Nem elég, hogy Gabrielle, miután végignézte a mészárlást, jelentetteaz esetet a rendőrségen, és beszámolt róla a barátainak, mielőttkitörölhették volna az emlékezetét, de még képeket is készített. Bárhomályosak voltak, majdnem használhatatlanok, mégis léteztek. Biztonságbakellett helyeznie őket, mielőtt a lány bárkinek is megmutathatnávalamelyiket. Ez legalább sikerült. Vagy a technikuslaborbakellene mennie Gideonhoz, hogy azonosítani tudják a vérszopót, akimegszökött a sikátorból, vagy kinn kéne járőröznie talpig fegyverbenDantéval, Rióval, Conlannel és a többiekkel, hogy minél több betegtestvérüket vonják ki a forgalomból. Meg is teszi, amint elintézte adolgát a tündéri Gabrielle Maxwellel.Lucan besurrant a Willow Streeten álló régi téglaépületbe, majdbecsukta maga mögött az ajtót. Gabrielle ellenállhatatlan illata körülölelte,úgy vezette a lányhoz, mint azon az éjszakán a klub előtt,majd később a belvárosi rendőrségnél. Csendben osont a lakásban, áta nappalin, fel a lépcsőn a galérián kialakított hálószobába. A tetőablakokonbeszűrődő sápadt holdfény megvilágította a boltíves menynyezetet,gyengéden körülölelve a lány csodás testét. Meztelenülaludt, mintha csak rá várna. Hosszú lábait körülfonta az összegyűrtlepedő, szétterülő haja aranyvörös hullámzással keretezte arcát a párnán.Édes illata bódítón lengte körbe a férfit, úgy, hogy szemfogai belesajdultak.Jázmin, mosolygott keserű beletörődéssel. Az egzotikus virág,amely csak az éj csábító szavára tárja fel illatos szirmait.Tárd fel magad nekem, Gabrielle.Mégsem fogja elcsábítani, döntötte el. Nem így. Ma éjjel csakmegkóstolja, hogy kielégítse kíváncsiságát. Miután végzett, a lánynem fog emlékezni sem arra, hogy találkoztak, sem a borzalmakra,amiknek tanúja volt a sikátorban azon az éjjelen.Saját szükséglete várhat.Lucan odasétált az ágyhoz, leült a lány mellé a matracra. Végigsimítottselyemfényű haján, ujjával végigcirógatta finom karját.

Gabrielle megmozdult, édesen felsóhajtott, felriadt a könnyedérintéstől.– Lucan – mormolta álmosan az ébrenlét határán, tudatalattija elárultaneki, hogy a férfi ott van vele.– Csak álmodsz – suttogta a férfi. Megdöbbent, amikor neve elhagytaa lány ajkát, mert nem használt semmiféle vámpírcselt, hogyez megtörténjen.Gabrielle-ből mélyről jövő sóhaj tört fel, és odabújt a férfihoz. –Tudtam, hogy visszajössz.– Tudtad?– Ühüm – a válasz inkább dorombolás volt, rekedt és erotikus.Szeme továbbra is csukva volt, még mindig álmodott. – Azt akartam,hogy visszajöjj.Lucan erre elmosolyodott, végigsimított a lány békés, sima homlokán.– Nem félsz tőlem, szépségem?A lány enyhén megrázta a fejét, a férfi tenyerét az arcához szorította.Ajkai picit szétnyíltak, apró fogai megcsillantak a fentről beszűrődőlágy fényben. Nyaka kecses volt, büszke, királyi alabástromoszlop, törékeny, finomcsontú vállai fölött. Milyen édes lenne, milyenlágy, ha nyelvével megízlelné.A mellei pedig... Lucan képtelen volt ellenállni a hamvas barackszínmellbimbóknak, melyek oly izgatóan dudorodtak a lány testétépp csak elfedő lepedő alatt. Lágyan ujjai közé fogta az egyiket, simogatnikezdte, és majdnem felhördült a vágytól, amikor a bimbó,mint egy kis gyöngyszem, merev lett az érintésétől.Ő is megmerevedett. Megnyalta az ajkát, rátört az éhség, birtokolniakarta a lányt.Gabrielle lassan fészkelődött az összegyűrt ágynemű alatt. Lucanlassan lehúzta róla a takarót, hogy teljesen meztelenné váljon. Tökéletesteste volt, épp ahogy gondolta. Kicsi, de erős, ruganyos, hajlékonyés szépséges. Elegáns, izmos combok; művészkeze vékony éskifejező, és most öntudatlanul mozgásba is lendült, ahogy Lucan végigsimította mellei között, egészen a lapos hasáig. Bőre itt bársonyosvolt és meleg, ellenállhatatlanul csábító.

Lucan föléhajolt, tenyerét a lány alá csúsztatta, majd felemelte amatracról. Megcsókolta a lány csípőjének édes hajlatát, aztán nyelveeljátszott köldöke apró völgyében. A lánynak elakadt a lélegzete, miközbena férfi elidőzött a kis bemélyedésben, vágyának illata fogvatartotta a férfi érzékeit.– Jázmin – suttogta rekedten a férfi, fogával is könnyedén megérintvea lány felhevült bőrét, ahogy csókjaival egyre lejjebb haladt.A lány kéjes nyögése, amikor szája a combjai közé ért, heves,mohó vágyat ébresztett a férfiban. Már kemény volt és merev; férfiasságahevesen lüktetett túl szorossá vált ruhája alatt. A lány nedvesés sima volt az ajkai alatt, nyílása forrón ölelte körül kutakodó nyelvét.Lucan úgy szívta őt magába, mintha édes nektár volna, míg alány teste megremegett a rátörő gyönyörtől. A férfi tovább nyalogatta,míg újból elélvezett, aztán még egyszer.Gabrielle erőtlenül, reszketve ernyedt a férfi karjába. Lucan is remegett,reszketett a keze, ahogy gyengéden visszafektette a lányt azágyba. Soha nem kívánt még nőt ennyire. Többet akart, eszmélt rá;megzavarodott az érzéstől, hogy védelmezni szeretné. Gabrielle mégmindig lihegett utolsó orgazmusa óta, összegömbölyödve feküdt, ártatlanul,mint egy cica.Lucan néma dühvel nézett le rá, elemi erővel tombolt benne avágy. Tompa fájdalom nyilallt az ínyébe, ahogy agyarai megnyúltak.Nyelve kiszáradt. Mardosta az éhség. Látása kiélesedett, a vér ésgyönyör utáni vágya körülfonta, halvány szemének pupillái elkeskenyedtek,akár a macskáé.Használd őt, sürgette nem emberi, földöntúli énje.Ő a tiéd. Vedd el, ami megillet.Csak egy korty – fogadkozott. Nem bántja a lányt, csak az örömétfokozza, ha belekóstol. Amikor eljön a reggel, úgysem fog emlékeznisemmire. Forrásként táplálja őt, életet ad neki, és bár kissé fáradtanés kielégülten ébred, áldott tudatlanságban marad a történtekkel kapcsolatban.Csak egy kis jótétemény, győzködte magát, még akkor is, amikorteste egyre sürgetőbben parancsolta, hogy táplálkozzon.

Lucan ráhajolt Gabrielle még mindig erőtlen testére, és gyengédenfélresöpörte a vörös hajzuhatagot, mely eltakarta a nyakát. Szíve vaduldübörgött, égető szomjának enyhítésére ösztönözte. Csak egykorty, nem több. Hogy jó legyen. Közelebb hajolt, kinyitotta a száját,érzékeit betöltötte a nő részegítő illata. Ajka rátapadt a lány melegbőrére, nyelvével érezte a finom pulzust. Agyarai súrolták a lány bársonyosansima torkát, amely úgy lüktetett, mint saját, követelőző férfiassága.Egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy éles foga felszakította volnaa lány finom bőrét, éles szeme felfedezett egy aprócska anyajegyetGabrielle füle mögött.Az alig észrevehető, félhold bölcsőjébe hulló pici könnycseppetformáló anyajegytől Lucan ijedten hátratántorodott. A nőnemű emberekkörében oly ritkán előforduló jel csak egyet jelenthetett...Kiválasztott.Átkokat szórva pattant fel az ágyról, mintha tűz égetné. Gabrielleiránti éhsége még mindig emésztette, közben azzal a gondolattal viaskodott,mit tett majdnem mindkettőjükkel.Gabrielle Maxwell kiválasztott volt, egyedülálló vérrel és DNSadottságokkal,amelyek a Lucan fajtájabeliek társává emelte őt. Ő ésa hozzá hasonló nők királynők voltak az emberek között. Lucan éstestvérei számára, amely csak hímnemű egyedekből állt, ez a nő alegnagyobb becsben tartott istennő: Életadó. Végzete szerint vérkötelékfűzi az új vámpírgenerációhoz, magjukat hordja.Iránta való esztelen mohóságában Lucan pedig csaknem magánakkövetelte.

NEGYEDIK FEJEZETGabrielle nem tudta volna egy kezén megszámolni, hány erotikusálma volt eddig életében, de soha, egyik sem volt annyira forró –nem is beszélve arról, milyen valóságos –, mint az a szexmaraton,melyet az elmúlt éjszaka volt szerencséje átélni a képzeletbeli LucanThorne jóvoltából. A férfi lehelete, mint az éjszakai szellő, suhant behálószobája ablakán. Haja obszidián-feketesége betöltötte a tetőtériablakokat, ezüst szeme, mint a hold gyenge ragyogása. Kezei az ágyneműselymes érintése, miközben a lány csuklóit és bokáit szo rosankörbefonták, míg teljesen ki nem tárulkozott.Ajka forró, ahogy a lány bőrének minden négyzetcentiméterét feltérképezte,láthatatlan hullámként nyaldosva testét. Jázminnak hívtaőt álmában, a szó lágy zümmögése ott vibrált nyirkos bőrén, miközbena férfi meleg lehelete a puha göndörséget csiklandozta lábai között.A lány vonaglott és nyöszörgött a férfi nyelvének érintésétől, alávetettemagát a kínzásnak, ami, azt remélte, sohasem ér véget. Devéget ért, túl hamar. Gabrielle felébredt ágyában, és egyedül volt asötétben. Lucan nevét zihálta; elgyötört, fáradt teste még többelakart.Még mindig gyötrődött, és ez jobban aggasztotta, mint az a tény,hogy a titokzatos Lucan Thorne felültette.Nem mintha az ajánlata, hogy később még beugrik, randikérésnekszámított volna, de a lány alig várta, hogy újra találkozzanak. Miótaa férfi egy pillantással megfejtette őt, többet akart tudni róla. Azo n-túl, hogy esetleg magyarázatot kaphat a klub mellett történtekre,

Gabrielle abban reménykedett, hogy tudnak kicsit másról is beszélgetni,esetleg egy jó bor vagy vacsora mellett. Az pedig ugye teljesenvéletlen, hogy kétszer is leborotválta a lábát, és szexi, fekete fehérneműtviselt hosszú ujjú selyemblúza és sötét farmerja alatt.Gabrielle jóval kilenc óra utánig várta a férfit, aztán feladta. FelhívtaJamie-t, hogy ráér-e együtt vacsorázni vele a belvárosban.A Ciao Bella étterem ablak melletti asztalánál Jamie, aki vele szembenült, letette pinot noirral teli poharát, és a lány szinte érintetlen,tenger gyümölcseivel rakott tányérjára nézett. – Tíz perce tologatod atányérodon ide-oda azt a szerencsétlen kagylót, édesem. Nem szereted?– Nem, igazán finom. Itt mindig isteni az étel.– Szóval akkor csak a társaság vacak?A lány felpillantott, megrázta a fejét.– Egyáltalán nem. Te vagy a legjobb barátom, tudod jól.– Ahham – válaszolta a fiú mosolyogva. – De össze nem lehet engemhasonlítani a nedves kis álmoddal.Gabrielle arca felforrósodott, amikor egy szomszédos asztalnálülő vendég feléjük pillantott.– Néha nagyon bunkó tudsz lenni, ugye tudod? – suttogta Jamienek– Nem kellett volna elmesélnem.– Ó, drágám, ne érezd magad kínosan. Ha annyi ötcentesem lenne,ahányszor verítékben úszva arra ébredtem, hogy valami jó pasi nevétüvöltöm...– Nem üvöltöttem a nevét. – Valóban nem tette, csak nyögdécselteés zihálta. Az ágyban, aztán a zuhany alatt. Egyszerűen képtelenvolt kiverni a fejéből Lucan Thorne-t. – Jamie, olyan volt, minthatényleg ott lett volna. Az ágyamban – olyan valóságos volt, hogymeg is tudtam érinteni.Jamie felsóhajtott. – Valaki itt igazán szerencsés. Ha legközelebbszembejön ez az álomi szerető, légy oly kedves, ha végeztél vele,küldd el hozzám.Gabrielle elmosolyodott, mert pontosan tudta, hogy barátja egyál-

talán nem nélkülözi manapság a romantikát. Az utóbbi négy évbenboldog, monogám párkapcsolatban élt Daviddel, egy antikvitás kereskedővel,aki épp üzleti úton járt valahol. – Akarod tudni, mi a legfurcsábbaz egészben, Jamie? Amikor reggel felkeltem, nem voltkulcsra zárva a bejárati ajtóm.– És?– Ismersz, mindig kulcsra zárom.Jamie összeráncolta szőkésbarna, elegáns szemöldökét. – Azt akarodmondani, hogy ez a pasas betört hozzád, míg aludtál?– Tudom, hogy hülyén hangzik. Egy rendőrnyomozó éjjel megjelenika házamban, hogy elcsábítson. Kezdek becsavarodni.Utolsó mondata egyszerű kijelentésnek hangzott, de nem ez voltaz első eset, hogy megkérdőjelezte saját épeszűségét. Nem is a második.Szórakozottan babrálta blúza ujját, Jamie pedig őt figyelte.Látszott rajta az aggodalom, és ettől Gabrielle még kényelmetlenebbülérezte magát, kétségbeesetten el akarta hessegetni annak lehetőségét,hogy mentálisan instabillá vált.– Nézd, szívem. Borzasztóan megviseltek az utóbbi napok. Biztosösszezavarodtál. Kiborultál. Lehet, hogy elfelejtetted bezárni az ajtót.– És mi van az álommal?– Az csak... egy álom. Zaklatott agyad így üzeni, hogy kikapcsolódásravan szükséged.Gabrielle gépiesen bólintott. – Igazad van. Biztos erről van szó.Bárcsak el tudná hitetni magával, hogy a válasz tényleg ilyen észszerű,mint ahogy barátja szájából hangzott. Lelke mélyén azonbanelvetette az ötletet, hogy figyelmetlenségében hagyta volna nyitva azajtót. Soha nem tenne ilyet, legyen bármennyire is kikészülve vagyösszezavarodva.– Hé – Jamie átnyúlt az asztal felett, hogy megfogja a kezét. –Rendbe jössz, Gab. Tudod, ugye, hogy engem bármikor hívhatsz?Melletted vagyok, mindig számíthatsz rám.– Köszi.Jamie elengedte a lány kezét, megragadta a villáját, és Gabriellevacsorájára bökött. – Eszel még abból, vagy ellophatom?

Gabrielle kicserélte félig tele tányérját a fiúéval.– Ne tartsd vissza magad.Míg Jamie nekiesett a kihűlt ételnek, Gabrielle kezébe támasztottaállát, és nagyot kortyolt borospoharából. Ivás közben keze a nyakántalálható, alig észrevehető foltokra tévedt, melyeket reggel látott megfürdés után. Nem a nyitott ajtó volt a legfurcsább felfedezése, a fülealatti kettős folt vitte a pálmát.Az apró karcolások még csak nem is sebezték meg a bőrét, de ottvoltak. Két pici bemélyedés, egyenlő nagyságúak, pontosan ott, ahollegerősebben tudta kitapintani a pulzusát. Először arra gondolt, talánalvás közben sebesítette meg magát, túlságosan elragadta az álma, éskörmét saját bőrébe vájta. De a karcolások, nem voltak hosszúkásak.Valami... másnak néztek ki.Mintha valaki vagy valami az ütőerébe akart volna harapni.Őrültség.Színtiszta őrület az egész. Valahogy meg kell szabadulnia azilyesféle gondolatoktól, mielőtt komoly kárt okoz magában. Összekell szednie magát, leállni az éjjeli látogatókról és horrorfilmbe illőszörnyekről való képzelgéssel, hiszen ezek nem léteztek a való életben.Ha nem elég óvatos, úgy végzi, mint a szülőanyja...– Jaj, istenem, azonnal pofozz meg, komplett idióta vagyok, egytökfilkó! – kiáltott fel Jamie hirtelen, szétzilálva a lány gondolatait. –Állandóan elfelejtem: tegnap hívtak a galériában a fotóid miatt. Valamibelvárosi nagymenő meg akarja nézni őket.– Komolyan? Ki az?A fiú megvonta a vállát. – Nem tudom, édesem. Nem beszéltemmagával a leendő vevővel, de az asszisztense beképzelt modorábólarra következtetek, hogy a fickót felveti a pénz. Holnap estére beszéltemmeg vele találkozót a Pénzügyi Negyed egyik épületében. Aluxus tetőlakosztályba, drágám.– Ó, atyám – sóhajtotta a lány hitetlenkedve.– Ahhaa. Nagyon kúl, anyám. Hamarosan már túl menő leszel ahhoz,hogy szóba állj a magamfajta piti házalókkal – viccelődött, csatlakozvaa lány izgatott vigyorához.

Gabrielle-nek nehezére esett nem kérdésekkel bombázni Jamie-t,különösen az utóbbi napok történései után. A lány máris széles körűmegbecsülésnek örvendett, szépen jutalmazták munkája elismeréseképp,de magánbemutatóra most fog sor kerülni először.– Melyik fotókat kérték, hogy vidd magaddal?Jamie felemelte a borospoharát, majd játékosan koccintott a lánynyal.– Mindegyiket, kislány. A gyűjtemény minden egyes darabját.A város zsúfolt színházi negyedében, egy régi téglaépület tetejéncsupán a holdfény volt a tanúja a fekete ruhás vámpír gúnymosolyának.A párkány szélén álló harcos elfordította a fejét, majd kinyújtottkezével meg-adta a titkos jelet.Négy vérszopó. Egy emberi zsákmány. Pontosan feléjük közelednek.Lucan bólintott Danténak, utána lelépett az ötödik emeleti tűzlétráról,ahol az utóbbi félórában strázsált. Egyetlen sima, macskaszerűncsendes mozdulattal ért földet. Kétélű harci tőrei hátán keresztbevetve, hüvelyükben vártak a küzdelemre, markolatuk démoni szárnycsontokkéntmeredeztek vállai felett. Lucan alig hullható szisszenéskíséretében húzta elő titánium szélű fegyvereit, miközben a szűkmellékutca árnyaiba oldalt, felkészülve az est történéseire.Este tizenegy körül járt az idő, jó pár órával azután, hogy be kellettvolna ugrania Gabrielle Maxwellhez, hogy visszaadja a mobiltelefonját,amint azt megígérte.A készülék még mindig Gideonnál volt a laborban, aki képeketelemezte, továbbá átfuttatta őket a faj nemzetközi azonosító adatbázisán.Ami Lucant illette, sem személyesen, sem máshogy nem voltszándékában visszaszolgáltatni a lány telefonját. A vérszopók támadásátmegörökítő képek nem kerülhettek emberi kézbe, és aGabrielle hálószobájában kishíján megtörtént fiaskó után minél távolabbtartja magát a nőtől, annál jobb.Átkozott kiválasztott.Tudhatta volna. Ha jobban belegondolt, már kezdettől voltak erre

utaló jelek. Például, hogy átlátott a vámpírok agykontroll függönyén,amely a klubra ereszkedett aznap este. Látta a vérszopókat – amintkielégítették vérszomjukat a sikátorban, majd a megörökített, homályosfotókon –, miközben senki más nem látta őket. Aztán otthon, alakásában, ellenállt Lucan azon kísérleteinek, hogy mentálisan befolyásolhassaa gondolatait, végül csakis saját tudatalatti vágyának engedelmeskedvehódolt be a férfi által felajánlott gyönyöröknek.Nem titok, hogy azok a nőnemű emberek, akikre kizárólagosanjellemző a kiválasztottak egyedi genetikai felépítése, kiemelkedőenintelligensek és tökéletesen egészségesek. Sokuk rendelkezett rejtélyes,megmagyarázhatatlan érzékelési vagy paranormális képességekkel,amelyek akkor teljesültek ki, mikor vérkötelékbe léptek hímneművámpírokkal.Gabrielle Maxwell esetében ez a képesség abban nyilvánult meg,hogy képes volt meglátni azt, amit más emberek nem, de hogy milyenmértékben, azt senki nem tudhatta. Lucan viszont ki akarta deríteni.Harcos ösztöne azt súgta, mielőbb járjon a dolog végére.Semmilyen formában nem óhajtott azonban közelebbi ismeretségbekerülni a nővel.De akkor miért nem tudja kiverni a fejéből a lány édes illatát, puhabőrét... perzselő érzékiségét? Gyűlölte, hogy ez a nő ilyen sebezhetővéteszi, és jelen hangulatán az sem segített, hogy teste fájónsürgette a táplálkozást.Egyetlen vigasza a vérszopók bakancsának ütemes kopogása volt,lépteik egyre közelebbről hangzottak, már a mellékutca másik végénéljártak.A néhány lépéssel előttük járó férfi ekkor kanyarodott be a sarkon.Fiatal volt, ereje teljében, fekete-fehér mintás nadrágot és foltos, fehérzubbonyt viselt, amely valamely étterem zsíros konyhájától és ahirtelen rátört, félelem által kiváltott izzadtságtól bűzlött. A szakácshátranézett a válla fölött, abba az irányba, amerről a négy vámpír követte.Fojtott, ideges káromkodás szisszent a sötétben. A férfi meginthátranézett, meggyorsította lépteit, ökölbe szorította maga mellett akezét, tágra nyíló szeme a lába előtti fénytelen járdára meredt.

– Nem kell így rohanni, kisfiú – gúnyolódott az egyik vérszopómély reszelőhangon.A másik élesen, csúfondárosan felrikoltott, miközben a maradékhárom elé vágott. – Ja, ne rohanj el! Úgysem jutsz messzire.A szűk utcát szegélyező házak visszhangozták a vérszopók röhögését.– Hogyaza... – suttogta maga elé a férfi. Nem fordult vissza, megszaporáztaa lépteit, nem sok kellett hozzá, hogy ész nélkül és teljesenértelmetlenül rohanni kezdjen.Ahogy a rettegő férfi közeledett felé, Lucan lassan kilépett a homályból,és széles terpeszben megállt az utca közepén. Karját kinyújtottamaga mellett, fenyegető testével és ikerkardjaival elzárta azutat. Hideg mosolyt villantott a vérszopókra, agyarai megnyúltak azelőtte álló harc gondolatára. – Jó estét, hölgyeim.– Jézusom! – kiáltott fel a férfi. Hirtelen megtorpant, borzadállyalmeredt fel Lucan arcába, térde megroggyant. – A francba!– Kelj fel. – Lucan épphogy csak rápillantott a srácra, ahogy azmegpróbált talpra vergődni. – Tűnj el innen.Két tőrét összeütögette maga előtt, a sötét utcát betöltötte az éles,halálos acélpengék erős, fémes csengése. Dante a vérszopók mögészökkent a járdán, kétméteres, óriás termetével elzárva a visszautat.Nem volt kardja, de a derekára csatolt fekete öv számtalan haláloskézifegyvert rejtett, többek között egy pár borotvaéles, hajlított pengét,melyek gyakorlatilag észvesztően gyors keze pokolian veszélyesmeghosszabbításaiként szolgáltak.Rondakörmöknek hívta őket, és ez illett is rájuk. Dante egyetlenszempillantás alatt előhúzta a fegyvereket; a hatalmas vámpír mindigkészen állt egy kis véres közelharcra.– Istenem! – kiáltott fel a srác elcsukló hangon, amikor felfogta ará leselkedő veszélyt. Tátott szájjal meredt Lucanre, a pénztárcájaután kotorászott, remegő kézzel húzta elő az ütött-kopott holmit nadrágjahátsó zsebéből, majd a földre dobta. – Vidd el, ember! A tiéd!Könyörgöm, ne ölj meg!Lucan továbbra is szemmel tartotta a vérszopókat, akik már saját

fegyvereik után nyúlkáltak, és próbálták kisütni, mi legyen a következőlépés. – Tűnj el innen nagyon gyorsan. Most.– Ő a miénk – sziszegte az egyik vérszopó. Sárga szeme leplezetlengyűlölettel villant Lucan felé, pupillája egyre szűkült, míg végülcsupán éhségét tükröző, függőleges csíkká keskenyült. Hosszú agyarairólnyál csöpögött, ami újabb bizonyítékát adta a vámpír fokozottvérszomj-függőségének.Ahogy az ember rabjává tud válni az erős drogoknak, ugyanolyanpusztítást végzett a vérszomj a fajon belül. Nagyon könnyű volt átlépnia hártyavékony határvonalat az éhségcsillapítás és az esztelenvérszomj kielégítése iránti vágy között. Akadt, aki önként lépett aszakadékba, mások tapasztalatlanság, vagy az önfegyelem hiányamiatt adták meg magukat. Ha túl messzire merészkedtek, túl hosszúideig, éppolyan vérszopóvá váltak, mint az épp Lucan előtt vicsorgófenevadak.Lucan összeütötte maga előtt hosszú tőreit, érezte a csapódó pengékszikrázó melegét, és alig várta, hogy hamuvá változtathassa anyomorultakat.A srác még mindig ott állt, bambán a félelemtől, fejét ide-oda forgattaa közeledő vérszopók és a mozdulatlanul álló Lucan között. Tétovázásavalószínűleg az életébe kerül, de Lucan rideg érzéketlenséggelrázta le magáról a gondolatot. Nem az ő dolga. Csak az számítotthogy kiirtsa ezeket a vérszívókat és a többi fertőzöttet.Az egyik vérszopó piszkos kezével megtörölte nyáladzó pofáját. –Vissza, seggfej. Innunk kell.– Ma nem – morrant Lucan. – És nem az én városomban.– A te városodban? – köpött a vérszopó Lucan lába elé míg a többiekhátul kuncogtak. – Ez a város a miénk. Nem telik bele sok idő,és teljesen én uralom.– Így van – tódította egy másik. – Nagyon úgy fest, Itt te vagy abirtokháborító.Végül a srác kezdte összeszedni magát, és menekülőre fogta adolgot. Nem jutott messzire. Az egyik vérszopó hihetetlen sebességgelutolérte, és torkon ragadta. Felemelte a fiút, hogy fekete, magas

szárú edzőcipős lába majdnem húsz centivel a föld felett kalimpált. Asrác hörgött és vonaglott, küzdeni próbált, ahogy a vérszopó szorításaerősödött, míg lassan megfojtotta őt puszta kezével. Lucan közönyösennézte az előadást, még akkor is, amikor a vérszopó leengedterángatózó áldozatát, és fogával kitépett egy nagy darabot a nyakából.Szeme sarkából Lucan észrevette Dantét, amint csendben a vérszopókmögé kerül. Agyara kivillant, megnyalta a száját, felkészült.Nem fog csalódni. Lucan sújtott le először, aztán az utca csendjétfelverte a fémek csengése és a csontok ropogása.Míg Dante pokoli démonként küzdött, a Rondakörmök villogtak,és harci kiáltásaitól volt hangos az éj, Lucan megőrizte hidegvérét, éshalálos biztonsággal sújtott le. A vérszopók egymás után estek áldozatula harcos csapásainak. A titániummal bevont acél csókja megmérgeztea vérszopók beteg vérét, meggyorsította halálukat, hamarabbbekövetkeztek a teljes megsemmisülés különböző fázisai.Miután ellenségeik kimúltak, és testük finom hamuvá porladt,Lucan és Dante odalépett a másik vérontás helyszínéhez. A srác nemmozdult, széttépett torkából patakzott a vér.Dante mellé térdelt, megszimatolta a brutálisan helybenhagyotttestet. – Halott. Vagy az lesz egy perc múlva.A kiömlött vér szaga úgy érte Lucan orrát, mintha ököllel vágtákvolna gyomorszájon. Szemfogai, melyek eddig is megnyúltak harcidühétől, lüktetni kezdtek éhségtől. Undorral nézett le a haldoklóra.Bár vérre volt szüksége, Lucan megvetéssel gondolt arra, hogy bármitis elfogadjon, amit a vérszopók hagytak hátra. Ha tehette, az általakiválasztott források odaadóan felkínált véréből szeretett inni, bárez sovány táplálék volt, épp csak arra elég, hogy egyre növekvő é h-ségét időlegesen csillapítani tudja.Előbb vagy utóbb minden vámpírnak ölni kellett.Lucan nem akarta megtagadni a természetét, de azon ritka alkalmakkor,amikor ölt, saját akaratából tette, saját szabályai szerint. Áldozataielsősorban bűnözők, drogkereskedők, drogosok vagy másrosszéletűek voltak. Megfontoltan és hatékonyan gyilkolt, nem öldököltcsupán az öldöklés kedvéért. Fajtársai is ragaszkodtak valamifé-

le hasonló becsületkódexhez. Ez különböztette meg őket törvényeknélkül élő, elfajzott vérszopó testvéreiktől.Gyomra görcsbe rándult, amikor újból megérezte a vérszagot. K i-száradt szájában összegyűlt a nyál.Mikor táplálkozott utoljára?Nem is emlékezett. Jó ideje volt már. Legalábbis jó néhány napja,és az sem volt elég. Előző este azt gondolta, minden éhségét és vágyátmegfékezheti Gabrielle Maxwellel, de ez az ötlete gyorsan füstbement.Mostanra már remegett az éhségtől, és semmi másra nem tudottgondolni, mint hogy kielégíthesse teste elemi szükségleteit.– Lucan – Dante kitapintotta a földön fekvő férfi nyaki ütőerét. Avámpír agyarai kilátszottak, hegyessé váltak a csata hevétől és a kiömlőkarmazsinvörös, életadó nedű szagától. – Ha tovább várunk, avére is halott lesz.Ezzel aztán számukra használhatatlanná is válik, ugyanis csak azember ereiben keringő friss vér csillapíthatta a vámpírszomjat. Dantevárt, pedig egyértelmű volt, másra sem vágyik, mint hogy kortyolhassonaz emberből, aki túl hülye volt ahhoz, hogy elmeneküljön,mikor még megtehette volna.Dante azonban addig is várt volna, míg kárba vész a zsákmány,mert az íratlan szabályok szerint a fiatalabb generációkhoz tartozóvámpírok nem táplálkoztak az idősebbek jelenlétében, kiváltképp, haaz idősebb a faj első generációs tagja volt, és éhezett.Dantéval ellentétben Lucan nemzője egyike volt az Ősöknek, anyolc, földön kívüli harcosnak, akik egy távoli, sötét bolygóról érkeztekévezredekkel ezelőtt, kényszerleszállást hajtva végre a rideg,barátságtalan Földön. A túlélés érdekében szükségük volt az emberivérre, éhségük és kegyetlenségük következtében pedig jócskán megtizedeltéka népességet. Néha az idegen hódítók teherbe tudtak ejteniegy-egy nőnemű emberi – az első kiválasztottakat –, akiktől a vámpírokúj generációja származott.Azok a barbár, más világból érkezett elődök nem léteztek már, deleszármazottaik fennmaradtak, közéjük tartozott Lucan és még néhá-

nyan elszórva a világban. Ők képviselték a vámpírtársadalom uralkodóosztályai, tisztelték és nem kevéssé félték őket. A faj túlnyomótöbbsége jóval fiatalabb volt, a másod-, harmad és megszámlálhatatlanulsokadik generációhoz tartoztak.Az első generáció éhsége volt a legerősebb. Szintén náluk volt aleggyakoribb a hajlam a vérszomj előtti behódolásra, vérszopóvá változásra.A faj megtanult együtt élni ennek veszélyével. A legtöbbenképesek voltak kezelni, csak akkor nyúltak vérhez, amikor igazánszükségük lett rá, és a lehető legkevesebb esetben öltek. Így kelletttenniük, különben a vérszomj hatalmába kerítette volna őket, ésörökre odavesznek.Lucan résnyire szűkült szeme a földön rángatózó, egyre gyengébbenlélegző emberre tévedt. Az állati morgás, amit hallott, saját kiszáradttorkából tört elő. Ahogy az életadó vérillat irányába lépett,Dante alig észrevehetően meghajtotta a sötét fejét, és hátralépett,hogy az idősebb nyugodtan táplálkozhasson.

ÖTÖDIK FEJEZETA férfi még csak arra sem vette a fáradságot, hogy felhívja, és üzenetethagyjon múlt éjjel. Jellemző.Talán forró randija volt a tévé távirányítójával, vagy miután elb ú-csúzott tőle előző este, találkozott valaki mással, és jobb dolga akadtannál, minthogy elzarándokoljon Beacon Hillbe, csak hogy visszaadhassaGabrielle telefonját. A pokolba is, lehet, hogy nős, vagy legalábbisvan valakije. Nem mintha ő kérdezte volna, és nem mintha aférfi köteles lenne igazat mondani. Lucan Thorne talán nem is különbözötta többi férfitól.Kivéve, hogy... különbözött.Egyáltalán nem hasonlított azokra a férfiakra, akikkel eddig dolgavolt. Igazi magányos farkas, nagyon titokzatos. Határozottan veszélyes.Nem is tudta volna elképzelni egy kényelmes, állítható fotelbena tévé előtt, sem pedig azt, hogy komoly barátnője lenne, nemhogyfelesége és családja. Erről viszont eszébe jutott, hogy talán mégiscsakkellemesebben múlatja az időt isten tudja, hol, valaki mással,ezért nem jött el hozzá, és ez a gondolat jobban fájt neki, mint kellettvolna.– Felejtsd el – korholta magát Gabrielle, miközben a járda mellékormányozta fekete Mini Cooperét a csendes, külvárosi utcán, aztánleállította a motort. Fényképezőtáskája és többi felszerelése azanyósülésen pihent. Felmarkolta őket, kivett egy kis elemlámpát akesztyűtartóból, zsebre vágta kulcsait, és kiszállt az autóból.Csendesen bezárta az ajtót, gyorsan körbepillantott. Egy lélek semjárt a környéken, ami nem lepte meg, hiszen hajnali hat óra körül járt

az idő, az épületegyüttes pedig, ahová most jogtalanul készült behatolni,hogy lefényképezze, körülbelül húsz éve le volt zárva. Végigsétálta töredezett járdán, élesen jobbra kanyarodott, átmászott egyárkon, majd egy fenyves-tölgyes területre ért, amely vastag függönykéntvette körbe a régi elmegyógyintézetet.Épp csak hajnalodott, s az ég hátborzongatóan varázslatos fényekkel,ködös rózsa- és levendulaszínbe burkolta, túlvilági fénnyel ragyogtabe a gótikus épületet.A lágy pasztellszínek ellenére azonban a hely fenyegetőn hatott.Ez az ellentét késztette arra, hogy idejöjjön ma reggel. Naplementekorfotózni logikusabb lett volna, hogy kihangsúlyozza az elhagyatotthelyszín kísértetjárta jellegét, de pontosan a meleg hajnali fényekés a rideg, vészjósló épületek ellentéte fogta meg Gabrielle-t, amikormegállt, és kivette kameráját a vállán függő táskából. Gyors egymásutánbankészített fél tucat fotót, visszapattintotta a lencsevédőt, ésfolytatta útját a szellemjárta épületekhez.Egyszer csak magas drótkerítés állta útját, mely távoltartotta azolyan kíváncsiskodó felfedezőket, mint jómaga. Gabrielle azonbanismerte a gyenge pontjait. Már akkor megtalálta, amikor először jöttide külső felvételeket készíteni. Végigsietett a kerítés mentén, míg adélnyugati sarkához ért, és leguggolt. Valaki drótvágóval akkora nyílásthozott létre rajta, amin egy kíváncsi kamasz – vagy egy eltökéltfotósnő, aki a Tilos az átjárás és az Idegeneknek belépni tilos figyelmeztetéseketinkább baráti javaslatként értelmezte, mintsem felszólításként,épphogy átcsusszanhatott.Gabrielle félrehajtotta a keresztülvágott kerítésdarabot, bedobta afelszerelését, aztán hason csúszva átnyomakodott a szűk résen. Félősborzongás futott végig rajta, miközben felkászálódott a kerítés túloldalán.Hozzá kellene már szoknia a titkos, magányos felfedezőutakhoz.Művészete sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy elhagyatott,némelyek szerint veszélyes helyeket fotózott. Ez a hátborzongató elmegyógyintézetmindenesetre határozottan az utóbbi kategória, gondolta,mikor észrevette a bejárati ajtóra fújt graffitit: NEGATÍVHULLÁMOK.

– Jól szóltál – suttogta maga elé. Mialatt lesöpörte ruhájáról a földetés az elszáradt tűleveleket, önkéntelenül ellenőrizte mobilját fa r-mere zsebében. Persze nem találta, még mindig Thorne nyomozónálvolt. Újabb jó indok, hogy utálja, amiért előző este felültette.Talán mégsem kéne messzemenő következtetéseket levonnia aférfival kapcsolatban, jutott eszébe hirtelen, ahogy valami komorbalsejtelem kerítette hatalmába ott az intézet előtt. Mi van, ha azértmaradt távol, mert valami rossz történt vele a munkája miatt?Mi van, ha megsérült szolgálatteljesítés közben, és azért nem váltottabe az ígéretét, mert valami miatt képtelen volt rá? Talán azértnem hívta, hogy magyarázatot adjon távollétére, vagy bocsánatotkérjen miatta, mert fizikailag nem volt lehetséges.Na persze. Vagy inkább csak az agya a bugyijában landolt abban apillanatban, amikor először meglátta a pasast – gúnyolódott Gabrielleönmagán. Összeszedte a kellékeit, elindult a lenyűgöző méretű főépületirányába. Halvány mészkő tornya meredeken ívelt a magasba,a leggyönyörűbb gótikus stílusú katedrálisokat megszégyenítő csúcsokkalés oromzatokkal díszítve. Körülötte denevérszárny alakbanelhelyezkedő vöröstéglás, cseréptetős épületek álltak, melyeket fedettátjárók és kerengőszerű boltívek kötöttek össze.Akármilyen tiszteletet ébresztő is volt az építmény, a levegőbenott bujkált valami lappangó fenyegetés, mintha ezernyi bűnt és titkotrejtenének a düledező falak és a betört, bordázott üvegű ablakok.Gabrielle megkereste a legkedvezőbb világítást, készített néhány felvételt.Nehezen jutott be: a bejárati ajtót elreteszelték és szorosan bedeszkázták.Ha belső fényképeket is akart – márpedig akart –, körbekellett mennie szerencsét próbálni a földszinti ablakkal vagy a pinceajtóval.Megkerülte az épületet egy lejtős töltést követve, és meg is találta,amit keresett: három bezsaluzott ablakot, amelyek valószínűleg aszemélyzeti fertályhoz tartoztak annak idején. A zsaluk zárját szétettea rozsda, de nem voltak bezárva, Gabrielle könnyedén szétverte őketegy közelben talált kővel. Kihajtotta a táblákat, felhúzta a nehézüvegtáblát, majd kiékelte az ablaktámasszal.

Miután zseblámpájával gyorsan körbepásztázott, hogy meggyőződjönróla, senki nincs odabenn, és nem fog az egész kóceráj a fejéreomlani, benyomakodott a nyíláson. Mikor leugrott az ablakpárkányról,csizmája alatt törmelék csikordult: törött üveg és a hosszúévek alatt lerakódott por. A szürke, körülbelül négy méter hosszú salaktéglaalapzat vége a kivilágítatlan pince homályába veszett.Gabrielle a sötét űrbe irányította zseblámpája vékony fénysugarát.Körbevilágított a fal mentén, egy hosszú pillanatra megállt egy ócskaajtónál, amin a Tilos a belépés felirat állt.– Akarsz fogadni? – suttogta, miközben odaért az ajtóhoz. Nemvolt bezárva.Kinyitotta, bevilágított, és egy hosszú, alagútszerű folyosót látott.Törött neoncsövek lógtak a plafonról; néhány mennyezetpanel azipari linóleumpadlóra hullott; a törött darabokat befedte a por.Gabrielle belépett a sötétbe, nem tudta, mit keres, és tartott attól, mitfog találni az intézet elhagyatott gyomrában.Elhaladt egy folyosóra nyíló szoba mellett, zseblámpája fénye átsiklottegy erősen kopott, piros, műanyag bevonatú fogorvosi széken,amely a szoba közepén állt, mintha csak a következő betegre várna.Gabrielle elővette a fényképezőgépét, készített pár gyors fotót. Továbbment,elhagyott még néhány vizsgáló- és kezelőszobát, úgy nézettki, ez volt az épület orvosi szárnya. Talált egy lépcsőfeljárót,felment két emeletet, és örömmel vette észre, hogy a központi toronybaérkezett, ahol magas ablakokon beáradt a lágy, reggeli napfény.Fényképezőgépe lencséjén keresztül vette szemügyre a kint elterülőtágas mezőket és udvarokat, a velük szomszédos, elegáns tégla-és mészkő épületeket. Készített még pár képet a megkopott dicsőségűhelyről, ügyesen ötvözve az intézmény építészeti megoldásait ésa kísérteties árnyakkal játszó meleg napsugarakat. Furcsa érzés voltkinézni a börtönből, mely egykor annyi zavart elmét tartott fogva. Ahátborzongató csöndben Gabrielle hallani vélte a betegek hangját, azemberekét, akik nem sétálhattak ki csak úgy innen, ahogy ő.Mint az anyja, akiről Gabrielle gyerekként csupán a szociálismunkások és nevelőszülei elejtett megjegyzéseiből hallott, akik vé-

gül mindig túladtak rajta, mint a megunt háziállaton, amivel csak abaj van. Nem is tartotta számon, hány helyre küldték lakni, de kivételnélkül mindig ugyanazzal a kifogással dobták el maguktól: nyughatatlanés visszahúzódó, magának való és bizalmatlan, szociálisandiszfunkcionális, önpusztító hajlamokkal. Ugyanezeket a jelzőketaggatták az anyjára is, hozzátéve, hogy paranoiás és rögeszmés.Mire Maxwellék felbukkantak az életében, Gabrielle kilencvennapot töltött árvaházban, ahol államilag kirendelt pszichológus fo g-lalkozott vele. Egyáltalán nem voltak elvárásai, és még annál is kevésbéreménykedett abban, hogy végleges nevelőszülőkhöz kerül.Igazából már túl volt azon, hogy érdekelje a dolog. Új gondviselőiazonban törődtek vele, kedvesek voltak. Azt gondolták, érzelmi zavarodottságábólsegít kilábalni, ha segítenek neki összeszedni azédesanyjával kapcsolatos bírósági dokumentumokat.A fiatal nő névtelen tizenéves volt, feltételezhetően hontalan,semmi, személyét igazoló iratot nem találtak nála, nem volt családja,ismerősei, csak a kisbabája, akire az ordítástól kimerülten találtak ráegy szemetes konténerben egy augusztusi éjszakán. Az anyjával csúnyánelbántak, erősen vérzett a nyakán ejtett mély sebekből, mindezttetézte hisztériája és a sebeinek eszelős kaparása. Miközben ellátták akórházban, katatóniába süllyedt, ahonnan nem volt visszaút.A bíróság ahelyett, hogy elítélte volna gyermeke elhagyásáért, alkalmatlannaknyilvánította, és beutalta egy talán nem sokkal jobbhelyre, mint ez itt. Egy hónap sem telt el a beutalása után, amikorfelakasztotta magát az összekötözött ágyneműiből font kötélre, rengetegmegválaszolatlan kérdést hagyva maga után.Gabrielle próbált megszabadulni a régi, fájó gondolatoktól, deahogy ott állt, és nézett kifelé a homályos ablakon, újra rátörtek.Nem akart az anyjára vagy szerencséden születésére és az azt követősötét, magányos évekre gondolni. Koncentrálnia kellett a munkájára.Egyedül ez segített. Csupán ez volt állandó az életében, néha ez voltminden, amibe kapaszkodhatott.Ez elég is volt neki.Legtöbbször.

– Még pár kattintás, aztán tűnj a pokolba innen – sürgette magát.Felemelte a gépet, és az ablak dupla üvegei közti finom fémhálón átis fényképezett néhányat.Arra gondolt, ugyanott távozik, ahol bejött, de kíváncsi volt, nemtalál-e a központi épület földszintjén valami kijáratot. Nem fűlötthozzá a foga, hogy visszamenjen a sötét alagsorba. Eléggé felcukkoltamagát őrült anyjának gondolatával, és minél tovább tartózkodott arégi elmegyógyintézetben, annál libabőrösebb lett. Kinyitotta a lépcsőházbavezető ajtót, és azonnal jobban érezte magát, amikor megláttaaz üres szobák ablakán és a szomszédos folyosóról beszűrődőgyér világosságot.Egyértelmű, hogy a „negatív hullámok” szerzője ide is bejutott.Mind a négy falat különlegesen kacskaringós, fekete ábrák díszítették.Talán bandajelek, vagy egy graffitis kölyök stilizált kézjegyei.Üres festékszóró flakon hevert a sarokban, cigicsikk-halmok, töröttsörösüvegek és más szemét társaságában.Gabrielle megint elővette a fényképezőgépet, megpróbálta betájolnia megfelelő szöget, ahonnan jó fotót készíthetne. A világításnem volt a legjobb, de egy másik lencsével érdekessé tehetné. Kotorásznikezdett táskájában a lencsék után, ám megdermedt, mert a távolbanmeghallott valami suhogó neszt, mely az alatta levő szintrőljött. Alig volt érzékelhető, mégis hihetetlenül hangzott, akár egy lift.Gabrielle visszatuszkolta a gépet a táskába, a körülötte levő zajokathallgatta, minden idegszála megfeszült a jeges rémülettől.Nem volt egyedül.Ha jobban belegondolt, érezte is, hogy figyelik. A bizsergető felismeréstőlégnek álltak a nyakán lévő pihék, libabőrös lett a karja.Lassan hátrafordította a fejét. És akkor meg is látta: kis zártláncú videokameraa folyosó árnyékos, felső sarkában. Azt a lépcsőházatpásztázta, amelyen ő néhány perccel ezelőtt átjött.Talán nem is volt bekapcsolva, csak itt maradt a szebb napokat látottelmegyógyintézetből. Ez akár megnyugtató gondolat is lehetettvolna, de a kamera túlságosan jó állapotú, és sajnos teljesen moderndarab volt, a mai csúcstechnológiával készült. Hogy erről meg is b i-

zonyosodjon, Gabrielle közelebb lépett hozzá, míg közvetlenül előttenem állt. A kamera hangtalanul forogni kezdett, végül lencséje a lányarcán állapodott meg.A francba, tátogta némán fekete, merev szemébe. Lebuktam.Az üres épület mélyéből nehéz ajtó fémes csikorgását és csattanásáthallotta. Nagyon úgy nézett ki, hogy a lakatlan épület mégsemvolt teljesen lakatlan. Biztonsági szolgálat mindenképp működött, ésa Bostoni Rendőrkapitányság emberei sokat tanulhattak volna a válaszidőhatékonyságáról az itteniektől.Akárki is őrködött, a lábdobogásból ítélve igen gyors iramban közelítetthozzá. Gabrielle visszafordult a lépcsőházba, rohamléptekkelindult lefelé, felszerelése a csípőjét verte. Minél mélyebbre került,annál kevesebb lett a fény. Megragadta az elemlámpát, de irtózott ahasználatától, mert támpontot adott volna az őt követő biztonsági őrnek.Elérte az utolsó lépcsőfokot, kinyitotta a fémajtót, és szinte fejestugrott a folyosó sötétjébe.Hallotta, ahogy hangos robajjal kitárul az ajtó, és követője mögötterobog: gyorsan rohan, gyorsabban, mint ő, és a távolság egyre k i-sebb közöttük.A lány végre elérte a személyzeti ajtót a folyosó végén. Nekifeszülta hideg fémnek, átrohant a nyirkos pincén, egyenesen a kiutatjelentő kis ablakhoz. A friss légfuvallat erőt adott neki, hogy egyedenmozdulattal felhúzza magát az ablakpárkányra. Kiugrott az ablakon,és a kavicsos földre bukfencezett.Nem hallotta üldözőjét. Talán lerázta a sötét, kanyargós folyosókban.Jóisten, legalábbis nagyon remélte.Gabrielle felpattant, a lyukas kerítés felé vette az irányt. Gyorsanmegtalálta a rést. Négykézláb kúszott át a nyílás alatt. Szíve a torkábandobogott, adrenalinszintje az egekbe szökött. Eluralkodott rajta apánik: mindent elsöprő menekülési vágyában nem volt elég óvatos, akerítés kiálló drótja csúnyán felsértette az arcát. A vágás helye égnikezdett, meleg vércsík indult a füle mellől. Nem törődött a maró fájdalommal,sem a megsérült kameratáskával, csak kúszott tovább akerítés alatt a szabadság elé. Miután átért, felpattant, és őrült tempó-

an rohanni kezdett a széles, egyéneden mezőn. Épp csak hátrapillantott,és ez pont elég volt arra, hogy lássa, a nagydarab biztonságiőr még mindig a nyomában van, valami földszinti ajtó mögül érkezve,és úgy veti magát utána, mint valami gyilkos fenevad a pokolból.Gabrielle próbálta legyőzni a látvány okozta páni félelmét. A pasasúgy nézett ki, mint egy tank, legalább 130 kilót nyomott, teste csupaizom, állkapcsa óriási, négyszögletes, haja katonásan rövid. A hatalmasférfi odaért a magas kerítéshez, és végre megállt. Ököllel belecsapotta drótba, amikor Gabrielle elérte a biztonságot nyújtó, széles,fás sávot, amely eltakarta az ingatlant az útról.Autója a csendes járdaszakasz mellett állt, pontosan ott, aholhagyta. Gabrielle remegő kezekkel vacakolt a zárral, miközben attólrettegett, a szteroidokon felnőtt G.I. Joe utoléri. Úgy tűnt, feleslegesaz aggodalom, de képtelen volt lecsillapodni. A Mini bőrülésébe vágódott,kapkodva dugta helyére a kulcsot, és beindította az autót.Őrülten dobogó szívvel sebességbe kapcsolt, beletaposott a gázba, éscsikorgó kerekekkel, égő gumikkal kilőtt az útra, a szabadulás felé.

HATODIK FEJEZETA nyári turistaszezon csúcsán, hét közepén Boston parkjaiban és sugárútjainnyüzsögtek az emberek. Ingázó vonatok szállították be őketa külvárosból a munkahelyekre, múzeumokba, a szerte a városbanfellelhető, megszámlálhatatlan, történelmi jelentőségű színhelyre.Fényképezőgépes, bamba turisták kapaszkodtak fel városnéző buszokraés lovas hintókra, hogy bámészkodjanak, mások túlárazott,túlzsúfolt túrákra fizettek be, amelyek tömegével szállították őketCape Codra.Nem messze a város nyüzsgésétől, 100 méterrel egy mindenfélebiztonságtechnikai eszközzel felszerelt kúria alatt a város szélén,Lucan Thorne egy LCD monitort figyelt a faj harcosainak otthonában,és válogatott káromkodásokat mormolt maga elé. Vámpírokszemélyazonossági adatai futottak a képernyőn elképesztő gyorsasággal,míg egy számítógépes program az óriási nemzetközi adatbázisbankereste a Gabrielle Maxwell által lefényképezettekkel fellelhetőegyezéseket.– Eredmény? – kérdezte, türelmetlen pillantást vetve Gideonra, atechnikusra.– Eddig nulla. De továbbra is keres. Több millió adatot kell átfésülnie– villant Gideon csillogó ezüst szegélyű, metszően kék szeme.– Megtalálom a seggfejeket, ne aggódj.– Nem szoktam – válaszolt Lucan, és komolyan is gondolta.Gideon páratlan intelligenciával rendelkezett, amely kitartással párosult,ez pedig verhetetlen kombináció. A vámpír pont olyan könyö r-telen ragadozó volt, mint amilyen zseniális, Lucan csak örülni tudott,

hogy egy oldalon állnak. – Gideon, ha te nem szúrod ki őket, akkorsenki.Tüskés szőke hajkoronája alól a számítógépguru pimasz, önteltvigyort eresztett meg. – Ezért kapom a nagy lét.– Ja, valahogy úgy – lépett el Lucan a monitoron futó végtelenadatáradattól.Egyik harcos sem fizetségért esküdött fel fajuk védelmére a vérszopókkalszemben. Soha nem ezért tették, már szövetségük megalakulásaidején sem, ami még az emberi faj középkorában történt.Minden harcosnak megvolt az oka, amiért ezt a veszélyes életet választotta,és némely indíték nemesebb volt a többinél. Mint példáulGideoné, aki mindenki mástól függetlenül, egyedül harcolt, mígLucanhez nem csatlakozott, miután két ikeröccsét – akik még majdhogynemgyerekek voltak- a londoni menedéktől nem messze gyilkoltákmeg a vérszopók. Három évszázaddal ezelőtt történt, néhányévtized ide vagy oda.Gideon kardforgató tehetségét már akkor is csupán borotvaélesesze múlta felül. Sok-sok vérszopót ölt meg a maga idejében, de aztánkésőbb, kiválasztottja, Savannah iránti odaadása és neki tett fogadalmakövetkeztében feladta a fizikai harcot a technológia fegyvernemeinekelsajátítása kedvéért a faj szolgálatában.A hat harcos mindegyike, aki most Lucan oldalán küzdött, kiemelkedőentehetséges volt valamiben. Küzdöttek ők is a saját démonaikkal,de egyik sem volt az a tutyimutyi anyámasszony katonája,aki arra vár, hogy holmi zugpszichológus a seggébe világítson azseblámpájával. Néhány dolgot jobb volt nem firtatni, és Lucannélezt talán csak egyvalaki érezte még inkább, Dante.Lucan a fiatal vámpírra pillantott, amint az a számos szoba egyikébőlérkezve belépett a labor ajtaján. Dante, szokásos fekete öltözékét,motoros bőrnadrágot és atlétát viselt, amely szabadon hagyta tintávalkészült tetoválásait és azoknál még sokkal finomabb módszerrelkidolgozott jeleit, mely a faj tagjainak sajátja. Vastag bicepszétbonyolultan tekergőző vonalak fonták körbe, amelyeket az emberiszem furcsán absztraktnak vélne, egymásba kapcsolódó szimbolikus

jeleknek és geometriai alakzatoknak, mély henna színárnyalatokkalmegfestve. A vámpírszem annak látta őket, amik: dermaglifeknek,természetes jeleknek, amelyeket a faj Őseitől örököltek, kiknek teljesenszőrtelen, sima bőrét beborították az örökké változó, álcázó pigmentek.A glifek a büszkeség forrását jelentették a faj tagjai számára,egyedi módon utaltak a vérvonalra és társadalmi rangra. Az első generációsok,mint Lucan, több és telítettebb jelet viseltek. Sajátdermaglifjei beborították az egész testét, elöl – hátul, lenyúltak acombjára és felkarjára, fel a nyakán és a fejbőrén. Mintha élő tetoválásoklennének, a glifek a vámpír hangulatához igazodva változtattákszínárnyalatukat.Dantéé jelen pillanatban mély bronzszínű volt, azt jelezte, hogynemrég itta tele magát friss vérrel. Miután múlt éjjel elvált Lucantőla vérszopók lemészárlása után, Dante kétségtelenül keresett magánakegy készséges női forrást a fenti világban, aki nemcsak ágyát, hanemcsodás, zamatos vénáját is hajlandó volt vele megosztani.– Hogy haladtok? – vetette magát egy székbe, majd egyik nagy,csizmás lábát fellökte az asztalra. – Azt hittem, mostanra már összegyűjtöttedés fel is címkézted nekünk azokat a disznókat, Gid.Kiejtésében megtalálható volt tizennyolcadik századi őseinekolasz akcentusa, de ma esti modora, szemben egyébként szokásos,elegáns stílusával, azt mutatta, a vámpír nyugtalan, alig várja, hogybeinduljanak az események. A nyomaték kedvéért előhúzta a szintetestrészeivé vált görbe pengéket a csípőjére erősített hüvelyükből, ésszórakozottan játszani kezdett a hosszú, éles fémkarmokkal.Rondakörmöknek nevezte a hajlított szerszámokat, amelyekkel apokol kilenc szintjének egyikében élő démonokra utalt, de néha magais így mutatkozott be. Ennyi költőiség szorult belé; ezenkívül lelkenem tűrt megalkuvást, hideg volt, sötét és fenyegető.Lucan csodálta ezért, és be kellett vallania magának, a kegyelmetnem ismerő tőreivel harcoló Dantét látni maga volt a gyönyörűség,bármilyen művész elbújhatott mellette.– Szép munka volt múlt éjjel – szólt Lucan, tudva, hogy ritkán

hagyta el száját dicséret, még ha megérdemelt is. – Megmentetted abőrömet odakinn.Nem a vérszopókkal lezajlott csatára gondolt, hanem ami utánatörtént. Lucan már túl régóta nem táplálkozott, és az éhezés a magafajtáranézve majdnem annyira végzetes volt, mint a függőséghez vezetőfalánkság, amely a vérszopókat tizedelte. Dante tekintete elárulta,érti a célzást, de szokásosan hűvös nemtörődömségével vette tudomásul.– A fenéket – válaszolta kuncogva. – Azok után, hogy te hányszorhúztál ki a szarból? Felejtsd el, ember. Csak törlesztettem.A labor üvegajtói csendben szétnyíltak, és két másik testvérük lépettbe. Furcsa pár voltak. Nikolai, kinek magas, kisportolt teste, homokszínűhaja, látványosan szögletes vonásai és metsző, jégkékszeme egy árnyalattal hidegebbet árasztott, mint szibériai szülőföldje,a csoport messze legfiatalabb tagjaként akkor nőtt fel, amikor az emberiséghidegháborúja tetőzött. Forrófejű volt világéletében, igazibajkereső, a faj első védelmi vonalát képviselte, ha fegyverekről, k ü-lönféle szerkentyűkről volt szó, és bármiről, ami ezekhez kapcsolódott.Vele ellentétben Conlan, halk szavú volt és komoly, a tökéletestaktikus. Olyan méltóságteljes volt, mint egy nagy macska Niko pimaszhencegése mellett. Tömör izomzattal rendelkezett, rézvörös hajátfekete selyem háromszög alá szorította. A vámpír a késői generációhoztartozott – Lucanhez képest az ifjúsághoz –, ember édesanyjaegy skót törzsfőnök lánya volt, tőle örökölt uralkodói testtartása tiszteletetparancsolt.A pokolba, még szeretett társa, Danika is sokszor úgy hívta gyengéden,Uram, pedig száznyolcvan centiméteres magasságával a nőnem volt az a megalázkodó fajta.– Rio úton van – jelentette be Nikolai ravaszul vigyorogva, amitőlvékony arcán gödröcskék keletkeztek. Lucan felé bólintott: – Evaüzeni, hogy miénk az embere, miután ő végzett vele.– Már ha marad belőle valami – szólt Dante vontatottan. Kinyújtottaa kezét, hogy üdvözölje a többieket. Összeérintették a tenyerüket,majd ujjvégeiket egy pillanatra behajlítva összekapcsolták.

geségeit, mint bármely társuk; egyetlen pillanatig sem habozna a cselekvéssel,ha a férfi a legapróbb hibát is elkövetné.A labor ajtói kinyíltak, megérkezett Rio is, járás közben tömködtemárkás, jól szabott fehér ingét fekete, méret után készíttetett nadrágjába.Selyemingéről jó néhány gomb hiányzott, de a szex utáni ziláltságátis ugyanolyan hűvös eleganciával kezelte, mint minden mást. Aspanyol homlokába hulló sűrű, sötét bozontja alatt topáz színű szemektáncoltak. Mikor elmosolyodott, agyarai megcsillantak, mégnem húzódtak vissza, miután hölgye iránti szenvedélyében megnyúltak.– Remélem, maradt még számomra is pár vérszopó odakinn, barátaim– dörzsölgette a kezét. – Jó formában vagyok, indulhat a buli!– Ülj le – szólt Lucan –, és próbáld meg nem összevérezni Gideongépeit.Rio hosszú ujjai kitapintották a karmazsinvörös, rózsabimbó alakúsebet a torkán, ahol Eva tompa emberfogaival megharapta, hogyihasson a véréből. Bár a lány kiválasztott volt, genetikailag az emberekheztartozott. A hosszú évek ellenére, melyek alatt ő és társai avámpírokkal szoros vérkötelékben éltek, soha nem növesztettekagyart, és más vámpírjellegzetesség sem alakult ki náluk. Általánosgyakorlat volt, hogy a vámpír a saját csuklóján vagy alkarján ejtettvágásból táplálta társát, de a harcosok háza táján – kiválasztottjaikegyetértésével – kissé elszabadultak az indulatok. Szex és vér együttütős összeállítás – néha túlságosan is.Rio nem vette szívére a figyelmeztetést, vigyorogva levetette magátegy forgószékbe, lazán szétterpesztett lábakkal hátradőlt, aztáncsupasz lábát felrakta a makulátlan tisztaságú, Lucite márkájú konzolra.Mindannyian az előző éjszaka eseményeiről készült felvételeketnézték, fel-felnevettek, miközben ugratták egymást, és munkájukkifinomultabb módszereit tárgyalták.Míg egyesek örömüket lelték ellenségeik levadászásában, Lucanta színtiszta, merő gyűlölet hajtotta. Nem is palástolta. Mindent elvetett,ami összefüggésben állt a vérszopókkal, és rég megfogadta,hogy elpusztítja őket, ha addig él is. Néha tényleg nem érdekelte,melyik következik be előbb.

– Meg is volnánk – szólt végül Gideon, mikor az adatáramlásnakvége szakadt. – Úgy néz ki, találtunk valamit.– Mi az?Lucan a többiekkel együtt odafordult egy, a labor mikroprocesszoraifölé elhelyezett, túlméretezett síkképernyőhöz. A klub mellettLucan által lemészárolt négy vérszopó nézett vissza rájuk a Gabriellemobiljában tárolt képeikkel egyetemben.– Az adatbázis szerint eltűnt személyek. Ketten a connecticutimenedékről szívódtak fel a múlt hónapban, a harmadik a Fallriveriből, a negyedik pedig egy helyiből. Mind legújabb generációs, alegfiatalabb még harmincéves sem volt.– A francba – füttyentett Rio –, idióta kölykök. Lucan nem szólt,nem érzett semmit a veszteséggel kapcsolatban, amiért ilyen fiataléletek estek áldozatul a vérszopó létnek. Nem ők voltak az elsők, éshalálbiztos, hogy nem is ők lesznek az utolsók. A menedékbeli életfelettébb unalmas lehet egy fiatal hímnek, aki állandóan bizonyítaniakar. A vér és hódítás iránti szenvedély mélyen gyökerezett a későbbigenerációkban is, akik igen távol estek barbár őseiktől. Ha egyvámpír keresni akarta a bajt, egy Boston méretű nagyvárosban nemkellett messzire mennie.Gideon villámgyors parancssorozatot billentyűzött be, és mégtöbb fotó jelent meg a képernyőn. – Itt a két legutóbbi anyag. Az elsőismert vérszopó, visszaeső elkövető itt, Bostonban, bár az utolsó háromhónapban meghúzta magát. Mindaddig, míg Lucan a hétvégén kinem füstölte.– És emezzel mi van? – kérdezte Lucan az utolsó képre mutatva,amely azt a vérszopót ábrázolta, akinek sikerült kereket oldania a sikátorban.Videószalagról készített állókép volt, valószínűleg egy kihallgatássorán készülhetett, abból ítélve, hogy a vámpír bilincset éselektródákat viselt. – Mikor készült ez a felvétel?– Nagyjából hat hónapja – válaszolt Gideon a dátumozásra pillantva.– Az egyik nyugati parti hadművelet idején.– Los Angelesben?– Seattle-ben. Az akta szerint viszont Los Angelesben is körözik.

– Körözés – gúnyolódott Dante. – Kibaszott időpocsékolás.Lucan egyetértett. Az amerikai és külföldi vámpírnemzetségen belüla vérszopóvá váló egyedek elfogására és a vonatkozó törvényvégrehajtására külön szabályok és eljárások voltak érvényben. Megírtákaz elfogatóparancsot, megtörtént a letartóztatás, kihallgatás, ésha elegendő bizonyítékot találtak, és az eljárás is megfelelő volt,meghozták az ítéletet. Mindez felettébb civilizáltan zajlott. És kevésséhatékonyan.Míg a faj, beleértve a menedékek lakosságát is, szervezetten ésvalamiféle cél érdekében, a bürokrácia útvesztőiben vergődve létezett,addig ellenségei meggondolatlanok és kiszámíthatatlanok voltak.Azonban, hacsak Lucant félre nem vezette a szimata, az évszázadosanarchia és általános káosz után most a vérszopók tudatosankezdtek tagokat toborozni soraikba.Hacsak nem hónapok óta ezt teszik már.Lucan a képernyőre merevített képre bámult. Az elfogott vérszopótegy függőleges fémasztalhoz kötözték, meztelenre vetkőztették,haját leborotválták, hogy jobban vezesse az áramot, amit minden bizonnyalrákapcsoltak a vallatás alatt. Lucan semmi szánalmat nemérzett a kínzásnak kitett vérszopó iránt. Az efféle kihallgatások gyakranhasznosnak bizonyultak, és a heroinfüggő emberhez hasonlóan avérszomj csapdájába esett vámpír is tízszer annyi fájdalmat volt képeselviselni, mielőtt megtört, mint a fajhoz tartozó társai.Ez a vérszopó nagytermetű volt, alacsony homlokkal, primitív vonásokkal.Vicsorgott, agyarai villogtak, borostyánszínű szeme vadulmeredt előre, pupillája függőleges csík. Drótok borították hatalmasfejétől kezdve, bikanyakán keresztül egészen izomköteges mellkasáigés pörölyszerű karjáig.– Mivel az ocsmányság önmagában még nem bűn, lássuk, mit vétetta fickó Seattle ellen!– Nézzük, mit találunk – Gideon visszafordult a számítógép billentyűzetéhez,és megjelenítette az adatokat egy másik képernyőn. –Illegális kereskedelemért kapták el – fegyverek, robbanószerek, vegyianyagok. Ez a pasas igazán elbűvölő. Mocskos szemétláda.

– Van ötlet, hogy kinek a fegyvereit árulja?– Erről semmi nincs. Nyilvánvalóan nem jutottak vele messzire. Aszalag rögzítette a szökését közvetlenül azután, hogy ezek a felvételekkészültek. Menekülés közben megölt két őrt is.És most újra megszökött, a kurva anyját, dühöngött Lucan, átkozvamagát, amiért engedte kicsúszni a markából. Nem viselte jól a kudarcot,legkevésbé a sajátját.Nikóra pillantott. – Láttad már a fickót?– Nem – válaszolta az orosz –, de érdeklődni fogok a kapcsolataimnál,hátha találok valamit.– Rajta.Nikolai kurtán biccentett, elhagyta a labort, közben máris hívottvalakit a mobilján.– Nagyon durvák ezek a képek – nézte Conlan Gabrielle-nek aklubnál történt véres gyilkosságról készített fotóit Gideon válla felett.– Megeresztett egy káromkodást. – Nem elég, hogy az évek során azemberek végignéztek jó pár vérengzést, amit a vérszopók rendeztek,most még megállnak fényképezni is!Dante tompa puffanással a földre tette a lábát, felállt és járkálnikezdett, mintha elege lenne abból, hogy nem történik semmi a megbeszélésen.– Ezek azt hiszik odafönn, hogy átkozott paparazzik.– A fickó, aki a képeket készítette, tuti összeszarta magát, mikorlátta, hogy egy százkilós harcos rohan felé – tette hozzá Rio. Lucanrevigyorgott. – Kitörölted legalább a memóriáját, vagy helyben kinyírtad?– Nő volt a szemtanú – Lucan testvérei szemébe nézett, semmi érzelmetnem lehetett leolvasni az arcáról, miközben a legfontosabbhírt közölte: – Kiderült, hogy kiválasztott.– Isten anyja az égben – káromkodta el magát Rio, beletúrva sötéthajába. – Kiválasztott! Biztos vagy benne?– Rajta van a jel. A saját szememmel láttam.– Mit csináltál vele? Krisztusom, csak nem...– Nem – válaszolt Lucan élesen, feldühödve a spanyol hangjábanbújkáló riadt feltételezéstől. – Nem bántottam a nőt. Bizonyos hatá-

okat még én sem lépek át.Nem is követelte őt magának, bár akkor éjjel a lakásán pokoli közelállt hozzá. Összeszorította a fogát, sötét hullámokban öntötte elaz éhség, amikor arra gondolt, milyen csábítóan nézett ki Gabrielle,ahogy összegömbölyödve álmodott az ágyában. Milyen édes volt azíze...– Mi a terved vele, Lucan? – Ezúttal Gideon aggályoskodott. –Nem hagyhatjuk ott a fönti világban, hogy a vérszopók rátaláljanak.Biztos, hogy felhívta magára a figyelmüket a fotózással.– És ha a vérszopók rájönnek, hogy kiválasztott... – tette hozzáDante, mire a többi harcos komoran bólintott.– Itt lesz a legnagyobb biztonságban – mondta Gideon –, a faj védelmealatt. Vagy még jobb, ha valamelyik menedékbe küldjük.– Ismerem a szabályt – morogta Lucan. Iszonyúan feldühítette agondolat, hogy Gabrielle esetleg a vérszopók kezébe kerülhet, vagy afaj egy másik tagjáéba, ha a helyes dolgot cselekszi, és elküldi őt azország valamelyik védett menedékébe. Mindkét megoldás elfogadhatatlannaktűnt ebben a pillanatban, köszönhetően őrült birtoklási vágyának,melyen akarata ellenére képtelen volt uralkodni.Hideg pillantást küldött testvérei felé. – A nő az én dolgom. Éndöntöm el, hogyan tovább.Egyikük sem ellenkezett vele, nem mintha számított volna rá. Elsőgenerációsként az ő szava számított leginkább; a fajon belüli harcosrend megteremtőjeként vérével és fegyverével egyaránt bizonyítottajogát. Szava maga volt a törvény, és az összes jelenlevő tiszteletbentartotta ezt.Dante felállt, hosszú, fürge ujjaival megforgatta a Rondakörmöt,majd ugyanazzal a sima mozdulattal visszacsúsztatta hüvelyébe. –Négy óránk van naplementéig. Már itt sem vagyok. – Ravasz pillantástvetett Rio és Conlan irányába. – Kiáll velem valaki egy jó kisbokszmeccsre, míg nem tudjuk magunkat elfoglalni odafenn?A két megszólított lelkesedett az ötletért, így mindhárom hatalmastermetű harcos kivonult a technikuslaborból, miután tiszteletteljesenbólintottak Lucan felé. A fegyveres edzőterembe mentek.

– Van a seattle-i anyagon kívül másod is erről a vérszopóról? –kérdezte Lucan Gideontól, amint az üvegajtók összecsukódtak, ésketten maradtak.– Most futtatom át az összes nyilvántartáson. Egy perc alatt kiderül– a billentyűk gyorsan kopogtak, ahogy Gideon parancssorozatokkalárasztotta el a gépet. – Bingó! A nyugati parti GPS megtalálta.Úgy tűnik, valami nagyszabású találkozót bonyolítottak, mielőtt elkaptáka mieink. Nézd csak meg.A monitor képernyőjét betöltötték az éjszakai műholdfelvételek.A helyszín egy Puget Soundhoz közeli halászati kereskedelmet bonyolítórakpart volt. A felvételek középpontjában magányos, hosszúfekete limuzin volt látható, a dokkok végénél düledező épület mögöttállt. A hátsó utasülés ablakán az a vérszopó hajolt be, aki pár napjamenekült el Lucan elől. Gideon továbbpörgette a filmkockákat, melyekegy hosszú beszélgetést rögzítettek a vérszopó és valaki között,akit az autó sötétített üvegei takartak. Ahogy a film haladt előre, egyszercsak kinyitották belülről a hátsó ajtót, hogy a vérszopó beszállhasson.– Állítsd meg – szólt Lucan, miközben résnyire szűkülő szemmelvizsgálta a rejtőzködő utas kezét. – Meg lehet állítani egyáltalán?Nagyíts a nyitott kocsiajtóra!– Nézzük csak.A kép egyre nagyobb lett, bár Lucannek nem volt szüksége élesebbszemre, hogy megerősítse, amit látott. Alig észrevehetően, deott volt. Az utas méretes kézfeje és hosszú ujjú ingének mandzsettagombjaközötti keskeny bőrsávon ott voltak az első generációs vá m-pírok megkülönböztető dermaglifjei.Most már Gideon is látta. – Hogy az a kénköves pokol... Ezt nézdmeg! – hüledezett a monitorra meredve. – Seattle-i seggfej barátunknakérdekes társasága akadt.– Talán még most is akad – válaszolta Lucan.Nem sok rohadtabb dolog van egy vérszopónál, akinek ereiben elsőgenerációs vámpírvér folyik. Ők gyorsabban és kilátástalanabbulestek a vérszomj áldozatául, mint későbbi társaik, és halálosan go-

nosz ellenségekké váltak. Ha valamelyikük olyan ambíciókat dédelgetett,hogy a vérszopók élén lázadást vezessen, iszonyú háború ellőttállnak. Lucan megvívott már egy ilyen csatát, hosszú idővel ezelőtt.Egyetlen porcikája sem kívánt még egyet.– Nyomtass ki minden anyagot, pár nagyítást a glifekről is.– Máris.– Ha bármi mást találsz még erről a kettőről, közvetlenül nekemszólj. Személyesen veszem kézbe az ügyet.Gideon bólintott, azonban ezüstös szemével tétován pillantottLucanre. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy egyedül akarsz elbánnivelük?Lucan sötéten nézett vissza rá. – Mert?A zseniális vámpírnak már kétségtelenül zseniális nyelvén voltegy hosszú értekezés a valószínűségről és annak törvényéről, hogyami gyakran megtörténik, az rendszeresen történik meg, de Lucannem volt olyan hangulatban, hogy végighallgassa. Lassan leszállt azéj, és vele a lehetőség, hogy újra vadászhasson ellenségeire. Az addigfennmaradó pár órára szüksége volt, hogy megtisztítsa elméjét, előkészítsefegyvereit és eldöntse, honnan a legérdemesebb támadniuk.A benne lakozó vérengző fenevad türelmetlen volt és éles, de nem avérszopókkal vívandó csatára.Ehelyett Lucan azon vette észre magát, hogy gondolatai egy csendesBeacon Hill-i lakásban járnak, egy éjféli látogatáson, melyneksoha nem lett volna szabad megtörténnie. Gabrielle puha bőrének ésmeleg, odaadó testének emléke, csakúgy mint jázminillata, beburkolta.Kezdett merevedni, hímtagja már a lány gondolatára is ágaskodott.A pokolba.Ez volt az oka, amiért nem helyezte már eddig is a faj védelme aláa főhadiszálláson. Távolról csak nyugtalanította a lány, ha a közelébenlenne, az igazi katasztrófához vezetne.– Minden rendben? – Gideon odafordult a székkel, hogy szembenlegyenek. – Marha dühösnek nézel ki, haver.Lucan kibillent az álmodozásból, és ekkor vette észre, hogy szem-

fogai kezdtek megnyúlni, látása kiélesedett, miközben pupillái függőlegescsíkká húzódtak. De nem a dühtől indult meg az átváltozás.A kéjvágy volt az oka, és előbb vagy utóbb ki kell elégítenie. Ez agondolat lüktetett végig az ereiben, míg felragadta Gabrielle mobiltelefonjátaz asztalról, és kilépett a laborból.

HETEDIK FEJEZET– Tíz perc múlva mennyország – mondta Gabrielle a nyitott sütőbepillantva. Orrát megcsiklandozta a konyháját belengő, házi készítésűmanicotti mennyei illata.Visszazárta az üvegezett ajtót, újraprogramozta a digitális időzítőt,töltött magának még egy pohár vörösbort, és bevitte a nappaliba. Egyrégi Sarah McLachlan-CD duruzsolt lágyan a hangszórókból. Párperccel múlt este hét, Gabrielle mostanra kezdett megnyugodni areggeli, elhagyatott elmegyógyintézetnél történt kalandja után. Készítettnéhány jól sikerült fotót, amikkel kezdhet is valamit, de a legjobbaz egészben, hogy el tudott menekülni a félelmetes bunyós kinézetűfickó elől, aki minden jel szerint biztonsági őrként dolgozott ahelyen.Már önmagában ez megérte az ünneplést.Gabrielle összegömbölyödött a dívány kipárnázott sarkában, bőrefinom meleg volt a galambszürke jóganadrág és a rózsaszín, hosszúujjú póló alatt. Haja még nedvesen csillogott a fürdéstől, nyakszirtjénéllazán összekötött lófarkából néhány tincs elszabadult. Kezdettvégre kikapcsolódni, boldogan nézett a magányos este elé.Így amikor nem egész egy perc múlva megszólalt az ajtócsengő,halk káromkodás hagyta el a száját, és úgy döntött, nem vesz tudomásta hívatlan látogatóról. Másodjára is felhangzott a csengetés, követelőzőn,ezt pedig rövid, éles kopogás követte, és nagyon úgyhangzott, az erős kéz, amely kivitelezte, nem ismert nemet.– Gabrielle.A lány addigra már elindult, óvatosan közeledett az ajtóhoz, fél-

úton járt, amikor meghallotta a hangot, melyet azonnal felismert.Nem lett volna kötelező megismernie, de akkor is tudta. LucanThorne mély baritonja úgy hatolt át az ajtón és az ő érzékein, minthaezerszer hallotta volna már ezt a megnyugtató, mégis felkavaró hangot,amitől pulzusa felgyorsult az izgalom hevében.A lány meglepődött, és sokkal jobban örült, mint akarta. Kinyitottaa zárakat, és kitárta az ajtót a férfi előtt.– Üdv.– Jó estét, Gabrielle.A férfi zavarba ejtő közvetlenséggel köszöntötte, szeme csillogottsötét szemöldöke alatt. Átható tekintete lassan végigsiklott a lányon,kócos hajától indulva, a melltartó nélküli mellén feszülő, selyemfestésselkészült békejelen keresztül egészen meztelen lábujjáig, melyhosszú szárú nadrágjának trapézszárából kandikált ki.– Nem vártam senkit – szabadkozott a lány a kinézete miatt, deThorne nem zavartatta magát. Sőt, amikor újra a lány arcába nézett,Gabrielle-t forróság öntötte el attól, ahogyan ránézett.Mintha ott helyben fel akarná falni.– Ó, elhozta a mobiltelefonomat – jött rá a nyilvánvaló tényre,mikor ezüstös fém csillanását vette észre a férfi hatalmas markában.A férfi odanyújtotta a készüléket. – Később, mint szándékoztam.Bocsásson meg érte.Csak képzelte, vagy a férfi ujjai tényleg szándékosan hozzáértek,amikor kivette a kezéből a ketyerét?– Köszönöm, hogy visszahozta – válaszolt, közben a férfi tekintetemég fogva tartotta. – Tudott... öö... tudta hasznosítani a képeket?– Igen. Nagy segítséget jelentettek.A lány megkönnyebbülten sóhajtott, örömmel hallotta, hogy arendőrség végül mégiscsak az ő oldalán áll. – Gondolja, hogy el tudjákkapni a képen szereplő fickókat?– Biztos vagyok benne.A férfi hangja oly komor volt, hogy egyetlen pillanatra sem kételkedettaz igazában. Inkább arra gondolt, Thorne felügyelő a rosszfiúklegsötétebb rémálma.

– Ez igazán jó hír. Bevallom, kezdett kiborítani ez az egész. Go n-dolom, ezt teszi, ha az ember végignéz egy brutális gyilkosságot,ugye?A férfi épphogy bólintott egyetértése jeléül. Nem beszél sokat, azbiztos, de kinek van szüksége beszédre, ha ilyen lélekbe hatolóak aszemei, mint neki?Gabrielle legnagyobb megkönnyebbülésére és bosszúságára megszólaltaz időzítő a konyhában. – Francba. Ez a... ez a vacsorám lesz.Jobb lesz, ha kiveszem, mielőtt a füstjelző bekapcsol. Várjon egy pillanatotúgy értem, akar...? – Vett egy mély, nyugtató levegőt, nemvolt hozzászokva, hogy valaki ennyire felkavarja. – Jöjjön be, kérem.Mindjárt visszajövök.Lucan Thorne habozás nélkül belépett a lakásba, mialatt Gabriellemegfordult, hogy letegye a mobilt és kivegye a manicottit a sütőből.– Félbeszakítottam valamit?A lány meglepődött, hogy a férfi ilyen gyorsan kiért utána akonyhába, mintha csendesen a sarkában járt volna azóta, hogy beinvitálta.Kiemelte a gőzölgő tésztával teli lábast a sütőből, és a tűzhelyretette hűlni. Levette az átforrósodott kesztyűket, aztán büszkemosolyt küldött a nyomozó felé. – Ünnepelek.A férfi a körülöttük elterülő csendbe intett a fejével. Egyedül?A lány vállat vont. – Hacsak nem szeretne csatlakozni.A férfi álla épphogy csak megmoccant, de levette sötét kabátját,és egy szék háttámlájára terítette. Jelenléte felkavaró volt, különleges,még inkább azzá tette, hogy ott állt a lány apró konyhájában: lefegyverzőpillantású, enyhén vészjósló, de felettébb jóképű, izmosidegen. A pultnak dőlt, és figyelte, ahogy a lány a tűzforró étellelfoglalatoskodik. – Mit ünneplünk, Gabrielle?– Magánbemutató keretében eladtam ma néhány fotót egy trendibelvárosi irodában. Jamie barátom hívott úgy egy órája a hírrel.Thorne halványan elmosolyodott. – Gratulálok.– Köszönöm – Gabrielle kivett még egy poharat a szekrényből,majd megemelte a már megbontott vörösbort. – Önthetek?A férfi lassan megrázta a fejét. – Sajnos nem ihatok.

– Ó, elnézést – szabadkozott a lány, emlékeztetve magát a férfihivatására. – Szolgálatban, igaz?Az erős állkapcson megrándult egy izom. – Mindig.Gabrielle elmosolyodott, néhány kóbor fürtöt visszatessékelt a fülemögé. Thorne pillantása követte a műveletet, majd megállapodotta lány állán lévő pici forradáson.– Mi történt ott?– Ó, semmiség – válaszolt Gabrielle. Nem találta jó ötletnek elmesélniegy zsarunak, azzal töltötte a fél reggelt, hogy birtokháborítástkövet el egy régi elmegyógyintézet területén. – Csak egy karcolás,olykor a munkámmal jár. Tudja, hogy van ez.Könnyedén, kissé idegesen felnevetett, mert a férfi hirtelen felémozdult, arcán komoly kifejezés ült. Néhány lépéssel közvetlenülelőtte termett. Termete, nyilvánvaló ereje, lehengerlő volt. Ilyen közelrőla lány jól látta a fekete ing alatt megmozduló izomkötegeket.A finom anyag szorosan követte válla, karja és mellkasa vonalát,mintha tökéletesen rá szabták volna.És csodás illata volt. A lány nem érzett rajta parfümöt, csak amenta és bőr illatát és valami sötétebbet, talán egy számára ismeretlenegzotikus fűszer aromáját. Bármi legyen is, elementáris, ősi erővelhatott érzékeire, egyre vonzotta magához, miközben talán menekülniekellett volna tőle.Mély levegőt vett, amikor a férfi kinyújtotta a karját, és lágyanmegcirógatta az állát. A bőre felforrósodott az érintéstől, és lekúszotta nyakára, ahogy a férfi végighúzta ujjait a füle alatti érzékeny területen,egészen a nyakszirtjéig. Hüvelykujjával megérintette a horzsolásta lány állán. Korábban, amikor kitisztította a sebet, csípett, demost, a váratlanul lágy becézéstől egyáltalán nem fájt. Csupán kellemesmelegséget érzett, és valami lassan terjedő, tompa fájdalmatmélyen legbelül.Legnagyobb döbbenetére a férfi lehajolt, és megcsókolta felsértettállát. Ajkai elidőztek rajta, méghozzá elég hosszan ahhoz, hogyGabrielle rájöjjön, ez csak a bevezetés. Becsukta a szemét, szíve hevesenvert. Nem mozdult, szinte nem is lélegzett, mikor megérezte,

ahogy Lucan ajka az övéhez közelít, jelentőségteljesen megcsókolta,ajka meleg érintése közben finoman, éhesen beleharapott. A lány k i-nyitotta a szemét, a férfi őt nézte. Lucan szeméből állati vadság sugárzott,amitől félelem kúszott végig a gerincén.Amikor végre képes volt megszólalni, csak rekedt, elfulladt suttogásratellett a lánytól. – Szabad neked ilyesmit tenni?Az áthatoló pillantás továbbra is rajta pihent. – Ó, de mennyire.Lucan újból lehajolt hozzá, ajkai végigvándoroltak az arcán, állán,torkán. A lány felsóhajtott, a férfi pedig perzselő csókkal vetett végeta zihálásnak, nyelvével benyomult Gabrielle nyitott ajkai között.Gabrielle befogadta, és halványan érezte a férfi kezét a hátán, ahogybesiklik a póló alá. Lágyan cirógatta Gabrielle meztelen hátát, ujjaivégigfutottak a gerincén. Aztán keze lustán továbbmozdult, lefelé, anadrág anyagára. Erős ujjai körberajzolták a lány fenekét, majd szorosanmegmarkolták. Gabrielle egyáltalán nem tiltakozott, ahogy aférfi egyre vadabbul csókolta, és addig húzta magához, míg medencéjéta férfi izmos csípőjéhez nem préselte.Mi a fenét művel? Mégis mit gondol?– Ne! – szólt Gabrielle, mikor józan esze végül felülkerekedettösztönein. – Ne, várj! Hagyd abba! – Istenem, mennyire utálta kimondani,mikor olyan átkozottul jólesett a férfi érintése a száján. –Van... Lucan... együtt vagy valakivel?– Nézz körül, Gabrielle – a férfi ajkai vészesen közeledtek azövéhez, egészen megszédült a vágytól. – Csak te vagy, és én.– Barátnő... – nyögte ki két csók között. Talán kicsit elkésett akérdéssel, de tudnia kellett, még akkor is, ha elképzelése sem volt,hogy fogadná a választ, amit nem akart hallani. – Van barátnőd? Házasvagy? Kérlek, ne mondd, hogy van feleséged...– Nincs senki más. Csak te vagy.A lány biztos volt benne, hogy a férfi nem ejtette ki az utolsó párszót, de mégis ott visszhangoztak a fejében, melegen és provokálón,megtörve maradék ellenállását.Ó, isteni volt a pasi. Vagy csak ő kívánta ennyire kétségbeesetten,mert az egyszerű, mesterkéletlen válasz volt minden, amit ígérhetett

– ez, továbbá gyengéd kezének és forró, édes szájának érintése –, alány mégis fenntartás nélkül hitt neki. Úgy érezte, minden érzékévelés idegszálával rá figyel. Mintha csak ők ketten léteznének, és a lángoláskettejük között.Azóta, mióta a férfi először feltűnt lakása ajtajában.– Óóhh – zihálta Gabrielle, ahogy a levegő lassan kiáramlott a tüdejéből.Elgyengült, a férfinak kellett megtartania, de közben élveztekezének becéző érintését a bőrén, ahogy a nyakát, vállát simogatta,ujjaival a gerincvonala mentén végigcirógatta. – Mit művelünk mi itt,Lucan?A férfi mély hangon, akár az éjszaka, a fülébe mormolt. – Szerintemnagyon is jól tudod.– Semmit sem tudok, pláne, ha ilyeneket művelsz. Ó... istenem!Lucan egy pillanatra félbeszakította csókjukat, mélyen a szemébenézett, közben lassan, erősen hozzápréselte magát. Hímtagja merevenfeszült a lány hasának. Gabrielle érezte teljes hosszában, érezteátütő méretét és erejét még ruháikon keresztül is. Lába közt nedvesmelegség áradt szét a gondolatra, hogy magába fogadja.– Ezért jöttem ide ma este – Lucan hangja továbbra is a lány fülénélmorajlott. – Értesz, Gabrielle? Akarlak.Az érzés nagyon is kölcsönös volt. Gabrielle felnyögött, teste olyhevesen vonaglott meg a férfi kezében, hogy képtelen volt uralkodnifelette.Ez nem is történt meg, nem igaziból. Csak egy újabb őrült álom,mint a másik, az első találkozásuk után. Nem is állt a konyhábanLucan Thorne-nal, és nem engedte magát elcsábítani a férfinak, akirőlsemmit nem tudott a nevén kívül. Csak álmodott, nem lehetettmásképp, nemsokára felébred a díványon, egyedül, mint mindig, avörösbor kifolyva a szőnyegen, a vacsora pedig szénné égve a sütőben.De még nem most.Istenem, kérlek, add, hogy még ne!Minden álomnál szebb volt érezni ujjai simogatását a bőrén, lángragyúlni nyelve érintésétől; ha egyáltalán lehetséges, még annál is

szebb, mint amit múltkor álmodott.– Gabrielle – suttogta a férfi –, mondd, hogy te is akarod.– Igen!A lány érezte Lucan kezét kettejük közt, ahogy kapkodva próbáltmegszabadulni ruháitól, forró leheletével megcsiklandozva a nyakát.– Érezz engem, Gabrielle. Tudd, mennyire kellesz nekem.Ujjai könnyedén érintették a lányéit, gyengéden odavezetve őkethatalmas, börtönéből kiszabadult, ágaskodó erekciójához. Gabrielleráfonta kezét, és csodálattal, lassan simogatta a bársonyos hímtagot.A férfi ugyanolyan hatalmas volt itt is, mint máshol, és brutálisanerős, ugyanakkor selymesen sima. Hímvesszője súlya megrészegítettea lányt. Erősített a szorításon, fel-le mozgott a keze a keménységen,ujjbegyeivel izgatva a vastag makkot.Miközben a lány keze széltében-hosszában dolgozott rajta, Lucanteste megrándult. Gabrielle érezte, hogy a férfi keze kicsit megremeg,ahogy csípőjéről lecsúszik a lazán megkötött zsinór. Mialatt acsomóval bíbelődött, forró lélegzetével együtt idegen hangzású káromkodáshagyta el ajkát. Hideg levegő csapta meg a lány hasát, aztánhirtelen megérezte Lucan meleg tenyerét, ahogy becsúsztatta abugyijába.A lány már nedves volt, kezdte elveszíteni az eszét, égett a vágytól.A férfi ujjai könnyedén keresztüljutottak a lány lábai között húzódókeskeny, göndörödő sövényen, keresztül a síkos hasadékon, játékosan,őrjítően ingerelve őt. Gabrielle felkiáltott, mikor a vágy hatalmas,mindent elsöprő hulláma magával sodorta.– Te is kellesz nekem – vallotta be elhaló, vágytól nyers hangon.Válaszként a férfi belecsúsztatta egyik hosszú ujját, aztán még egyet.Gabrielle összerándult a kutakodó, becéző felfedezőktől, amelyekcsak fokozták vágyát. – Még...! – kapkodott levegő után. – Lucan,kérlek... ne hagyd... abba!Torokhangú mormogás tört fel a férfi ajkáról, miközben lehajolt,hogy éhesen újra megcsókolhassa a lányt. Gabrielle sietősen megszabadultnadrágjától. A bugyi következett, Lucan türelmetlen keze

nem kímélte a finom csipkét. A lány hirtelen megérezte a hideg levegőtmeztelen bőrén, de Lucan már le is térdelt elé, és a lány teste lángolnikezdett, mielőtt levegőt vehetett volna. A férfi csókolta és nyalogatta,keze erősen és könyörtelenül tartotta belső combjait, egyreszélesebbre tárva őket, hogy szolgálhassák vágyát. Ahogy a férfinyelve beléhatolt, és szájával körülölelte, Gabrielle végtagjaiból elszálltminden erő.Gyorsan elélvezett, olyan elemi erővel, amiről nem is álmodott.Lucan továbbra is szorosan tartotta, nedvesen magához ölelte, nemkegyelmezett akkor sem, mikor a lány remegni kezdett, majdnemösszecsuklott és fojtottan zihált. Csak simogatta, míg megint a csúcsközelébe nem ért. A lány becsukta a szemét, feje lebicsaklott a vállára,megadta magát a férfinak és a hihetetlen események őrületének. Aférfi vállába kapaszkodott, hogy tartani tudja magát, mert lábai nemengedelmeskedtek.Újra elélvezett. Hevesen ragadta magával, magasra repítette, azérzéki álmok birodalmába, aztán kiengedte szorításából, és ő csakzuhant, zuhant lefelé...Arra riadt bódulatából, hogy éppen felemelik. Lucan gyengédentartotta a karjában, kezei a lány derekát és térdhajlatát fonták körbe.Meztelen volt, ahogy a lány is, bár ő nem emlékezett rá, mikor vettele a pólóját. Átkarolta Lucan nyakát, ahogy a férfi kivitte őt a konyhábóla nappaliba, ahol Sarah McLachlan szólt a hangszórókból, a r-ról énekelve, hogy milyen jó is valakit a karunkban tartani és kifulladásigcsókolni.A puha zsenília körülölelte, ahogy Lucan óvatosan lefektette a díványra,majd fölé került. Ebben a pillanatban látta meg őt a lány teljesvalójában, és csodálatos látvány tárult a szeme elé. Két méterszíntiszta izom és férfias erő feszült neki, karjai szorosan tartottákmindkét oldalt.Ha azonban gyönyörű testének látványa nem lett volna elég,Lucan hibátlan bőrét megdöbbentően szép, bonyolult tetoválás díszítette.A különlegesen ívelő vonalak és egymásba kapcsolódó mintákizmos mellkasán és bordázott hasán kacskaringóztak, felkúsztak szé-

les vállára, majd le vastag bicepszére. Színük meghatározhatatlanvolt, tengerzöld, vörösesbarna és mély bordó között váltakozott, ésminél tovább nézte, annál gazdagabb színárnyalatokban pompázott.Mikor Lucan lehajtotta a fejét, hogy az őket megillető figyelembenrészesítse a lány melleit, Gabrielle látta a mintát, amely felkúszotta nyakán, és beleveszett sűrű hajába. Azóta szerette volna végigkövetniaz izgató jelek útját, mióta meglátta Lucant. Most önfeledtenengedett a kísértésnek, kezével bejárta a férfi testét, egyszerrecsodálkozott rá a titokzatos férfira és a szokatlan műalkotásra, amitmagán viselt.– Csókolj meg – könyörgött, a férfi tetoválásokkal díszített vállábakapaszkodva.Lucan felemelkedett, hogy fölé kerüljön, Gabrielle teste pedig avágytól lázasan ívbe feszült, érezni akarta magában. A férfi erekciójahosszú, felhevített fémrúdként égette a lányt, ahogy combjai közényomult. Gabrielle lenyúlt, és megsimogatta, felemelte csípőjét, hogykönnyebben befogadhassa.– Gyere! – suttogta. – Érezni akarlak! Most! Kérlek! A férfi nemtagadta meg kívánságát.Vastag makkja keményen, követelőzőn lüktetett a lány bejáratánál.Gabrielle halványan érezte, hogy a férfi remeg. Hatalmas vállaimegrázkódtak a lány keze alatt, mintha mindeddig visszatartotta volnamagát, de nem sokáig bírná már. Gabrielle azt akarta, Lucan isatomjaira hulljon, mint ő korábban. Ha nem érezheti őt magában, abbabelehal. A férfi halkan felnyögött, ajkai a lány érzékeny nyakha j-latánál időztek.– Igen – sürgette a lány, és úgy helyezkedett, hogy a Lucan férfiasságaaz ő bejáratának hasítékához nyomult. – Ne félj! Nem fogokösszetörni!A férfi végre felemelte a fejét, és egy pillanatig a lány szemébenézett. Gabrielle elnehezülő szemhéja mögül visszanézett rá, megriadvaa tekintetébe kapcsolódó vadul lobogó tűztől. A férfi szemehalvány ezüst fénnyel izzott, elnyelte pupilláit, természetfeletti forrósággaljárta át a lányt. Arccsontjai mintha kiugróbbá váltak volna,

őre feszesen simult szögletes arcára, hatalmas állkapcsára.Különös volt, ahogy a szobai megvilágítás gyenge lénye a férfi arcáravetült...Alig fogalmazódhatott meg a gondolat, amikor a nappali szobalámpáinak fénye egyszerre kialudt. Ez akár furcsa is lehetett volna,de abban a pillanatban, hogy sötétség borult rájuk, Lucan egyetlenmély, őrjítő döféssel a lányba hatolt. Gabrielle nem tudta visszatartania kéjes nyögdécselést, miközben a férfi kitöltötte őt, feszítette, te l-jes hosszában felnyársalta.– Ó, istenem! – Gabrielle majdnem sírt, a férfi minden egyes keménycentiméterét örömmel magába fogadva. – Olyan jó érzés, mikorbennem vagy!Lucan a lány vállára hajtotta a fejét, nyögött, miközben visszahúzódott,hogy aztán soha nem látott mélységekbe hatolhasson.Gabrielle a férfi erős hátába kapaszkodott, közelebb húzta magához,és felemelte csípőjét, hogy minél jobban magába fogadhassa a keménylökéseket. A férfi alig hallhatóan átkozódott, fekete, vadállatihangon. Farka szinte önálló életet élt a lányban, úgy tűnt, a férfi csípőjénekminden egyes könyörtelen mozdulata alatt nagyobbra és nagyobbraduzzad.– Meg kellett hogy keféljelek, Gabrielle! Azóta akarom, miótaelőször megláttalak!Őszinte szavaival – hogy bevallotta, ugyanannyira akarta a lányt,mint a lány őt – csak olajat öntött a tűzre. Gabrielle beletúrt Lucanhajába, szavak nélkül, elragadtatottan kiáltott fel, ahogy tempójukgyorsult. A férfi csípője és szerszáma dugattyúként járt ki-be, ki-be.Gabrielle a gyomrában érezte a gyönyör közeledtét.– Egész éjjel folytatnám – mormolta Lucan, forró lehelete végigsimította lány nyakán. – Nem hiszem, hogy abba tudnám hagyni.– Ne, Lucan. Istenem... ne hagyd abba!A lány Lucanbe kapaszkodott, miközben a férfi elélvezett. Ennyitellett tőle, mert hirtelen éles sikoly tört fel belőle, és csak élvezett, ésélvezett és élvezett.

Lucan lelépett a Gabrielle bejárai ajtajához vezető lépcsőről, és gyalogelindult a sötét, csendes utcán. A lány még a hálószobájábanaludt, légzése egyenletes, nyugodt és kielégült, csodálatos teste fáradta több mint három órát felölelő, megállás nélküli szenvedélytől. Aférfi még soha életében nem kefélt ilyen keményet, hosszút és tökéleteset.De még többet akart.Még többet a lányból.Az, hogy el tudta rejteni előle megnyúló agyarait és vad, vágytólégő tekintetét, maga volt a csoda.Sőt, hogy legyőzte a könyörtelen, mindent elsöprő vágyat, hogy alány édes torkába mélyessze éles fogát és igyon belőle, még jobbanmeglepte.Bár annyira már nem bízott magában, hogy a közelében maradjon,amikor teste minden egyes, tűzben égő porcikája pontosan erre vágyott.Óriási hiba volt idejönnie. Azt hitte, a szex segít lehűteni a lányiránti heves szenvedélyét. Még soha nem tévedett ekkorát. Azzal,hogy megkapta Gabrielle-t, benne volt, csak fokozta iránta érzett vágyát.Állati ösztönöket ébresztett fel benne, ragadozóként vetette rámagát. Nem volt biztos benne, elfogadta volna-e az elutasítást. Nemhitte, hogy az iránta érzett vágyát képes lett volna pórázon tartani.A lány azonban nem utasította el.Krisztusom, de még mennyire nem!Így visszanézve pedig Gabrielle szívességet tett volna neki azzal,ha visszautasítja. Ehelyett elfogadta az ő dühödt vágyát iránta, nem isérte be semmi kevesebbel.Ha most megfordulna és visszalopózna a lakásba, hogy felébreszsze,még néhány csodás órát tölthetne izgalmas, hívogató combjaiközött. Az legalább részben kielégítené vágyát. És ha nem tudna úrrálenni a másik, egyre marcangolóbb kínon, megvárhatná a napfelkeltét,hogy gyilkos sugarai a feledés homályába perzseljék.Ha a faj iránti elkötelezettsége nem kötné gúzsba a kezét, a lehetőségátkozottul vonzó megoldást nyújtana.

Lucan elsziszegett egy rövid átkot, amikor kifordult Gabrielle utcájából,és folytatta útját a városi éjszakában. Remegett a keze. Látásakiélesedett, vad gondolatok kavarogtak a fejében. Teste rángatóznikezdett, nyugtalanná vált. Vicsorgott, nem találta a helyét, és tudta,mire utalnak a jelek. Táplálékra volt szüksége.Pedig nem jött még el az ideje, hiszen legutóbb több mint egy hétrevaló vért ivott. Csak pár nappal ezelőtt történt, gyomra mégis úgykorgott, mintha éhezne. A sóvárgás hosszú ideje egyre rosszabb ésrosszabb. Minél erősebben próbálta elfojtani, annál elviselhetetlenebbévált.Tagadás.Csakis ez segített idáig.Előbb vagy utóbb azonban nem tudja már továbbfeszíteni a húrt.Mi lesz akkor?Valóban azt hitte, hogy különbözik az apjától?A bátyjai nem különböztek, pedig ők idősebbek, erősebbek voltaknála. Mindkettőt hatalmába kerítette a vérszomj: az egyik önkezévelvetett véget életének, mikor a függőség elviselhetetlenné vált; a másikmélyebbre süllyedt, vérszopóvá változott, végül egy harcos gyilkospengéje szabadította meg a fejétől.Első generációsként Lucan igen jelentős erőt és hatalmat birtokolt– születésétől kezdve olyan tisztelet övezte, amelyet, tudta, nem érdemeltki, ám amennyire ajándék volt mindez, annyira volt átok is.Arra gondolt, vajon még meddig küzdheti le saját sötét, vadállati énjét.Voltak éjszakák, amikor pokolian elfáradt attól, hogy újra és újrafel kell vennie vele a harcot.A város esti forgatagában sétálva Lucan nyitva tartotta a szemét.Bár készen állt bármiféle csatára, örömmel konstatálta, hogy nincsvérszopó a láthatáron. Csupán néhány késői generációs vámpírt látottelszórva. A fiatal férfiak a helyi menedék lakói voltak, épp egy bulibaigyekvő fiatal, jókedvű csoporthoz csatlakoztak, étvágyukat csillapítóforrást keresve, ahogy Lucan is.Észrevette, hogy a fiatalok oldalba bökik egymást, hallotta, aminta harcos és első generációs szavakat suttogták, ahogy feléjük köze-

ledett a járdán. Nyilvánvaló tiszteletteljes félelmük idegesítette, ámnem volt szokatlan számára. A menedékekben született és nevelkedettvámpírok számára ritkán nyílt lehetőség harcossal találkozni,nemhogy az egykor magasztalt, mára rég divatjamúlt rend alapítójával.Legtöbben ismerték a régi történeteket arról, miként gyűlt összeszázadokkal ezelőtt a faj nyolc legádázabb, leghalálosabb tagja, hogyközösen pusztítsák el a legutolsó megmaradt vad ősöket és az őketszolgáló vérszopó hadsereget. Ezek a harcosok legendává lettek, ésaz azóta eltelt időben a rend nagyon sok változást élt meg, tagjainakés központjainak száma kibővült, míg háborúikat vívták a vérszopókkal,hogy aztán a hosszú, békés időszakok alatt elenyésszenek.Mostanra a Harcosok Rendje csupán maroknyi létszámúvá csökkent,tagjai elszórva, titokban folytatták tevékenységüket, jórészt egymástólfüggetlenül szerte a világon, a társadalom enyhe megvetésétőlövezve. A vámpírközösség mai, egyenlő bánásmódot és igazságos eljárásthirdető, felvilágosult korában a harcosok módszereit túl radikálisnakés hajszálnyit törvényen kívülinek érezték.Nem mintha Lucan, vagy bármely más frontvonalbeli harcos anynyiratörte volna magát a jó reklámért.Lucan a szájukat tátó fiatal vámpírokra vicsorgott, miközben a velükbeszédbe elegyedő nők agyhullámaira kapcsolódott. Azok egybőlráhangolódtak a tudatosan hullámszerűen érkező, ellenállhatatlan,nyers erejű felhívásra. Két lány, egy bögyös szőke és egy vörös, ak i-nek a haja csak egy-két árnyalattal volt világosabb Gabrielle fürtjeinél,azonnal kivált a csapatból, és elindult felé, feledve barátait és atöbbi férfit.Lucannek azonban csak egyre volt szüksége, a választás pedigkönnyen ment. A szőkét egyetlen fejmozdulattal útjára bocsátotta. Akiválasztott lány a karjába simult, csókolgatni kezdte, ezalatt Lucanegy közeli épület diszkrét, kivilágítatlan falmélyedéséhez vezette.Habozás nélkül a lényegre tért.Félresöpörte a lány füst- és sörszagú haját a nyakáról, megnyalta aszáját, aztán agyarait a lágy torokba mélyesztette. A lány görcsösen

összerándult a harapástól, kezét önkéntelenül nyakához kapta, ahogya férfi mélyet kortyolt vénájából. A nő nyögdécselni kezdett, de nema félelemtől vagy a fájdalomtól, hanem a gyönyörtől, ami ritkán fo r-dult elő a vámpírok szomjának oltása közben.Vér spriccelt Lucan szájába, meleg és sűrű.Akarata ellenére Gabrielle-t képzelte a karjába, egy pillanatra elhitetvemagával, hogy az ő nyakából szívja az édes nektárt. Az ő éltetővére csorog le a torkán.Istenem, ha csak elképzeli, hogy a vénájából iszik, miközben mélyenbeleélvez...Krisztusom.Vad mordulással elhessegette magától az ábrándot.Soha nem fog megtörténni, figyelmeztette magát kíméletlenül. Avalóság egy álnok ribanc, ezt jobb szem előtt tartani.A lényeg, hogy a lány nem Gabrielle volt, hanem egy nevenincsidegen, ahogy szerette. A vére sem édes jázmin, amire annyira vágyott,hanem keserű és fémes, valami nemrég bejuttatott, gyengébbnarkotikumtól átitatva.Nem érdekelte, milyen íze van. Csillapítania kellett az éhségét, errepedig bárki megfelelt. Tovább kortyolt, gyorsan és lényegre törően,ahogy minden mást is intézett az életben.Miután befejezte, nyelvét végighúzta a kettős seben, hogy begyógyítsa,majd kibontakozott a kellemetlen ölelésből. A fiatal nő lihegett,ernyedten és bágyadtan, mintha most térne magához egy orgazmusból.Lucan a nő homlokára simította a tenyerét, majd lezárta kábult, félignyitott szemét. Az érintéssel kitörölte emlékezetéből a kettejükközött történtek minden részletét.– A barátaid már keresnek – mondta, amikor levette a tenyerét, ésa lány zavartan bámult rá. – Haza kellene menned. Az éjszaka televan ragadozókkal.– Jó – bólintott beleegyezően a lány.Lucan az árnyékba húzódva várt, míg a lány visszaimbolygott azépület sarkához megkeresni a barátait. Mély levegőt vett, teste meg-

feszült, lüktetett. Szíve vadul dörömbölt. Ha csak rágondolt, milyenízű lenne Gabrielle vére a szájában, őrült merevedése támadt.Szomja talán csillapodott a táplálkozással, de a kielégüléstőlmessze állt.Többet akart.Mély, torkából előtörő mordulással elindult, komolyabban, mintvalaha. A legdurvább városrész felé vette az irányt, erősen remélve,hogy összeakad egy-két vérszopóval még hajnalhasadás előtt. Iszonyúharcolhatnékja támadt. Fájdalmat akart okozni, akár magának is.Kerüljön bármibe, hogy Gabrielle Maxwelltől távol tartsa magát.

NYOLCADIK FEJEZETGabrielle először azt hitte, ez is csak egy újabb erotikus álom lehetett.Amikor azonban késő reggel meztelenül ébredt az ágyában, testekimerült volt, és a megfelelő helyeken fájdalmasan lüktetett, határozottantudta, Lucan Thorne teljes valójában képviselte magát nála. Istenem,és milyen csodás a teljes valója! Nem is tudta összeszámolni,hányszor juttatta a férfi a csúcsra. Ha összeadná az utóbbi két év orgazmusait,valószínűleg feleannyi sem jönne ki, mint amennyiben azéjjel része volt.Egy utolsóért fohászkodott még, ahogy lassan, küzdelmesen sikerültvégre kinyitnia a szemét, de csalódottan vette tudomásul, hogyLucan elment. Az ágy üres volt, a lakásban csend honolt. Nagyonúgy tűnt, még valamikor az éjszaka közepén távozott.Gabrielle egész nap csak lustálkodott volna, annyira kimerültnekérezte magát, de együtt ebédelt Jamie-vel és a lányokkal, így dél utánhúsz perccel elindult a belvárosba. Amint belépett a kínai negyedbentalálható étterembe, észrevette, hogy figyelik: a szusibárnál ülő féltucatnyi öltönyös, fiatal menedzser elismerő pillantása kísérte, ahogyelhaladt mellettük a barátai boksza felé.Szexinek és magabiztosnak érezte magát sötétvörös V nyakú pulóverébenés fekete szoknyájában, és csöppet sem bánta, ha mindenkiszámára egyértelműen lerí róla, hogy nemrég volt része élete legfantasztikusabbsexében.– Minő megtiszteltetés, hogy végre minket is kitüntet jelenlétével!– kiáltott fel Jamie, mikor Gabrielle az asztalhoz ért, és gyorsan körbeöleltea barátait.

Megan cuppanós puszit nyomott az arcára. – Csodásan nézel ki!Jamie bólintott. – Igen, szívem. Dögös a szerelésed.– Új? – Nem várta meg a választ, hanem visszahuppant a helyére,és egy falással eltüntetett egy egész sült gombócot. – Majd’ éhen haltam,úgyhogy rendeltünk egy kis étvágygerjesztőt. Egyébként holvoltál? Már épp el akartam szalajtani érted valakit.– Bocs. Kissé elaludtam reggel – mosolygott rá a lány, és leültJamie mellé a mintás műanyag székre. – Kendra nem jön?– Bemondta az unalmast. – Megan kortyolt a teájából, és megvontaa vállát. – Nem számít. Mostanában csak az új pasija érdekli – tudod,akit a La Notte-ban szedett fel múlt hétvégén.– Brent – válaszolta Gabrielle, és a szörnyű éjszaka emlékétőlborzongás futott végig a gerincén.– Igen, ő az. A kedvéért Kendra még az éjszakai műszakját is elcseréltenappalira a kórházban, hogy éjjel együtt lehessenek. Úgy tűnik,Brentnek sokat kell utaznia a munkája miatt vagy ilyesmi, ésnapközben általában nem elérhető. Képtelen vagyok elhinni, hogyKendra így hagyja, hogy egy pasi uralkodjon rajta. Rayjel már háromhónapja randizunk, de ettől még mindig jut időm a barátaimra.Gabrielle a homlokát ráncolta. Négyük közül Kendra volt mindigis a leginkább szabadszellemű, soha nem hagyta, hogy beleszóljanaka dolgaiba. Kötöttségek nélkül randizgatott, és legalább harmincéveskoráig független akart maradni. – Szerintetek szerelmes?– Ez a kéjvágy, szivi – Jamie evőpálcikái közé fogta az utolsógombócot –, néha nagyobb őrültségekre vesz rá, mint a szerelem.Hidd el, tapasztalatból beszélek.Miközben az előételen rágódott, Jamie pillantása hosszan fogvatartotta Gabrielle-ét, aztán zilált hajára, majd hirtelen lángba borulóarcára vándorolt. A lány próbált semmitmondóan mosolyogni, de vidámancsillogó szeme elárulta. Jamie a tányérra tette az evőpálcikákat.Felkapta a fejét, állig érő szőke haja csak úgy repkedett.– Úristen – vigyorgott. – Megtetted!– Megtettem mit? – tört fel a kuncogás a lányból.– Megtetted. Lefektettek, ugye?

Gabrielle kuncogása hangos, felszabadult nevetésbe csapott át.– Ó, szívem. Meg kell hagyni, igazán jól áll – Jamie megpaskoltaa kezét, és együtt nevettek tovább. – Kitalálhatom? Sötét-és-Szexinyomozó úr a bostoni rendőrkapitányságról?Gabrielle égnek fordította a szemét a buta becenév hallatán, de bólintott.– Mikor?– Az éjjel. Gyakorlatilag egész éjjel.Jamie lelkes tetszésnyilvánítása magára vonta a körülöttük ülőkfigyelmét. Gyorsan visszavett magából, de továbbra is büszkén nézetta lányra, mint tyúkanyó a csibéjére. – Jó volt a pasas, he?– Fantasztikus!– Na figyeljetek, hogyhogy én semmit sem tudok erről a titokzatosférfiúról? – vágott közbe Megan. – Ráadásul zsaru? Talán Rayismeri. Megkérdezhetném...– Nem – rázta meg a fejét Gabrielle. – Kérlek, senkinek egy szótse erről, egyikőtök sem. Nem randizunk vagy ilyesmi. Átjött tegnapeste, hogy visszaadja a mobiltelefonomat, aztán a dolgok... nos, kicsúsztaka kezünk közül. Azt sem tudom, látom-e még valaha.Tényleg nem tudta, de atyaég, nagyon is remélte.A józanabbik énje figyelmeztette, hogy amit tettek, felelőtlenségvolt, egyszerűen őrültség. Tényleg az volt. Nem is vonta kétségbe.Tiszta bolondság. Mindig úgy gondolta magáról, hogy megbízható ésóvatos, és elsőként próbálná lebeszélni a barátait az olyan óvatlan viselkedésről,amilyet ő tanúsított múlt éjjel.Hülye, hülye, hülye.Nem csupán azért, mert a pillanat hevében megfeledkezett bármifélevédekezésről. Már az sem jó ötlet, hogy ilyen meghitt testi kapcsolatbakerült egy vadidegennel, de a legborzasztóbb az volt azegészben, hogy nagyon is könnyen bele tudna szeretni egy LucanThorne-féle férfiba.Az viszont már színtiszta idiótaság lenne.Azonban ilyen csodás szexben nem minden nap van része az embernek.Legalábbis Gabrielle-nek semmiképpen sem. Ha csak a férfiragondolt, édes vágyódás szorította görcsbe a gyomrát. Ha most be-

sétálna az étterembe, valószínűleg az asztalok tetején rohanna hozzá,hogy ráugorhasson.– Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt, de per pillanat ez minden.Nem akarok többet beleképzelni, mint ami tényleg megtörtént.– Ahham. – Jamie az asztalra könyökölt, és közelebb hajolt, mintegy összeesküvő. – Akkor miért nem tudod abbahagyni a mosolygást?– Hol a pokolban jártál eddig? – Lucan érezte, hogy Tegan közeledik,még mielőtt meglátta volna a főhadiszállás folyosójának sarkánbekanyarodni. A vámpír vadászni volt. Még érződött rajta a vér fémes,édeskés illata – emberé és vérszopóé egyaránt.Mikor a férfi meglátta a rá várakozó Lucant az egyik lakosztályelőtt, megállt, keze ökölbe szorult alacsony derekú farmerja zsebében.Szürke pólója helyenként elszakadt, mocskos volt és vérfoltos.Fekete karikás, halványzöld szeme alig látszott ki szemhéja alól.Hosszú, borzos, homokszín haja az arcába hullott.– Szarul nézel ki, Tegan.A férfi felnézett, és csak vigyorgott önelégülten, ahogy mindig isszokott.Glifek borították alkarját és vastag bicepszét is. A kacskaringós,elegáns jelek csupán egy árnyalattal voltak sötétebbek, mint aranyszínűbőre, színük semmit nem árult el gazdájuk jelenlegi hangulatáról.Lucan nem tudta, Tegan szántszándékkal választotta-e a közönyösségálarcát, hogy kizárja a világot, vagy sötét múltja valóban k i-ölt belőle minden érzelmet.Isten a megmondhatója, annyi mindenen ment már keresztül, amennyiegy egész hadseregnek elég lett volna.Tegannek azonban saját magának kell legyőznie a démonait.Lucannek csak az számított, hogy a rend fennmaradjon és erős legyen.Nincs helye benne gyenge láncszemnek.– Nem tudtunk elérni öt napig, Tegan. Még egyszer megkérdem,hol a picsában jártál?Társa foghegyről vetette oda a választ. – Dugulj el, öreg. Nem

vagy az anyám.Mikor megfordult, hogy elsétáljon, Lucan egy szemvillanás alattelzárta az útját. Torkon ragadta Tegant, és háttal a folyosó falánakszorította, hogy rá figyeljen végre.Lucanben irtózatos düh munkált: egyfelől Tegan miatt, aki azutóbbi időben teljesen semmibe vette a rend tagjait, másfelől pedig –és ez sokkal inkább bosszantotta – a saját ostobasága miatt, mert botorulazt hitte, az együtt töltött éjszaka után képes lesz kiverni a fejébőlGabrielle Maxwellt.Sem a vér, sem az éjjel elkapott két vérszopó brutális kivégzésenem csillapíthatta Gabrielle utáni emésztő vágyát. Lucan egész éjszakakísértetként bolyongott a városban, és fortyogó, fekete dühvelérkezett vissza a főhadiszállásra.Ugyanettől az érzéstől vezérelve szorította egyre erősebben testvérenyakát. Le kellett vezetnie az agressziót, és a magának való, vadTegan erre kiválóan alkalmasnak bizonyult.– Elegem van a szarságaidból, Tegan. Szedd össze magad, vagyvelem gyűlik meg a bajod – fokozta a szorítást a vámpír gégéjén, deTegan szemrebbenés nélkül tűrte a fájdalmat. – Most pedig mondd elszépen, merre jártál mostanában, különben komoly gondok lesznek.A két férfi hasonló testalkatú volt, és ez kiegyensúlyozta az erőviszonyokat.Tegan visszavághatott volna, de nem tette. Semmiféle érzelemnem tükröződött az arcán, hidegen, közönyösen bámultLucanre.Semmit nem érzett, és ez is iszonyúan dühítette Lucant.Egy mordulással elengedte a harcos torkát, próbált úrrá lenni a haragján.Nem vallott rá, hogy ennyire szabadjára engedte az indulatait.Méltatlan volt hozzá.Jézus.És még ő papol Tegannek, hogy szedje össze magát?Nagyszerű tanács. Talán ő maga is megfogadhatná.Tegan merev pillantása ugyanerről árulkodott, bár a vámpír bölcsencsendben maradt.Miközben az ellenségeskedő harcosok nyomasztó csöndben mé-

egették egymást, mögöttük kissé távolabb csendben kinyílt az előcsarnoküvegajtaja. Gideon edzőcipője nyikorgott a fényes padlón,ahogy kilépett saját lakrészéből a folyosóra.– Hé, Tegan, nagyszerű munkát végeztél a felderítéssel, ember!Lefuttattam néhány ellenőrzőprogramot, miután beszéltünk tegnapeste. A gyanúd, hogy a vérszopók szemet vetettek a Green Line metróra,beigazolódni látszik.Lucan pislogás nélkül állta Tegan tekintetét, alig figyelve Gideonmagasztalására. Tegan sem védte magát az alaptalan gyanúsítgatássalszemben. Csak állt hosszú percekig, és nem szólt egy szót sem. Aztánellépett Lucan mellett, és folytatta útját a folyosón.– Ezt látnod kell, Lucan – szólt Gideon, miközben a labor felé vetteútját. – Úgy néz ki, valami készül.

KILENCEDIK FEJEZETGabrielle két kezében tartotta a bögrét, úgy iszogatta a gyenge teát,míg Jamie eltakarította a lány maradék tésztáját. A szerencsesütijét iselkunyerálta, mint mindig, de Gabrielle egyáltalán nem bánta. Egyszerűencsak jó volt kimozdulni a barátaival, az élete kezdett visszatérnia normál kerékvágásba a múlt hétvége történései után.– Van számodra valamim – szakította félbe Jamie Gabrielle gondolatait.A padon közöttük fekvő krémszínű bőrtáskában kezdett k u-tatni, aztán előhúzott egy fehér borítékot. – A magánbemutató gyümölcse.Gabrielle feltépte a ragasztást, és kihúzta a galéria csekkjét. Azösszeg nagyobb volt, mint amire számított. Sokkal de sokkal nagyobb.– Hűha!– Meglepetés! – dalolta Jamie szélesen vigyorogva. – Feltornáztamaz árat. Arra gondoltam, egye fene. Ők meg ráharaptak, mindenellenkezés nélkül. Gondolod, hogy többet is kérhettem volna?– Nem – válaszolt Gabrielle. – Nem, ez... hű. Köszi.– Semmiség – a fiú rámutatott Gabrielle szerencsesütijére. – Eztmég megeszed?A lány odatolta elé az édességet. – Szóval, ki a vevő?– Ó, azt a homály jótékony leple takarja – felelte a barátja, és közbenösszeroppantotta a sütit a nejlontasakban. – Készpénzben fizettek,szóval komolyan vették a „névtelen” részét az üzletnek. Taxit isküldtek értem, hogy a gyűjtemény biztonságban odaérjen.– Miről beszéltek, srácok? – kérdezett közbe Megan. Zavartanbámult egyikről a másikra. – Esküszöm, mindig én vagyok az utolsó,

aki megtudja a híreket.– Tehetséges kis művész barátnénknak van egy titkos hódolója –tárta elé a helyzetet Jamie drámaian. Kihúzta a jóslatot a sütiből, e l-olvasta, aztán szemét forgatva az üres tányérba dobta a papírt. – Hovatűntek a régi szép idők, amikor ezek a vackok még jelentettek valamit?Mindegy, szóval pár napja egy névtelen vásárlóhoz voltam hivatalosa belvárosban, hogy bemutassam Gabby teljes fotósorozatát.Mindet megvették, az utolsó szálig.Megan elkerekedett szemmel bámult Gabrielle-re. – Ez csodás!Úgy örülök, szívem!– Bárki volt is a vevő, igen szégyenlős lehetett szegényke.Gabrielle a barátjára pillantott, miközben becsúsztatta a csekket atáskájába. – Ezt hogy érted?Jamie befejezte a csámcsogást, majd leseperte a süti morzsáit akezéről. – Amikor megérkeztem a megadott címre – olyan irodaházféle,több bérlővel –, egy testőrnek kinéző fazon fogadott. Nem szóltegy szót sem, csak mormogott valamit egy drótnélküli fülesbe, aztánodavezetett egy lifthez, amiben felkísért az épület legfelső szintjére.Megan felhúzta a szemöldökét. – A luxus tetőlakásba?– Ja. De a lényeg. A hely tök üres volt. Minden lámpa égett, desehol egy lélek. Se bútor, se berendezés, semmi. Csak az üvegfalak,amelyek mögül az egész várost belátni.– Elég bizarr. Nem, Gabby?A lány bólintott, és valami nagyon kényelmetlen érzés kúszott végiga gerincén, ahogy Jamie folytatta.– A testőr szólt, hogy vegyem ki az első képet az albumból, és sétáljakvele az északi ablakhoz. Kint sötét volt, és hátat kellett fordítanomneki, de azt mondta, addig tartsak minden egyes fotót magamelőtt, amíg nem utasít, hogy tegyem le, és vegyem föl a következőt.Megan felnevetett. – Háttal neki? Mire volt ez jó?– Mert a vevő valahonnan figyelte – felelt lágyan Gabrielle. –Ahonnan rálátott az ablakra.Jamie bólintott. – Úgy tűnik. Nem hallottam semmit, de biztosvagyok benne, hogy a testőr – vagy kicsoda – közben kapta az utasí-

tásokat a fülesből. Az igazat megvallva, kezdett kissé idegesíteni ahelyzet, de minden rendben volt. Végül is semmi nem történt. Csak afotóidat akarták. Mindössze a negyedikig jutottam a mutogatásban,amikor már kérdezte is, mennyit kérek az összesért. Így, mint mármondtam, elhangzott egy szép nagy összeg, ők meg rábólintottak.– Furcsa – jegyezte meg Megan. – Hé Gab, lehet, hogy felkeltettedvalami szörnyű jóképű, de zárkózott milliárdos érdeklődését.Megeshet, hogy jövőre ilyenkor a hetedhétországra szóló lakodalmadontáncolunk Mykonoson.– Ah, kérlek! – affektált Jamie. – Mykonos ideje lejárt! A jó fejekidén Marbellára járnak, édesem.Gabrielle igyekezett lerázni magáról a különös érzést, amit Jamiebeszámolója ébresztett benne. Ahogy a fiú is mondta, nem történtsemmi, ő pedig egy vaskos csekkel lett gazdagabb. Talán meghívhatnáLucant vacsorázni, azok után, hogy a múlt éjszakai ünnepi vacsoraazóta is érintetlenül pihent a konyha pultján.Nem mintha egy pillanatig is siratná a kárba veszeti manicottit.Igen, egy romantikus éttermi vacsora Lucannel isteni lenne. Remélhetőlega desszertre már otthon kerül sor... és persze a reggelireis.Gabrielle-nek egyből jobb kedve kerekedett, együtt nevetett a barátaival,miközben eszement ötletek röpködtek azzal kapcsolatban, kilehet a titokzatos gyűjtő, hogyan befolyásolja majd a lány jövőjét ésígy a többiekét is. Még azután is ezzel szórakoztak, hogy leszedtékaz asztalukat, fizettek, majd kiléptek az étteremből a napfényes utcára.– Rohannom kell – ölelte meg gyorsan Megan Gabrielle-t ésJamie-t. – Nemsokára találkozunk, ugye?– Persze – válaszolt a másik kettő egyszerre, és intettekMegannek, ahogy elindult az irodaépület felé, ahol dolgozott.Jamie leintett egy taxit. – Most hazamész, Gabby?– Nem, még nem – a lány megveregette a vállán lógó fényképezőtáskát.– Úgy gondoltam, elsétálok a parkba, és fényképezek párat.Hát te?

– David úgy egy óra múlva ér vissza Atlantából – felelte Jamiemosolyogva. – Lógok a munkahelyről egész nap. Talán még holnapis.Gabrielle felnevetett. – Add át neki üdvözletem.– Átadom – a fiú előrehajolt, és megcirógatta Gabrielle arcát. – Jó,hogy újra mosolyogni látlak. Tényleg aggódtam érted a múlt hétvégéntörténtek után. Soha nem láttalak még ennyire zaklatottnak. Mostmár rendben leszel, ugye?– Igen, tényleg jól vagyok, ne aggódj.– Na meg itt van Sötét-és-Szexi nyomozó úr is, hogy vigyázzonrád. Kész szerencse!– Igen, kész szerencse – értett egyet a lány, és már attól kellemesmeleg járta át, ha csak a férfira gondolt.Jamie testvériesen megölelte Gabrielle-t. – Szívem, ha olyasvalamirevan szükséged, amit ő nem adhat meg, amit ugyan kétlek, hívjbátran, érted? Szeretlek, édesem.– Én is szeretlek. – Kibontakoztak az ölelésből, amikor egy taxifékezett a járdánál. – Érezzétek jól magatokat Daviddel. – Gabriellebúcsút intett, miközben Jamie bemászott a taxiba, és az autó besorolta sűrű déli forgalomba.Gabrielle pár perc alatt megtette a néhány háztömbnyi távolságota kínai negyedtől a parkig. Miközben keresztülsétált a hatalmas területen,jó néhány képet készített, aztán megállt, és a füvön szembekötősditjátszó gyerekhadat figyelte. Nézte a bekötött szemű lányt, aki acsoport középpontjában állt, szőke copfja vadul lengedezett, ahogyelőször erre, majd arra fordult, kinyújtott kezével pedig próbálta elérnifélreszökkenő barátait.Gabrielle felemelte a fényképezőgépét, és megkereste vele aszökdécselő, viháncoló gyerekeket. Ráközelített a bekötött szemű,szőke kislányra, követte a lencsével, hallotta a gyerekek ajkáról fe l-csendülő, parkon szétterülő vidám nevetést. Nem készített egy képetsem, csak figyelte az önfeledt játékot a gépe mögül, próbált visszaemlékezni,mikor érezte magát ennyire boldognak és biztonságban.Istenem, érzett így valaha egyáltalán?

Az egyik felnőtt, aki a közelből vigyázott a gyerekekre, ebédelnihívta őket, megszakítva hangos játékukat.Ahogy a gyerekek a pikniktakaróhoz sereglettek enni, Gabrielleújra a park távolabbi része felé mozdította a fényképezőgép lencséjét.A hirtelen mozdulattól homályos lett a kép, ám Gabrielle észrevette,hogy valaki őt nézi egy hatalmas fa árnyékából.Leengedte a gépét, és újra odanézett: egy fiatalember állt az öregtölgy részleges takarásában.Nem volt feltűnő a sok ember között, de valahonnan ismerősnektetszett. Gabrielle felismerte barnás-seszínű, kócos haját, kifakult,ódivatú ingét, tizenkettő egy tucat khakinadrágját. Az a típus volt, akikönnyedén beleolvad a tömegbe, a lány mégis biztos volt benne,hogy nemrég látta valahol.Nem ő volt ott a rendőrségen, amikor a múlt hétvégén vallomásttett?Bárki volt is az, bizonyára észrevette, hogy Gabrielle kiszúrta,mert hirtelen visszahúzódott és a fa mögé bújt, majd elindult az ellenkezőirányba, a Charles Street felé. Kivett egy mobilt a nadrágzsebéből,gyors pillantást vetett háta mögül a lányra, miközben az utcafelé igyekezett.Gabrielle nyakán bizsergés futott végig, és fejében vészcsengőszólalt meg.A férfi figyelte őt. Vajon miért?Mi a fene történik körülötte? Valami határozottan lógott a levegőben,és Gabrielle nem volt hajlandó csendben meghúzva magát, ölbetett kézzel várni.Nem tévesztette szem elől a khakinadrágos fickót, hanemutánaindult, miközben visszatuszkolta a fényképezőt a tokjába, ésszorosabbra húzta kis hátizsákja pántját. Mire kiért a parkból aCharles Streetre, a kölyök egy háztömbnyire járt előtte.– Hé! – kiabált utána, és kocogásra váltott.A srác még mindig telefonált, de a hangra hátrafordult. Valamithadart a készülékbe, majd sietve összezárta, és a markában szorongattatovább. Miután visszafordult, teljes sebességgel rohanni kez-

dett.– Állj meg! – kiabálta Gabrielle. Bár ezzel magára vonta a kíváncsijárókelők figyelmét, a kölyök továbbra sem hederített rá. – Aztmondtam, állj meg, a rohadt életbe! Ki vagy? Miért kémkedsz utánam?A fiú továbbrohant a Charles Street forgatagában, és beleveszett asétálók tengerébe. Gabrielle követte, közben kerülgette a turistákat,ebédszünetet tartó irodai dolgozókat, és szemmel tartotta a kölyökfel-le ugráló hátizsákját. Az hirtelen befordult egy sarkon, majd mégegyen, igyekezett minél gyorsabban átjutni a városon, minél távolabbkerülni a Charles boltjaitól és irodaépületeitől és felszívódni a kínainegyed szűk utcácskáikul.A lány nem tudta, meddig bírta követni a fiút, és hogy pontosanhol is van, de egyszercsak azt vette észre, hogy elvesztette.Körbefordult egy forgalmas utcasarkon. Egyedül volt, teljesen ismeretlenkörnyezet vette körül. A meleg nyári levegő miatt nyitvahagyott ajtajú boltok tulajdonosai megbámulták ponyvatetőik alól. Ajárdán sietők bosszús pillantásokat lövelltek felé, mert elállta a gyalogosforgalmat.És akkor hirtelen a háta mögött valami sötét, fenyegető erőt érzett.Hátrapillantott, és meglátott egy sötétített üvegű, fekete autót,amint lassan közelített a többi kocsi között. Méltóságteljesen haladt,mintha határozott cél felé tartana, akár a cápa a halacskák között,zsákmányára vadászva.Felé tart?Talán az utána kémkedő kölyök ott ül benne. Lehet, hogy ő is ésez a baljóslatú fekete autó is kapcsolatban áll azzal a személlyel, akimegvette Jamie-től a képeit.Vagy talán valami sokkal rosszabb.Esetleg a szörnyű támadással függ össze, amelyet a múlt hétvégénlátott. Vagy a rendőrségen tett vallomásával. Lehet, hogy beletenyereltvalami bandaháborúba. Az is megeshet, hogy azok a gonosz teremtmények,nem volt róla teljesen meggyőződve ugyanis, hogy emberilények voltak, őt szemelték ki következő célpontjuknak.

Jeges rémület szorította össze a torkát, amikor látta, hogy a kocsi ajárda melletti sávba húzódott, ahol ő is állt.A lány sétálni kezdett. Szaporán lépkedett. Mögötte felbőgött akocsi motorja. Ó, istenem! Utána jön!Gabrielle nem várta meg, hogy hallja a gumik csikorgását. Felsikoltott,ész nélkül rohanni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott.Túl sokan voltak körülötte. Túl sok akadály került az útjába. Kerülgettea járókelőket, arra sem volt ideje, hogy bocsánatot kérjen,mikor néhányan szemrehányóan, bosszúsan motyogtak és átkozódtak.Nem érdekelte, mert a menekülés most élet-halál kérdése volt.Ha csak hátranéz, már az is katasztrofális következményekkel járhat.Az autó továbbra is szorosan a nyomában volt. Gabrielle leszegtea fejét, gyorsított, és azon imádkozott, hogy eltűnhessen, mielőtt akocsi elgázolja.Bokája azonban nem bírta az iramot, és kificamodott.Megingott, elveszítette az egyensúlyát. Egy pillanat alatt a földrekerült, hatalmas erővel csapódott a kemény betonnak. Csupasz térdévelés tenyerével fogta fel az ütést, véresre horzsolta őket, szintecsontig. A nyers húsát égető fájdalom könnyeket csalt a szemébe, denem törődött vele. Felpattant. Még szinte fel sem egyenesedett, amikorvalaki keményen megszorította a könyökét.Elakadt a lélegzete, úrrá lett rajta a pánik.– Jól van, hölgyem? – egy ősz útmunkás arca úszott a látómezőjébe.Ráncokkal övezett kék szeme a lány horkolásaira esett. – Ó,atyám! Maga vérzik!– Engedjen el!– Nem vette észre a bójákat? – hüvelykujjával a válla fölött hátrabökött,a narancssárga kúpok felé, amiket a lány letarolt. – Fel vanmaratva ez az egész járdarész.– Kérem, higgye el, jól vagyok.A férfi segítő, ám szorosan rákulcsolódó kezei között Gabrielleegyszer csak megpillantotta a sötét autót, ahogy arra a sarokra ért,ahol ő állt alig egy perece. A jármű hirtelen fékezéssel megállt. K i-

nyílt a vezető oldali ajtó, és kiszállt egy magas, vállas fickó.– Ó, istenem! Engedjen el! – Gabrielle kitépte magát az őt felsegítőférfi szorításából, szeme a hatalmas fékeié autóra tapadt, éreztebőrén a felé kúszó veszélyt. – Maga nem érti, ezek engem üldöznek!– Kik? – a férfi hangja kételkedést árult el. Odanézett, amerre alány bámult, és kitört belőle a nevetés. – Úgy érti, az a férfi ott? Hölgyem,az Boston polgármestere!– Micsoda...?Tényleg úgy volt. A lány szeme elkerekedett, miközben az utcasarkontörténő eseményeket figyelte. Teljesen más szemmel kezdtelátni a történteket. A fekete kocsi egyáltalán nem őt követte. A járdáhozkanyarodott, a sofőr pedig kinyitotta a hátsó ajtót, és várt. A polgármesterebben a pillanatban lépett ki az étteremből öltönyös testőreikíséretében. Mindannyian be másztak az autó hátsó ülésére.Gabrielle becsukta a szemét. Sebesült tenyere szörnyen égett. Atérde is. Még mindig sebesen vert a szíve fejéből kiszaladt az összesvér.Komplett idiótának érezte magát.– Azt hittem... – mormogta, miközben a sofőr bezárta a hátsó ajtót,beszállt az első ülésre, és visszakormányozta a járművet a forgalomba.A férfi elengedte a karját. Visszaindult hátrahagyott szendvicséhezés kávéjához, közben a fejét rázta. – Mi baja van magának?Őrült, vagy mi?Hogyaza.A lánynak nem lett volna szabad meglátnia őt. Azt a parancsotkapta, hogy figyelje ezt a Maxwell nőt. Tudja meg róla, mivel tölti azidejét. Térképezze fel a szokásait, és jelentsen mindent a gazdájának.Legelsősorban pedig legyen észrevétlen.A vérrabszolga még egy cifrát káromkodott rejtekhelyén, szorosanegy jellegtelen épület ajtaja mögé simulva, amelyből oly sok volt akínai negyed piacai és éttermei közé zsúfolva. Óvatosan kinyitotta azajtót, kikémlelt, látja-e valamerre a nőt.

Ott volt, a forgalmas utca túloldalán állt, vele szemben.A fiú örömmel látta, hogy elindult. Nézte bronzvörös haját, ahogyfejét lehajtva, bizonytalan járással lépegetett.Várt még egy kicsit, addig nézett utána, míg eltűnt a látóteréből.Akkor ő is kilépett az utcára, és az ellenkező irányba indult. Többmint egy órát pazarolt ebédszünetre. Jobb lesz mielőbb visszaérnie arendőrőrsre, mielőtt a keresésére indulnak.

TIZEDIK FEJEZETGabrielle még egy papírtörölközőt tartott a konyhai mosogató csapjábólengedett hideg víz alá. Jó néhány hevert már elhasználtan amosogató szélén, csöpögtek a víztől, véresek és piszkosak voltak,miután kimosta velük a tenyerén és térdén éktelenkedő sebeket.Melltartóban és bugyiban állt ott, folyékony szappant öntött a nedvespapírdarabra, aztán óvatosan dörgölni kezdte a tenyerén lévő zúzódásokat.– Au! – nyögte, amikor a bőrébe fúródott apró, éles kődarabkáhozért. Kibányászta, a lefolyóba dobta a többi kis szilánkkal együtt, melyektőlmár megszabadult.Atyám, hogy nézett ki!Új szoknyája elszakadt, teljesen tönkrement. Felsője is csúnyánmegsínylette a betonnal való találkozási. Keze és lába mintha egy vásottkölyöké lett volna.Továbbá tök hülyét csinált magából széles nyilvánosság előtt.Mi a fene ütött belé, hogy ennyire kiborult?A polgármester, az isten szerelmére! Úgy menekült előle, minthaattól rettegne...Mitől? Szörnytől?Vámpírtól!Gabrielle keze megállt a levegőben.Hallotta a szót a fejében, de nem merte kimondani. Azóta ott motoszkálta tudatalattijában, mióta tanúja volt annak a gyilkosságnak.Üres lakásának csendjében sem volt hajlandó használni ezt a szót.A vámpírok őrült szülőanyjának bomlott elméjében léteztek csu-

pán.A fiatalkorú ismeretlen személyazonosságú lányt súlyos lázálmokgyötörték, amikor a rendőrök rátaláltak az utcán oly sok évvel ezelőtt.Arról beszélt, hogy démonok üldözték, akik a véréből akartakinni – sőt meg is próbálták, ezzel magyarázta a különös sebhelyeket anyakán. A bírósági dokumentumok, amelyeket Gabrielle megkapott,tele voltak vérszomjas, gonosz lényekre tett utalásokkal, akik szabadongarázdálkodnak a városban.Lehetetlen.Őrültség, ezt Gabrielle is jól tudta.Hagyta, hogy a képzelete és a rettegés, hogy ugyanúgy végzi, mintegykor az anyja, elragadja. Ennél azért okosabb volt. Legalábbis épeszűbb.Uramisten, muszáj, hogy az legyen.Mikor meglátta a kölyköt a rendőrőrsről – az elmúlt pár nap eseményeinekbetetőzéseképpen –, elszakadt nála a cérna. Bár most,hogy visszagondolt rá, már abban sem volt biztos, hogy ugyanazt afazont látta a parkban, mint az őrsön.És mi van akkor, ha tényleg ő volt? Ebédelhetett is a parkban, élvezvea jó időt, éppúgy, mint ő tette. Az még nem bűn. Ha bámultais, talán csak azért, mert ismerősnek találta. Lehet, hogy még oda isjött volna hozzá köszönni, ha ő nem veszi üldözőbe, mint valami féleszűelmebeteg, kémkedéssel vádolva.Ó, igazán nagyszerű lenne, ha visszaérve a rendőrségre a srácmindenkinek elmesélné, hogy kergette végig a kínai negyeden!Ha Lucan ezt meghallaná, ő belehalna a szégyenbe!Gabrielle abbahagyta sebei tisztogatását, próbálta elfelejteni a csúfostörténetet. Még mindig rettentő ideges volt, szíve majd kiugrott ahelyéről. Nyomogatta a horzsolásokat, nézte, ahogy a vér vékonycsíkban leszivárog a csuklóján.A látvány furcsamód megnyugtatta. Mint mindig.Mikor fiatalabb volt, és az érzések, benyomások annyira feszítették,hogy majd szétrobbant, ejtett magán egy kis vágást, és mindjártjobban lett.

Az első ilyen vágás véletlen baleset volt. Gabrielle almát hámozottvalamelyik nevelőszülőjénél, a kés megcsúszott, és beleszaladt ahüvelykujja párnás részébe. Fájt egy kicsit, de kiserkenő karmazsinvörösvérének látványától egyáltalán nem esett pánikba, nem ijedtmeg.Sokkal inkább megigézte.Hihetetlen... béke szállta meg.Néhány hónappal eme meglepő felfedezés után Gabrielle újramegvágta magát. Szándékosan tette, titokban, és eszébe sem jutottkárt okozni magában. Ahogy telt az idő, rendszeresen megtette, amikorcsak szüksége volt a mélységes nyugalom érzésére.Most is szükségét érezte, mert annyira ideges és nyugtalan volt,hogy füle a legapróbb neszre is túlérzékenyen reagált, akár a lakásból,akár kintről származott. Feje lüktetett, szaporán, zihálva vette alevegőt.Gondolatai ide-oda cikáztak a klub mellett történtek élesen felvillanóképei, a múlt reggel történt, rémisztő elmegyógyintézetnél tettlátogatása és a délutáni, csontjáig hatoló, zavaros, irracionális félelemközött.Szüksége volt egy kis lelki békére ezek után.Csak pár percnyi nyugalomra.Gabrielle pillantása a pulton álló fa késtartóra siklott. Odanyúlt,kivett egy kést. Évek óta nem tett ilyesmit. Olyan keményen küzdöttidáig, hogy legyőzze a különös, szégyenletes kényszert.Sikerült-e egyáltalán valaha túllépnie rajta?Az államilag kirendelt pszichológusok és szociális munkások idővelmeggyőződtek róla, hogy igen. Maxwellék úgyszintén.Gabrielle most kétségbe vonta ezt, miközben a kést meztelen karjáhozközelítette, és érezte, ahogy elönti a sötét vágyakozás. A pengehegyét alkarja húsos, lágy [észének szegezte, de annyira nem erősenazért, hogy megsértse a bőrt.Ez volt az ő saját démona, soha nem osztotta meg senkivel, méglegkedvesebb barátjával, Jamie-vel sem.Úgysem értené meg senki.

Ő maga sem értette igazán.Hátrahajtotta a fejét, mély levegőt vett. Ahogy lassan előrehajolt,és kilélegezte a levegőt, meglátta saját arcát a mosogató feletti ablakban.Az arc, amely visszanézett rá, nyúzott volt és bánatos, szeme kísértetiesés kimerült.– Ki vagy te? – suttogta a szellemnek az ablaküvegben. Küzdött afeltörő sírással. – Mi a baj veled?Iszonyú nyomorultul érezte magát, a kést a mosogatóba ejtette, éselhátrált onnan, miközben a fém bántó, éles hanggal a rozsdamentesfelületnek ütődött.A helikopter rotorjának kelepelése kettévágta az éjszakai ég csendjéta régi elmegyógyintézet fölött. Az alacsony felhőtakaróból aláereszkedettegy fekete Colibri EC120-as, és lágyan landolt a tető sima,vízszintes felületén.– Állítsd le a motort – utasította a vérszopók vezetője a vérrabszolgapilótát, mikor a gép már stabilan állt az ideiglenesen kijelöltleszállóhelyén. – Várj itt, míg visszajövök.Kimászott a pilótafülkéből, hadnagya, egy igen visszataszító figura,akit a nyugati partról toborzott, már várta.– Minden rendben vár, uram – a vérszopó összevonta vastagszemöldökét vadállati, sárga szeme fölött. Hatalmas, tar koponyájánmég meglátszottak az elektromosság által okozott égési sebek, amelyeketfél évvel ezelőtt szerzett egy kihallgatáson, amikor a faj harcosaielkapták. Szörnyűséges megjelenését azonban a számos égési sebnem sokban tudta rontani. A vérszopó vigyorgott, kivillantak hatalmasagyarai. – Uram, az ajándékaidat nagy lelkesedéssel fogadtákma este. Alig várják, hogy lássanak.A vérszopók vezére, szemét napszemüveg mögé rejtve, aprót bólintott,majd kényelmes tempóban elindult vezetője után az épületlegfelső szintjére, onnan a liftbe, amely a komplexum szívébe viszi.Mélyen a földszint alatt jártak, kiszálltak a liftből, aztán átvágtak avérszopók búvóhelyének központjához tartozó kanyargós folyosórendszeren.

Ami a vezért illeti, ő az utóbbi hónapban saját magánrezidenciájánlakott Boston másik részén, onnan felügyelte a műveleteket. Felmérteaz irányítása alá vonandó területeken felmerülő akadályokat éslegerősebb pontokat. Ez volt az első nyilvános megjelenése, szándékaiszerint valóságos esemény a résztvevők számára.Igen ritkán fordult elő, hogy leereszkedett a köznép mocskosszintjére. A vérszopóvá lett vámpírok durva, agyatlan népség, ő pedighosszú élete alatt sokkal finomabb dolgokhoz szokott. Tartozottnekik azonban személyes megjelenésével, ha mégoly rövidre is szabta.Emlékeztetnie kellett ezeket az elvadult teremtményeket, kit isszolgálnak, ezért ízelítőt ad nekik mindama gyönyörből, ami rájukvár a következő bevetésük után. Természetesen nem mindenki fogjatúlélni. A háború áldozatokat követel.Ő pedig háborút kínál nekik ma este.Nincs több piti kakaskodás. Sem saját soraikon belüli harcok, értelmetlenszemélyes megtorlások. Egyesítik erejüket, és a hosszú évszázadokonát tartó, a vámpír-nemzetséget örökre kettéosztó csatánakeddig elképzelhetetlen, új irányt szabnak. A faj túl sokáig uralkodott,kimondatlan szövetségre lépve a gyenge emberrel, célul pedigsaját vérszopó fajtársainak kiirtását tűzte ki.A vámpírfaj két csoportja nem különbözött olyan sokban egymástól,mindössze néhány lépcsőfok választotta el őket. Csupán néhányuncia vér volt a különbség a között, amennyivel a faj tagjai csillap í-tották éhségüket, hogy az életüket mentsék, és amennyivel a vérszomjnakáldozatul esett vérszopók csillapították soha cl nem múló,telhetetlen vágyukat. A vámpírnemzetség vérvonala felhígult azŐsök óta eltelt idők során, mialatt az újabb vámpírgenerációk tagjaifelnőttek, és emberi kiválasztottakkal szaporodtak.Nem létezett azonban olyan mérvű humán genetikai leromlás,amely teljesen elpusztíthatná az erősebb vámpírgéneket. A vérszomjörök időkig kísérteni fogja a fajt.Ahogy a vezér látta a kibontakozó háborút: lehet küzdeni fajtájabelső késztetése ellen, de a legmesszemenőbb mértékig ki is használhatjákannak előnyeit.

A hadnagy vezetésével elérte a folyosó végét, ahol az őrjítőenhangos zene lüktető dobolása visszaverődött a falakról és a padlóról.Az ütött-kopott kétszárnyú fémajtó mögött tombolt a buli. Az ajtóelőtt posztoló vérszopó szempillantás alatt fél térdre rogyott, amikorfüggőleges pupilláival felismerte, ki áll előtte.– Uram – durva, reszelős hangjában hódolat csengett, lehajtott fejjeltisztelgett, nem nézett a napszemüveg által takart szemekbe. –Uram, megtisztelsz minket.Ez így is volt. A vezér biccentett, mire az őr felállt. Mocskos kezévelkinyitotta a kétszárnyú ajtót, hogy gazdája beléphessen az őrülthangos, vad szórakozás színhelyére. A vezér útjára bocsátotta társát,hogy egyedül vehesse szemügyre az elé táruló látványt. Vér, szex észene orgiája fogadta. Ahová csak nézett, vérszopó férfiakat látott,ahogy embereket fogdosnak, párzanak velük, és a vérüket szívják;gazdag választék kínálkozott férfiakból, nőkből vegyesen. Emezeknemigen éreztek fájdalmat, akár saját akaratukból voltak jelen, akárnem. Legtöbbjüket már legalább egyszer megharapták, és elég vértcsapoltak belőlük ahhoz, hogy könnyű fejjel, szédülten lovagoljanakaz érzékek hullámain. Néhányan már ezen is jócskán túl voltak,rongybabaként ernyedtek villogó szemű ragadozóik ölébe, akik addigszívták belőlük az éltető nedveket, míg csak egy csepp maradt bennük.Nem meglepő fordulat, ha bárányt engedsz a farkasok közé.Mialatt a tömeg közepébe sétált, izzadni kezdett a tenyere. Méretrevarratott, elegáns, jól szabott nadrágjában farka megmerevedett.Ínye lüktetett és fájt, de a nyelvébe harapott, hogy agyarai ne nyúljanakmeg az éhségtől, ahogy férfiassága is válaszolt a minden oldalrólfelé áramló fülledt erotikára.A szex és a vér egymással keveredő illata úgy hatott rá, mint a szirénekéneke. Jól ismerte egykor, de az már nagyon rég volt, a távolimúltban. Ó, azért egy jó kefélésben most is benne volt, és imádta afinom, zaftos vénát, de vágyai már nem uralták a testét. Rögös út vezetetta jelenig, de végül győzedelmeskedett.Ő volt a gazda, saját magáé, és hamarosan sokkal de sokkal töb-

eké lesz még.Új háború kezdődött, és ő az Armageddont akarta a világra szabadítani,a végső küzdelmet. Toborozta a hadseregét, tökéletesítette aharcmodorát, egyesítette a szövetségeseket, akiket aztán a cél érdekébenhabozás nélkül feláldoz majd, ha szeszélye úgy kívánja. Véresbosszút áll a vámpír nemzetségen és az embereken, akik csak arrajók, hogy a magafajtát szolgálják.Miután a nagy csata véget ér, a port és hamut eltakarítják, senkinem áll majd az útjába.Ő lesz az istenverte király! Elsőszülötti joga!– Mmm... te kis helyeske... gyere ide, és játssz velem!A rekedt hívás a lárma ellenére eljutott a füléig. Az egymásba gabalyodó,meztelen testek vonagló tömegéből kinyúlt egy női kéz, ésmegragadta a combját, mikor elsétált mellette. A férfi megállt, ésnyílt türelmetlenséggel bámult le a kéz birtokosára. Az elkenődött,sötét smink megkopott szépséget takart, elméje pedig tökéletesen elborultaz orgia önkívületében. Csinos kis torkából és tökéletes melleibőlkettős vércsík folydogált. Teste más részein is éktelenkedteknyílt sebek: a vállán, hasán, belső combján, és közvetlenül a nemiszervét árnyékoló vékony kis szőrcsík alatt.– Csatlakozz hozzánk – könyörgött kievickélve a karok, lábak, valamintnyögdécselő és vonító vérszopók forgatagából. A nőben aligvolt már élet, teljesen kifacsarták, néhány csepp vér választotta el ahaláltól. Szeme üveges, semmibe meredő, mozdulatai bágyadtak,mintha csontjai helyén gumi lett volna. – Megadom neked, amirevágysz. Neked is jut a véremből. Gyere, kóstolj meg!A férfi semmit nem válaszolt, csak lefeszítette a vérfoltos, sápadtujjakat drága selyemnadrágja finom szövetéről.Nem volt abban a hangulatban.És a sikeres vezetők jó szokása szerint nem használta saját termékét.Hatalmas tenyere a nő mellének feszült, és visszalökte őt az őrültkavargásba. A nő felsikoltott, mikor az egyik vérszopó keményenmegmarkolta, aztán durván megfordította, majd mozdulatlanul tartot-

ta, hogy hátulról belehatolhasson. A nő sikított, jajgatott, miközben avadállat döngölte, de egy pillanattal később elhallgatott, amikor avérszomjas fenevad a nyakába mélyesztette óriási agyarait, és élettelentestéből kiszívta a legutolsó megmaradt cseppeket.– Élvezzétek a kényeztetésemet – szólt a jövendő király. Mélyhangja keresztülzengett az állati morgáson és a hangos zene dobhártyarepesztődübörgésén. – Hamarosan eljön az éjszaka, ti pedig megszolgáljátoka jutalmat, amit tőlem kaptatok!

TIZENEGYEDIK FEJEZETLucan újra kopogtatott Gabrielle ajtaján. Még mindig semmi válasz.Már vagy öt perce álldogált a lány lakása előtt a sötétben, arravárva, hogy kinyissa azt az átkozott ajtót, és behívja, vagy legalább atöbbszörös zár által nyújtott viszonylagos védelemből szidalmazza,hogy milyen szemét állat, és elküldje a fenébe.A múlt éjszakai durva megmozdulásai után nem volt benne biztos,melyik reakcióra számíthat. Talán a dühöngésre.Még egyszer kopogott, elég hangosan ahhoz, hogy a szomszédokis meghallják, de semmilyen mozgást nem hallott Gabrielle lakásából.Csak a csend felelt. Túl nagy volt azonban a csend az ajtó túlo l-dalán.A lány pedig odabent volt. A férfi a kettőjüket elválasztó fa- éstéglarétegek ellenére érezte őt. Vérszagot is érzett – nem lehetett túlsok, de nyomokban ott volt az ajtóhoz közel.Kurva életbe.A lány otthon volt, és megsérült. – Gabrielle!A rémület sósavként mart végig bensőjében, mialatt kényszerítettemagát, hogy elméjét lenyugtassa annyira, hogy mentális erejével k i-akassza a biztonsági láncot és a két zárat, amelyek útját állták a túloldalon.Nagy erőfeszítéssel végre sikerült előbb az egyik, majd amásik zárat is kinyitnia. A lánc is kicsusszant a helyéről, és fémesencsattant az ajtófélfán.Lucan kivágta az ajtót, bakancsa keményen koppant a folyosó járólapján.Gabrielle fotóstáskája az út közepén feküdt, akkor ejthettele, mikor beviharzott. Vérének édes jázminillata egy pillanattal az-

előtt kúszott a férfi orrába, mielőtt meglátta az apró vérpöttyök szabálytalanvonalát a földön.Félelem csípős szaga lengte be a helyet. Az illat eltűnőben voltmár, néhány órás lehetett, de ködként ülte meg a levegőt.A férfi sietve átvágott a nappalin, a konyha felé igyekezett, amerrea vércseppek folytatódtak. Amint követte a nyomokat, tekintete megakadtegy köteg fotón a dohányzóasztalon.Sietősen készített fényképek voltak, különös válogatásban. Néhányatfelismert, Gabrielle jelenlegi munkájából valók voltak, melynekAz újjászületett város nevet adta. Akadt azonban pár olyan kép is,amelyeket még soha nem látott. Vagy talán nem nézte meg őketeléggé.Aztán felismerte mit lát.Az istenit, de még mennyire.Régi raktár a rakpartnál. Elhagyatott papírmalom a város szélén.Számos további olyan félelmetesnek látszó építmény, amelyet emberfiának– pláne egy Gabrielle-hez hasonló gyanútlan nőnek – nemlenne szabad megközelíteni.A vérszopók búvóhelyei.Néhányat közülük már nem használtak Lucan és harcosai jóvoltából,de a többit igen. Jó párat ezek közül Gideon nemrég megfigyelésalá is vont. Amíg átnézte az összeset, arra gondolt, vajon hány képelehet itt a lánynak a vérszopók különböző búvóhelyeiről, amiket méga harcosok radarjai sem észleltek.– Jézusom – suttogta összeszorított szájjal, mialatt ujjai közöttpörgette a fotókat.A lány helyi menedékekről is készített felvételeket, a sötét, jelentéktelenbejáratok és álcázott jelzések voltak hivatottak elrejteni avámpírok védett helyeit a külvilág elől, legyen az kíváncsiskodó emberilény, vagy vérszopó ellenség.Gabrielle mégis megtalálta őket. Hogy lehetséges.Holtbiztos, hogy nem a véletlen műve volt. Különleges látásmódjavezethette. Már bebizonyította, hogy nem hatnak rá a vámpíroktrükkjei, a tömeghipnózis és az agykontroll. Most pedig még ez is...

Lucan elfojtott káromkodás kíséretében bőrdzsekije zsebébecsúsztatott néhány képet, a többit visszadobta az asztalra.– Gabrielle?Bement a konyhába, ahol még zavarba ejtőbb jelenet fogadta.Gabrielle vérének illata itt felerősödött, a mosogatóhoz irányítvaLucant. Megdermedt, amikor odaért, jeges rémület zsibbasztotta tagjait,mikor a kagylóba meredt.Mintha valaki egy bűntény nyomait próbálta volna eltüntetni, bárnagyon gyenge munkát végzett. Rengeteg elázott, vérfoltos papírtörölközőthajítottak a mosogatóba, mellettük hámozókés, amelyet apulton álló késtartóból húztak ki.Felemelte a kést, és tüzetesen megvizsgálta. Nem használták, de akagylóban és a bejárattól a konyhába vezető úton vöröslő vércseppekGabrielle-től származtak.A lábánál tornyosuló szakadt ruhakupac is a lány illatát árasztotta.Istenem, ha valaki csak hozzáért...Ha valami történt vele...– Gabrielle!Lucan az ösztöneire hagyatkozva lement a lakás pincéjébe. Nembajlódott lámpakapcsolgatással; látása sötétben működött a legtökéletesebben.Miközben lerohant a lépcsőn, a lány nevét kiabálta az elterpeszkedőcsöndben.A hátsó sarokban Gabrielle illata felerősödött. Lucan egy zárt ajtóelőtt találta magát, mely teljesen körbe volt szigetelve, hogy ne szűrődhessenbe rajta a fény. Lenyomta a kilincset, de az ajtó be voltzárva.– Gabrielle, hallasz engem? Édesem, nyisd ki az ajtót! Meg semvárta a választ. Nem volt hozzá türelme, de ahhoz sem, hogy óvatosankinyissa a gyenge zárat, és felkészüljön egy esetleges váratlanfordulatra. Dühödten nekifeszült az ajtónak, és széles vállával kö nynyedénbenyomta.Azonnal meglátta a lányt a sötétben. Összegömbölyödve feküdt azapró sötétkamra padlóján, meztelen volt az apró csipkemelltartó és abugyi kivételével. Egy rándulással felébredt a férfi hirtelen megjele-

nésére.Gyorsan felemelte a fejét. Félig leeresztett szemhéja puffadt volt asok sírástól. Itt sírdogált, méghozzá elég sokáig, ahogy Lucan tippelte.A kimerültség hullámokban söpört végig rajta. Olyan kicsinek éssebezhetőnek tűnt.– Istenem, Gabrielle – suttogta a férfi, térdre esve mellette. – Mitkeresel itt? Bántott valaki?A lány megrázta a fejét, de nem válaszolt azonnal. Remegő kézzelkisimította haját az arcából, a férfit kereste a sötétben. – Csak... fáradtvagyok. Csendre van szükségem... nyugalomra.– Ezért zárkóztál be ide? – fujt megnyugodva Lucan, bár azonnallátta, hogy a lány testét zúzódások borítják, amelyek nemrég még véreztek.– Biztos, hogy jól vagy?A lány bólintott, és nekidőlt a sötétben.Lucan a homlokát ráncolta, és tenyerét a lány fejére simította. Őpedig, mintha csak erre várt volna, a karjába mászott, mint a gyerek,aki másra sem vágyik, mint biztonságra és melegre. Lucannek nemtetszett, menynyire természetes és kellemes érzés volt számára magáhozölelnie, és biztosítani róla, hogy vele nem eshet bántódása.Hogy úgy védelmezi, mintha hozzá tartozna.Mintha a sajátja lenne.Lehetetlen, emlékeztette magát. Több mint lehetetlen; egyenesennevetséges.Lenézett a lányra, csendben gyönyörködött csodálatos, meleg testében,ahogy őt öleli meztelenül. Nem szerezhet tudomást arról a veszélyesvilágról, amibe belekeveredett, főleg nem egy halálosan veszélyesvámpírtól, aki épp a karjaiban tartja.Lucan volt az utolsó, aki védelmet ajánlhat egy kiválasztottnak.Ha csak megérezte Gabrielle illatát, legyen az bármilyen halvány, vériránti éhsége szinte visszafojthatatlanná vált. Simogatni kezdte a lánynyakát és vállát, és igyekezett figyelmen kívül hagyni az ujjai alattritmikusan pulzáló vénát. Iszonyú küzdelmébe került, hogy elhessegessemagától legutóbbi együttlétük emlékét, vagy az érzést, mennyirenagyon szüksége van rá ismét.

– Mmm, ez nagyon finom – mormolta félig öntudatlanul a lány amellkasán, hangja álmosan dorombolt, amitől Lucan gerince felforrósodott.– Ez is csak egy álom?A férfi képtelen volt válaszolni, csak felnyögött. Ez nem csakálom volt, és személy szerint ő nem érezte jól magát. Minden porcikájábanfeléledt az ősi vadállat, ahogy a lány még kényelmesebbenelfészkelődött az ölében, és maga volt a gyengéd bizalom és ártatlanság.A férfi igen sürgősen el akarta terelni a figyelmét valamivel, ezazonnal sikerült is. Felpillantott a fejük fölé, testét pedig egy teljenmásfajta izgalom rántotta újból görcsbe.Szeme megakadt a sötétkamra szárítókötelére csipeszelt fotókon.Néhány jelentéktelen kép mellett egy csomó olyan függött, amelyvámpírok lakta épületeket ábrázolt.Az isten szerelmére, még a harcosok főhadiszállásról is készültegy fénykép. A biztonsági berendezésekkel védett ingatlant nappalfotózta le az előtte húzócin útról. Nem lehetett eltéveszteni a hata l-mas, díszes kovácsoltvas kaput, amely elzárta a külvilágtól, a hosszúfelhajtót és a legújabb technikai berendezésekkel védett kúriát.Gabrielle bizonyára közvetlenül az ingatlan előtt készítette a fotót.A környező fák nyári lombjából ítélve néhány hetesnél nem lehetettrégebbi a felvétel. A lány ott járt, alig néhány száz méterre az ő lakóhelyétől.Soha nem hitt a sorsszerűségben, de átkozottul világos lett számára,hogy így vagy úgy, de a nőnek kereszteznie kellett az ő útját.Ó, igen. Akár a fekete macskának.Ilyen az ő szerencséje, hogy miután évszázadokon át sikeresen kitérta kozmikus lövedékek és kusza érzelmi bonyodalmak útjából, avégzet és valóság gonosz nővérei egyszerre tették őt a szaros listájukra.– Minden rendben van – mondta Gabrielle-nek, annak ellenére,hogy úgy érezte, a dolgok kezdtek erősen a béka segge alá merülni. –Felviszlek, felöltözöl szélien, aztán beszélgetünk kicsit. – Mielőtt ahajszálvékony csipkébe és szaténba bújtatott testének folyamatos lát-

ványába beleőrülne.Lucan a karjába vette Gabrielle-t, kivitte a sötétszobából, fel alépcsőkön a földszintre. Hogy ilyen közel tartotta magához a lányt,tisztán érzékelte különféle sebeit: a tenyerén és térdén éktelenkedőnyers horzsolásait, amelyek minden jel szerint egy hatalmas esés következményeilehettek.Menekült valami elől – vagy valaki elől –, páni rémületben, mikorelbotlott. Lucan vére forrni kezdett, meg akarta tudni, ki okozta a sebeket,de erre még bőven lesz ideje. Most Gabrielle kényelme és jólétevolt a legfontosabb.Lucan átsétált vele a nappalin a hálószobába vezető lépcsőhöz.Először segíteni akart neki felöltözni, ám mikor elhaladt a fürdőszobaelőtt, meggondolta magát. Komolyan kellett beszélniük egymással,és a lány talán könnyebben veszi a dolgokat, ha túl van egy kellemesmeleg fürdőn.Lucan, miközben Gabrielle karja átkulcsolta a vállát, belépett afürdőszobába. Gyenge fény áradt csupán egy pici éjjeli lámpából,neki tökéletesen megfelelt. Leült a kád szélére, ernyedt terhét az ölébenegyensúlyozta.Kikapcsolta az elöl nyíló, leheletvékony szatén melltartót, lázasszeme elé tárva a lány meztelen mellét. Ujjai bizseregtek a vágytól,hogy megérinthessék, és meg is tette, ujjaival végigrajzolta a csodáshajlatokat, hüvelykujjával megcsiklandozta a sötétrózsaszín mellbimbókat.Isten irgalmazzon neki, de a lány torkából előtörő gyönyörteljesnyögéstől fájdalmasan megkeményedett.Tenyerét végigsimította a testén, míg a szemérmét takaró fényesanyaghoz nem ért. Keze túl nagy és óvatlan volt a finom anyaghoz,ám valahogy mégis sikerült lehúznia a lányról, végig azokon a ho szszúcombokon.A látványtól, hogy Gabrielle megint ott van előtte meztelenül, véreolvadt lávaként rohant az ereiben.Lehet, hogy bűntudatot kellene éreznie, mert ilyen hihetetlenül kívánatosnaktalálja, még jelen sebezhető állapotában is, de pont annyi-

a volt jó a szégyenkezésben, mint nővérke szerepben. Az is bizonyítottténynek látszott továbbá, hogy bármiféle önmegtartóztatásra tettpróbálkozása csakis vesztésre lehet ítélve ennek a nőnek a közelében.A kád mellett egy tubus folyékony habfürdő feküdt. Lucan acsapból ömlő vízbe nyomott egy jó adagot. Ahogy a hab nőtt, gyengédenbeleeresztette a lányt a meleg fürdőbe. Gabrielle jólesőenmormogott, ahogy körbevette a habos víz, végtagjai láthatóan elernyedtek,válla a háta mögötti törülközőhöz simult, amit Lucan gyo r-san párnaként gyömöszölt oda, hogy háta ne a hideg csempéhez ésporcelánhoz érjen.A kicsi fürdőszobát betöltötte a gőz és a lány halvány jázminillata.– Kényelmes? – kérdezte a férfi, miközben kibújt a dzsekijéből, ésa mosdókagylóra dobta.– Mmmm – mormolta a lány válaszként.Lucan nem tudta megállni, hogy meg ne érintse. Gyengéden megcirógattaa lány vállát, majd azt mondta: – Csússz kicsit lejjebb, ésvizezd be a hajad. Megmosom neked.A lány engedelmeskedett, hagyta, hogy a férfi finoman lenyomjafejét a víz alá, majd kiemelje, hajfürtjei pedig vörösesszőkéből fényessötétszőkévé váltak. Egy hosszú pillanatig nem szólalt semmit,aztán lassan felemelte szemhéját, rámosolygott a férfira, mintha mostnyerte volna vissza az öntudatát, és csodálkozna, hogy ott találja. –Szia.– Szia.– Mennyi az idő? – kérdezte nyújtózkodás közben, és elfojtott egyásítást.Lucan megvonta a vállát. – Úgy nyolc körül, gondolom.Gabrielle visszasüllyedt a habokba, sóhajtva behunyni a szemét.– Rossz napod volt?– Hát nem a legjobb.Gondoltam. A kezed és térded elég ramaty állapotban van – Lucanelzárta a vizet. Megragadta a samponos flakont, nyomott egy adagsampont a tenyerébe. – Nem akarod elmesélni, mi történt?Nem igazán – a lány vékony szemöldöke ráncba szaladt. – Hülye-

séget műveltem délután. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan hallanifogsz róla.Hogyhogy? – kérdezte Lucan, felhabosítva a sampont két tenyerében.Mialatt a sűrű habot masszírozta a lány fejbőrébe, az kinyitotta félszemét, és oldalról rápillantott. – A kölyök az őrsön nem mondottsenkinek semmit?– Milyen kölyök?– Aki ott dolgozik nálatok. Hórihorgas, átlagos kinézetű. Nem tudoma nevét, de biztos vagyok benne, hogy ott volt a rendőrségen,mikor vallomást tettem a gyilkossággal kapcsolatban. Ma láttam aparkban. Azt hittem, engem figyel, és... – elfordult, megrázta a fejét.– Utánarohantam, mint egy őrült, azzal vádolva, hogy kémkedik.Lucan keze megállt a dörgölésben, harcos ösztöne kiélesedett. –Hogy mit csináltál?– Tudom – válaszolt a lány, teljesen félreértve a férfi reakcióját.Egy sepréssel eltüntetett egy adag habot. – Mondtam, hogy hülyeségvolt. Szegény fiút egész a kínai negyedig üldöztem.Bár Lucan nem közölte vele, tudta, hogy a lány első megérzése telibetalált az őt figyelő idegennel kapcsolatban. Mivel az incidens fényesnappal történt, nem lehetett vérszopó az illető – öröm az ürömben–, de az őket szolgáló emberek ugyanolyan veszélyesek tudtaklenni. A vérszopók a világ összes táján tartottak vérrabszolgákat,emberi rabszolgákat, akiket egy hatalmas vámpír úgy lecsapol, hogymegfossza őket tudatuktól és szabad akaratuktól, helyükben pedigkérdések nélküli engedelmesség marad csupán.Lucannek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a Gabrielle-tfigyelő férfi a vérszopók szolgálatában állt, és parancsot teljesített.– Bántott ez a valaki? Így szerezted a sérüléseidet?– Nem, nem. Az én hibámból történt. Teljesen kiborultam a semmiért.Miután elvesztettem a fiú nyomát a kínai negyedben, pánikbaestem. Azt hittem, követ egy autó, de nem így történt.– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?A lány gyámoltalanul ránézett. – A polgármester volt az, Lucan.

Azt gondoltam, a sofőrruhás pasas által vezetett kocsi utánam jön, éselkezdtem rohanni. Hogy teljes legyen ez a csodás nap, óriásit hasaltamegy járókelőkkel zsúfolt utca közepén, ahonnan aztán lezúzottkézzel és lábbal kellett hazasántikálnom.A férfi káromkodott egyet a bajusza alatt, mert akkor jött rá, mekkoraveszélyben forgott a lány. Az isten szerelmére, hiszen maga indulta vérrabszolga után! Lucan jobban beleborzongott a gondolatba,mint szerette volna.– Meg kell ígérned nekem, hogy ezután sokkal óvatosabb leszel! –érezte, hogy túl keményen szólt a lányhoz, de nem volt hajlandó udvariaskodni,hiszen ma akár meg is ölhették volna Gabrielle-t. – Habármi hasonló történik, azonnal szólnod kell nekem.– Nem fog megtörténni, mert csakis az én hibám volt az egész.Nem is akartalak sem téged, sem mást felhívni a rendőrőrsön emiatt.Imádták volna, ha jelentem, hogy az egyik adminisztrátoruk hobbibólkémkedett utánam.Francba. A saját csapdájába esett ezzel a zsarusztorival. Ami viszontmég ennél is rosszabb, hogy még inkább veszélybe sodorhattavolna Gabrielle-t, ha ő még be is telefonál azzal, hogy „Thorne nyomozóval”szeretne beszélni, felhívva magára egy vérrabszolga figyelmét.– Megadom a mobiltelefonom számát, azon mindig elérhetsz.Bármikor hívhatsz, világos?A lány bólintott, ezalatt Lucan kinyitotta a csapot, friss vizet csorgatotta kezére, majd selymes, sötétlő hajára.Feszült mozdulattal lekapott egy mosdókendőt a feje feletti polcról,és belemártotta a vízbe. – Hadd nézzem a térded.A lány kiemelte a lábát a habtengerből. Lucan az egyik kezévelmegtartotta, a másikkal óvatosan lemosta a csúnya sérülést. Egyszerűhorzsolás volt csupán, de újból vérezni kezdett, ahogy a meleg vízfeláztatta. Lucan keményen összeszorította a száját, miközben nézte,amint az illatos, vöröslő vérpatakocskák vékony csíkban szivárognaka bőrén a fürdővíz csábító habjába.Megtisztította a lány mindkét sebes térdét, aztán intett, hogy

nyújtsa a tenyerét. Képtelen volt megszólalni is, hacsak Gabriellemeztelen testrészeire nézett, ráadásul friss, szivárgó vérének illatapörölyként csapott le rá.Aprólékos gonddal tisztította ki a lány tenyerén éktelenkedő sebeket,és fájdalmasan tudatában volt a minden mozdulatát követő csokoládészínűpillantásnak, az ujjaival átfogott csukló gyorsan lüktetőpulzusának.Gabrielle is akarta őt.Lucan elengedte, és ahogy a lány karja kissé elfordult, észrevettvalami aggasztót. Azonnal meglátta a barackszín bőrt elcsúfító halványhegeket. Sebhelyek voltak, az alkarja belső részén ejtett apróvágásnyomok. Volt belőlük a combján is.Borotvanyomok.Mintha fiatalabb korában ismétlődő, pokoli kínzásnak lett volnakitéve. – Jézusom – nézett rá Lucan leplezetlen dühvel. – Ki művelteezt veled?– Ez nem az, amire gondolsz.A férfiban mostanra már tombolt a harag, ezt nem hagyhatta megtorlatlanul.– Mondd el!– Igazán semmiség. Felejtsd...– Mondj egy nevet, az istenit, és esküszöm, puszta kézzel ölömmeg azt a rohadékot!– Én tettem – vágott közbe Gabrielle hirtelen. – Én voltam. Senkimás, csak én.– Micsoda? – A lány törékeny csuklóját továbbra is a kezébentartva Lucan újra megfordította a karját, hogy megint szemügyre vehessea halványlilás, keresztül-kasul futó vonalkákat. – Te csináltad?De hát miért?A lány kiszabadította magát a kezéből, mindkét karját a vízbesüllyesztette, mintha el akarná rejteni őket az újabb szemrevételezéselől.Lucan halkan káromkodott, olyan nyelven, amelyet már nagyonrég nem használt. – Milyen gyakran, Gabrielle?– Nem tudom – vont vállat a lány, de nem nézett a férfi szemébe.

– Már nagyon régen nem csináltam. Túl vagyok rajta.– Ezért fekszik az a kés a mosogatóban?A lány tekintetében fájdalom és védekezés látszott. Nem szerette aférfi kíváncsiskodását, ahogy Lucan sem szerette volna az ő helyében,a férfi viszont meg akarta érteni a dolgot. El sem tudta képzelni,mi vihette rá a lányt, hogy összevagdossa saját magát.Újra és újra és újra.Gabrielle összeráncolta a szemöldökét, a körülötte szétpukkanószappanbuborékokat bámulva. – Ejthetnénk végre a témát? Ténylegnem szeretnék róla beszélni.– Talán mégis kellene.– Ja, persze – nevetett fel élesen a lány. – Most ugye az következik,hogy beszélnem kéne egy agykurkásszal, Thorne nyomozó? Netánbe kellene feküdnöm valahová, ahol kellemesen benyugtatóznának,esetleg tart orvosi felügyeletet kéne kérnem a saját érdekemben?– Megtörtént már ilyesmi?– Az emberek nem értenek meg engem. Soha nem értettek. Néhaén sem értem magam.– Mit nem értesz? Hogy szükséged van arra, hogy megsebesítsdmagad?– Nem. Nem erről van szó. Nem ezért tettem.– Akkor miért? Te jóisten, Gabrielle, legalább száz heg van rajtad!– Nem azért vágtam meg magam, mert vágytam fájdalomra. Nemis fájt. – Nagy levegőt vett, kifújta Kellett pár másodperc, míg összeszedtemagát, és amikor elkezdte, Lucan döbbent csendben figyelte.– E soha nem arról szólt, hogy fájdalmat okozzak, magamnak vagymásnak. Nem temettem magamba nyomasztó emlékeket, nem menekültemsemmiféle zaklatás elől, az úgynevezett szakemberek véleményeellenére sem, akiket az állam rendelt ki mellém. Azért vágtammeg magam... mert megnyugtatott. A vérzés lecsillapított. Nem voltkomoly dolog, csak egy pici vágás, soha nem túl mély. Amikor elindulta vérzés, minden, ami nem volt a helyén és furcsa volt, hirtelen...a helyére került.Valami új keletű daccal állta a férfi tekintetét, mintha mélyen leg-

elül felszakadt volna egy gát, és a mázsás súly, amit eddig cipelt,legördült volna a válláról. Lucan megérezte, hogy micsoda óriási jelentőségűfelfedezésnek volt most a tanúja. A bökkenő csak az volt,hogy a lány az utolsó, létfontosságú információt nem kapta még megahhoz, hogy napvilágra kerülhessen a teljes igazság.Nem tudta, hogy kiválasztott.Nem tudhatta, hogy egy szép nap a férfi egy fajtájabelije majd k i-választja, hogy mindhalálig csak őt szeresse, és bevezesse egy olyanvilágba, amelyről eddig még csak nem is álmodott. Olyan gyönyörökrészese lesz, amely kizárólag a vérkötelékben élő párok sajátja.Lucan azon vette észre magát, hogy gyűlöli a név nélküli férfit,aki abban a megtiszteltetésben fog részesülni, hogy szeretheti a lányt.– Nem vagyok őrült, ha erre gondolsz.Lucan lassan megrázta a fejét. – Egyáltalán nem gondolom, hogyaz vagy.– Nincs szükségem szánalomra.– Ahogy nekem sem – válaszolt a férfi, érezve a lány szavaibanmegbújó figyelmeztetést. – Nincs szükséged rá. Nincs szükséged orvosraés gyógyszerekre sem.A lány abban a pillanatban bezárkózott, amint Lucan először észrevettea hegeket, és a férfi most először érezte, hogy bár Gabrielletétovázik, bizalma lassan mégis visszatér.– Nem ehhez a világhoz tartozol – szólt, és nem az érzelmei vezették,hanem a tények. Kinyújtotta a kezét, tenyerébe fogta a lány arcát.– Túlságosan különleges vagy az eddigi életedhez. Azt hiszem,ezzel kezdettől fogva tisztában vagy. Megígérem, egy napon mindenvilágos lesz számodra. Akkor majd megérted, és meg is találod azigaz végzeted. Talán segíthetek neked megtalálni.Folytatni akarta a lány mosdatását, de minden porcikájával érezte,hogy figyeli, így nem mozdult. A lány bársonyosan meleg válaszmosolyábabelesajdult a szíve. A gyöngéd tekintet csapdájában vergődvefurcsán összeszorult a torka.– Mi az?A lány megrázta a fejét. – Meglepődtem, ez minden. Nem vártam,

hogy egy kemény zsaru, ilyen romantikusan beszéljen az életről és asorsról.Lucannek hirtelen eszébe jutott, milyen hazugságok árán került alány közelébe, ez pedig kizökkentette a romantikából. Újra belemerítettea mosdókendőt a habos vízbe, figyelte, hogy úszik a felszínen. –Lehet, hogy baromságokat beszélek.– Nem hiszem.– Ne higgy el nekem mindent – próbálta lazára venni Lucan. –Nem ismersz, Gabrielle. Nem igazán.– Szeretnélek megismerni. Tényleg. – Gabrielle felült a kádban, alangyos, apró hullámok úgy nyaldosták körbe meztelen testét, ahogyLucan szerette volna tenni a nyelvével. A lány melle a víz felszínérekerült, rózsaszín mellbimbója kemény, akár a virágbimbó, körülöttemindenütt fehér hab. – Mondd el, Lucan, te hová tartozol?– Sehová – a válasz inkább csak mormolás volt, a beismerés pedigközelebb állt az igazsághoz, mint amennyire szerette volna bevallani.A lányhoz hasonlóan megvetette a szánalmat, és örült, hogyGabrielle sokkal inkább kíváncsian nézett rá, mint sajnálkozással.Ujját végigsimította a lány pisze, szeplős orrán. – Én vagyok az igazikívülálló. Soha nem tartoztam igazán sehová.– Ez nem igaz.Gabrielle karja a vállára fonódott. Lágy barna tekintete gyöngédenfogva tartotta, ugyanolyan óvatosan és törődőn, ahogy a férfié azövét, miközben kihozta a sötét szobából a meleg fürdőbe. Megcsókoltaa férfit, és ahogy nyelve végigsimított Lucan ajkán, a férfi érzékeitelborította a vágy és az édes, női gyengédség mámora.– Csodálatosan gondomat viselted ma este. Engedd, hogy most énis ugyanezt tegyem veled, Lucan. – Újra megcsókolta, mozgékonykis nyelvével izgatva a férfit, ő pedig felnyögött a bensőjében szétáradógyönyörtől. Mikor aztán szétvált az ajkuk, a lány nehezen vettea levegőt, szeme a vágy lázában égett. – Túl sok a ruha rajtad. Veddle. Azt akarom, hogy te is meztelen legyél.Lucan engedelmeskedett, ledobálta magáról a bakancsot, zoknit,nadrágot és inget a földre. Semmi nem volt rajta, anyaszült meztele-

nül állt Gabrielle előtt.Teljes fegyverzetben, csak rá vágyva.Azért óvatos volt, szemét elfordította a lányról, most, hogy pupillájaösszeszűkült az éhségtől, és kordában tartotta lüktető agyarát is,amely hosszúra nyúlt csukott szájában. Ha a mosdó mellett nem csakaz a kis éjjeli lámpa világított volna, Gabrielle egész biztosan me g-látná teljes mohó dicsőségében.Az pedig igencsak tönkrevágná ezt az ígéretes pillanatot.Nem volt szándékában vállalni a kockázatot.Lucan egy mentális paranccsal összetörte az éjjeli lámpa égőjét aműanyag búra alatt. Gabrielle összerezzent a hirtelen pukkanástól,aztán felsóhajtott, mikor áldott sötétség vette körül őket. Teste édesencsobbant a kád vizében.– Kapcsolj föl egy másik lámpát, ha szeretnél.– Megtalállak anélkül is – ígérte a férfi. Szörnyen nehezére esett abeszéd, annyira hatalmába kerítette a vágy.– Akkor gyere – hívogatta a meleg fürdőből a szirén.Belépett a vízbe, és leült, hogy szemtől szembe kerüljenek a sötétben.Semmire nem vágyott jobban, minthogy magához húzza –combja bölcsőjébe vonja, és egyetlen mozdulattal tövig benyomuljon.Most azonban hagyni fogja, hogy a lány diktálja az iramot.Múlt éjjel éhesen és követelőzőn érkezett; ma este ő fog adni.Akkor is, ha belehal az önuralomba.Gabrielle felé csúszott a köztük lévő, egyre vékonyodó habfelhőben.Lába átfogta a férfi csípőjét, lazán a fenekére kulcsolódott. Előredőlt,ujjaival megkereste a férfi combját a vízfelszín alatt. Megmarkoltafeszes izmait, masszírozta őket, aztán határozott mozdulattal,lassan, gyötrelmes finoman végigsimított Lucan combján.– Tudnod kell, hogy általában nem viselkedem így.A férfi érdeklődése feszült nyögésben tört a felszínre. – Úgy érted,annyira őrjítően, hogy a férfiak egyszerűen a lábadnál kússzanak?A lány halkan felnevetett. – Miért, ezt művelem veled? Lucan elkaptaa lány incselkedő kezét, és keményen ágaskodó férfiasságáhozvezette. – Mit gondolsz?

– Azt, hogy csodálatos vagy – a lány nem húzta el a kezét azutánsem, hogy Lucan elengedte. Végigtapogatta egész hosszában, a golyókkalegyütt, majd lustán megsimogatta a makkját, amely jócskánkikandikált a vízből. – Annyira más vagy, mint a többiek. Amitmondtam, úgy értettem, hogy általában nem vagyok... Nem vagyokilyen rámenős. Nagyon ritkán randizom.– Nem fordul meg sok férfi az ágyadban?Lucan a sötétség ellenére is érezte, hogy a lány elpirul. – Nem.Nagyon régóta nem volt senkim.Abban a pillanatban a férfi azt akarta, ne is legyen senki más, sevámpír, se ember.Azt akarta, hogy soha többé ne legyen másé.Isten a tanúja, levadássza és kizsigereli azt a szemét állat vérrabszolgát,aki akár bánthatta is volna ma a lányt.A gondolattól iszonyatos erejű birtoklási vágy kerítette hatalmába,ahogy a lány markolta a férfiasságát, melynek csúcsán nedves cseppjelent meg. Mikor a lány ráhajolt, és a szájába vette mélyen, Lucanháta ívbe feszült a gyönyörtől.Felejtsük el a vérrabszolga beleinek kitépését, nem fogja beérnikevesebbel, mint a jó öreg, gyors és egyértelmű gyilkossággal.Lucan Gabrielle vállára tette a kezét, miközben kezdte elveszíteniaz eszét. A lány ujjai, ajkai, nyelve, lehelete csupasz hasát simogatta,szerszáma pedig egyre és egyre mélyebbre csusszant a lány forrószájában. A férfi az őrület határán járt. Nem tudott betelni vele. Mikora lány abbahagyta, cifrát káromkodott, hogy vége az édes élvezetnek.– Érezni akarlak magamban – zihálta Gabrielle. – Igen – mordultfel a férfi. – Istenem, igen!– De...A lány tétovázása összezavarta Lucant. Dühítette, hogy egyik feleinkább volt vérszopó fenevad, mint figyelmes szerető.– Mi a baj? – ez inkább követelésnek hangzott, semmint kérdésnek.– Nem kellene...? Múlt éjjel kicsúsztak a dolgok az irányításunk

alól, mielőtt szólhattam volna... de most nem kellene... tudod, valamithasználnunk? – A lány kényelmetlen kérdése úgy hasított a férfivágytól ködös agyába, mint a késpenge. Megállt, a lány pedig elhúzódotttőle, mintha ki akarna szállni a kádból. – Van néhány óvszerema másik szobában...A férfi keze rákulcsolódott a csuklójára, mielőtt felemelkedhetettvolna.– Nem tudlak teherbe ejteni. – Miért hangzott neki mégis olyannyersen? Ez volt az igazság. Csak a vérkötelékben élő párok, azok akiválasztott nők és vámpírférfiak, akik ittak egymás vénájából, voltakképesek sikeres utódnemzésre. – Ha bármi más miatt is szeretnélvédekezni, nem kell aggódnod. Egészséges vagyok, semmi nem árthatnekünk, amit együtt csinálunk.– Ó, én is. Remélem, nem hiszed, hogy prűd vagyok, hogy megkérdeztem...A férfi közelebb húzta magához, és egy lassú csókkal elhallgattattaa magyarázkodást. Mikor ajkuk szétvált, megszólalt. – Azt hiszem,Gabrielle Maxwell, hogy intelligens nő vagy, aki törődik a testével ésönmagával. Tisztelem a bátorságodat, hogy mersz óvatos lenni.A lány rámosolygott. – Nem akarok óvatos lenni, mikor veled vagyok.Megvadítasz. Sikítani akarok, ha mellettem vagy.Kezét a férfi mellkasának feszítette, és hátradöntötte, míg az a kádfalához nem ért. Aztán meredező, óriási hímtagja fölé emelkedett, éspuncija hasítékát végig húzta annak teljes hosszán, fel-le, fel-le,majdnem – de mégsem egészen – körülölelve őt melegével.– Azt akarom, hogy üvölts – suttogta Lucan fülébe. A férfi csaknyögni bírt az érzéki tánc mámorító agóniájában. Kezét ökölbe szorítottamaga mellett a vízben, nehogy megragadja a lányt, és ráhúzzarobbanni készülő erekciójára. Gabrielle folytatta gonoszkodó játékát,míg Lucan meg nem érezte a közeledő orgazmust. Ott volt a kapujában,a lány pedig továbbra is kegyetlenül ingerelte.– Bassza meg – káromkodott csikorgó fogakkal és agyarakkal, fejéthátravetve. – Az isten szerelmére, Gabrielle, teljesen kikészítesz!– Hallani akarom! – követelte a lány. És akkor nedves puncija las-

san kezdett ráereszkedni Lucan makkjára.Lassan.Átkozott lassan.Spermája felforrósodott, és ő beleborzongott, mikor egy kevésforró folyadék a lány testébe lövellt. Felnyögött, soha nem veszítettemég el ennyire az önuralmát, mint most. Gabrielle szűk bejárata finomankörbeölelte. Hüvelyének apró izmai szorosan tartották, mialattegyre lejjebb engedte magát a férfin.Lucan nem sokáig bírta tovább.Gabrielle illata körüllengte, átlebegett a fürdő gőzén, és összekeveredettkettőjük testének bódító parfümével. Melle Lucan szája melletthullámzott, mint a leszedésre váró érett gyümölcs, de nem mertemegérinteni, így is alig bírta visszafogni magát. Szájába akarta vennia barackszínű halmokat, de agyara vér után sóvárgott, s eme vágyátaz orgazmus csak még jobban felkorbácsolta.Kifordította a fejét, elkínzott kiáltás tört fel belőle, nem utolsósorbanattól az őrjítő vágytól, hogy Gabrielle-be élvezhessen, szenvedélyeminden csöppjével megtöltve őt. Hangosan átkozódott, aztán igaziüvöltés tört fel a torkából, káromkodása egyre hangosabbá vált,ahogy Gabrielle keményen beleült az őt mindennél jobban kívánófarkába, szárazra facsarva azt, saját orgazmusa pedig rögtön követtea férfiét.Miután magához tért, és lába is újra képes volt megtartani, Lucanátölelte Gabrielle hátát, felállt, a lányt szilárdan tartva újra megkeményedőfarkán. Hová megyünk?Te már kiszórakoztad magad. Most rajtam a sor.Lucant mély álmából mobiltelefonjának erőszakos csörgése ébresztette.Még ágyban voltak Gabrielle-lel, mindketten igencsak kimerültek.A lány összegömbölyödve feküdt mellette, meztelen testecsodásan körülfonta Lucan lábát és törzsét.Jézusom, mennyi ideig nem volt magánál? Órák telhettek el, amikész őrület, tekintve, hogy kóros álmatlanságban szenved.A telefon ismét megszólalt, ő talpra ugrott, a fürdőszobába ment,ahol a dzsekijét hagyta. Kiszedte a telefont az egyik zsebből, és ki-

nyitotta.– Igen.– Szia – szólt bele Gideon a túloldalon, a hangja valahogy furcsánaktűnt. – Lucan, mennyi idő alatt tudsz visszaérni a szállásra?A férfi hátranézett a hálószoba irányába. Gabrielle éppen akkor ültfel álomittasan, kócosan, meztelen csípője körül az összegyűrt ágyneműtekergett. Soha ne látott még semmi ennyire átkozottul csábítót.Talán jobb, ha mihamarabb távozik, amíg még tud, napkelt előtt.Elszakította magát az izgató látványtól, válaszul be ledörmögött amobilba. – Nem vagyok messze. Mi folyik ott?Elnyújtott csend válaszolt a vonal túlfeléről.– Valami történt, Lucan. Valami rettenetes. – Újból csönd, majdGideon természetes nyugodtsága semmivé foszlott. – Bassza meg,sehogy nem könnyű elmondani. Elvesztettünk valakit, Lucan. Azegyik harcos meghalt.

TIZENKETTEDIK FEJEZETAbban a pillanatban, hogy kilépett a liftből, amely a szállás föld alattimélységeibe szállította, Lucan fülét gyászoló női hang ütötte meg. Afájdalmas gyötrelem szívet tépő kiáltásai voltak ezek, a harcos társánakbánata nyers volt, ott lebegett felettük, az egyetlen hang, amelyfelverte a hosszú folyosó csendjét.A veszteség őrületes súllyal telepedett Lucanre.Még mindig nem tudta, melyik harcost veszítették el aznap éjjel.Nem akart találgatni. Gyorsan lépkedett, szinte rohant a betegszobákfelé, ahonnan Gideon hívta néhány perccel korábban. Épp kiért egyfolyosókanyarulatból, amikor meglátta Savannah-t, hogy az egyikszobából kivezeti a bánat sújtotta, zokogó Danikát.A megdöbbenéstől elállt a lélegzete.Szóval Conlan ment el. A hatalmas Felföldi, a mindig nevetős,megingathatatlan becsületű... halott. Hamuvá lesz nemsokára.Úristen, nem akarta elhinni, hogy valóság lehet.Lucan megállt, tiszteletteljesen fejet hajtott a harcos özvegye előtt,mikor elhaladt mellette. Danika kétségbesetten kapaszkodottSavannah-ba, úgy tűnt, csupán az ő erős, kávészín karja menti megConlan magas, szőke társát az összeeséstől.Savannah nyugtázta Lucan gesztusát, zokogó terhi erre nem voltképes. – Már várnak odabenn – szólt lágyan, sötétbarna szemeibenkönnyek csillogtak. Szükségük van az erődre és útmutatásodra.Lucan komolyan bólintott Conlan asszonya felé majd belépett abetegszobába.Csendben közeledett, nem akarta megzavarni a rövidke idő ünne-

pélyességét, amit még Conlannel tölthetnek. A harcos testét halálossebek borították. Lucan a szoba túlsó feléről is érezte a szörnyű vérveszteséget.Orrlyukát betöltötte a lőpor, elektromos hő, fémrepeszés égett hús elegyének orrfacsaró bűze.Robbanás történt, Conlant pedig telibe kapta. A harcos összeroncsoltteste egy lepellel takart vizsgálóasztalon feküdt, ruháitól me g-szabadították, kivéve a széles, hímzett fehér selyemkendőt, amelyágyékai takarta. Azalatt a rövid idő alatt, amióta visszahozták az épületbe,bőrét lemosták, illatos olajjal bekenték, előkészítve őt a temetésiszertartásra, amelyre a következő napkeltekor, pár óra múlva kerülsor.Az asztal körül ott gyülekeztek a többiek: Dante, merev higgadtsággalszemlélve a halált; Rio, lehajtott fejjel, ujjai között rózsafüzérrel,ajka némán mozgott, édesanyja emberi vallásának imáját mormolva;Gideon, kendővel a kezében, óvatosan törölgetve a Conlanegész testét beborító sebek egyikét; Nikolai, aki Conlannel járőrözöttaz éjjel, arca sápadtabb, mint amilyennek Lucan valaha is látta,jégkék szemeivel magit elé meredve, bőre koromtól és hamutól szürke,tele vérző vágásokkal.Még Tegan is ott volt leróni tiszteletét, komor magányban, kívülállt a többiek alkotta körön, szeme takarásban.Lucan az asztalhoz sétált, hogy elfoglalja helyét testvérei körében.Lehunyt szemmel, hosszan, csendben imádkozott Conlan fölött. Sokidő elteltével Nikolai törte meg a szoba némaságát.– Ma éjjel megmentette odakinn az életem. Épp eltakarítottunkpár rohadékot a Green Line állomásnál, és elindultunk volna vissza,amikor megláttam azt a fazont felszállni a vonatra. Nem tudom, mikésztetett rá, hogy odanézzek, de ocsmányul, tele pofával ránk vigyorgott,mintha hívna minket, hogy kövessük. Lőpor volt nála. Bűzlötttőle, meg más egyébtől is, amit nem volt időm megállapítani.– Triaceton-peroxid – mondta Lucan, még mindig érezve a fanyarszagot Niko ruháján.– Kiderült, hogy a rohadék robbanóanyagot kötözött magára. Abbana pillanatban leugrott a vonatról, mikor megfordultunk, és ro-

hanni kezdett az egyik régi vagányon. Üldözőbe vettük, Conlan sarokbaszorította. Ekkor láttuk meg a bombákat. Hatvan másodpercesórához voltak csatlakoztatva, és már tíz alatt járt a számláló. Hallo t-tam, hogy Conlan üvölt nekem, hogy forduljak vissza, aztán rávetettemagát a fickóra.Krisztusom – szakadt fel Dantéból, és végigsimított fekete haján.Vérrabszolga volt a tettes? – kérdezte Lucan, kézenfekvő megoldásként.A vérszopók nyugodt lelkiismerettel feláldoztak számukra teljességgelértéktelen emberi életeket a területért vívott kicsinyes harcukban,vagy személyes megtorlásból. Hosszú ideje nem a vallási fanatikusokvoltak az egyetlen olyan népség, akik könnyen befolyásolhatóostobákat alkalmaztak a félelemkeltés olcsó, feláldozható, ám igenhatékony eszközeként.A tény azonban nem változtatott semmit a Conlannel történt borzalmasvalóságon.– Nem vérrabszolga volt – válaszolt Niko, megrázva a fejét. –Vérszopó tette, egy fél háztömb felrobbantásához elég bombával felszerelkezve,ahogy láttam.Nem Lucan volt az egyetlen, aki vad káromkodást eresztett meg snyugtalanító hírek hallatán.– Szóval már nem érik be a vérrabszolgák feláldozásával – jegyeztemeg Rio. – A vérszopók erősebb bábukra cserélték a gyalogjaikat.– Ezek is csak gyalogok – válaszolt Gideon.Lucan a gyors észjárású vámpírra pillantott, és megértette, miregondol. – A bábuk nem változtak. Csak a szabályok. Ez egy új típusúháború, nem az a fajta játszadozás, amivel eddig dolgunk volt. A vérszopóknálvalaki rendet akar teremteni az anarchiában. Ostrom alávesznek minket.Visszafordult Conlanhez, aki, attól tartott, csupán az első áldozatavolt a rájuk váró sötét időknek. Évszázadokat megélt csontjaiban fe l-éledni érezte az ősidőkben eltemetett erőszakot. Megint háború készülődött,és ha a vérszopók csatasorokba rendeződnek, hogy felké-

szüljenek a támadásra, akkor az egész vámpírnemzetség a frontvonalontalálja magát. Az emberiséggel egyetemben.– Ezt még bőven megbeszéljük, de nem most. Ez az idő Conlané.Tiszteljük meg ennyivel.– Én már elbúcsúztam tőle – mormolta Tegan. – Conlan tudja,hogy átkozottul csodáltam életében, ahogyan halálában is. Semminem változik e tekintetben.Az aggodalom nehéz hulláma söpört végig a termen, ahogy mindenkiazt figyelte, miképp reagál Lucan Tegan hirtelen távozására.Lucan azonban nem szerezte meg a vámpírnak azt az örömöt, hogyláthassa rajta, mennyire feldühítette. Megvárta, míg Tegan bakancsoslépteinek hangját elnyelte a csend, majd bólintott a többieknek, hogyfolytassák a szertartást.Lucan és a másik négy harcos egyenként letérdelt, hogy lerójáktiszteletüket. Elmondtak egy imát, aztán felemelkedtek, és visszavonultak,hogy megvárják az utolsó ceremóniát, amellyel végső útjárakísérhetik elesett társukat.– Én viszem fel őt – jelentette be Lucan távozó harcosainak.Elkapta pillantásukat, melyet egymással váltottak, tudta, mit jelent.A vámpírfaj idősebbjeit – különösen az első generációsokat –soha nem kérték fel, hogy vigyék a halottakat. Ez a kötelesség a fajkésőbbi generációira hárult, akik még távolabb álltak az Ősöktől, ésemiatt jobban ellenálltak a felkelő nap égető sugarainak, amikor végsőnyugalomra kellett helyezni halott társukat.Egy első generációs számára, mint Lucan, a temetési rítus iszonyúkínokkal teli nyolc percet jelent.Lucan az asztalon fekvő élettelen testre pillantott, szemét képtelenvolt levenni Conlan sérüléseiről.A sebekről, melyeket helyette szenvedett el. Belebetegedett a tudatba,hogy neki kellett volna Nikóval járőröznie, nem Conlannek.Ha nem küldte volna ki maga helyett a Felföldit az utolsó pillana t-ban, ő feküdhetne kiterítve a hideg fémasztalon, az ő végtagjait, arcátés testét égette volna a pokoli tűz, az ő belsőjét szakították volna fel arepeszek.

Gabrielle utáni vágya elfeledtette vele a testvériség iránti kötelességét,és most Conlan és bánatos özvegye fizették meg az árát.– Én viszem a felszínre – ismételte meg ellentmondást nem tűrőn.Komoran fordult Gideonhoz. – Szóljatok, ha befejeződtek az előkészületek.A vámpír fejet hajtott, több tisztelettel, mint ami az adott pillanatbanjárt volna. – Rendben. Nem tart soká.Lucan a következő néhány órát egyedül töltötte magánlakrészében, aszoba közepén térdelt, fejét komoran lehajtva imádkozott és elmélkedett.Gideon, ígéretéhez híven értejött, az ajtóból bólintott: elérkezettaz idő, hogy Conlant elvigyék a menedékhelyről, megadva nekia végtisztességet.– Babát vár – mondta Gideon szomorúan, ahogy Lucan felemelkedett.– Danika három hónapos terhes. Savannah most mondta.Conlan már egy ideje gyűjtötte a bátorságot, hogy közölje veled, elhagyjaa rendet, mihelyt a baba megszületik. Azt tervezték Danikával,hogy visszavonulnak az egyik menedékbe, felnevelni a gyermeküket.– Krisztusom – szisszent fel Lucan, még szörnyűbben érezve magát,amiért megfosztotta Conlant és Danikát boldog jövőjüktől, és fiukatattól, hogy megismerje a bátor és becsületes férfit, aki az apjavolt. – Minden készen áll a szertartásra?Gideon bólintott.– Akkor menjünk.Lucan határozott léptekkel előrement. Mezítláb volt, fedetlen fővel,hosszú fekete köpenye alatt nem viselt semmit. Gideonon is voltköpeny, de ő a rend övvel átfogott köntösét viselte a többi vámpírralegyetemben, akik a faj szertartásaira – esküvőtől kezdve a születésenkeresztül a temetésig, mint a mai – fenntartott teremben várakoztak.A három itt élő nő is megjelent, Savannah és Eva a szertartásokon viseltkámzsás, fekete köntösben. Danikán is ugyanaz volt, de mélybordó színben, hogy jelezze vele vérkötelékét az eltávozottal.A gyülekezet előtt a díszes oltáron ott feküdt Conlan teste, puha

selyemlepelbe tekerve.– Elkezdjük – jelentette be egyszerűen Gideon.Lucan szíve nehéz volt, miközben a szertartást hallgatta, amelynekminden egyes rítusa a végtelenséget szimbolizálta.Nyolc uncia illatos olajjal dörzsölték be a testet.Nyolc réteg fehér selyem takarta.Nyolc perc néma tiszteletadás a faj egy tagja által a napkeltében,mielőtt a halott harcos testét elhamvasztanák a nap sugarai. Mikoregyedül marad, teste és lelke hamuként szóródik a szélbe a négy égtájfelé, elkeveredik az elemekkel mindörökre.Amikor Gideon hangja lassan elhallgatott, Danika lepett előre.Megfordult, hogy szemben álljon a gyászolókkal, felemelte az állát,és rekedt, ám büszke hangon beszélni kezdett. – Ez a férfi azenyém volt, én pedig az övé. Vére táplált engem. Ereje védelmezett.Szerelme kitöltött. A szerelmem volt, a mindenem, szívemben maradaz örökkévalóságig.– Megbecsülöd őt – érkezett a csendes, mindenki ajkáról egyszerrefelröppenő válasz.Danika ekkor odafordult Gideonhoz, karját kinyújtotta, tenyérrelfölfelé. A férfi vékony aranytőrt húzott elő, és a kezébe adta. Danikabiccentett kámzsás fejével, aztán Conlan lepelbe bújtatott teste föléállt. Lágy, gyengéd szavakat mormolt, melyek csak kettőjüknek szóltak.Kezét arcához emelte, és Lucan tudta, hogy az özvegy megsebzialsó ajkát a tőr hegyével, hogy kiserkenjen a vére, aztán a leplen keresztülmég egyszer utoljára megcsókolja kedvesét.Danika szerelmese fölé hajolt, hosszú ideig úgy maradt, teste rázkódotta fájdalomtól. Mikor felemelkedett, kézfeje mögé rejtve könynyeit,skarlát csókja vörösen ragyogott Conlan ajkán és a fehér leplen,ami elválasztotta őket. Savannah és Eva együttesen ölelték át,elvezették az oltártól, hogy Lucan elvégezhesse az utolsó feladatot.Odament Gideonhoz a gyülekezet elé, és ígéretet tett, hogyConlan minden őt megillető tiszteletet megkap, amikor végleg eltávozik.A faj minden tagja, aki végigjárta már a Lucanre váró utat,megtette ezt a fogadalmat.

Gideon ellépett az útból, hogy Lucan odaférjen a testhez. Ő felemeltea hatalmas harcost, és megfordult, hogy szembenézzen a többiekkel,ahogy kellett.– Megbecsülöd őt – mormolta mély hangon a kórus.Lucan ünnepélyesen, lassan haladt keresztül a termen a lépcsősorig,amely felvezetett az épületből. Elesett testvére minden lépcsőfokkalegyre súlyosabban és fájdalmasabban nehezedett vállára, dezokszó nélkül tette meg a hosszú utat.Megpróbáltatásai még csak ezután kezdődtek.Ha megtörne, az pár percen belül bekövetkezne, a külvilágba vezetőajtó másik oldalán, amitől már csal; pár lépés választja el.Lucan vállával kinyitotta a fémajtót, mélyen beszívta a csípős hajnalilevegőt, és arra a helyre sétált, ahol nyugalomba helyezi majdConlan testét. Térdre ereszkedett egy zöldellő füves részen, és szépóvatosan maga elé helyezte a földre Conlan testét. Temetési imákatsuttogott, szavakat, melyeket a régmúlt évszázadok során hallott,most mégis eszébe jutottak.Míg beszélt, az égen derengeni kezdett a napkelte.Áhítatos csendben viselte a fényt, minden gondolatát lefoglaltaConlan és a becsület, amely egész életén át végigkísérte. A nap, nemsokkal a szertartás megkezdése után felbukkant a horizonton. Lucanlehajtotta a fejét, átadta magát a fájdalomnak, ahogy Conlan is megtettevolna bármelyikükért, akinek az oldalán harcolt. Perzselő forróságöntötte el Lucant, ahogy a nap egyre feljebb és feljebb emelkedett.Fülét betöltötték a régi imák szavai, majd nemsokára saját égő húsánakhalk sistergése és ropogása.

TIZENHARMADIK FEJEZET– A rendőrség és a tömegközlekedési vállalat tisztviselői sem tudtákpontosan, mi okozta a múlt éjszakai robbanást. Néhány perccel ezelőttazonban beszéltem az egyik szóvivőjükkel, aki biztosított róla,hogy az incidens egy régi, használaton kívüli vágánynál történt, személyisérülésről nem érkezett jelentés. Maradjanak az Ötös Csatornánálaz esettel kapcsolatos további hírekért, mert...A falra szerelt polcon álló poros, ócska tévé hirtelen kikapcsolódott,a vámpír mélységes dühének puszta ereje hallgattatta el. A férfimögött, a kopár, ütött-kopott szoba – amely valaha az elmegyógyintézetalagsori kávézója volt – túlsó végében két vérszopó hadnagyaállt nyugtalanul morgolódva, következő parancsaira várva.Nem sok türelem szorult beléjük; szenvedélybeteg természetükeredményeképp igen rövid ideig voltak képesek hosszabb ideigegyetlen dologra koncentrálni, értelmük pedig arra korlátozódott,hogy vérszomjuk hirtelen szeszélyét kielégítsék. Felelőtlen kölykökvoltak, alig jobbak, mint a kutyák, melyek rendszeres verést igényeltek,és alkalmanként valami jutalmat, hogy engedelmesek maradjanak.Továbbá mindig emlékeztetni kellett őket rá, kit is szolgálnak.– Nem jelentettek sérülést – vihogott az egyik vérszopó.– Talán emberit nem – tette hozzá a másik –, de a faj átkozottulnagyot kapott. Úgy hallom, nem sok maradt abból a hullából, amin anap végzi majd el az utolsó simításokat.Az első idióta tovább kuncogott, aztán kieregette bűzös, vértől savanyúszagú leheletét, ahogy az alagútban felrobbanó bombát utánozta,amit a feladatra kijelölt vérszopó robbantott fel.

– Nagy kár, hogy a másik harcos elsétálhatott a két lábán – a vérszopókelhallgattak, mikor vezérük végre feléjük fordult. – Legközelebbtiteket küldelek, ha ennyire szórakoztatónak találjátok, hogy elsőrenem sikerült.A másik kettő a homlokát ráncolta, morogtak, mint a vadállatok,minthogy azok is voltak, függőleges, vékony pupillájuk vadul pulzáltíriszük aranysárga tengerében. Tekintetüket lesütötték, mikor lassú,kimért léteivel feléjük indult. Dühét csupán az tartotta kordában,hogy a faj halálos veszteséget szenvedett.Nem az a harcos volt a támadás valódi célpontja, aki a robbanásáldozatául esett, bár célja elérése érdekében szerencsés, a rend bármelytagjának halála. A Lucan nevezetűre is sor kerül hamarosan.Talán ő maga fogja elintézni, saját kezűleg, szemtől szemben, vámpíra vámpír ellen, fegyverek nélkül.Igen, gondolta, nem kis élvezet lesz őt leteríteni.Hívhatjuk költői igazságszolgáltatásnak is.– Mutassátok, mit hoztatok – utasította az előtte álló vérszopókat.Egyszerre indultak, kinyitottak egy lengőajtót, és a folyosón felmarkoltákpoggyászukat. Egy pillanattal később visszatértek, néhányletargikus, majdnem teljesen kivéreztetett embert vonszolva magukután. Hatan voltak: férfiak és nők, csuklójuk megkötözve, lábukon islaza béklyó, bár egyik sem tűnt elég erősnek ahhoz, hogy a szökésgondolata egyáltalán felmerüljön benne.Üveges tekintettel bámultak a semmibe, bamba, nyitott szájukbólsikoltás sem tudott előtörni, fakó arcuk semmilyen érzelmet nem tükrözött.Torkukon harapásnyomok éktelenkedtek, ahol vérszopófoglyulejtőik kiszívták belőlük az életet.– Neked, uram. Friss szolgák, akik az ügyet szolgálják majd.A fél tucat embert úgy terelték be, mint a marhákat. Azok is voltak,csont és hús: dolgoznak vagy meghalnak, ahogy neki legjobbanhasznára válnak.Lustán, érdeklődés nélkül nézett végig az esti fogáson, felmérte,mire tudja legjobban felhasználni a kél férfit és négy nőt. Viszketőtürelmetlenséget érzett, mikor hozzájuk közeledett, némelyikük nya-

kán vékony csíkban szivárgott a vér.Éhes, döntötte el, tekintete megpihent egy alacsony, barna hajúlányon: durcás száj és a zsákszerű, ronda zöld kórházi köpeny alattfeszülő telt, érett mell. Feje előrebukott, túl nehéz volt, hogy me gtudja tartani, bár látszott, hogy küzd a tompultság ellen, amely a többieketmár legyőzte. Írisze mozdulatlan, felakadt, de harcolt a zsibbadtságellen, kábultan pislogott, hogy öntudatánál maradjon. Csodálniakellett a bátorságát. – K. Delaney, okleveles nővér – olvastatűnődve a műanyag névkártyát a lány bal mellén.Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a lány állát, és felemelte, hogymegnézze magának. Csinos volt és fiatal. Szeplős bőre édes illatú,zamatos. A férfi szájában a mohóságtól összefutott a nyál, pupillájafüggőleges csíkba szűkült napszemüvege mögött.– Ez itt marad. A többieket vidd le a ketrecekbe.Lucan először azt hitte, a hasogató sípolás része az agóniának, amitaz utóbbi pár órában átélt. Úgy érezte egész teste égett, nyúzott ésélettelen. Fejében egy ponton megszűnt a dörömbölés, azóta állandófejfájás gyötörte.Magánlakrészében volt a szállásukon, saját ágyában. Ennyit tudott.Emlékezett, hogy utolsó erejével visszavonszolta magát, miutánteljes nyolc percig maradt Conlannel a felszínen, ahogy elő volt írva.Sőt tovább maradt, néhány perzselő másodperccel tovább, míg ahajnal forró sugarai lángra nem lobbantották az elesett harcos szemfedőjét,és az gyönyörűséges fény és lángok kíséretében el nem égett.Csak ekkor vonult vissza az épület föld alatti menedékébe.Ez a pár többletmásodperc volt személyes bocsánatkéréseConlantől. A most elszenvedett fájdalmak soha nem fogják elfeledtetnivele, mi a legfontosabb: kötelessége a faj és a rend tiszteletreméltó tagjai iránt, akikkel együtt szolgál. Semmi másnak nincs helye.Múlt éjjel megszegte a fogadalmat, és egyik legjobb harcosa elment.Még egy éles sípolás hasított az agyába valahonnan a szobából.Túlságosan is közel az ágyához; a fülrepesztő visítás beleült légkala-

páccsal szétrobbantott agyába. Lucan sziszegve átkozódott, alig bírtakipréselni a hangokat iszonyúan kiszáradt torkából. Hatalmas erőfeszítésselkinyitotta a szemét, és hálószobája sötétjébe bámult. Aprófénypont pislogott bőrdzsekije zsebéből mikor mobiltelefonja megintcsörögni kezdett.Botladozva, mert lábai elvesztették szokásos atlétikus rugalmasságukatés erejüket, kigurult az ágyból, és esetlenül kúszott a vétkesjószágért. Csupán három próbálkozásába került, hogy megtalálja abillentyűi, ami elhallgattatta a csengést. Dühöngött egy sort, hogy eza rövid mozdulatsor mekkora erőfeszítésébe kerüli, aztán homályosszeme elé tartotta a fényes képernyőt, kényszerítve magát, hogy elo l-vassa a hívó számát.Bostoni körzetszám... Gabrielle mobilja.Csodás.Rohadtul erre volt most szüksége.Míg Conlan testével a karjában megmászta azt a pár száz lépcsőt afelszínig, arra a döntésre jutott, bármit is művel Gabrielle Maxwellel,be fogja fejezni. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán mit is művelvele, azonkívül, hogy minden alkalmat kihasznál, hogy maga aládöntse.Ja, tökélyre fejlesztette ezt a mesterséget. Csak minden másbanpancser, ha Gabrielle-ről van szó.Mindent gondosan kitervelt arra nézve, hogyan fogja kezelni ahelyzetet. Gideont küldi el este a lány lakásához, hogy logikusan,érthetően meséljen neki a fajról és saját helyéről a vámpírnemzetségben,ahova igazán tartozik. Gideonnak rengeteg tapasztalata volt anőkkel, hihetetlen diplomáciai érzékkel rendelkezett. Gyengéd leszmajd a lánnyal, és Lucannél milliószor jobban bánik a szavakkal.Képes lesz megértetni a dolgot a lánnyal, beleértve azt is, hogy sürgősenbúvóhelyet kell keresnie, idővel pedig megfelelő társat is, valamelyikmenedékben.Ami Lucant illeti, azt fogja tenni, amit kell, hogy teste meggyógyuljon.Még néhány óra lábadozás, aztán táplálkozás éjjel, amireiszonyú nagy szüksége van – mihelyt meg tud állni a két lábán annyi-

a, hogy vadászhasson –, és erősebben, jobb harcosként tér vissza.Elfelejti, hogy valaha is találkozott Gabrielle Maxwellel. Maga ésaz egész faj érdekében.Kivéve...Kivéve, hogy épp múlt éjjel mondta a lánynak, hogy bármikor elérhetia mobiltelefonján, ha szüksége van rá. Megígérte, hogy mindigválaszol a hívására.Ha pedig azért kereste most, mert a vérszopók vagy élőhalott vérrabszolgáikmegint körülötte szimatoltak, arra jutott, hogy rohadtultudni akar róla.Hanyatt terpeszfekvésben a földön, megnyomta a zöld billentyűt.– Szia.Jézusom, ez szarul hangzott. Tüdeje parázslott, és mintha csakhamut lélegzett volna ki. Köhögni kezdett, lejébe belehasított a fájdalom.A túloldalon csend, aztán Gabrielle aggódó, bizonytalan hangja: –Lucan, te vagy?– Én – hatalmas erőfeszítéssel préselte ki a hangokat száraz torkából.– Mi történt? Jól vagy?– Igen, minden rendben. Remélem, nem baj, hogy hívtalak. Éncsak... Miután úgy leléptél az éjszaka, aggódni kezdtem. Azt hiszem,csak tudni akartam, hogy vagy.A férfinak nem volt ereje beszélni, feküdt a hátán, lehunyta aszemét, és hallgatta a lányt. Tiszta, élénk hangja balzsamként simogatta.Aggódása gyógyírként hatott rá, sohasem féltette még senki.Az érzés ismeretlen volt számára, és felmelegítette.Megnyugtatta a tudat, pedig hevesen tiltakozni akart ellene.– Az idő... – krákogta, majd újból nekiveselkedett. – Mennyi azidő?– Még nincs dél. Ébredés után azonnal hívni akartalak, de minthogyáltalában esti műszakban dolgozol, addig vártam, amíg csakbírtam. Fáradtnak tűnsz. Felébresztettelek?– Nem.Oldalra akart fordulni, a pár perces beszélgetéstől a lánnyal máris

erősebbnek érezte magát. Másfelől pedig ki akart kecmeregni nyomorúságosállapotából, és visszamenni az utcára, még ma éjjel.Conlan halálát meg kell bosszulni, és személyesen akart igazságotszolgáltatni.Minél kegyetlenebbül, annál jobb.– Szóval – folytatta a lány –, minden rendben veled?– Igen, rendben.– Akkor jó. Megkönnyebbülve hallom – könnyedebb, évődőhangra váltott. – Olyan gyorsan rohantál el múlt éjszaka, hogy szerintemmég a padló is füstölt utána.– Valami közbejött. Mennem kellett.– Hmmm – válaszolt a lány hosszúra nyúlt csend után, mikor aférfi semmit nem fűzött az elhangzottak hoz. – Szigorúan titkosnyomozás?– Úgy is lehet mondani.Kínkeservesen maga alá húzta a lábát, majd összerándult, egyrészta testén végigcikázó fájdalomtól, másrészt a tudattól, hogy miért nemmondhatta meg az igazságot Gabrielle-nek arról, miért kellett elrohanniatőle. A fajtája előtt álló háború kemény valósága nagyon hamarmegváltoztatja majd a lány életét is. Valószínűleg már ma este,amikor Gideon elmegy hozzá.– Figyelj csak, este egy barátommal jógaórára megyek, aminekúgy kilenckor lesz vége. Ha nem vagy szolgálatban, nincs kedved átjönni?Főznék vacsorát. Vedd úgy, hogy kárpótlás a manicottiért,ami tönkrement múltkor. Talán ez alkalommal meg is esszük.Lucan arcizmai égni kezdtek, ahogy akaratlanul is mosolyra húzódotta szája Gabrielle incselkedő humorától. Szenvedélyességükrevaló utalása megmozdított benne valamit; agóniája ellenére merevedésetámadt, és fele akkora fájdalmat sem okozott, amekkorát szeretettvolna.– Nem találkozhatunk, Gabrielle... Nekem... sok a dolgom.Mind közül pedig a legfontosabb, hogy vért juttasson éhező szervezetébe,ez viszont azt jelentette, hogy minél távolabb kell maradniaa lánytól. Már így is elég rossz, hogy teste ígéretével csábítgatta, hi-

szen jelen állapotában iszonyú veszélyt jelentett minden emberre, akivan olyan bolond, hogy a közelébe kerül.– Ugye, tudod, mit mondanak arról, ha csak dolgozol, és sosemjátszol? – kérdezte. Dorombolása maga volt a megtestesült csábítás.– Éjszakai bagoly vagyok, szóval, ha végzel, és mégis úgy döntesz,hogy társaságra vágysz...– Sajnálom. Talán máskor – válaszolt Lucan, és tudta, soha többénem lesz máskor.Ekkorra már ingadozó lábain állt, és megtette az első nehézkes,fájdalmas lépést az ajtó felé. Gideon a laborjában lesz, az pedig a folyosóvégén található. Maga lesz a pokol eljutni odáig ebben az állapotban,de Lucan mindenáron meg akarta próbálni. – Este odaküldökvalakit hozzád. Egy... munkatársamat.– Minek?A levegő hörögve tört fel tüdejéből, de képes volt járni. Kezét k i-nyújtotta, és elkapta az ajtókilincset. – Túl veszélyes most odakint –válaszolt erőlködve. – Azok után, ami a belvárosban történt veledtegnap...– Te jóisten, nem felejthetnénk már el végre? Csak túlreagáltam.– Nem – szakította félbe Lucan. – Jobban érzem magam, ha tudom,hogy nem vagy egyedül... ha van valaki, aki vigyáz rád.– Lucan, igazán. Nem szükséges. Nagylány vagyok. Rendben leszek.A férfi nem vette tudomásul a tiltakozást. – A neve Gideon. Kedvelnifogod. Ti ketten tudtok majd... beszélgetni. Segíteni fog,Gabrielle. Jobban, ahogy én.– Segíteni? Hogy érted ezt? Történt valami az üggyel kapcsolatban?És egyáltalán ki ez a Gideon fickó? Ő is nyomozó?– Ő majd mindent megmagyaráz. – Lucan kilépett a folyosóra,ahol halvány fény világította meg a fényes padlócsempét, a krómozottfelületeket és az üvegberendezést. Egy másik magánlakosztályajtaja mögül Dante metálzenéje dübörgött. Olaj és nemrég elsütöttfegyverek illata szivárgott ki a gyakorlóteremtől a számos folyosóegyikéről, amelyek a főfolyosóból ágaztak el. Lucan kissé imboly-

gott, elbizonytalanította a rengeteg külső hatás. – Biztonságban leszel,Gabrielle, esküszöm. Most mennem kell.– Lucan, várj egy percet! Ne rakd le! Mi az, amit nem mondasz elnekem?– Minden rendben lesz, Gabrielle, ígérem. Isten veled!

TIZENNEGYEDIK FEJEZETBeszélgetése Lucannel és a férfi furcsa viselkedése a vonal másikvégén egész nap nem hagyta nyugodni Gabrielle-t. Este, mikorMegannel kijöttek a jóga-óráról, még mindig ez foglalkoztatta.– Annyira furcsa volt a telefonban. Nem tudom eldönteni, hogyiszonyú fizikai fájdalmai voltak-e, vagy csak értésemre akarta hoznivalahogy, hogy soha többé nem akar látni.Megan sóhajtott, intett egyet a kezével. – Lehet, hogy túl sokatképzelsz a dologba. Ha valóban tudni akarod, menj el az őrsre, ugorjbe hozzá.– Nem hiszem, hogy jó ötlet. Mit mondanék neki?– Azt: szia, szivi, olyan távolinak tűntél ma délután, úgy gondoltam,örülsz, ha benézek, úgyhogy itt vagyok. – Vihetnél neki fánkotés kávét is ráadásként.– Nem is tudom...– Gabby, te mondtad, hogy a pasas édes és gyöngéd, mikor együttvagytok. Abból, amit a mai beszélgetésetekből megtudtam, nagyon isaggódik érted. Így aztán egy haverját küldi hozzád, amíg szolgálatbanvan, és nem tud ő maga menni.– Azt hangsúlyozta, mennyire veszélyben forgok odafönn. Szerintedmit jelent az az odafönn? Nem hangzik rendőrzsargonnak, ugye?Lehet, hogy valamilyen katonai kifejezés? – megrázta a fejét. – Nemtudom. Annyi minden van Lucan Thorne körül, amit nem tudok.– Akkor kérdezd meg. Gyerünk, Gabrielle. Legalább próbáld meg.Gabrielle fekete jóganadrágját és cipzáros kapucnis felsőjét vizsgálta,aztán az jutott az eszébe, vajon menynyire zilálódott szét lófar-

ka a negyvenöt perces nyújtás alatt. – Először haza kéne mennem,legalább lezuhanyozni, átöltözni...– Nahát! Úgy értem, tényleg, nahát! – Megan szeme kikerekedettés csillogott, olyan mulatságosnak találta a helyzetet. – Félsz odamenni,ugye? Ó, akarsz te, csak kismillió kifogásod van, miért nemtudsz. Valld be, tényleg kedveled a pasit.Nem mintha tagadni tudta volna, de hirtelen felvillanó mosolyamindent elárult. Gabrielle tekintete találkozott barátnőjéével, ésmegvonta a vállát. – Igen. Kedvelem. Nagyon.– Akkor meg mire vársz? Az őrs három háztömbnyire van innen,és istenien nézel ki, mint mindig. F,s nem mintha nem látott volnatéged kissé izzadtan már ezelőtt is. Lehet, hogy így még jobban tetszelneki.Gabrielle együtt nevetett Megannel, de a gyomra liftezett közben.Nagyon látni akarta Lucant, egy percet sem bírt várni, de mi van, haa férfi finoman azt akarta a tudomására hozni délután, hogy ennyivolt. Milyen nevetséges lenne akkor, ha bekóvályogna a rendőrségre,mint a barátnője? Idiótát csinálna magából.Mondjuk, akkor is, ha másodkézből, Gideontól tudná meg a híreket,akit Lucan esetleg csak szánalomból küld ki hozzá.– Rendben. Megyek.– Jól teszed! – Megan ragyogva vállára kanyarította összetekertjógaszőnyege pántját. – Ray eljön hozzám a műszakja után, de reggelaz legyen az első dolgod, hogy felhívsz, és elmondod, hogy ment,hallod?– Oké. Add át üdvözletem Raynek.Miután Megan elviharzott, hogy elérje a 9.15-ös vonatot,Gabrielle elindult a rendőrőrsre. Útközben eszébe jutott Megan tanácsa,ezért beugrott egy helyre édességet és kávét venni: utóbbit méregerősfeketén, mert képtelen volt elképzelni, hogy Lucan tejjel, cukorralszürcsölgeti a kis koffeinmentes kávéját.Mikor a fenti ajándékokkal a kezében odaért a bejárati ajtóhoz,mély levegőt vett, hogy összeszedje a bátorságát, majd átlépte a küszöböt,és besétált.

Legcsúnyább égései is gyógyulni kezdtek alkonyatra. A régi, pikkelyesreégett felület alatt ott feszült az új, egészséges bőr, ahogy a sérültréteg hámlani kezdett. Szeme, amely még mindighiperérzékenyen reagált a mesterséges fényre, nem fájdult meg akülvilág hűvös sötétjében. Nagyon jó volt, mert mindenképpen felkellett jönnie, hogy gyógyuló teste kínzó szomjúságát csillapítanitudja.Dante rábámult, ahogy kiléptek a főhadiszállásról, és elváláshozkészülődtek, hogy felderítésre induljanak az éjbe és pokoli megto r-lást rendezzenek a vérszopók ellen.– Rosszul festesz, testvér. Csak egy szavadba kerül, és vadászomneked, hozok valaki fiatalt és erőset. Rohadt nagy szükséged van rá,az biztos. Senkinek nem kell megtudnia, hogy nem te ejtetted el azsákmányt.Lucan dühödt pillantással rávicsorodott társára. – Cseszd meg!Dante kuncogott. – Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod. Nem akarod,hogy legalább elkísérjelek?A lassú fejrázástól éles fájdalom hasított a fejébe. – Jól vagyok.Jobban leszek, ha táplálékot vettem magamhoz.– Kétségtelen – a vámpír egy hosszú pillanatig némán figyelte. –Tudod, átkozottul lenyűgöző volt, amit ma Conlanért tettél. Semmiképpnem láthatta, de a fenébe is, bárcsak tudná, hogy te vitted felazon a lépcsőn. Igazi tiszteletadás, ember. Tényleg.Lucan hallgatta a magasztalást, de nem engedte, hogy melengesse.Megvoltak az indítékai, hogy maga végezze a temetési szertartást,harcostársai csodálatának kivívása azonban nem tartozott közéjük. –Adj egy órát a vadászatra, aztán szólj, hol vagy, hogy elkezdhessük ama esti patkányirtást! Conlan emlékére.Dante bólintott, aztán összeütötte öklét Lucanével. – Úgy lesz.Lucan hátramaradt, Dante eltűnt a sötétben, hosszú léptei hetykénvisszhangoztak, míg a rá váró küzdelmek felé sétált. Ikerpengéit k i-húzta hüvelyükből, magasan a feje fölé emelte őket. A vérszopóirtó,titánötvözetű, fényes acélkarmok csillogtak-villogtak a gyenge holdfényben.A vámpír egy harci kiáltás kíséretében eltűnt az éjszaka ár-

nyai közt.Nemsokára Lucan is követte, hasonló útvonalon beleveszve a városfénytelen szövedékébe. Inkább célratörően osont, mint kecsesen,kevésbé szolgálta mohói arroganciáját, mint kőkemény szükségletét.Éhsége még soha nem volt ilyen rettenetes, és a csillagos égbolt feléküldött üvöltése vadállati dühről tanúskodott.– Tudná kérem még egyszer betűzni a vezetéknevet?– T-H-O-R-N-E – válaszolt Gabrielle a recepciósnak, akinek elsőkeresése a rendőrségi adatbázisban nem járt eredménnyel. – LucanThorne nyomozó. Nem tudom, melyik részlegen dolgozik. Azutánkeresett fel otthon, miután múlt héten tanúvallomást tettem itt egygyilkossági ügyben.– Ó, akkor a gyilkosságiakat keresi – a fiatal nő hosszú, manikűrözöttkörmei gyorsan kopogtak a billentyűzeten. – Hmm... semmi,sajnálom. Ott sincs nyilvántartva.– Az nem lehetséges. Ellenőrizné még egyszer? Csak név szerinttud keresni a rendszerben?– Igen, de sehol nincs feltüntetve semmilyen Lucan Thorne nyomozó.Biztos benne, hogy ezen az őrsön dolgozik?– Igen, biztos vagyok benne. A számítógépes rendszerük biztoselavult, vagy...– Ó, várjon csak! Van valaki, aki tud segíteni magának – szóltközbe a recepciós, az állomás bejárati ajtaja felé intve. – Carrigannyomozó úr! Van egy perce?Carrigan nyomozó, ismerte fel keserűen Gabrielle. Az idősödőzsaru, aki olyan rossz perceket szerzett neki múlt hétvégén, amikorhazugnak és drogosnak titulálta őt, és nem hitt neki a klub mellettimészárlásról. Most legalább, hogy Lucan elemeztette a mobiljávalkészített képeket a rendőrségi laborban, megnyugtathatja a tudat,hogy ennek az embernek az erőfeszítései ellenére is történt az ügybenvalamiféle előrelépés.Gabrielle-nek nagy erőfeszítésébe került, hogy visszafojtson egysóhajtást, miközben odafordult, és látta, hogy a köpcös rendőr széplassan, peckesen feléjük lépdel. Amikor meglátta a lányt, az arcáról

sugárzó pökhendiséghez határozott megvetés társult.– Jesszusom! Már megint maga? Csak ez hiányzott az utolsómunkanapomon. Négy óra múlva nyugdíjba megyek, édesem. Ezúttalmásnak kell mesélnie.Gabrielle összeráncolta a homlokát. – Tessék?– A fiatal hölgy az egyik nyomozónkat keresi – szólt a recepciós,közben együttérzőn nézett Gabrielle-re a férfi elutasító viselkedéseláttán. – Nem találom a rendszerben, de ő úgy gondolja, magukhoztartozhat. Ismeri Thorne nyomozót?– Sosem hallottam róla – fordult el Carrigan.– Lucan Thorne – szólt utána erőteljesen Gabrielle, letéve Lucankávéját és süteményes zacskóját a pultra, Önkéntelenül lépett egyet azsaru után, és már majdnem a karja után nyúlt, amikor úgy látszott, amásik minden további nélkül otthagyja. – Lucan Thorne nyomozó –biztosan ismeri. Maguk küldték a lakásomhoz a hét elején, hogy feltegyennéhány kérdést a vallomásommal kapcsolatban. A mobiltelefonommalkészített képeket is behozta a laborba analízisre.Carrigan röhögni kezdett, és megállt, hogy ránézzen, míg ő rázúdítottaa részleteket. A lánynak nem volt türelme hozzá, hogy a nyomozóellenséges viselkedésével foglalkozzon. Kiváltképp, amikor atarkóján érezte felkúszni a rémes érzést, hogy kezdenek a dolgok furcsafordulatot venni.– Azt mondja, hogy Lucan Thorne nem szólt magának erről egyszót sem?– Hölgyem. Higgye el, fogalmam sincs, mi a fenéről hablatyol.Harmincöt éve dolgozom ezen a helyen, és soha életemben nem hallottamerről a maga Thorne nyomozójáról, nemhogy kiküldtem volnamagához.A lány gyomra görcsbe rándult, hideg, szoros görcsbe, deGabrielle nem volt hajlandó tudomást venni a rettegésről, ami kezdteelönteni ebben a zűrzavarban. – Az lehetetlen. Tudott a gyilkosságról,aminek szemtanúja voltam. Azt is tudta, hogy itt voltam, az őrsön,és vallomást tettem. Láttam a jelvényét és az igazolványát, amikoreljött hozzám. Ma is beszéltem vele, azt mondta, dolgozik este.

Megvan a mobilszáma...– Akkor megmondom, mi legyen. Ha ezzel hamarabb megszabadulokmagától, hívjuk fel most Thorne nyomozót – mondta Carrigan.– Hátha fény derül a dolgokra, na?– Jó, felhívom.Gabrielle ujjai remegtek kicsit, miközben előhalászta mobilját, ésbepötyögte Lucan számát. Kicsöngött, de nem vette fel. Újra megpróbálta,és egy keserves örökkévalóságig várt, a telefon pedig csakcsörgött, csörgött és csörgött, eközben Carrigan arckifejezése gyanakvótürelmetlenből lassan átváltott bizonytalan együttérzőbe, amilyetnem egy szociális munkás arcán látott gyerekkorában.– Nem veszi fel – mormolta a lány, ahogy eltartotta a készüléket afülétől. Kényelmetlenül és összezavarodva érezte magát, amin sokatrontott Carrigan megértő arra. – Biztos feltartja valami. Egy percmúlva újra megpróbálom.– Maxwell kisasszony, van valaki más, akit felhívhatunk? Családotesetleg? Valakit, aki segíthet megértenünk, min mehet most keresztül?– Semmin nem megyek keresztül.– Nekem úgy tűnik, talán mégis. Szerintem összezavarodott. Tudja,néha az ember kitalál dolgokat, hogy más gondokkal szembe tudjonnézni.Gabrielle kinevette. – Nem vagyok zavart. Lucan Thorne nem aképzeletem koholmánya. Létezik. A körülöttem zajló események isvalódiak. A múlt hétvégén történt gyilkosság, azok a férfiak... a véresarcukkal, éles fogaikkal, és az a kölyök is, aki a parkban figyeltmúltkor... itt dolgozik az őrsön. Mit csinált, csak nem maga küldteutánam kémkedni?– Rendben, Maxwell kisasszony. Lássuk, jutunk-e valamire együtteserővel. – Carriganben végül mégiscsak feléledt valamiféle diplomáciaiérzék a faragatlanság vastag kérge alatt. Még így is meglehetősennagy adag leereszkedés volt a mozdulatában, ahogy könyökénélmegragadta Gabrielle-t, és az előtér egyik padjához akarta kormányozni,hogy leültesse. – Vegyen pár mély levegőt. Hozunk segít-

séget.A lány lerázta magáról, és elhúzódott. – Azt hiszi, megőrültem.Tudom, mit láttam! Az egészet! Nem csak úgy kitaláltam, és nincsszükségem segítségre. Csakis az igazságra.– Sberyl drága – fordult Carrigan a recepcióshoz, aki nyugtalanulfigyelte a jelenetet. – Felhívná nekem gyorsan Rudy Duncant, kérem?Mondja neki, hogy elkelne itt a segítsége.– Dokik? – kérdezte a nő könnyedén, a telefonkagylót máris a füleés válla közt szorítva.– A – válaszolt Carrigan, Gabrielle-re pillantva. Nekik még neszóljon. Kérje meg, hogy jöjjön le az előtérbe szép nyugodtan, hogybeszéljen Maxwell kisasszonnyal és velem.– Felejtse el – emelkedett fel Gabrielle a padról. – Egy percig semmaradok tovább. Mennem kell.– Nézze, bármin is megy keresztül, vannak emberek, akik segítenitudnak magán.A lány nem várta meg, hogy Carrigan befejezze, csak próbáltaösszekaparni romokban heverő méltóságát, odamasírozott a recepcióspulthoz, felkapta a poharat és zacskót, és az ajtón kifelé menet bedobtamindkettőt a kukába.Az éjszakai levegő élesen csapott felhevült arcába, és kissé lecsillapította.A feje azonban még mindig zakatolt. Szíve vadul dobogotta zavarodottságtól és hitetlenségtől.Az egész világ megbolondult körülötte? Mi a frász folyik itt?Lucan hazudott neki arról, hogy zsaru, nem vitás. Mindabból, amitelmondott neki – istenem, mindabból, amit együtt csináltak –, menynyivolt vajon megtévesztés?És miért?Gabrielle megállt az épületből kivezető betonlépcső alján, és mélyeketlélegzett. Lassan kifújta a levegőt, lenézett, még mindig amarkában szorongatta mobiltelefonját.– Francba.Meg kellett tudnia, mi folyik itt.Véget kellett vetnie az őrületnek.

Az újratárcsázás billentyű lenyomásával megjelent Lucan száma.Felhívta, aztán várt, bizonytalanul, hogy mit is mondjon.Hat csöngetés.Hét.Nyolc...

TIZENÖTÖDIK FEJEZETLucan kikapta a mobilt bőrdzsekijéből, és csúnyát káromkodott.Gabrielle... megint.Már korábban is hívta, de ő nem tudta felvenni. Egy drogkereskedőtkövetett, akire akkor figyelt fel, amikor cracket adott el egy tizenévesjárókelőnek valamelyik nyomorúságos kocsma előtt. Lucanmentális erejével becsalta egy csendes hátsó utcácskába, és már épptámadásba lendült volna, mikor Gabrielle első éjszakai hívása befutott,és egy autóriasztó hangerejével csörgött a zsebében. Átállította akészüléket csendes üzemmódra, átkozva magát szokatlan figyelmetlenségéért,amiért először is magával hozta vadászatra a hülyeketyerét.Az éhség és a sebesülés óvatlanná tette. A mobil felharsanása asötét utcán azonban hasznára vált végül.Még nem nyerte vissza az erejét, és az óvatos díler megérezte a ráleselkedő veszélyt a levegőben, annak ellenére, hogy Lucan mindvégigaz árnyékban maradt, láthatatlanul követve zsákmányát. A fickóideges volt és nyugtalan. Beleeresztett egy sorozatot a sötét utcacsendjébe, és bár a lőfegyverek a legritkább esetben sebesítették halálraLucan fajtáját, hacsak nem fejlövésről van szó közvetlen közelről,ez alkalommal nem volt biztos benne, hogy legyengült, gyógyulófélbenlevő teste képes lenne-e további sérüléseket elviselni.Nem beszélve arról, hogy nagyon feldühítette volna, pedig márígy is piszok rossz hangulatban volt.Így, amikor a mobilcsörgéstől megriadt díler jobbra-balra kezdettforgolódni, hogy megtalálja a zajforrást, Lucan ráugrott. Szemvilla-

nás alatt leterítette a fickót, szemfogát mélyen a nyakába mélyesztette,amely egy pillanat alatt feszesre duzzadt, még azelőtt, hogy a rémülettőlannyi levegő juthat a tüdőbe, amennyi a sikoltáshoz kell.Vér bugyogott a nyelvére, drogtól és betegségtől ocsmány ízű.Lucan habzsolta, egyik kortyot nyelte a másik után, könyörtelenülszorítva rázkódó, ziháló áldozatát. Tudta, hogy meg fogja ölni, deteljességgel hidegen hagyta. Csak az számított, hogy csillapítsa éhségét.Hogy gyógyuló testének fájdalmát enyhítse.Lucan gyorsan ivott, csillapította szükségletét.Sőt. Annál sokkal többet ivott.Majdnem minden csepp vért kiszívott a dílerből, de még mindigéhezett. Viszont ha még többet inna, átlépné azt a bizonyos határt.Elég lesz ennyi, mielőtt túl mohóvá válik, és magával ragadja a vérszomjörvénye.Lucan megvetően nézte a kezében csörgő mobilt, tudta, hogyhagynia kéne a fenébe.Tovább csengett, kitartóan, és egy másodperccel azelőtt, hogy elhallgatottvolna, felvette. Először nem szólt bele, csak hallgattaGabrielle lágy lélegzetvételét. Hallatszott, hogy megremeg a hangja,mégis erős, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan iszonyú dühös.– Hazudtál nekem – kezdte üdvözlés helyett. – Mióta, Lucan?Mennyit? Hazugság volt minden?Lucan undorodva engedte el áldozata élettelen testét. Melléguggolt,és villámgyorsan átkutatta az ocsmány rosszéletűt. Talált egyösszegumizott pénzköteget, amin az utcai keselyűk majd vidámanelmarakodhatnak. A díler bulicuccai pedig, crack és heroin néhányezer dollár értékben, később szépen leúsznak a város egyik csatornáján.– Hol vagy? – kérdezte durva hangon a férfi, és többet nem gondoltaz elpusztított ragadozóra. – Hol van Gideon?– Nem is próbálod tagadni? Miért művelsz ilyeneket:– Hívd a telefonhoz, Gabrielle.A lány oda sem figyelt a kérésre. – Van itt még valami, amit tudniszeretnék: hogy jutottál be a lakásomba múlt éjszaka? Minden zár rá

volt fordítva, a lánc is a helyén volt. Mit csináltál, kipiszkáltad őketvalahogy? Elloptad a kulcsaimat, és lemásoltattad, mikor nem figyeltem?– Később megbeszéljük, ha már biztonságban leszel a főhadiszálláson.– Miről beszélsz? – éles nevetésétől a férfi visszahőkölt. – Nemkell tovább játszanod a jótékony védelmező szerepét. Tudom, hogynem vagy zsaru. Csak egy kis őszinteséget kérek. Túl nagy kérés,Lucan? Istenem, egyáltalán ez az igazi neved? Volt bármi is, amitnekem mondtál köszönőviszonyban az igazsággal?Lucan hirtelen rájött, hogy ez a düh és fájdalom nem annak azeredménye, hogy Gideon szembesítette Gabrielle-t a faj létezésével,vagy az ő szerepével ezen belül. A szereppel, amelyhez Lucanneksemmi köze nem lesz.Nem, a lány minderről még semmit nem tudott. Valami másrólvolt szó. Ez nem a tényektől, hanem az ismeretlentől való félelem.– Hol vagy, Gabrielle? – Mit érdekel az téged?– Érdekel... – vallotta be vonakodva a férfi. – A fenébe, erre mostnincs időm. Nézd, tudom, hogy nem vagy otthon, szóval, hol vagy?Gabrielle, tudnom kell.– A rendőrségen vagyok. Idejöttem, hogy lássalak. Kitalálod, mitörtént? Senki nem hallott még rólad.– Krisztusom. Engem kerestél?– Persze. Honnan tudhattam volna, hogy hülyére veszel? – újra aza gúnyosan kötekedő hang. – Még kávét és sütit is hoztam neked.– Gabrielle, pár perc múlva ott leszek. Sőt hamarabb. Ne mozdulj!Maradj, ahol vagy! Nyilvános helyen várj, fedett helyen. Érted megyek.– Felejtsd el! Hagyj békén!Az éles felszólítás hallatán a férfi azonnal útnak eredt. Bakancsaelszántan kopogott a járdán.– Nem álldogálok itt rád várva, Lucan. Tudod mit? Tartsd magadtőlem minél távolabb.– Túl késő – lehelte a férfi a telefonba.

Befordult az utolsó sarkon, s ezzel rákanyarodott a rendőrség utcájára.Szellemként suhant a beton felett és a járókelőkön keresztül.Érezte, hogy a lenyelt vér beépül a sejtjeibe, izommá és csonttá alakul,megerősíti, amíg csupán hideg légáramlattá válik azok nyakán,akiken áthaladt.Gabrielle azonban a kiválasztottak különleges érzékelésének köszönhetőenazonnal meglátta.Lucan hallotta a lány hirtelen, éles levegővételét a mobiltelefonban.Gabrielle lassított felvételben elvette Iliiétől a készüléket, a hitetlenkedéstőltágra nyílt szemmel nézte a férfi gyorsnál is gyorsabbközeledését.– Istenem – suttogta, a hangja egy másodperccel azelőtt érkezettLucanhez, mielőtt az megállt, és karon ragadta volna. – Engedj el!– Beszélnünk kell, Gabrielle. De nem itt. Elviszlek valahová.– A nagy francokat viszel! – kirántotta karját a szorításból, és hátrálnikezdett a járdán. – Sehová sem megyek veled!– Többé nem vagy itt kinn biztonságban, Gabrielle. Túl sokat láttál.Részese vagy, akár tetszik, akár nem.– Minek vagyok a részese?– Ennek a háborúnak.– Háború – visszhangozta a lány, kétellyel a hangjában.– Igen. Ez háború. Előbb-utóbb valamelyik oldalon állást kell foglalnod,Gabrielle – megeresztett egy káromkodást. – Nem. Felejtsdel. Én választok neked oldalt, itt és most.– Ez valami vicc? Ali vagy te, olyan katonai selejt, aki hatalmifantáziákban éli ki magát? Vagy talán még annál is rosszabb.– Ez nem vicc. Nem egy átkozott játék. Rengeteg csatát és haláltláttam a magam idejében, Gabrielle. Halvány fogalmad sem lehet arról,miket láttam, miket tettem. Mindaz semmi a most készülődő viharhozképest. És nem fogom ölbe tett kézzel végignézni, ahogy tekereszttűzbe kerülsz. – Kinyújtotta a kezét. – Velem jössz. Most.A lány kitért előle. Félelem és harag tükröződött sötét szemében.– Ha még egyszer hozzám érsz, esküszöm, hívom a zsarukat. Tudod,a valódiakat, akik itt vannak az épületben mögöttem. Valódi jelvé-

nyük van. És valódi fegyvereik.Lucan már eddig is épp eléggé fel volt húzva, ám most kezdettbedühödni. – Ne fenyegess, Gabrielle. Ne hidd továbbá, hogy arendőrök meg tudnak védeni. A rád leselkedő veszélytől semmiképpensem. Legjobb tudomásunk szerint a fél rendőrséget már megfertőztékvérrabszolgákkal.A lány megrázta a fejét, és nyugodtabb hangnemet ütött meg. –Oké, ez a beszélgetés kezd átmenni furcsából mélyen nyugtalanítóba.Befejeztem, világos? – Lassan és halkan beszélt a férfihoz, minthaacsarkodó kutyát akarna lecsendesíteni, amelyik támadásra készenkuporog előtte. – Most elmegyek, Lucan. Kérlek... ne kövess.Mikor a lány elindult, Lucan kevéske önuralma is elpárolgott. Tekintetétkőkeményen a lányéba fúrta, szilárd parancsot küldött azagyának, hogy megszüntesse ellenállását.Add ide a kezed. Most.A lány lába egy pillanatra megállt. Ujjai megrebbentek az oldalán,aztán lassan elkezdte a férfi felé emelni a karját.Azonban hirtelen megtört Lucan varázsa.Érezte, hogy a lány kisepri őt a gondolataiból, megvakítja a kapcsolatot.Akaratereje vaskapuként ereszkedett közéjük, amivel mégakkor is óriási küzdelmet I illett volna vívnia, ha adottak a megfelelőkörülmények.– Mi fene? – zihált Gabrielle, észrevéve a trükköt. – Hallottalak,benn a fejemben. Istenem. Már máskor is csináltad ezt, ugye?– Nem hagysz más választást, Gabrielle.Újra megpróbálta. Érezte, hogy a lány küzd ellene, ez alkalommalmég kétségbeesettebben. Még jobban rettegve.Kézfejét a szájához emelte, de nem tudta elfojtani a feltörő kiáltást.Lebotladozott a járdáról. Aztán átrohant a sötétedő utca másik oldalára,hogy elmeneküljön a férfi elől.– Hé, kölyök! Tartsd nekem az ajtót, rendben?Beletelt néhány másodpercbe, hogy a vérrabszolga rájöjjön, hozzá

eszélnek, annyira lefoglalta a Maxwell nő jelenléte a rendőrség előttaz utcán. Még akkor is, amikor kinyitotta az ajtót, hogy beengedje apizzafutárt a négy gőzölgő dobozzal, a nőre összpontosított, ahogylelép a járdáról és átfut az utca túloldalára,Mintha faképnél akarna hagyni valakit maga mögött.A vérrabszolga a hatalmas fekete alakra nézett, aki ott állt, és amenekülő nőt figyelte. Óriási termetű volt, legalább két méter magas,széles válla a fekete bőrdzseki alatt, mint egy díjbirkózóé. Olyan fenyegetésáradt belőle, hogy még ott is tisztán érzékelhető volt, ahol avérrabszolga állt villámsújtottan, még mindig az ajtót tartva, bár apizzák már rég a recepciós pultján pihentek odabenn.Bár még sohasem látott egyet sem a gazdája által oly nyíltan megvetettharcosok közül, a vérrabszolga teljes bizonyossággal tudta, kitfigyel abban a pillanatban.Ha értesíti gazdáját a nő és a vámpír felbukkanásáról, kiváló lehetőségkínálkozik rá, hogy kivívja megbecsülését. Ráadásul úgy tűnt,a nő ismeri a másikat, és kissé mintha tartana tőle.A vérrabszolga belépett az épületbe, tenyere beleizzadt a várhatódicsőségbe. Fejét leszegve, tökélyre fejlesztve azon képességét, hogyszinte láthatatlanul közlekedjen, gyors léptekkel átvágott az előcsa r-nokon.Még a pizzafutárt sem látta közeledni, míg fejjel bele nem ütközött.Egy kartondoboz jól mellbe taszította, majd fokhagymától gőzölögvelebukfencezett a mocskos linóleumpadlóra, pizzadarabokkalárasztva el a helyét, ahol a vérrabszolga megtorpant.– Ó, ember! A következő szállítmányomon állsz! Haver, sosemnézed, merre mész?Nem kért bocsánatot, arra sem vette a fáradságot, hogy lerázza cipőjérőla nyúlós, zsíros sajtot és szalámit. Khakiszínű nadrágja zsebébenyúlt, elővette a mobilt, és elindult, hogy valami csendes zugotkeressen, ahol lebonyolíthatja a fontos hívást.– Várj csak, pajtás!Az előcsarnokban álló idősödő, kopaszodó rendőrtiszt kiabált utána.Egyenruhájába préselve, ahogy azzal már korábban kérkedett,

utolsó néhány munkaóráját töltötte az őrsön, és a recepcióssal múlattaaz időt.V vérrabszolga nem törődött a mögötte felharsanó mennydörgőhanggal, továbbsétált, állát leszegve, egyenesen az előcsarnokban találhatónyilvános WC melletti lépcsőház ajtaja felé sietett.Carrigan kidüllesztette a mellét, hitetlenkedve eltátotta a száját,amikor a kölyök a saját maga által önmagára ruházott felsőbbrendűhatalom szavára fittyet sem hányt.– Hé, gémnyakú! Hozzád beszélek! Azt mondtam, told vissza asegged, és segíts feltakarítani a szemetet márpedig most azonnal,pöcsfej!– Takarítsd fel magad, arrogáns balfasz! – morogta a vérrabszolgaa bajsza alatt, majd felrántotta a lépcsőhöz vezető fémajtót, és azeggyel lentebbi szint felé iramodott.Mögötte kivágódott az ajtó, olyan erővel, hogy a falnak csapódott,megremegtetve a lépcsőt, mint egy hangrobbanás. Carrigan áthajolt akorláton, tokája reszketett a felháborodástól. – Mit mondtál az előbb?Mi a picsának hívtál, seggfej?– Hallottad. Hagyj békén, Carrigan. Jobb dolgom is akad nálad.A vérrabszolga elővette a mobilt, hogy felhívja az egyetlen személyt,aki igazán parancsolt neki. Mielőtt azonban megnyomhattavolna gazdája gyorshívógombját, a termetes zsaru robogni kezdett lefeléa lépcsőn, Sonkakezével keményen fültövön vágta a kölyköt. Avérrabszolga füle csengett, látása elhomályosult az un erejétől, mobiltelefonjakiesett a kezéből, és jó pár lépcsőfokot pattogott lefelé.– Kösz, most már legalább van min mosolyognom az utolsó munkanapomon– gúnyolódott Carrigan. Kövér ujját bepasszírozta nyakaés szűk gallérja közé, és körbefuttatta, hogy kissé lazítson a szorításon,majd homlokából szokásos helyére simította megmaradt pár hajfürtjét.– Most pedig hordd fel a ványadt seggedet a lépcsőn, mielőttszétrúgom. Érthetően beszéltem?Volt idő, még mielőtt találkozott volna azzal, akárkit gazdánaknevez, hogy egy ilyen kihívás – különösen egy ilyesfajta hetvenkedőrészéről, mint Carrigan nem maradt volna megtorlás nélkül.

Az izzadó, nyálat fröcsögő, rá lebámuló zsaru jelentéktelen porszemmévált azonban a magafajta megbízottakra háruló feladatok fényében.A vérrabszolga csak pislogott néhányat, aztán megfordult,hogy felvegye a mobilját, és tegye tovább a dolgát.Csupán két lépcsőfokot ment lefelé, amikor Carrigan megint utolérte,durván megmarkolta a vállát, és maga felé fordította. A vérrabszolgapillantása a Carrigan egyenruhájának ingzsebébe tűzött elegánsgolyóstollra esett. Felismerte a szolgálati kitüntetés emblémájáta csíptetőn, miközben újabb kemény ütés érte a koponyáját.– Süketnéma vagy? Tisztulj a szemem elől, vagy...Carrigan hangjának váratlan elfulladása és zihálóvá válása magáhoztérítette a vérrabszolgát. Látta, hogy saját, a rendőr előbb látotttollát markoló keze egy második döfésre emelkedik, és a toll hegyemélyen belefúródik a férfi húsos nyakába.A vérrabszolga újra és újra szúrt a hevenyészett fegyverrel, míg azsaru végül kegyetlenül összekaszabolt, élettelen masszaként csúszotta földre.Engedett marka szorításán, a toll pedig a lépcsőn terjengő vértócsábahullott, és már abban a pillanatban el is lett felejtve, ahogy asrác lerohant a lépcsőn, és felvette a telefonját. Azonnal meg akartaejteni az életbevágó hívást, de szeme minduntalan az újabb mocsokratévedt, amit előidézett, és amit nem lehet olyan könnyen eltakarítani,mint a pizzát az előcsarnokban.Hibát követett el, és a Maxwell nő hollétére vonatkozó információértkapott dicséret könnyen odaveszhet, ha kiderül, hogy hirtelensugallat hatására, önkényesen cselekedett. A gazda beleegyezése nélkülvégrehajtott gyilkosság semmissé tehet mindent.Talán van azonban biztosabb módja annak, hogy a kegyeibe férkőzzön.Mégpedig, ha saját kezűleg fogja el és viszi a nőt gazdájaelé.Igen, gondolta a vérrabszolga, ez az ajándék biztosan tetszeni fogneki.Eltette a mobilt, és visszafordult, hogy kivegye Carrigan fegyveréta tokjából. Aztán átlépte a hullát, és egy hátsó kijáraton át a rendő r-

ségi parkolóba sietett.

TIZENHATODIK FEJEZETHagynia kéne a lányt elmenni.Annyira elcseszte a dolgokat, hogy valószínűleg ma este már úgysemértene szót Gabrielle-lel. Talán ezután már soha nem is fog.A szemben lévő járdaszegélyről figyelte, ahogy a lány hosszú léptekkelátrohan az út másik oldalán, isten tudja, merre. Arca hamuszürkeés döbbent, mintha erősen mellbe vágták volna.Merthogy ez is történt, ismerte be magának sötéten a férfi.Talán így a legjobb, hogy hagyta elmenni, azt gondolva, hogyLucan egy hazudozó, veszélyes elmebeteg. A feltételezés nem is álltolyan messze a valóságtól, ami azt illeti. A lány véleménye viszontmost nem volt mérvadó. Csak az, hogy a kiválasztott biztonságba kerüljön.Hagyhatná, hogy Gabrielle szépen hazamenjen, néhány nap alattlecsillapodjon, és elfogadja a csalást. Azután odaküldhetné Gideont,hogy elsimítsa a dolgokat, és szép nyugodtan a faj védelme alá helyezze,ahová tartozott. Gabrielle a világ bármelyik menedékében újéletet kezdhetne. Boldogan élhetne, biztonságban, és találna magánakigaz társat.Nem is kellene a férfit látnia soha többé.Igen, per pillanat ez a legjobb megoldás.Ennek ellenére azon vette észre magát, hogy lelép a járdáról, és alány után indul. Képtelen volt elszakadni tőle, mégha ő erre vágyottis leginkább.Mikor átvágott az úttesten a gyér éjszakai forgalomban, előttemegcsikorduló autógumik hangjára kapta fel a fejét. Ócska, amerikai

gyártmányú rozsdaboglya vágtatott ki a rendőrség melletti kis utcábóla forgalom közepébe. A motor felbömbölt, az autó a betononhagyta gumilenyomatát, amikor a sofőr a gázba taposott, és a dübörgőbestia orrát a célpont felé kormányozta. Gabrielle felé. A kurvaéletbe.Lucan teljes erejéből rohanni kezdett. Csizmája alig érintette aföldet, minden erőtartalékát mozgósította.Az autó Gabrielle előtt pár centivel felugratott a járdára, elvágtaaz útját. Hirtelen kellett megállnia. Az autó letekert ablakán keresztülhalk utasítás hangzott. A lány vadul megrázta a fejét, majd felsiko l-tott, arca megmerevedett a felismeréstől, amikor kinyílt az ajtó, ésegy férfi ugrott elő.– Jézusom! Gabrielle! – kiáltott Lucan, próbált mentálisan fogásttalálni a lány támadóján, de nem tudott rákapcsolódni, nem találtmást, csak megfoghatatlan, üres levegőt.Vérrabszolga, ismerte fel undorodva. Egyedül a vérszopó gazdája,aki birtokolta ezt az emberi lényt, parancsolhatott a gondolatainak. Amentális erőfeszítés amit rápazarolt, fizikailag lelassította Lucant. Apár másodperces veszteség, most túlontúl soknak számított.Gabrielle villámgyorsan kitért balra, sarkában az üldözőjével berohantegy kis játszótérre.Lucan hallotta a kiáltását, látta, amikor az utána száguldó férfikarja hirtelen kinyúlik, és megragadja a lány lófarokba kötött haját.A rohadék a földre terítette Gabrielle-t. Pisztolyt kotort elő nadrágkorcahátsó részéből.Gabrielle arcába nyomta a fegyvert.– Ne! – üvöltött fel Lucan, szemvillanásnyi idő alatt mellettüktermett, és bakancsos lábának egyetlen, hatalmas erejű rúgásával leszedtea férfit Gabrielle-ről.A fegyver elsült, ahogy a fickó arrébb gurult, a lövés a fák irányábament el. Lucan azonban vérszagot érzett. A fémes illat Gabrielleés támadója felől jött. Gyorsan rájött, hogy nem a lány vére, meg iskönnyebbült, hogy nem érzi jellegzetes jázminillatát.A vér frissen piroslott a vérrabszolga pólójának elején, Lucan

ensőjét pedig újra a halálos éhség járta át, amelyet korábban nemsikerült csillapítania. Szája fájdalmasan lüktetett, válaszul éhségére,de fortyogó dühe minden mást elnyomott, ha arra gondolt, hogy ez asöpredék bántani akarta Gabrielle-t. Halálos gyűlölettel nézett a vérrabszolgára,közben kezét nyújtotta a lánynak, hogy felsegítse.– Megsebesített?A lány megrázta a fejét, torkából félig sírás, félig hisztérikus csukláskészült előtörni. – Ő az, Lucan! Őt láttam, amikor engem figyelt aparkban múltkor!– Vérrabszolga – válaszolt Lucan, összeszorított fogain keresztülszűrve a szót. Nem érdekelte, kicsoda a férfi. Pár perc múlva úgyis azegész a múlté.– Gabrielle, el kell tűnnöd innen, édesem.– Miiii? Úgy érted, hogy itt hagyjalak vele? Lucan, fegyvere van.– Most menj, szívem. Fuss vissza arra, amerről jöttél, és menj haza.Ellenőrizni fogom, biztonságban hazaértél-e.A vérrabszolga összegörnyedve feküdt a földön, még mindig apisztolyt szorongatta, köhögött az erőfeszítéstől, hogy levegőt tudjonvenni, amit Lucan kiszorított belőle. Vért köpött, Lucan szeme pedigrésnyire szűkült a karmazsinvörös permettői, amit a föld azonnal beívott.Ínye égni kezdett megnyúló agyarától.– Lucan...– Az istenit, Gabrielle! Menj már!A parancsot dühödten vakkantotta, mert már nem sokáig volt képesféken tartani a benne lakozó vadállatot. Újra ölni fog – dühe anynyiraelszabadult, hogy meg kellett tennie –, és nem akarta, hogy alány végignézze.– Fuss, Gabrielle! Indulj!A lány rohant.Szédülő fejjel, szétrobbanni készülő szívvel engedelmeskedett azüvöltve kiejtett parancsnak.Esze ágában sem volt viszont hazamenni, ahogy a férfi mondta, őtpedig egyedül hagyni. Kifutott a játszótérről, közben erősen imádko-

zott, hogy az állig felfegyverzett rendőrökkel zsúfolt utca és őrs nelegyen messze. Egyik fele gyűlölte otthagyni Lucant, másik fele viszont,amelyik kétségbeesetten segíteni akart, arra kényszerítette lábát,hogy repüljön alatta.Amennyire haragudott rá a hazugságai miatt, amennyire meg voltrémülve mindattól, amit nem értett benne, mindennél jobban akarta,hogy ne essen semmi baja.Ha bármi történne vele...Nem tudta befejezni a gondolatot, mert fegyver dörrent a hátamögötti sötétségben.Megdermedt, minden levegő kiszorult a tüdejéből.Furcsa, állati üvöltést hallott.Még további két lövés, gyors egymásutánban, aztán... semmi.Csak a nehéz, kegyetlen csönd. Ó, istenem.– Lucan? – sikoltotta. Pánik fojtogatta. – Lucan!Megint futásnak eredt, vissza oda, ahonnan indult.Arra a helyre, ahol rettegett, hogy szíve millió darabra hull, haLucannak baja esett.Enyhe aggodalom futott át rajta, hogy a srác a rendőrségről, a vérrabszolga,ahogy Lucan furcsamód nevezte, esetleg már várja, vagymáris a nyomába eredt, hogy végezzen vele is. A saját biztonságáértvaló aggodalmát azonban félretette, miközben a holdvilágos, kicsijátszótér sarkához ért.Tudnia kellett, Lucan jól van-e.Vele akart lenni, abban a pillanatban semmi más nem számított.Sötét alak körvonalát pillantotta meg a füves részen.Lucan volt az, terpeszben, karja rosszat sejtetően oldala mellett.Támadója felett állt, aki megpróbált elkúszni Lucan közeléből.– Hála istennek – sóhajtott fel Gabrielle megkönnyebbülten.Lucan jól volt, így a hatóságok most már kezelésbe vehették eztaz elmebeteget, aki meg is ölhette volna mindkettőjüket.Kicsit közelebb húzódott hozzájuk.– Lucan – szólította, de úgy látszott, a férfi nem hallja. A lábánálfekvő alak fölé tornyosulva lehajolt, hogy megragadja. Gabrielle va-

lami eszelős, fuldokló hangot hallott, és nem kis megdöbbenésselvette észre, hogy Lucan a torkánál fogva tartja a másikat.Egy kézzel emelte föl a földről.A lány léptei lelassultak, de nem állt meg teljesen, elméje küzdöttazzal, hogy értelmezze, amit lát.Lucan erős volt, ez kétségtelen, és a rendőrségen látott kölyök talánha huszonöt kilóval volt nehezebb Gabrielle-nél, de hogy egykézzel felemelni... nehezen tudta elképzelni.Szenvtelenül nézte, ahogy Lucan magasabbra emelte a karját, éshagyta a férfit vonaglani, miközben vasmarokkal szorította, áldozatánakpedig kezdett elfogyni a levegője. Rémisztő üvöltés ütötte mega lány fülét, amely lassan teljesedett ki, míg végül semmi más nemszámított.A holdfényben meglátta Lucan száját. Nyitva volt, fogai villogtak.Az ő szája, amely a szörnyűséges, túlvilági hangokat kibocsátotta.– Hagyd abba – mormolta Gabrielle, szemét a férfira tapasztotta,rosszul lett a rettegéstől. – Kérlek... Lucan, hagyd abba.Aztán a dermesztő üvöltés elcsendesedett, a lány félelmét felváltottaegy újfajta rettegés, amikor Lucan közvetlenül maga elé tartottaa rángatózó testet, és nyugodtan az áldozata állkapcsa alatti húsbamélyesztette fogát. Vér spriccelt a mély sebből, karmazsinvöröséi feketérefestette az éj sötétje, amely a borzalmas jelenetet körülölelte.Lucan, mozdulatlan maradt, száját nem vette el a bugyogó sebről.Táplálkozott.– Ó, istenem – nyögött fel a lány, keze remegett, mikor szája elétartotta, hogy ne sikítson. – Nem, nem, nem, nem... ó, Lucan... nem.A férfi hirtelen felemelte a fejét, mintha meghallotta volna a lánycsendes szenvedését. Vagy talán megérezte jelenlétét, hiszen aligszáz méterre állt tőle, vadul, ijesztően, csöppet sem hasonlítva arra,akit a lány eddig ismert.Nem igaz, ellenkezett lesújtott elméje.Egyszer már tanúja volt hasonló brutalitásnak, és ha józan eszenem is engedte, hogy akkor megnevezze a rettenetet, most szélvészkénttört a felszínre a felismerés.

– Vámpír – suttogta, Lucan véráztatta arcát és állatias, villogószemét bámulva.

TIZENHETEDIK FEJEZETA vérszag körülölelte, a zamatos, fémes illat megtöltötte orrát édes,rezes jellegzetességével. A sajátját is érezte, állapította meg enyhekíváncsisággal, aztán felmordult, amikor lenézett, és észrevette agolyóütötte sebet a bal vállán.Nem érzett fájdalmat, csak dagadó energiát, ami minden táplálkozásután jelentkezett.De többet akart.Többre volt szüksége, rimánkodott a benne lakoz fenevad.A hang egyre erősödött. Követelőzött. A szakadék szélére taszította.Vajon nem arra tartott már egyébként is jó ideje?Lucan olyan erővel szorította össze az állkapcsát, hogy fogaimajdnem szétroppantak. Össze kellett szednie magát, és eltűnni onnan,visszamenni a főhadiszállásra, ahol átgondolhatja ezt az egészet.Két óra hosszat rótta a sötét utcákat, de vére még mindig keményendörömbölt, agya legnagyobb részé továbbra is a harag és éhségtöltötte be. Ebben az állapotban mindenkire veszélyt jelentett, denyugtalan teste képtelen volt lecsillapodni. Kísértetként kóborolt azutcákon, nem volt tudatosság a lépteiben, bár lába és minden érzékszerveGabrielle irányába vitte.A lány nem ment haza. Lucan nem tudta biztosan, merre mehetett,amíg a láthatatlan kötelék, amely az illatok és érzékek útján hozzáfűzte,végül a város északi végében álló apartmanház elé vezette.Kétségkívül egy barátja lakott itt.Egy legfelső emeleti ablakban világos volt, csupán az az üvegtáb-

la és néhány tégla választotta el Gabrielle-től.Mégsem akart azonban találkozni a lánnyal, és nem csak azért,mert egy piros Mustang parkolt a ház előtt rendőrségi fénnyel a műszerfalon.Nem kellett látnia magát az ablaküvegben, hogy tudja, p u-pillája még mindig keskeny hatalmas írisze közepén, agyara pedigmeg van nyúlva zárt ajka mögött.Pontosan annak a szörnyetegnek látszott, aki valójában volt.Szörnyeteg, akit Gabrielle a saját szemével látott ma éjjel.Lucan felmordult, tisztán emlékezett a lány rémült arckifejezésére,mióta lemészárolta a vérrabszolgát.Látta maga előtt, ahogy a lány hátratántorodik, szeme tágra nyílika félelemtől és felismeréstől. Látta, milyen is ő valójában, még vádlóna fejéhez is vágta a szót, mielőtt elmenekült.Nem próbálta megállítani, sem szavakkal, sem erővel.Abban a percben csak a gyűlölethullám számított, amivel szárazraürítette áldozatát. Aztán ledobta a testet, mint a szemetet, nem is voltmás, és tovább tombolt őrült dühében, mikor belegondolt, mi történhetettvolna Gabrielle-lel, ha a vérszopók kezére kerül.Lucan szét akarta tépni a kölyköt. Csaknem meg is tette, gondoltrá később, tisztán emlékezett gyötrő öldöklési vágyára.Ő, a mindig hidegfejű, aki irányítás alatt tart mindent.Kurva jó vicc.Gondosan féltett álarca akkor kezdett leolvadni, amikor először találkozottGabrielle Maxwellel. A lány gyengévé tette, feltárta hiányosságait.Olyan dolgok után keltett vágyat benne, amiket sohasem kaphatottmeg.Felbámult a második emeleti ablakra, légzése felgyorsult, mialattküzdött az erős késztetéssel, hogy felszökkenjen oda, betörje az ablakot,és elvigye Gabrielle-t valahová messze, ahol csak az övé lehet.Nem számít, ha fél tőle. Az sem, ha megveti azért, ami, míg érezhetimeleg testét a sajátja alatt, ahogy enyhíti fájdalmát, amit senkimás nem képes.Igen, vicsorgott a benne lakozó fenevad, amely eddig csupán a

nélkülözést és szükséget ismerte.Mielőtt legyőzte volna a belső hang, hogy szerezze meg a lányt,Lucan ökölbe szorította a kezét, és könnyen lesújtott a szolgálatonkívüli rendőr autójának motorháztetőjére. A riasztó bekapcsolt, ésmikor minden szomszédos ablakban félrehúzták a függönyt, Lucanlelépett a járdáról, és elkocogott a múló éjszaka árnyai takarásában.– Minden rendben – mondta Megan barátja, amikor visszaért a lánylakásába, miután kiment megnézni, mitől indult be olyan hirtelen ariasztó. – Ez a vacak már sokszor rákezdte csak úgy magától. Elnézéstérte.Nem mintha szükségünk lenne még egy kis izgalomra ma éjjel,mi?– Lehet, hogy csak a kölykök szórakoznak – tette hozzá MeganGabrielle mellett ülve a díványon.Gabrielle határozattan bólintott, amellyel inkább azt fejezte ki, értékelibarátnője próbálkozását, hogy megnyugtassa őt, de egy percigsem hitt benne.Lucan volt az.Egy számára is megmagyarázhatatlan belső érzékelő tudatta vele,hogy a férfi odakinn van. Nem a félelem vagy a rettegés, hanem a velejéigható bizonyosság, hogy közel van hozzá.Hogy szüksége van rá.Akarja őt.Isten látja lelkét, de abban reménykedett, hogy Lucan feljön, magávalviszi, és segít neki megérteni, mit látott nemrég.De már elment. Olyan erősen érezte a hiányát, amennyire azt érezte,hogy követte őt Meganhez.– Nem fázol, Gabby? Kérsz még egy teát?– Nem, köszönöm.Két kézzel szorongatta a langyos kamillateát, és olyan jeges hidegetérzett belül, amit semmilyen takaró vagy forró víz nem olvaszthatottfel. Szíve még mindig hevesen vert, és szédült a sokktól, nemtudta elhinni, amit látott.

Lucan feltépte annak a pasasnak a torkát.A fogával. Száját a sebre tapasztotta, és megitta a vérét, amely azarcát is beterítette.Egy szörnyeteg, aki mintha rémálmaiból lépett volna elő. Mintazok a gazemberek, akik megtámadták és megölték a punkot a klubmellett. Olyan távolinak tűnt, maga is alig hitte, hogy megtörtént.Pedig megtörtént, ahogy a ma esti vérengzés is: ez alkalommalazonban Lucan állt a középpontban.Gabrielle nyomorúságában Megannél talált menedéket, szükségevolt arra, hogy ismerős helyen legyen, hazamenni viszont félt, mertmi van, ha Lucan ellenfele már ott várja. Megannek és barátjának,Raynek annyit mondott, hogy az utcán megszólította a pszichopata arendőrségről. Azt is elmesélte, hogy néhány nappal ezelőtt kémkedettutána, és amikor találkoztak, fegyvert fogott rá.Nem is tudta, miért hagyta ki Lucant teljes egészében a történetből,pedig kulcsszerepet játszott benne. Valószínűleg részben azért,mert a módszereitől eltekintve azért ölt ma este, hogy őt védje, ezértpedig köszönetet érdemelt.Még ha vámpír is.Jóisten, még rágondolni is nevetséges.– Gab, szívem. Jelentened kell, mi történt. A fickó komolyanőrültnek tűnik. A rendőröknek tudniuk kell róla, ki kell vonniuk aforgalomból. Ray és én elviszünk. Bemegyünk a belvárosba, megkeressüka nyomozó barátodat.– Nem – Gabrielle a fejét rázta, kihűlt teáját enyhén remegő kézzela dohányzóasztalra tette. – Ma éjjel sehova nem akarok menni.Kérlek, Megan. Egy kis pihenésre van szükségem. Olyan fáradt vagyok.Megan megfogta Gabrielle kezét, és gyengéden megszorította. –Rendben. Hozok neked párnát és takarót. Sehová nem kell menned,amíg nem akarsz, édesem. Annyira örülök, hogy nem esett bajod.– Szerencséd volt, hogy el tudtál menekülni közbe Ray, miközbenMegan kivitte Gabrielle bögréjét a konyhába, és elindult az ágyneműtartóhozaz előszobába. – Nem biztos, hogy más is ilyen szeren-

csés lesz. Most nem vagyok szolgálatban, te pedig Meg barátnőjevagy, így nem fogom erőltetni a dolgot, de a te felelősséged is, hogyez a fickó ne ússza meg, amit ma tett.– Senki mást nem fog bántani – suttogta Gabrielle. És bár arról azemberről beszéltek, aki fegyvert fogott rá, nem tudott nem arra gondolni,hogy ugyanezt elmondhatnák éppen Lucanről is.Nem emlékezett, hogyan jutott vissza a szállásra, vagy hogy mennyiideig volt ott. Az alapján, mennyi izzadtságot termelt az edzőrészlegfegyverszobájában, óráknak kellett eltelni.Nem vesződött a világítással. Szeme még a sötétre is érzékenyvolt. Csak arra volt szüksége, hogy égjenek izmai a munkától, hogyvisszanyerje az uralmat teste fölött, amikor az kezdett végre lecsillapodniazután, hogy olyan veszélyesen közel került ahhoz, hogy avérszomj magával ragadja.Lucan a közeli pultról felvette az egyik tőrt, ahogy visszafordult agyakorlótér sikátorszerű folyosója felé, ujjaival felmérte a borotvaélespengét. Inkább érezte, mint látta a célpontot a terem másik végén,és amikor elhajította a tőrt a sötétben, tudta, az erőteljes puffanásazt jelzi, a közepébe talált.– Na igen – mormolta, hangja még mindig reszelős volt, agyaraimég nem húzódtak vissza. Célzása sokat javult. Utolsó néhány próbálkozásaa tőrrel mindig halálos sebet jelentett. Nem akarta abbahagyniaddig, míg a táplálkozás utolsó következményét is le nem ráztamagáról. Ez beletelhet egy kis időbe, mert még mindig rosszul volta kis híján végzetes mennyiségű vértől, amit megivott.Lucan végigsétált a termen, hogy kiszabadítsa tőrét a célpontból.Kihúzta a pengét, és elégedetten nyugtázta a mély sebet, ami hazavágottvolna vérszopót és vérrabszolgát egyaránt, ha azok a célpontok,nem a bábu.Mikor megfordult, hogy visszainduljon új kört kezdeni, lágy kattanáshallatszott valahol elől, aztán vakító fény árasztotta el a termetszéltében-hosszában.Lucan visszahőkölt, feje szétrobbanni készült a váratlan támadás-

tól. Pislogott, hogy megszűnjön a káprázás, belebámult a ragyogófénybe, amely a tükrökről verődött vissza, és feltárta az edzőteremmelszomszédos fegyveres és védelmi gyakorlatokra fenntartott helyiséget.Ekkor látta meg a másik vámpír hatalmas alakját, ahogyszéles vállával a falnak dől.Az egyik harcos figyelte a sötétből.Tegan.Jézus. Vajon mióta állhatott ott? – Jól vagy? – kérdezte megszokottegykedvűségével. Sötét pólót és laza farmert viselt. – Ha túl soka fény.– Maradhat – morogta Lucan. Káprázott a szeme közben próbálthozzászokni az éles kivilágításhoz. Felemelte a fejét, kényszerítettemagát, hogy a terem túloldalán álló Tegan szemébe nézzen. – Márúgyis indulni akartam.Tegan mereven bámulta, sokatmondó nézéssel. Orrlyuka alig láthatóankitágult, száját meglepetten elhúzta. – Vadászni voltál. Ésvérzel.– És?– Nem vall rád, hogy megsebesülsz. Általában elég gyors vagy.Lucan káromkodott. – Megkérhetnélek, hogy ne szaglássz így körülöttem?Most egyáltalán nem vágyom társaságra.– Komolyan? Kissé feszültek vagyunk, ugye? – Tegan besétált,hogy megvizsgálja az edzéshez kikészített fegyvereket. Most nemnézett Lucanre, de úgy olvasott a másik kínjaiban, mintha csak ottfeküdne előtte az asztalon a tőrök, kések és számos más penge társaságában.– Le kell vezetned a felgyűlt agressziót? Lefogadom, nehéz lehetkoncentrálnod a zúgástól a fejedben. Száguld a véred, azt hallgatodéjjel-nappal. Csak az éhségre tudsz gondolni. Mikor legközelebbészbe kapsz, már végleg a hatalmába kerített.Lucan kipróbált egy másik pengét, felbecsülte a kézzel készítettszúrófegyver markolatát és egyensúlyát. Szeme képtelen volt egymásodpercnél tovább összpontosítani. Ujjai viszkettek, hogy másra ishasználhassák a fegyvert, mint tét nélküli célba dobálásra. Vicsorog-

va keresztülhajította a tőrt a termen. Az keményen belevágódott abábuba. A mellkasán érte a találat, keresztüldöfte a szívét.– Takarodj innen a francba, Tegan. Nincs szükségem a megjegyzéseidre.Sem nézőközönségre.– Nem, tényleg nem szereted, ha közel kerül hozzád bárki. Kezdemlátni, miért.– Szart se tudsz rólam.– Nem? – Tegan egy hosszú percig bámulta, aztán lassan megráztaa fejét, és eleresztett egy halk káromkodást. – Vigyázz, Lucan.– Jézusom – köpte a szavakat a férfi, és vak dühvel fordult a másikvámpírhoz. – Te adsz nekem tanácsokat, T?– Bánom is én – vont vállat hanyagul a társa. – Ez inkább figyelmeztetés.– Figyelmeztetés – Lucan élesen felnevetett, hangját visszavertéka falak. – Ez azért kissé erős, haver. Pont tőled.– A szakadék szélén táncolsz, ember. Látom a szemedben. – Megráztaa fejét, homokszín haja az arca körül repkedett. – Nagyon mélyaz a szakadék, Lucan. Utálnám látni, hogy beleesel.– Kímélj meg az aggodalmadtól. Te vagy az utolsó, akitől hallaniakarok erről.– Persze, mert képes vagy mindezt irányítani, jól mondom?– Jól.– Mivel ezt mondogatod magadnak, Lucan, talán el is hiszed.Most viszont ha rád nézek, mérget vehetsz rá, hogy én nem.A vádtól Lucan agya teljesen elborult. Mielőtt a másik kitérhetettvolna előle, Lucan gonosz vicsorgassál rávetette magát. Mindeddigészre sem vette, hogy egy tőrt szorongat, csak mikor meglátta azezüstszín pengét Tegan torkának feszülni. – Kotródj az utamból!Elég érthetően fejeztem ki magam?– Meg akarsz szúrni, Lucan? A véremet akarod? Rajta. Csináld, arohadt életbe. Leszarom.Lucan ledobta a tőrt, felüvöltött, és két kézzel megragadta Teganpólóját. Fegyverrel nem az igazi. Érezni akarta a húst és a csontokata keze alatt, érezni, ahogy szakadnak, repednek, hódolni akart a ben-

ne rejtőző vadállatnak, mely már majdnem átvette elméje fölött azuralmat.– Hű, a francba – kezdett röhögni Tegan, szemtelen pillantása aLucan szemében tükröződő dühöngő vad indulatokat fürkészte. – Féllábbal már benne is vagy. Nem igaz?– Baszd meg – mordult Lucan a vámpírra, aki egykor közeli jó barátjavolt. – Meg kellene, hogy öljelek. Akkor kellett volna megtennem.Tegannek a szeme sem rebbent a fenyegetés hallatán. – Ellenségeketkeresel, Lucan? Nézz a tükörbe. Ő lesz az a rohadék, aki legyőztéged minden alkalommal.Lucan körbevonszolta Tegant, és hozzávágta az edzőterem szemköztifalának. A tükörüveg nem bírta a kiképzést, millió darabra tört,fényrobbanás ölelte körül Tegan testét.Erőfeszítései ellenére, hogy tagadja annak igazságát, amit hallott,Lucan megpillantotta saját vadállatias tükörképét a törött üvegdarabokonszázszorosan is visszatükröződni. Látta összeszűkült pupilláját,lángoló íriszét, egy vérszopó szemét visszabámulni. Óriási agyaraihosszúra nyúltak nyitott szájában, arca ijesztő maszkba torzult.Mindent felfedezett magán, amit gyűlölt, és amire az életét tette,hogy elpusztítja, épp ahogy Tegan mondta.Ebben a pillanatban Lucan az őt annyira letaglózó üvegcserepekbenmegpillantotta Nikolait és Dantét, akik a háta mögüli ajtón keresztülérkeztek. Arckifejezésük azonnal megváltozott, amikor beléptekaz edzőterembe.– Nekünk senki nem szólt, hogy buli van – kezdte lassan Dante,bár az ellenfeleket vizslató pillantása meghazudtolta laza hangvételét.– Mi folyik itt? Minden rendben?Hosszú, feszült csend telepedett a helyiségre.Lucan kiengedte Tegant a szorításából, és lassan elhúzódott tőle.Hirtelen leszegte tekintetét, ami azt jelentette, nem akarja felfednidührohamát a többi harcos előtt. A szégyenérzet újdonság volt számára.Nem szerette ezt az érzést; nem tudta megmagyarázni, miértöntötte el a keserű epe.

Végül Tegan törte meg a csendet. – Ja – tekintete még mindigLucanen pihent –, minden rendben.Lucan elfordult tőle és a többiektől, combjával az asztalnak ütközött,amin a fegyverek feküdtek, fémes csikorgás hallatszott, ő pediga kijárat felé indult.– Azannya, ma este fel van paprikázva – mormolta Niko. – Érzem,hogy nemrég gyilkolt.Ahogy kilépett az edzőterem ajtaján az előcsarnokba, Lucan méghallotta Dante csendes válaszát. – Nem, ember. Ez már a vérengzésszaga.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET– Még! – nyögte a nő, és elterült a férfi ölében, nyakát felkínálva ajkainak.Mohón ölelte a férfi tarkóját, zavaros szemekkel, minthadrogozott volna. – Kérlek... ne hagyd abba! Azt akarom, hogy veddel mindet!– Talán – jött a közömbös ígéret, a férfi máris megunta csinos játékszerét.K. Delaney elég tisztességesen elszórakoztatta magánrezidenciájábakerülésének első néhány órájában, de mint minden emberi lény,aki megtapasztalta a vámpírok csókját, végül nem harcolt többé, hanemkönyörgött, hogy szenvedései véget érhessenek. Meztelenül vonaglott,mint egy tüzelő szuka, bőrét a férfi szájához nyomta, és nyafogott,ha az megtagadta tőle agyarát.– Kérlek – nyüszítette a lány újra, és ezzel kezdett idegesítővéválni.A férfi nem tagadhatta, hogy kedvét lelte a lányban, odaadó testébenés a finom, mélyebb kielégülésben, amikor kiszolgálta édes, zamatostorka. Ennek azonban vége. Befejezte, hacsak nem fosztja megméltóságának utolsó foszlányától, és teszi vérrabszolgájává.Még nem. Lehet, hogy megint játszani akar majd vele.Ha viszont most nem szabadítja ki magát a kérlelő szorításból,kedve szottyanhat annyira kivéreztetni K. Delaney nővért, hogy átbillenjenazon a bizonyos kényes határvonalon és meghaljon.Minden további figyelmeztetés nélkül lelökte a lányt az öléből, ésfelállt.– Ne – tiltakozott a lány. – Ne menj!

A férfi már elindult a szobán keresztül. Selyemköntösének pompásredői vádlija köré omlottak, miközben kisétált a hálóból, keresztülaz előszobán a dolgozószobába. Ez a helyiség, titkos menedéke,minden luxussal el volt látva, amire szüksége volt: csodálatos bútorokkal,felbecsülhetetlen értékű műalkotásokkal és régiségekkel, perzsaszőnyegekkel,amelyeket kézzel készítettek még a keresztes háborúkidején. Saját múltjának emlékei, sok évszázadon át gyűjtögetetttárgyak, amelyekben örömét lelte, és nemrég szállíttatott ide, szerveződőhadseregének New England-i bázisára.Pár napja pedig volt még egy művészi szerzeménye.Ez viszont – egy sorozat kortárs fotó – semmi örömöt nem okozottneki. A különböző vérszopó búvóhelyeket ábrázoló fekete-fehérképekre bámult, és nem tudta visszatartani dühödt acsarkodását.– Hé... azok nem a tieid... Bosszús pillantást küldött abba azirányba, ahol most a fiatal nő ült, miután utánavánszorgott ő is a másikszobából. Belesüppedt a puha szőnyegbe, kislányos duzzogás ültaz arcán. Fejét a vállára lógatta, bambán pislogott, mintha alig tudnaösszpontosítani, és a fotógyűjteményt bámulta.– Na? – kérdezte a lányt, mert nem volt kedve játszadozni, deazért kíváncsi lett, mi érdekeset láthat bennük, ami képes volt áthatolnia fejében uralkodó zűrzavaron. – Mit gondolsz, ki készítetteőket?– A barátnőm... ő fényképezte.A férfi szemöldöke felszaladt az ártatlan kijelentéstől. – Ismeredezt a fotóst?A lány lomhán bólintott. – A barátnőm... Gabby.– Gabrielle Maxwell – mondta, megfordult, sikerült felkelteni afigyelmét. – Mesélj a barátnődről. Mi érdekeset talál ezekben a helyszínekben,amiket fényképez?Azóta forgatta ezt a kérdést a fejében, mióta Gabrielle előszörmegjelent a képben, mint a néhány újonca által óvatlanul elkövetettgyilkosság hívatlan szemtanúja. Akkor csupán bosszantotta, de nemijesztette meg, hogy a Maxwell nő felbukkant a rendőrségen, amintazt vérrabszolgájától megtudta. Attól sem volt túlzottan elragadtatva,

hogy látta a lány kíváncsiskodó arcát az elmegyógyintézet zártláncúkamerájának felvételén is. Nyilvánvaló érdeklődése a vámpírok búvóhelyeiiránt viszont felkeltette gonosz érdeklődését.Ez idáig más, égetőbb feladatokkal volt elfoglalva, amelyek lekötöttéka figyelmét. Máshová összpontosított, elég volt egyszerű megfigyelésalatt tartani Gabrielle Maxwellt. Talán az érdeklődése és tevékenykedésemégis alaposabb vizsgálatot érdemel. Talán egy keményvallatás is indokolttá válik. Kínzásról is lehet szó, ahogy majdjólesik.– Beszélgessünk a barátnődről!Fárasztó játékszere megrázta a fejét, visszahanyatlott a szőnyegre,kinyújtotta a karját, mint egy sértődött gyerek, aki nem kapott megvalamit, amit akart.– Nem... ne beszéljünk róla! – mormolta, és csípőjével homorított.– Gyere ide... először csókolj meg... beszéljünk rólam... rólunk!Tett egy lépést a nő felé, de szándékai egyáltalán nem voltak kedvesek.Összeszűkülő pupillája talán azt hitette el a lánnyal, hogy k í-vánja őt, pedig csak a harag száguldott végig a testén. Megvetés voltkemény szorításában, amikor fölé állt, és talpra ráncigálta maga előtt.– Igen – sóhajtotta a lány megadva magát a parancsnak.A férfi tenyerével elfordította a lány fejét, szabaddá téve sápadtbőrét, amelyen legutóbbi harapásainak nyomai még mindig elevenekvoltak és véreztek. Vadul nyaldosta a sebeket, agyarai dühödtenmegnyúltak.– Mindent elmondasz, amit tudni akarok – suttogta élet és haláluraként, miközben a csipás szemekbe bámult. – Ettől a pillanattólfogva, K. Delaney nővér, azt teszed, amit én mondok neked.Kivillantotta fogait, hevesen lecsapott, mint a vipera, és egyetlenbrutális harapással kiszívta a lány öntudatának és gyarló emberi lelkénekutolsó cseppjét is.Gabrielle körüljárt a lakásban, és ellenőrizte, hogy a zárak az összesajtón és ablakon rá vannak-e fordítva. Délután közepe óta otthonvolt, Megantől reggel jött el, amikor a lány munkába indult. Meg fel-

ajánlotta, hogy addig maradhat, amíg jólesik, de Gabrielle nem bujkálhatottörökké, és utálta a gondolatot, hogy barátnőjét esetleg mégjobban belerángassa egy olyan helyzetbe, amely minden perccel egyrerémisztőbbé és megmagyarázhatatlanabbá válik.Nem ment egyből a lakásához, előbb a városban mászkált, átengedvemagát paranoiás képzeteinek és a feltörni készülő hisztériának.Ösztöne azt súgta, készüljön fel a harcra.Amelyről tudta – inkább előbb, mint utóbb – mindenképpen bekövetkezik.Attól félt, Lucan vagy valamelyik vérszívó barátja, netalán mégvalami ennél is rosszabb várja otthon. Fényes nappal volt azonban, ésamikor hazaért, lakása üresen fogadta, mindent a helyén talált.Most, hogy kezdett sötétedni, aggodalma százszorosan jelentkezettismét.Túlméretezett fehér pulcsija és farmernadrágja ölelő melegébenvisszasétált a konyhába, ahol az üzenetrögzítőn két új üzenet villogott.Mindkettő Megantől jött. Az elmúlt órában hívta, az első üzeneta játszótéren megtalált holttestről szólt, ott, ahol a lányt megtámadlakelőző éjjel. A másodiknál barátnője hangja már hisztérikus volt,ahogy továbbadta a Raytől kapott rendőrségi híreket. Azt ecsetelte,hogyan marcangolták szét támadóját az állatok nem sokkal azután,hogy a lányra támadt. Volt még más is. Megöltek egy rendőrt a kapitányságon.A játszótérnél széttépett test közelében az ő fegyverét találtákmeg.– Gabby, kérlek, amikor ezt az üzenetet hallod, hívj lel! Sürgős!Tudom, hogy félsz, édesem, de a rendőröknek tényleg szükséges a tevallomásod. Ray hamarosan leteszi a szolgálatot. Azt mondja, értedmegy, ha úgy nagyobb biztonságban érzed magad.Gabrielle megnyomta a törlés gombot.Érezte, hogy a nyakán felállnak a pihék.Többé nem volt egyedül a konyhában.Szíve majd’ kiugrott a helyéről, megpördült, hogy szembenézzena behatolóval, és cseppet sem csodálkozott, hogy Lucannel nézettfarkasszemet. A férfi a nappaliba vezető ajtóban állt, elmélyült

csendben figyelte.Vagy talán csak felmérte a következő fogást.Érdekes módon Gabrielle rájött, hogy nem is fél annyira tőle, sokkalinkább dühös rá. Olyan normálisan nézett ki, még így is, hosszú,sötét viharkabátjában, méretre készített fekete nadrágjában, drágánaklátszó ingében, amely néhány árnyalattal volt sötétebb igéző ezüstszínszeménél.Nyoma sem volt a szörnyetegnek, akit múlt éjjel látott. Csak egyférfi. A sötét szerető, akit, azt hitte, ismer.A lány azon vette észre magát, azt kívánja, bárcsak villogó agyarralés azzal a furcsán megváltozott, dühödten villogó szemmel jelentvolna meg, amely maga volt a megtestesült rémálom, és amivel elárultamagát előző éjszaka. Tisztességesebb lett volna, mint ez a látszólagnormális megjelenés, ami tévesen azt sugallta, minden a legnagyobbrendben. Hogy a férfi tényleg Lucan Thorne nyomozó aBostoni Rendőrségtől, aki az ártatlanok védelmére és a törvény betartatásáratette fel az életét.A férfi, akibe beleszerethetett volna. Talán már bele is szeretett.De mindenről hazudott.– Azt mondtam magamnak, nem jövök ide ma este.Gabrielle nagyot nyelt. – Tudtam, hogy eljössz. Azt is tudom,hogy követtél tegnap este, miután elrohantam.Lucan átható tekintete, mely fogva tartotta és mintha cirógattavolna, megrezzent. – Nem akartalak bántani. Ahogy most sem.– Akkor menj el.A férfi megrázta a fejét. Közelebb lépett. – Nem, amíg nem beszéltünk.– Úgy érted, amíg meg nem győződsz arról, hogy én nem fogokbeszélni – válaszolt a lány, igyekezve, hogy ne ringassa magát tévhitekbe,csak azért, mert valaha megbízott a férfiban.Vagy mert teste, idióta szívével egyetemben, válaszolt a férfi látványára.– Vannak dolgok, amiket meg kell értened, Gabrielle.– Ó, nagyon is jól értem – válaszolt, gratulálva magának, hogy

nem remegett meg a hangja. Ujjait a nyakához emelte, és kitapogattaa kereszt alakú medált, amit nem viselt elsőáldozó kora óta. A finomművűtalizmán nevetséges fegyvernek tűnt, ahogy Lucan előttállt, és csupán pár lépés választotta el őket. – Nem kell magyarázkodnod.Nem mondom, eltartott egy kis ideig, de végül mindentmegértettem.– Nem. Nem érted. – Elindult a lány felé, de megállt, mert észrevettea fehér, gömbölyded valamiket a konyhaajtó fölé kötözve. –Fokhagyma – szólt lassan, és halkan elnevette magát.Gabrielle egy lépést hátrált előle, cipője nyikorgott a járólapon. –Mondtam, hogy vártalak.Tett néhány előkészületet a férfi érkezése előtt. Ha körülnéz,ugyanezt az üdvözlődekorációt fogja találni minden szoba ajtaja fölött,a bejáratnál is. Nem mintha Lucant nagyon meghatotta volna.A többszörös zárrendszer sem állíthatta meg, ahogy ez utóbbi biztonságióvintézkedés sem. A legnagyobb nyugalommal sétált a házikészítésű vámpírriasztó alá, sötét, merev pillantását mindvégigGabrielle-en tartva.Mikor közelebb lépett, a lány hátrálni kezdett a konyhában, míg apultnak nem ütközött. Egy kisméretű szájvizes üveg állt a fényesgránit munkafelületen. Nem szájvíz volt benne, hanem valami más,amit útban hazafelé szerzett azon a reggelen, mikor elment a St.Mary-templomba egy régen esedékes gyónás erejéig. Gabrielle felkaptaa palackot, és melléhez szorította.– Szentelt víz? – kérdezte hűvös nyugalommal a szemébe nézveLucan. – Mit akarsz vele tenni, hozzám vágod?– Ha muszáj.A férfi olyan gyorsan mozdult, hogy a lány csak egy homályospacát látott maga előtt, ahogy kinyúlt, kikapta a kis üveget a kezéből,és saját tenyerébe öntötte annak tartalmát. Csöpögő ujjaival végigsimítottarcán és fényes fekete haján.Nem történt semmi.Félrehajította a feleslegessé vált üveget, és még közelebb lépett.– Nem az vagyok, akinek gondolsz, Gabrielle. Olyan meggyőző

volt, hogy Gabrielle majdnem hitt neki. – Láttam, mit tettél. Megöltélegy embert, Lucan.A férfi nyugodtan rázta meg a fejét. – Megöltem egy férfit – degyakorlatilag már nem volt ember. Ami egy kor emberi volt benne,azt kiszívta a vámpír, aki vérrabszolgát csinált belőle. Tulajdonképpmár rég halott volt. Én csak befejeztem, amit ő elkezdett. Sajnálom,hogy látnod kellett, de nem kérhetek bocsánatot. Nem is fogok.Megölök bárkit, legyen ember vagy akarki más, aki bántani akar téged.– Szóval te vagy mindenáron meg akarsz védeni engem mindentől,vagy csak egyszerűen elmebeteg vagy.Nem beszélve arról, hogy a fogaiddal tépted fel annak a fickónaka torkát, és a vérét ittad!Várta, hogy a férfi erre előáll valami újabb szépen megszerkesztettkifogással. Valami olyan ésszerű magyarázattal, amely talán képesvele elhitetni, hogy még egy olyan hihetetlen mesének, mint avámpírok létezése, is van értelme, és létjogosultsága, a való világban.Lucan azonban nem állt elő semmi ilyesféle magyarázattal.– Nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok kettőnk között,Gabrielle. Isten látja a lelkem, jobbat érdemelsz. – Halkan dörmögöttvalamit az orra alatt, olyan nyelven, amit a lány nem értett. – Úgykellene, hogy finoman vezessen be téged valaki ebbe az egészbe, egyférfi, aki jól bánik a szavakkal, és helyesen cselekszik. Ezért akartamelküldeni hozzád Gideont.Ideges mozdulattal túrt a hajába. – Nem vagyok fajtám szószólója.Harcos vagyok. Időnként hóhér. Halállal kereskedem, nem szoktamhozzá, hogy mentséget keressek a tetteimre.– Nem kell mentegetőznöd.– Akkor mit akarsz? Az igazságot? – mosolygott kényszeredettenLucan. – Tegnap láttad az igazságot, mikor megöltem azt a vérrabszolgát,és megittam a vérét. Az valódi volt, Gabrielle. Az vagyokén.A lány gyomra összeszorult, mikor a férfi nem is tagadta a rémségeket.

Szörnyeteg vagy, Lucan. Istenem, mintha csak a rémálmaimbólléptél volna elő!Az emberi babonák és néphit szerint valóban. Ugyanezen történetekszerint legyőzheted a fajtámat fokhagymával és szentelt vízzel.Mese az egész, láthattad saját szemeddel. Valójában az emberi- ésvámpírfaj szorosan összefonódik. Nem különbözünk olyan sokbanegymástól.– Igazán? – gúnyolódott a lány a hisztéria határán, amikor Lucanközelebb lépett hozzá, visszavonulásra kényszerítve őt. – Mikor legutoljáraellenőriztem, a kannibalizmus nem szerepelt a még-mamegtennilistámon. Mondjuk, az élőhalottakkal való kefélés se, mégiselég gyakran műveltem az utóbbi időben.Lucan keserűen felnevetett. – Biztosíthatlak, nem vagyok élőhalott.Lélegzem, mint te. Vérzem, mint te. Meg tudnak ölni, bár nemegykönnyen, és már nagyon-nagyon régóta élek, Gabrielle. – Mégközelebb jött, most már közvetlenül a lány előtt állt a konyhában. –Ugyanolyan élőlény vagyok, mint te.Hogy bebizonyítsa, meleg ujjai a lányéra fonódtak. FelemelteGabrielle kezét, és tenyerét saját mellkasára fordította. Ingének puhaszövete alatt szíve erősen és egyenletesen dobogott. A lány érezte lélegzetvételét,ahogy a mellkasa fel-lesüllyedt, testének melege átáramlotta lány ujjaiba, hűsítő balzsamként nyugtatva kimerült tudatát.– Nem! – húzódott el tőle a lány. – Nem, az istenit! Nincs többtrükközés. Láttam az arcod éjjel, Lucan. Láttam az agyarad, a szemed!Azt mondtad, az vagy te igazán, akkor ez itt most micsoda?Mindaz, amit most mutatsz magadból, mindaz, amit érzek, ha velemvagy, csupán illúzió?– Én vagyok az is, aki itt áll előtted... és az is, akit tegnap éjjel láttál.– Akkor mutasd. Hadd lássam a másik éned, ehelyett. Tudni akarom,mivel állok szemben, ennyi jár.Lucan a homlokát ráncolta, mintha a lány bizalmatlansága megbántottavolna. Az átváltozást nem lehet erőltetni. Fiziológiai jele n-

ség, amely az éhséggel jelentkezik, és időnként erőteljes érzelmimegnyilvánulások esetében.– Szóval, mennyi előnyt kapok, mielőtt úgy döntesz, Feltéped atorkom és feláldozol? Néhány percet? Pár másodpercet?A férfi szeme megvillant a provokáció hallatán, de hangja nyugodtmaradt. – Nem foglak bántani, Gabrielle.– Akkor miért vagy itt? Hogy újra megdugj, mielőtt olyan szörnyűségesséváltoztatsz, mint te magad?– Jézusom! – csattant fel Lucan. – Ez nem így...– Ó, saját vámpír rabszolgáddá teszel, mint amilyen a tegnapi fickóvolt?– Gabrielle – a férfi olyan erővel szorította össze az állkapcsát,hogy az acélt is elharapta volna. – Azért jöttem ide, hogy megvédjelek,a kurva életbe! Mert tudnom kell, biztonságban vagy-e. Talánazért vagyok itt, mert tudom, követtem el hibákat veled szemben, éspróbálom valahogy jóvátenni.A lány mozdulatlanul állt, elámult a váratlan őszinteségen, figyelteaz érzelmek hullámzását a kemény vonásokon. Düh, csalódottság,vágy, bizonytalanság... mind ott volt a férfi áthatoló pillantásában.Az ég legyen irgalmas hozzá, de a lány is pontosan ugyanezeketérezte, még többet is, vihar tombolt a lelkében.– Azt akarom, hogy menj el.– Nem, nem akarod.– Soha többé nem akarlak látni! – kiáltott a lány, kétségbeesettenazt kívánva, Lucan higgyen neki. Ütésre emelte a kezét, de a férfikönnyedén lefogta, mielőtt, megpofozhatta volna. – Kérlek. Csaktűnj el. Most!Lucan rá se hederített a kérésre, csak megfogta a kezet, amelymeg akarta ütni, és gyengéden a szájához emelte. Ajkai lassan szétnyíltak,ahogy forrón, érzékien megcsókolta a lány tenyerét. A lánynem érezte agyarak harapását, csak szájának édes melegét, nedvesnyelve cirógatását, miközben az ujjai közti érzékeny résszel játszadozott.A lány beleszédült az édes érzésbe, hogy a férfi ajkai a testét érin-

tik.Lába elgyengült, a gyomrából induló csodás olvadó érzés felkúszotta végtagjaira, megtörte ellenállását.– Ne – csattant az elutasítása, ahogy kihúzta kezét a férfi szorításából,őt pedig ellökte magától. – Ne. Nem engedhetem, hogy eztműveld velem, most nem. Kettőnk között minden megváltozott!Minden más lett.– Az egyetlen különbség, hogy most már nyitott szemmel látsz,Gabrielle.– Igen – kényszerítette magát, hogy a férfira nézzen. – És nemszeretem, amit látok.Lucan mosolya nem ismert kegyelmet. – És azt kívánod, bár elmondhatnádugyanezt arról is, ahogy irántam érzel.A lány nem tudta, hogy csinálta, hogy tudott olyan gyorsan mozdulniegyetlen szempillantás alatt, de a következő másodpercbenLucan lélegzete már a fülét súrolta, mély hangja a nyakánál dörmögött,mialatt szorosan magához ölelte.Túl sok volt ez egyszerre: a rémisztő új valóság, kérdések, amikről,azt sem tudta, hogyan tegye fel őket. Mindenekfelett pedig ottvolt a másik zavaró tényező, Lucan csodás érintése, hangja, puha bőrétlágyan simogató ajkai.– Hagyd abba! – próbálta magától ellökni, de a férfi színtisztaizomból és sötét akaratból álló falként tornyosult előtte. Ellenállt alány haragjának, és a gyenge ütlegek hatalmas mellkasát szemernyitsem rengették meg. Higgadt arckifejezése ugyanolyan rezzenetlenvolt, mint teste. A lány csalódott, elkínzott arccal hátrált előle. – Istenem,mit próbálsz bizonyítani, Lucan?– Csak azt, hogy nem az a szörny vagyok, akinek látni akarsz. Atested ismer. Az érzékeid azt súgják, biztonságban vagy mellettem.Csak hallgatnod kell rájuk, Gabrielle. És rám is hallgass, ha azt mondom,nem azért jöttem, hogy megijesszelek. Soha nem ütlek meg, ésa véredet sem akarom. Becsületszavamra, sohasem foglak bántani.A lány megeresztett egy gúnyos kacajt, ami önkéntelenül szakadtki belőle arra a gondolatra, hogy miféle becsülete lehet egy vámpír-

nak, nem is beszélve arról, hogy még fennhangon bizonygatja is ittneki. Lucan azonban megingathatatlanul ünnepélyes volt. Gabrielletalán őrült volt, mert minél tovább állta az ezüst szempár nézését, annálgyengébben kapaszkodott a kételybe, amelyhez oly kétségbeesettenragaszkodott.– Nem vagyok az ellenséged, Gabrielle. Az én fajtámnak és a tiédnekévszázadok óta szüksége van egymásra a túléléshez.– Ti belőlünk táplálkoztok – suttogta megtörten a lány –, mint azélősködők.Sötét árny suhant keresztül a férfi vonásain, de nem érintette mega vádból sugárzó lenézés. – Védelmezünk is titeket. Néhányunk gondotis visel a fajtádbeliekre, megosztják egymással az életüket, vérkötelékfűzi össze őket. A vámpírfaj csak így tud fennmaradni. Nőneműemberi lények nélkül, akik utódainkat kihordják, kihalnánk.Így születtem én is és fajom összes egyede is.– Nem értem. Miért nem... keveredtek nőkkel a saját fajtátokból?– Mert nincsenek. Valami genetikai rendellenesség folytán a fajutódai kizárólag hímneműek, a vérvonal elindítójától kezdve generációkszázai óta.Ez az utolsó kijelentés a többi elképesztő hírrel együtt megtorpanásrakésztette a lányt. – Ez azt jelenti, hogy édesanyád ember volt?– Lucan bólintott. – Igen.– És az apád? Ő... Mielőtt kimondhatta volna a vámpír szót, Lucaválaszolt. – Az apám és a hét másik Ős nem ebből a világból származott.Ők voltak fajtám úttörői egy másik helyről, ami nagyon külö n-bözött ettől a bolygótól.Beletelt kis időbe, míg a lány felfogta a hallottakat, különösenazok után, amikkel eddig is meg kellett már birkóznia. – Mit akarszmondani, hogy földönkívüliek voltak?– Felfedezők voltak. Vad, háborúskodó hódítók, aki kényszerleszállásthajtottak végre itt sok-sok évvel ez előtt.Gabrielle rábámult. – Apád nemcsak vámpír volt, hanem földönkívüliis? Van fogalmad róla, mennyire hülyén hangzik mindez?– Ez az igazság. Apámék nem hívták magukat vám pírnak, de em-

eri meghatározás szerint azok voltak. Az emésztőrendszerük túl fejlettvolt ahhoz, hogy megbirkózzon a Földön található nyers fehérjével.Nem tudták megemészteni a növényeket, állatokat, mint az ember,úgyhogy megtanulták kivonni a táplálékukat a vérből. Gátlástalanulöldököltek, egész populációkat irtottak ki a folyamat során.Biztos hallottál néhányról: Atlantisz. A maja birodalom. Számtalanegyéb névtelen, sehol fel nem jegyzett civilizáció, amely látszólagegyik napról a másikra kiveszett. A történelem során a pestisnek éséhínségnek tulajdonított tömeges pusztulásoknak sem a fentiek vo l-tak a kiváltói. Te jóisten.– Feltéve, hogy minden igaz, ami itt elhangzott, több ezerévnyivérontásról beszélünk. – Hideg kúszott Gabrielle végtagjaiba, amikora férfi egy szóval sem tagadta az elhangzottakat.– Ők... te... Atyám, el sem hiszem, hogy ez a beszélgetés megtörténik.A vámpíroknak bármilyen élőlény vére jó, például egymásé is,vagy mi, emberek vagyunk a főfogás?Lucan komoran válaszolt. – Az emberi vér tartalmazza egyedülazokat a tápanyagokat, melyek a túlélésünkhöz szükségesek.– Milyen gyakran?– Néhány naponta, néha hetente. Többre van szükségünk, ha megsérültünk,mert olyankor kell az erő, hogy begyógyuljanak a sebek.– És... meg is ölitek azt, akiből isztok?– Nem mindig, ami azt illeti, ritkán. A faj legtöbb tagja készségesemberi forrásokból táplálkozik.– Az emberek önként ajánlkoznak, hogy kínozzátok őket? – kérdeztea lány hitetlenkedve.– Nincs benne semmi kínzás, hacsak úgy nem akarjuk. Amikor azember ellazul, a vámpír harapása nagyon kellemes tud lenni. Miutánvége, a forrás semmire sem emlékszik, mert nem hagyunk emléketmagunkról.– De azért néha öltök – szólt Gabrielle, és nehezére esett, hogy netűnjön vádlónak.– Időnként szükségessé válik, hogy elvegyünk egy életet. A fajesküvel fogadta, hogy nem vadászik az ártatlanokra és gyengékre.

– Milyen nemes tőletek – kötekedett Gabrielle.– Igen, tényleg nemes, Gabrielle. Ha akarnánk, ha engednénk őseinktőlörökölt háborús hódító énünknek, kiirthatnánk az emberiséget.Lehetnénk királyok, akik csak azért tartják az embereket, hogy szórakoztassanakés tápláljanak minket. Ez az eszme áll hosszú ideje tartó,halálos csatánk középpontjában ellenséges testvéreinkkel, a vérszopókkal.Magad is láttál párat, akkor este a klub mellett.– Te ott voltál?Abban a pillanatban, hogy megkérdezte, tudta a választ. Ott volt.Emlékezett a napszemüveges, megnyerő arcra, amely őt figyelte atömegen keresztül. Már akkor is érezte a kapcsolatot kettőjük között,abban a rövid pillantásban, amely mintha felé nyúlt volna a klub füstösés sötét levegőjén át.– Akkor már egy órája követtem azt a vérszopó bandát – szóltLucan –, a megfelelő alkalomra vártam, hogy lecsapjak és kivigyemőket.– Hatan voltak – emlékezett tisztán Gabrielle, és lelki szemei előttmegjelent a fél tucat szörnyűséges arc, villogó, embertelen szemükkel,megnyúlt agyaraikkal. – Egyedül akartál szembeszállni velük?A válaszul érkező vállrándítás elárulta, hogy nem ritka eset, hogyegyedül harcol többek ellen. – Akadt egy kis segítségem aznap éjjel– te és a mobilod. A vaku meglepte őket, jó lehetőséget biztosított atámadásra.– Megölted őket?– Egy kivételével. Őt is elkapom.Elszánt tekintetét látva Gabrielle nem kételkedett benne, hogy ígytörténik. – A zsaruk kiküldtek oda egy járőrkocsit, miután jelentettema gyilkosságot. Nem találtak semmit. Semmi bizonyítékot.– Gondoskodtam róla, hogy így legyen.– Viszont engem teljesen bolondnak hittek. A rendőrök ragaszkodtakhozzá, hogy én találtam ki az egészet.– Még mindig jobb, mintha tudomást szereznének az igazi harcokról,amelyek az utcáikon folynak évszázadok óta. El tudod képzelni avilágméretű pánikot, ami akkor törne ki, ha vámpírtámadásokról szó-

ló hiteles jelentések járnák be a világsajtót?– Miért, erről van szó? Ehhez hasonló gyilkosságok történnekmindenfelé, nap mint nap?– Az utóbbi időben egyre több. A vérszopók mind vérfüggők, akiketcsak és kizárólag a következő adag megszerzése érdekel. Legalábbisígy volt idáig. Most viszont valami nem stimmel. Készülnekvalamire. Rendezik a soraikat. Soha nem voltak ennyire veszélyesek,mint most.– És hála a klub mellett készített fotóimnak, ezek a vérszopóvámpírok most engem akarnak.– Az, hogy végignézted azt a jelenetet, kétségkívül felkeltette a figyelmüket,és nekik bárki megteszi. Viszont a többi képed, amiketkészítettél, jelenti az igazi veszélyt.– Milyen többi kép?– Például az – mutatott egy bekeretezett fotóra a nappaliban. Egyrégi raktárépületet ábrázolt kívülről a város egyik sivár részén. – Mikésztetett arra, hogy lefotózd azt az épületet?– Nem tudom pontosan – válaszolta a lány, és még abban sem voltbiztos, mi vitte rá, hogy be is kereteztesse. Ha csak ránézett, hidegfutkározott a gerincén. – Soha nem mentem volna arrafelé, de emlékszem,rossz sarkon fordultam be aznap este, és eltévedtem. Valamiodavonzotta a szemem a raktárhoz. Nem tudnám megmondani, milehetett az. Irtó ideges voltam a helytől, de nem tudtam anélkül otthagyni,hogy ne készítsek róla pár képet.Lucan hangja halálosan komoly volt. – Néhány harcostársammalmásfél hónapja rajtaütöttünk a helyen. Vérszopók szálláshelye volt,tizenöt ellenségünk lakta.Gabrielle rámeredt. – Abban az épületben vámpírok laknak?– Többé már nem – elment a lány mellett a konyhaasztalhoz, aholtovábbi fotók hevertek, melyek közül néhány az elhagyatott elmegyógyintézetetábrázolta, és csak pár nappal ezelőtt készült. A férfifelemelte az egyik képet, és odamutatta Gabrielle-nek. – Hetek ótafigyeljük ezt a helyet. Okunk van feltételezni, itt van elszállásolvaNew England egyik legnagyobb vérszopó kolóniája.

– Ó, édes istenem – meredt a lány a képre, és remegő kézzel tettevissza a fotót az asztalra. – Mikor ezeket készítettem akkor reggel,belebotlottam egy férfiba. Végigkergetett az egész helyen. Gondolod,hogy...Lucan megrázta a fejét. – Vérrabszolga volt, nem vérszopó, hahajnal után találkoztál vele. A napfény számunkra méreg. Ennyi igaza régi hiedelmekből. A bőrünk gyorsan megég, ahogy a tietek ismegégne, ha egy hatalmas nagyító alá ülnétek a reggeli napsütésben.– Ezért találkoztunk mindig este – mormolta a lány, visszagondolvaLucan látogatásaira az első alkalomtól kezdve, amikor elkezdtea megtévesztő színjátékot. – Hogy lehettem ennyire vak, mikor mindenjel ott volt az orrom előtt?– Talán nem akartad meglátni őket, Gabrielle. Sejtetted, hogy agyilkosság, amit láttál, más volt, mint amit az emberi tapasztalataidsúgtak. Te magad is majdnem ezt mondtad, amikor először találkoztunk.Tudatod legmélyén tisztában voltál vele, hogy vámpírtámadástláttál.Valóban, már akkor is tudta. Viszont nem sejtette, hogy Lucan isrészese. Egyik fele még mindig tagadni akarta a tagadhatatlant.– Hogyan lehet mindez igaz? – nyögte a legközelebbi székberogyva. Az asztalon szétszóródott fotókat bámulta, aztán felnézettLucan komor arcába. Kibuggyanó könnyei égették a szemét, kétségbeesetttagadás szorította a torkát. – Képtelenség. Istenem, kérlek,mondd, hogy ez nem is történik meg.

TIZENKILENCEDIK FEJEZETSok mindent zúdított a lányra, amit fel kellett dolgoznia. Nem mindent,de így is többet, mint amit egyetlen éjszaka elbírt.Le a kalappal Gabrielle előtt. Azontúl, hogy kissé elragadtattamagát a fokhagymával és a szentelt vízzel, bámulatosan összeszedettenviselkedett végig egy olyan beszélgetés alatt, amit nem volt könynyűmegemészteni. Vámpírok, ősi földönkívüliek érkezése, a készülődőháború a vérszopókkal, akik mellesleg rá is vadásznak.Olyan bátran viselkedett, amire a legtöbb férfi sem lett volna képes.Lucan figyelte, ahogy az asztalnál ülve próbálja feldolgozni a hallottakat,fejét a kezére hajtja, és elerednek a könnyei. Azt kívánta,bárcsak lenne rá mód, hogy megkönnyítse számára az utat. De nemvolt. A dolgok pedig rosszról még rosszabbra fordulnak számára, hamegtudja a teljes igazságot, mi vár még rá.A saját és a faj biztonsága érdekében hátra kell hagynia lakását,barátait, munkáját. Mindent, ami eddigi élete része volt.Ráadásul ma este kell megtennie mindezt.– Ha van még ezekhez hasonló fotód, látnom kell őket, Gabrielle.A lány felemelte a fejét, bólintott. – Minden a számítógépemenvan – kisöpörte a haját az arcából.– Mi van a sötétkamrában lógó képekkel?– Rajta vannak a gépen, azokkal együtt, amiket a galérián keresztüleladtam.– Jó – a lány utolsó mondata viszont szöget ütött a lejében. – Mikornéhány nappal ezelőtt itt jártam, megemlítetted, hogy eladtál egy

egész kollekciót valakinek. Ki volt a vevő?– Nem tudom. Névtelen tranzakció volt. A vevő magánbemutatótszervezett egy bérelt luxuslakásban a belvárosban. Megnézett pár képet,aztán készpénzben fizetett az egészért.A férfi káromkodott, és Gabrielle eddig is feszült arca valódi rettegésbetorzult.– Ó, istenem. Gondolod, hogy a vérszopók vették meg?Lucan arra gondolt, ha ő irányítaná a vérszopók hadműveleteit,minden erejével azon lenne, hogy megszerezze a titkos fegyvert, akifelderíti neki az ellenséges területeket. Nem beszélve arról, hogy e z-zel megakadályozza, hogy ellenfelei saját hasznukra fordítsák.Gabrielle több okból is főnyeremény lenne a vérszopók számára.És ha egyszer megkaparintották, nem lelne sok időbe, hogy felfedezzékkiválasztott létét igazoló anyajegyét. Meggyaláznák, mint a le g-utolsó szukát, arra kényszerítenék, hogy hordja ki ivadékaikat, míg ateste végül feladná és meghalna. Évekig, évtizedekig, évszázadokigtartana.– Lucan, a legjobb barátom személyesen vitte el a képeket megmutatniakkor este. Belehaltam volna, ha történik vele valami. Jamieúgy sétált be oda, hogy sejtelme sem volt a veszélyről, ami leselkedettrá.– Örülj neki, mert lehet, ez az egyetlen ok, amiért hagyták élveelmenni.A lány visszahőkölt, mintha arcul csapta volna. – Nem akarom,hogy bántsák a barátaimat amiatt, ami velem történik.– Jelenleg te vagy az, aki a legnagyobb veszélyben forog. Mennünkkell. Töltsük le azokat a képeket a gépedről. Be akarom vinnimindet a központi laborba.Gabrielle odavezette egy csinos sarokasztalhoz a nappaliban. Bekapcsoltaaz asztali számítógépet, és míg felállt a rendszer, elővettnéhány pendrive-ot a tartójából, és az egyiket bedugta a gép USBcsatlakozójába.– Tudod, azt mondták rá, hogy őrült. Zavarodott, paranoiás skizofrén.Bezárták, mert azt állította, megtámadták a vámpírok. –

Gabrielle lágyan felnevetett, de hangja szomorúan, üresen csengett. –Talán egyáltalán nem is volt őrült.Lucan mögé lépett. – Kiről is van szó?– Az édesanyámról – miután befejezte a másolást, Gabrielle megpördülta székkel, hogy Lucanre nézzen. – Késő éjjel bukkantak ráBostonban, sebesülten, véresen, zavarodottan. Nem volt nála semtáska, sem iratok, semmiféle igazolvány, és abban a néhány világospillanatában sem tudta elmondani, ki is ő, így a rendőrség soha nemtudta meg a nevét. Még csak tizenéves volt.– Azt mondod, vérzett?– Többszörös nyaki seb. A hivatalos jelentések szerint feltételezhetőenönkezével okozta őket. A bíróság alkalmatlannak nyilváníto t-ta, hogy részt vegyen a tárgyaláson, és elmegyógyintézetbe zárták,miután kiengedték a kórházból.– Jézusom.A lány lassan megrázta a fejét. – Mi van, ha minden igaz, amit állított?Ha egyáltalán nem is volt bolond? Ó, istenem, Lucan... és énmindvégig őt okoltam. Azt hiszem, még gyűlöltem is, most pedignem tudok szabadulni a gondolattól, hogy...– Azt mondtad, a rendőrség és a bíróság előállította. Úgy érted,bűncselekményért?A gép pittyegett egyet, hogy jelezze, a pendrive meglelt. Gabriellevisszafordult, hogy folytassa a másolást, és úgy maradt, háttalLucannek. Ő gyengéden rátette a kezét a lány vállára, és forgószékestülmaga felé fordította.– Mivel vádolták édesanyádat?Gabrielle hosszú másodpercekig nem válaszolt. Nagyokat nyelt.Hatalmas fájdalom tükröződött lágy barna szemében. – Azzal, hogyelhagyta a gyermekét.– Milyen idős voltál?A lány vállat vont, megrázta a fejét. – Nagyon pici. Csecsemő.Bedobott egy apartmanház előtt álló szemetes konténerbe. Nagyjábólegy háztömbnyire onnan, ahol a rendőrség rátalált. Az volt a szerencsém,hogy az egyik zsaru úgy döntött, felderítésre indul a környé-

ken. Meghallotta a sírásomat, gondolom, és kiszedett.Szentséges ég.Emlékképek villantak fel Lucan agyában, mialatt a lány beszélt.Sötét utcát látott maga előtt, a járda nedvesen csillogott a holdfényben,tágra nyílt szemű nő állt kővé dermedve a rémülettől, közbenegy vérszopó kortyolt a torkából. Hallotta a kisbaba követelőző sírásáta fiatal anya ölelő karjában.– Mikor történt ez?– Régen. Nyáron lesz pontosan huszonhét éve. Egy Lucan fajtájabelinekhuszonhét év szempillantás csupán. Tisztán emlékezett, hogyközbeavatkozott egy brutális támadásnál a buszpályaudvaron. A vérszopóés áldozata közé lépett, szigorú mentális parancsot küldött arettegő nőnek, hogy fusson. Erősen vérzett, a babára is jutott belőle.Miután megölte a vérszopót, és eltüntetett minden nyomot, elindulta nő és a gyermek keresésére. Nem találta meg őket. Gyakraneszébe jutott, mi történi ezután velük, és átkozta magát, amiért nemtörölte ki az áldozat emlékeiből a borzalmas támadást.– Nem sokkal ezután öngyilkos lett az elmegyógyintézetben –mondta Gabrielle. – Engem addigra már gyámság alá helyeztek.Lucan nem tudta megállni, hogy ne érintse meg. Lágyanarrébbsöpörte hosszú haját, végigsimított finom arcán, büszke állán.A lány szeme nedves volt, de nem sírt. Kemény fából faragták. Erős,gyönyörű és hihetetlenül különleges. Abban a pillanatban Lucansemmi másra nem vágyott, csak hogy karjába zárja és mindezt elmondjaneki.– Sajnálom – mondta végül őszintén. Hangjában ott bújt a megbánásis, ami szokatlan érzés volt. Amióta először meglátta Gabrielle-t,nagyon sok mindent érzett, amit azelőtt sohasem. – Sajnállak mindkettőtöket.A gép megint pittyentett.– Megvannak – szólt a lány, és elindult a keze Lucan felé, hogymegsimogassa, de aztán nem tudta rászánni magát, hogy megtegye.A férfi abbahagyta a cirógatást, és belemart a fájó bűntudat, amikora lány csendben elfordult tőle.

Kizárta, mert újból idegen lett számára.Nézte, ahogy Gabrielle kihúzza a memóriakártyát, és odateszi amásik mellé. Amikor a lány kezdte bezárni az alkalmazást, Lucanmegállította. – Még ne. Ki kell törölnöd minden képet a gépből és azösszes háttértárolóról. Csak azok a példányok maradhatnak, amiketmagunkkal viszünk.– Mi lesz az előhívott képekkel az asztalon és a sötétkamrában?– Te szedd össze, amik itt vannak. A többi az enyém.– Rendben.A lány azonnal munkához látott, Lucan pedig gyorsan körbejárta alakás többi részét. Összegyűjtött minden egyes fotót, amit csak talált,a bekeretezetteket is, semmit nem akart hátrahagyni, amit a vérszopókfelhasználhatnának. Talált egy méretes vászonzsákot Gabriellehálószobaszekrényében, azt levitte, hogy belepakoljon.Amikor befejezte, és összehúzta a zsák cipzárját, nagy teljesítményűautómotor robajlására lett figyelmes, amely a ház előtt elhallgatott.Kinyílt két ajtó, aztán becsapódtak, és sietős léptek indultak abejárati ajtó felé.– Jött valaki – nézett feszülten Lucanre Gabrielle, miközben kikapcsoltaa gépét.Lucan keze már kabátja alatt járt, hátul a derekánál, ahol egy sajátigényeire szabott 9 mm-es Beretta volt nadrágja övébe tűzve. Afegyver Niko legújabb találmányával, a legnagyobb tűzerejű, vérszopófüstölőtitániumlövedékkel volt megtöltve. Ha vérszopó áll az ajtómögött, a vérszomjas rohadéknak igencsak megfájdul majd a hasa.Hamar rájött, hogy nem vérszopók. Még csak nem is vérrabszolgák,akiket ugyancsak élvezettel tett volna el láb alól.Két ember állt a bejárati ajtó előtt. Egy férfi és egy nő.– Gabrielle! – Az ajtócsengő folyamatosan, kisebb megszakításokkalszólt. – Gabby! Itthon vagy?– Jaj, ne. A barátnőin, Megan. – Akihez tegnap éjjel mentél?– Igen. Egész nap hívogat, és üzeneteket hagy. Aggódik értem.– Mit mondtál neki?– Elmeséltem neki, hogyan támadtak meg a parkban, de semmit

nem mondtam neki rólad... hogy mit tettél.– Miért nem?Gabrielle vállat vont. – Nem akartam belekeverni Nem akarom,hogy veszélybe kerüljön miattam. Emiatt az egész miatt. – Felsóhajtott,megrázta a fejét. – Talán azért nem akartam beszélni rólad, mertelőször szerettem volna magam válaszokat kapni.Az ajtócsengő újra megszólalt. – Gaby, nyisd ki! Ray és én beszélniszeretnénk veled! Tudnunk kell, jól vagy-e!– A barátja zsaru – mondta lágyan Gabrielle. – Azt akarják, tegyekvallomást a tegnap este történtekkel kapcsolatban.– Van hátsó kijárat?A lány bólintott, de aztán mintha meggondolta volna magát, megráztaa fejét. – Az ajtó egy közös kertre nyílik, de magas a kerítés...– Erre nincs időnk – vetette el Lucan az ötletet. Nyisd ki az ajtót.Engedd be a barátaidat.– Mit fogsz tenni? – Látta, hogy a férfi keze előbukkan a kabátalól, amit ráenged a háta mögé rejteti fegyverre. Pánik jelent meg azarcán. – Fegyvered van ott hátul? Lucan, ők nem jelentenek rád veszélyt.Elintézem, hogy ne mondjanak semmit.– Nem fogom használni a fegyvert ellenük.– Akkor mit akarsz tenni? – miután oly gondosan kerülte eddig atesti érintkezést vele, Gabrielle most rátette apró kezét a férfi karjára.– Istenem, kérlek, mondd, hogy nem bántod őket...– Nyisd ki az ajtót, Gabrielle!Csigalassúsággal ment ajtót nyitni. Miközben kikattintotta a zárat,hallotta Megan hangját a túloldalon. – Bent van, Ray. Az ajtónál.Gabby, nyisd ki, édesem! Jól vagy?Gabrielle kiakasztotta a láncot, nem szólt semmit. Nem tudta eldönteni,biztosítsa-e barátnőjét, hogy minden rendben, vagy ordítsonrájuk, hogy tűnjenek el.Akkor sem tudott dűlőre jutni, amikor hátranézett Lucanre. A férfiéles vonásai kifejezéstelenek és nyugodtak voltak. Ezüst szeme hűvösen,pislogás nélkül tapadt az ajtóra.Hatalmas keze üresen lógott az oldala mellett, de Gabrielle tudta,

figyelmeztetés nélkül támadni fog, ha úgy látja jónak.Ha meg akarja ölni a barátait, vagy akár őt, úgy teszi meg, hogylevegőt venni sem lesz idejük.– Engedd be őket – szólt halk, mély hangon. Gabriella lassan elfordítottaaz ajtógombot.Még alig nyílt ki az ajtó, amikor Megan benyomakodott, szorosanmögötte pedig a barátja, még mindig egyenruhában.– Szentséges ég, Gabby! Van fogalmad róla, mennyire aggódtamérted? Miért nem hívtál vissza? – ölelte meg vadul barátnőjét, aztánelengedte, hogy tovább korholja, mint valami dühös tyúkanyó. – Fáradtnaklátszol. Sírtál? Hol...Megan hirtelen elhallgatott, mert Rayjel együtt észrevette LucantGabrielle mögött a nappaliban.– Ó, nem tudtam, hogy van itt még valaki...– Minden rendben? – lépett el Ray a két nő mellett, kezét lazán atokban pihenő fegyverére téve.– Persze. Minden rendben – válaszolt gyorsan Gabrielle. Kinyújtottaa kezét Lucan felé. – Ő itt... öö... egy barátom.– Mentek valahová? – lépett még beljebb Megan barátja, és a tömöttzsák felé intett, ami Lucan mellett hevert a padlón.– Igen – vágott közbe Gabrielle, gyorsan kikerülve Rayt, hogy akét férfi közé kerüljön. – Kicsit kiborultam ma este, és arra gondoltam,hotelben töltöm az éj szakát, rám fér egy kis pihenés. Lucan beugrott,hogy elvigyen.– Aha. – Ray a Gabrielle mögött álló, udvariatlanul egykedvű ésszótlan Lucant fürkészte. Lucan metsző pillantása elárulta, hogy őmár felmérte a fiatal zsarui, és abban a pillanatban ártalmatlannak isítélte.– Bárcsak ne jöttetek volna, srácok – mondta Gabrielle, és ennéligazabbat nem is szólhatott volna. Tényleg, szükségtelen itt maradnotok.Megan odasétált hozzá, és megfogta Gabrielle kezét – Ray és énazt reméltük, velünk jössz a rendőrségre szívem. Fontos lenne. Biztosvagyok benne, hogy a barátod is egyetért. Maga a nyomozó, aki-

ől Gabrielle beszélt, ugye? Én Meg vagyok.Lucan megmozdult. Most már közvetlenül Megan és Ray előttállt. Olyan apró, finom mozdulat volt, olyan gyors, az idő lelassulnilátszott körülötte. Gabrielle látta, ahogy megteszi azt a néhány lehetetlenülgyors lépést, de barátai csupán egyet pislantottak, és már otttalálták Lucant közvetlenül maguk előtt, ahogy hatalmas termetévelföléjük tornyosult, a levegő fenyegetőn vibrált körülötte.Minden figyelmeztetés nélkül felemelte jobb kezét, és Meganhomlokára tette.– Lucan, ne!Meg felkiáltott, de félúton elhalt a hangja, mikor Lucan szemébenézett. A férfi viperasebességgel kinyújtotta a bal kezét is, és ugyanígyjárt el Rayjel. A zsaru küzdött egy másodperc erejéig, mielőtt aző arca is kábulatba révedt. Úgy tűnt, csak Lucan erős, szorító ujjaitartják függőlegesen a párt.– Lucan, kérlek! Könyörgök!– Fogd a pendrive-okat és a zsákot – szólt a lányhoz nyugodt hangon.Hidegen, utasítón. – Az autóm kint vár. Szállj be és várj meg.Mindjárt megyek.– Nem hagylak itt a barátaimmal, hogy kiszívd az utolsó csepp vérüketis.– Ha ez lett volna a szándékom, már holtan feküdnének a padlón.Igaza volt. Istenem, mégsem kételkedett benne, hogy ez a férfi, eza sötét lény, akit beengedett az életébe, elég veszélyes ahhoz, hogypontosan ezt tegye.De nem tette, és nem is fogja; ennyire azért bízott benne.– A képeket, Gabrielle. Most.A lány elindult, vállára kanyarította a jókora vászonzsákot, ésfarmerja elülső zsebébe süllyesztette a két pendrive-ot. Kifelé menetránézett Megan üres arcára. Szeme csukva volt, csakúgy, mint Rayé.Lucan halk hangon mormolt nekik valamit, amit a lány nem hallott.A férfi hangsúlyában nem volt semmi fenyegető, inkább furcsánmegnyugtató, rábeszélő. Úgy hangzott, mint egy altatódal.Gabrielle még egy utolsó pillantást vetett a nappalijában zajló b i-

zarr jelenetre, aztán kiviharzott a nyitva hagyott bejárati ajtón az utcára.Igényes szedán parkolt párhuzamosan a járda mellett, Ray pirosMustangja előtt. Drága autó volt, kinézete alapján hihetetlenül drága,és az egyetlen a környéken.Mikor megközelítette, az első utas oldali ajtó magától kinyílt,mintha utasították volna.Lucan akaratának puszta erejével utasította, Gabrielle tudta. Kíváncsivolt, meddig terjed ez a természetfeletti erő.Becsusszant a mély bőrülésre, bezárta az ajtót. Nem egész két másodperccelkésőbb Megan és Ray megjelent a lépcsőjén. Előremeredőtekintettel, némán, nyugodtan lesétáltak, és elmentek mellette.Lucan közvetlenül a nyomukban volt. Bezárta a lakásajtót, megkerülteaz autót, amiben Gabrielle várakozott. Bemászott a vezetőülésre,betolta az indítókulcsot, és beindította a Maybach motorját.– Nem lenne jó ötlet ezeket itt hagyni – szólalt meg a lány ölébeejtve a táskáját és fényképezőgépét.Gabrielle ránézett a visszafogott kivilágítású utasfülkében. – Valamitcsináltál az agyukkal, ahogy velem is próbáltad.– Azt sugalltam a barátaidnak, hogy ma este nem jártak a lakásodon.– Kitörölted a memóriájukat?– Semmire nem fognak emlékezni ezzel az estével kapcsolatban,vagy azzal, hogy a tegnap éjszakát Megan lakásában töltötted, miutánmegtámadott a vérrabszolga. Megszabadultak ettől a tehertől –jött a válasz enyhe bólintás kíséretében.– Tudod, ebben a pillanatban ez marha jól hangzik. Mit mondasz,Lucan? Én leszek a következő? Onnantól kezdd a törlést, mielőtt arraa rettenetes döntésre jutottam, hogy elmegyek abba a klubba néhányhéttel ezelőtt.A férfi pillantása fogva tartotta a tekintetét, de nem érezte, hogyaz agyában vájkálna. – Te más vagy, mint ez a két ember, Gabrielle.Még ha akarnék, sem tudnék változtatni azokon a dolgokon, amikveled történtek. Az elméd erősebb a többiekénél. Sok mindenben...más vagy, mint a legtöbb ember.

– Hurrá, kész szerencse!– A legjobb helyed most nálunk van, ahol a faj harcosai családtagkéntfognak védelmezni. Van egy biztonságos helyünk számodraa városban. Kezdetnek ott maradhatsz.A lány összeráncolta a szemöldökét. – Micsoda, a tanúvédelmiprogram vámpírváltozatát kínálod nekem?– Ez kicsit több annál – Lucan a szélvédő felé fordította a fejét. –És ez az egyetlen megoldás.A gázra lépett, az elegáns autó pedig mély, selymes robajlással elindulta szűk utcán. Gabrielle a bőrülésébe kapaszkodva hátranézett,figyelve, ahogy a sötétség lassan elnyeli a lakását rejtő WillowStreet-i háztömböt.Ahogy távolodtak, látta Megan és Ray elmosódott körvonalát,amint beszálltak a Mustangba, hogy nélküle távozzanak. Gabrielle-enhirtelen eluralkodott a pánik, ki akart ugrani, odarohanni hozzájuk,vissza a régi életébe.Túl késő.Tudta.Az új valóság vasmarokkal szorította, nem hitte, hogy van visszaút,csak előremenekülhetett. Visszafordult, belesüppedt a puha bőrülésbe,egyenesen maga elé bámult, miközben Lucan élesen bekanyarodottegy utcasarkon, és magával ragadta a feneketlen éjszakába.

HUSZADIK FEJEZETNem tudta, mióta vannak úton vagy merrefelé tartanak. Még mindiga városban jártak, ez biztos volt, de a rengeteg kanyargás és hátsó sikátoronvezető út után Gabrielle elvesztette a fonalat. Kinézett az autósötétített ablakán, gyengén érzékelte, hogy lassítanak végre, majdhamarosan egy hatalmas kiterjedésű, régi ingatlan elé érkeztek.Lucan fékezett a magas, fekete vaskapu előtt. Vörös fénysugárpásztázott a biztonsági kapu két oldalán magasra felszerelt kisméretűérzékelőkből. Gabrielle-nek pislognia kellett a hirtelen szemébe világítófénynyalábtól, aztán figyelte, ahogy a nehéz kapu lassan kinyílik.– Ez a tiéd? – fordult Lucanhez első alkalommal indulásuk óta. –Már voltam itt korábban. Lefényképeztem ezt a kaput.Begurultak, aztán végighaladtak a kanyargós, fákkal szegélyezettkocsibehajtón.– Az ingatlan része a birtokainknak. A faj tulajdona.Úgy nézett ki, vámpírnak lenni igencsak jövedelmező. Gabrielle asötétség ellenére is látta maga körül a régóta megszokottá vált jólétet,a szépen ápolt parkot, a díszes mészkőfaragványokat a kúria homlokzatán.Gazdag díszítés szegélyezte a főbejárat lakkozott fekete ajtajátés magas oszlopcsarnokát, amelyek fölött még négy elegánsemelet magasodott.Több boltíves ablakból is meleg fény szűrődött ki, Gabrielle mégsemnevezte volna hívogatónak a látványt. A ház éber őrszemkéntemelkedett ki az őt körülvevő sötétségből, higgadtan és fenyegetően,vicsorító vízköpőivel, amelyek a tetőről és a kocsibehajtóra néző

dupla erkélyekről bámultak lefelé.Lucan elhajtott a főbejárat és az épület oldala mellett a hátul lévőhangárig. A kapu felemelkedett, ő pedig bekormányozta a dorombolóMaybachot az egyik parkolóhelyre, és leállította a motort. Egy fénysorkigyulladt, amikor kiszálltak az autóból, a mozgásérzékelők lágykattanással világították meg a fényes, modern, drága autóflottát.Gabrielle-nek tátva maradt a szája meglepetésében. A Maybach,amely önmagában ért annyit, mint az ő szerény Beacon Hill-i lakása,a különféle autók, városi luxusterepjárók és motorok dollármilliós értéketképviseltek. Multimilliókat.– Erre – mutatta az utat Lucan, kezében a fotókkal tömött vászonzsákkal,a lenyűgöző flotta mellett elhaladva egy jelöletlen ajtó irányábaa garázs hátuljában.– Mennyire megy jól nektek, úgy mégis? – kérdezte a lány, mígelképedten ment a nyomában.Lucan intett, hogy lépjen be, amikor kinyílt az ajtó, aztán maga iskövette a liftbe, és megnyomott egy gombot. – A vámpírnemzetségegyes tagjai már nagyon régóta élnek. Megtanultunk néhány trükköt,hogyan kezeljük okosan a pénzünket.– Aha, látom – jött a válasz. Gabrielle kissé megbillent, mikor alift egyenletesen, de gyorsan ereszkedni kezdett lefelé, és csak ereszkedett,és ereszkedett. – Hogy tudjátok mindezt elrejteni a nyilvánosságelől? Mi van az önkormányzattal és az adókkal? Vagy szigorúankészpénzben fizettek?– Senki nem juthat át a biztonsági rendszerünkön, hiába próbálkozna.Az egész terület be van drótozva. Ha valaki annyira bolond,hogy megközelíti az épületet, tizennégyezer volt süti meg a seggét ésaz agyát. Fizetünk adót, fedőcégeken keresztül, természetesen. Magántársulásokkezében van az összes vagyonunk. Minden, amit a fajtesz, törvényes és tisztességes.– Törvényes és tisztességes, na persze – nevetett fel kissé idegesenGabrielle. – Ne is beszéljünk a vérszívásról és a földönkívüli vérvonalról.Lucan sötét pillantást vetett rá, de a lány megkönnyebbülten látta,

hogy szája sarka felfelé görbül, ami akár mosolynak is betudható.– Elkérném most a pendrive-okat – szólt, áthatóan tiszta szürkeszemét Gabrielle-re függesztve, amíg a lány kiásta őket farmerzsebéből,és átadta neki.Ujjai a lányéra fonódtak egy másodpercre. Gabrielle érezte a belőleáradó forróságot, de nem akarta jelét adni. Nem volt hajlandó bevallani,milyen érzéseket ébreszt benne a férfi legkisebb érintése is,még most is.Különösen most.A lift végre megállt, kinyílt az ajtó, Gabrielle pedig egy csodás terembelépett, melynek falai, csillogó fémkeretbe ágyazott üvegbőlkészültek, padlója fehér márványból, melybe különféle geometriai jeleketés összefonódó ábrákat illesztettek. A lány felismert néhányat,hasonlóak voltak a Lucan bőrén találhatókhoz: különös, gyönyörű tetoválások,amelyek hátát és törzsét borították.Nem, nem is tetoválások, jött rá, hanem... valami más.Vámpír jelek.A bőrén és itt, ebben a föld alatti bunkerben, ahol él.A lift mögött hosszú folyosó nyílt, több száz méteresnek tűnt.Lucan megállt, Gabrielle-re nézett, mert a lány vonakodott elindulniutána.– Itt biztonságban vagy – szólt, és isten tudja, miért, a lány hittneki.Nekiindult Lucannel a hófehér márványpadlón, majd lélegzetvisszafojtvafigyelte, amint a férfi egy azonosító panelre helyezi a tenyerét,és kinyílik az útjukat álló üvegajtó. Hűs légáramlat legyintettemeg Gabrielle-t, és a folyosó távolabbi részéről odaszűrődő férfihangoktompa morajlását hallotta. Lucan továbbvezette a mély hangúbeszélgetésfoszlányok felé, hosszú, biztos léptekkel, céltudatosanközeledett társai felé.Megállt egy újabb üvegajtó előtt, Gabrielle pedig közelebb húzódotthozzá, és egy kontrollszoba-szerűség tárult a szeme elé. Hosszú,U alakú konzolon monitorok és számítógépek sorakoztak, digitálisleolvasók hada koordinátákat jelenített meg különböző berendezé-

sekről, mindezek közepén pedig gurulós székén ide-oda cikázott,mintha csak hangversenyt vezényelne, egy „kockának” tűnő fiatalember.Rövid szőke haja vidám zűrzavarban meredezett arca körül.Felnézett metszően kék szemében üdvözlés, majd enyhe meglepetéstükröződött, amikor kinyílt az ajtó, és Lucan belépett Gabrielle-lel azoldalán.– Gideon – köszönt Lucan egy bólintás kíséretében. Szóval ő az amunkatársa, akiről beszélt, gondolta.Gabrielle, a másik férfi könnyed mosolyát és barátságos viselkedésétlátva. Gideon felkelt székéből, és bólintott Lucan, majdGabrielle felé.Magas volt és szikár, jóképű, elbűvölő megjelenésű. Más volt,mint Lucan. Nem úgy nézett ki, ahogy egy vámpírtól elvárná az ember,nem mintha sok tapasztalata lett volna e téren.– Ő is...– Igen – válaszolt Lucan, mielőtt Gabrielle elsuttoghatta volna akérdés másik felét. Az asztalra tette a vászonzsákot. – Gideon is a fajtagja. A többiek szintén.Gabrielle csak ekkor figyelt fel arra, hogy a beszélgetés, amit beléptükkorhallott, elhallgatott.Érezte, hogy több szempár szegeződik rá a szoba hátsó részéből,és amikor odafordult, hogy lássa, kihez tartoznak, megállt benne azütő. Három óriási termetű férfi volt még jelen a helyiségben: azegyik sötét, mérték után készült nadrágban, bő selyemingben, elegánsanterpeszkedett egy kényelmes bőrfotelben; a másik tetőtől talpigfekete bőrruhát viselt, izmos karját keresztbefonva a mellén ahátsó falhoz támaszkodott, a harmadik pedig farmerban és fehér ingbenegy asztal fölé görnyedt, ahol valami bonyolult kézifegyver szétszedettrészeit tisztogatta.Mindannyian rábámultak.– Dante – mutatott Lucan a töprengésbe merült bőrruhásra, akifejbiccentéssel üdvözölte Gabrielle-t, vagy az is lehet, hogy férfiszemmelméregette a lányt, az alapján, ahogy sötét szemöldökét felhúzvaérdeklődő pillantást vetett Lucanre.

– Az a mesebeli gonosz kinézetű amott Nikolai – a homokszín hajúférfi gyors mosolyt villantott a lányra. Határozott, szögletes arcvonásaivoltak, széles pofacsontokkal, erős, makacs állal. MiközbenGabrielle-re nézett, fürge ujjai megállás nélkül, gyakorlott magabiztossággaldolgoztak a fegyveren, mint aki ösztönösen tudja, mit csinál.– Ő pedig ott Rio – intett a harmadik felé Lucan, és Gabrielle azelképesztően jóvágású, hibátlan stílusérzékű férfi felé fordult. A fé r-fiból laza, elterülő ülőhelyzetében is áradt a természetes vonzerő.Káprázatos mosolyt villantott a lányra, topázszínű szeméből azonbaneltéveszthetetlenül áradt valami veszélyesség.A fenyegetés mindegyikük körül ott lebegett, izmos testfelépítésükés nem titkolt fegyvereik nem hagytak kétséget afelől, hogy nyugodtmegjelenésük ellenére ezek a férfiak harchoz szoktak. Sőt örömüketlelik benne.Lucan Gabrielle dereka mögé tette a kezét, hirtelen érintése megriasztottaa lányt, ahogy közelebb is húzta magához a többiek előtt.Nem volt teljesen biztos benne, hogy maradéktalanul megbízik a férfiban,azonban a dolgok jelenlegi állása szerint ő volt az egyetlenszövetségese az állig felfegyverzett vámpírokkal teli szobában.– Ő Gabrielle Maxwell. Egyelőre itt marad velünk. Nem fűzötttovábbi magyarázatot a kijelentéshez, mintha nem tűrne ellenvetésttársaitól. Nem ellenkezett vele egyik halálosan veszélyesnek kinézőférfi sem. Mikor Lucanre pillantott, ahogy a sötét erőknek magátólértetődőn parancsolt, Gabrielle rájött, hogy ő nem csupán egy a harcosokközül. Hanem a vezérük.Gideon szólalt meg elsőként. Előjött a számítógépek és monitorokmögül, kezet nyújtott Gabrielle-nek, Örülök, hogy megismerhetlek –szólt enyhe angol akcentussal. – Gyorsan járt az eszed, hogy mobillalképeket készítettél a támadásról, amit láttál. Nagy segítségünkre voltak.– Öö, örülök neki.Gyorsan megrázta a felé nyújtott kezet, meglepődött a férfi közvetlenségén.Olyan normálisnak tűnt.

Viszont Lucan is teljesen normálisnak tűnt, aztán mi lett belőle.Legalább nem hazudott mindenben, amikor azt mondta neki, hogy alaborba viszi a mobilt elemezni. Csak éppen elfelejtette közölni,hogy nem a bostoni rendőrségébe viszi, hanem a vámpírokéba.Hangos sípolás verte fel a csendet a közeli számítógépsor felől,Gideon pedig odaugrott a monitorok elé. – Igen! Mily csodás a technika!– kiáltotta, és diadalittasan forgott a székében. – Hapsikáim, eztlátnotok kell! Főként neked, Niko.Lucan és a többi harcos a monitor elé gyűlt, ami kékes fénybenfürdette Gideon arcát. Gabrielle hülyén érezte magát egyedül álldogálvaa szoba közepén, ezért lassan odaóvakodott hozzájuk. – Betörtema számítógépes rendszerükbe – magyarázta Gideon. – Most pedignézzük, van-e valami felvétel a múlt éjszakáról, hátha látjuk, mibenis mesterkedett igazán a mocsadék, aki megölte Conlant.Gabrielle a félkör széléről figyelte, ahogy jó néhány képernyőnazonos időben megjelentek a városban közlekedő vonatok számosmegállóhelyéről készült zártláncú, gyorsított felvételek. Gideon végiggördülta gépek előtt, parancsokat pötyögött pár klaviatúrán, aztánmár ment is a következőhöz, majd a következőhöz. Végül befejezte.– Renden, meg is van. Most jön a Green Line állomás. – Elgurulta monitor elől, hogy a többiek jobban lássanak. – A peron háromperccel az összecsapás előtt.A harcosok közelebb léptek, amikor a monitoron megjelent a vonatrafel- és leszállók áradata. A hatalmas vállak között kukucskálvaGabrielle meglátta a felvételen a nemrég megismert Nikolait, akiigencsak fenyegetőnek tűnő, bőrruhát viselő társával épp felszáll azegyik vagonba. Alighogy leültek, amikor az egyik utas felkeltetteNikolai társának figyelmét. A két harcos felállt, és mielőtt az ajtóképpen becsukódtak volna, a kiszúrt fickó kislisszolt a peronra. Nikolaiés a másik utánavetette magát, de Gabrielle figyelme a menekülőreterelődött.– Úristen – kapkodott levegő után. – Ismerem azt pasast!Öt szempár meredt rá kérdőn.– Úgy értem, nem ismerem személyesen, de már láttam. Tudom a

nevét: Brent. Legalábbis ezt a neve mondta a barátnőmnek, Kendrának.Aznap éjjel ismerkedtek meg, amikor tanúja voltam annak agyilkosságnak. Azóta minden este találkoznak, elég komolynak tűnika dolog.– Biztos vagy benne? – kérdezte Lucan.– Igen, ő az, holtbiztos. A Dante nevű harcos durva átkokat sziszegett.– Az egy vérszopó – mondta Lucan. – Volt. Néhány éjszakávalezelőtt felszállt a Green Line vonatra, derekán robbanószerekkel.Niko és egy másik testvérbeli üldözőbe vette egy régi vágányon. Felrobbantottamagát, mielőtt elkapták volna. Egyik legjobb harcosunkodaveszett vele együtt.– Ó, istenem. Ez volt az a megmagyarázhatatlan robbanás, amit ahírekben lehetett hallani? – nézett Nikolaira, aki keményen összeszorítottaaz állkapcsát.– Nagyon sajnálom.– Ha Conlan nem veti magát arra a gyáva gennyládára, én semállnék most itt.Gabrielle-t mélyen elszomorította Lucan és testvérei vesztesége,ám máris új rettegés telepedett a szívére, amikor eszébe jutott, micsodaveszélybe sodorta barátnőjét Brent.Mi van, ha Kendra megsérült? Mi van, ha tett vele valamit, és alánynak szüksége van rá?– Fel kell hívnom – kezdett máris a mobilja után kutatni táskájábanGabrielle. – Most azonnal fel kell hívnom Kendrát, hogy megtudjam,jól van-e.Lucan elkapta a csuklóját, szorosan tartotta, de fájdalmat nemokozott. – Sajnálom, Gabrielle. Ezt sajnos nem engedhetem.– Ő a barátnőm, Lucan. Én is sajnálom, de nem állíthatsz meg.Gabrielle kinyitotta a telefont, szilárdan elhatározta, hogy akkor istelefonál. Mielőtt azonban még be tudta volna pötyögni Kendra hívószámát,a készülék már Lucan kezében is volt. A férfi lezárta, ésdzsekije zsebébe süllyesztette a ketyerét.– Gideon – szólította társát, mintha mi se történt volna, miközben

fél szemét Gabrielle-en tartotta. – Kérlek, hívd ide Savannah-t, hogymutassa meg Gabrielle-nek, hol tudná kényelembe helyezni magát,míg mi itt végzünk. Szerezzen neki ennivalót is.Add vissza! – vitatkozott a lány, figyelmen kívül hagyva a többiekarcán átfutó csodálkozást, amiért szembe mert szállni Lucannel. –Tudnom kell, minden rendben van-e vele.A férfi odalépett hozzá, és a lány egy pillanatra megijedt, hogymit fog vele tenni, ám Lucan egyszerűen kinyújtotta a kezét, hogymegérintse az arcát. Mindenki szeme láttára, gyengéden, birtoklónmegsimogatta. Lágyan beszélni kezdett. – Semmit nem tehetsz a barátnődért.Ha az a vérszopó még nem szívta ki a vér az utolsó cseppig,és higgy nekem, ennek nagyon na a valószínűsége, akkor nemjelent többé veszélyt számára.– De mi van akkor, ha művelt vele valamit? Ha vérrabszolgáváváltoztatta?Lucan megrázta a fejét. – Csakis fajtánk leghatalmasabbjai képesekvérrabszolgává változtatni valakit. Az a senkiházi, aki felrobbantottamagát az alagútban, képtelen volt erre. Csupán egy feláldozhatószarzsák volt.Gabrielle ellépett a cirógatásból, bár jólesett neki a férfi érintése. –És mi van, ha neki is csak ennyi volt Kendra? Ha átadta őt valakinek,akinek megvan hozza a hatalma.Lucan arckifejezése reménytelen, ám megingathatatlan volt.Hangja még sosem volt ennyire lágy, ettől szavai még kegyetlenebbnektűntek. – Akkor jobb, ha elfelejted, mert a barátnőd előbb-utóbbhalott lesz.

HUSZONEGYEDIK FEJEZETRemélem, mindjárt kész a tea. Ha szeretnél bele egy kis tejet, hozoka konyhából.Gabrielle mosolygott, jólesett neki Gideon társának barátságos figyelmessége.– A tea tökéletes, köszönöm.Meglepve hallotta, hogy vannak más nők is az épületben, és úgyérezte, azonnal barátságot kötött a gyönyörű Savannah-val. Amintmegérkezett, hogy Lucan parancsának megfelelően elvigyeGabrielle-t, Savannah mindent megtett, hogy a lány kényelembe helyezkedjenés megnyugodjon.Megnyugodjon, már amennyire lehetséges, állig felfegyverzettvámpírok között, a legnagyobb biztonsági fokozatú bunkerben párszáz méterrel a föld felszíne alatt.Mindez azonban valószerűtlennek tűnt, ahogy egy bosszú, sötétcseresznyefa asztalnál üldögélt Savannah-val szemben az ízlésesenberendezett ebédlőben, finom porceláncsészéből kortyolgatva az egzotikus,fűszeres teát, míg a háttérből lágy zene szólt.Ez a szoba és a hozzá tartozó tágas lakrész Savannah-é és Gideonévolt. Úgy éltek a házban, mint egy normális pár, kényelmes lakosztályukban,fényűző bútorokkal, számtalan könyvvel és szépművészetialkotással körülvéve. Minden a legjobb minőségű anyagokból készült,kifogástalanul rendben és tisztán tartva, semmiben nem különbözöttattól, amit az ember egy Back Bay-i elegáns és drága házbanis elvárna. Ha ablakok is lennének, maga volna a tökély. Még ezt ahiányosságot is sikerült ellensúlyozni a lélegzetelállító festmény- ésfotógyűjteménnyel, amely szinte az összes falat díszítette.

– Éhes vagy? – Savannah az asztalon közöttük fekvő ezüsttálcáramutatott, mely tele volt süteménnyel. Mellette egy másik csillogó tálongusztusos szendvicsfalatkák és illatos öntetek. Minden csodálatosannézett ki és illatozott, de Gabrielle elvesztette minden étvágyát,amikor végignézte, ahogy Lucan fogaival feltépi a vérrabszolga to r-kát, aztán megissza a vérét.– Nem, köszönöm. Ez most bőven elég lesz.Azon csodálkozott, hogy egyáltalán megmarad valami a gyomrában,de a tea forró volt, megnyugtatta, örült, hogy kívül-belül felmelegítette.Savannah csendben nézte az asztal túloldaláról, ahogy iszik, sötétszeme barátságos, szép ívű, vékony szemöldöke együtt érzőn felvonva.Dús, rövid fekete fürtjei finoman keretezték formás koponyáját,ám megjelenése túl kifinomult volt ahhoz, hogy fiús legyen, hiszenkülönösen szemet gyönyörködtető vonásokkal és csinos, nőies idomokkalpárosult. Ugyanolyan nyílt és könnyed volt a viselkedése,mint Gideonnak, amit Gabrielle igen nagyra becsült, miután az elmúltnéhány órát Lucannel és az ő uralkodói megnyilvánulásaivaltöltötte.– Hát, te lehet, hogy ellen tudsz állni a csábításnak nyúlt Savannahegy édes, foszlós pogácsa felé –, de én nem.Sűrű tejszínt kanalazott a süteményre, letört belőle egy falatkát, ésboldog nyögéssel bekebelezte. Gabrielle érezte, hogy mardossa azéhség, de képtelen volt lenyelni akár egy falatot is.– Igazi ételt eszel – inkább hangzott kérdésnek, semmint állításnak.Savannah bólintott, közben szalvétába törölte a száját. – Igen. Persze.A lányoknak is muszáj néha enni.– De azt gondoltam... Ha te és Gideon... Nem vagy olyan, mint ő?Savannah a homlokát ráncolta, megrázta a fejét. – Ember vagyok,mint te. Lucan nem magyarázta el ezeket a dolgokat?– Néhányat – vonta meg a vállát Gabrielle. – Eleget ahhoz, hogybeleszédüljek, de még nagyon sok kérdésem van.– Persze, ez természetes. Mindenki így van vele, amikor először

találkozik ezzel az új, másik világgal. – Gyengéden megszorítottaGabrielle kezét. – Tőlem bármit kérdezhetsz. Magam is nemrég kerültemide.A hírre Gabrielle neheztelően kiegyenesedett.– Mióta vagy itt?Savannah a plafonra nézett, mintha számolgatna magában. –1974-ben hagytam ott a régi életem. Akkor találkoztam Gideonnal,és őrülten beleszerettem.– Több mint harminc éve – csodálkozott hangosan Gabrielle,Gideon párjának fiatalos vonásait, ragyogó, kávészín bőrét, fénylő,élettel teli szemét nézve. – Húszévesnek sem látszol.Savannah mosolya csak úgy ragyogott. – Tizennyolc éves voltam,mikor Gideon társául választott. Valójában megmentette az életem.Kimentett egy veszélyes helyzetből, és amíg fennáll köztünk a kötelék,úgy fogok kinézni, mint most. Tényleg olyan fiatalnak látszom?– Igen. Gyönyörű vagy.Savannah édesen kuncogott, mialatt megint harapott a pogácsából.– Hogyan...? – folytatta a kérdezősködést Gabrielle remélve, hogynem túl erőszakos, de annyira kíváncsi és döbbent volt, hogy nemtudta megállni, hogy ne bukjon ki belőle a kérdésáradat. – Ha embervagy, és ők nem tudnak minket átváltoztatni... azzá, amik ők... akkorhogy lehetséges ez? Hogyhogy nem öregszel?– Kiválasztott vagyok – válaszolt a lány, mintha ezzel mindentmegmagyarázott volna. Mikor Gabrielle zavarodottan a szemöldökétráncolta, Savannah folytatta. – Gideont és engem kötelék fűz össze.Társak vagyunk. Az ő vére tart fiatalon, de attól én még száz százalékigember maradtam. Ez soha nem változik, azután sem, hogy vérkötelékrelépünk egymással. Nem növesztünk agyarat, és nincs szükségünkvérre a fennmaradásunkhoz, mint nekik.– És te mindent feladtál, hogy vele lehess?– Mit adtam fel? Azzal a férfival élek, akit minden kinél jobbanimádok, és aki ugyanígy szeret engem. Mindketten egészségesek,boldogok vagyunk, azok vesznek körül, akik olyanok, mint mi, ők acsaládunk. A vérszopók fenyegetésén túl nem kell aggódnunk sem-

miért. Ha bármit is feláldoztam, semmiség volt Gideonért cserébe.– Mi a helyzet a napfénnyel? Nem hiányzik itt lenn?– Egyikünknek sem kell éjjel-nappal a házban tartózkodni. Napközbenrengeteg időt töltök a kertben ha úgy tetszik. Nagyon biztonságos,csak úgy, mint ház, ami hatalmas. Legalább három hetembekerült felderíteni, mikor idekerültem.Abból a néhány pillantásból, amit Gabrielle eddig vetett a helyre,el tudta képzelni, hogy beletelik egy kis időbe, míg az ember megismerkedikvele.– Ami a városba menetelt illeti nappal, néha azt is megejtjük, bárnem túl gyakran. Ha bármire szükségünk van, interneten megrendeljük,és házhoz szállítják – elmosolyodott, megvonta a vállát. – Neérts félre, ugyanúgy imádok bulizni és vásárolgatni, mint a többilány, de veszélyes a társunk nélkül elhagyni az ingatlan területét. Őkis aggódnak, ha olyan helyre megyünk, ahol nem tudnak megvédeni.Gondolom, a menedékeken élő nők kicsit szabadabban mozoghatnaknapközben, mint mi, akik harcosokkal állunk vérkötelékben. Viszontsoha nem hallhatsz minket panaszkodni.– Élnek itt más kiválasztottak is?– Rajtam kívül még ketten. Mindkettőjüket kedvelni Fogod, ők atársaság középpontjai. Eva Rio párja. Danika pedig az egyik legédesebbember, akivel valaha találkozhatsz. Conlan társa volt. Conlannemrég halt meg egy vérszopóval történt összecsapásban.Gabrielle komolyan bólintott. – Igen, pont akkor hallottam róla,amikor értem jöttél. Sajnálom.– Minden más nélküle, sokkal csendesebb. Őszintén szólva, nemtudom, hogy boldogul majd Danika. Sok-sok éven át voltak együtt.Conlan jó harcos volt, és még jobb társ. Ő volt itt az egyik legidősebb.– Mennyi ideig élnek?– Ó, nem is tudom. Nagyon sokáig, legalábbis a mi fogalmainkszerint. Conlannek egy skót törzsfőnök lánya adott életet Columbusidejében. Apja az akkori generációhoz tartozott, ötszáz évvel ezelőtt.– Azt állítod, Conlan ötszáz éves?

Savannah megvonta formás vállát. – Egy-két év ide vagy oda, deigen. Vannak nála sokkal fiatalabbak, mint Rio és Nikolai, akik az1900-as években születtek, de Lucan mindenkinél idősebb. Ő elsőgenerációs, az egyik Ős és az első kiválasztottak egyikének, a földönkívüliek utódainak kihordói, fia. Ha jól tudom, a faj első vonalbéliutódai több száz évvel azután születtek, hogy az Ősök ideérkeztek.Az első generációsok áldatlan körülmények között fogantak, teljesenvéletlenül, amikor a vámpírok olyan nőket is megerőszakoltak, akiknekegyedi vérösszetétele és DNS-e olyan erős volt, hogy lehetővétette a hibrid terhességet.Gabrielle hirtelen maga előtt látta a visszataszítóan brutális jeleneteket,amik lejátszódhattak akkoriban. Úgy hangzik, az Ősök igazivadállatok voltak.– Barbárok voltak. A vérszopók hasonló elven mii ködnek,ugyanúgy nem tisztelik az életet. Ha nem lennének Lucanhez,Gideonhoz és a rend többi tagja hoz hasonló harcosok, akik vadásznakrájuk szerte a világon, az életünk, az emberi élet, nagyon sivárlenne.– Mi a helyzet Lucannel? – kérdezte lágyan Gabrielle. – Akkor őmilyen idős?– Ó, ő ritkaságszámba megy, nem is biztos, hogy van még rajtakívül más is abból a vérvonalból. Kevesen maradtak az ő generációjából.– Savannah arcán csodálat és nem kevés tisztelet látszott. –Lucan nem lehel kevesebb mint kilencszáz éves, vagy még több.– Atyaúristen – Gabrielle hátrahanyatlott a székében. Nevetett agondolat abszurditásán, mégis ráébredt, hogy ezzel helyrezökkent afejében pár dolog. Tudod, mikor először találkoztunk, azt gondoltam,úgy néz ki, mintha inkább lóháton lenne a helye, kardot lóbálva, lovagokatvezetve a csatába. Az egész testtartása ezt sugallja. Mintha avilágot uralná, és annyi mindent látott volna már életében, hogysemmi nem tudja meglepni. Most már értem, miért.Savannah bölcsen nézett rá, majd lehajtotta a fejét. – Azt hiszem,te mégis meglepetésként érted.– Én? Hogy érted ezt?

– Idehozott, a házba. Még soha nem tett ilyet, amióta én ismerem,és előtte sem, ahogy Gideontól hallottam.– Lucan azt mondta, a biztonságom érdekében hozott ide, mert avérszopók üldöznek. Istenem, nem akartam hinni neki, semmit nemakartam elhinni ebből az egészből, de minden igaz, ugye?Savannah melegen, együttérzően elmosolyodott. – Igen, az.– Láttam ölni múlt éjjel. Meggyilkolt egy vérrabszolgát. Azért tette,hogy megvédjen, tudom, de olyan kegyetlen volt. Rettenetes érzés.– Borzongás kúszott a végtagjaiban, ahogy maga elé idézte aziszonyatos jelenetet a játszótéren. – Lucan átharapta a torkát, és úgykortyolt belőle, mint valami...– Vámpír – fejezte be a mondatot lágyan Savannah, és hangjábannem érződött sem vád, sem ítélkezés. – Ők azok, amik, Gabrielle, ígyszülettek. Ez nem valamiféle átok vagy betegség. Ez az életük, másoka táplálkozási szokásaik, mint amit mi, emberek normálisnak tartunk.És a vámpírok nem mindig ölnek, hogy táplálkozzanak. Tulajdonképpenritka dolog, legalábbis a faj általános népessége körében,beleértve a harcosokat is. Teljességgel kizárt viszont a vérkötelékbenélő vámpíroknál, mint Gideon vagy Rio, mert az ő táplálékukat rendszeresenbiztosítja kiválasztottuk vére.– A te szádból mindez elfogadhatónak hangzik – ráncolta a homlokátGabrielle, miközben ujjával a teáscsésze peremén körözött.Tudta, hogy abban, amit Savannah mond, van bizonyos logika, mindenszürrealizmusa ellenére, de elfogadni akkor sem könnyű. – Megrémiszt,ha belegondolok, ki is ő valójában, hogyan él. Meg kelleneőt vetnem ezért, Savannah.– De mégsem teszed.– Nem – ismerte be a lány csendesen.– Kedveled, igaz?Gabrielle csak bólintott, nem volt hajlandó szavakba önteni érzéseit.– Bizalmas viszonyban álltok.– Igen – sóhajtott Gabrielle, és megrázta a fejét. – Mégis, mekkorahülyeség! Fogalmam sincs, mi van benne, amiért ennyire akarom őt.

Úgy értem, hazudott nekem és megtévesztett, de hányszor! Nem istudom számon tartani, de még így is, ha csak rágondolok, elgyengüla térdem. Soha nem volt ennyire szükségen egyetlen férfira sem!Savanna a csészéje mögül mosolygott rá. – Ők többek, mint egyszerűférfiak: ők a harcosaink.Gabrielle kortyolt egyet a teából, arra gondolt, hogy nem bölcsdolog egyáltalán valakijének is gondolnia Lucant, hacsak nem szándékozikszívét a férfi bakancs talpa alá vetni, és nézni, ahogy porrázúzza.– Ezek a férfiak szenvedélyesen tesznek mindent tette hozzáSavannah. – És semmi nem fogható a vérköteléki adok-kapokhoz,különösen, ha szeretkezésről van szó.Gabrielle vállat vont. – A szex tényleg isteni, nem is próbálom tagadni.De semmiféle vérkötelék nem fűz Lucanhez.Savannah ajkán elhalványodott a mosoly. – Nem harapott meg?– Nem, atyaég, dehogyis – rázta a fejét Gabrielle, azon töprengve,jobban meg kellett volna-e hökkennie, mint amennyire meg volt. –Még csak nem is próbálta, ha jól tudom. Pont ma este esküdött meg,hogy nem is fogja.– Ó – Savannah óvatosan letette a csészét.– Miért? Gondolod, hogy mégis megpróbálja?Gideon párja elgondolkodott egy percre, aztán lassan megrázta afejét. – Lucan soha nem tett könnyelmű ígéreteket, és nem is fogilyesmivel kapcsolatban. Biztos vagyok benne, hogy komolyan gondolta,amit mondott.Gabrielle megkönnyebbülten bólintott, de kíváncsi lett, miérthangzottak Savannah megnyugtató szavai inkább részvétnyilvánításnak.– Gyere – hívta a lány, felállva az asztal mellől, és intettGabrielle-nek, hogy kövesse. – Megmutatom a ház többi részét.– Van már valami híred azokról a glifekről, amiket kiszúrtunk a nyugatiparti alanyon? – kérdezte Lucan, bőrdzsekijét egy Gideon mellettiszékre hajítva.

Ketten maradtak a laborban, a többi harcos elment kikapcsolódnipár órára, míg Lucan ki nem adja a parancsot az éjszakai várostisztogatásra.Hálás volt a viszonylagos egyedüllétért. Feje lüktetni kezdettegy újabb hasogató fájdalomrohamtól.– Egy helyben toporgok, bocs, hogy ezt kell mondanom. Nem dobottki semmit sem a bűnöző-, sem a népességnyilvántartó. A fiú látszólagnem szerepel semmilyen adatbázisban, de ez nem meglepő.Az azonosító óriási adatbázissal rendelkezik, de korántsem tökéletes,különösen, ha rólatok, első generációsokról van szó. Alig néhányanéltek ma már, és különböző okoknál fogva a legtöbben közületek sohanem jelentkeztek, hogy feldolgozzák és katalogizálják az adataikat.Téged is beleértve.– Francba – sziszegte Lucan, orrnyergét szorongatva, de a fejétabroncsba szorító fájdalom nem akart megszűnni.– Jól vagy, ember?– Semmiség – nem nézett Gideonra, de érezte, hogy a vámpír aggódvafigyeli. – Túl leszek rajta.– Én, ö... Hallottam, mi történt köztetek Tegannel múlt éjjel. A fiúkazt mondták, előtte jöttél vissza a vadászatból, kissé megtépázva.A tested még mindig az égési sérülésekből gyógyul, tudod. Kicsitlassítanod kénné, a gyógyuló...– Azt mondtam, jól vagyok – kapta fel a vizet Lucan, szemei dühösenvillogtak, ajkát vicsorogva felhúzta.Az utcán megcsapolt áldozat és a vérrabszolga vére több mint elegendővolt a gyógyulásához. Az volt a helyzet, hogy fizikai kielégítettségeellenére mégis többet akart.Átkozottul sikamlós talajra tévedt, tudta jól. Egyetlen óvatlan lépés,és a vérszomj bekebelezi. Minden nappal egyre nehezebben tudtapalástolni gyengeségét.– Ajándékom van a számodra – váltott témát Lucan. Letette a kétpendrive-ot Gideon elé az asztalra. – Töltsd be őket.– Tényleg? Ajándék nekem? Drágám, nem kellett volna – tértvissza Gideon régi kedélyes önmagához.Már be is dugta az egyiket a hozzá legközelebbi gép USB csatla-

kozójába. Megnyílt egy mappa, benne fájlneveket tartalmazó hosszúlista. Gideon töprengő arckifejezéssel fordult Lucan felé. – Képfájlok.Rohadt sok.Lucan bólintott. Idegesen járkálni kezdett, kimelegedett a szobafényes lámpáitól. – Menj rajtuk végig egyesével, hasonlítsd őket öszszeaz általunk ismert összes, vérszopók által birtokolt hellyel a városban,régivel, mostanival és lehetségessel.Gideon találomra kinyitotta az egyiket, majd füttyentett. – Ez az ahely, amit múlt hónapban kifüstöltünk. – Kinyitott két másikat. – Ezpedig az a raktár, amit néhány hete figyelünk... Jézusom, ez itt nemaz az épület, ami a Quincey menedékkel szemben áll?– Van még több is.– A kurva életbe. A legtöbb vámpírhelyeket ábrázol, vérszopókétés a fajét egyaránt. – Gideon végignézett még vagy egy tucatnyi fotót.– A lány készítette mindet?– Ja – Lucan megtorpant, hogy a képernyőre nézzen. Néhány fajiramutatott, amiken e heti dátum szerepelt. – Nézzük ezt a csoportot.Gideon pár gyors kattintással megjelenítette a képeket. – Ez valamivicc, ugye? Az elmegyógyintézetnél is járt? Azon a helyen lehet,hogy több száz faszkalap tartózkodik.Lucan gyomra összeszorult a gondolatra, rettegés keveredett abensőjét emésztő fortyogó dühvel. Minden egyes porcikája vérre áhítozott.Mentálisan lecsillapította éhségét, de remegett a keze, homlokagyöngyözött.– Egy vérrabszolga rátalált, és kikergette az ingatlanról – válaszoltakiszáradt torokkal, és nem csak azért, mert teste teljes ostrom alákerült. – Átkozottul szerencsés, hogy megúszta.– Az biztos. Hogy talált arra a helyre? Ha már itt tartunk, hogyakadt a többire?– Azt mondja, nem tudja, mi vonzza ezekben a helyszínekben.Egyedülálló ösztön. Ez is része annak a kiválasztott képességének,ami immúnissá teszi a vámpír agykontrollra, és képessé teszi arra,hogy lássa a mozgásunkat, bár más emberek nem látják.– Hívd, aminek akarod, ezek a képességek számunkra átkozott

hasznosak lehetnek.– Felejtsd el. Nem vonjuk bele Gabrielle-t jobban, mint amennyiremár így is benne van. Úgysem marad itt sokáig.– Úgy gondolod, nem tudjuk megvédeni?– Nem hagyom, hogy itt üljön a tűzvonalban, mikor háború készüla kapunkon túl. Milyen élet várna rá?Gideon megvonta a vállát. – Úgy tűnik, Savannah és Eva számáraműködik a dolog.– Igen, és Danikának az utóbbi időben kész fáklyásmenet. –Lucan megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy Gabrielle az erőszakközelében legyen. Amilyen gyorsan csak lehet, elmegy az egyik menedékbe.Valahová messze, egy távoli helyre, ahol a vérszopók sohasemtalálnak rá.Ahol biztonságban lesz tőle is. Biztonságban a ragadozótól, ak ivadul elő akart törni belőle, még most is. Ha a vérszomj véglegesenhatalmába keríti, és az utóbbi időben inkább az volt a kérdés, mikor,nem az, hogy egyáltalán legyőzi-e, olyan messze akarta magától tudnia lányt, amennyire lehetséges.Gideon csendesen Lucanre nézett. – Kedveled őt. Lucan rámeredt,közben úgy érezte, mindjárt megüt valamit. Vagy elpusztítja. – Nelégy nevetséges.– Miért? Gyönyörű, és nyilvánvalóan legalább annyira bátor, amennyirekreatív, úgyhogy nem nehéz észrevenni, miért találná valakivonzónak. De... a fenébe is. Neked tényleg sokat számít, ugye? –Úgy nézett ki, a vámpír nem tudja, mikor kell abbahagyni. – Sosemgondoltam, megérem azt a napot, hogy hagysz egy nőt így a lelkedhezférkőzni...– Úgy nézek ki, mint aki csatlakozni akar ehhez a szánalmasszívecskés-virágos klubhoz, amiben te és Rio már tagok vagytok?Vagy Conlan, akinek apátlan kölyke már útban is van? Higgy nekem,nincs szándékomban lekötni magam sem ehhez, sem bármely másnőhöz! – Dühödten szitkozódott. – Harcos vagyok. Első és egyetlenkötelességem mindig a faj szolgálata volt és az is marad. Soha nemvolt hely más számára. Amint biztosítok neki helyet az egyik mene-

dékben, Gabrielle Maxwell elmegy innen. El lesz felejtve. Pont.Gideon sokáig hallgatott, nézte, ahogy járkál, dühöng, és rá olyannyiranem jellemzően önkontroll nélkül ordibál.Ezzel csak még inkább meglobogtatta Lucan szeme előtt a vörösposztót.– Van még hozzáfűznivalód, vagy leszállhatunk erről a halott témárólvégre?A vámpír bölcs, kék szeme őrjítő nyugalommal pihent rajta. – Aza nagy kérdés, kit akarsz meggyőzni. Engem vagy magadat?

HUSZONKETTEDIK FEJEZETGabrielle a labirintusszerű vámpírházban tett körsétája során látottmagánlakosztályokat, összejövetelekre alkalmas helyiségeket, meglepőfegyver- és harcieszköz választékkal felszerelt edzőtermet, egykülönterme egy kápolnaféleséget és számos, más célt szolgáló rejtettszobát, melyek mostanra már homályos össze-visszasággá keveredteka fejében.Találkozott Evával is, aki pontosan olyan volt, amilyennekSavannah leírta. Vidám, elbűvölő, és úgy nézett ki, mint egy szupermodell.Rio kiválasztottja ragaszkodott hozzá, hogy Gabrielle meséljenmagáról fenti életéről. Eva Spanyolországból származott, és arrólbeszélt, hogy egy szép napon visszaköltöznek odri Rióval, és idővelgyerekeket is nevelnek. Kellemes bemutatkozás volt, csupán Rio érkezésezavarta meg. Onnantól, hogy felbukkant, Eva számára másnem létezett, így Savannah a ház további részei felé irányította továbbGabrielle-t.Lenyűgözte, milyen hatalmas, mégis mennyire hatékonyan ki vanhasználva a vámpírok főhadiszállása. A lány minden elképzelése arról,hogy a vámpírok üreges, dohos, régi kriptákban tengetik az életüket,szerre foszlott, mire befejezték a kószálást.Ezek a harcosok és párjaik a legújabb technikai vívmányokkal felszereltéletet élték, minden luxussal körülvéve, amiről csak álmodnilehetett, bár semmi nem érhetett annak a szobának a nyomába, amibenmost álltak Savannah-val. Két falának minden négyzetcentiméterétbeborították a könyvek, a fényes, sötét fapolcok több ezer kötetnekadtak helyet. Legtöbbjük kétségkívül ritkaságnak számított,

elég volt ránézni a nehéz bőrkötésekre és a könyvtárszoba lágy fényébencsillogó aranyozott gerincekre.– Hű – akadt el Gabrielle lélegzete, amikor a szoba közepére sétált,és körbefordult, hogy megcsodálja a lenyűgöző könyvgyűjteményt.– Tetszik? – kérdezte az ajtóból Savannah.Gabrielle csak bólintani tudott, annyira magával ragadta a látvány.Mikor megfordult, pillantása egy csodálatos faliszőnyegre esett,amely a hátsó falat takarta. Fekete-ezüst páncélinget viselő, óriástermetű lovagot ábrázolt az éjszakában, ágaskodó, sötét lova nyergébenülve. A lovag feje fedetlen, hosszú ébenfekete haja szállt a szélben,akár a dárdája hegyén, és a háttérben magasodó hegytetőn lángolókastély mellvédjére tűzött, csapkodó háromszögletű zászlók.A kézimunka oly bonyolult és precíz volt, hogy Gabrielle tisztán,élesen látta a férfi áthatoló, halványszürke szemét, vékony, szögletesarccsontját. Cinikus, majdhogynem gőgös szája ismerősen görbült.– Istenem – mormolta –, csak nem...Savannah vállrándítással és lágy kacagással válaszolt. Szeretnél ittmaradni kicsit? Meg kellene látogatnom Danikát, de ez nem jelentiazt, hogy neked is el kell jönnöd, ha inkább...– Persze. Igen. Nagyon szeretnék itt időzni kicsit, ha lehet. Maradjcsak, amíg jólesik, kérlek, ne aggódj értem.– Nemsokára visszajövök, és kapsz egy vendégszobái – mosolygottSavannah.– Köszi – válaszolt Gabrielle, egyáltalán nem sietett, hogy elhagyjagyönyörű menedékét.Mikor a másik lány elment, Gabrielle azt sem tudta, mit vegyenelőször szemügyre: az irodalmi kincsesbányát vagy a középkori művet,főszerepben Lucan Thorne-nal, úgy a tizennegyedik század tájékáról.Mindkettőt, döntötte el, és leemelt a polcról egy pompás és feltehetőenelső kiadású, francia verseskötetet, majd a faliszőnyeg előttálló kényelmes, bőr olvasószékhez sétált. A könyvet letette a székmelletti finom antik asztalra, aztán egy percig csak bámulta Lucan

képmását, amelyet a szakértő kezek oly gondosan szőttek selyemfonalból.Kinyújtotta a karját, de nem merte megérinteni a múzeumidarabot.Istenem, gondolta félelemmel vegyes tisztelettel, ahogy eme furcsa,másik világ hihetetlen valósága szíven ütötte.Mindvégig jelen voltak az emberek életében. Hihetetlen.Milyen szűknek tűnt saját világa az új tudás fényében. Lucan ésfajtájának hosszú történelme pár röpke óra alatt fenekestől felforgattaaz életét, amit eddig is mert.Hirtelen légmozgás támadt körülötte, Gabrielle összerezzent.Megpördült, riadtan vette észre az igazi, hús-vér Lucant a küszöbön,izmos vállával az ajtófélfának támaszkodva. Haja rövidebb volt, minta lovagé, szeme talán űzöttebb, nem oly kegyetlenül mohó, amilyenneka művész tűje mutatta.Sokkal jóképűbb volt élőben, nyugodt állapotában is erőt sugárzott.Még akkor is, mikor néma csendben, homlokráncolva figyelteőt, mint most.Gabrielle szíve várakozással s aggodalommal telve nekilódult,ahogy a férfi besétált a szobába. Ránézett, és most már valóban annaklátta, ami: kortalan erő, vad szépség, kifürkészhetetlen, mélységeshatalom.Sötét talány, csábító és veszélyes.– Mit csinálsz te itt? – vád csendült a férfi hangjában.– Semmit – felelte a lány gyorsan. – Na jó, őszintén szólva, nemtudtam megállni, hogy ne gyönyörködjek itt egy kicsit. Savannahkörbevezetett a házban.Lucan morrant egyet, továbbra is szemöldökét ráncolta, míg orrnyergétnyomogatta.– Teáztunk, beszélgettünk – tette hozzá Gabrielle. – Eva is csatlakozotthozzánk. Mindketten nagyon kedvesek. Ez a hely pedig egyenesenlenyűgöző. Mióta éltek itt a harcosokkal?Látta, hogy a férfit nem köti le a beszélgetés, bár a vállát megvonvaválaszolt a kérdésre. – Gideon és én alapítottuk a helyet 1898-ban,a környéken megjelent vérszopók elleni vadászataink főhadiszállása-

ként. Aztán összetoboroztuk a legjobb harcosokból álló csapatot,hogy az oldalunkon harcoljanak. Dante és Conlan jött először. Nikolaiés Rio később csatlakozott. Tegan is.Az utolsó név teljesen ismeretlen volt Gabrielle számára. –Tegan? Savannah nem említette. Akkor sem volt ott, mikor bemutattála többieknek.– Nem, tényleg nem.Mikor a férfi nem folytatta, győzött a lány kíváncsisága. – Őt iselvesztettétek, mint Conlant?– Nem. Nem olyan értelemben – Lucan hangja csöppet sem voltbarátságos, mikor csapatuk utolsó tagjáról beszélt, mintha a téma fájóseb lenne számára, amit jobb nem bolygatni.Még mindig a lányt fürkészte, olyan közel állt hozzá, hogyGabrielle látta süllyedő-emelkedő mellkasát a levegővételek közben,kemény izomkötegeit, ahogy kirajzolódtak testhezálló fekete ingealatt, érezte teste melegét, ahogy hullámokban eléri őt.Mögötte a falról hasonmása nézett farkasszemet szemlélővel, arcaheves indulatot tükrözött, a fiatal lovag bőszen el volt szánva, hogymeghódít mindent, bármi kerüljön is az útjába. Gabrielle sötétebb elszántságotlátott a mostani Lucanben, ahogy az lassan, tetőtől talpigvégigmérte őt.– Ez a szőttes lenyűgöző.– Nagyon régi – Lucan nem vette le a szemét a lányról, úgy közeledett.– Gondolom, mostanra már tudod.– Gyönyörű. Olyan szenvedélyes vagy rajta, mintha készen állnálleigázni az egész világot.– Így volt – a képre pillantott, gúnyos hangon folytatta. – Néhányhónappal a szüleim halála után készíttettem. Az a háttérben lángolókastély az apámé volt. Porrá égettem, miután őt lefejeztem, amiértmegölte anyámat, mikor a vérszomj hatalmába kerítette.Gabrielle-nek elakadt a lélegzete, nem számított ilyesmire. – Istenem,Lucan...– Anyámra saját alvadt vérében fekve találtam rá, feltépett torokkal.Apám nem is próbált meg küzdeni ellenem. Tudta, mit tett. Sze-

ette anyámat, amennyire fajtánkbéli csak szeretni tud, de a szomjaerősebb volt. Nem tagadhatta meg a természetét. – Lucan vállal vont.– Szívességet tettem neki azzal, hogy megrövidítettem a létezését.Gabrielle nézte a férfi hűvös arckifejezését, és legalább annyiramegdöbbentette, amit hallott, mint szenvtelen hangja, amin mindeztközölte. Bármiféle romantikus vonatkozás, amit beleképzelt a faliszőnyegbemég egy perccel ezelőtt, elhalványult a tragédia súlyaalatt, amit valójában ábrázolt.– Miért akartad, hogy ilyen gyönyörűséges műalkotás emlékeztessenegy ennyire borzalmas eseményre?– Borzalmas? – Lucan megrázta a fejét. – Azon az éjszakán kezdődöttel az igazi életem. Soha nem volt semmi célkitűzésem, amígbokáig nem gázoltam a családom vérében. Akkor értettem meg, mitkell tennem magamért és a fajtámért. Akkor éjjel háborút hirdettemminden Ős ellen apám fajtájából, és a faj azon tagjai ellen, akik vérszopókéntőket szolgálják.– Hosszú ideje tart a küzdelem.– Sokkal hamarabb kellett volna elkezdenem – nézett hidegenGabrielle-re, közben vérfagyasztó mosolyt küldött felé. – Soha nemadom fel. Ezért élek: hogy halált hozzak.– Egy napon győzni fogsz, Lucan. Akkor vége szakadhat az erőszaknak.– Azt te csak hiszed – gúnyolta a férfi. – Miért vagy ebben olyanbiztos? Rövid huszonnyolc éved élettapasztalata mondatja ezt veled?– Először is reménykedem benne. Hiszek benne. Mindig bíznunkkell abban, hogy a jó végül győzedelmeskedik. Nem? Nem ezért tesziteka társaiddal, amit lesztek? Mert reménykedtek, hogy jobbá tehetiteka világot.A férfi felnevetett. A lányt nézte, és nevetett. – Azért ölök vérszopókat,mert élvezem. Átkozottul jó vagyok benne. A többiek nevébennem beszélhetek.– Mi történt veled, Lucan? Olyan, mintha... – kiborultál volna?Kötözködni akarnál? Megbolondultál volna? – Teljesen máshogy viselkedszitt, mint otthon velem.

A férfi gyilkos tekintetet vetett rá. – Ha esetleg nem vetted volnaészre, szivi, az én területemen vagyunk. A dolgok tényleg megváltoztak.A lány visszahőkölt a kegyetlen megnyilvánulástól, de leginkábba férfi szemében szikrázó harag tántorította vissza. Elvakította, mintharagyogó gyémánt volna. A férfi kipirult, bőre megfeszült határozottarccsontján. És akkor a lány meglátta a férfi homlokát bevonóvékony izzadságréteget.Színtiszta, izzó dühe hullámokban ért a lányhoz. Mintha pusztakézzel szét akarna tépni valamit.Sajnos úgy alakult, hogy az egyetlen útjába eső széttéphető dologGabrielle volt.A férfi némán elsétált mellette az egyik, magas könyvespolc melletticsukott ajtóhoz. Az anélkül kinyílt, hogy hozzáért volna. Mögö t-te sötét volt, a lány azt hitte, valami szekrény. A férfi belépett, a lánypedig hallotta bakancsának távolodó koppanásait a vélhetően titkosfolyosó keményfa padlóján.Gabrielle továbbra is olyan dermedten állt ott, mintha épp megúsztavolna a pusztító orkánt. Kiengedte eddig visszafojtott lélegzetét.Talán hagynia kéne elmenni. Szerencséje van, hogy már nem állaz útjában. A férfi határozottan nem akarja az ő társaságát, és ha ígyviselkedik, az érzés kölcsönös.Valami azonban történt vele, valami, ami igazán rossz, neki pedigtudnia kell, mi az.Legyőzve félelmét követte a férfit a sötét folyosóra.– Lucan? – semmiféle világítás nem volt az ajtó túlfelén. Csak afeketeség, és a férfi egyenletes bakancskopogása. – Atyaég, de sötétvan itt. Lucan, várj egy kicsit! Mondj valamit!A férfi nem változtatott tempóján. Nagyon úgy tűnt, hogy le akarjarázni. Nem akar a közelében lenni.Gabrielle olyan gyorsan követte, amennyire csak tudta, kinyújtottkezekkel tapogatózott előre a kanyargós folyosón.– Hová mész? – Ki.– Miért?

– Már mondtam neked. – Zár kattant a hangja irányából. – Dolgomvan. Rohadtul elhanyagoltam mostanában.Miatta.A férfi nem mondta ki hangosan, de egyértelművé tette.– El kell mennem – lökte oda. – Ideje új skalpokkal gyarapítani agyűjteményt.– Mindjárt vége az éjszakának. Lehet, hogy pihenned kellene inkább.Nem vagy valami jó bőrben, Lucan.– Harcolnom kell.Gabrielle hallotta, hogy a lépések megállnak, aztán szövet suhogottlágyan valahol előtte, mintha Lucan megérkezett volna oda,ahová indult, és most kibújna a ruháiból. Gabrielle továbbindult ahang felé, tapogatózva a vaksötétben. Próbálta kiismerni a környezetét.Egy szobában voltak; jobb kezénél fal. Ezt használta mankónak,óvatos léptekkel indult el mellette.– A másik szobában láttam, hogy kipirultál. És a hangod is... furcsa.– Táplálkoznom kell – jött a válasz mély, halálos hangon, fenyegetőn.Vajon észrevette, hogy a lány visszahőkölt a szavak hallatán? Bizonyára,mert halkan, undokul felnevetett, mintha mulattatná a lánygyötrelme.– De hát már táplálkoztál – emlékeztette Gabrielle. Múlt éjjel.Nem volt elég a vérrabszolga vére? Azt hittem, azt mondtad, elég párnaponta táplálkoznotok.– Máris szakértő vagy a témában, ugye? Lenyűgöző. Bakancstalpkoppant keményen a padlón, először az egyik, majd a másik.– Kapcsolhatnánk valami világítást? Nem látlak...– Semmi világítás – vakkantotta oda neki a férfi. – Én tökéletesenjól látlak. Érzem a félelmedet.A lány félt, de nem magát féltette, hanem Lucant. Fél lábbal már apokolban volt. Nyers düh áradt belőle. Áthatolt a sötétségen,mellbevágta Gabrielle-t.

– Valami rosszat tettem, Lucan? Nem kellene itt lennem a házban?Mert ha megváltozott a véleményed, meg kell mondanom, szerintemsem volt túl jó ötlet idejönnöm.– Per pillanat nem tudsz hová menni.– Haza akarok menni a lakásomba.Halálos forróság kúszott fel a lány karján, mintha a férfi pillantásaégetné. – Épp csak megérkeztél. Oda pedig nem mehetsz vissza. Addigmaradsz, míg másképp nem döntök.– Nagyon úgy hangzik, mint egy parancs. – Az is.Rendben, most már nem csak a férfiban forrt a harag.– A mobiltelefonomat akarom, Lucan. Fel kell hívnom a barátaimat,hogy jól vannak-e. Aztán hívok egy taxit, hazamegyek, és megpróbálomrendbe tenni a zűrzavaros életem.– Szó sem lehet róla – a lány fegyverek fémes csengését hallotta,majd fióknyikorgást. – Most az én világomban jársz, Gabrielle. Itt énvagyok a törvény. Te pedig addig állsz a védelmem alatt, amíg szükségesnekítélem.A lány visszaszívta a nyelve hegyére toluló káromkodást. Épphogycsak. – Nézd, a jóakaratú hűbérúr mentalitás lehet, hogy bejötta régi szép napokban, de velem ne is próbálkozz.A válaszul érkező dühödt morgástól Gabrielle hátán felállt a szőr.– Nélkülem ezt az éjszakát sem éled túl odakinn, felfogod végre? Haén nem lettem volna, még az első istenverte életévedet sem éled túl!A koromsötétben állva Gabrielle elcsendesedett. – Mit mondtál?A csend válaszolt csupán.– Mit értesz azon, hogy nem éltem volna túl...? Lucan összeszorítottszájjal istenkedett. – Ott voltam, Gabrielle. Huszonhét évvel ezelőtt,amikor a védtelen fiatal anyát megtámadta egy vérszopó a bostonibuszállomáson, én voltam ott.– Az anyám – mormolta a lány dörömbölő szívvel. A falhoz hátrált,meg kellett támaszkodnia.– Mire odaértem, már megharapta. Épp a vérét szívta, mikor megéreztema vérszagot, és rájuk találtam a terminálnál. Meg akarta ölni.Téged is megölt volna.

Gabrielle nem tudta elhinni, amit hallott. – Te mentettél meg minket?– Esélyt adtam anyádnak a menekülésre. A harapás azonban túljól sikerült. Őt már semmi nem menthette meg. De ő téged akartmenteni. Elrohant, a karjában veled.– Nem. Nem törődött velem. Elhagyott. Bedobott egy szemeteskonténerbe – suttogta Gabrielle, torka lángolt, mikor kiejtette a szavakat,újra átélve az elhagyatottság fájdalmát.– A harapástól sokkot kaphatott. Valószínűleg megzavarodott, azthitte, valami biztonságos helyre tesz. Hogy elrejtsen a veszély elől.Istenem, mennyit gondolt a fiatal nőre, aki életet adott neki! Hányforgatókönyvet agyalt ki, hogy legalább magának képes legyenmegmagyarázni, mi történhetett aznap éjjel, ott az utcán, ahol csecsemőkéntmegtalálták. Erre viszont soha nem gondolt volna.– Mi volt a neve?– Nem tudom. Nem érdekelt. Ő is csak a vérszopók egyik áldozatavolt. Eszembe se jutott a dolog mindaddig, amíg ma este a lakásodbanmeg nem említetted.– És én? – kérdezte a lány, próbálva helyükre illeszteni a részeket.– Mikor először jöttél hozzám a gyilkosság után, amit láttam, tudtad,hogy én vagyok az a kisbaba, akit megmérettél?A férfi szárazon felnevetett. – Fogalmam sem volt róla. Azértmentem hozzád, mert megéreztem a jázminillatodat ott kinn a klubelőtt, és megkívántalak. Tudni akartam, a véred is olyan édes-e, minta többi részed.A szavak hallatán Gabrielle-nek eszébe jutott mindaz a gyönyör,amelyben Lucan teste részesítette. Felötlött benne, milyen érzés lettvolna, ha a nyakát is szívja, miközben benne mozog. Legnagyobbdöbbenetére sokkal többet érzett, mint puszta kíváncsiságot. – Denem tetted meg. Nem...– Nem is fogom – zárta le a kérdést Lucan. Újabb szitkozódás jöttfelőle a sötétben, ezúttal fájdalmas sziszegés kíséretében. – Soha nemértem volna hozzád, ha tudom...– Ha mit tudsz?

– Semmit, felejtsd el. Csak... Jézusom, túlságosan fáj a fejem abeszédhez. Menj el. Hagyj egyedül.Gabrielle nem moccant. Hallotta, hogy a férfi megmozdul. Merev,csoszogó léptek. Zörgés, állati morgások.– Lucan, minden rendben?– Jól vagyok – vicsorogta, és ez mindennek hangzott, csak jónaknem. – Kellene... ó, a fenébe is. – Most nehezebben vette a levegőt,majdnem lihegve. – Menj innen, Gabrielle. Muszáj... egyedül lennem.Tompa puffanással valami súlyos zuhant végig a szőnyegen.Lucan levegőért kapkodott.– Nem hiszem, hogy egyedül kéne most maradnod. Szerintem segítségrevan szükséged. Képtelen vagyok továbbra is a sötétben beszélnihozzád. – Kezét végighúzta a falon, villanykapcsoló után kutatva.– Nem látok...Ujjai elérték a kapcsolót, felkattintotta. Úristen.Lucan kétrét görnyedve feküdt a padlón egy hatalmas ágy mellett.Ingét és bakancsát már levette, ő pedig őrült fájdalmak közepette vonaglott.Meztelen hátán és (estén lilás színben játszottak a jelek. Abonyolult kacskaringók és körívek színe mély lilából vörösre és feketéreváltozott egy újabb görcsös roham alatt, míg ő hasára szorítottkézzel fetrengett.Gabrielle odarohant, és letérdelt mellé. A férfi vadul összerándult,teste feszes labdává változott.– Lucan, mi folyik itt?– Tűnj el! – vicsorgott rá a férfi, mikor a lány megpróbálta megérinteni,és úgy mart felé, mint a sebzett állat. – Menj! Nem a te...dolgod.– Már hogyne lenne!– Menj... ááá! – újra megvonaglott, fájdalmasabban, mint azelőbb. – Menj a közelemből!A férfi iszonyatos kínja láttán pánik kezdte hatalmába keríteni alányt. – Mi történik veled? Mondd, mit tegyek!Lucan hirtelen a hátára fordult, mintha láthatatlan kéz lökte volna

meg. Nyakán az inak pattanásig feszültek. Karján kidudorodtak a vénákés artériák. Ajkai fájdalmas grimaszba húzódtak, láthatóvá téveéles fehér agyarait. – Gabrielle, tűnj a fenébe innen!A lány hátralépett, hogy teret adjon neki, de esze ágában sem voltmagára hagyni őt ebben az állapotban. – Hívjak valakit? SzólokGideonnak...– Ne! Nem... mondhatod el... senkinek – mikor a lányra emelte aszemét, látta, hogy pupillája csupán vékony fekete csíkborostyánsárga íriszében. Vadállati látványától a lány szíve a torkábandobogott. Pulzusa kalapácsként dobolt. Lucan megborzongott,erővel behunyta a szemét. – Elmúlik... Mindig elmúlik... előbbutóbb.Mintha bizonyítani akarná a kijelentést, egy hosszú pillanat múlvakezdett is felkászálódni. Nehézkesen ment, esetlenül, de a morgás,amit Gabrielle irányába megeresztett, mikor a segítségére akart sietni,meggyőzte a lányt, hogy jobb lesz, ha hagyja egyedül meg birkóznia feladattal. Hatalmas akaraterővel talpra állt, majd ernyedten,hassal az ágy szélére hanyatlott. Még mindig levegő után kapkodott,merev, görcsös testtel.– Tehetek érted valamit?– Menj – zihálta elkínzottan. – Maradj... távol tőlem.A lány nem moccant. Gyengéden megérintette a férfi vállát. –Tűzforró vagy. Elemészt a láz.Lucan nem válaszolt. Gabrielle nem tudta, képes-e egyáltalán beszélni,mikor az összes energiáját az emészti fel, hogy észhez térjen,és lerázza magáról a görcsöt, bármi legyen is az, ami szorosan amarkában tartja. Azt mondta, táplálkoznia kell, de ez a valami sokkalmélyebbről támadt, mint az éhség. Olyan gyötrelem volt ez, amellyelmég soha nem találkozott.Egyszerre megfagyott a vér az ereiben, mert eszébe jutott, mirőlbeszélt Lucan.Vérszomj.Ez volt a függőség, amely a vérszopók legfőbb ismertetőjele.Csupán ez különbözteti meg a faj tagjait vad testvéreiktől. Látva a

férfit mostani állapotában, nem kételkedett benne, mennyire nehézlehet kielégíteni azt az éhséget, amely el is pusztíthat.Ha pedig a vérszomj egyszer torkon ragadott, menynyi időbe kerül,míg végleg a magáévá tesz?– Minden rendben lesz – simogatta meg gyengéden Lucan haját. –Most pihenj. Engedd, hogy gondodat viseljem, Lucan.

HUSZONHARMADIK FEJEZETHűs árnyékban feküdt, lágy szellő simogatta a haját. Nem akart felébrednia mély, álomtalan alvásból. Igen ritkán fordult elő, hogyilyen békességre lelt. Soha nem is volt még ennyire jó. El akart fészkelődnibenne, és száz évig aludni.A jázminillat azonban, amely megcsapta az orrát, felizgatta. Tüdejébeszívta az édes illatot, kiszáradt torkában ízlelgette. Érezte azízét. Nehézkesen nyitotta ki a szemét, gyönyörű barna szempár nézettrá vissza.– Jobban érzed magad?Jobban volt, kétségtelenül. A kínzó fejfájás megszűnt. Nem érezteúgy többé, mintha elevenen megnyúzták volna. Elviselhetetlen gyötrelmeketokozó gyomorfájása kissé szelídült, pokolian kínozta továbbrais, de nem annyira, hogy ne tudta volna elviselni.Próbálta elmondani a lánynak, hogy jobban érzi magát, de képtelenvolt beszélni. Megköszörülte a torkát, és kipréselte magából aszavakat. – Jól vagyok.Gabrielle ott ült mellette az ágyon, Lucan feje az ölében pihent.Hűvös, nedves ruhával törölgette gyengéden a férfi homlokát és arcát.Másik kezével a haját simogatta lágy, finom ujjaival.Jólesett. Hihetetlenül jól.– Elég rossz bőrben voltál. Aggódtam érted. Lucan felnyögött azemlékek hatására. A vérszomj olyan erővel támadt rá, hogy ledöntöttea lábáról. Vinnyogó, erőtlen fájdalomkupaccá alacsonyította. Alány pedig végignézte az egészet. Úristen, be akart kúszni valami sötétlyukba, és ott meghalni szégyenében, amiért valaki látta ebben a

nyomorúságos állapotban. Főként, hogy Gabrielle volt ez a valaki.Saját gyengesége miatt érzett megaláztatása iszonyú erővel vágtaa földhöz, de a hirtelen rátörő rettegéstől teljesen magához tért egyszempillantás alatt. – Krisztusom. Gabrielle, ugye... nem bántottalak?– Nem – érintette meg a lány az állát, szemében, lágy cirógatásábannyoma sem volt félelemnek. – Jól vagyok. Nem tettél velemsemmit, Lucan.Hála istennek.– Az én ingein van rajtad – csak most vette észre, hogy a lány nemsaját farmerét és pulcsiját viseli, karcsú testét az ő hatalmas feketeinge takarja. A férfin csupán egy nadrág volt.– Ja, igen – babrált a lány egy kilógó cérnaszállal. – Akkor vettemfel, amikor Dante keresett. Azt mondtam neki, hogy alszol – kisséelpirult. – Úgy gondoltam, kevesebbet kérdezősködik, ha így nyitokajtót.Lucan a homlokát ráncolta. – Hazudtál értem.– Úgy tűnt, különösen fontos neked, hogy senki ne lásson... abbanaz állapotban.A férfi ránézett, és elöntötte iránta a csodálat, amiért ott ült, ésmegbízott benne. Bárki más, aki ennyire kiszolgáltatottan látta volna,titániumtőrt döfött volna a szívébe, és helyesen cselekedett volna. Dea lány nem ijedt meg. Ez volt eddig a legkeményebb rohama,Gabrielle pedig mindvégig mellette volt. Vigyázott rá.Védelmezte.Mellkasa összeszorult az újkeletű tisztelettől. A legmélyebbről fakadóhálától.Soha nem ismerte azt az érzést, hogy milyen lehet tökéletesenmegbízni valakiben. Tudta, hogy minden testvére kiállna mellette aharcban, ahogy ő is mellettük, de ez más volt. Valaki csakis őt féltette.Megvédte a legsebezhetőbb pillanataiban.Még akkor is, mikor köpködött és vicsorgott rá, hogy eltávolítsa.Mikor feltárta előtte valódi szörnyeteg énjét.A lány akkor is vele maradt, mindennek ellenére.Nem talált szavakat, amikkel képes lett volna megköszönni ilyen

mélységes nagylelkűséget. Helyette inkább odahajolt a lányhoz, ésolyan lágyan, amennyire csak tudta, megcsókolta, azzal a tisztelettel,amelyet soha nem lett volna képes szavakba önteni.– Ideje felöltöznöm – felnyögött a gondolatra, hogy itt kell hagyniaa lányt. – Tényleg jobban vagyok. Mennem kell.– Hová?– Fel, hogy végezzek néhány vérszopóval. Nem hagyhatom, hogya többiek melózzanak helyettem.Gabrielle odahajolt hozzá az ágyban, kezét a férfi karjára tette. –Lucan, reggel tíz óra van. Odafent fényesen süt a nap.Odakapta a fejét az ágy melletti órához. – Francba. Végigaludtamaz éjszakát? Dante sokáig fog cseszegetni ezért.Gabrielle ajkai érzéki mosolyra húzódtak. – Inkább azt fogja hinni,te csináltad velem ugyanezt egész éjjel. Emlékszel?Olyan pillanatok alatt támadt merevedése, ahogy kanócba belekapa láng. Hogyaza.Már a gondolatára is...A lány maga alá húzott lábakkal ült, a fekete ing felcsúszott acombján, látni engedtetve apró fehér bugyiját barackszín bőre fölött.Haja pompás hullámokban keretezte arcát és vállát, a férfi pedig mástsem akart, mint beletemetni a kezét, miközben testébe hatol.– Gyűlölöm, hogy hazudnod kellett értem – dörmögte. Tenyerét alány selymes combjára simította. – Tisztességes asszonnyá kell tegyelek.Gabrielle lefogta a kezét. – Képes vagy rá?A férfi sötéten felnevetett. – Az nem kifejezés.Bár a lány szemében forró érdeklődés támadt, bizonytalanul nézettrá. – Sok mindenen mentél most keresztül. Talán beszélnünk kéneróla, mi történt. Jobb lenne, ha pihennél még kicsit.Semmire nem vágyott kevésbé, mint hogy a problémáiról beszéljen,különösen, mikor Gabrielle csábította a saját ágyában. Teste magáhoztért a megpróbáltatásokból, szerszáma könnyedén életre kelt.Mint mindig, ha a lány közelébe került. Ha csak rágondolt.– Te mondd meg, szükségem van-e még pihenésre. Megfogta a

lány kezét, és erekciójához vezette, amely keményen nadrágja cipzárjánakfeszült. A lány dörzsölni kezdte fájdalmasan lüktető makkját,majd egész hosszában megsimogatta. A férfi behunyta a szemét,átadta magát Gabrielle érintésének és izgalma parfümillatának, miközbena férfi karjába fészkelte magát.Lucan hosszan, mélyen megcsókolta, ajkaik összeforrtak. A férfikeze becsúszott az ing alá, ujjai felvándoroltak a lány bársonyos hátán,majd előresiklottak melle finom domborulataira. Mellbimbói hegyesenmeredeztek érintése alatt, az apró bimbók nyalogatásért rimánkodtak.Gabrielle háta ívbe feszült, a lány felnyögött. Ujjai a férfi derekánálmatattak a nadrág gombján. Aztán lehúzták a cipzárját, becsuszszantak,és a lány végre forró tenyerében tartotta férfiasságát.– Veszélyes vagy – suttogta Lucan Gabrielle szájába. – Tetszik,hogy itt látlak, saját felségterületemen. Nem hittem, hogy így fogomérezni. Isten a megmondhatója, nem is kellene így éreznem.Megfogta az ing alját, áthúzta a lány fején, és félrelökte, hogy elismerésselcsodálhassa a lányt meztelenségében. Kézfejével félresöpörtea haját, lágyan megsimogatta a nyakát.– Tényleg én vagyok az első nő, akit idehoztál?– Ki mondta ezt? Savannah? – mosolygott kényszeredetten Lucan,a lány puha bőrét cirógatva.– Igaz ez?A férfi előrehajolt, és szájába vette egyik rózsás mellbimbót. Sajátteste súlyával maga alá döntötte a lányt, közben gyorsan lerúgta anadrágját. Agyarai nyúlásnak indultak, vágya irányíthatatlanná vált,és forró hullámokban tört elő.– Te vagy az egyetlen – válaszolta őszintén, cserébe a lány odaadóbizalmáért.És Gabrielle lesz az utolsó is.Senki mást nem tudott elképzelni az ágyában. Senki mást nem engeda szívébe többé. Szembe kellett néznie a tényekkel, és meg is tette.Minden óvatossága, ön uralma és önként vállalt magánya ellenéreérzelmi védekezőrendszere csődöt mondott, és Gabrielle beragyogta

a lelkében tátongó sötétséget, ahogyan erre soha senki más nem leszképes.– Istenem, olyan puha vagy – cirógatta, ujjait végigsimította alány oldalán, hasán, csípője finom vonalán. Szájon csókolta. – Olyanédes.Keze lejjebb vándorolt, a combjai közé, és gyengéden széttártaőket, hogy folytathassa a felfedezést.– Olyan nedves – mormolta, nyelvével benyomulva a lány ajkaiközé, miközben ujja beférkőzött a bugyijába, puha, nedves, hívogatónyílásába.Ujjával behatolt, először csak tapogatózón, aztán mélyebben. Alány belekapaszkodott, teste még inkább ívbe feszült, amikor két másikujj is belenyomult, és bársonyos hüvelyét cirógatta, amely szorosankörülölelte őket. A férfi abbahagyta a csókot, és lehúzta a parányicsipkebugyit, amely a lánytól még elválasztotta. Lecsúszott a lábaiközé, széttárta őket, és elmerült bennük.– Olyan gyönyörű – suttogta megigézve a lány tökéletességétől.Hozzásimította arcát, ujjaival szétnyitotta, és nyalogatni kezdte acsiklóját és nedves nyílását. Gyors orgazmushoz juttatta a lányt, élvezteremegését, ahogy ujjaival a vállába kapaszkodva, hangos kiáltássalelélvezett.– Úristen, asszony, tönkreteszel. Soha nem tudok betelni veled.Annyira lázba hozta, hogy a lányban lehet, hogy meg sem hallotta,a lány lélegzete elakad, mikor felcsúszott hozzá, és felé ereszkedett.Észrevette, hogy Gabrielle hirtelen elcsendesedik, de aztán a hangjátólmegfagyott benne a vér.– Lucan... a szemed...Ösztönösen elfordult. Túl késő volt. Tudta, hogy a lány megláttaéhes tekintetét, átváltozott szemét, ugyanazt a halálos szempárt, amitmúlt éjjel látott. Bár inkább csupán az emberi szem számára lehetettnehéz különbséget tenni tegnapi, vérszomjtól lázas és mostani, forróvágytól égő tekintete között.– Kérlek – szólt gyengéden –, hadd lássalak...A férfi kényszeredetten visszafordult felé, öklére támaszkodott,

hogy ne nehezedjen rá teljes súlyával. Látta a riadalmat a szemében,de a lány mégsem húzódott el. Alaposan megfigyelte, tanulmányoztaLucant.– Nem foglak bántani – mondta neki a férfi reszelős, mély hangon.Hagyta, hogy a lány meglássa agyarait is, miközben beszélt,képtelen volt testének változásait tovább eltitkolni előle. – Ez a vágytólvan, Gabrielle. Te hozod ki belőlem. Ha csak rád gondolok... –halkan káromkodott. – Nem akarlak megrémíteni, de nem tudom befolyásolni.Nem, amikor ennyire átkozottul akarlak.– És a többi alkalom, amikor együtt voltunk? – ráncolta a szemöldökétGabrielle. – Mindig eltitkoltad előlem? Eltakartad az arcod, elfordítottada szemed, amikor szeretkeztünk?– Nem akartam, hogy megijedj. Nem akartam, hogy lásd, mi vagyok.– Gúnyosan folytatta. – De már úgyis tudod.Gabrielle lassan megrázta a fejét, megfogta Lucan arcát. Mélyen aszemébe nézett, minden vonását magába itta. Szeme nedvesen csillogott,hihetetlenül fényesen ragyogott. Túlcsorduló érzelmekkel folytatta.Nekem gyönyörű vagy, Lucan. Mindig, mindenhogy látni akarlak.Soha nem kell eltitkolnod előlem semmit,Őszintesége megindította a férfit. Pillantása nem eresztette Lucanvad tekintetét, közben simogatta az arcát, ujjai a férfi szétnyílt ajka i-val játszadoztak. Lucan agyarai fájón lüktettek, és még hosszabbranyúltak, ahogy a lány finom keze az arcát simogatta.Mintha bizonyítani akarna a férfinak – vagy magának –, egyik ujjátbecsúsztatta a férfi szájába. Lucan torkából mély, nyers morgástört elő. Nyelve éhesen tapadt a lány ujjára, fogai gyengéden horzsoltákbőrét, mikor ajkait bezárta, és mélyebbre szívta őt a szájában.Látta, hogy a lány nagyot nyel. Érezte a száguldó adrenalint, melyösszekeveredett vágyával.Olyan átkozottul gyönyörű volt, lágy és odaadó, olyan bátor mindenben,amihez csak hozzáfogott, hogy csodálatot ébresztett benne.– Bízom benned – Gabrielle sötét szeme feketéllett a vágytól,ahogy lassan visszahúzta az ujját az éles fogak közül. – És akarlak.Minden porcikádat.

Képtelen volt többet elviselni.Állati vággyal vetette magát a lányra, medencéjével befurakodotta combja közé, és térdével széttárta őket. A lány nedves volt és forró,hívogatón simult a farkához, a férfi nem habozott többé. Egyetlenmély lökéssel belehatolt, ameddig csak tudott. Gabrielle örömmelfogadta magába, szorosan körbe zárta, csodás, nedves forrósággalölelte. Lucan élesen felszisszent, ahogy a fal összezárult, mikor őelőször visszahúzódott. Újból kitöltötte a lányt, közben térdét a ka r-jába vette, hogy még közelebb férkőzhessen, még mélyebbre nyomulhasson.– Igen – hízelgett a lány, és felvette a ritmust, ami már egyáltalánnem volt gyengédnek nevezhető. – Istenem, Lucan, igen!A férfi tudta, arckifejezése kíméletlen a vágytól; soha nem tükrözöttennyire vadállatias vonásokat, mint ebben a pillanatban, mikorvére olvadt lávaként száguldott, azt az énjét idézve, amely apja brutálisvérvonalának átka. Keményen döfködte a lányt, közben próbáltnem tudomást venni az egyre erősebben lüktető vágyról, amely mégtöbbet követelt, mint ez a végtelen gyönyör.Gabrielle torkát nézte, ahol finom bőre alatt egy vastag ér lüktetett.Szájában összefolyt a nyál, még akkor is, mikor érezte, gerinceegyre jobban megfeszül az orgazmus közeledtével.– Ne hagyd abba – hangja még csak meg sem remegett. Közelebbhúzta magához a férfit, állta félelmet tekintetét, közben állát simogatta.– Vedd el tőlem, ami kell. Csak... istenem, ne hagyd abba.Lucan orrát betöltötte a lány izgató, erotikus illata és a mellét, arcátés nyakát pírral bevonó vér halvány, fémes szaga. Kínlódva felüvöltött,amiért meg kell tagadnia magától – mindkettőjüktől – azeksztázist, amit csak a vámpír csókja hozhat el.Elszakította tekintetét a lány torkáról, és újult erővel hatolt a lánytestébe, hogy megsemmisítő gyönyörhöz juttassa először őt, aztán sajátmagát.A megkönnyebbülés azonban szükségletének csupán egy részételégítette ki.A mélyebbről fakadó vágy továbbra is megmaradt, és erősebb lett

Gabrielle minden egyes szívverésével.– A rohadt életbe – terült el az ágyon, hangja nyersen, lázasancsengett.– Mi a baj? – tette a vállára a kezét Gabrielle. Közelebb csúszott aférfihoz, melle bársonyosan a múlt a gerincéhez. Hallatszott pulzusánaklüktetése, a vibrálás áttört a bőrén, húsán és csontjain, míg a férfivégül egyébre sem tudott már gondolni. Csak ez számított.– Lucan, jól vagy?– Az isten verje meg – hörögte elhúzódva a könnyű érintéstől. Felültaz ágy szélén, kezébe temette az arcát. Remegő ujjakkal szántottvégig a haján. Mögötte Gabrielle csendben maradt; odafordult hozzá,látta a kérdést a szemében. – Te nem tettél semmi rosszat. Csak túl jóveled, és muszáj... nem tudok betelni veled.– Minden rendben lesz.– Nem. Nem szabadna veled lennem, mikor... – szükségem vanrád – súgta a teste. – Krisztusom, nagyon nem jó ez így.Újra elfordult, felállni készült.– Lucan, ha éhes vagy... ha vérre van szükséged... Közelebb mozdulthozzá. Átölelte a vállát, csuklója a férfi szájánál lebegett.– Jézusom, ne ajánld föl nekem! – hőkölt vissza Lucan, minthamérget toltak volna az orra elé. Felállt, magára rántotta a nadrágját.Járkálni kezdett a szobában. – Nem iszom a véredből, Gabrielle.– Miért nem? – megbántottság és jogos értetlenség volt a hangjában.– Egyértelmű, hogy szükséged van rá. És mivel én vagyok itt azegyetlen emberi lény, be kell érned velem.– Nem erről van szó – rázta meg a fejét a férfi, erővel lehunyva aszemét, hogy féken tartsa magában a vadállatot. – Nem tehetem.Nem kötlek magamhoz.– Miről beszélsz? Megdugsz, de nem iszol a véremből, mert felfordula gyomrod? – Élesen felnevetett. – El sem hiszem, hogy végülmegsértődöm ezen!– Ez nem fog működni – Lucan magára volt dühös, amiért belementegy olyan beszélgetésbe, ami még mélyebbre taszítja őket, csakazért, mert nem képes önmagán uralkodni, ha a lány közelébe kerül.

– Nem lesz jó vége. Tisztáznom kellett volna a dolgokat már az elején.– Ha van valami mondanivalód, halljam. Tisztában vagyok vele,hogy vannak nehézségeid, Lucan. Eléggé lehetetlen nem észrevennia tegnap este után.– Nem erről van szó. – Káromkodott egyet. – Illetve csak részben.Nem akarlak bántani. Ha a véredet veszem, akkor viszont foglak.Előbb vagy utóbb, ha vérkötelék van köztünk, fájdalmat okozok neked.– Vérkötelék? – kérdezte lassan a lány. – Hogyan?– Kiválasztott vagy, Gabrielle – a lány bal vállához mutatott. – Itta jel, a füled alatt.A lány a homlokát ráncolta, ujjával pontosan megtalálta az aprókönnycsepp és félhold alakú elváltozást. – Ez? Ez csak egy anyajegy.Ott van, mióta az eszemet tudom.– Minden kiválasztott magán hordja ezt a jelet valahol. Savannahnakés a többieknek is van. Az anyámnak is volt. Mindannyi ótokonott van.A lány elcsendesedett. A hangja egészen vékonyka lett. – Miótatudod ezt rólam?– Már az első éjjel láttam, amikor elmentem a lakásodba.– Mikor elkérted a mobilomat a képek miatt?– Utána – jött a válasz. – Mikor később visszamentem, te pedig azágyadban aludtál.A lány most értette meg. Arcán meglepetés keveredett felháborodással.– Te ott voltál. Azt hittem, csak álmodlak.– Soha nem érezted, hogy ahhoz a világhoz tartozol, amiben élsz,mert az nem a te világod, Gabrielle. A fotóid, az, hogy olyan helyekhezvonzódsz, ahol vámpírok laknak, zavaros érzelmeid a vérrel kapcsolatbanés a kényszer, hogy saját véredet vedd – mind a valódiéned részei.Látta a lányon, küzd magával, hogy elhiggye, amit hall, és utálta,hogy nem tudja számára megkönnyíteni a dolgot. Ennyi erővel akkorel is mondhat neki mindent, és túl lesznek rajta.

– Egy napon találkozol majd valakivel, aki megérdemel, és párodulfogadod. Ő csak belőled iszik, te pedig belőle. A vér egyesít benneteket.Ez a fajtánk titkos fogadalma. Amit én nem adhatok megneked.Akár meg is pofozhatta volna, látva a lány fájdalmas arckifejezését.– Azért nem, mert nem tudod... vagy, mert nem akarod?– Számít ez? A lényeg, hogy nem fog megtörténni, mert nem engedem.Ha vérkötelék van köztünk, hozzád leszek láncolva, amígélek, te pedig hozzám. Soha nem szabadulsz tőlem, mert a kötelékkényszerít, hogy megtaláljalak, bárhová mész is.– Miért gondolod, hogy elfutnék előled?– Egy nap le fog győzni, ami ellen harcolok, és nem bírom elviselnia gondolatot, hogy az utamba kerülj, amikor elkap.– A vérszomjról beszélsz, ugye?– Igen – ez az első alkalom, hogy nyíltan elismerte, még magánakis. Hosszú évekig sikerült elrejtenie. De nem a lány elől. – A vérszomjfajtám legnagyobb gyengéje. Ez egyfajta függőség, kárhozatospestis. Ha egyszer a markába kaparint, nagyon kevés vámpírnak vanereje hozzá, hogy kiszabaduljon a fogságából. A fertőzöttek vérszopókkálesznek, és akkor örökre elvesztek.– Hogy történik?– Mindenkinél másképp. Néha a kór lassanként fészkeli be magátáldozatába. Nő az éhség, te pedig kielégíted. Ahányszor jelentkezik,annyiszor, és egyszer csak azon veszed észre magad, hogy soha nemtudsz jóllakni. Másoknál egy óvatlan pillanatban, mikor túl sok vértisznak, nincs visszaút.– Nálad melyik játszik?A férfi mosolya nem volt mosoly többé, inkább vicsorgás. – Abbana kétséges megtiszteltetésben van részem, hogy apám vére folyikaz ereimben. Ha a vérszopók vadállatok, semmik azokhoz az istencsapásaihozképest, akiktől az egész fajunk ered. Az első generációsokszámára mindig ott a kísértés, sokkal erősebben, mint bárki másban.Ha tudni akarod az igazságot, azóta küzdök a vérszomj ellen,mióta először kóstoltam vért.

– Szóval problémád van ezzel, de túljutottál rajta tegnap éjjel.– Képes voltam visszatartani, amit nem kevés részben neked köszönhetek,de minden alkalommal rosszabb lesz.– Legyőzöd legközelebb is. Együtt fogjuk legyőzni.– Nem ismered a múltamat. Már mindkét bátyám a betegség áldozatáulesett.– Mikor?– Nagyon régen – homlokát ráncolva a régmúltra gondolt, amelyetnem szeretett bolygatni. A szavak azonban gyorsan jöttek, akár átakarta élni a történteket, akár nem. – Evran, hármónk közül a középső,nem sokkal azután lett vérszopó, hogy felnőtt korba lépett. Csatábanvesztette életét, amelyben a rossz oldalon harcolt a faj és a vé r-szopók közti hosszú háborúskodásban. Marek volt a legidősebb, nemismerte a félelmet. Ő, Tegan és én alkottuk a faj harcosainak elsőcsapatát, akik szembeszálltak a megmaradt Ősökkel és vérszopó csapataikkal.A nagy pestisjárvány idején alapítottuk meg a rendet. Kevesebbmint száz évvel később Marek is a vérszomj áldozata lett; aNapot hívta segítségül, hogy véget érjenek szenvedései. Hosszú idővelezelőtt Tegan is közel került ahhoz, hogy a függőség magánakkövetelje.– Sajnálom – szólt lágyan Gabrielle. – Annyi veszteség ért miatta.És a vérszopókkal tartó háborúság miatt is. Látom, miért rémiszt megannyira.Már a nyelve hegyén volt a nyegle válasz – valami baromság,amit gondolkodás nélkül odavetett volna a harcosoknak, ha egyáltalánálmodni merészelnek arról, hogy ő bármitől is megijed. Torkáraforrt azonban az elutasító visszavágás, amikor Gabrielle-re nézett,mert tudta, hogy mindazok közül, akik hosszú élete során ismerték, alány érti meg őt legeslegjobban.Annyira ismerte őt, mint senki más, és egyik felének hiányoznifog, ha eljön az ideje, hogy elküldje egy menedékbe, ahol szebb jövővár rá.– Nem tudtam, hogy ilyen hosszú közös múltatok van Tegannel.– A kezdetekig nyúlik vissza az ismeretségünk. Mindketten első

generációsok vagyunk, mindketten a faj védelmére esküdtünk.– Mégsem vagytok barátok.– Barátok? – nevetett Lucan, felidézve az évszázadok óta fennállóellenségeskedést kettőjük között. – Tegannek nincsenek barátai. Halennének is, engem holtbiztos, hogy nem számítana közéjük.– Akkor miért engeded, hogy itt maradjon?– Az egyik legjobb harcos, akit valaha ismertem. A rend iránti elkötelezettségemélyebben gyökerezik, mint a gyűlölete irántam. Osztozunkabban a hitben, hogy semmi nem fontosabb, mint a faj jövőjénekvédelme és biztosítása.– Még a szerelem sem fontosabb?Lucan egy pillanatig nem tudott megszólalni, mellbe vágta azőszinte kérdés, és nem akart belegondolni, hová vezet. Nem volt tapasztalataezzel az érzéssel kapcsolatban. És a jelenlegi életvitelemellett nem is akarta, hogy bármi köze legyen hozzá.– A szerelem azoknak a férfiaknak való, akik a könnyebb életetválasztják a menedékekben. Nem a harcosoknak.– Néhányan vitába szállnának itt ezzel.– Én nem vagyok ők – nézett Gabrielle-re a férfi egykedvűen.A lány lehajtotta a fejét, hosszú szempillái eltakarták a szemét. –Akkor én hogy jövök a képbe? Jó időtöltés vagyok a vérszopók elleniharcok és az arra irányuló próbálkozásaid szünetében, hogy mindentaz irányításod alatt tarts? – Mikor felnézett, könny csillogott a szemében.– Csak játék vagyok, amit bármikor előveszel, ha úgy tartjakedved?– Eddig még nem hallottalak panaszkodni.A lánynak elakadt a lélegzete, egy pillanatra hang sem jött ki atorkán, annyira felháborodott, és minden joga megvolt hozzá. Aztáneltűnt a sértett arckifejezés. A lány arca kemény lett és hideg, mint azüveg. – Baszd meg.A férfi iránti megvetése teljességgel érthető, mégis nehéz volt lenyelni.Mástól nem tűrné el ezt a sértést.Ezelőtt soha senki nem is merte próbára tenni őt, Lucant, a zárkózott,hidegvérű gyilkost, aki nem tolerálta a gyengeség semmilyen

formáját, legkevésbé önmagában nem.A hosszú évszázadok során elsajátított és tökélyre vitt fegyelme ésönuralma ellenére itt áll az egyetlen nő előtt, akit volt olyan bolond,hogy közel engedett magához, és hagyja neki, hogy ízekre cincálja.Továbbá törődött vele, sokkal jobban, mint kellett volna. Ami csakmég visszataszítóbbá tette, hogy megbántotta őt, és az sem vigasztalta,hogy múlt éjjel világos lett számára, igenis el kell löknie magától.Elkerülhetetlen volt, hogy így történjen, és csak tovább rontana ahelyzeten, ha úgy tenne, mintha a lány valaha is beleillene az ő életébe.– Nem akarok neked fájdalmat okozni, Gabrielle, de tudom, hogybekövetkezik.– Mit gondolsz, mit teszel épp most is? – suttogta a lány remegőhangon. – Tudod, én hittem neked. Istenem, minden egyes hazugságodatelhittem, amivel kábítottál. Még azt a baromságot is, hogy segíteszmegtalálni a valódi utamat. Tényleg azt hittem, törődsz velem.Lucan tehetetlennek érezte magát, utolsó senkiházinak, amiérthagyta ennyire kicsúszni a dolgokat a keze közül a lánnyal kapcsolatban.Odament egy fiókos szekrényhez, kivett egy tiszta inget, ésfelvette. Útban a folyosóra vezető ajtó felé megtorpant, és visszafo r-dult a lány felé.Olyan nagyon meg akarta érinteni, változtatni a dolgokon, de tudta,hibát követne el. Egyetlen érintés, és újra a karjaiba zárná.És akkor nem engedné el többé.Kinyitotta az ajtót, hogy kisétáljon.– Megtaláltad az utad, Gabrielle. Ahogy mondtam. Azt viszontsoha nem állítottam, hogy velem fogod járni.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZETLucan szavai, az összes megdöbbentő dolog, amit neki mondott, mégakkor is Gabrielle fülében csengtek, mikor kilépett a gőzölgő fürdőszobaizuhany alól. Elzárta a csapot, megtörülközött, és azt kívánta,bárcsak a forró víz elmosta volna a fájdalmat és zavart, amit érzett.Annyi minden zúdult rá mostanában, és mind közül a legfontosabb,hogy Lucan nem akar vele lenni.Próbálta magának megmagyarázni, hogy a férfi soha nem ígértsemmit, de ettől csak még ostobábbnak érezte magát. Lucan sohanem kérte, hogy a szívébe tiporhasson; ő önként és dalolva helyezteszívét a bakancsa sarka alá.A fürdőszoba egyik falát teljes hosszában elfoglaló tükör elé hajolt,félresöpörte vizes haját, hogy megvizsgálja a karmazsin színűanyajegyet a bal füle alatt. Vagyis inkább a kiválasztottak jelét, javítottaki magát, a pici könnycseppre meredve, amely a félhold tányérjábahullott.A sors fintora révén az aprócska jel Lucan fajtájához kötötte, mégispontosan emiatt nem lehetett vele.Talán a férfi nem akarta vagy nem volt szüksége a vele járó bonyodalmakra,de a lánynak sem volt fáklyásmenet az élete, miótamegismerkedtek.Lucannek köszönhetően véres alvilági háborúba csöppent, amitőla legrosszabb belvárosi, nőket erőszakoló bandák is csupán játszótérirosszcsontoknak tűnnek. Feladta a legkellemesebb Beacon Hill-i lakást,amit: csak kívánhatott magának, és könnyen elveszítheti, hanem megy vissza, és nem lát munkához, hogy fizetni tudja a számlá-

it. A barátainak fogalmuk sincs arról, hol: lehet, de ha most elmondanánekik, veszélybe sodorhatná az életüket.Mindezek tetejében jó úton jár afelé, hogy beleszeressen a legsötétebb,leghalálosabb, érzelmileg legzárkózottabb férfiba, akit valahaismert.Akiről épp csak most derült ki, hogy vérszomjas vámpír.Akkor már viszont legyünk teljesen őszinték. Nemcsak félig szeretettbele Lucanbe, hanem totálisan, fülig, tetőtől talpig, halálosan,soha-nem-fog-túljutni-rajta szerelemmel.– Irtó jó – közölte szerencsétlen tükörképével. – Állati briliáns.Mindazok ellenére, amit a férfi hozzávágott, semmi mást nemakart, csak odamenni hozzá, bárhol is legyen a házban, és a karjaibabújni, mert az volt az egyetlen hely a világon, ahol biztonságbanérezte magát.Ja, tényleg jó lett volna még nyilvánosan is leégetnie magát azután,amit most próbál feldolgozni. Lucan világosan fejezte ki magát:bármi is volt kettőjük között, ha volt is egyáltalán a testi kapcsolatonkívül egyéb is, annak vége.Gabrielle visszasétált a hálóba, gyorsan felöltözött. Gyorsan elakart tűnni a férfi lakosztályából, mielőtt Lucan visszajön, ő pedigvalami hülyeséget művein Vagyis, helyesbített az összegyűrt ágyneműrepillantva amely még viselte szeretkezésük nyomait, valami mégnagyobb hülyeséget.Azzal az ötlettel osont ki a szobából, hogy megkeresi Savannah-tés talán valami telefont, amellyel érintkezésbe léphet a külvilággal,lévén, hogy Lucan még mindig nem adta vissza a mobilját. A folyosózavarba ejtő volt, el is tévedt néhányszor, míg végül sikerült betájo l-nia magát. Közel járt az edzőtermekhez, a célba érő lövedékek szaggatottcsattanásaiból ítélve.A lány befordult egy sarkon, de az út közepén tornyosuló merev,bőrből és fegyverekből emelt fal hirtelen megállásra kényszerítette.Gabrielle felnézett, aztán még feljebb, míg tekintete egy összehúzottzöld szempárból áradó hideg fenyegetéssel találkozott. A hűvös,számító szemek borzos homokszín haj alól meredtek rá, mint egy

vadmacskáé, amely aranyló nád mögül lesi áldozatát. A lány nagyotnyelt. Tapintható volt a férfi hatalmas testéből és mereven fixírozóragadozószeméből áradó veszély.Tegan.Eszébe jutott az ismeretlen férfi neve: ő volt a hat harcos közül azegyetlen, akivel Gabrielle még nem találkozott.Az egyetlen, akivel alig leplezték kölcsönös megvetésüketLucannel.A harcos nem mozdult a lány útjából. Arra sem reagált, amikor alány beleütközött, egy kis görbülettől eltekintve a szája sarkában,amikor lenézett oda, ahol a lány melle hozzápréselődött a mellkasaalatti kőkemény izomkötegének. Úgy egy tucatnyi fegyvert viselt,amit még megfejelt vagy százkilónyi színizommal.A lány hátralépett, aztán oldalra, biztos, ami biztos. – Bocsánat.Nem láttalak.A férfi nem válaszolt, de Gabrielle úgy érezte, minden, ami bennelejátszódik, nyitott könyv a másik előtt, attól a tizedmásodperctőlkezdve a veséjébe lát, mióta beleütközött. Tegan jeges, érzelemmentespillantása azt sugallta, mindent tud róla. Bár nem szólt egy szótsem, és arca sem fejezett ki semmit, mintha élve boncolta volna fel alányt.Gabrielle úgy érezte, mintha... betörtek volna a magánszférájába.– Elnézést kérek – suttogta.Mikor kikerülte volna, hogy folytassa az útját, a férfi megállította.– Hé – hangja lágyabb volt, mint képzelte, mély, sötéten reszelős.Különös ellentétben állt merev pillantásával, amellyel töretlenül őtbámulta. – Tegyél magadnak egy szívességet, és ne engedd magadhoztúl közel Lucant. Igen jó esély van rá, hogy a vámpír nem él mársokáig.Mindenféle érzelem hiányzott a hangjából, csak tényeket közölt.A harcos elsétált a lány mellett, közönye amely a folyosó levegőjéretelepedett, borzongásra késztette Gabrielle-t, felkavarta és beleettemagát a csontjaiba.Mire utána fordult, Tegan, nyugtalanító jóslatával egyetemben, el-

tűnt.Lucan egy fényes 9 mm-es pisztolyt egyensúlyozott a tenyerén,majd felemelte, és beleeresztett egy sorozatot a lőtér másik végénfelállított célpontba.Bár jólesett újra az ismerős terepen lenni, szeretett munkaeszközeitársaságában mozogni felforrósodod vérrel, alig várva már a következőütközetet, gondolata mégis minduntalan visszakalandoztakGabrielle-hez. A fenébe is, jól kitolt vele a lány. Mindazok ellenére,amit azért mondott neki, hogy eltávolítsa magától, be kellett vallania,ugyancsak mély érzelmeket táplált iránta.Mennyi idejük lenne együtt? És főként, ő maga mit gondolt, hogyanfogja kezelni azt a helyzetet, hogy el kell engednie a lányt? Főleg,hogy azzal a tudattal küldi el, hogy más társat fog találni magának?Kezdtek átkozottul bonyolódni a dolgok.Átkokat sziszegett maga elé. Kilőtt még néhány töltényt, élvezettellélegezte be a forró fém és csípős füst elegyét, mikor a bábu mellkasaszétrobbant a becsapódások erejétől.– Mit gondolsz? – Nikolai fagyos acélkék szemei csak úgy ragyogtak.– Szép a kicsike, mi? Érzékeny, mint a fene.– Ja, jó fogása van, tetszik – Lucan visszabillentette a kibiztosítót,majd egy másik fegyverre esett a pillantása. – Automatává alakítottBeretta 92FS adagoló egységgel? Szép munka, haver! Nagyon szép.Niko vigyorgott. – És még nem láttad a töltényeket, amikkel ez arosszfiú működik. Átalakítottam néhány tompa hegyű, polikarbonátvégű töltényt. Kivettem a lőport a poli végéből, és titániumport öntöttema helyére.– Na, az durván rombolni fog, ha a rohadékok vérkeringésébe kerül!– tette hozzá Dante, aki mindeközben tőreit élezte a fegyverszekrényenücsörögve.A vámpírnak igaza volt. A múltban úgy lehetett legegyszerűbbenelpusztítani a vérszopókat, ha testüket elválasztották a fejüktől. Működöttis a dolog, amíg a kard volt az egyetlen fegyverük, de a moderntechnológia új kihívás elé állította mindkét oldalt.

Végül az 1900-as évek elején a faj felfedezte a titániumnak a vérszopóvámpírok fokozottan aktív vérkeringésére gyakorolt maró hatását.Az allergiának köszönhetően, amelyet a vérükben kialakultsejtmutáció felerősített, a vérszopók úgy reagáltak a titániumra, minta víz a pezsgőtablettára.Niko elvette a fegyvert Lucantől, és úgy dédelgette, mint valamiértékes kitüntetést. – Amit itt látsz, az a megtestesült vérszopó-irtó.– Mikor próbálhatjuk ki? – kérdezte Rio.– Mit szóltok a ma estéhez? – Tegan némán lépett be, hangja viszontúgy hatolt keresztül a szobán, mint a készülődő vihar robajlása.– Arra a helyre gondolsz, amit a kikötőnél derítettél fel? – kérdeztetőle Dante.Tegan bólintott. – Úgy néz ki, az az egyik rejtekhelyük, talán egytucatnyian lehetnek ott. Szerintem még zöldfülűek, nemrég váltakvérszopóvá. Nem lesz nagy ügy végezni velük.– Nem mostanában volt, hogy rajtaütöttünk valamelyik szállásukon– vigyorgott fülig érő szájjal Rio. Végre buli van!Lucan a homlokát ráncolta. – Hogy a pokolba lehet, hogy mosthallok erről először?Tegan lapos pillantást küldött felé. – El vagy maradva, haver.Amíg te a nőddel szórakoztál egész éjjel, mi kint voltunk, és végeztüka munkánkat.– Ez övön aluli volt – szólt rá Rio. – Még tőled is Tegan.Lucan higgadtan fogadta a pofont. – Nem, igaza van. Kint kellettvolna lennem és a dolgomat végezni. El kellett intéznem pár dolgot.Megtörtént. Többé nem lesz vele gond.Tegan önelégülten vigyorgott. – Tényleg? Mert meg kell hogymondjam, mikor néhány perce összefutottam a kiválasztottal a folyosón,elég feldúltnak látszott. Mintha valaki épp összetörte volna szegénylány szívét. Úgy tűnt, szüksége lenne egy kis vigasztalásra.Lucan őrült, fekete haraggal üvöltött a vámpírra. – Mit mondtálneki? Hozzáértél? Ha bármit tettél vele...Tegan iszonyú jól szórakozott. – Lazíts, ember! Ne húzd fel magad,nem érdekel a nőd!

– Maradjon is így! – figyelmeztette Lucan. Megfordult, látta atöbbiek kérdő pillantását. – Egyikőtöknek sincs vele semmi dolga,megértettétek? Gabrielle Maxwell a saját személyes védelmem alattáll, amíg itt van. Ahogy elmegy a menedékbe, nekem sincs vele dolgomtöbbé.Beletelt egy percbe, mire lenyugodott, és nem érezte a késztetést,hogy Teganre ugorjon. Egy napon talán annak is eljön az ideje. Nemhibáztathatta igazán, amiért ennyire neheztel rá. Ha Teganből ilyenlelketlen, gonosz vadállat vált, abban az ő keze is benne van.– Visszatérhetünk végre a feladatra? – vicsorogta, ezzel megakadályozta,hogy bárki tovább feszítse a húrt.Részleteket kérek a kikötői rejtekhelyről.Tegan belekezdett annak leírásába, mit sikerült megfigyelnie a feltehetőenvérszopók lakta hely körül, és javaslatot tett, hogyan lenneérdemes megtámadni. Bár információ forrása zavarta kicsit, Lucan elsem tudott képzelni jobb alkalmat sötét hangulata levezetésére, mintaz ellenség lerohanása.Isten tudja, ha újból Gabrielle közelébe kerülne, az összes macsószövege a kötelességről és arról, hogy mi helyes a lány részéről,szempillantás alatt füstbe menne. Jó pár óra eltelt, mióta kisétált aszobájából, ám még mindig csak ő járt az eszében. A vágy végigvágottrajta, ha csak puha, meleg bőrére gondolt.Ha pedig az jutott eszébe, mennyire megbántotta, mintha tőrt döftekvolna a szívébe. Pedig igaz szövetségesre lelt benne, mikor fedeznikellett a többi harcos előtt. A lány megjárta vele a poklot ismúlt éjjel, kitartott mellette, oly gyöngéden és tele szeretettel, igazitárshoz méltón, amelyről minden férfi álmodik. Veszélyes gondolatok,bármerről is nézte. Újra bekapcsolódott a támadásról szóló társalgásba,egyetértve azzal, hogy legjobb mindjárt a vérszopók szálláshelyérelecsapni, ahelyett hogy egyesével kapnak el őket, ha éppszembe jönnek velük az utcán. – Itt találkozunk naplementekor, felfegyverkezünkés indulunk.A harcosok beszélgetve szétszéledtek, Tegan mögöttük bandukolt.Lucan nézte az egykedvű magányos farkast, aki olyan átkozott

üszke volt arra, hogy nincs szüksége senkire. Tegan szándékosankülönült el a többiektől, de nem volt mindig ilyen. Régen ő volt a dédelgetettkedvenc. Született vezető. Naggyá válhatott volna, azzá lett.Ám minden megváltozott egyetlen éjszaka leforgása alatt. Onnantólkezdve nem volt megállás a lejtő Tegan padlóra került, nem voltvisszaút.És bár soha nem vallotta be a harcosnak, Lucan soha nem bocsátottameg magának, hogy szerepet játszott társa bukásában.– Tegan, várj!A vámpír szemmel látható vonakodással állt meg. Nem fordult felé,csak állt csendben, arrogáns testtartással, míg a többiek kiléptekaz edzőteremből a folyosóra. Amikor egyedül maradtak, Lucan megköszörültea torkát, és első generációs testvéréhez fordult. – Neked ésnekem van egy kis problémánk, Tegan.– Ó, jaj, mindjárt értesítem a médiát.– Ez a dolog kettőnk között nem fog megoldódni. Túl hosszú idejetart már, túlságosan elmérgesedett. Ha ki akarod egyenlíteni a számlát...– Felejtsd el! Ősrégi történet.– Nem, ha képtelenek vagyunk eltemetni.– Mire akarsz kilyukadni, Lucan? – nézett rá ellenségesen Tegan.– Csak azt akarom mondani, most kezdem megérteni, mit is veszítettél.Hogy mit vétettem ellened – rázta meg lassan a fejét Lucan,majd beletúrt a hajába. – T, tudnod kell, ha lett volna más kiút... ha adolgok másképp alakultak volna...– Jézus atyám. Te most bocsánatot akarsz kérni tőlem? – Teganzöld szeme olyan szúrósan meredt Lucanre, hogy üveget lehetettvolna metszeni vele. – Ne erőlködj, haver! Úgy ötszáz évet késtél vele.És a sajnálkozás kurvára nem old meg semmit, nem igaz?Lucan összeszorította a fogát, letaglózta a hatalmas férfiból áradóvalódi gyűlölet, amely megszokott, hűvös közönye helyébe lépett.Tegan nem bocsátott meg neki. Közelről sem.– Mindezek után nem is tűnt valószínűnek, hogy valaha meg fogoldódni.

– Nem, T. Igazad van. A sajnálkozás nem old meg semmit.Tegan egy hosszú pillanatig bámult rá, aztán sarkon fordult, éskiment a szobából.Élőzene dübörgött a hűtőszekrény méretű erősítőkből a zártkörű,föld alatti éjszakai mulató elülső részében, bár a „zene” kissé nagylelkűjelző volt a banda szánalmas nyivákolására és disszonáns gitárszólamaira.A bandatagok robotmozdulatokkal vonaglottak a színpadon,hadartak, és többször tévesztettek ritmust, mint nem. Tömören:szarok voltak.Ki várhatna azonban profizmust az emberi lényektől, amikor nagytömeg vérszomjas, táplálkozó vámpír előtt kell játszaniuk?A vérszopók vezére a jótékony homályból figyelt haragosan öszszehúzottszemmel. Őrjítő fejfájással érkezett nemrég; most épp a halántékaakart szétrobbanni. Hátradőlt puha párnái közé magánbokszában,untatta a véres ünnepség. Intett, és azonnal előtte termettegyik őrszeme. Elutasítóan mutatott a színpad felé. – Valaki vessenvéget a szenvedéseiknek. Na meg az enyémeknek.Az őr bólintott, aztán felszisszent. Ahogy hátrahúzta ajkát, szájábólelőtűntek óriási agyarai. Erősen nyáladzott, előre élvezte a rá várómészárlást. Elügetett végrehajtani a parancsot.– Jó kutya – mormolta hatalmas gazdája.Megörült, amikor mobilja hirtelen megcsörrent, volt oka kimennilevegőzni. Másféle hangzavar kezdődött a színpadon, most, hogy azenekar tagjait megrohanta egy csapat őrjöngő vérszopó.A klubban kitört a teljes anarchia, vezérük ezért átment a színpadmögötti magánszobába, és elővette a mobiltelefont zakója belső zsebéből.Arra várt, hogy rengeteg vérrabszolgája közül keresse valamelyiklenyomozhatatlan telefonjáról. Legtöbbjüket azért állította szo l-gálatba, hogy Gabrielle Maxwellről és a fajhoz fűződő kapcsolatárólgyűjtsenek információt. Ám ez a hívás nem tőlük jött.Már azelőtt tudta, hogy szétnyitotta volna a mobilt, és meglátta azazonosítatlan hívó fél kijelzést világítani a képernyőn.Kíváncsian vette fel. A hang a vonal túlsó végén nem volt ismeretlen.Bonyolítottak egy titkos üzletet nemrég, és volt még mit meg-

eszélniük. Buzdítására a hívó részleteket fedett fel egy ma esti rajtaütésről,amely egy kisebb vérszopó szállás ellen irányult a városban.Néhány másodperc alatt megtudott mindent, ami ahhoz kellett,hogy a rajtaütés sikeres legyen számára – a helyszínt, a harcosokmódszereit, útvonalát, támadási tervét –, azzal a kikötéssel, hogy afaj egyik tagja élje túl a megtorlást. Őt nem végezhetik ki, csupán sebesítsékmeg annyira, hogy soha többé ne tudjon harcolni. A többieksorsa, köztük a szinte megállíthatatlan Lucan Thorne-é is, a vérszopókkezében van.Lucan halála már korábbi egyezségüknek is részét képezte, de aterv kivitelezése nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Ezúttal a hívóbiztosítékot akart, hogy végre is hajtják. Elment egészen odáig, hogyemlékeztette a férfit a jelentős összegre, amit mindezért kapott, ésamiért illik megdolgoznia.– Tudatában vagyok az egyezségünknek – dühöngött a férfi a telefonba.– Ne kényszerítsen, hogy még több pénzt követeljek magától!Esküszöm, megbánja!Vad káromkodással összecsapta a mobilt, elvágva az óvatos viszszakozást,mely fenyegetését követte a vonal túloldaláról.Csuklóján a dermaglifek a dühét tükröző mély árnyalatokban lüktettek,a színek beleolvadtak az álcázás céljából rájuk tetováltatottegyéb jelekbe. Utálta, hogy vérvonalát, születési jogát közönségestinta alá kell rejtenie és titokban tartania. Gyűlölte, hogy az árnyékbankell léteznie, majdnem annyira, mint azokat, akik az útjában álltakcéljai megvalósításának.Dühöngve tért vissza a klub termébe. A sötétbe szeme hadnagyáravillant, az egyetlen vérszopóra, aki Lucan Thorne szemébe nézett, ésmégis életben maradt. Intett az óriási termetű férfinak, hogy menjenoda hozzá, aztán kiadta az éjszakai játszadozásukhoz szükséges parancsokat.A titkos tárgyalások ellenére azt akarta, hogy Lucan Thorne öszszesharcosával egyetemben halott legyen, mire beköszönt a reggel.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZETA férfi elkerülte őt a nap további részében, Gabrielle pedig úgy gondolta,talán jobb is így. Most pedig, hogy lement a nap, Lucan és ötharcosa egyként masírozott ki az edzőteremből, mindegyikük magavolt a megtestesült fenyegetés fekete bőrruhájukban, teljes fegyverzetben.Még Gideon is velük tartott a rajtaütésre, Conlan helyett.Savannah és Eva a folyosón vártak, hogy elbúcsúzhassanak tőlük.Szorosan, hosszan megölelték párjukat. Lágy, szerető szavakat suttogtakegymás fülébe. Gyengéd csókok árulkodtak a nők félelméről,melyeket a férfiak hasonlókkal viszonoztak nyugtatgatásképp, hogyhazatérnek kedvesükhöz.Gabrielle kissé távolabb állt az előcsarnokban, kívülállónak érezvemagát, amikor látta, hogy Lucan mond valamit Savannah-nak. Akiválasztott bólintott, a férfi valami apró tárgyat tett a kezébe, aztánfelnézett, pillantása megállapodott Gabrielle-en. Nem szólt semmit,nem mozdult felé, ám hosszan nézte, beitta látványát az őket elválasztótávolságon át.Aztán elment.A többiek előtt haladt, befordult a hosszú folyosó legvégén, és eltűntszem elől. Csapata követte, nem maradt más utánuk, mint bakancsuksarkának kemény csattanásai, és az acél fémes csörömpölése a nyomukban.–Jól vagy? - ment oda hozzá Savannah, majd gyengéden átölelte.–Igen, jól leszek.

–Azt akarta, hogy adjam ezt oda neked - és átnyújtotta Gábriellémobilját. - Valamiféle békeajánlat?Gábriellé elvette, bólintott. - Nem alakulnak jól a dolgok köztünk.–Sajnálom. Lucán azt mondta, bízik benne, hogy megérted, nemhagyhatod el a házat, és nem mondhatod el a barátaidnak, hol vagy.De ha fel kell őket hívnod...–Köszönöm - halványan Gideon párjára mosolygott.–Ha el akarsz vonulni, érezd magad otthon bárhol a házban - öleltemeg még egyszer Savannah, aztán Evára pillantott, amikor a lánycsatlakozott hozzájuk.–Nem tudom, ti hogy vagytok vele - Eva gyönyörű arca csupa aggodalomvolt -, de rám férne egy ital. Vagy három.–Talán mindannyiunknak jólesne egy kis bor és a társaság - válaszoltSavannah. - Gabrielle, csatlakoz, hozzánk, ha készen állsz. Nálamleszünk.–Rendben, és köszönöm.A két nő elment, csendben beszélgettek, egymásba karolva távolodtaka kacskaringós folyosón Savannah és Gideon lakosztálya felé.Gábriellé a másik irányba indult, nem tudta, hol is szeretne lenni.Bár nem volt teljesen igaz. Lucannel akart lenni, a karjában, dejobbnak látta, ha elfelejti ezt a kétségbe esett kívánságát, mégpediggyorsan. Nem fog könyörögni neki, hogy akarja őt, és mivel feltehetőenegy darabban tér vissza a ma esti csatából, jobb, ha felkészül rá,hogy mindörökre kiverje a fejéből.Az előcsarnok egyik félhomályos szegletében látszó, nyitott ajtófelé vette az irányt. Az üres szobát egyetlen szál gyertya világítottameg. A magány, a régi fa és a füstölő szertefoszló illata becsábította.A ház kápolnájában találta magát, emlékezett rá, hogy járt már itt,mikor Savannah körbevezette.Gábriellé végigsétált a két padsor között az előttük magasodóemelvény felé. Ott állt a gyertya, az olvadó, vörös viaszoszlop. Aláng mélyen a belsejében járt már, lágy karmazsinvörös fényt árasztva.Leült az első padba, hagyta, hogy a hely békéje magába fogadja.

Kinyitotta a mobilját. Villogott az üzenetjel. Gábriellé meghallgattaaz első hangposta üzenetet. Megan kereste két napja, az idő tájt,amikor a parkbeli vérrabszolga-támadás után a lakására is telefonált.–Gabby, megint én vagyok. Egy rakás üzenetet hagytam az otthonirögzítődön, de nem hívtál vissza. Hol vagy? Most már igazán kezdekaggódni! Nem hiszem, hogy egyedül kéne maradnod azután, ami történt!Hívj vissza, ahogy megkapod ezt az üzenetet! De abban a pillanatban,mikor meghallgattad, rendben?Gábriellé kitörölte, jött a következő. Éjjel tizenegy körül érkezett,Kendra fáradt hangja jelentkezett.–Szia. Otthon vagy? Vedd fel, ha igen. Hogyaza, elég későre jár...bocs! Talán alszol. Azért hívok most körbe mindenkit, mert összejöhetnénkegy italra, utána meg el is mehetnénk táncolni valahová. Mitszólsz a holnap estéhez? Hívj!Úgy tűnt, Kendrával minden rendben, legalábbis pár órája még ígyvolt. Emiatt hál'istennek nem kell aggódnia. Viszont ott volt még afickó, akivel járt. A vérszopó, helyesbített, és elfogta a félelem, ha abarátnőjére tudtán kívül leselkedő veszélyre gondolt, amelyből ő magais forgott az utóbbi időben.Az utolsó üzenethez ugrott. Megan volt megint, pár órája hívta.–Szia, szívem. Csak bejelentkeztem. Felhívsz még ebben az életben,hogy elmeséld, hogy ment az este a rendőrségen? Biztos vagyokbenne, hogy a nyomozód örült, hogy látott. De belehalok, ha nemhallom, mennyire örült pontosan! Megan hangja nyugodt volt, incselkedő,teljesen normális. Nyoma sem volt benne a pániknak, ami avonalas telefonjára és mobiljára küldött előző üzeneteiből sütött.Mintha mi sem történt volna.Merthogy se neki, se zsaru barátjának nem volt semmi oka az aggodalomra,mióta Lucán kitörölte a memóriájukat.–Ja, és ma este Jamie-vel vacsorázom a kedvenc helyeden. Ha ráérsz,tipegj ide! Hétkor találkozunk. Foglalunk helyet neked is!Gábriellé kitörölte ezt is, aztán megnézte az órát: 19.20.Annyival legalább tartozott a barátainak, hogy felhívja őket, és tudatjavelük, jól van. Szerette volna hallani a hangjukat is, ennyi ma-

adt csupán, ami a régi életéhez kötötte, melyet még nem forgatott felLucán Thorne. Megnyomta a gyorshívó gombot, ami Megan számáttárcsázta, és izgatottan várakozott. Tompa beszélgetés szűrődött aháttérből, mielőtt barátnője beleszólt volna.–Szia, Meg.–O, szia, hát megkerültél! Jamie, Gabby az!–Hol az a lány? Jön, vagy mi lesz?–Még nem tudom. Gabby, csatlakozol hozzánk?Gabrielle hallgatta barátai csevegésének oly jól ismert és szeretettösszevisszaságát, és azt kívánta, bárcsak ott lehetne velük. Bárcsakvisszatérhetne a régi életébe, mielőtt...–Ó, én... nem tudok. Valami közbejött, és...–Nem ér rá - közvetített Megan Jamie felé. - Hol vagy egyébként?Kendra hívott ma, téged keresett. Azt mondta, járt a lakásodnál, denem voltál otthon.–Kendra volt nálam? Találkoztál vele?–Nem, de szeretne látni mindannyiunkat. Ügy tűnt, mintha végzettvolna azzal a fazonnal a klubból.–Brenttel - harsogta túl Megant drámai túlfűtöttséggel Jamie.–Szakítottak?–Nem tudom - válaszolta Megan. - Kérdeztem, mi újság velük, errecsak annyit mondott, nem találkoznak többé.–Jó - sóhajtott fel megkönnyebbülten Gabrielle. -Ez nagyon jó hír.–És mi van veled? Mi olyan fontos, ami miatt nem jöhetsz velünkvacsorázni?Gabrielle homlokát ráncolva körülnézett. A vörös gyertya lángja imbolyognikezdett, mikor gyenge légáramlat kavarta fel a levegőt.Halk lépések közeledtek, aztán valaki hirtelen, élesen levegőt vett,mikor észrevette, hogy nincs egyedül a kápolnában. Gabrielle megfordult,és egy magas, szőke nőt látott a nyitott ajtóban, aki bocsánatkérőnnézett rá, majd visszafelé indult.–Én, ö... épp nem vagyok a városban - suttogta sietősen a telefonba.- Pár napig valószínűleg távol leszek. Lehet, hogy még tovább.–Es mit csinálsz?

–Megbízást kaptam - Gabrielle utálta, hogy hazudnia kell, de nemvolt más választása. - Srácok, nem sokára jelentkezem. Vigyázzatokegymásra. Szeretlek titeket.–Gabrielle...Letette, mielőtt elszólhatta volna magát.–Elnézést - szólt a szőke nő, ahogy Gabrielle közeledett hozzá. -Nem láttam, hogy más is van a kápolnában.–Most már nincs. Kérlek, maradj! - mély sóhaj tört ki Gabrielleből.–Hazudnom kellett a barátaimnak.–Ó - a halványkék, lágy szempár együttérzőn tapadt rá.Gabrielle összehajtotta a telefont, kezébe rejtette I fényes ezüstöskészüléket. - Múlt éjjel sietve kellett el hagynom a lakásom, hogyLucán idehozzon. Egyik barátom sem tudja, hol vagyok, vagy miértkellett lelép nem.–Értem. Talán egyszer elmagyarázhatod nekik, mié kellett ígytenned.–Remélem. Csak nem akarom őket bajba sodo azzal, hogy elmondomnekik az igazat.A nő hosszú aranyhaja előrebukott, ahogy megértően bólintott. - Tevagy Gabrielle, ugye? Savannah mesélte, hogy Lucán idehozott egylányt, aki az ő védelme alatt áll. Én Danika vagyok. Conlan párja voltam.Gabrielle megszorította a felé nyújtott vékony kezecskét. - Nagyonsajnálom a társad elvesztését.Danika mosolygott, szomorúság remegett a szemében. Önkéntelenül,szinte láthatatlanul domborodó hasára simította a kezét. - Márkorábban is szerettelek volna üdvözölni, de attól tartok, nem vagyokvalami jótársaság mostanában. Nem volt kedvem elhagyni a lakrészemet azutóbbi napokban. Még mindig iszonyú nehéz... elfogadni az új helyzetet.Minden annyira más lett.–Hát persze.

–Lucán és a többiek igazán nagylelkűek és kedvesek velem.Mindegyikük megfogadta, hogy mindig védelmezni fog, ha szükségemlesz rá, akárhol legyek is. Megvédenek engem és a gyermekem.–Terhes vagy?–Tizennégy hetes. Olyan izgatottan vártuk a jövőt. Hosszú idejekészültünk már a családalapításra.–Akkor miért vártatok ilyen sokáig? - Gabrielle abban a pillanatbanészrevette magát, ahogy kicsúszott a száján a kérdés. - Ne haragudj.Nem akarok kíváncsiskodni. Semmi közöm hozzá.Danika nem vette a szívére. - Nem kell bocsánatot kérned. Nembánom, ha kérdezel, tényleg. Jólesik beszélnem az én Conlanemről.Gyere, üljünk le egy kicsit - vezette Gabrielle-t az egyik hosszú padhoz.–Fiatal lány voltam, amikor megismertem Conlant. Dániai kis falunkatmegszállók fosztogatták, mi legalábbis azt hittük. Valójábanvérszopók voltak. Majdnem mindenkit lemészároltak, nőket, gyerekeket,öregeket. Senki nem volt biztonságban. A támadás közepénmegérkeztek a faj harcosai. Conlan is köztük volt. Annyi embertmentettek meg a faluban, amennyit csak tudtak. Mikor felfedeztékrajtam a jelet, a legközelebbi menedékbe vittek. Ott tudtam megmindent a vámpírnemzetségről és a benne elfoglalt helyemről. Desoha nem tudtam elfelejteni a megmentőmet. A sors akaratából néhányév múlva találkoztunk, Conlan a környéken járt. Olyan izgatottvoltam, hogy megint láthatom! Képzelheted, mennyire megdöbbentemmikor elmondta, ő sem felejtett el engem soha!–Mikor történt mindez?Danikának nem kellett sokat számolgatnia. - Conlan és én négyszázkétévet töltöttünk együtt.–Úristen - suttogta Gábriellé. - Olyan sokat...–Egy szempillantásnak tűnik, ha hiszed, ha nem. Nem fogok hazudni,nem volt mindig könnyű egy harcos párjának lenni, de nemcserélném el egyetlen percét sem. Conlan szíve legmélyéig hitt abban,amit csinált. Biztonságosabb világot akart nekem és a megszületendőgyermekeinknek.

–Ezért vártatok ennyit a teherbe eséssel?–Addig nem akartunk saját családot alapítani, amin Conlan úgyérezte, a rendnek nagyobb szüksége van rá. A tűzvonal nem a legbiztonságosabbhely egy kisgyermek számára, ezért nem láthatsz családosharcosokat, Túl veszélyes, párjainknak pedig csak és kizárólag aküldetésükre kell összpontosítaniuk.–Balesetek nem is történhetnek?–Véletlen terhességek nem következnek be a fajon belül, mert azegyszerű szex nem elég a fogantatásig i Valami szentebb dolog isszükséges hozzá. A vérkötelékben élő kiválasztottak csupán a félholdidején termékenyek. Ha gyermeket szeretnénk foganni ebben a rövididőszakban, testünk nemcsak párunk magját kell hogy magába fogadja,hanem a vérét is. Ez olyan szent rituálé, amelyet egy pár sem sietel.Gabrielle-t, ha arra gondolt, hogy Lucannel éli át ezt a mélységesenbensőséges rítust, tetőtől talpig elöntötte a forróság. Az ötletet,hogy mással kösse össze az életét, és más gyermekét hordja a szívealatt, teljességgel elvetette magában. Akkor inkább marad egyedül,aminek meg is volt az esélye.–Mit fogsz most tenni? - törte meg a csendet, amely magányos jövőjénekelképzelésére késztette.–Még nem tudom biztosan - válaszolta Danika. -Azt viszont tudom,hogy soha nem lépek vérkötelékbe egyetlen más férfival sem.–Nincs szükséged társra, hogy fiatal maradj?–Conlan volt a társam. Most, hogy ő elment, egy emberélet is túlhosszú lesz nélküle. Ha nem választok új párt, szépen tovább öregszem,ahogy az a Conlan előtti életemben volt. Egyszerű... halandóleszek.–Meg fogsz halni.Danika mosolya eltökélt volt, de nem teljesen szomorú. - Egyszer.–Hová fogsz menni?–Conlannel azt terveztük, a szülőföldemen, Dániában vonulunkvissza egy menedékbe. Miattam akarta így, de most azt hiszem, inkábbSkóciában nevelném fel a gyermekünket, hogy a földön keresz-

tül, amit az apja annyira szeretett, megismerhesse őt. Lucán már intézkedettis az ügyben, így bármikor indulhatok, ha kész vagyok rá.–Ez kedves tőle.–Nagyon kedves. Nem is hittem el, amikor megkeresett, hogy eztelmondja. Biztosított arról is, hogy a gyermekemmel mindig az ő és arend többi tagjának személyes védelme alatt fogunk állni, ha segítségrelesz szükségünk. Mindez a temetés napján történt, néhány órávala ceremónia után, amikor az égési sebei még borzalmasan elevenekvoltak. O akkor is csak az én jólétemért aggódott.–Lucán megégett? - költözött riadalom Gabrielle szívébe. - Mikor,hogyan?–Három nappal ezelőtt, amikor a temetési szertartást végezteConlannel. - Danika felhúzta finom ívű szemöldökét. - Te nem tudszerről? Nem, persze hogy nem. Lucán soha nem beszélne egy szóvalsem arról, hogyan rótta le végső tiszteletét a barátja előtt, vagy a sérülésekről,amiket eközben szerzett. Tudod, a temetkezési hagyományaiszerint egy vámpírnak kell az elesett testét a felszínre vinni,hogy azt az elemek fogadják magukba - a kápolna egyik árnyékos részelimutatott, ahonnan sötét lépcső indult felfelé. – Ez óriási tisztességetjelent, és egyben hatalmas önfeláldozást is, mert amikor karjábana halottal felér, a vámpír teljes nyolc percen át a testvére mellettmarad, amikor a nap felkel.Gabrielle a homlokát ráncolta. - De hát én azt hittem, a bőrük nemviseli el a napsugárzást.–Nem is viseli. Nagyon gyorsan súlyos égési sérüléseket szenvednek,de mindegyikük közül az első generációsok sérülnek a legkomolyabban.A faj legidősebbjei szenvedik el a legkegyetlenebb fájdalmakata legkisebb napsütéstől is.–Mint Lucán.Danika ünnepélyesen bólintott. - Számára nyolc-perc a tűző naponmaga lehetett a pokol. De végigcsinálta. Conlanért önként vállalta akínt. Bele is halhatott volna, de nem engedte át senki másnak imádottConlanem végső nyugalomra helyezésének terhét.Gabrielle-nek eszébe jutott a sürgős telefonhívás, ami éjnek évadján

kiugrasztotta Lucant az ágyából. Soha nem mondta, miről volt akkorszó, nem osztotta meg vele a veszteségét.Fájdalmas görcs állt a gyomrába, ha arra gondolt, mit állhatott ki aférfi Danika beszámolója alapján. -Beszéltem vele aznap. Hallottama hangján, hogy valami baj van, de tagadta. Olyan fáradtnak hangzott,mintha a végkimerülés határán járna. Szóval azt mondod, kiterjedtégési sérülésektől szenvedett?–Igen. Savannah mesélte, hogy Gideon talált rá nem sokkal azután,hogy visszajött. A bőre tetőtől talpig fel-hólyagosodott. Képtelenvolt kinyitni a szemét a fájdalomtól és a duzzanattól, de visszautasítottminden segítséget, hogy visszavigyék a lakrészébe összeszednimagát.–Édes jóistenem - kapkodott levegő után Gábriellé. - Soha nemmondta, egy szóval sem. Mikor aznap éjjel, néhány órával későbbláttam, teljesen normálisnak tűnt. Vagyis úgy értem, úgy nézett ki,úgy is viselkedett, mintha semmi nem történt volna vele.–Lucán tiszta vérvonala következtében mindenki másnál jobbanmegszenvedi az égési sérüléseket, de pont emiatt gyorsabban isgyógyulnak a sebei. Ennek ellenére sem volt könnyű dolga; rengetegvérre lett volna szüksége, hogy teste regenerálódni tudjon egy ekkoratrauma után. Mire elég jól volt ahhoz, hogy elinduljon vadászni,szervezete teljesen kiéhezett.így volt. Gábriellé most értette meg. Beugrott a kép, amikor a férfi aleölt vérrabszolgából iszik, de most más szemszögből látta az egészet,nem szörnyeteg tett volt többé, hanem harc a túlélésért. Mindenátértékelődött, mióta Lucant ismerte.Kezdetben úgy hitte, a faj és ellenségei közti háborúskodás nem más,mint egyik gonosz a másik ellen, de mostanra azt érezte, ez az ő háborújais. Tétje volt számára a végeredménynek, és nem csak azért,mert jövője eme különös másik világhoz kötődött. Fontossá vált,hogy Lucán ne csak a vérszopók felett győzedelmeskedjen, hanem aszámára ugyanolyan pusztító, egyszemélyes háborújában is.Aggódott érte, és nem tudta elhessegetni a gerincén alattomosan felkúszófélelmet, mióta Lucán társaival elhagyta az épületet.

–Nagyon szereted őt, igaz? - kérdezett rá Danika a kettejük köztelhúzódó hosszú csendben.–Igen, nagyon - tekintete találkozott a másik nőével, nem látva értelméta tagadásnak, mikor valószínűleg az egész az arcára volt írva.- Mondhatok valamit, Danika? Szörnyű érzésem van azzal kapcsolatban,amire ma éjszaka készül. Ráadásul Tegan azt mondta, nemhiszi, hogy Lucán még sokáig élne. Minél tovább itt ülök, annál jobbanfélek, hogy Tegannek igaza lesz.Danika grimaszolt. - Beszéltél Tegannel?–Szószerint belefutottam nemrég. Azt mondta, ne kötődjek túlzottanLucanhez.–Mert úgy gondolja, Lucán hamarosan meghal? -Danika kiengedtea benn tartott levegőt, és megcsóválta a fejét. - Az a fickó élvezi,ha felhúzhat másokat. Talán csak azért mondott ilyeneket, mert tudta,hogy ezzel kiboríthat.–Lucán említette, hogy régóta megy a gyűlölködés köztük. SzerintedTegan megbízható?A szőke kiválasztott egy darabig fontolgatta a választ.–Az biztos, hogy a hűség igen fontos szerepet játszik a harcosokbecsületkódexében. Ez a mindenük. Semmi nem bírhatná rá őket,hogy megsértsék a szent bizalmat.–Felemelkedett, és kézen fogta Gabrielle-t. - Gyere. Keressük megÉvát és Savannah-t. Könnyebb a várakozás mindannyiunk számára,ha nem egyedül telik.

HUSZONHATODIK FEJEZETA kikötői épületek egyikének tetején kijelölt megfigyelőhelyen Lucánés a többiek azt nézték, ahogy egy platós kisteherautó, krómozottkerekei alatt szétfröccsenő sóderrel, a célpont épület elé húz. A vezetőjeember volt. Ha izzadt, ideges szagából ez még nem derült volnaki, a letekert ablakon kiáradó countryzenéből már mindenképp. Egytele tömött barna papírszatyorral a kezében kikászálódott a vezetőülésből,ócska kínai kaja bűzét húzta maga után.–Úgy tűnik, a fiúk ma otthon esznek - suttogta Dante, míg a gyanútlankifutófiú ellenőrizte a megrendelő címét a szatyorra erősítettfehér papírlapon, majd óvatosan körülnézett az elhagyatott rakparton.Odalépett a raktár bejárati ajtajához, idegesen körbenézett, káromkodottegyet a sötétségbe, végül megnyomta a csengőt. Semmi fénynem szűrődött ki az épületből, csupán az ajtó felett lógó csupasz villanykörtebiztosított némi sárgán derengő világosságot. Az ütöttkopottacélajtó végre kinyílt, feltárva a benti fekete sötétséget. Lucánlátta a futárra bámuló vérszopó sárgán villogó szemét, miközben azhangosan bemondta a rendelés végösszegét, és a sötétség felé nyújtottaa szatyrot.–Hogy éé'ti, hogy ki akarja cserénnyi? - követelőzött vaskos bostonitájszólással a városi cowboy. - Mi a kénköves pokol...Hatalmas kéz markolta meg az inge elejét, majd felemelte, hogy a lábase érte a földet. A férfi felüvöltött és páni rémületében kapálózvasikerült kitépnie magi a vérszopó szorításából.–Hopsz - szisszent fel Niko a szegélynél -, biztos most jött rá, nemis kínait akart rendelni.

A vérszopó a férfi után vetette magát, hátulról létei 1 tette, és brutálishatékonysággal feltépte a torkát. A halál azonnali és véres volt. Mikora bestia felugrott, és vállára lódította a tetemet, hogy bevigye,Lucán is talpra szökkent.–Ideje, hogy induljunk. Gyerünk.A harcosok egyszerre értek földet, és villámgyorsan közelítették mega rejtekhelyet. Lucán, aki legelöl haladt, beérte a vámpírt és élettelenemberi terhét. Vasmarokkal megragadta a vérszopó vállát, megpördítette,ugyanabban a pillanatban elővette egyik tőrét a csípőjére erősítetttokból. Villámsebesen és halálpontosan suhintott, egyetlen vágássalelválasztva a fejet a testtől.A vérszopó azonnal oszlani kezdett, véráztatta áldozatát a kavicsosútra ejtve, ahogy Lucán pengéjének csókja savként marta széjjel degeneráltidegrendszerét. Pár másodperccel később már csak földbeszivárgó, bűzös fekete tócsa maradt utána.Elöl, az ajtónál Dante, Tegan és a másik három hacos már be voltsózva, türelmetlenül várták, mikor indul az igazi akció. Lucán vezényszaváramind a hátán csőre töltött fegyverekkel robbantak a raktárba.A vérszopóknak fogalmuk sem volt, mi történik, míg Tegan el nemhajította a tőrét, és az egyiket torkon nem kapta. Míg a vérszopó visítvaés rángatózva bomlani kezdett, feldühödött társai fedezék utánnéztek, fegyvereik után kapkodtak, és laposkúszásban igyekeztek k i-térni a rájuk záporozó lövedékek és borotvaéles acélpengék elől.Két vérszopót sikerült is ártalmatlanná tenni már az elején, ám másikkettő elmenekült a raktár különböző, éjsötét szegleteibe. Egyikük tüzetnyitott Dantéra és Lucanre egy halom ócska rekesz mögül. A harcosokkitértek a lövedékek útjából, és viszonozták az ajándékot, kiüldözvea vérszopót a nyílt terepre, ahol Lucán végzett vele.Szeme sarkából észrevette az utolsó gennyládát, ahogy az épület hátsórészébe menekül az összevissza odadobált hordók és fémcsövekzűrzavarában.Tegan figyelmét sem kerülte el. Egy tehervonat erejével robogott aszökevény vámpír után, és mindketten eltűntek a raktár feneketlen

sötétjében, a halálos macska-egér játékban.–Tiszta a levegő - kiáltotta Gideon valahonnan a füstös-poros feketeségből.Alighogy elhalt a hangja, Lucán új veszély közeledtét érezte. Halkzörejeket hallott a feje fölött. A szellőzőrendszer szabadon futó csöveiés tetőszerkezete felett a mocskos tetőablakok átláthatatlanokvoltak a kosztól, Lucán mégis biztos volt benne, hogy valami készülodafönn.–Nézzetek fel! - kiáltotta a többieknek abban a pillanatban, mikorbeszakadt a mennyezet, és hét további vérszopó ugrott közéjük ugatófegyverekkel.Honnan jöttek? Megbízható forrásból kapták az infót: hat egyén, valószínűlegnemrég változtak vérszopóvá, függetlenek, kapcsolatoknélkül. Akkor viszont ki.hívta a felmentő lovasságot? Honnan tudtak a támadásról?–Kibaszott csapda! - mordult fel Dante, hangosa kimondva Lucángondolatát.Kizárt, hogy a rohadt felmentősereg véletlenül járt erre, és ahogy Lucánaz újonnan jöttek közül a leghatalmasabb termetű vérszopóra pillantott,őrült düh kezdett forrni benne.Ő volt az, aki egérutat nyert előle a klub melletti vérengzés éjszakáján.A nyugati parti rohadék. A vérszopó, aki megölhette volnaGabrielle-t, vagy megölhetne a közeljövőben, ha ő nem végez velemost azonnal, hogy írmagja se maradjon.Míg Dante és társai viszonozták a közeledő vérszopók tüzét, Lucáncsak erre az egy célpontra fókuszált. Ma éjjel eltüntetni a föld színéről.A mocsadék sziszegett, ahogy közeledett hozzá, borzalmas arcacsúf grimaszba rándult. - Újból találkozunk, Lucán Thorne.Lucán komoran bólintott. - Most utoljára. Egymás iránti gyűlöletükarra késztette őket, hogy eldobják lőfegyvereiket, és testközelbőlharcoljanak. Szemvillanás alatt előkerültek a tőrök, mindkét kezükrejutott egy-egy, a két vámpír felkészült a halálos viadalra. Lucán döföttelőször. Aztán csúnya vágást kapott a vállára, mikor a vérszopóőrült sebességgel kivédte a támadást. Előremozdult, aztán a pillanat

tört része alatt a másik oldalán termett, majd tele szájjal vigyorgott azelső vér látványán.Lucán hasonló sebességgel pördült meg, pengéi halált suttogva hasítottaka vérszopó busa feje felé. A gcnnyzsák lenézett a lábánál heverőjobb fülére.–Kezdődik a móka, seggfej - vicsorgott rá Lucán.Édes a bosszú.Őrületes haraggal, izmaik minden erejével és hideg, halálos acélpengéikkelrontottak egymásra. Lucán érzékelte a körülötte folyó harcot,a többiek csatáját a rájuk zúduló újabb ellenségekkel, de ő mindenerejét és minden gyűlöletét az előtte álló vérszopóra összpontosította.Erezte, hogy agyarai megnyúlnak haragja erejétől, pupillája elkeskenyül,míg végül tudta, arca alig különbözik a vele szemben vicsorgómásikétól. Ugyanolyan erősek voltak, de Lucán vére forróbban száguldottereiben, mint ellenfeléé.Csak Gabrielle-re kellett gondolnia, és a veszélyre, amit ez az állatjelentene rá, és máris lángolt a dühtől.Ébren tartotta magában ezt a haragot, és egyik könyörtelen döféssel amásik után sikerült sarokba szorítania a másikat. Nem érezte a testétborító vágásokat, pedig akadtak szép számmal. Térdre kényszerítetteellenfelét. Felkészült a végső, halálos szúrásra.Üvöltve metszette el a vérszopó nyakát, elválasztva hatalmas fejétösszevagdalt testétől. A kezek és lábak görcsösen rángatóztak, miközbena vámpír teste rázkódva hanyatlott a padlóra. Lucán vére mégmindig tombolt ereiben; fogást változtatott a tőrön, és tövig a rohadékmellébe vágta, felgyorsítva ezzel a bomlás folyamatát.–Szent szar - hallotta Rio figyelmeztető hangját valahonnan a közelből.- Lucán, feletted, haver! Még egy a tetőgerendán!Egy pillanat alatt történt az egész.Lucán megpördült, a csata hevétől testében minden izom pattanásigfeszült. Felnézett arra, amerre Rio az újabb támadót jelezte. Magasanfölötte egy vámpír kúszott át a mennyezet tartószerkezetén, karjábankis focilabdának kinéző valamit tartva. A kütyün piros fény lüktetett,ami egyszercsak állandóra váltott.

–Hasra! - emelte célra felturbózott Berettáját Nikolai. - A köcsögmost akar eldobni egy kurva bombát!Lucán hallotta a nyomban kirobbanó lövést.Látta, hogy Niko lövedéke a két sárgán villogó szeme közt találta el avérszopót.De a bomba már a levegőben volt.Fél pillanattal később felrobbant.

HUSZONHETEDIK FEJEZETGrabrielle kizökkent nyugtalan szendergéséből, hirtelen felült aSavannah nappalijában álló díványon. A nők nála töltötték az elmúltnéhány órát - egymás társaságában keresve megnyugvást - Eva kivételével,aki egy ideje elment a kápolnába imádkozni. A kiválasztottidegesebbnek tűnt a többieknél, szája szélét harapdálta, és az estnagy részét ide-oda járkálással töltötte.Valahol a folyosók és szobák labirintusa fölül mozgás fojtott hangjaiés pattogó férfihangok szűrődtek le a nappaliba. A lift tompa zümmögésevibrált a levegőben, ahogy a szerkezet ereszkedni kezdett aház központja felé.Ó, istenem.Valami baj volt.Érezte.–Lucán!Gábriellé lehajította a zseníliatakarót, és felpattant. Szíve vadul kalimpált,minden egyes eszeveszett dobbanása fájdalmat okozott.–Nekem sem tetszenek ezek a hangok - nézett körbe feszültenSavannah.Gábriellé, Savannah és Danika a harcosok üdvözlésére sietett, közbenegyikük sem szólt egy szót sem, még levegőt sem vettek, ahogyaz érkező lift elé szaladtak.A liftből szűrődő sürgető hangokból már akkor tudták, hogy nagy bajvan, mikor még ki sem nyílt az ajtó. De hogy ekkora, arra Gabriellenem volt felkészülve, Úgy csapta meg a füst és vér savanyú szaga,mintha behúztak volna neki egyet. Összerezzent a háború és m vér

ocsmány bűzétől, amikor elétárult a liftbeli látvány. Egyik harcossem lépett ki eléjük. Ketten a padlón hevertek, hárman mellettük k u-porogtak.–Hozz tiszta törülközőket és takarókat! - kiáltotta GideonSavannah-nak. - Hozz, amennyit csak tudsz, édes! - Alikor a lányfutva elindult, még hozzátette: Kerekes cuccokra is szükségünk lesz.Van egy hordágy a betegszobában!–Hozom - szólalt meg Niko.Átlépett az egyik hanyatt fekvő, szörnyű állapotban lévő testen. Mikorelment mellette, Gábriellé látta, hogy arcát, haját és kezét koromlepi. Ruhája tépett, teste több száz sebből vérzett. Gideon is hasonlóállapotban volt, akárcsak Dante.Az ő sebeik azonban semmiségnek tűntek a másik két harcos komolysérüléseihez képest, akiket testvéreik eszméletlen állapotban hoztakvissza.Gábriellé a szívére nehezedő ólomsúlyból tudta, egyikük csak Lucánlehet. Közelebb merészkedett, és elállt a lélegzete, mikor félelme beigazolódnilátszott.Vértócsa hízott alatta, sötétvörösen ömlött a folyosó fehér márványára.Bakancsa és ruhája cafatokban, csakúgy, mint a bőr a karján éslábán. Arcán korom keveredett a vágásokból szivárgó vérrel. Deéletben volt. Felhúzott ajkakkal, hosszú agyarait megvillantva sziszegettGideonra, mikor meg kellett mozdítsa őt, hogy ideiglenes érszorítástalkalmazzon a karján tátongó mély seben.–Francba! Sajnálom, Lucán. Nagyon mély. Jézusom, még így semakar elállni.–Segíts... Riónak - jött a sötét, mormoló válasz. -Ez parancs volt,meg akkor is, ha háton fekve adtam ki. Jól vagyok - bukott ki belőlefájdalmasan. - A fenébe... azt akarom... hogy őt lásd el.Gabrielle Gideon mellé térdelt. Kinyújtotta a kezét a kötésért. - Majdén csinálom.–Biztos vagy benne? Elég csúnya. Oda kell nyúlnod és szorosantekerni.–Rendben - bólintott a lány Rio felé. - Tedd, ahogy mondta.

A Lucán mellett fekvő harcos a haláltusáját vívta. Az ő testét is elborítottákaz erősen vérző sebek, egyik karja pedig borzalmas állapo t-ban volt. A szétroncsolódott végtagot valami rongyba tekerték, amivalaha ing lehetett, és amelyet teljesen átáztatott a vér. Arca és mellkasaa felismerhetetlenségig összeégve és szétszaggatva. Nyögdécselnikezdett, a mélyről jövő, szánalmas hangokra Gabrielle szemébőlkibuggyantak a könnyek.Mikor kipislogta őket a szeméből, Lucán halványszürke szeme kulcsolódotta tekintetébe. - Kicsináltam... a rohadékot.–Csitt - simította ki az izzadt tincseket Lucán sebesült homlokából.- Lucán, ne erőlködj. Ne próbálj beszélni.A férfi nem figyelt rá, kínkeservesen nyelt egyet, aztán kipréselte aszavakat. - A klubból... a szemétláda ott volt ma éjjel.–Amelyik akkor elmenekült előled?–Ezúttal nem tudott - pislogott lassan, tekinteti vad, merev. - Sohatöbbé... nem bánthat téged.–Ja - mormolta Gideon Rio mellől. - És kurva szerencsés vagy,hogy élve megúsztad, hősöm.Gabrielle torka még inkább összeszorult, ahogv lepillantott rá. Mindentiltakozása ellenére, hogy a kötelesség az első és hogy nincs helyszámára az életében, ő járt az eszében egész éjjel? Azért vérzett ésszenvedeti ilyen súlyos sérüléseket, mert érte harcolt?Kezébe fogta a férfi kezét, ringatta, és ujjait a szívére szorította. - Ó,Lucán...Savannah, karján a kért szállítmánnyal. odarohan hozzájuk. Nikoközvetlenül utána érkezett, maga előtt tolva a gurulós kórházi ágyat.–Először Lucánt - rendelkezett Gideon. - Tegyétek ágyba, aztángyertek vissza Rióért.–Nem - nyögte Lucán, hangja eltökéltebb volt, mint amennyirefájdalmas. - Segítsetek fel.–Nem hiszem, hogy... - kezdte volna Gabrielle, de Lucán már tápászkodottis fel a padlóról.–Lassan, nagyfiú - lépett hozzá Dante, erős karjával megtámasztva.- Csúnyán elintéztek odaát. Miért nem szusszansz egyet, engedd,

hogy áttoljunk a gyengélkedőbe.–Azt mondtam, jól vagyok - Gabrielle és Dante közreműködésévelülőhelyzetbe húzta magát. Lihegett ugyan, de képes volt ülve maradni.- Kaptam párat, de a lenébe is... el tudok sétálni a saját ágyamig.Nem engedem... hogy ti cipeljetek.Dante Gabrielle-re nézett, majd a szemét forgatta. -Ismered, elégkeményfejű, hogy megtegye.–Igen, ismerem - mosolygott a lány hálásan a férfi makacsságáért,ami erőt adott neki, hogy mindig talpra álljon. Dantéval kétoldalrólátölelték Lucant, aki rájuk támaszkodott, miközben lassan kecmeregnikezdett a padlóról.–Oda - mondta eközben Gideon Nikónak, megmutatva, hová gördítseaz ágyat, hogy Riót fel tudják rá fektetni. Közben Danika ésSavannah is hasznossá tette magát, elállították a kisebb, vérző sebeket,eltávolították mocskos, rongyos ruháját és fegyvereit.–Rio? - ívelt magasra Eva hangja, ahogy berohant a felfordulásba,rózsafüzérjét még mindig szorongatva. Odalépett a nyitott lifthez, delevegőért kapkodva azonnal vissza is hőkölt. - Rio! Hol van?–Itt van bent, Eva - mozdult előre az ágy mellől Niko, hogy elkapjaa lányt. Határozottan elkormányozta onnan, mielőtt túl közel jutottvolna több sebből vérző kedveséhez. - Robbanás volt az éjjel. O volthozzá a legközelebb.–Nem! - kapta arca elé a kezét a lány dermedt rémülettel. - Nem,tévedsz. Az ott nem az én Rióm! Lehetetlen!–Életben van, Eva. De erősnek kell lenned érte.–Nem! - sikoltozott a lány hisztérikusan, próbálva odajutni a párjához.- Ne az én Riómat! Istenem, ne!Savannah odalépett hozzá, és átölelte. - Most gyere - szólt gyengéden.- Ők tudják, hogyan segítsenek rajta.Eva megtört zokogása visszhangzott a folyosón, Gabrielle szíve pedigmajd' megszakadt, hiszen egyszerre érzett megkönnyebbülést éshalálos félelmet. Aggódott Rióért, és szörnyű volt belegondolni, mitérezhetett most Eva. Gabrielle részben át tudta érezni a fajdalmát,mert Lucán is lehetett volna Rio helyében. Pár milliméteren, a má-

sodperc tört részén múlt csupán, hogy melyik harcos feküdt előttüksaját, egyre hízó vértócsájában, az életéért küzdve.–Hol van Tegan? - kérdezte Gideon, míg továbbra is saját fürgéndolgozó ujjaira figyelve, tovább gondolkodott a sebesültről. - Visszajöttmár?Danika megrázta a fejét, és aggódó pillantást vetet Gabrielle-re. -Aliért lenne itt? Nem volt veletek?–Nem sokkal azután, hogy rajtaütöttünk a vers pókon, eltűnt -kapcsolódott be Dante. - A robban után pedig az volt a legfontosabb,hogy olyan gyorsan visszahozzuk Lucant és Riót a házba, amilyengyorsai csak lehet.–Gyerünk - ragadta meg Rio ágyát Gideon. - Nikoy segíts, kérlek,megmozdítani.A Tegannel kapcsolatos kérdezősködést egyelőre fellüggesztették,mert mindenki azon volt, hogy Riói-nak segíthessen. Mindannyian abetegszobába indultak, Gábriellé, Lucán és Dante lemaradt, mert Lucánnagyon lassan bicegett a saját lábán, miközben szorosan kapaszkodottkettőjükbe, próbálva egyenesen tar tani magát.Gábriellé rásandított, és nem vágyott másra, csak cirógatni sebesült,vérző arcát. Alikor dobogó szívvel a férfira nézett, annak sötét pilláimegrebbentek, és visszanézett a lányra. Nem értette, mi volt ez acsendes, hosszúra nyúlt pillanat kettőjük között a káosz közepén, deelöntötte a meleg, és fenséges volt, az éjszak; összes szörnyűsége ellenére.Mikor odaértek a szobába, ahol Riót elhelyezték, Eva már az ágymellett állt, a férfi összetört teste felé hajolva. Könnyek csorogtakvégig az arcán.–Ennek nem így kellett volna történnie - nyögte. -Nem az én Riómmal.Nem így.–Mindent megteszünk érte, amit tudunk - formálta nehezen a szavakatLucán saját sérülései miatt. - Megígérem, Eva. Nem hagyjukmeghalni.A lány, párjára nézve, megrázta a fejét. Amikor megsimogatta a haját,Rio összefüggéstelenül, félig eszméletlenül, óriási fájdalmak kö-

zepette motyogott valamit. - Azonnal el akarom vinni innen. Egymenedékbe. Orvosi segítségre van szüksége.–Nincs szállítható állapotban - mondta neki Gideon. - Megvanhozzá a képzettségem és a felszerelésem, hogy ellássam.–El akarom őt vinni innen! - csattant fel a lány, villogó tekinteteegyik harcosról a másikra ugrált. - Nektek már úgysincs hasznotokra,engedjétek, hogy elvigyem. Nem parancsolhattok neki többé, egyikőtöksem! O az enyém! Én csak a legjobbat akarom neki!Gabrielle érezte, hogy Lucán teste megfeszül a hisztérikus rikácsolásra.- Akkor ne állj Gideon útjába, hagyd, hogy végezze a dolgát! -könnyedén vedlett vissza vezérré nyomorúságos állapota ellenére is.- Ebben a pillanatban csak az a fontos, hogy életben tartsuk Riót–Te... - válaszolt neki száraz hangon, könnyes szemmel Eva. Aztánvadság költözött a tekintetébe, arca színtiszta gyűlöletet sugárzott.- Neked kellene most itt haldokolnod, nem neki! Neked, Lucán.Erre kötöttem egyezséget. Neked kellene itt feküdnöd!Halálos csend szakadt a betegszobára, csupán az Eva által kiköpöttmegdöbbentő vallomás lebegett körülöttük.Dante és Nikolai a fegyveréhez kapott, mindkét harcos ugrásra készenállt, hogy megtorolja a legkisebb provokációt is. Lucán megálljtintett nekik, szeme ra tapadt. Nem izgatta, Eva milyen ármányt szőttne; ha ő is volt haragjának célpontja, megúszta, nem biztos, hogymeg fogja. Akár úgy is történhetett volna, hogy egyik harcos sem élitúl Eva árulását.–A vérszopók tudták, hogy megyünk - szólalt meg vészjósló nyugalommal.- A raktár csapda volt. Te állítottad.Morgás tört fel a többi harcos torkából. Ha a beismerés férfitól származik,Lucán semmit nem tehetett volna testvérei halálos kimenetelűmegtorlása ellen. De egy kiválasztott volt a bűnös, aki közülük való.Akit sok emberöltő óta ismertek, és családtagként a bizalmukba fogadtak.Lucán ránézett, egy idegen állt előtte. Egy őrült. Egy halálosan ké t-ségbeesett ember.

–Úgy volt, hogy Riónak nem esik bántódása - hajolt közel a fekvőhöz,és karjába zárta bekötözött fejét. A férfi nyers hangon, érthetetlenülnyögött valamit, miközben Eva gyengéden ölelgette. - Aztakartam, hogy ne legyen képes többé harcolni. Értetek ne.–Így inkább látod megcsonkítva? - kérdezte Lucán, - Ennyire törődszvele?–Szeretem! - sikoltotta a lány. - Amit tettem, az iránta érzett szerelembőltettem. Rio boldogabb lesz máshol, távol az erőszaktól és haláltól.Boldogabb lesz egy menedékben, velem. Messze az átkozottháborútoktól!Rio megint nyöszörögni kezdett, hangjába azonban most szomorúságvegyült. Kétségtelenül a fájdalom szólt belőle, de nem lehetett tudni,a testi vagy lelki kín hangjai ezek.Lucán lassan megrázta a fejét. - Ez az, amit te nem dönthetsz el helyette.Nem volt jogod hozzá. Ez épp annyira Rio háborúja, mint atöbbieké. Hitt benne, és még mindig hisz, dacára annak, amit veleműveltél. Ez a háború a faj minden tagjának lét fontosságit.–Vicces, hogy így gondolod, mikor magad is lassan vérszopóváválsz - vetette oda neki maró gúnnyal a lány.–Jézusom - szisszent fel Dante. - Tévedsz, Eva. Kurvára összevagy zavarodva.–Valóban? - meredt vadul szadista fénnyel a szemében Lucanre alány. - Figyeltelek, Lucán. Láttam, hogy küzdesz az örökké mardosóéhséggel, amikor azt hiszed, senki se lát. A látszólagos önuralmadnem tud megtéveszteni.–Eva - Gabrielle nyugodt hangja kissé feloldotta a szoba pattanásigfeszült légkörét. - Kiborultál. Nem tudod, mit beszélsz.A lány felnevetett. - Mondd neki, hogy tagadja le. Kérdezd meg, miértnem nyúl vérhez, amíg a végén teljesen ki nem éhezik!Lucán nem válaszolt a nyílt színi vádaskodásra, mert tudta, hogyigaz.Ahogy Gabrielle is.Megindította, hogy a lány a védelmére kel, de ez most nem annyiraróla szólt, mint Rióról és az árulásról, mely a harcos életébe kerülhet.

Talán már került is, elnézve bekötözött végtagjai egyre sűrűbb rángatózásátés beszédre való képtelenségét.–Hogy sikerült nyélbe ütnöd az egyezséget, Eva? Hogyan léptélkapcsolatba a vérszopókkal? Amikor kirándulást tettél a felszínre?Eva elmosolyodott. - Nem volt nehéz. Vérrabszolgákkal van tele aváros. Csak figyelni kell. Találtam egyet, és megmondtam neki, hogybeszélni akarok a gazdájával.–Ki az? - követelte Lucán. - Hogy néz ki?–Nem tudom. Csak egyszer találkoztunk, az arcát pedig elrejtette.Sötét napszemüveget viselt, és lekapcsolta a hotelszoba világítását.Nem érdekelt, kicsoda vagy, hogy néz ki. Csak az számított, elég hatalmas-eahhoz, hogy végrehajtsa a tervet. Elég volt az ígérete.–El tudom képzelni, mit kért cserébe.–Csak pár órát töltöttem vele. Bármit megadtam volna - válaszolta,de már nem nézett Lucanre vagy bárki másra. Mindeki undorralbámulta, ő pedig Rióra szegezte a tekintetét. - Mindent megtennékérted, drágám. Mindent... elviselnék.–Talán a testeddel sikerült üzletet kötnöd - szólt Lucán -, de Riobizalmát bocsátottad áruba.Reszelős hang tört elő Rio cserepes ajkai közül, ahogy Eva becézteés cirógatta. Szemhéja felnyílt. Kapkodta a levegőt, miközben kínnalformálta a szavakat.–Én... - köhögte, és összetört teste görcsösen meg rándult. - Eva...–Igen, szerelmem, itt vagyok! - kiáltott a lány. Mondd, mit szereméi,édesem.–Eva - egy pillanatig nem jött ki hang a férfi torkán, de újra próbálta.- Én... felbontom... a kötelékünket.–Micsoda?–Halott... - nyögte, és bár lelkének fájdalma mess/, túlszárnyaltatestéét, fáradt, véreres szemének ádáz pillantása elárulta, nem fogvisszakozni. - Nem létezel többé... számomra... meghaltál.–Rio, hát nem érted? Értünk tettem!–Menj... - zihálta a férfi. - Soha többé... nem akarlak... látni.–Nem gondolod komolyan - emelte fel a fejét Eva vadul villogó

szemekkel. - Nem gondolja komolyan! Nem teheti! Rio, mondd,hogy nem így van!Mikor megpróbált hozzáérni, Rio felmordult, maradék erejével próbáltkitérni az érintés elől. Eva sírva fakadt. Ruháját a férfi vére áztatta.Először a foltokra nézett, aztán Rióra, aki nem vett róla tudomásttöbbé.Ami ezután következett, néhány másodpercig tartott csupán, bár úgytűnt, az idő kegyetlen lassan vánszorog.Eva megsebzett tekintete Rio fegyverövére esett az ágy mellett.Hirtelen elhatározás suhant át az arcán, mikor meglátta az egyik tőrt.A csillogó pengét az arcához emelte.Odasúgta Riónak, hogy örökké szeretni fogja.Aztán megfordította a fegyvert a kezében, és saját torkához nyomta.–Eva, ne! - sikoltotta Gabrielle ösztönösen odakapva, mintha abbanreménykedne, megmentheti. - Ó, istenem, ne!Lucán szorosan tartotta. Gyorsan szembefordította magával, átölelte,és nem engedte, hogy végignézze, amint Eva keresztüldöfi saját torkát,aztán véresen, élettelenül a padlóra zuhan.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZETMiután kimászott Lucán zuhanyzójából, Gabrielle szárazra törölte ahaját, és bebújt egy fehér frottírköpenybe. Kimerült, miután a napnagy részét Savannah-val és Danikával töltötte, hogy segítsenekGideonnak Rio és Lucán ápolásában.Néma hitetlenkedéssel végezte a dolgát mindenki a házban, nem tudtaknapirendre térni Eva árulása és tragikus végkifejlet felett, amelybensaját kezével vetett véget életének, Riónak pedig hajszálon függöttaz élete.Lucán is rossz bőrben volt, de makacsságának köszönhetően, szavaihozhűen, saját lábán hagyta el a betegszobát, hogy lakosztályábanpihenjen. Gabrielle-t elképesztette, hogy egyáltalán elfogadott bármifélegondoskodást, de a nők együttes meggyőző ereje ellen nem voltesélye.Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor a fürdőszobából kilépve megláttaa férfit, ahogy a hatalmas ágyban, hátát a fejtámlához polcoltpárnáknak támasztva ücsörgött. Bár arca és homloka tele volt öltésekkel,széles mellkasát és végtagjait kötések borították, márisgyógyulófélben volt. Egyben volt, és idővel a sebek is beforrnak.A lányhoz hasonlóan ő is fehér frottírköpenyt viselt; kupán ennyitengedélyeztek neki a nők, miután órákig tisztították és kötözgették azúzódásait és a repeszek okozta sebeket, amelyek egész testét beterítették.–Jobban érzed magad? - kérdezte Lucán figyelve, hogy fésüli kiujjaival az arcából nedves haját. - Azt gondoltam, éhes leszel, ha kijössz.

–Farkaséhes vagyok.A férfi a háló sarkába mutatott, ahol székekkel körülvett, zömök kiskoktélasztal állt, de Gabrielle orra már előbb jelezte a feltálalt fino m-ságokat. Francia kenyér, fokhagyma, fűszerek, paradicsomszósz éskülönféle sajtok illatoztak a szoba miféléből. Egy tál saláta, gyümö l-csök és még valami sötét csokiszerűség is csábítgatta. Közelebb sétált,hogy szemügyre vegye a csodás választékot, gyomra hatalmasatkordult a várakozástól.–Manicotti - szimatolt a levegőbe, mélyen beszívva a tészta aromásillatát. Egy üveg vörösbor koronázta meg a mennyei lakomát,mellette kristálypohár. - És chianti?–Savannah tudni akarta, mi a kedvenc ételed. Ezek jutottakeszembe.Ezt az ételt készítette magának akkor este, mikor a férfi újra eljötthozzá, hogy visszaadja a telefonját. Az étel, ami ott ült hidegen és elfeledvea pulton, amíg ők eszeveszetten szeretkeztek. - Emlékeztél,mit főztem akkor este?A férfi enyhén vállat vont. - Ülj le! Egyél!–Csak egy személyre van terítve.–Társaságra számítottál?A lány ránézett. - Tényleg nem tudsz ezek közül semmit megenni?Egy falatot sem?–Ha ennék is, nagyon kis mennyiséget bírna a szervezetem. - Intetta lánynak, hogy foglaljon helyet. - Emberi ételeket csupán a külsőségekmiatt fogyasztunk.–Rendben - a lány törökülésbe helyezkedett a földön, a szépkrémszínű vászonszalvétát kivette az ezüstnemű alól, és az ölébe terítette.- De nem igazságos, hogy előtted zabáljam degeszre magam.–Ne aggódj miattam. Elég női törődést és féltést kaptam mára.–Akkor jó.Túl éhes volt, hogy akár egy másodperccel is tovább várjon, az ételpedig túl finomnak nézett ki, hogy ellenálljon. Villájával levágott egyfalat manicottit, és üdvözülten nyámmogta. Rekordsebességgel betermeltea felét, csak azért állt meg, hogy öntsön egy pohár bon amit

hasonló élvezettel tüntetett el.Lucán egész idő alatt az ágyból nézte. -Jó? - kérdezte, amikor Gábriellérestellkedő pillantást vetett rá a borospohara pereme fölött.–Fantasztikus - mormolta, szájába gyömöszölve egy adag finomöntettel megbolondított salátát. Gyomra felvidult. Lenyelte az utolsófalat salátát, öntött még egy fél pohár bort, és sóhajtva hátradőlt. –Köszönöm. Meg kell köszönnöm Savannah-nak is. Nem kellel volnaennyit fáradnia.–Kedvel téged - válaszolta Lucán kiismerhetetlen arccal. - Nagysegítséget jelentettél az éjjel. Köszönöm, hogy törődtél Rióval és atöbbiekkel. Beleértve engem is.–Nem kell megköszönnöd.–De igen - a homlokán lévő apró, összeöltött vágás kitüremkedett,ahogy a szemöldökét ráncolta. - Mindvégig kedves voltál és odaadó,én pedig... - harapta el a mondat végét, csak bajsza alatt motyogotttovább. -I i lékelem, amit tettél, ez minden.Ó, gondolta a lány, ez minden. Még a hálálkodás is érzelmi akadályokbaütközött.Mivel hirtelen kívülállónak érezte magát Lucán közelében, témát váltott.–Hallom, Tegan is visszaért egy darabban.–Igen, de Dante és Niko majdnem széttépték, mikor megjelent,azután hogy szó nélkül eltűnt a rajtaütésközepén. -Hol járt?–Az egyik vérszopó megpróbált elszelelni a raktár hátsó ajtajánkeresztül, amikor felforrósodott a helyzet. Tegan követte az utcára.Ki akarta nyírni, de közben úgy döntött, először megnézi, merremegy. A régi elmegyógyintézetnél kötöttek ki a város szélén. Nyüzsögtekott a vérszopók. Ha eddig kétséges lett volna, most bizonyossávált, hogy nagy kolónia rejtőzik ott. Talán ez a keleti parti főhadiszállás.Gábriellé kissé lezsibbadt, mikor arra gondolt, egyedül járt az. ép ü-letnél, mitöbb, az épületben, és fogalma sem volt róla, mibe tenyerelt.

–Van néhány belső felvételem. Még a fényképezőben vannak.Nem volt időm letölteni őket.Lucán megmerevedett, és úgy bámult rá, mintha csak azt mondtavolna neki, éles gránátokkal játszado zott. Arca kimerült sápadtrólhamuszürkére váltott.–Tehát nemcsak odamentél, hanem be is törtél? A lány bűntudatosanvállat vont. -Jézusom, Gábriellé - az ágy szélére ült, lábával aföldön támaszkodva. Egy hosszú percig nem mozdult, csak nézte alányt. Beletelt egy kis időbe, amíg meg tudott szólalni. - Megölhettekvolna. Felfogod?–Akkor még nem fogtam fel - gyenge kifogás volt, de igaz.–Ugorjunk - túrt mindkét kézzel a hajába Lucán. -Francba. Hol afényképeződ?–A laborban hagytam.Lucán felkapta az ágya melletti házi telefont, és megnyomta a gyorshívót.Gideon jelentkezett be a túloldalon.–Szia, mizújs? Minden rendben?–Ja - felelte Lucán, de közben Gabrielle-t fixírozta, - Mondd megTegannek, hogy egyelőre halassza el az elmegyógyintézeti felderítést.Most tudtam meg, hogy vannak benti felvételeink is.–Most hülyéskedsz? - Csend a vonalban. - Atyám, beszarás! Aztakarod mondani, hogy a csaj be is ment arra a rohadt helyre?Lucail kényszeredett én megmondtam pillantást lövellt Gábriellé felé.- Töltsd fel a képeket a gépre, aztán szólj a többieknek, egy óramúlva találkozunk, hogy megbeszéljük az új stratégiát. Azt hiszem,ezzel igen csak sok időt takarítunk meg.–Rendben. Egy óra.A beszélgetés véget ért.–Ügy volt, hogy Tegan visszamegy arra a helyre?–Igen - jött a válasz. - Öngyilkos küldetés, de volt olyan őrült,hogy ragaszkodott hozzá, egyedül akar be jutni, hogy infókat gyűjtsön.Nem mintha bárki sietett volna lebeszélni róla, legkevésbé én.kiszállt az ágyból, és kötéseit kezdte vizsgálgatni. A mozdulattólköntöse szétnyílt, feltárva mellkasai éi hasa egy részét. A mellén

kacskaringózó gyönyörű jelek halvány vörösesbarna színben játszo t-tak, világosabbak voltak, mint az éjjel. Sápadtak, mint ő. Fakók,majdnem színtelenek.–Miért utáljátok ennyire egymást Tegannel? - kockáztatta meg akérdést óvatosan Gábriellé, amit azóta fel akart tenni, hogy Lucánelőször említette a harcos nevét. - Mi történt köztetek?Először azt hitte, nem is kap választ. A férfi tovább nyomkodta a sebeit,karjait és lábait hajlítgatta. Végül, mikor a lány feladta, megszólalt.- Tegan azzal vádol, hogy valamit elvettem tőle. Valamit, amitnagy becsben tartott. - Egyenesen Gábriellé szemébe nézett. - A kiválasztottjameghalt. Az én kezem által.–Úristen - suttogta a lány. - Lucán... hogyan?A férfi a homlokát ráncolta, másfelé nézett. - Más idők jártak régen,amikor Tegan és én megismertük egymást. A harcosok akkoribannemigen választottak társat maguknak, túlságosan veszélyes volt.Akkor még csak páran alkottuk a rendet, és nagyon nehéz volt a családunkatvédelmezni, amikor sokszor hónapokra elszólított minket akötelesség.–Mi volt a helyzet a menedékekkel? Azok nem nyújtottak volnabiztonságot?–Azokból is sokkal kevesebb volt akkortájt. Olyan meg még kevesebb,ahol szívesen fogadták volna a harcosok kiválasztottjait. Miés szeretteink állandóan ki voltunk téve a vérszopók fenyegetésének.Tegan tisztában volt mindezzel, mégis összekötötte az életét egy kiválasztottal.Nem sokkal később asszonyát foglyul ejtették a vérszopók.Megkínozták. Megerőszakolták. Es mielőtt visszaküldték hozzá,majdnem teljesen kivérez-tették. Üres báb lett, még annál is roszszabb,mert az őt tönkretevő vérszopó vérrabszolgává tette.–Ó, uramisten - borzadt el Gabrielle.Lucán felsóhajtott, mintha az emlékek túlságosan nagy nyomássalnehezednének rá. - Tegan becsavarodott a haragtól. Vadállattá változott,mindent legyilkolt, ami az útjába került. Tetőtől talpig úszott avérben, mintha abban fürdött volna. Lubickolt gyilkos dühében, ésközel egy évig nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy társa elméje

örökre elveszett. Saját vénájából táplálta, nem akarta látni, hogy alány soha nem fog visszatérni. Azért táplálkozott, hogy őt táplálhassa.Nem érdekelte, hogy szép lassan erőt vesz rajta a vérszomj. Ellenszegülta faj törvényének, nem szabadította meg párját szenvedéseitől.Tegan pedig lassan, de biztosan kezdett vérszopóvá válni. Valamittenni kellett...Mikor nem fejezte be a mondatot, hanem hagyta a levegőben lógni,Gabrielle befejezte helyette. - És mint vezérnek, rád hárult a kötelességteljesítése.Lucán komoran bólintott. - Tegant bezártam egy vastag falú kőcellába,és megöltem a kiválasztottját.Gabrielle behunyta a szemét, átérezve a férfi fajdal mát. - Ó, Lucán...–Tegant nem engedtem ki addig, míg meg nem gyógyult a vérszomj-függőségből.Ez sok hónapnyi éhezést és agóniát jelentett, devégül saját lábán távozhatott börtönéből. Mikor rájött, mit tettem, azthittem, megpróbál megölni. Nem tette. Az a Tegan, akit ismertem,viszont nem tért vissza soha. Meggyűlölt.–Nem annyira, amennyire te gyűlölöd saját magad. Lucán keményenösszepréselte a száját, arccsontján a bőr még feszesebb lett. -Hozzászoktam, hogy nehéz döntéseket hozzak. Nem ijedek meg anehéz feladatok végrehajtásától vagy hogy harag és gyűlölet célpontjalegyek, mert a faj jóléte érdekében hozom a döntéseimet. A többirohadtul nem érdekel.–Nem igaz - válaszolt a lány gyengéden. - Fájdalmat kellett okoznoda barátodnak, és hosszú-hosszú ideje cipeled a következményeit.A férfi pillantása azt sugallta, vitatkozni akar a fentiekkel, de talánnem volt hozzá ereje. Mindazok után, amiken keresztülment, halálosanelfáradt, bár a lány tudta, soha nem vallaná be, még neki sem.–Te jó vagy, Lucán. Igazán nemes szív dobog a nehéz fegyverzetalatt.A férfi felmordult, elutasítón és cinikusan. - Csak olyasvalaki foghatezzel mellé ennyire, aki épphogy pár napja ismer.–Tényleg? Ismerek itt még néhányat, aki pontosan ugyanezt mondanárólad. Conlantis beleértve, ha élne.

A férfi tekintete elborult. - Ugyan, mit tudhatsz te erről?–Danika elmesélte, mit tettél érte. A temetési ceremóniát. Hogyfelvitted napkeltekor. Hogy megadd neki a végtisztességet, nem törődveazzal, hogy megégeted magad.–Jézusom - ugrott fel dühösen Lucán. Sántikálva fel-alá járkált azágy mellett. Nyers, vad hangon bömbölni kezdett. - Ennek semmiköze a tisztességhez! Tudni akarod, miért tettem? Bűntudatból! Avasútállomáson történt bombázás éjszakáján nekem kellett volnakinn lennem Nikóval. Csakhogy nem tudtalak kiverni téged a fejemből.Azt gondoltam, ha megkaplak végül, az kielégít, és végre továbbléphetek,elfelejthetlek. Úgyhogy aznap este Conlant küldtem kimagam helyett. Én lettem volna az alagútban helyette. Nekem kellettvolna ott lennem!–Te jó ég, Lucán, hihetetlen vagy, tudod? - csapott nyitott tenyérrelaz asztalra Gábriellé, és dühös, éles kis kacajt hallatott. - Miértnem tudsz egyszer ebben a rohadt életben lazítani?A hangos dühkitörésre Lucán odakapta a fejét. Megtorpant, és alányra meredt. - Tudod, miért - felelte nyugodtan. -Jobban tudod,mint bárki más. - Megcsóválta a fejét, szája legörbült az önutálattól. -Kiderült, hogy Eva is tudott róla.Gábriellé visszagondolt a betegszobában elhangzott megdöbbentőszavakra. Mindenkit felháborított Eva tette, és letaglózott Lucán ellenivádaskodása. Mindenkit, kivéve a férfit magát. - Lucán, amiketmondott...Mind igaz, ahogy magad is láthattad. De te ennek el lenére is megvédtékMár kétszer megakadályoztad, hogy fény derüljön a gyengémre- fordított hátat a lánynak haragosan. - Nem kérem többé,hogy megtedd. A gondjaimat nekem kell megoldanom.–Ahhoz viszont szembe kell nézned velük.–Amit tennem kell, az az, hogy felöltözöm, és megnézem a képeket,amiket Gideon letöltött. Ha elég információt tartalmaznak az elmegyógyintézetalaprajzáról, már ma este lerohanhatjuk a helyet.–Mit akarsz azzal mondani, hogy lerohanhatjátok?–Megsemmisíthetjük. Felszámolhatjuk. Felrobbanthatjuk az egész

kibaszott kócerájt.–Nem mondhatod komolyan! Te magad állítottad, hogy valószínűlegnyüzsög a vérszopóktól. Tényleg elhiszed, hogy te és háromembered túlélhetitek, ha nekimentek ezeknek, akikről azt se tudjátok,hányan vannak?–Eddig is így zajlott. És öten leszünk - jött a válasz, mintha lennebármi különbség. Gideon azt mondta, ő is jön, bármit is teszünk. ÁtvesziRio helyét.Gabrielle gúnyosan hitetlenkedett. - És veled mi a helyzet? Hiszenalig állsz a lábadon!–Járok, nem? Jól vagyok. Nem várják, hogy ilyen hamar jön amegtorlás, így ez a legalkalmasabb időzítés.–Te megőrültél! Pihenésre van szükséged, Lucán. Nem tehetszsemmit, amíg vissza nem nyered az erődet. Be kell gyógyulnia a sebeidnek- nézte a férfi állkapcsán ugráló izmot; nyúzott arcában egyín rángatózott. Vonásai keményebbek a szokásosnál, túl vékonyak. -Nem mehetsz oda ebben az állapotban.–Azt mondtam, jól vagyok.A szavakat gorombán, érdes hangon köpte. Mikor újra a lányra nézett,ezüst íriszét fényes borostyánszín pettyezte, mintha tűz nyaldosnáa jeget.–Nem, nem vagy. Közelről sem. Táplálkoznod kell. Túl sokat kelletta testednek elviselnie mostanában. Vérre van szükséged.Hideg söpört végig a szobán, és a lány érezte, hogy Lucán irányábóljön. Kiprovokálta a haragját. Már látta a legrosszabb pillanatában is,és túlélte, de ezúttal talán túl messzire ment. Érezte, hogy a férfi robbannikészül, óriási akaraterővel fogja vissza magát, mióta csak idehoztaőt a házba. Most viszont készült elszabadulni a pokol; ténylegő akar lenni az a valaki, aki átlöki azon a vékonyka határvonalon?Csessze meg. Lehet, hogy pont erre van szükség.–A tested kimerült, Lucán, és nem csak a sérülésektől. Gyengevagy. És félsz.–Félek - jeges pillantást küldött Gabrielle felé, és lekezelően vigyorgott.- És mégis mitől?

–Magadtól, először is. De azt hiszem, tőlem még inkább.Azonnali cáfolatra számított, valami hidegre és gonoszra, ami paszszolfagyos dühéhez. A férfi azonban nem szólt egy szót sem. Csakbámult rá egy hosszú pillanatig, aztán megfordult, és kissé merevenegy magas szekrény felé vette az irányt a szoba másik sarkában.Gabrielle ott ült a földön, nézte, ahogy kirántja a fiókokat, ruhákatszed elő, és az ágyra hajítja őket.–Mit csinálsz?–Nincs időm arra, hogy vitatkozzam veled. Értelmetlen.A fegyvertartó szekrény ajtaja durván kivágódott. Ügy nyitotta ki,hogy hozzá sem ért. Odament, és kihúzott egy fiókot. Legalább egytucat tőr és egyéb halálos szúrófegyver sorakozott katonás rendben abársony alátéten. Lucán oda sem nézve kikapott két hatalmas, feketebőrtokban pihenő kést. Kihúzott egy másik fiókot, és kiválasztott egynagy, fényes, rozsdamentes acélpisztolyt, mely úgy nézett ki, minthavalami akciófilm-rémálom kelléke lenne.–Nem tetszik, amit mondok, ezért inkább elmenekülsz? - A férfinem nézett rá, nem is káromkodott feleletképp. Totálisan semmibevette, ettől viszont a lány bepöccent. - Menj csak. Tégy úgy, minthalegyőzhetetlen lennél, mintha nem rémítene halálra, hogy jólesik, havalaki törődik veled. Fuss el tőlem, Lucán. Ezzel viszont csak az énigazamat bizonyítod.Gabrielle reménytelenül nézte, ahogy Lucán tele tölténytárat veszelő, és a pisztoly üreges markolatába csúsztatja. Akármit mond, nemállíthatja meg. Végtelenül tehetetlennek érezte magát.Elfordította a fejét, szeme az asztalra tévedt, megakadt a tányérokonés az ezüst étkészleten. Ott feküdt az érintetlen kés is, pengéje me g-csillant a lámpafényben.Nem tudta szavakkal visszatartani a férfit, de megtehette máshogyis...Visszahajtotta a köntös hosszú ujját. Nagyon nyugodtan, ugyanazzala félelem nélküli elszántsággal, amellyel már vagy százszor megtette,felemelte a kést, és alkarja lágy, húsos részéhez emelte. Enyhén rányomta,és az éles penge könnyedén szántott a húsába.

Nem tudta, Lucán mely érzékszerve válaszolt először, de üvöltése,mikor a fejét felkapva meglátta, mit tett, minden bútort megremegtetetta szobában.–Az isten verje meg, Gabrielle!A kés kirepült a lány kezéből, át a szobán, majd markolatig szaladt aszemközti falban.Lucán olyan gyorsan mozdult, hogy a lány nem is látta. Az egyik pillanatbanmég pár méterre állt tőle az ágy lábánál, a másikban hatalmaskeze az ujjaira fonódott, lábra rántva őt. Vér szivárgott a picivágásból, gazdag mélybordó színű, és lecsöpögött a karjáról. Lucántovábbra is vasmarokkal szorította a kezét.Gabrielle fölé tornyosult, sötét, forrongó dühvel.Mellkasa zihált, orrlyuka kitágult. Szép arca eltorzult az aggodalo m-tól és haragtól, szeme lángolt a letagadhatatlan éhségtől. Nyoma semvolt benne az ezüstnek, pupillája függőleges, vékony fekete csíkkáalakult. Agyara hosszúra nyúlt, fehér, hegyes vége megcsillant gonoszkifejezést öltő ajka mögött.–Most próbáld bemesélni, hogy nincs szükséged arra, amit felkínálokneked - szólt a lány.Izzadság jelent meg a férfi homlokán, ahogy a friss, vérző sebre meredt.Megnyalta a száját, és mondott valamit egy Gabrielle számáraérthetetlen nyelven.Nem hangzott túl barátságosan.–Miért? - követelőzött. - Miért tennéd ezt meg nekem?–Tényleg nem tudod? - nézett parázsló szemébe a lány, lecsillapítvaa férfi dühét, miközben vére karmizsinvörös csíkot húzott köntösehófehérjébe. - Mert szeretlek, Lucán. És ez minden, amit adhatokneked.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZETLucán azt hitte, ismeri az éhséget. Azt hitte, ismeri a haragot és akétségbeesést - és a vágyat -, de minden jelentéktelen érzelem, amiteddigi, kortalan életében átélt, semmivé foszlott, amikor Gabrielledacos, barna szemébe nézett.Érzékeit elárasztotta, betöltötte a lány vérének édes jázminillata,melynek forrása veszélyesen közel lebegett a szájához. A saját kezeáltal ejtett sebből szivárgó csillogó vörös, mézsűrűségű patakocska...–Szeretlek, Lucán - Gabrielle lágy hangja áthatolt saját szívdobogásánés a mindent elnyomó követelőzésen. - Vérkötelékben vagyanélkül, szeretlek.Lucán nem tudott megszólalni, azt sem tudta, mit mondana egyáltalán,ha kiszáradt torkán képes lenne egyetlen hangot is kipréselni.Gonosz mordulással ellökte magától a lányt, túl gyenge lévén ahhoz,hogy a közelében maradjon, mikor a benne lakozó sötétség arra sürgette,tegye visszafordíthatatlanul a magáévá.Gabrielle az ágyra zuhant, a lazán összefogott köntös alig takartameztelenségét. Élénk foltok virítottak a fehér ujjon és hajtókán, jutottegy a combjára is, vörösen fénylett barackszín bőrén.Istenem, mennyire szerette volna rátapasztani a száját a lány selymesbőrére, és egész testét körbecsókolni. Csak őt csókolni mindörökké.–Nem!A parancs kemény volt és száraz. A fájdalom satuba szorította agyomrát, görcsbe rántotta, és csavart rajta egyet. Térde összecsuklottalatta, amikor el akart fordulni a csábító látványtól, ahogy a lány azágyon terpeszkedett vérezve, mintha áldozatot mutatna be. Erejét

vesztve rogyott a szőnyegre, mintegy élettelen rongybaba, ilyenkésztetést még soha nem kellett legyűrnie. A lány kikészítette. A sóvárgás,amit iránta érzett - a mellkasában érzett szúró fájdalom elviselhetetlenvolt, ha arra gondolt, hogy a lány más férfival is lehetmég.Aztán ott volt az éhség.Soha nem volt oly pusztító, mint amikor Gabrielle közelébe került, ésmost, hogy tüdejét megtöltötte vérének bódító illata, teljesen kiéhezett.–Lucán...Érzékelte, hogy Gábriellé leszáll az ágyról. Szinte hangtalanul lépdelta szőnyegen, lassan beúszott a látóterébe, rózsaszínre lakkozottlábkörmei mint az apró kagylóhéjak. Letérdelt mellé. Gyengéden végigsimította haján, majd merev állkapcsánál fogva lassan maga feléfordította az arcát.–Igyál belőlem!A férfi lehunyta a szemét, de elég gyenge próbálkozás volt arra, hogyúgy tegyen, mintha nem is hallotta volna. Nem volt ereje tiltakozni afinom, mégis hajthatatlan mozdulat ellen, amellyel a lány maga feléhúzta.Érezte a vért a csuklóján; közelségétől az adrenalin őrült tempóbanvágtatni kezdett az ereiben. Megindult a nyáltermelése, agyara megnyúlt,szétszakítva az ínyét.A lány feljebb húzta, hogy törzse már nem is érintette a padlót. Gábrielléegyik kezével félresöpörte haját a nyakáról, hogy szabaddá tegyeneki.Lucán összerándult, de a lány erősen tartotta. Közelebb húzta magához.–Igyál, Lucán! Vedd el, amennyire szükséged van. A lány előrehajolt,míg csak egy hajszál választotta ela férfi erőtlen száját finom pulzusától, amely nyaka halvány bőrealatt lüktetett.–Csináld! - suttogta, közelebb húzva őt magához. A nyakáhozszorította a férfi ajkait.

Egy gyötrelmes örökkévalóságig tartotta így. Aztán a tizedmásodperctört része alatt Lucannél bekattant valami, nem tudta biztosan,hogy is történhetett. Csak annyit tudott, hogy a lány meleg bőre anyelvéhez tapadt, érezte a szívverését, gyorsuló lélegzetét. Csak aziránta érzett vágyat ismerte.Nincs több tagadás.Akarta a lányt - mindenestől-, és a benne rejtőző vadállat nem ismerttöbbé kegyelmet.Kinyitotta a száját... és belemélyesztette agyarát a felajánlott nyakba.A lánynak elakadt a lélegzete, mikor a férfi a húsába hatolt, de nemlazított a szorításon, még akkor sem, amikor Lucán az első mohókortyot nyelte nyitott vénájából.Vér szökött a vámpír szájába, forró és édes, tökéletes. Magasan mindenekfölött,a képzeleten túl.Kilencszáz évnyi élet után végre belekóstolt a mennyországba.Gyorsan, mohón ivott, nagy kortyokkal, átjárta a vágy, ahogy Gábriellécsillapító vére lefolyt a torkán, a húsába, csontjába és sejtjeibeáramolva. Vére megújultan lüktetett, szíve friss vért pumpált legyengültvég tagjaiba, sebeit gyógyítva.Férfiassága is életre kelt az első korttyal; súlyosan, keményen meredezettlába között. Birtokolni akart.Gábriellé a haját simogatta, szorosan ölelte, miközben ő ivott belőle.Felnyögött minden egyes mozdulatára, teste olvadozott, illata sötét ésnedves lett a vágytól.–Lucán! - zihálta remegve. - Ó, istenem...!A férfi néma vicsorral maga alá teperte a földön. Mélyebb kortyokkalivott tovább, átadva magát a pillanat erotikus hevének, és olyaneszeveszett vágyat érzett, amely megrémítette.Az enyém, gondolta önzőn és teljességgel megvadulva.Túl késő volt abbahagyni.Ez a csók mindkettőjüket kárhozatra ítélte.Míg az első harapás sokként érte, az éles, szúró fájdalom hamarosanátadta a helyét valami buja, mámorító érzésnek. Gyönyör járta át a

testét kívül-belül, mintha Lucán minden egyes kortyolása melegfényt öntött volna belé, hogy a testén kersztül lelkét is felhevítse.A férfi meztelen teste betakarta, köntösük félrecsúszott, ahogy lenyomtaGabrielle-t a padlóra. Kezével durván a lány hajába markolt,és fejét oldalra fordítva tartotta, amíg a nyakából ivott. Figyelmenkívül hagyva a sérülései okozta fájdalmakat, mellkasát szorosan alány melléhez préselte. Ajka egy másodpercre sem vált el Gábriellényakától. A lány minden egyes hosszú korttyal érezte vágyának intenzitását.Ahogy erejét is. Apránként kezdett visszatérni; miatta tudott megújulni.–Ne hagyd abba! - mormolta, a férfi szájának ritmikus mozdulatainyomán feltörésre kész gyönyörtől lassuló beszéddel. - Nem okozolfájdalmat, Lucán. Bízom benned.A férfi éhségének nedves, zamatos hangja volt a legerotikusabb dolog,amit valaha is hallott. Imádta Lucán forró ajkát a bőrén. Agyaránakdurva horzsolása minden egyes szívó mozdulatánál egyszerrevolt veszélyes és izgató.A lány hatalmas erejű orgazmus felé lebegett, közben érezte Lucánerekcióját, ahogy hozzápréselődik. Nedves volt, fájón vágyott a férfira.Az egyetlen erőteljes lökéssel becsusszant legmélyre, merev, vulkánkitöréserejű hévvel kitöltve Gabrielle belsőjét, aki azonnal robbant.Felkiáltott a kemény, gyors lökések alatt, karja ketrecként fonódotta férfi köré, szorosan magához ölelve őt. A férfi eszét vesztetteaz ősi ritmus nyers, pompás vágyában.Továbbra is a nyakára tapadt, a lány pedig alámerült a fönséges,krémes sötétségbe.Behunyta a szemét, hagyta, hogy magával ragadja az ár a csodásobszidiánködben.Valahonnan távolról érezte, ahogy Lucán kilövell, érezte rá nehezedősúlyát, a sürgető lökéseket, miközben óriási teste beleremeg a gyönyörbe.Vadul felkiáltott, aztán elcsendesedett.A finom nyomás a lány nyakánál hirtelen gyengült, aztán abbamaradt,hideg tolakodott a helyébe.

Gabrielle, még félig öntudatlanul lebegett, elöntötte a mámorító érzés,amit Lucán okozott benne, és nagy nehezen kinyitotta a szemét.Lucán fölé hajolt, és dermedten bámulta. Ajka élénkvörös volt, hajazilált. Villogó szeme fényes borostyánszikrákat szórt. Bőrénekegészséges színe visszatért, a jelek a testén és vállán mélykarmazsinfekete színben izzottak.–Mi az? - kérdezte a lány aggódva. - Jól vagy? A férfi kis ideigmeg sem bírt szólalni. -Jézusom! - nyers hangja remegett, amit Gábriellésosem hallott még tőle. Mellkasa is zihált. - Azt hittem.. . azt gondoltam,hogy én...–Nem - rázta meg a fejét a lány. - Nem, Lucán. Jól vagyok.Nem értette a férfi felindulását, de esélye sem volt, hogy megértse.Lucán visszahőkölt, és kihúzta magát belőle. Visszaváltozott szemébesebzett kifejezés költözött.Gábriellé teste üres és hideg lett nélküle. Felült, átölelte magát. -Minden rendben - nyugtatta -, minden a legnagyobb rendben van.–Nem - rázta meg a fejét Lucán, miközben talpra ugrott. - Nem.Hibát követtem el.–Lucán...–Soha nem lett volna szabad hagynom, hogy megtörténjen!Dühös üvöltés közepette az ágyhoz rohant, hogy felöltözzön. Magárarántotta a fekete nadrágot és ingei, megragadta a fegyvereit és bakancsát,aztán kiviharzott a szobából.Alig kapott levegőt szíve vad dörömbölésétől.Mikor érezte, hogy Gabrielle-t elhagyja az ereje alatta, mialatt a vérétitta, végigvágott rajta a félelem, szinte darabokra tépte.A lány megbízott benne, maga mondta neki, miközben ő lázasan kortyolta nyakából. Érezte, hogy a bestiális vérszomj ott ólálkodik körülötte,mialatt Gabrielle vére a testébe áramlik. A lány hangja valamelyestenyhített fájdalmán. Gyengéd, óvó ölelése, érintése, feltártérzelmei - jelenléte - szilárdan megtartotta, nem engedte állati énjételszabadulni.

A lány bízott benne, hogy nem fogja bántani, és bizalma erőt öntöttLucanbe.Aztán érezte, hogy a lány zuhanni kezd, és rettegett... istenem, menynyirerettegett abban a pillanatban.A fekete, jeges rémület még mindig gúzsba kötötte, hogy akár bánthattais volna - meg is ölhette volna -, ha hagyja a dolgokat továbbfajulni.Mert minden dac és tagadás ellenére, attól, hogy ellökte magától, alányhoz tartozott. Gabrielle-é volt, lelke mélyéig, nem csak azért,mert vére éltette, gyógyítva sebeit, erősítve testét. Kötődött hozzá,már régóta. Azonban megcáfolhatatlan bizonyítékát abban a szentpillanatban érezte, amikor azt hitte, talán elvesztette.Szerette Gabrielle-t.Lelke legsötétebb, legmagányosabb mélyéig szerette.Azt akarta, hogy része legyen az életének. Önző volt, veszélyes játékotűzött, de semmi mást nem akart, csak maga mellett tartani a lánytélete végéig.Megszédült a gondolattól. A labor előtt szó szerint majdnem térdreesett.–Hé, csak óvatosan, öregem! - termett mellette a semmiből Dante,hogy belekaroljon. - Hűha, elég ramatyul festesz!Lucán nem bírt megszólalni. Képtelen volt bármit is kinyögni.Danténak azonban nem volt szüksége magyarázkodásra. Elég voltegy pillantást vetnie Lucán arcára és agyarára, orrlyuka is egyből k i-tágult, mikor megérezte a semmivel össze nem téveszthető vér ésszex összekeveredő illatát. Füttyentett, szeme csúfondárosan villám.–Most szórakozol, ugye? Egy kiválasztott, Lucán? -kuncogni kezdett,a fejét csóválta, és meglapogatta Lucan vállát. - A francba! Mégmindig jobb, hogy te, mini én, tesó. Jobb bizony.

HARMINCADIK FEJEZETHárom órával később, az éjszaka közepén Lucán és társai állig fegyverzetbenültek a terepjáróban, körülbelül fél mérföldre a régi elmegyógyintézettől.Gabrielle fotói hatalmas szolgálatot tettek a rajtaütés megtervezésekor.A számos külső és földszinti, bejárati részről készült kép mellettvoltak beltéri fotók a kazánházról, többféle folyosóról és lépcsőről,véletlenül még a biztonsági kamerákról is, melyeket azonnal hatástalanítaniukkell, mihelyt bemennek.–Bejutni lesz a legkönnyebb - szólalt meg Gideon a végső egyeztetésnél.- Megzavarom a földszinti biztonsági kamerák jeladóit, deonnantól lesz érdekes a dolog, mikor el kell helyeznünk a két tucatC4-es robbanószert a kritikus pontokon, anélkül hogy felzavarnánkaz egész mocsadék kolóniát.–Nem is beszélve a nemkívánatos emberi nyilvánosságról - tettehozzá Dante. - Mi a francért tart ilyen sokáig Nikónak megtalálni afő gázvezetéket?–Már jön is - szúrta ki Lucán a vámpír sötét alakját, amint a fákárnyékában közeledett az autóhoz.Nikolai kinyitotta a hátsó ajtót, és beszállt Tegan mellé. Levette azarcát takaró fekete maszkot, szeme csillogott az izgalomtól. - Gyerekjátékvolt. A fővezeték az épületegyüttes nyugati oldalán fut. Arohadékoknak talán nincs szükségük fűtésre, de a közmű akkor isszolgáltatja a gázt az intézménynek.Lucán a harcos mohó ábrázatát nézte. - Szóval, bejutunk, körbejárunka kis ajándékainkkal, megtisztítjuk a helyet...

Niko bólintott.–Jelezzetek, ha a cuccok a helyükre kerültek. Akkor megnyitom afővezetéket, és ha mindannyian visszajöttünk a kocsihoz, felrobbantoma C4-et. Kívülről úgy tűnik majd, gázszivárgás okozta a robbanást.Ha pedig a Belbiztonság is érdeklődne, Gabrielle graffitis fotóikezeskednek róla, hogy az embereiket lekösse a piti bandák utániszaglászás.Eközben pedig a harcosok félreérthetetlen üzenetet küldenek ellenségeiknek,különösen az első generációs vámpírnak, aki Lucán sejtéseszerint az egész vérszopó-lázadás hátterében állhatott. A főhadiszállásFöld körüli pályára állítása hatásos felhívás keringőre.Lucán alig várta, hogy belevágjanak. Még jobban szerette volnaazonban, hogy befejezzék, mert várta saját befejezetlen ügye a házban.Gyűlölte, hogy úgy otthagyta Gabrielle-t, aki biztosan összezavarodott,és egészen biztosan kiborult, nem is kicsit.Tisztáznia kellett néhány dolgot, amikre még gondolni sem mert eddig,nemhogy beszélni róluk a lánynyal, amikor megdöbbentő érzéseiiránta épp földbe döngölték.Hirtelen tele lett tervekkel.Vakmerő, idióta, reményteli tervekkel, és mindnek középpontjábanGábriellé állt.Körülötte társai a felszerelésüket ellenőrizték, cipzáros vászonzsákokbagyömöszölték a C4-cseket, összehangolták a füleseiket, amikenkeresztül a kapcsolatot fogják tartani, ha az épületben szétszélednekelhelyezni a bombákat.–Conért és Rióért! - csúsztatta egyik görbe pengéjét fürge, feketekesztyűs ujjakkal a tokjába Dante. - Eljött a bosszú ideje.–A pokolba minden rohadékkal! - válaszolt Niko, a többiek egyetértéseközepette.Ahogy leszálláshoz készülődtek, Lucán felemelte a kezét.–Várjatok! - eltökélt hangja megállásra késztette mindőjüket. -Valamit tudnotok kell. Minthogy van esély rá, hogy nem ússzuk megép bőrrel a kirándulást, szeretnék tisztázni pár dolgot..- ésmindannyiótok ígéretére szükségem van.

Végignézett társain, akik mindvégig, az idők kezdetétől igaz testvérkéntharcoltak az oldalán. Mindig vezérükként tekintettek rá, bíztakbenne a nehéz időkben is, tudták, soha nem hagyja őket cserben.Most azonban habozni látszott, nem tudta, hol kezdje. Megvakarta azállát, éleset sóhajtott.Gideon összehúzott szemmel aggodalmasan ránézett. -Minden rendben,Lucan? Rendesen kaptál tegnap este. Ha ki akarod hagyni a mait...–Nem. Nem erről van szó. Jól vagyok. Begyógyultak a sérüléseim...Gabrielle-nek köszönhetően. Ma mi ketten...–Na ne már! - tért magához Gideon, mikor Lucán befejezetlenülhagyta a mondatot. Fene essen a vámpírjába, olyan szélesen vigyorgott.–Ittál belőle? - kérdezett rá Niko. Tegan felmordult a hátsó ülésen.–Az a nő kiválasztott.–Igen - erősítette meg nyugodt komolysággal Lucan. - És ha elfogad,megkérem, válasszon társául.Dante vigyorogva a szemét forgatta.–Gratulálok, haver. Komolyan. Gideon és Niko hasonlóképpenreagált, vállon veregetve Lucant.–Ez még nem minden. Négy szempár figyelt rá, Teganében azonbannecsillant fel az érdeklődés szikrája.–Múlt éjszaka Eva mondott rólam néhány dolgot.. - Gideon, Nikoés Dante azonnal tiltakozásra nyitott a száját, Lucán azonban túlharsogtadühös lamentálásukat. - A Rio és ellenünk irányuló árulása valóbamegbocsáthatatlan. Azonban amit rólam mondott., igaz.Dante szeme összeszűkült.–Miről beszélsz?–A vérszomjról - jött a válasz. A terepjáró néma csendjébe durvánhasított a szó. - Ez... számomra komoly problémát jelent. Már nagyonrégóta. Kézben tartom, de vannak pillanatok... - lehajtotta a fejét,kocsi sötét padlóját bámulta. - Nem tudom, képes vagyok-e legyőzni.Talán Gabrielle-lel az oldalamon van esélyem. Minden

erőmmel küzdeni fogok ellene, de ha rosszabbodik...Gideon cifrát káromkodott.–Ilyen nem történhet meg, Lucán! Te vagy a legerősebb mindőnkközül. Mindig is az voltál. Nem teríthet le semmi.Lucán megrázta a fejét.–Többé nem tettethetem, hogy mindig a helyzet magaslatán állok.Elfáradtam. Nem vagyok legyőzne tétlen. Kilencszáz évnyi hazudozásután Gabrielle-nekmindössze két hetébe került, hogy lerántsa rólam az álarcot. Megmutatta,milyen is vagyok valójában. Nem igazán tetszik, amit látok, dejobbá akarok válni... érte. Niko szeme résnyire szűkült.–A rohadt életbe, Lucán. Te most szerelemről beszélsz itt nekünk?–Igen - válaszolt ünnepélyesen a kérdezett. - Pontosan. Szeretemőt. Ezért akarlak titeket megkérni valamire. Mindannyiótokat.–Mondd! - bólintott Gideon.–Ha rosszabra fordul a helyzet - előbb vagy utóbb -, tudnom kell,számíthatok-e rátok. Ha látjátok, hogy a vérszomj a markába kaparint,ha úgy hiszitek, átváltozom.. . adjátok szavatokat, hogy végeztekvelem.–Mi? - hőkölt vissza Dante. - Nem kérheted ezt tőlünk, haver!–Figyeljetek rám! - Nem volt hozzászokva, hogy könyörögjön.Mázsás súlyként nehezedett a vállára, de meg kellett a titkától szabadulnia.Elfáradt abban, hogy egyedül cipelje a terhet. Leginkább pedigattól rettegett, hogy gyengeségében kárt okozhatna Gabrielle-ben.- Hallani akarom, hogy megesküsztök rá. Mindannyian, ígérjétekmeg!–Hogy az a...! - meredt rá Dante. Végül komoran bólintott. -Rendben. Kibaszottul őrült vagy, de legyen.Gideon a fejét rázta, majd összeütötte öklét Luca-nével.–Ha ezt akarod, hát rendben. Megesküszöm rá, Lucán.Niko is hangot adott egyetértésének.–Nem fog eljönni a napja, de ha mégis, tudom, te is megtennéd értünk.Szóval, a francba is, a szavamat adom.Tegan továbbra is egykedvűen ücsörgött a helyén.

–És te, T? - fordult hozzá Lucán, hogy a harcos zöld szemébenézzen. - Számíthatok rád?Tegan hosszan, elmélyülten nézte.–Persze, öreg. Ahogy óhajtod. Ha átváltozol, első leszek a sorban,hogy kinyírjalak.Lucán elégedetten bólintott, majd végignézett test vérei higgadt arcán.–Jézusom! - törte meg a végtelennek tűnő esem In Dante. - Ennyiérzelgősség után muszáj gyilkolnom. Mi lenne, ha befejeznénk a totojázást,és a levegőbe röpítenénk ezt a kócerájt?Lucán visszonozta a vámpír pimasz vigyorát.–Gyerünk!Az öt, tetőtől talpig feketébe öltözött harcos kiszállt a terepjáróból, ésegyszerre, óvatosan osonni kezdeti a holdfényben fürdő fák túloldalánálló elmegyógyintézet felé.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET–Gyerünk, mi lesz már, nyílj ki!Gabrielle a fekete BMW kormányánál ült, és türelmetlenül várta,hogy a masszív vasrács kinyíljon végre, és ő kiszabaduljon erről ahelyről. Utálta, hogy engedély nélkül kellett elhoznia az autót, deazok után, ami Lucán és közte lejátszódott, kétségbeesetten magamögött akarta tudni a házat. Mivel az egész telket magasfeszültségűkerítés vette körül, csak egy választása maradt.Ha hazaért, kitalálja, hogyan juttassa vissza az autót.Amikor újra ott lesz, ahová tartozik.Mindenét felajánlotta Lucannek ma este, de még ez sem volt elég.Felkészült arra, hogy a férfi ellöki, és ellenáll a szerelmének, de nemtudott mit kezdeni azzal, hogy teljesen kizárta az életéből. Mint most.A vérét adta a férfinak, a testét, a szívét, és neki nem kellett.Elfogyott az ereje.Nem harcol többé.Ha az ennyire egyedül akar lenni, kicsoda ő, hogy megváltoztassa?Ha a saját pusztulásába akar rohanni, ő biztosan nem fogja ölbe tettkézzel várni, hogy mikor történik meg.Hazamegy.A nehéz kapuszárnyak végül kinyíltak annyira, hogy átférhetett köztük.Gábriellé a gázra lépett, és kikanyarodott a csendes, sötét utcára.Nem tudta pontosan, merre van, amíg nem ment pár mérföldet, aholvégre ismerős útkereszteződéshez ért. Balra fordult a Charles Streetre,majd automata pilótára váltva Beacon Hill felé vette az irányt.Sokkal kisebbnek tűnt most a háztömbje, ahogy leparkolt előtte.

Szomszédainál égtek a lámpák, de a kiszűrődő sárgás fények ellenérea téglaépület sivárnak hatott.Gábriellé felment a lépcsőn, és kihalászta a táskájából a kulcsokat.Keze a kis tőrbe ütközött, amit Lucal fegyverszekrényéből szerzett -védekezésül, ha útközben nehézségei adódnának.Ahogy belépett, és felkapcsolta az előszobai villanyi, már csöngött avonalas telefon. Hagyta, hogy bekapcsoljon a rögzítő, ő pedig ráfordítottaaz összes zárat ajtón.A konyhából Kendra éles hangja pattogott. - Nagyon udvariatlan tőled,hogy ennyire nem veszel rólam tudomása Gabby - barátnője furcsánkövetelőzőnek és dühösnek tűnt. - Találkoznunk kell. Fontos!Tényleg beszélnünk kell.Gábriellé a nappaliba sétált, útközben feltűntek a lecsupaszított falak,ahonnan Lucán levette a bekeretezett fotóit. Mintha egy év telt volnael azóta, hogy eljött hozzá, és elmondta a megdöbbentő igazságotmagáról és a fajon belül tomboló háborúról.Vámpírok, gondolta, és csodálkozva vette észre hogy a szó nemakasztja ki többé.Lehet, hogy már nem sok minden tudja kiborítani ezentúl.Többé attól sem rettegett, hogy elveszti a józan eszét, ahogy az édesanyja.Még a tragikus történet is új színezetet kapott mostanra. Azanyja egyáltalán nem is volt őrült. Csak egy rettegő fiatal lány, ak i-nek olyan erőszakban volt része, amit kevés emberi elme képes feldolgozni.Gábriellé pedig nem engedte, hogy ugyanaz az erőszak őt is elpusztítsa.Otthon volt végre, és ki fogja találni, hogyan illeszkedjen visszarégi életébe.A pultra tette a táskáját, aztán az üzenetrögzítőhöz lépett. Tizennyolcüzenete érkezett.–Te most szórakozol velem - mormolta, megnyomva a lejátszásgombot.Mialatt a készüléke ontotta magából az üzeneteket, a fürdőszobábasétált, hogy szemügyre vegye a nyakát. Lucán harapása mélybordónsötétlett, közvetlenül a kiválasztottságát jelző könnycsepp és félhold

mellett. Megtapogatta a kettős sebet, de egyáltalán nem fájt. A to m-pa, üres fájdalom a lába között volt a legrosszabb, de ez is elhalványulta mellkasában lakozó hideg magányosság mellett, amikor eszébejutott, hogyan borzadt vissza tőle Lucán, mintha méreg volna.Úgy rontott ki a szobából, mintha nem tudna elég gyorsan elmenekülnia közeléből.Gabrielle megengedte a vízcsapot, megmosdott, nem is figyelve arögzítőre. Amikor a gép a negyedik-ötödik üzenethez ért, észrevette,hogy valami nem stimmel.Csak Kendra volt hallható, és minden üzenet az Utóbbi huszonnégyórában érkezett. Egyik jött a másik Után, néha csupán öt perc eltéréssel.Kendra hangja pedig egyre keserűbb és vádlóbb lett. Az első játékoshangvételű felvételen még felajánlotta, hogy meghívja Gabrielle-tebédre vagy egy italra.–Kazánház kész - mondta Nikónak. - Még hármat kell kiraknom,aztán indulok kifelé.Megdermedt a csukott ajtó felé közeledő lépések zajára.–Lucán?–Hogy az a...! Társaságot kaptam - mormolta halkan, mialatt pozíciótváltott: az ajtóhoz kúszott, felkészülve a támadásra.Kesztyűs kezét egy fűrészfogú penge nyelére fonta, amely a mellénkeresztbe vetett hüvelyben lapult. Volt nála lőfegyver is, de mindannyianmegegyeztek, hogy nem használják a ma esti küldetés alatt.Nem kell felhívniuk a vérszopók figyelmét a jelenlétükre, mivelmegvolt az esélye, hogy ha Niko megnyitja a gázvezeték főcsapját,és gáz áramlik az épületbe, idő előtt felrobbanthatja a bombákat.A kazánház ajtajának kilincse megmozdult.Lucán érezte a vérszopó bűzét és az emberi vér fémes szagát. Tompaállati nyögdécselés vegyült nedves cuppanásokkal és a szárazra csapoltáldozat gyenge nyüszítésével. Kinyílt az ajtó, Lucán orra pedigelfacsarodott, miközben a vérszopó bevonszolta haldokló játékszeréta sötét szobába.Lucán az ajtó mellett várt, míg a rohadék feje teljes életnagyságban

meg nem jelent. A vérszopó túlságosan el volt foglalva áldozatávalahhoz, hogy felfigyeljen a veszélyre. Lucán felemelt karral lecsapott,és tövig döfte a tőrt a vérszopó bordái közé. Az felüvöltött, eltátottaóriási állkapcsát, sárga szeme kidülledt, ahogy a titánium a testébehatolt.A gyötrelmes halált halt emberi lény rongybabaként zuhant a földre,míg a vérszopó, aki belőle táplálkozott, sisteregni és reszketni kezdett,bőre felhólyagosodott, mintha sósavval öntötték volna le.Amint a vérszopó teste gyors bomlásnak indult, egy másik jelent mega folyosón. Lucán támadásba lendült, de mielőtt lecsaphatott volna, agennyláda hirtelen felemelkedett, lába már a föld felett kalimpált egyfeketeruhás kar jóvoltából.Penge villant, gyorsan és csendesen, mint a villám, s a jól irányzottvágás nyomán a fej azonnal elvált a nyaktól.A hatalmas test már csak egy kupac szemét volt a padlón. Tegan álltfelette, tőréről csöpögött a vér, zöld szeme mozdulatlan. Igazigyilkológép; szája kegyetlen vonala nem hagyott kétséget afelől,hogy habozás nélkül beváltja Lucannek tett korábbi ígéretét, miszerintboldogan megkóstoltatja vele a titániumot, ha egyszer eluralkodikrajta a vérszomj.Tegant nézve Lucán biztosan tudta, ha arra kerül a sor, hogy a férfiellene fordul, neki azelőtt vége lesz, mielőtt rájönne, hogy a vámpíregyáltalán a szobában van.Belenézett a hideg, halálos szempárba, és biccentett köszönetképpen.–Mondj valamit! - beszélt a fülébe Niko. - Minden rendben odaát?–Igen. Tiszta a levegő - beletörölte tőrét a halott ember ingébe, aztánbecsúsztatta a tokjába. Mikor felnézett, Tegan már elment, eltűnt,mint a halál kísértete.–Megyek az északi szárnyba, hogy lerakjam a többi ajándékcsomagot- mondta Nikolainak kilépve a szobából, elindulva az üres folyosón.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET–Gabrielle, mi történik itt? Mi baja van Kendrának? Eljött hozzáma galériába, azt mondta, balesetet szenvedtél, és azonnal vele kelljönnöm. Miért hazudott?Alany nem tudta, mit válaszoljon Janiié aggodalmas, suttogó kérdéseirea kocsi hátsó ülésén. A városközpont felé száguldottak. Az üzletinegyed felhőkarcolói magasodtak előttük a sötétben, a kivilágítottirodák úgy fénylettek, mint a karácsonyi égők. Kendra az anyósülésenült. A sofőr vastag nyakú kidobóforma fazon volt, gengszterstílusú sötét öltönyben és napszemüvegben.Gábriellé és Janiié hasonló társaságot kapott hátulra, összezsúfolódvakucorogtak a bőrülésen a fekete öltönyöstől minél távolabb, a kocsiegyik sarkába húzódva. A két gorilla nem tűnt vérszopónak; nem rejtegettekóriási agyarakat komoran összeszorított ajkuk mögött, ésamennyit Gábriellé eddig megtudott a faj halálos ellenségeiről, nemhitte, hogy Jamie-vel egy percig is életben maradtak volna, miutánbeültek, ha ezek itt történetesen vérszopók.Akkor viszont vérrabszolgák. Egy hatalmas gazda agyhalott rabszolgái.Mint Kendra.–Mit akarnak tenni velünk, Gabby?–Nem tudom biztosan - szorította meg Jamie kezét. Ő is halkanbeszélt, de tudta, fogva tartóik minden szavukat figyelik. - De mindenrendben lesz. Megígérem.Ki kell jutniuk a kocsiból, mielőtt elérik úti céljukat, ezt viszont biztosantudta. Az önvédelem legalapvetőbb szabálya: ne engedd, hogy

máshova vigyenek, mint amiben először megállapodtatok. Az a támadóhazai pályája lehet.Akkor a túlélés esélyei a kevésről nullára zuhannak.A Jamie melletti ajtózárra pillantott. A fiú a szemébe nézett, szemöldökekérdőn felszaladt, ahogy a lány visszanézett rá, majd a zárra.Aztán megértette. Alig láthatóan bólintott.Mikor azonban odanyúlt, hogy kinyissa az ajtót, Kendra abban a pillanatbanhátrafordult hozzájuk, és gúnyosan megszólalt. - Mindjártmegérkezünk, gyerekek. Izgultok? Mert én igen. Alig várom, hogygazdám végre személyesen is megismerjen, Gabby. Mmmm, mmm!Meg fog zabálni.Jamie dübödten vicsorogva előrehajolt.–Vissza, hazudós ribanc!–Jamie, ne! - próbálta visszatartani Gábriellé, és hatalmába kerítettea félelem a fiú naiv, védelmező gesztusa láttán. Fogalma semvolt róla, mit érhet el azzal, ha felhúzza Kendrát és a két másikvérrabszolgat.A fiút azonban nem lehetett leállítani. Előrelendült a bőrülésből.–Ha bármelyikünkhöz hozzáérsz, kikaparom a szemed!–Jamie, hagyd abba, nincs semmi baj - csitította Gábriellé, visszanyomvaa fiút az ülésre. - Nyugodj meg, légy szíves! Minden rendbenlesz.Kendrának a szeme se rebbent. Rájuk bámult, és visítva fel kuncogott.–Jaj, Jamie, te mindig is Gabby pincsije voltál. Vau-vau! Szánalmas!Lassan, fontossága teljes tudatában hátat fordított nekik.–Fordulj be a lámpánál! - utasította a sofőrt. Gabrielle megkönynyebbültsóhajtással dőlt hátra a hideg bőrülésen. Jamie az ajtónaktámaszkodva puffogott magában. Mikor szemük találkozott, arrébbmoccant, hogy mutassa, a zár fel van húzva.A lány szíve nagyot dobbant ennyi leleményesség és bátorság láttán.Alig bírta visszafojtani reménykedő mosolyát, amikor a kocsi lassítanikényszerült a közlekedési lámpa miatt. Pirosat mutatott éppen,

de az előttük álló kocsisor alapján, nemsokára zöldre kell váltania.Ez volt az egyetlen esélyeJamic-re pillantott, a fiú pedig tökéletesen értette.Gabrielle várt, a lámpát figyelte, az a pár másodperc hosszú óráknaktűnt. A piros villogni kezdett, majd zöldre váltott. Az előttük álló a u-tók lassan elindultak. Amikor az ő kocsijuk is mozgásba lendült,Jamie megragadta a kilincset. Kinyitotta az ajtót.Friss levegő áramlott be, és mindketten fejjel előre kivetődtek a kocsiból.Jamie földet is ért, és azonnal elkapta Gabrielle karját, hogysegítsen neki.–Állítsátok meg! - kiáltotta Kendra. - Ne engedjétek meglépni!Nehéz kéz ragadta vállon Gabrielle-t, és visszarántotta az ülésre. Avérrabszolga hatalmas mellkasának ütközött, az köré fonta a karját,és vasmarokkal szorította.–Gabby! - üvöltött Jamie. Kétségbeesett sírás tört fel a lány torkából.–Menekülj! Jamie, menj már!–Taposs bele, idióta! - ripakodott Kendra a vezetőre, mikor Jamiea kilincs után nyúlt, hogy mentse Gabrielle-t. A motor felbőgött, sivítottaka kerekek, ahogy a kocsi besorolt a forgalomba.–Mi lesz a sráccal?–Nem számít - jött az éles válasz. Gabrielle-re mosolygott, akieredménytelenül küzdött hátul. - Ő már megtette a magáét.A vérrabszolga kegyetlen erősen szorította a lányt, amíg csak Kendrameg nem állította az autót egy csillogó irodaépület előtt. Kiszálltak,és az üveg bejárati ajtó felé lökdöstek Gabrielle-t. Kendra mobilonbeszélt valakivel, közben önelégülten dorombolt.–Igen, elkaptuk. Épp most jövünk fel.Zsebre tette a készüléket, és a liftek felé tartott a khalt márvány előcsarnokonkeresztül. Mikor beléptek, megnyomta a luxus tetőlakosztályhozvezető gombot.Gabrielle-nek egyből beugrott a magánbemutató, amelyen Jamie vettrészt az ő fotóival. A lift megállt a legfelső emeleten, és a tükrös a j-tók szétnyíltak. A lányt hirtelen az a borzalmas érzés kerítette hata l-

mába, hogy a névtelen vevő most felfedi kilétét.A gengszter kinézetűvérrabszolga, aki a karjánál ingva rángatta, belökte a lakásba.Gabrielle előrebotladozott, és másodperceken belül testet öltött a félelme.Magas, sötét hajú alak állt napszemüvegben és hosszú fekete kabátbanaz üvegfal előtt, az éjszakai, kivilágított Boston terült el a hátamögött. Hatalmas termetű volt, mint a harcosok, és ugyanaz a magabiztosságáradt belőle. Ugyanaz a hideg, vészjósló erő.–Kerüljön beljebb! - mély hangja mennydörgésként zengett. -Gabrielle Maxwell, megtiszteltetés, hogy végre találkozunk. Márannyit hallottam önről.Kendra odasompolygott hozzá, és imádattal simogatta.–Felteszem, okkal hozatott ide..- Gabrielle igyekezett nem bánkódnia régi, szeretett Kendra elvesztésén, és nem félni az új, megváltozottKendrától.–Rajongok az ön munkáiért. - mosolygott zárt szájjal a férfi. Durvánarrébblökte Kendrát. - Készített néhány igen érdekes felvételt,Maxwell kisasszon. Legnagyobb sajnálatomra le kell hogy állítsam.Nem tesz jót az üzletemnek.A lány próbált a hideg, ragadozó szemekbe nézni, amelyek, tudta,hogy figyelik a sötét napszemüveg mögül.–Mivel is foglalkozik? Tudja, azonkívül, hogy egy beteg, vérszívópióca.A férfi felnevetett.–Világuralommal, természetesen. Van még más is, amivel érdemesfoglalkozni?–Tudnék még párat felsorolni.Sötét szemöldök szaladt a szemüveg fölé.–Ó, Maxwell kisasszony, ha most előjön nekem a szerelemmelvagy barátsággal, be kell hogy fejezzem ezt a kellemes csevegést - illesztetteössze két keze ujjait a férfi, gyűrűit megcsillantva a félhomályban.Gabrielle-nek nem tetszett, ahogy rábámul és méregeti. Aférfi orrcimpái kitágultak, intett a lánynak. - Jöjjön közelebb!Alany nem mozdult, mire a mögötte álló vérrabszolga meglökte.

Karnvújtásnvi közelségbe került a férfitól.–Finom az illata - szisszent a férfi lassan. - Mint egy virágé, devan itt... más is. Valaki nemrég táplálkozott magából. Egy harcos?Ne is tagadja, érzem magán.Mielőtt Gábriellé felocsúdhatott volna, a férfi elkapta a csuklóját, ésmagához rántotta. Durván elfordította i fejét, félresöpörte a haját, amieltakarta Lucán harapásnyomát a másik áruló jellel egyetemben a balfüle mögött.–Kiválasztott - mormolta, végigsimítva a lány bőrén - Méghozzánemrég talált társat. Minden perccel izgalmasabb leszel számomra,Gábriellé.A lány nem szerette a fülébe suttogott bizalmaskodó szavakat.–Ki harapott meg, kiválasztott? Melyik harcost engedted azok közéa hosszú, csodás combjaid közé?–Menj a pokolba! - szűrte összeszorított fogakkal a lány.–Nem árulod el? - csettintett a nyelvével, fejét csóválva a másik. -így is jó. Hamarosan úgyis megtudjuk. Ide fog jönni érted.Végre ellépett a lány elől, és intett az egyik vérrabszolga őrnek. -Hozd a tetőre!Gábriellé küzdött a szorításban, de tehetetlennek bizonyult a brutáliserővel szemben. Egy ajtó felé taszigálták, melyen „helikopterleszállópálya"felirat díszelgett, felette pedig piros, kijáratot jelzőfény.–Várjatok! És velem mi lesz? - tiltakozott Kendra. - Igen, persze.K. Delaney nővér - szólt a sötét gazda, egészen elfeledkezve róla. -Miután elmentünk, azt akarom, hogy menj ki a tetőre. Tudom, hogyelbűvölőnek fogod találni a kilátást. Élvezd kicsit... aztán ugorj le!Alany egy pillanatig bambán meredt rá, aztán megbabonázva bólintott.–Kendra! - küzdött továbbra is kétségbeesetten Gábriellé, hogybarátnője rá figyeljen. - Kendra, ne tedd!A fekete kabátos, napszemüveges férfi elindult, mindez már nem érdekelte.–Gyerünk! Itt már végeztem.

Az utolsó rúd C4 elhelyezése után Lucán a szellőzőrendszeren keresztülkijutott a szabadba az északi szárnyból. Félretolta a meglazítottfedőt, és felhúzta magát. A fű összenyomódott alatta, ahogy ráhengeredett,friss levegő járta át a tüdejét, mialatt felugrott, és a kerítésfelé kocogott.–Niko, hogy állunk?–Jól. Tcgan is visszafelé tart, Gideon pedig közvetlenül mögöttedkell legyen.–Remek.–Az ujjam a detonátoron van - Nikolai hangját elnyomta egy helikopterrotorjának mély dübörgése. -Add ki a parancsot, Lucán! Nembírok magammal, hogy a levegőbe ne röpítsem ezt a szeméttelepet.–Én sem - nézett az éjszakai égre összehúzott szemmel Lucán, amadarat keresve. - Vendégeket kaptunk, Niko. Ügy tűnik, helikopterérkezik az épülethez.Amint kimondta, a fák fölött meg is jelent a sötét árnyék. Apró fényekvillantak, ahogy a gép a tető fölé érkezett, majd megkezdte a leszállást.Erős légáramlat keletkezett a propeller forgása nyomán. Lucán fenyőés virágpor illatát érezte... és egy másik illatot, amelytől megfagyottereiben a vér.–Jézusom! - kapkodott levegő után, amikor a jázminillatot azonosította.- Ne nyúlj a detonátorhoz, Niko! Az isten szerelmére, bármitis teszel, nem robbanthatod fel azt a kibaszott épületet!

HARMINCHARMADIK FEJEZETAz adrenalin, a harag és a mindent elsöprő, fagyos rémület keverékeőrült iramban kergette Lucant a régi elmegyógyintézet tetejére. A helikoptermég alig ért földet, amikor ő már robogott felé a tetőn. Gyilkosdüh munkált benne, ezerszer robbanékonyabb, mint egy egészteherautónyi C4-es. Kezét-lábát kitépi Gabrielle fogva tartójának,akárki legyen is.A helikopter háta mögül érkezett, óvatosan, hogy meg ne lássák,ahogy alágurult, aztán a fülke utas oldali részén bukkant fel fegyve r-rel a kezében.Meglátta benn a lányt. A hátsó ülésen ült egy nagydarab, feketébe öltözött,napszemüveges fazonnal. Olyan kicsinek és ijedtnek tűnt. Illataelöntötte Lucant. Félelme a szívébe mart.Feltépte a fülke ajtaját, fegyverét Gabrielle elrablójának arcábanyomta, másik kézzel pedig már nyúlt is Gabrielle-ért. A lányt azonbana másik elrántotta, mielőtt ő elérte volna.–Lucán? - zihálta Gabrielle a meglepetéstől kitágult szemmel. - Istenem,Lucán!A férfi villámgyorsan felmérte a helyzetet, látta a vérrabszolga pilótátés a mellette ülő, szintén agyhalott emberi rabszolgát. Utóbbi hátrafordult,hogy kiüsseLucán kezéből a fegyvert, és az ő fejébe eresszen helyette golyót.Amikor Lucán egy tizedmásodperccel később újra Gabrielle-re pillantott,a mellette ülő férfi már brutális késpengét tartott a lány to r-kához. Fekete kabátujjából elővillantak dermaglifei, amelyeket Lucánmár látott a fotókon.

–Engedd el! - szólt a vérszopók első generációs vezéréhez.–Ó jaj, ez gyorsabb válasz, mint amit remélni mertem, még egyvérkötelékben élő harcostól is. Mire készülsz? Miért vagy itt?A mély, arrogáns hangtól Lucán visszahőkölt. Ismeri ezt a vadállatot?–Engedd el! - ismételte Lucán -, akkor megmondom, miért vagyokitt.–Nem hinném - vigyorgott szélesen az első generációs, kivillantvafogait.Nincs agyara. Vámpír, de nem vérszopó. Mi a franc?!–Édes a csaj, Lucán. Gondoltam, hogy a tiéd. Krisztusom, ismerteezt a hangot. Mélyen eltemetve élt az emlékeiben. A múltjában.Egy név villant az agyába, élesen, tisztán.Nem. Nem lehet ő.Lehetetlen...Lerázta magáról a pillanatnyi zavart, de drágán megfizetett a kihagyásért.Oldalról egy vérszopó bukkant fel az épület belsejéből. Vicsorogvamegragadta a helikopter ajtaját, és Lucán koponyájáhozlendítette.–Lucán! - sikoltott Gabrielle. - Ne!A férfi megtántorodott, térde megrogyott. A fegyvert kirúgták a kezéből,jó pár métert csúszott az egyenetlen felszínen.A vérszopó behúzott neki egyet, óriási ökle keményen vágódott Lucánállkapcsába. Egy pillanattal később brutális erejű rúgás reccsentettemeg a bordáját. Lucán összecsuklott, de előtte még kirúgott bakancsoslábával, megrogyasztva a másikat. A vérszopóra ugrott, éselőkapta mellkasára erősített tőrét. Egy-két méterrel odébb a helikopterrotorja feldübörgött. A sivítás fokozódott. A pilóta felszálláshozkészült.Nem engedheti.Ha hagyja Gabrielle-t elmenni, semmi reménye nem marad, hogy élveviszontlátja.–Tűnjünk el innen! - adta ki az utasítást Gabrielle fogva tartója a

pilótának, ahogy a rotor egyre sebesebben forgott.Kint a tetőn Lucán négykézláb harcolt a rátámadó vérszopóval. A sötétbenGabrielle kiszúrta egy másik közeledését is.–Jaj, ne! - suttogta, a nyakába vágó pengétől szinte beszédképtelenül.Mögötte a hatalmas férfi előrehajolt, hogy lássa, mi történik a tetőn.Lucán talpra kecmergett. Ledöfte az első vérszopót, felvágva agyomrát. A vérszopó üvöltése túlszárnyalta a gép hangos robajlását.Teste görcsösen megrázkódott, majd... elolvadt.Lucán a helikopter irányába kapta a fejét. Szeme dühösen lángolt,mintha a pokol tüze parázslana benne. Üvöltve rohanni kezdett, úgyvágtatott feléjük, mim egy tehervonat.–Azonnal emeld fel a gépet! - Gabrielle elrablójának hangjábanmost először hallatszott aggodalom. -Most, az isten verje meg!A gép emelkedni kezdett.Gabrielle úgy próbált enyhíteni a késpenge szorításán, hogy hátát azülés háttámlájának préselte. Ha ki tudná valahogy szabadítani a karját,talán elérné az ajtót. ..A helikopter hirtelen megbillent, mintha fennakadtak volna az épületegyik részén. A motor vinnyogva erőlködött.A férfi dühöngött.–Szállj fel, te idióta!–Próbálok, uram! - válaszolt a vérrabszolga a pilótaülésben. Meghúzottegy kart, mire a motor szörnyű nyögdécseléssel ellenkeznikezdett.Újabb oldalra billenés, éles rántás, amitől a gép belseje recsegettropogott.A fülke előrelendült. Gabrielle foglyul ejtője elvesztette azegyensúlyát, figyelme egy pillantra elterelődött a lányról.A penge lekerült a torkáról.Gabrielle iszonyú elszántsággal vetette hátra magát az ülésen, pároslábbal a férfiba rúgott, aki a pilótaülés hátának esett. A gép élesszögben előrebukott. A lány a kilincs felé lendült.Az ajtó vadul kivágódott, majd ki-becsapódott a sarokpánton, ahogyaz egész gép rázkódott és imbolygott. A férfi összeszedte magát, és

utánakapott. Napszemüvege leesett a káoszban. Jeges szürke szemmelmeredt rá, sugárzott belőle a gyűlölet.–Mondd meg Lucannek, hogy közel sincs vége -sziszegteGabrielle felé a vérszopók mindenható gazdája ördögi mosollyal azarcán.–Eredj a pokolba! - kiáltott vissza a lány. Abban a pillanatban márkívül is volt az ajtón, és leugrott az egy-két méterrel alatta elterülő tetőre.Amint meglátta Gabrielle-t, Lucán elengedte a helikopter lábazatát.A gép őrült forgás közepette fellendült, miközben a pilóta próbáltavisszaszerezni az uralmat fölötte.Lucán a lányhoz rohant, felhúzta, és gyorsan körbetapogatta, hogymegbizonyosodjon róla, Gabrielle épségben van.–Jól vagy?A lány kurtán bólintott.–Lucán, mögötted!Újabb vérszopó rohant feléjük. Lucán örömmel fogadta a támadót,most, hogy Gábriellé mellette volt, minden izmával az ölésre koncentrált.Előhúzta a másik tőrét is, és a közeledő fenyegetés ellen indult.A küzdelem rövid volt és véres. Öklök repkedtek, pengék hasítottakLucán és a vérszopó halálos kézitusájában. Lucán számtalan sérüléstszerzett, de megállíthatatlan volt. Gábriellé vére még mindig dolgozottbenne, és olyan dühödten küzdött, hogy tíz másikkal is elbírtvolna. Keményen, halálos pontossággal adta meg a kegyelemdöfést,gyakorlatilag hosszabban kettészelve ellensége testét.Nem nézte végig, ahogy a titánium elvégzi a dolgát. Megpördült, ésvisszarohant Gabrielle-hez. Karjába húzta a lányt, és szorosan átölelte.Legszívesebben egész éjjel így tartotta volna, belélegezve illatát,hallgatva szívdobogását, cirógatva puha bőrét.Felemelte Gabrielle állát,majd szenvedélyesen gyengéd csókot lehelt az ajkára.–Ki kell jutnunk innen, kicsim. Most.Fejük felett a helikopter egyre magasabbra emelkedett a sötét éjben.

Az első generációs őket bámulta a pilótafülkéből. Gúnyosan, vigyorogvatisztelgett Lucán felé.–Édes istenem, Lucán! Annyira féltem! Ha bármi bajod esett volna...Gabrielle suttogása elfeledtette vele menekülő ellenségét. Csak azszámított, hogy beszél hozzá. Hogy él és lélegzik. Ott van vele, és istensegedelmével így is lesz mindörökké.–Hogy a pokolba tudott elkapni? - Lucán hangja megremegett azértetlenség és az átélt rettegés hatására.–Miután este elhagytátok a házat, el kellett jönnöm, hogy gondo l-kozni tudjak. Hazamentem. Megjelent Kendra. Túszul ejtette Jamie-tegy autóban. Nem hagyhattam, hogy bántsa. Kendra vérrabszolga -volt -, Lucán. Megölték. A barátnőm halott. - Gabrielle felzokogott. -De legalább Jamie megmenekült. Valahol a belvárosban lehet, és biztosiszonyúan retteg. Meg kell találnom, hogy megtudjam, jól van-e.Lucán még mindig hallotta a helikopter mély robajlását, ahogy egyrecsak emelkedett. Jeleznie kell Nikó-nak, hogy robbantson, mielőtt avérszopók elmenekülhetnének.–Tűnjünk el innen, aztán később foglalkozunk a többivel - emeltekarjába Gabrielle-t. - Kapaszkodj belém, édesem. Olyan szorosan,amennyire csak tudsz.A lány átkarolta a férfi nyakát. Lucán újra megcsókolta Gabrielle-t,csodás megkönnyebbülést érzett, hogy a karjában tarthatja.–Soha ne engedj el! - nézett kiválasztottja fénylő, gyönyörű szemébe.Aztán lelépett a tető széléről, és olyan finoman, amennyire lehetett,lehuppant a földre.–Lucán, beszélj, haver! - szólongatta Nikolai a fülesben. - Holvagy? Mi a jóisten folyik ott?–Minden rendben - sietett keresztül a füvön Gabrielle-lel a karjábana terepjáró felé. - Most már minden rendben lesz. Süsd el adetonatort, és fejezzük be, amit elkezdtünk!Gabrielle Lucán erős karjában kucorgott a kocsiban, miközben a fő-

hadiszállás felé robogtak. A férfi azóta sem engedte el, hogy bizto n-ságban kiértek az elmegyógyintézet területéről, még a szemét is eltakarta,amikor az egész épületegyüttes pokoli tűzgömbbé válva a levegőberöpült.Lucán és testvérei megcsinálták - egyetlen őrületes húzással megsemmisítettéka vérszopók főhadiszállását.A helikopterben nem tett kárt a robbanás, a fekete, áthatolhatatlanfüst leple alatt eltűnt a sötét éjszakába.Lucán töprengve bámult ki a sötétített ablaküvegen a csillagos égboltra.Mikor a tetőn voltak, és kinyitotta a helikopter ajtaját,Gabrielle látta arcán a meglepetést -a döbbent hitetlenkedést.Mintha kísértetet látott volna.Még most is nyomott volt a hangulata, miközben visszaértek a házhoz,és Nikolai már a garázs felé gurult. A harcos végül leállította amotort az óriási hangárban. Mikor csend lett, Lucán megszólalt.–Ma este fontos győzelmet arattunk ellenségeink fölött.–De még mekkorát! - helyeselt Nikolai. - Megbosszultuk Conlantés Riót. imádtak volna ott lenni és végignézni, ahogy felrobban az apatkánytanya.Lucán bólintott a sötét kocsiban.–Mégis, nem bízhatjuk el magunkat, új fejezet következik a vérszopókelleni háborúban. Mert ez háború, komolyabb, mint valaha.Darázsfészekbe nyúltunk. Aki stratégiai fontosságú - a vezérük -,sajnos még életben van.–Hadd menjen! Úgyis elkapjuk - vigyorgott magabiztosan Dante.Lucán azonban elkeseredetten rázta a fejét.–Ez más. Nem fogja könnyen adni magát. Előre látja, mit lépünk.Érti a taktikánkat. A rendnek meg kell erősíteni a stratégiáját, növelnikell a létszámát. Csapatokat kell szerveznünk szerte a világon, harcosokatkell toboroznunk, méghozzá minél előbb.Gideon hátrafordult az anyósülésben.–Azt gondolod, a nyugati parti első generációs a vérszopók vezére?–Biztos vagyok benne - ott ült a helikopterben, ő volt az, aki fog-

va tartotta Gabrielle-t- simogatta meg a lány karját gyengéden, a egypillanatra a szemébe nézett, mintha már a látványa is megnyugtatná.–A rohadék viszont nem vérszopó - legalábbis most nem, ha egyáltalánaz volt valaha. Egykor közénk tartozott. A neve Marék.Gabrielle érezte, hogy megfagy a levegő körülötte, és tudta, hogyTegan Lucanre mered.Lucán is jól tudta. Megfordult, hogy a másik harcos szemébe nézzen.–Marek a bátyám.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZETLucán kijelentése súlyosan nehezedett rájuk, miután kiszálltak az autóból,és lelifteztek a házba. Gabrielle ujjait a férfi ujjaiba fonta.Döbbenet és együttérzés kavargott a lelkében, és mikor Lucán ránézett,kiolvashatta az aggodalmat a szeméből.Gabrielle ugyanezt látta a többi harcos testvér szemében tükröződni,ahogy tudatosult bennük, mit is jelent az éjszakai felfedezés.Eljön az idő, amikor Lucannek meg kell ölnie a bátyját.Vagy meghalnia a keze által.Gabrielle még fel sem foghatta teljes súlyával a tényt, amikor kinyílta liftajtó, és ott állt előttük Savan-nah és Danika, akik már nyugtalanulvárták a harcosok visszatértét. Megkönnyebbült üdvözlések hallatszottak,tucatnyi kérdés röpködött a küldetés sikeréről, továbbáaggodalmaskodások, hogyan is juthatott Gabrielle eszébe elhagyni azépületet egyetlen szó nélkül. A lány túl fáradt volt a válaszolgatáshoz,túlságosan kimerült a megpróbáltatástól, hogy egyáltalán megpróbáljakifejezni az érzéseit.Tudta azonban, hogy hamarosan magyarázattal kell szolgálnia, legalábbLucannek.Nézte, amint a többi harcos közrefogja a férfit, és együtt elsietnek,hogy új taktikákat és stratégiákat dolgozzanak ki a vérszopók ellen.Gabrielle-t Savannah és Danika gyorsan az ellenkező irányba húzta.Nyugtalankodtak karcolásai és zúzódásai miatt, és ragaszkodtak hozzá,hogy egyen valami főtt ételt, aztán vegyen egy hosszú, forró fürdőt.Gabrielle vonakodva beleegyezett, de sem Savannah csodás főztje,

sem az illatos, habos fürdő nem volt képes ellazítani.Agya egyfolytában Lucán, Jarnie és az este történtek körül forgott.Lucannek köszönhette az életét. Mindennél jobban szerette őt, örökkéhálás lesz neki, hogy megmentette, de mindez nem változtatottkapcsolatukat illető kavargó érzésein. így nem maradhat a házban. Esbármit is mond Lucán, ő nem megy egyik menedékbe sem.Mi marad akkor? A lakásába sem mehet vissza. Nem élheti a régiéletét többé. Ha visszatérne oda, az azt jelentené, hogy megtagadmindent, amit Lucannel átélt az utóbbi hetekben, és el akarná őt felejteni.Meg kellene továbbá tagadnia mindent, amit magáról megtudott,egész kapcsolatát a fajjal.Igazság szerint fogalma sem volt, hová tartozik igazán. Azt sem tudta,hol kezdje a keresést, de ahogy a folyosók útvesztőjében barangolt,egyszer csak Lucán magánlakosztálya előtt találta magát.A lakásba vezető ajtó félig nyitva állt; lágy fény szűrődött ki rajta.Gabrielle kinyitotta, majd belépett.Gyertyafény világította meg a szomszédos hálószobát. Követte melegéta küszöbig, ott megtorpanásra késztette az elé táruló csodálatoslátvány. Lucán puritán hálója álomi széppé varázsolódott. A szobaminden sarkában gyönyörűen megmunkált ezüst gyertyatartóbanegy-egy hosszú, fekete gyertya lobogott. Az ágy vörös selyemmel letakarva.A kandalló előtt pihe-puha párnákból és vörös selyembőlkészített meleg kis fészek a földön. Olyan romantikus, meghitt, hívogató.Egy szoba, amelyet szerelmeskedésre álmodtak.Beljebb lépett. Mögötte az ajtó lágyan, önmagától bezáródott.Nem, nem teljesen önmagától. Lucán is ott volt, a szoba másik végébőlnézte őt. Haja nedvesen csillogott a zuhanytól. Lazán megkötött,vörös szaténköntöst viselt, amely meztelen vádlija körül hullámzott,tekintete pedig oly forrón simogatta, hogy a lány elolvadt tőle álltóhelyében.–Neked - mutatott körbe a romantikus díszleten. -Nekünk, ma estére.Azt akarom, hogy különleges legyen a számodra.Gabrielle meghatódott, és azonnal fel is izgatta a férfi látványa, de

képtelen volt szerelmeskedni azok után, ahogy múltkor végződtek adolgok.–Amikor ma este elmentem, nem akartam visszajönni - közölte abiztos távolból. Ha közelebb menne, nem lenne ereje elmondani,amit el kellett mondania. -Nem bírom tovább, Lucán. Olyat akaroktőled, amit nem tudsz megadni.–Nevezd meg! - utasította gyengéden a férfi, de akkor is utasításvolt. Óvatosan lépkedett a lány felé, mintha érezné, Gabrielle bármelyikpillanatban menekülőre foghatja. - Mondd el, mit szeretnél!A lány megrázta a fejét.–Mi értelme lenne?Újabb lassú lépések. A férfi végül karnyújtásnyi távolságra megálltelőtte. - Szeretném tudni. Kíváncsi vagyok, mi bírhatna rá, hogy velemmaradj.–Éjszakára? - kérdezte halkan a lány, gyűlölve magát, hogy menynyirevágyik a férfi ölelő karjára az utóbbi néhány óra eseményeiután.–Akarlak, és bármit megteszek neked, Gabrielle.Mondd el, mire vágysz!–A bizalmadra - nevezte meg a lány azt az egyet, amit úgy gondolt,hogy soha nem kaphatja meg. - Képtelen vagyok... tovább folytatni,ha nem bízol bennem.–Bízom benned - ígérte a férfi olyan ünnepélyesen, hogy a lányelhitte neki. - Te vagy az egyetlen, aki valaha is igazán ismert engem,Gabrielle. Semmit nem rejtegethetek előled. Mindent láttál - a legrosszabbatbizonyosan. Szeretném, ha esélyt adnál, hogy valami jótis mutathassak magamból - lépett közelebb. A lány érezte a belőleáradó forróságot. Érezte a vágyát. - Azt akarom, olyan biztonságbanérezd magad mellettem, amilyenben én érzem magam melletted. Akérdés most már az, hogy te bízol-e bennem, így is, hogy mindenttudsz rólam?–Mindig bíztam benned, Lucán. És mindig fogok. De nem ez a...–Akkor mi? - vágta el az ellenkezését a férfi. - Mondd, mit adhatokmég, hogy velem maradj!

–Ez nem fog menni - araszolt hátrafelé Gabrielle. -Nem maradhatok.így nem. Képtelen vagyok, amikor a barátom, Jamie...–Ő biztonságban van - s amikor Gabrielle zavartan ránézett, folytatta:– Miután visszaértünk, felküldtem Dantét, hogy keresse meg.Néhány perce jelentette, hogy elhozta a rendőrségről, és hazavitte.–Csak téged akarlak. A férfi elmosolyodott.–Isten legyen hozzád irgalmas, nekem sem kell senki más! Sohanem akartam semmit annyira önzőn, mint ezt a pillanatot. Légy azenyém, Gabrielle!–A tiéd vagyok.Lucán nagyot nyelt, és hirtelen mintha elbizonytalanodott volna.–Én arról beszélek, hogy örökké így maradjon. Nem érhetem beennél kevesebbel. Gabrielle, elfogadsz társadul?–Örökké és mindig - suttogta a lány végigheverve az ágyon, magávalhúzva a férfit is. A tiéd vagyok, Lucán, mindörökké.Megcsókolták egymást, majd Lucán az ágy melletti asztalkán fekvőkecses, vékony aranytőrért nyúlt. Az arcához emelte, és Gabriellemegijedt, ahogy az ajkához közelítette.–Lucán...A férfi tekintete lágy volt és komoly, mégis gyengéd, ahogy a lányszemébe nézett.–A véredet ajánlottad, hogy meggyógyíts. Erőt adsz és védelmezel.Csak téged akarlak, rád van szükségem.Sosem hallotta még Lucant ilyen ünnepélyesnek, írisze ragyogott,halványszürkéjébe borostyán vegyült, mély érzelmei ott tükröződteka szemében.–Gabrielle, megtisztelsz azzal, hogy elfogadod a véremet, hogykötelékünk beteljesedjen?A lány hangja alig volt kivehető.–Igen.Lucán fejet hajtott, majd alsó ajkához illesztette a tőrt. Mikor félretette,és újból a lányra nézett, száján fényes vércsepp csillant.–Gyere. Engedd, hogy szeresselek - csókolta meg Gabrielle-t.Semmi nem készíthette fel a lányt Lucán édes vérének első ízére.

Gazdagabb a bornál, mámorító, akár az istenek eledele, ahogy nyelvéreáramlott. Érezte, ahogy elönti Lucán szerelme, ereje és hatalma.Fény gyulladt bensőjében, ízelítőt adva a jövőből, ami Lucán kiválasztottjakéntvár rá. Elborította a boldogság, átjárta a forróság, olyanelégedettséggel töltötte el, amilyet még soha nem érzett.Érezte a vágyat.Olyan erősen, mint még soha.Gabrielle egy morranással hanyatt fordította Lucant. Egy pillanatalatt megszabadult a ruháitól, és mohón birtokba vette a férfit.Lucán férfiassága vastagon és sziklakeményen várta a beteljesedést.A gyönyörűséges jelek a bőrén mélylilából élénkvörösbe játszottak,és mind élesebb színárnyalatokba váltottak, ahogy vágyakozvaLucanre nézett. Gabrielle lehajolt, nyelvével végigrajzolta a bonyolultanörvénylő vonalakat, amelyek elborították a férfi combját egészena köldökéig és még feljebb, tovább kacskaringózva izmos mellkasáraés vállára.Lucán az övé.Az érzés mindent elsöpört, őt pedig teljesen hatalmába kerítette azádáz birtoklási vágy. Soha nem akarta még ennyire a férfit, mint ebbena pillanatban. Zihált. Testének rejtett zuga türelmetlenül, nedvesenkövetelte, hogy a férfira másszon, és keményen meglovagolja.Te jó ég, hát erről beszélt Savannah, mikor azt mondta, hogy a vérkötelékfokozza a gyönyört?Gábriellé a legősibb érzéki vággyal nézte Lucant, azt sem tudta, holkezdje a dolgot. El akarta nyelni, imádni, használni őt. Kielégíteni abelsejében kavargó elemi erejű ösztönt.–Miért nem figyelmeztettél, hogy afrodiziákumot kínálsz nekem?Lucán felvigyorgott rá.–Hogy elrontsam a meglepetést?–Nevess csak, vámpír! - húzta össze a szemét a lány, majd a férfihatalmas hímtagját megragadva egyetlen hosszú mozdulattal rácsuszszant.- Éppen most ígértél nekem örök életet. Vigyázz, mert mégmegbánod!–Igen? - nyögte Lucán, ahogy a lány lovagolt rajta, a csípőjét lök-

dösve. Parázsló szemmel a lányra nézett, mosolyogva kivillantottaagyarát, nyilvánvalóan élvezve a kínzást. – Kiválasztott, azt szeretnémén látni!

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSHálásan köszönöm ügynökömnek, Karen Solenmek, hogy lelkesodaadással vett részt e regény megszületésében, és hogy briliáns útmutatássalszolgált minden helyzetben.Csodálatos szerkesztőmnek, Shauna Summersnek szintén őszinte hálávaltartozom a támogatásért és bátorításért, nem is beszélve a fa n-tasztikus szerkesztői látásmódjáról, amivel mindig megragadja a történetekmondandóját, és segít, hogy azok el is jussanak az olvasóhoz.Köszönöm Debbie Graves lelkes kritikáit, és örök hálám JessicaBirdnek, akinek tehetségét csupán nagylelkűsége múlja felül.Végezetül, különleges köszönetet szeretnék mondani dalos múzsáimnak,akik végigkísértek a könyv létrehozásában: Lacuna Coilnak,Evanescence-nek és Col-lide-nak, akiknek izgalmas dalszövegei ésbámulatos zenéje mindvégig ösztönzött.