Helynévtörténeti tanulmányok 2. - MEK

Hoffmann IstvánAz azonban kétségtelennek tűnik, hogy a Huluoodi magyarok alkotta helynévvolt, erre a -di képző elég egyértelműen utal. E képző a Tihanyi alapítólevélbentöbb szó- és névalakban is előfordul — holmodi (kétszer is), Fotudi, Opoudi ésvalószínűleg a Lopdi, más véghangzóval: zadu —, ami azt mutatja, hogy a korbane formáns (eltekintve most a funkcióbeli sokféleségétől) produktív lehetett.Erős kételyekkel kell azonban fogadnunk azt a föltevést — amelyben eltérőkiindulópontjuk ellenére BÁRCZI is, PAIS is egyetért —, hogy tudniillik a -diképző folyamatos melléknévi igenévi alakhoz járult volna hozzá. BÁRCZI aszórványt két egymás mellett álló rövid o-val olvassa χ(h)ulvood i ~ χ(h)ulvoodiformában (1951: 15), tehát úgy értelmezi, hogy a folyamatos igenév -Û. képzője(ugyanezt rekonstruálja PAIS is: 1970: 37) magánhangzóközi helyzetben eltűnt.Csakhogy ez meglehetősen furcsa hangtörténeti fejlődés lenne, mivel a név létrehozásábanszerepet játszó képzőformáns ilyen természetű hangtani kényszerneknemigen engedelmeskedhetne: ha a tővégi magánhangzó és a feltételezettképző véghangzója közül éppen maga a képző tűnt volna el, akkor nem lenne,ami az általa képviselt funkciót ellássa. Hasonló esetek vannak ugyan az alapítólevélben,mint például az azaa, mezee, fee, amelyekből egy etimologikusan isigazolható Û valóban hiányzik. Csakhogy a hasonlóság egyúttal nem jelent feltétlenülazonosságot is, mivel ezekben a harmadik személyű birtokos személyjelhosszú magánhangzója elől hiányzik a tővégi Û, amely minden kétséget kizáróancsak a mezee alakban, valamint nagy valószínűséggel az azaa formában vezethetővissza igenévképzői szerepre. Az elsőnek említett, passzív tövű szóban azonbana 11. század közepén a Û már aligha volt azonosítható a beszélők számára azegykori igenévképzői szerepével. Ugyanez állhat az aszó-ra is, hiszen az Árpádkorbanviszonylag gyakori földrajzi köznév jelentése egy korábbi igenévifunkciótól már meglehetősen távolra kerülhetett.Annak, hogy a feltételezett igenévképzőnek (a -Û mellett elvileg szóba jöhetegyébként a -Ù is) a magánhangzóközi kiesés mellett másfajta fejlődését rekonstruáljuka Huluoodi-ban, szintén komoly akadályai vannak: egy *χuluÛodi-kéntkikövetkeztetett alakból a Û utáni véghangzó akár a kétnyíltszótagos tendenciahatására is kieshetett volna, s az ily módon zártszótagi helyzetbe kerülő Ûvokalizáció révén a tővégi magánhangzóval kettőshangzót alkothatott, ez pedigmonoftongizáció révén alakult volna tovább. Ám a Tihanyi alapítólevél jelölésébenmutatkozó oo — ami, ha hosszú magánhangzót jelölne, e jelölésmóddal, abetűkettőzéssel egyedüli helyesírási sajátossága volna az oklevélnek — monoftonguskéntnehezen illeszthető az itt jelentkező mássalhangzós (meneh) és diftongusos(ferteu) realizációk mellé.A szórvány magyarázatára megítélésem szerint más — igaz, ugyancsak nemellentmondásmentes — megoldás is kínálkozik: úgy vélem, a név tövében hollószavunkat is kereshetjük. Ennek -d képzős formája — más madárnevekből alakulthasonló szerkezetű helynevek számos előfordulásához (pl. Füred [< fürj],70