Magyar regényirók képes kiadása. Szerkesztette és bevezetésekkel ...

TSegyedik felvonás. 2 15Égjen csak úgyki, mint ez a kebel,Elszúnyadozhat egy világromon.KoNT. A vadfa, mely agg sziklán vert gyököt,A szikla, mely föld mély gyomrában áll,Éjszaknak a világgal kelt jege.Nem érzenek, nem fáj a szó nekik,Nem féltenek szép hölgyet, a fiú,S rokon baján meg nem rendinek oh.De én fa, jég, én szikla nem vagyok.Nem nézhetem békén a vert rokontHölgyem siralmát, és a gyermekétHa hallom, a kard megmozdul kezemben,S bántójokat temetni készülökAzért most e vadonban bujdosom,Mint a veszend lélek, és midnMinden ragyogvány teljes díszben áll.Csak a reménynek nincsen csillaga.Laczfi. Mi hajt ki téged, Kont, a csillagokhoz?Álmatlan észszel mit tündöl itt?Magányos csüggésiden hazánkSérelme nem szelídül,Aludd el a lesújtó gondokat,sem szivünk.S jobb kedvvel ébredj a tett hajnalára.Kont. Sok a mit mondasz, Laczfi, és nehéz.Tudod, bizalmam nem volt, hogy jövék,S egy érzetem van, mely most is gyötör,S magányos rejtekembe visszahí.Az állat is, mely bár üldöztetik,H a tanyához, hol kedvelti vannak,S hunyó ervel értök harczot áll.Én elhagyám azt ok- s reménytelen,S az álom — oh, becsüld meg azt, ha van —Kérelmeinkre az nem száll alá.Megkínál önként gond- s bajmenteket.De fut kebeltl, melyben bú lakik.En ébren alszom, és az én szememNem huny le, mint más boldog emberé,Nem mint azé, ki békén szúnyadoz,S nem álmodik halállal, bár sokan