Lucinda! - Könyvmolyképző

Fehér csipkés ruhában ül a templom egyik padsorában. Orgonazeneszól, míg az emberek a misére gyülekeznek. A balján ülő jóvágású férfiaz apja lesz, a férfi mellett ülő nő pedig az anyja. Ott van a nagyanyjais, akivel Luce az imént találkozott, meg Krisztina. Mindketten fiatalabbnakés jól tápláltnak látszanak. Luce-nak bevillant, hogy nagyanyjaa szülei halálát emlegette. Most azonban nagyon is elevenneklátszanak. Úgy tűnt, mindenkit ismernek, a padsoruk mellett elhaladóminden egyes családot üdvözölnek. Luce a múltbeli énjét tanulmányozta,ahogy az apját figyeli, aki éppen egy jóképű szőke fiatalemberrel rázkezet. A fiatalember lehajol hozzá, és a padsorok fölött rámosolyog. Ilyengyönyörű ibolyaszín szemeket még sohasem látott!Egy szempillantással később a látomás szertefoszlott. A telek megintnem volt több romhalmaznál. Luce majd megfagyott. És egyedülvolt. Újabb bomba robbant a közelben, a folyó túloldalán, adetonációtól Luce térdre esett. Arcát a tenyerébe temette.Váratlanul halk nyöszörgésre lett figyelmes. Arcát felemelte, és asötét romok felé meresztette a szemét, míg észre nem vette a fiút.– Daniel! – suttogta. Megszólalásig hasonlított! Még ebben a dermesztősötétségben is mintha fény lebegné körül! Szőke haja, melyetszüntelenül csak borzolgatna, a szürkés ibolyaszín szemek, melyeketmintha másra sem teremtettek volna, csak hogy folyton Luce-t csodálják.Az a végzetes arc, a kiemelkedő arccsontok, azok az ajkak!Luce szíve hevesebben vert és még szorosabban kellett a vaskerítésbekapaszkodnia, hogy visszafogja magát, különben odarohan hozzá.Mert a fiú nem volt egyedül.Luskával volt. Őt vigasztalta, az arcát simogatta és lecsókolta rólaa könnyeket. Karjukat egymás köré fonták, fejüket oldalra billentették,és ajkuk soha véget nem érő csókban forrt össze. Annyira29