Lucinda! - Könyvmolyképző

Majd perzselő, fehér lángoszlop tört fel belőle.Viharosan felcsapó lángnyelvek simogatták, mely hátborzongatóanszép, földöntúli látványt nyújtott, mintha hosszú selyemsál tekergőznea vértelen test körül. A tűz elborította Luskát, kiáradt belőleés körülölelte, bevilágítva a kezdetben még verdeső, majd mozdulatlannádermedő izzó végtagjait. Danyiil nem engedte el, amikora tűz a ruhájába mart, akkor sem, amikor már csak ő tartotta Luskaernyedt, öntudatlan testének teljes súlyát, és a lángok kellemetlenülfanyar sistergéssel a húst égették, sőt még akkor sem, amikor a lánybőre feketére szenesedett.Csak mikor a lobogó lángok kihunytak – oly hirtelen, mint ahogya gyertya alszik el –, és már nem volt semmi, amit tarthatna, semmimás, csak hamu, Danyiil csak akkor hagyta, hogy karja elernyedjen.Ez volt az egyetlen, amit Luce a visszatéréséről, elmúlt életeinekmeglátogatásáról szóló legvadabb álmodozásaiban sem képzelt elsoha: a saját halála. A valóság szörnyűségesebb volt annál, mint amitlegsötétebb rémálmaiban kiagyalhatott. A látványtól megbénulva,mozdulatlanul ácsorgott a hideg hóban.Danyiil hátrébb tántorgott a havon heverő elszenesedett halomtól,és zokogásban tört ki. Az arcán patakzó könnyek világosan kivehetőnyomokat rajzoltak a fekete koromban, Luskából mindöszszeennyi maradt. Arca eltorzult. Kezei remegtek. Csupasz, nagy ésüres kezeknek tűntek Luce számára, s mintha – a gondolat furcsánféltékennyé tette – valahogy azok is Luskához tartoznának, a derekához,a hajához vagy az arca köré. Mit tesz az ember a kezével, haaz egyetlen, akit ölelni akar vele, hirtelen borzalmas körülményekközött elvész? Az egész lány, egy teljes élet hamuvá válik.32