Vasárnapi Ujság - 42. évfolyam, 22. szám, 1894. junius 2. - EPA

354 VASÁKNAPI ujság.22. SZÁM. 1895. 42. ÉVFOLYAM.silé nevü spanyol földmivelőtől nyerte nevét.A mostani birtokos, Lopez úr, karácsony előttmeglátogatott bennünket az itt állomásozó spanyoltisztekkel s ekkor meghivott magához. Elfogadtuka meghívást, mert illőnek tekintettük alátogatás viszonzását.Deczember 23-án reggel 5 órakor már nagysürgés-forgás volt észrevehető a «Helgoland» fedélzetén.A tenger színére sűrű köd borult, ittottrést hagyva, melyen át egy-egy csillag leragyogotthozzánk. A természet nyugodt volt, méga sirály is reggeli álmát aludta.A kirándulásra készülődök puskával is elláttákmagukat, mert Lopez úr megígérte, hogytörpe antilopokra fogunk vadászni.Midőn mindenki előkerült, beszálltunk a ránkvárakozó csónakba s a part felé eveztünk.A spanyol tisztek Lopez úrral már a tengerpartonvártak reánk. Az itt állomásozó tengerészo-rvosnálmegreggeliztünk s mire pirkadnikezdett, már az őserdő vízmosásain, melyek ittgyalogjárókép szolgálnak, — Basilé felé tartottunk.Ezt az utat nem tenném meg másodszor, haegyenesen a mennyországba vezetne sem!A regényes őserdő oly árnyat ad, hogy talajafolyvást nedves és az agyagos föld simább ajégnél, a mellett puha, süppedékes. Néha térdigmerültünk az agyagiszapba; más helyen elcsúsztunkés az agyagba temetett éles köveken véresreütöttük magunkat.Emberfeletti erőfeszítésbe került ezen rosszúton hegynek fel mászni. Végre elértük utunkczélját, Bazilét. Fáradalmas utunk folyamán nemláttunk egyebet, mint mellettünk kétoldalt emelkedősűrű, vastag indájú kúszónövényből fontzöld lombos falat. Áthatolhatlan őserdőnekvízmosásán haladtunk végig. Már délfelé közeledettaz idő, mire a magasan fekvő spanyol telepítvényhezértünk. Oly sűrű, nehéz köd fedtea tájat, hogy a napsugár nem bírt áttörni rajta.Egész Basilé gazdag termőföld, melynek humusáta kivágott őserdő avarja képezi. A nagyterületen kakaó, kávé, pamut és dohány terem.A gazdasági épületek itt közönséges bambuszbólfont néger kunyhók, melyekben a munkásokszázai laknak, kik a földeket kézzel művelik,kapálják, mivel szántásról szó sem lehet,igásmarha hiánya miatt.A birtokos maga is bambusz-kunyhóban lakik,mely jóval nagyobb a többinél s európaikényelemmel van berendezve.Nem is kell talán mondanom, hogy roppantfáiadtak voltunk. Csak az a jó, hogy terítettasztal várt reánk, sörrel, borral megrakva. Ennekaz lett az eredménye, hogy mikor Lopez felszólította vadászat megkezdésére, a húsz tagbólálló társaságból csak hárman voltunk képeseka felszólításnak megfelelni, s puskáink utánnyúlva, útnak eredni.Töltött fegyverrel haladtunk a földeken keresztül,a kissé ritkásabb erdőség felé. Újrabenn jártunk a vízmosásokban.Alig haladtunk tiz perczig, szakadni kezdettaz eső s zuhatag gyanánt öntötte el az utat képezőárkot, magával ragadva lábaink alól a földet.A ki most elbukott volna, az aligha jut élvea tengerpartig. Nem lehetett sem menekülni,sem tovább haladni, ott kellett megkapaszkodnunka vízmosás szélén a növények ágaiba, s bevárnia patakzó zápor végét. Szerencsénkre nemtartott tovább egy félóránál, s a mit azután élveztünk,kárpótolt a boszuságért.A felhők elvonultak, az ég kiderült és a 2000lábnyi magasságban fekvő helyről gyönyörű kilátásunknyílt a Biafra-öbölre és a túlnan fekvő,13,000 láb magas Kamerun-havasokra. Meglepődolog, alig napi járásra az egyenlítőtől, hófödtebérczeket látni, melyeknek lábánál az afrikai hőség30 foknál magasabb!A poroszok épp ekkor ostromolták Kamerunthárom hadihajóval, de eddigelé eredmény nélkül,mert nagy hajóikkal nem juthattak be a folyóba.Később segítettek magukon.Habár tetőtől talpig átázva, sárosan kerültünkelő a záporpatakból, mégis vágyódtunk legalábbegy törpe antilop után.Lopez úr, ki természetesen jól ismeri itt a vadjárását, felállított bennünket, azután gyermeksírástutánzó hangokat hallatott, melyekre nemsokárafelelet érkezett. Közeledett a vad.Most már Lopez hallgatott, de az antilopékfolytatták gyermeksíráshoz hasonló bőgésüket.Nemsokára lövés esett, és házigazdánk szép kisantilopét emelt fel a földről.Tovább várakoztunk.A sűrűben mozgás hallatszott s kis vártatvalassú dobogás és bőgés. A hang felé néztem sime a kis antilop, mely engemet észrevett, viszszafeléiramodott a vízmosásban. Bálőttem, felbukott.A vadászat mintegy három óra hosszat tartott.Négy vad esett és mi megelégedve mentünkvisszafelé.A törpe antilope futtában nyúlhoz hasonló,állva olyan, mint az 1—2 hónapos őzike, méga színe is hasonló, csak a feje hosszabb, keskenyebb.Homlokán a hím és nőstény rövid, egyenes,kissé hátrahajló, vékony hegyes szarvacskákatvisel; szemeik alatt fekete vonás van. Húsasokkal finomabb, mint az őzé. A vadászok párosávaltalálják őket, vagy ha szopós fiuk van,hármasával.Eljárt az idő s a kivül, részben belül elázotttársaságnak a visszatérésre is kellett gondolnia.Nem volt tanácsos a nap hanyatlását bevárni.— Menjünk!Ezt sokkal könnyebb volt mondani, mint megtenni.Alig pár lépésre a háztól már megakadtunk.Az eső úgy feláztatta a talajt, hogy csúszósvolt, mint a sima jég. Természetesen, sokancsak úgy bukfenczeztek lefelé, mint valamiczirkuszbeli bohóczok. Sárosan, mocskosan érkeztünkhajónkhoz, hol alig akartak ránkismerni.Itt tartózkodásunk alatt még többször ellátogattunka partra. A halászat-kedvelő urak hálóvalűzték sportjukat, én pedig nélkülözhetlenbarátommal, a puskával lesbe ültem a kristálytisztacsermelyek partjain, várakozva a vadra,mely alkonyatkor inni jár oda. Összevisszatizenhat törpe antilopét lőttem ily módon ésegy tigrismacskát, két kigyót, többféle szárnyast.Egy délelőtt épen szolgálatban voltam, mikoröreg parancsnokom mosolyogva figyelmeztetettegy gyönyörű nagy fehér madárra, mely a szigetfelől egyenesen a Kamerun hegységnektartva, mintegy 80 lépésre a hajó mellett repültel. Fegyverem után kaptam, czéloztam, és azeddig még általam nem ismert madár a tengerbezuhant.Gyorsan csónakot küldtem érte, s emberema még vergődő szárnyast kihalászta a sós hullámokból.A golyó jobb szárnya alatt, bordáitsértve, surolá.Doktorunk a lövés hallatára rögtön a fedélzetentermett, s mint szakértő megállapította,hogy az elejtett madár fehér sas, mely a legnagyobbritkaságok közé tartozik és csak etájon lelhető.Mondanom sem kell, hogy mindjárt rátette akezét s lefoglalta gyűjteménye számára, melyben,sajnos, nagy pusztítást vitt véghez a nedvességés forróság. A boreczetbe prseparált halakelrothadtak, a kitömött állatokat ette a penész,mely itt hallatlan gyorsan képződik.Az ember mikor felkelt, miután a forróságmiatt aludni sem tudott, reggel már penészfoltokattalált a takaróján. Sipka, kalap penésztkap, a hol a fej kigőzölgése éri. Az enyvezettszekrények mind szétmállanak a nedvességtől.Hegedűink is szétestek.VI.Január lt-én hajnalban csúnya, iszapos,barnaszinű víz mosta a «Helgoland» oldalait.Mire a nap fölkelt, szárazföldet láttunk magunkelőtt.A tengerbe nyúló földcsúcsot elhagyva, Kongótorkolatába értünk, mely körülbelül 15 tengerimérföld széles.A partokat, melyek mint végtelen rónák terülnekel, részint bokrok, részint őserdők borítják.Előttünk a hatalmas folyam, jobbra-balra zöldrónaság, melyek zöld falakat képeznek, közbeszorítvaa folyamot.Tíz órakor horgonyt vetettünk egy földnyelvmögött, melyet a folyam egyik ága képez, ósezen ág Banána-Kreek név alatt ismeretes.A Banána-Kreek jobb partját képező földnyelven,mely az itt horgonyzott hajókat megvédia nyilt oczeán hullámai ellenében, s melymögött a «Helgoland» is állott, — terjedelmes«faktoréi » # -ok fehérlenek. A legnagyobb hollandi,s ebben 500-nál több néger dolgozik, kiknek ahollandusok egész falut építtettek. A «faktoréi»pálmaolajat és nagymennyiségű elefántcsontotszállít Európába. Itt időzésünk alkalmával 200ezer frt értékű elefántcsont küldetett el, ezekközt volt egy 120 font súlyú agyar.A hollandi ház alkalmazottaival megismerkedtünks ezek szívesen áldozták nekünk mindenszabad idejüket.Csakhamar készen állottunk a Kongó folyambejárására. Kora reggel már kis gőzösünk felfelézakatolt a folyam hullámain. A vidék regényes,erdős, bokros, mocsaras folyamtájék.Nem messzire haladtunk, mikor a krokodilokegész serege kisért már, lesve a zsákmányt.Összehúzódtunk, nehogy valamelyik krokodilvéletlenül lekapja valamelyikünket a csónakról.A hollandusok azonban megnyugtattak,hogy nincs okunk rettegni, mert a krokodilokgyávák. Első találkozásra mégis csak borzadoztőle az ember, ha irtózatos száját és fogait felémutogatja.Később láttunk benszülötteket apró csónakokkal,egész raj krokodil által követve, s bára gyenge járművet egy mozdulattal felboríthattákvolna, nem merték tenni.Kezdtünk rajok puskázni, 20—30 lövést tettünknémelyikre, még sem kaphattunk megegyet sem, mert a meglőtt állat víz alá merülés ott pusztul el.Kis gőzösünk csak zakatolt felfelé az ár ellen,és zakatolása felriasztá az állatokat csendes nyugalmukból.Lőttünk keselyűt, darut, gólyát,gémet és afrikai vadkacsákat. E z utóbbiaknaklegalább is öt faját találtuk.A mint így puskázgatva haladtunk, nemmessze tőlünk, a part közelében a" víz magasanfelloccsan, megzavarodik és nagy hullámokatvet, mintha valami futna alatta. A hullámokbólcsakhamar kiemelkedik egy óriási test, a viziló,melyet fölzavartunk álmából. Sortüzet adtunkrá, én magam legalább három golyót röpítettema füle tövébe. Elbukott, nem láttuk többé.Találkoztunk még kettővel. Az egyik előttünkszáz lépésnyire úszta keresztül a folyamot.Ostrom alá vettük; vére pirosra festettenyomában a vizet, minden lövés fején találta,mely úgy emelkedett ki a vízből, mint egy akóshordó. Végre elmerült. Csónakunkkal oda siettünk,hosszú póznával kutattuk a vizet, de hasztalan.A víz itt mély, árja rohanó, póznánk nemérte fenekét s így még azt sem tudhattuk, áldozatunklemerült-e vagy az ár sodorta el.— Hogy juthatnánk viziló bőréhez ? kérdeztükkísérőinket.— Lesni kell rájuk, — volt a felelet, — éspedig mikor a szárazra lép, vagy sekély vízbenáll, hol el nem merülhet.Nem volt kedvünk ezeken a partokon lesbenállni, hogy a krokodilusokkal közelebbről megismerkedjünk.Déltájban már annyira haladtunk, hogy végreviskók tűntek fel előttünk a folyam mentén.A csónakot úgy irányoztuk, hogy partra szállhassunkés egy ki s sétát tegyünk. Midőn kikötöttünk,a négertelepnek majdnem összes lakosságaodasereglett fogadásunkra. Alig bírtunk egy-kétlépést tenni, úgy elállta utunkat a sok feketeember, asszony, gyerek.Egyszerre szétnyílt a tömeg, sorfalat képezve,széles utat engedve egy felénk közeledő díszmenetnek,milyenhez hasonlót még nem láttam.A sorfalat képező nép főhajtással üdvözölte afényes társaságot, melynek élén méltóságteljesenlépdelt a néger király, fején tollkoronával,kezében aranygombos bottal, lehető hiányosöltözetben. A királyt felesége és anyja követte,ezek után a czeremoniamester, vagyis miniszter.A mint egymáshoz közeledtünk, a király fejbólintássalüdvözölt bennünket, egy tisztkollegámpedig virginia-szivarokat nyújtott át őfelségének.Ö felsége hálásan fogadta az ajándékotés átnyujtá anyjának, a ki rögtön rá is gyújtott.A király felszólított, tiszteljük meg házát látogatásunkkals előre szalasztá miniszterét afogadás előkészítése végett. Mi a királylyal haladtunk.A király útközben eldicsekedte, hogy őitt a leghatalmasabb uralkodó, roppant kiterjedésűországa és több ezer alattvalója van. Igenörvendett, mikor megtudta, hogy békés szándékbólkerestük fel a tájat, és semmi kedvünkországát elhódítani.A királyi palota sárral tapasztott bambuszkunyhóvolt, roszabb a czigányputrinál; irtóztunka belépéstől. A nők és szolgák számára22 SZÁM. 1395. 42. ÉVFOLYAM.külön viskók épültek a tágas, bekerített udvaron.A királyi palota egy helyiségre szorítkozott sannak bútorzata, egy faasztalból, lóczaféléből ésvalami ágyból állott, a milyet a fogházakbanláthatni.Miután a hölgyek saját lakosztályukba vonultak,búcsúzáskor felkerestük a királynét sbepillanthattunk az ő boudoirjába is, mely kerekvolt, — az ajtó mellett fekhely, kis zsámoly,a falon tükördarabok tűntek szemünkbe, néhányujságból kitépett kép között. Mi telhetett többa szegény királynétól, hogy lakását csinossátegye ?Másnap bennszülöttek kíséretében fölkerestüka vadont. A tengerparti homokon haladtunkvégig a faktorei-ok mellett, mignem erdőtértünk. Attól tarthattunk, hogy krokodilok ésboa constrictorok akadnak utunkba, mert aligpár napja fogtak a hollandusok ez utóbbiakból3 darab hat láb hosszút és kalitkában tartogatták.A kigyó elfogása igen egyszerű módontörtént. Kalitkát állítottak fel, csirkét tettekbele, az éhes kigyók rárohantak a prédára s alesben álló néger rajok zárta a kalitkát.A négerek azt mondják, hogy a boa constrictortólnem kell félni, mert ha nem ingerli őketaz ember, nem is támadják meg.A vadászat nem sikerült valami fényesen,két törpe antilopét és pár szárnyast, vadgalambokatés foglyot lőttem.Elefántot nem láttunk, pedig azok is belátogatnaka faktorei-ok udvaraira, hol azutánhajtóvadászatot rendeznek rájuk.A vadregényes Kongó vidékétől január 15-énvettünk búcsút. Hajónk dél felé folytatta útját.KÉPEKJAPÁNBÓL.IV.A daimio-miniszter. Lakoma. Búcsú Japántól.Jokoháma, 1893. szeptember 20.Nem sokára ismét megjelentek a nészánok;mindegyik hozott egy-egy parányi theacsészét.A theát szokott földre borulás után átnyújtván,ismét eltűntek. Kevés vártatva megkezdődött alakoma. Gróf Szaigo a «Tokonoma» nevű díszhelyreült, melynek a japáni szobában az amegismertető jele, hogy mögötte a falban egyfülke, abban pedig egy váza van, a melybe egykakemono- vagy bambuszcsőbe illesztett virággalyattesznek ékességül. A házigazdától jobbraa mi parancsnokunk, balra pedig hajónk elsőtisztje ült. A többi vendég helyei is a rangsorszerint voltak elosztva, de úgy, hogy két idegenvendég között mindig egy-egy japáni tiszt ült.Az ajtók megnyíltak, vagyis jobban mondvaa papir-ajtók félretolattak és beléptek a nészánok.Mindegyik egy alacsony lakkos asztalkáthozott, avval egy-egy úr elé járult, térdre bocsátkozottelőtte és elébe helyezte az asztalkát,mely kisebb-nagyobb lakkos tálakkal és porczelláncsészékkelvolt megrakva; azután homlokávalmég egyszer á gyékényt érintvén, ottmaradt sarkaira ülve.A nyájas leánykák segedelmére különbenmindnyájan rászorultunk. Késnek, villának, kanálnakugyanis nyoma sem volt s mindezeketegy pár vékony fapálezácska helyettesíté, melyszépen be volt burkolva fehér papirosba és egyikvégén még összefüggött, használatlan voltánakjeléül. Már most tessék e kezdetleges eszközzelazokat a mindenféle folyékony és szilárd ételeketelkölteni, melyek a számos lakk- és porczellánedényeeskéket rejtelmes eredetű anyagukkalmegtöltik. Hisz az egy egész tudomány, melyetcsak hosszas tanulás után lehet elsajátítani.Minket legalább ilyen meggyőződésre vezettekelső önálló kísérleteink e téren; a nagy nehezenfelhalászott ételdarabok — minden húsféle és Imás darabos étel felaprítva jött az asztalra; mia pálczikákkal ki-kivettünk egyes darabkákat,de mielőtt a szánkig jutottak volna, már feleútonvisszapottyantak a gyékényre. A nészánokvégre megkönyörültek rajtunk és elvállaltákkiképzésünket a. japáni evésmódban. Megmutatták,hogy kell a két pálezikát a jobbkézhüvelyk-, mutató- és középújja közé fogni, hogyana hüvelyk egy nyomásával szétválasztanies a többi két újj nyomásával ismét összeszorítani,hogy a közbe vett ételdarab ki ne csúszhassék.Ők mindezt oly természetes könnyed-VASARNAPIujság.seggel vitték végbe, mintha mi sem lehetneegyszerűbb. Végre sikerült annyit elsajátítanunk,hogy az általunk "harmadik mozzanat>»-naknevezettkombinált újjnyomásra a hegyes végeikkelközeledtek egymáshoz az evőpálezák, becsiptetveegy-egy ételdarabot.Evés közben egyik meglepetés a másikat érte.A mit a mi nyugati szemeink például valamihúsfélének tartottak, arról kitűnt, hogy tészta,viszont pedig egy látszólag igen édes tészta halnakbizonyult. Minden étel, ha nem egyéb voltis, mint a minek tartottuk, legalább is másféleképvolt elkészítve, mint nálunk szokás. De azértvoltak a mi európai ínyünknek való ételek isköztük; ezekkel aztán jál laktunk, gondolván,hogy már az egész ebéd fel van tálalva. Pedig azeddigiek sora csak az első fogás volt, melynekczélja az lett volna, hogy étvágyunkat felgerjeszsze.Ezután következtek csak atulajdonképeniételeit. Óriási porczellántálakon hozták be amásodik fogást, mindenféle válogatott japánicsemegét: főtt, pörkölt, olajban sült, szárított ésnyers halakat — emezeket igen pikáns lével, a