Untitled - Index of

Melissa de la CruzKELLY

A fordítás alapjául szolgáló kiadásMelissa de la Cruz: MasqueradeHyperion Book, 2007Fordította:Réti VikiSzerkesztette:Horváth ÁgnesKorrektúra:Kótai KataijnISBN 978-963-9943-69-8© Melissa de la Cruz, 2007© Hungarian edition Kelly Kft.© Hungarian translation Réti VikiKiadja a Kelly Kft.1161 Budapest, Baross utca 158.Telefon: 06-30-948-1080Felelős kiadó: Kelly JuliNyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 101029Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgatówww.kellykiado.hu

„Annyira hozzászoktunk, hogy mások előtt álarcot öltsünk,hogy végül már saját magunk előtt is álarcban jelenünk meg.”FRANCOIS DUC DE LA ROCHEFOUCAULD*„...vagyok valami, de már nem vagyok ugyanaz...Más vagyok, s árnyat vetek."Mask, Bauhaus*Maximák. 119. Szávai János fordítása

Első fejezetA galambok elözönlötték a Szent Márk teret. Sok száz kövér, szürke,néma galamb gubbasztott a földön, és buzgón csipegette a sfogliatellemeg a pane uva morzsáit, amit a gondatlan turisták szórtak el. Dél volt,de a napot felhő takarta, szomorú ködlepel borult a városra. A gondoláküresen sorakoztak a kikötőben, a csíkos inges gondolások az evezőjükretámaszkodva ácsorogtak, és hiába várták az utasokat. Apály volt, akorábbi, magasabb vízállás zöld nyoma kirajzolódott a házakhomlokzatán.Schuyler Van Alen a rozoga, billegő asztalon könyökölt akávézóban, az álla eltűnt a hatalmas magas nyakúja alatt. SchuylerKékvérű vámpír volt, a Van Alen család utolsó tagja. A Van Alencsalád annak idején nagy hatalmú New York-i család volt;befolyásukkal és nagylelkű adományaikkal jelentős szerepet játszottak amodern kori Manhattan megalapításában. A Van Alen név egykor egyetjelentett a hatalommal, a kiváltságokkal és a nagylelkű pártfogással. Ezazonban régen volt; a családi vagyon évek óta fogyott, és Schuylernekma már több köze volt a garasoskodáshoz, mint a hatalmas bevásárlósbulikhoz. A ruháit turkálókban szerezte be, onnan volt minden, amitezen a napon viselt: a fekete garbó, ami a csípőjéig ért, a rövidlábszárvédő, a légvédelmi katonai dzseki meg a kopott motorosbakancs.Ha más lány viselte volna ezeket a ruhadarabokat, a rongyosösszeállítás talán úgy fest, mintha egy hajléktalan csavargó válogattavolna össze a darabjait; Schuylernek azonban majdnem hogyfenségesen állt ez az öltözék, amelyben finom, szív alakú arcakülönösen és lélegzetelállítóan szép volt. Halvány, elefántcsontszínarcbőre, mélyen ülő, kék szeme és dús, sötét, kékesfekete haja kábító,szinte lehetetlenül gyönyörű teremtéssé tette a lányt. Amikormosolygott, még kedvesebb lett a szépsége, habár ezen a reggelen erreaz eshetőségre nem voltak túl jók a kilátások.

– Ne szomorkodj már – mondta Oliver Hazard-Perry, és az ajkáhozemelte az aprócska csésze eszpresszót. – Bárhogy lesz, vagy bárhogynem lesz, legalább pihentünk egy kicsit. Hát nem gyönyörű ez a város?Ugyan már, be kell ismerned, hogy Velencében lenni sokkal jobb, minta kémialaborban gubbasztani.Oliver Schuyler legjobb barátja volt gyerekkora óta. A magas,vékony, lógó hajú, jóképű fiú, akinek kedves, mogyoróbarna szemevolt, folyton vigyorgott. Ő volt Schuyler bizalmasa és társa, és mintahogy azt a lány nemrég megtudta, a Vezetője is – a Vezető ahagyomány szerint a vámpír segéde és mindenese, magas rangúszolgálója. Olivernek köszönhették, hogy ilyen hamar eljutottakVelencébe. Sikerült ugyanis meggyőznie az apját, hogy hadd kísérjék elEurópába az egyik üzleti útjára.Schuyler Oliver vidám szavai ellenére nyomott hangulatban volt. Ezvolt az utolsó napjuk Velencében, és semmit nem találtak. Másnap üreskézzel fognak hazarepülni New Yorkba: teljes kudarc az útjuk.A lány elkezdte leszedni a címkét a Pellegrino-üvégről: óvatosantekerte le, míg hosszú, vékony zöld papírcsík nem kunkorodott akezében. Iszonyúan nem akarta, hogy ennyire hamar fel kelljen adni.Alig két hónappal korábban Schuyler nagyanyját, Cordelia VanAlent megtámadta egy Ezüstvérű, a Kékvérű vámpírok halálosellensége. Cordelia elmondta Schuylernek, hogy akárcsak a Kékvérűek,az Ezüstvérűek is bukott angyalok, akik örök életre kárhoztattak aFöldön. A Kékvérűekkel ellentétben azonban az Ezüstvérű vámpírokmagával Luciferrel, a mennyország elűzött hercegével esküdtekszövetséget, és nem voltak hajlandók betartani a VámpírokTörvénykönyvét, a szigorú erkölcsi szabályzatot, amely szerint aKékvérűek éltek, és remélték, hogy így egy napon végül visszatérhetneka Paradicsomba.Schuylernek Cordelia volt a törvényes gyámja. A lány nem ismerte aszüleit: az apja már a születése előtt meghalt, az anyja pedig nem sokkala szülés után kómába esett. Amikor Schuyler gyerek volt, Cordelialegtöbbször távolságtartóan viselkedett, mégis ő volt az egyetlencsaládtagja a világon, és akárhogy is, de Schuyler szerette Cordeliát.– Biztos volt benne, hogy itt lesz – mondta Schuyler, ésvigasztalhatatlanul pöckölte a morzsákat a galamboknak, amelyekodagyűltek az asztaluk alá. Amióta csak Velencébe érkeztek, ezt

mondogatta. Cordelia elgyengült az Ezüstvérű támadásától, de mielőttmegadta volna magát a passzív állapotnak (a Kékvérű vámpírokfolyamatosan újjászülető, halhatatlan lények), Schuyler lelkére kötötte,hogy meg kell találnia eltűnt nagyapját, Lawrence Van Alent, akirőlCordelia úgy hitte, hogy egyedül ő segíthet legyőzni az Ezüstvérűeket.Schuyler nagyanyja az utolsó leheletével meghagyta a lánynak, hogyutazzon el Velencébe, fésülje át a város girbegurba utcáit és kanyargócsatornáit, és bukkanjon a nagyapja nyomára.– De hát mindenhol kerestük. Soha senki nem hallott Lawrence VanAlenről, se Dr. John Carverről – sóhajtott Oliver. EmlékeztetteSchuylert, hogy rengeteget kérdezősködtek az egyetemen, a Harry'sbárban a Ciprianinál, továbbá az összes szállodában, vHlában éspanzióban, amit csak találtak. Schuyler nagyapja John Carver néven élta plymouthi gyarmat idején.– Hát ez az. Kezdem azt hinni, hogy nem is létezik – válaszoltaSchuyler.– Lehet, hogy Cordelia tévedett... túl gyenge volt már, túlzavarodott,nem tudta, hova kell küldenie téged – vetette fel Oliver. – Előfordulhat,hogy hiába keressük.Schuyler eltöprengett: mi van, ha Olivernek igaza van? Lehet, hogyCordelia tévedett, lehet, hogy mégiscsak Charles Force-nak, aKékvérűek vezérének van igaza. Ám a nagyanyja elvesztése annyiramegrázta Schuylert, hogy a lány lázas eltökéltséggel akarta véghezvinniaz öreg hölgy végakaratát.– Én képtelen vagyok így gondolkodni, Ollie. Ha így gondolkodnék,az azt jelentené, hogy feladtam. Meg kell őt találnom. Meg kelltalálnom a nagyapámat. Annyira fájdalmas arra gondolni, amit CharlesForce mondott...– Miért, mit mondott? – kérdezte Oliver. Schuyler említette, hogybeszélt Charlesszal, mielőtt elindultak, de a részletekről nem beszélt.– Azt mondta... – Schuyler behunyta a szemét, és felidézte afeszültséggel teli találkozást.Elment a kórházba meglátogatni az anyját. Allegra Van Alen pontolyan gyönyörű és elérhetetlen volt, mint mindig, élet és halál közöttlebegett. Nem sokkal az után, hogy Schuyler megszületett, az anyjakatatón állapotba zuhant. Schuyler egyáltalán nem volt meglepve,amikor látta, hogy ott van még valaki, aki az anyjához jött látogatóba.

Charles Force az ágy mellett térdelt, de amikor meglátta Schuylert,gyorsan felállt, és megtörölte a szemét.Schuyler hirtelen nagyon megsajnálta a férfit. Nincs egy hónapja,hogy azt hitte róla: a gonosz megtestesítője, még azzal is megvádolta,hogy Ezüstvérű. Mekkorát tévedett!Charies Force Mihály volt, a tiszta szívű, az egyik arkangyal, akisaját jószántából úgy döntött, hogy elhagyja a mennyországot, éssegíteni fog a testvéreinek, akiket Lucifer lázadása miatt elűztek, és arrakárhoztattak, hogy Kékvérűként éljenek a Földön. Őt a döntése tettevámpírrá, nem a bűnei. Schuyler anyja, Allegra Van Alen volt azegyetlen vámpír, akiről ugyanez elmondható volt. Allegra Gábriel volt,a romlatlan, az erényes. Mihály és Gábriel története az idők kezdete ótaegymásba fonódik. Vámpírikrek voltak, akiket összeköt a vérük, ésebben a ciklusban testvéreknek születtek.Ez a kötelék halhatatlan fogadalom volt a Kékvérűek között, deGábriel megszegte a fogadalmat, amikor feleségül ment Schuylerapjához, az emberismerőséhez.– Tudod, miért van kómában az anyád? Hogy miért akar kómábanlenni? – kérdezte Chades a kórházban.Schuyler bólintott.– Amikor az apám meghalt, megesküdött, hogy soha többé nem teszmagáévá egyetlen emberismerőst sem. Cordelia azt mondta, azért, mertő maga is meg akart halni.– De ő nem halhat meg. Ő vámpír. Ezért él még mindig – mondtakeserűen Charles. – Ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni.– Ez az ő döntése – mondta Schuyler nyugodt hangon. Nem tetszettneki, hogy Charies burkoltan elítéli az anyját.– A döntése – dühöngött Charies. – Igazán romantikus elképzelés, denem több ennél. – Schuylerhez fordult. – Hallom, Velencébe készültök.Schuyler bólintott.– Holnap indulunk. Meg akarom keresni a nagyapámat – jelentetteki. Azt mondják, hogy Gabrielle lánya fog elvezetni minket azüdvösséghez, amit keresünk, mondta a nagyanyja. Egyedül a nagyapádtudja, hogyan győzheted le az Ezüstvérűeket. Segíteni fog neked.Cordelia elmagyarázta, hogy amióta világ a világ, az EzüstvérűekKékvérűekre vadásznak, felemésztik a vérüket és az emlékeiket. Azutolsó támadások, amelyekről tudni lehet, Plymouthban történtek,

amikor a vámpírok eljöttek, hogy az Újvilágban éljenek. Négyszázévvel később, amikor Schuyler másodikos lett az elitiskolában, aDuchesne-ben, a támadások újrakezdődtek. Az első áldozat Schuyleriskolatársa volt – Aggie Carondolet. Aggie halála után nem sokkaltovábbi halálesetek történtek. Ami Schuylert a legjobban aggasztotta, azaz volt, hogy az összes áldozat Kékvérű, akiket a legsebezhetőbbidőszakban kaptak el – tizenöt és huszonegy éves koruk között, amikormég nem uralják teljesen a hatalmukat.– Lawrence Van Alen kitaszított, száműzött ember – mondta CharlesForce. – Ha Velencébe utazol, semmit nem fogsz találni, csak bánatotés zavarodottságot – jelentette ki az acélos tekintetű mágnás.– Nem érdekel – motyogta Schuyler lesütött szemmel. Erősenmarkolta a pulcsija szélét, csomóba gyűrte az anyagot. – Maga mégmindig nem hajlandó elismerni, hogy visszatértek az Ezüstvérűek.Pedig máris túl sok áldozatot szedtek.Az utolsó gyilkosság nem sokkal a nagyanyja temetése után történt.Summer Amoryt, egy tavalyi első bálozó lányt a Trump Towerben,tetőtéri lakásában találták meg. Az utolsó cseppig kiszívták a vérét. Alegrosszabb az volt az Ezüstvérűekben, hogy nem ölték meg azáldozataikat... nem... a halálnál sokkal rosszabb sorsot szántak nekik. AVámpírok Törvénykönyve kifejezetten megtiltotta, hogy a vámpírokmás vámpírokra alkalmazzák a Caerimonia Osculort, a Szent Csókot, avérszívást. A Caerimonia szertartásának szigorú szabályai voltak. Azembereknek nem eshet bántódásuk, és tilos bárkiből is az összes vértkiszívni.Lucifer és csapata azonban rájött, hogy ha emberek helyett másvámpírokon alkalmazzák a Csókot, növekszik az erejük, a hatalmuk. AVörös vérűekben csupán egyetlen lény életereje lakozik, ám a Kékvérerősebb, és a tudás halhatatlan bástyáját foglalja magában. AzEzüstvérűek felemésztették a vámpírok vérét és emlékeit, az utolsócseppig mindent kiszívtak belőlük, és ezzel őrült tudatuk rabszolgájávátették a Kékvérűeket. Egy Ezüstvérű porhüvelyébe egyszerre több lényszorul, méghozzá örökre. Irtózatos.Charles Force egyre komorabban vonta össze a szemöldökét.– Az Ezüstvérűeket elűzték. Lehetetlen, hogy ők lettek volna. Másmagyarázata van annak, ami történt, Schuyler. A Bizottság nyomozástfolytat...

– A Bizottság semmit nem tett! És ezután sem tesz majd semmit! –vitatkozott Schuyler. Ismerte azt a történelmi legendát, amelyet Charlesfolyton emlegetett: a Kékvérűek megnyerték a végső csatát Rómában,és ebben a csatában Charles magát Lucifert győzte le, akit akkor amániákus Ezüstvérű uralkodóként, Caligulaként ismertek:aranykardjának hegyével a pokol mélységes mély tüzébe küldte őt.– Ahogy gondolod – sóhajtotta Charles. – Ha Velencébe akarszmenni, én nem tarthatlak vissza, de kötelességem figyelmeztetni téged,hogy Lawrence távolról sem az az ember, akinek Cordelia hitte.Schuyler dacosan bámult rá; a férfi felemelte a lány állát.– Vigyáznod kellene magadra, Allegra lánya – mondta kedvesebbhangon.Schuyler megborzongott a férfi érintésének emlékére. Az elmúlt két hétsorán egyetlen dolog történt: bebizonyosodott, hogy Charles Force talánmégiscsak tudta, miről beszél. Lehet, hogy Schuylernek abba kellenehagynia a kérdezősködést, vissza kellene mennie New Yorkba, és jókislánynak, jó Kékvérűnek kellene lennie. Olyasvalakinek, aki nemkérdőjelezi meg a Bizottság lépéseit. Akinek az az egyetlen problémája,hogy mit vegyen fel a St. Regisbe, a Négyszázas Bálra.Kifújta a szeméből a frufruját, és esdekelve nézett a legjobbbarátjára, aki szemben ült vele az asztalnál. Oliver mindvégighűségesen támogatta. Mindig mellette állt a különféle megpróbáltatásoksorán és a nagyanyja temetését követő kaotikus napokban.– Tudom, hogy itt van. Érzem – mondta Schuyler. – Bárcsakmaradhatnánk még. – Visszatette az asztalra az üveget, amelyrőlteljesen leszedte a címkét.A pincér kihozta a számlát; mielőtt Schuyler tiltakozhatott volna,Oliver gyorsan a bőrkötéses mappába csúsztatta a hitelkártyáját.Úgy döntöttek, hogy még utoljára körbegondolázzák a várost. Oliverbesegítette Schuylert a hajóba, aztán mind a ketten egyszerre dőltekhátra a puha párnákon, még a karjuk is összeért egy pillanatra. Schuyleregy icipicit arrébb csúszott: kissé zavarba jött ettől a testi közelségtől.ilyen eddig nem volt. Régen sosem érezte magát kényelmetlenülOliverrel. Együtt nőttek föl – pucéran fürödtek Nantucketban, Schuylernagyanyjának háza mögött a tóban, rendszeresen aludtak egymásnál egyszéles hálózsákban összebújva. Olyan közel álltak egymáshoz, mintha

testvérek lennének, de Schuyler az utóbbi időben észrevette, hogyidőnként zavarba jön a fiú jelenlétében, pedig ilyesmi régebben sohanem történt. Nem tudta megmagyarázni a dolgot. Mintha egy napfelébredt és észrevette volna, hogy a legjobb barátja nem csak a legjobbbarátja, hanem ezen kívül még fiú is – ráadásul igencsak helyes fiú.A gondolás ellökte a hajót a mólótól, és a hajó elindult lassú útján.Oliver fényképezett, Schuyler pedig megpróbált a látványbangyönyörködni. De bármilyen gyönyörű volt is a város, a lány mégisvalami miatt szorongott, tehetetlenséget érzett. Mihez kezd most, hogynem találta meg a nagyapját? Oliveren kívül senkije sem maradt kerek evilágon. Teljesen védtelen volt. Mi lesz vele? Az Ezüstvérű – ha ténylegegy Ezüstvérű volt az – már kétszer is megpróbálta megölni. Kezét anyakához szorította, mintha a régmúlt támadásai ellen próbálnavédekezni. Ki tudja, visszajön-e érte, és ha igen, mikor? És vajontényleg vége szakad a gyilkosságoknak, ahogy a Bizottság remélte?Vagy folytatódik az öldöklés, ahogy ő gyanította, amíg mind egy száligel nem pusztulnak?Schuyler megborzongott, pedig a levegő meleg volt, aztán a csatornatúloldalára pillantott, és meglátta, hogy egy nő lép ki egy épületből.Egy nő, aki döbbenetesen ismerős volt.Ez nem lehet igaz, gondolta Schuyler. Lehetetlen. Az anyja kómábanvan, New York Cityben fekszik egy kórteremben. Kizárt dolog, hogy ittlegyen Olaszországban. Vagy mégsem? Van valami, amit Schuyler nemtud Allegráról?A nő, szinte mintha meghallotta volna a gondolatait, egyenesenSchuyler szemébe nézett.Az anyja volt az. Biztos volt benne. A szép, szőke haj, a vékony,arisztokratikus orr, ugyanaz a pengeéles arccsont, ugyanaz a kecsesenkarcsú alak, ugyanaz a világoszöld szempár.– Oliver... ez... úristen! – kiáltotta Schuyler, és Oliver kabátjábakapaszkodott. Eszeveszetten mutatott át a másik oldalra.Oliver odafordult.– Mi van?– Az a nő... azt hiszem... az anyám! Ott! – mutatott Schuyler egyrohanó alakra, aki eltűnt a hercegi palotából kiáramló tömegben.– Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte Oliver, ahogy végigpásztázta azutat, amerre Schuyler mutatott. – Az a nő? Ezt most komolyan

mondod? Sky, te megőrültél? Az anyád kórházban fekszik NewYorkban. Ráadásul kataton állapotban – mondta ingerülten.– Tudom, tudom, de... – hebegett Schuyler. – Nézd, megint ott van...ő az, az istenre esküszöm, hogy ő az.– Mégis hova akarsz menni? – kérdezte Oliver, amikor Schuylerfelpattant. – Mi ütött beléd? Várj! Sky, ülj le! – Közben azt mormogta abajsza alatt: – Tiszta időpocsékolás.Schuyler megperdült, és dühösen bámult a fiúra.– Senki nem mondta, hogy velem kell jönnöd, hallod?Oliver felsóhajtott.– Na persze. Mintha egyedül valaha is eljöttél volna Velencébe. MégBrooklynban sem voltál soha életedben.Schuyler nagyot szusszant. Folyamatosan a szőke nőn tartotta aszemét, és alig várta, hogy kiszállhasson a lassan mozgó hajóból.Olivernek igaza volt: irtó hálás lehet neki. hogy elkísérte Velencébe, ésSchuylert bosszantotta, hogy ennyire függ a fiútól. Meg is mondta neki.– De hiszen ez így van rendjén. Hogy függsz tőlem – magyaráztaOliver türelmesen. – Én vagyok a Vezetőd. Az én feladatom, hogysegítsek neked eligazodni az emberi világban. Azt persze nem sejtettem,hogy majd az utazóügynököd leszek, de hát tudod, hogy van ez.– Akkor viszont segíts – dörrent rá Schuyler. – Muszáj, hogy... –mondta idegesen. Végül elhatározta magát, és a gondolából egyetlenkecses mozdulattal az útra ugrott: nincs az az emberi lény, aki ilyettudna ugrani, tekintve hogy jó tíz méterre voltak a legközelebbimarciapiedétől.– Várj! Schuyler! – ordította Oliver, aki majd megőrült, hogy lépésttarthasson a lánnyal. – Andiamo! Segua quella ragazza! – sürgette agondolást. Arra kérte, hogy kövesse Schuylert, bár egyáltalán nem voltbiztos benne, hogy egy ember evezte hajó a legmegfelelőbb eszköz egysebesen rohanó vámpír üldözésére.Schuyler érezte, hogy a látása összpontosít, az érzékei kiélesednek.Tudta, hogy gyorsan halad – annyira gyorsan, hogy olyan érzés volt,mintha körülötte mindenki más egy helyben állna. A nő viszontugyanolyan gyors volt, mint ő, ha nem gyorsabb, végigrepült a városonkeresztülkanyargó keskeny csatornákon, kitért a motorcsónakok útjából,és a folyó másik oldala felé tartott. De Schuyler végig a sarkában volt,kettejük mozgása elmosódott, cikázó foltként hatott a város látképében.

Schuylert meglepő módon felvidította az üldözés, mintha olyan izmaitmozgatná meg végre, amelyek létezéséről eddig fogalma sem volt.Végül már annyira kétségbeesett, hogy megszólalt.– Anya! – kiáltotta, épp amikor látta, hogy a nő egy erkélyrőlkecsesen egy rejtett bejárathoz szökken.De a nő nem fordult hátra. Egy pillanat múlva belépett a közelipalazzo ajtaján, és eltűnt.Schuyler odaugrott a bejárathoz, szusszant egyet, aztán ő is belépetta nő után. Feltett szándéka volt, hogy megtudja, ki is valójában ez atitokzatos idegen.

Második fejezetMimi Force boldogan sóhajtott fel, ahogy a sürgés-forgást figyelte aNick Jefferson Teremben, a Duchesne iskolában. Hétfő volt, késődélután, az órák véget értek, és nagyban zajlott a heti bizottsági ülés. Akötelességtudó, szorgalmas Kékvérűek kis csoportokba gyűlve ültek akerek asztal körül, és az év legnagyobb bulija, a Négyszázas Bálszervezési munkáiban végezték az utolsó simításokat.A szőke, zöld szemű Mimi és az ikerbátyja, Jack más fiatalvámpírokkal együtt az idén készültek az első báljukra. Évszázadokravisszanyúló hagyomány volt ez. A Bizottságba, vagyis a New York-otirányító vámpírokból álló óriási hatalmú, titkos szövetségbe valóbeiktatás csupán a folyamat első lépése volt; a következő eseményviszont, amikor az ifjú bizottsági tagokat bemutatták a teljes Kékvérűtársadalomnak,már jóval többet nyomott a latban. Ezzel ugyanis afiatalok a múltjuk történelmének részeseivé váltak, és felvállaltákjövőbeli kötelezettségeiket is. Mivel a Kékvérűek minden egyesciklusban – ahogy a vámpírok az emberi élet idejét nevezték – más-mástestben és más-más néven tértek vissza, a bemutatkozás a felismerésifolyamat rendkívül fontos állomása volt.Mimi Force-nak nem volt szüksége harsonás hírmondóra ahhoz,hogy tudja, kicsoda, vagy ki volt a korábbi ciklusaiban. Ő Mimi Force –a legszebb lány, aki valaha élt New Yorkban a világtörténelem során;Charles Force egyetlen lánya. Charles Force-ot, a Régiszt, a szövetséglegfelsőbb vezetőjét könyörtelen médianagyúrként, valamint a világotSzingapúrtól Addis Abebáig behálózó Force Hírcsatornatulajdonosaként ismerték az emberek. Mimi Force-ot pedig lenszőkehajú, tejfehér bőrű lányként, akinek dús ajka Angelina Jolie-évalvetekszik; fiatalkorú szex bálványként, aki gátlástalanul végigkaszálta aváros legjobb nevű partiképes fiatalembereit, más névenemberismerőseit.De azért a szívem mindig hazahúz, s mindig is haza fog húzni,gondolta Mimi, ahogy a terem túlsó végében álldogáló bátyjára, Jackrenézett.

Eddig minden a legnagyobb rendben, gondolta Mimi elégedetten. Haígy haladnak, tökéletes lesz a St. Regis hotelbeli este. Ez volt az évlegnagyobb bulija. Ellentétben az Oscarnak nevezett, lepukkant kiscirkusszal, a nyafogó színésznőcskékkel meg az ingyen piával, aNégyszázas Bál szigorú, régimódi esemény volt, ami az előkelőségről, astátuszról, a szépségről, a hatalomról, a pénzről és a vérről szólt.Mármint a vérségi származásról, még pontosabban a Kékvérűszármazásról. Erre a bálra csakis vámpírok voltak hivatalosak: ez a bálvolt a vámpírok világának legexkluzívabb eseménye New Yorkban, detalán az egész világon is.Vörös vérűeknek szigorúan tilos volt a belépés.Az összes virágot megrendelték már: a húszezer szál fehér„Amerikai Szépség” nevű rózsát, ami külön erre az alkalomra érkezikDél-Amerikából. Egyedül a bejáratot díszítő füzérben tízezer szál lesz, amaradék az asztaldíszek között oszlik meg. A város legdrágábbrendezvényszervezője, aki a Jelmezintézet orosz tematikájú kiállításáraigazi orosz, Dr. Zsivágós csoda országgá változtatta a MetropolitanMúzeumot, tízezer selyemrózsát készíttet a szalvétagyűrűkre.Mindezeken felül az egész báltermet bepermetezi majd a rózsavizesparfüm, amelyet a ventilátorok szórnak szét a levegőben.Mimi körülnézett: a Bizottság tagjai az utolsó simításokrólértekeztek egymással. Míg a fiatalabb bizottsági tagok, az olyanközépiskolás gyerekek, mint ő maga is, az apró részletekkel voltakelfoglalva – felírták, hogy ki igazolta vissza a meghívást, végignézték avendéglistákat, gondoskodtak a két ötventagú zenekar színpadiberendezéseinek elhelyezéséről és a világításról –, a kényesebb ügyekaz idősebb tagokra maradtak. A felnőttek élén Priscilla Dupont, azismert manhattani társasági hölgy állt, akinek fejedelmi arcarendszeresen ott díszelgett a hetilapok társasági rovatában. A Mrs.Dupont körül csoportosuló, hasonlóan karcsú, kifinomult, csodálatosfrizurájú hölgyek a Bizottság színeiben végzett fáradhatatlanmunkájukkal az évek során jó néhány jelentős New York-i épületetmentettek meg, és megalapították a város legrangosabb kulturálisintézményeit.Mimi a hiperérzékeny hallásának köszönhetően elcsípett néhánymondatot a felnőttek beszélgetéséből.

– Most pedig elérkeztünk Sloane és Cushing Carondolet kérdéséhez– mondta Priscilla ünnepélyesen, és felvette az asztalról az egyikelefántcsontszínű textil ültető kártyát. Nagy kupac kártya tornyosultelőtte, mindegyikre dombornyomással írták fel a vendégek nevét: majda bejáratnál lehet átvenni őket a kijelölt asztal számával együtt.A jómódú hölgyek csoportja rosszallóan zúgolódott. Nehéz volt nemészrevenni, hogy a Carondolet házaspár egyre feltűnőbben lázadozik.Mióta elvesztették a lányukat, Aggie-t, aki néhány hónappal ezelőtt haltmeg, a család határozottan Bizottság-ellenesen viselkedett. Némelyekegyenesen azt beszélték, hogy a házaspár vádat akar emeltetni Mimiapja ellen.– Sloane ma sajnos nem lehet köztünk – folytatta Priscilla –, de azértelküldte az évi adományt. Az összeg kisebb, mint ahogy azt az elmúltévek során megszokhattuk, de még így is jelentős, ellentétben máscsaládokkal, amelyeket most nem neveznék meg.A Négyszázas Bál javára történő felajánlások a New York-i VérbankBizottságba folytak (ez volt a Bizottság mindenki által ismert, hivatalosneve), amelyet azzal az ürüggyel hoztak létre, hogy vérbetegségekkelkapcsolatos kutatásokat végezzen. A befolyó összegek egy részétAIDS- és hemofília-kutatásokra fordították.A Bizottság valamennyi családtól elvárta, hogy jelentékenyösszeggel támogassa a Vérbankot minden évben. Az összegyűlt pénz aBizottság sokmilliós évi költségvetését is fedezte. Voltak, akik jóval azelvárt összeg felett adakoztak, például Force-ék, míg mások, például aVan Alen család, az egykor nagy hatalmú klán mára szánalmassátörpült maradéka évek óta küszködött, hogy legalább a kötelezőt kitudja préselni magából. Mimi úgy vélte, most, hogy Cordelia meghalt,Schuyler talán azt sem tudja, mit várnak el tőle.– A kérdés az – mondta dallamos hangján Mimi anyja, TrinityBurden Force –, hogy vajon illendő-e a szokásos helyre, az asztalfőreültetni őket azok után, amit Charlesról mondtak. – Trinity úgyfogalmazta meg a kérdést, hogy a Bizottságban mindenki megértse: ő ésCharles inkább a földről eszik, mintsem hogy egy asztalhoz üljenek aCarondolet házaspárral.– Szerintem tosszuk ki őket a hátsó asztalhoz a többi szarházibagázzsal együtt – jelentette ki BobiAnne Llewellyn erőteljes texasihangján. Tréfás mozdulattal végighúzta a kezét a nyaka előtt, mintha

csak a haminckarátos gyűrűt akarta volna megmutatni, hogy mindenkijól lássa.BoBiAnne Llewellyn a New York-i szenátor, Forsyth Llewellynmásodik, fiatal felesége volt.A Priscilla Dupont körül ülő hölgyek némelyike alig észrevehetőenmegborzongott erre a felvetésre, annak ellenére, hogy titkon nagyon isegyetértettek vele. Csakhogy BobiAnne meglehetősen durvánfogalmazott, és a Kékvérűek köreiben ez határozottan nem volt szokás.Mimi észrevette, hogy a barátnője, Bliss Llewellyn felkapja a fejétnevelőanyja harsány hangjára. Bliss, a Bizottság egyik legfrissebb tagjafülig elvörösödött, amikor meghallotta, hogy BobiAnne mélytorokhangú nevetése beharsogja az egész termet.– Esetleg köthetnénk kompromisszumot – javasolta Priscillakegyesen. – Elmagyarázzuk Sloane-nak, hogy idén nem az asztalfőnfognak ülni, mivel még mindig gyászolnak, és mi tiszteletben tartjuk afájdalmukat. A Van Alen lányt is az ő asztalukhoz ültetjük. Abba nemlehet belekötni. hiszen jó barátságban álltak Cordeliával, a lány pedigszintén gyászol, ez közös bennük.Tényleg – hol van Schuyler? Nem mintha számítana, de Mimitidegesítette, hogy az a kis nyomorult nem jött el a mai Bizottsági ülésre.Hallotta valakitől, hogy Schuyler meg az emberi haverja, OliverVelencében van. Épp Velencében. Mi a francot csinálnak ezek kettenVelencében? Mimi összeráncolta az orrát. Ha az embernek meg kellszöknie Velencébe, akkor már nem sokkal jobb Rómában vagyMilánóban shoppingolni? Miminek az volt a véleménye, hogy Velencevizes és büdös. És egyébként meg hogy kaptak engedélyt az iskolában,hogy elmehessenek?A Duchesne nem nézte jó szemmel az önkényesen eldöntött,. aziskolai rendhez nem igazodó vakációzásokat – meg a Force .szülőket isrendre utasították, amikor tavaly februárban síelni vitték az ikreket. Aziskola már kijelölte a hivatalos sí szünetet márciusra, és mindencsaládnak azon a héten kellett síelni, mennie. Csakhogy ez egyáltalánnem érdekelte a Force családot, akik szerint a februári havazás ezerszerjobb a márciusi porhónál.Mimi az asztalon keresztül hozzávágott egy selyemrózsát abátyjához, Jackhez, aki épp élénken beszélgetett az albizottsággal a

iztonság kérdéseiről. A St. Regis báltermének tervrajzai hevertekelőttük az asztalon.A rózsa Jack ölébe esett, mire a fiú zavartan kapta fel a fejét.Mimi rávigyorgott.Jack enyhén elpirult, de aztán káprázatos mosolyával viszonozta ahúga vigyorát. A nap besütött a színes mozaikablakokon keresztül, ésaranyló fénybe foglalta a fiú vonzó arcát.Mimi arra gondolt, hogy soha nem fogja megunni ezt az arcot:majdnem annyira élvezetes volt őt nézni, mint a saját tükörképét.Miután Schuyler származására fény derült – az a lány félvér!,gyakorlatilag maga az Irtózat! –, helyreálltak közöttük a dolgok abátyjával. Annyira legalábbis, amennyire a Force ikrek között valahahelyreállhatnak a dolgok.Helló, szépfiú! – üdvözölte némán Mimi.Mizu? – kérdezte Jack anélkül, hogy megszólalt volna.Csak rád gondoltam.Jack erre még szélesebben mosolygott, aztán visszadobta a rózsát ahúgának. A selyemdísz a lány ölébe esett, Mimi a füle mögé tűzte, éselismerően rezegtette a szempilláját.Aztán ismét a meghívókra küldött válaszlevelekre fordította afigyelmét. Mivel ez a bál igazi társasági esemény, többnyire Öregek ésŐrök vesznek majd részt rajta – vagyis idősebb emberek. Klasszmulatság lesz persze – az év legfényűzőbb eseménye, de Miminekhirtelen remek ötlete támadt.Mi lenne,. ha tartana egy bulit a bál után?Ahová kizárólag a Kékvérű tinik lennének hivatalosak? Aholelengedhetik magukat, és nem kell azon aggódniuk, mit szólnak majd aszüleik, az Őrök meg a Bizottság vezetői?Valami izgalmasabbat, valami kalandosabbat akart... egy eseményt,,ahová kizárólag a krémek krémjének lenne bejárása… Hűvös, csillogómosoly játszott az ajkán, ahogy elképzelte, amint a hülye kis duchesneesosztálytársai könyörögnek, hogy őket is hívja meg a buliba. Kizártdolog, gondolta Mimi. Erre a bulira ugyanis senki nem fog meghívótkapni. A bál utáni buli színhelyét SMS-ben fogják megtudni azérintettek a Négyszázas Bál éjszakáján. Ez lesz az alterna-szív buli.Csak vámpíroknak.

Mimi Jackre pillantott: a fiú valami papírt tartott az arca elé, igyMimi nem láthatta jóképű bátyját. És akkor hirtelen eszébe jutott egyjelenet valamelyik korábbi életükből: ahogy együtt állnak a versailles-ikirályi udvarban, aztán meghajolnak, és arcukat gazdagon díszített,gyöngyökkel és tollakkal ékesített maszkok fedik.Hát persze!Álarcosbál.A buliba kizárólag gondosan kidolgozott álarcban lehet érkezni.Senki nem fogja tudni, ki kicsoda... kit hívtak meg és kit nem...egyedülállóan izgalmas társasági esemény lesz.Mimi el volt ragadtatva a gondolattól. Mindig is szerette, hakizárhatott másokat valami jó és érdekes dologból.

Harmadik fejezetPedig nem először álmodta ezt. Hogy fázik, hogy csuromvíz, és hogynem kap levegőt. Pont ilyen volt az összes többi álom is, csakhogy ezmost teljesen valóságosnak tűnt. Egészen át volt fagyva, reszketett, ésahogy kinyitotta a szemét és belebámult a sötétségbe, érezte, hogyvalaki van ott a homályban. Egy kéz megragadta a karját, és csakemelte, emelte egyre feljebb, a fény felé, míg végül kibukkantak afelszínre.Placcs!Bliss rekedten, fulladozva köhögött, aztán halálra rémülvekörbenézett. Ez nem álom. Ez valóság. Egy tó kellős közepén lebegett.– Ne mozogj, túlságosan legyengültél. Majd én kihúzlak a partra. –A halk hang megnyugtatóan duruzsolt a fülébe. Bliss meg akartfordulni, hogy az ismeretlen szemébe nézhessen, de a másik rászólt: –Ne mozdulj, ne nézz hátra, csak a partra figyelj.Bliss bólintott, hajáról a szemébe csurgott a víz. Még mindigköhögött, és iszonyatos hányinger kerülgette. Kezében-lábában alig volterő, pedig áramlat sem volt a közelükben. A tó mozdulatlanul, némánölelte körül. Mintha nem is tó lenne. Amikor a szeme megszokta asötétséget, Bliss látta, hogy a Central Parkban van, a mesterséges tóban.Partján annak idején ott horgonyzott a hajó, ahová a szülei vittékvacsorázni őt meg a húgát előzőnyáron, mielőtt a Duchesne-be kezdettjárni.Most azonban egyetlenegy hajót sem látott sehol. November végevolt, a tónál egy lélek sem járt. Elkezdődtek a talaj menti fagyok, ésBliss azon az estén először érezte, hogy a csontjáig hatol a hideg.Reszketett.– El fog múlni. Fel fog melegedni a véred, ne aggódj. A vámpíroknem szoktak megfagyni. – Már megint ez a hang.Bliss Llewellyn Texasból érkezett, egy ottani iskolából iratkozott át aDuchesne-be. Amikor Bliss megismerkedett valakivel, ez volt az első,

amit elmondott neki. Hogy Texasból jött. Mintha ezzel sok mindentmegmagyarázna magával kapcsolatban: a kiejtését, a nagy, göndörhaját, az ötkarátos gyémánt fülbevalóját. Ugyanakkor így minthakapcsolatban maradhatott volna imádott szülővárosával, és azzal azéletéve1, amely egyre messzebb és messzebb került a pillanatnyivalóságtól: Bliss most csak egy hétköznapi, átlagosan csinos lány NewYorkból.Texasban Bliss különlegesnek számított. Százhetvenöt centi magasvolt (de a hajával együtt simán száznyolcvan), vad, nem ismert félelmet– ő volt az egyetlen vezérszurkoló, aki le tudott ugrani az ötvenemberből álló piramis tetejéről, és gond nélkül talpra esett a focipályapuha füvén. Amikor meg nem tudta magáról, hogy vámpír, és ezértvannak ilyen rendkívüli képességei, a szerencse és a sok gyakorlásszámla jára írta a tudását.Hatalmas villaházban lakott a családjával Houston legelőkelőbbkerületében, és a nagyapja lenyitható tetejű nosztalgia-Cadillacjével jártiskolába – olyannal, amelyiknek igazi bivalytulok van az elején.Csakhogy az apja Manhattanben nőtt fel, és miután gyümölcsözőpolitika karriert futott be Houstonban, megpályázta és elnyerte NewYorkban a megürülő szenátori címet.Blissnek nem volt könnyű megszoknia a nyüzsgő nagyvárosi életetHouston után. Sokáig feszengett az összes fényűző szórakozóhelyenmeg az exkluzív bulikon, ahová Mimi, a saját magát legjobbbarátnőjévé kinevező lány hurcolta magával. Egy üveg Boone's, egypárbarátnő meg a Szerelmünk lapjai DVD-n, és Bliss tökéletesen boldoglett volna. Nem szeretett a szórakozóhelyeken lógni, mint egytapétaminta, miközben Mimi kibulizta magát.Gyökeres fordulatot vett azonban az élete, amikor megismerkedettDylan Warddal, a szomorú arcú, fekete szemű, szexi fiúval, aki parázslócigarettával a kezében sétált be Bliss életébe egy sikátorban, a LowerEast Side-on, néhány hónappal korábban. Dylannek sem sikerült túlkönnyen beilleszkednie a társaságba a Duchesne-ben – kedvetlen volt,távolságtartó, lázadó, és szinte csak lúzerekkel barátkozott, példáulOliver Hazard-Perryvel és Schuyler Van Alennel, az évfolyam kétlegkevésbé népszerű emberével. Dylan nem csupán a barátja voltBlissnek: a szövetségese lett, ráadásul, mondhatni, járni is elkezdtek.

Bliss elpirult, amikor eszébe jutottak a fiú mély, átható csókjai – ó,bárcsak ne zavarta volna meg őket valaki a buli éjszakáján! Bárcsak...Bárcsak Dylan még mindig élne! De egy Ezüstvérű elragadta őt,saját magához hasonlatos szörnyeteget csinált belőle; aztán megölte,amikor a fiú visszajött Blisshez, hogy figyelmeztesse... Bliss alig tudtalenyelni a könnyeit, amikor arra gondolt, ahogy a fiú kabátja ott hever afürdőszobában a földön, összegyűrve, vérben ázva.Bliss azt hitte, soha többé nem látja Dylant, de most... ez a fiú, akimegmentette... az a mély hang – annyira ismerős volt Nem mertreménykedni; nem akart olyasmiben hinni, ami lehetetlen, hogy igazlegyen, ami egyszerűen képtelenség. De milyen erősen kapaszkodottbelé, amikor magabiztosan a partra húzta...Nem ez volt az első eset, hogy Bliss váratlan helyen ébredt föl,valamiféle veszély közvetlen közelében. Múlt héten arra nyitotta ki aszemét, hogy a Cloisters Múzeum legtetetején gubbaszt a párkányon,magasan a Fort Tryon Park fölött. A bal lába már lelógott a párkányról,és éppen hogy csak sikerült felhúznia magát, különben nem ússza meg aveszélyes zuhanást. Aztán Bliss rájött, hogy valószínűleg egyébként istúlélte volna az esést, talán csak néhány karcolást szerzett volna, éslustán eltűnődött, vajon milyen lehetőségek lennének, ha halhatatlanlétére öngyilkosságot akarna elkövetni.Erre ma a tó kellős közepén találta magát.Egyre rosszabbak lettek az emlékezetkiesések: a rémálmok, amikorvalaki követte, meg az érzés, hogy itt van, de meg sincs itt. Azájulásszerű kihagyások még előző évben kezdődtek: a gyötrelmes,kínzó, lüktető migrént vérfagyasztó látomások kísérték, akarmazsinvörös szempár az ezüstpupillával, az éles, csillogó fogak...ahogy végtelen folyosókon rohan, miközben a szörnyeteg üldözi, erős,bűzös leheletétől felfordul a gyomra... ahogy utoléri, lerántja a földre, ésfelemészti a lelkét.Hagyd abba, parancsolta magának. Minek most ilyesmire gondolni?A rémálombeli látomás eltűnt. A szörnyeteg – bármi volt is – aképzeletében létezik csupán. Ezt mondta az apja, nem igaz? Hogy arémálom csak az átalakulás velejárója. Bliss tizenöt éves volt: ebben akorban kerülnek újra felszínre a vámpíremlékek, ebben a korbanébrednek rá a Kékvérűek valódi kilétükre, a halhatatlanságukra.

Bliss megpróbálta felidézni, mi történt aznap, hátha rájön, hogyankerült a Central Parkba a tó közepére, fuldokolva. Szokás szerintiskolába ment, aztán részt vett egy holtunalmas bizottsági ülésen. ABizottságnak elvileg meg kellett volna tanítania neki meg a többi újtagnak, hogyan tartsák uralmuk alatt és hogyan használják avámpírérzékeket, de az elmúlt két hónap során a szervezetet sokkaljobban érdekelte annak a felvágós bulinak a szervezése, mint bármimás. BobiAnne, a nevelőanyja is ott volt a gyűlésen, és Bliss majdelsüllyedt szégyenében a harsogó hangjától meg a cikis öltözetétől, atetőtől talpig telelogózott Vuitton melegítőtől. Blissnek eddig fogalmasem volt, hogy sportruházatot is készítenek abból a barna vászonból,amiből a táskák vannak. A nevelőanyja tisztára úgy nézett ki, mint egynagy aranybarna bőrönd.A gyűlés után, mivel az apja a változatosság kedvéért éppen otthonvolt, a család az új Le Cirque-be ment vacsorázni. A híres-nevezetesNew York-i étterem nemrégiben költözött át One Beacon Courtba, azegyik legpuccosabb negyedbe. A legnagyobb hatalmú, leggazdagabbemberek jártak oda, és Llewellyn szenátor egész este a többi jól szituáltvendég kezét rázta – a polgármesterét, a tévéelnökét, a színésznőét, amásik New York-i szenátorét. Bliss libamájat rendelt, véresen, ésélvezettel pakolta az egresszószt a finom, vastag, krémes húsra.Vacsora után megnéztek egy operát a család magánpáholyából. Egyúj Orfeusz és Euridikét a Metropolitan Operában. Bliss mindig isszerette ezt a tragikus történetet: szerette, ahogy Orfeusz leszáll apokolba, hogy megmentse Euridikét, de a végén mégis elveszíti őt. Ahangos moraj és a gyászos énekhang azonban álomba ringatta Blisst:álmában Hádész birodalmában, a holtak folyójában járt.Ezután semmire nem emlékezett. Vajon a családja még mindig azoperában van? Az apja ott ül, mint egy komoly, zord bálvány, állát atenyerén nyugtatja, és feszülten figyeli az előadást, miközben anevelőanyja ásítozik, és unott képet vág, féltestvére, Jordan pedignémán együtt énekel a szereplőkkel? Jordan tizenegy éves volt, ésmegszállott operarajongó – megszállott őrült, legalábbis Bliss szerint.A kikötőhöz értek, az erős kéz feltuszkolta a lépcsőn a mólóra. Blssnekcsúszott a lába a nyálkás felületen, de legalább kiderült, hogy tud járni.Bárki volt is ez a fiú, tudta, miről beszél: a vámpírvér tényleg melegen

tartotta Blisst, néhány perc múlva már meg sem érezte, hogy négy fokvan. Ha halandó ember volna, már rég halott lenne, egész biztosanmegfulladt volna.Végigmérte magát: csuromvíz a ruhája. Még mindig az a ruha voltrajta, amit a vacsorához meg az operába vett fel: aprólékos mintávalhímzett, fekete szatén Temperiey ruha – ami most tönkrement. Ennyitarról, hogy „kizárólag vegyileg tisztítható". A fél pár vadiúj, tizenháromcentis sarkú. emelt talpú Balenciaga szandálja is elveszett. Valószínűlega tó fenekén hever. A szeme sarkából az operai műsorfüzetre pillantott,amit még mindig a kezében szorongatott, aztán a földre dobta az elázottfüzetet.– Köszönöm... – mondta, és megfordult, hogy végre megláthassamegmentője arcát.De senki sem volt mögötte, csak a mesterséges tó nyugodt, kék vizeringatózott a lábánál. A fiú eltűnt.

A New York Herald archívumából1870.OKTÓBER 1.MEGGIE STANFORD TITOKZATOS ELTŰNÉSEAz olajmágnás lányának nyoma vész a bál estéjén.Elkábították?A New York-i rendőrségtehetetlen Maggie Stanfordtitokzatos eltűnése ügyében. Atizenhat éves lány Vanderbiltadmirális és felesége otthonábóltávozott három héttel ezelőtt, azévenként megrendezett NemesiBál estéjén. A társadalmieseményt az admirális ésfelesége szervezte otthonábanaz Ötödik sugárút 800-as számalatt. A lányt az óta semcsaládja, sem az ismerősei nemlátták. Maggie Stanford szüleiMr. és Mrs. Tiberius Stanford,New Portból. A rendőrségnyomozói fáradhatatlanuldolgoznak a különös ügyön, deeddig semmiféle nyomra nembukkantak.Stanford kisasszonyeltűnését a rendőrség tízedikkörzetében jelentették be. Azeltűnés időpontja augusztus 22-ére, péntekre tehető. A lányédesanyja, a sokak által ismertDorothea Stanford állításaszerint a csöndes, magának valóMaggie a Nemesi Bálon elsőbálozó volt, és ő vezette afrancia négyest. A lánytestsúlya negyvenháromkilogramm, csinos, akik ismerikkellemes teremtésnek tartják.Sötétvörös haja és zöld szemevan, viselkedése megnyerő. Abál estéjén bejelentettékeljegyzését Alfred LordBurlingtonnal, Devendhiregrófjával.Mrs. Stanford elmondta arendőrségnek, hogy véleményeszerint a lányát gonosz hatásalatt álló személy csalta tőrbevagy rabolta el. A Stanfordcsalád jelentős összeget ajánlottfel annak, aki nyomra vezeti arendőrséget, vagy bármilyenformában segíteni tudja a lányhazatérését. Tiberius Stanfordaz Egyesült Államoklegnagyobb hasznot hozószervezete, a Stanford Olajalapítója.

Negyedik fejezetDe hiszen itt volt. Schuyler egészen biztos volt benne. A nő, aki utánrohant, pontosan ennek a palazzónak az ajtaján lépett be ide, aholSchuyler most állt, mégsem látta sehol a nőt.Schuyler körbenézett. Egy kis helyi fogadó előterében állt.Velencében rengeteg csodálatos, lebegő, ősrégi épületből lettturistabarát panzió, vagy szakadt kis szálloda, ahol a vendégek nembánták, hogy összedől a korlát és pereg a festék, mert a képesprospektusaik azt ígérték nekik, hogy belekóstolhatnak az „autentikus"Olaszországba.A regisztrációs pultnál kíváncsian pillantott fel egy öreg hölgy,akinek fekete kendő fedte a fejét.– Posso li aiuto? – Vagyis: segíthetek?Schuyler össze volt zavarodva. Bármerre nézett, a szőke nőt seholsem látta. Hogy tudott ilyen gyorsan elrejtőzni? Hiszen végig anyomában volt. A helyiségben pedig sehol egy szekrény vagy ajtó.– Ci era una donna qui, si? – kérdezte Schuyler. Az előbb bejött ideegy nő, ugye? Hálát adott az égnek, hogy a Duchesne-ben nem csupánegy, hanem két idegen nyelvet kell tanulni, és hogy Oliver biztatásáraaz olaszt választotta. „Hogy ügyesebben rendelhessünk Mario Bataliéttermeiben.”Az idős hölgy összevonta a szemöldökét.– Una donna? – Megrázta a fejét, aztán továbbra is olaszulfolytatódott a beszélgetés. – Senki nincs itt, csak én. Senki nem jött be,csak maga.– Biztos benne? – kérdezte sürgetve Schuyler.Még mindig a tulajdonosnőt kérdezgette, amikor Oliver megérkezett.Egy klassz kis motorcsónakkal jött oda az épülethez, időközben rájöttugyanis, hogy a vízitaxi sokkal jobban megfelel az igényeinek, mint azemberi erővel hajtott gondola.– Megtaláltad? – kérdezte.

– Itt volt. Esküszöm. De ez a hölgy azt mondja, hogy senki nem jöttbe ide.– A nő nem jött be ide – rázta a fejét az idős hölgy. – Csak aProfessore lakik itt.– A Professore? – kapta fel a fejét Schuyler. A nagyapjanyelvészprofesszor volt, ez derült ki a Történelmi Raktárban, aKékvérűek archívumában, ahol a vámpírok minden tudása és titkarejtezett. – Hol van a Professore?– Hónapokkal ezelőtt elment.– És mikor jön vissza?– Két nap, két hónap, két év... ki tudja. Holnap vagy soha –sóhajtotta a házinéni. – A Professorénál sohasem lehet tudni. De énszerencsésnek mondhatom magam, hiszen mindig idejében kifizeti aszámláját.– Esetleg... megnézhetnénk a szobáját? – kérdezte Schuyler.A házinéni vállat vont, és a lépcsőre mutatott.Schuyler a torkában dobogó szívvel indult felfelé a lépcsőn, Oliver anyomálian.– Várjunk csak – mondta Oliver, amikor megálltak a kis faajtó előtt alépcsőfordulóban. Megrángatta a kilincset. – Zárva van. – Megintmegpróbálta. – Nincs szerencsénk.– Basszus – mondta Schuyler. – Biztos vagy benne? – KikerülteOlivert, és ő is megpróbálkozott a kilinccsel. Az ajtó felpattant.– Ezt hogy csinálod? – ámult Oliver.– Nem is csináltam semmit.– Tökre be volt zárva – mondta a fiú.Schuyler vállat vont, és finoman benyomta az ajtót. A takaros, kicsiszobában egyetlen ágy állt, egy kopott faasztal, meg a mennyezetigtornyosuló könyvespolc.Schuyler levett egy könyvet az alsó polcról.– Lawrence Winslou Van Alen: Halál és élet a plymouthigyarmatokon. – Felnyitotta a könyvet az első oldalon, és felolvasta aszabályos kézírást: – Drága Cordeliámnak. Ez az... – suttogta Schuyler.– Itt van. – Végigpásztázta a többi könyvel a polcon, és látta, hogy mégjó pár kötet gerincén olvasható a szerző, L. W. Van Alen neve.

– Nem, most nincs itt – szólalt meg a házinéni az ajtóból. Schuylerés Oliver riadtan fordult meg. – De a Biennale ma cr véget, és azt aProfessore még sohasem hagyta ki.A Biennálé, a kétévenként megrendezett velencei művészeti kiállítása világ egyik legjelentősebb, legnagyobb hatású és legátfogóbbművészeti és építészeti kiállítása. A várost minden második évben jónéhány hónapra uralmuk, alá vetlek a világ minden tájáról érkezőművészek, műkereskedők, turisták és diákok, akik mind részt akartakvenni a történelmi művészeti fesztiválon. Schuylernek és Olivemeknem sikerült eljutnia a kiállításra, mivel egész hétvégén a lánynagyapját keresték – hiába.– Ha ma zár – mondta Schuyler –, akkor jobb, ha sietünk.A tulajdonosnő bólintott, és kiment a szobából.Schuylernek megint eszébe jutott a nő, aki kísértetiesen hasonlítottaz anyjára. Vajon az anyja vezette el a nagyapjához? Valahogyan segítSchuylernek? Vagy csak a lelkét látta?Lesiettek a lépcsőn, a házinéni papírokat rakosgatott a pulton.– Köszönöm szépen a segítséget – mondta Schuyler, és az idős hölgyfelé biccentett.– Eh? Tessék? Posso li aiuto? – kérdezte ingerülten a hölgy.– Professore, Biennale, megyünk, megkeressük.– Professore? Nem, nem. Nincs itt semmilyen Professore... – Azöregasszony keresztet vetett, és a fejét rázta.Schuyler összevonta a szemöldökét.– Semmilyen Professore? Szerinted hogy érti ezt? – fordultOliverhez.– Ő elmegy... két évvel élőláb – mondta tört angolsággal a házinéni.– Nem lakik itt már.– De hiszen az előbb mondta... – vitatkozott Schuyler. – Az előbbbeszélgettünk odafent. Láttuk a szobáját.– Sohasem életemben láttam magukat, a szoba van zárva – mondtadöbbenten a tulajdonosnő, aki valamiért ragaszkodott a törtangolságához, annak ellenére, hogy Schuyler nyilvánvaló módonfolyékonyan beszélt olaszul.– Eravamo giusti qui– erősködött Schuyler. De hiszen itt voltunk.A házinéni baljóslatúan rázta a fejét, és valamit motyogott magában.

– Mintha valami megváltozott volna, mintha más lenne ez a nő –súgta oda Schuyler Olivernek, amikor kimentek a fogadóból.– Ja. Most még bolondabb az öreglány – horkantott Oliver.Schuyler még egyszer utoljára hátrafordult, az idős hölgyrepillantott, és észrevette, hogy csúnya májfolt éktelenkedik az álla alatt,amelyből szőrszálak merednek elő. Schuyler egészen biztos volt benne,hogy a nőnek, akivel odafönt beszélgettek, nem volt ilyen májfoltja.

Ötödik fejezetMimi kilépett az emelt szintű franciaóráról, és a rezgőre állítottmobiltelefonjára pillantott.RAJTA VAGYOK A LISTÁN?Újabb SMS. A hetedik aznap. Jézusom, nyugi már!Huszonnégy óra sem telt bele, és valahogy már az egész New YorkCity-beli tini vámpír elit tudta, hogy a fantasztikus Mimi Force bulitszervez a Négyszázas Bál után. Persze Mimi maga súgta meg a hírtPiper Crandallnek, az iskola legnagyobb pletykafészkének, és Piperhamar el is terjesztette a dolgot. A helyszín titkos volt. A házigazdák aForce ikrek lesznek. De egészen a buli estéjéig senki nem tudhatja,hogy meg van-e hívva vagy nem. Merő társasági kínzás!CSAK MONDD MEG. HOGY I VAGY N!!!Válasz nélkül törölte ki az üzenetet.Mimi a Duchesne hátsó lépcsőjén ment le az alagsori étterembe.Útközben a Kékvérű tinik kétségbeesetten igyekeztek felhívni magukraa figyelmét.– Mimikém... hallottam a buliról... Szuper ötlet, segíthetekvalamiben? Az apukám meg tudja szerezni Kanyét DJ-nek – ajánlkozottBlair McMillan, akinek az apja a világ legnagyobb lemezkiadó cégénekaz igazgatója volt.– Szia, Mimi, én meg vagyok hívva, ugye? Elhozhatom a pasimat?Vv... az nem gond? – kunyerált Soos Kemble.– Helló, édesem, ugye megkaptad a válaszomat? – kiáltott oda LucyForbes, és drámai csókot dobott Miminek a levegőben.Mimi kegyesen rájuk mosolygott, és a szájára tette az ujját.– Nem mondhatok semmit semmiről. De hamarosan minden kiderül.Bliss Llewellyn lent ült az étteremben, a kandallóval szemközti falonlógó aranyszínű, barokk tükör alatt, és unottan piszkálta aszusitekercset, mint valami különösen undorító falatot. Meg voltbeszélve Mimivel, hogy együtt ebédelnek, de Mimi szokás szerint

késett. Bliss örült, hogy egy kicsit egyedül lehet, mivel ígyelmélyedhetett a gondolataiban, és felidézhette az előző esteeseményeit.Dylan. Tuti, hogy ő volt az. Az idegen a parkban, aki megmentette avízbe fulladástól. Bliss nem tudott másra gondolni, mint hogy a fiútúlélte az Ezüstvérű támadását. Talán most rejtőznie kell, talánveszélybe kerülne, ha felfedné valódi kilétét. Mint egy szuperhős,gondolta Bliss álmodozva. Ki más érezhette volna meg, hogy bajbanvan? Ki más úszhatott volna be a tó közepére a hideg vízben, hogymegmentse? Ki más lehetett ilyen erős? Ki mással érezhette volnamagát ennyire biztonságban?Bliss úgy ölelte magához ezt a gondolatot, akár egy meleg takarót.Dylan életben van. Muszáj, hogy így legyen.– Mi van, nem vagy éhes? – kérdezte Mimi, amikor leült mellé.Bliss válasz helyett eltolta magától a tálcát, és undorodó képetvágott. Kisöpört a fejéből minden Dylannel kapcsolatos gondolatot.– Mi ez a buli, amivel mindenki nyaggat egész nap? Senki nemakarja elhinni nekem, hogy fogalmam sincs, miről van szó. Valamiösszeröffenést szerveztek Jackkel a bál után?Mimi körülnézett, hogy véletlenül nem hallgathatja-e ki őket valaki,és csak amikor látta, hogy senki sincs hallótávolságon belül, akkorválaszolt:– Igen. Épp ma akartam elmondani.Beavatta Blisst a részletekbe. Tökéletes helyszínt talált a bulinak –egy elhagyatott belvárosi zsinagógát. Mimi mindennél jobban élvezte,ha egész éjjel dorbézolhat egy hajdani szent helyen. Az Angel OrensanzKözpont neogótikus épülete a Lower East Side közepén állt. 1849-bentervezte egy berlini építész a kölni katedrális mintájára, és zsinagógánakszánta. Nem Mimi volt az egyetlen New York-i, aki szívesen rendezettfényűző, extravagáns partikat ezen a helyen: a központ jó néhánydivatbemutatónak adott otthont a Divat Hete során, Miminek épp innentámadt az ötlete. Az nem érdekelte, hogy eredeti legyen, csak azszámított neki, hogy mi a menő, és a megszentségtelenítettzsinagógának ebben a pillanatban irtó menők voltak.– Belül tiszta gáz az épület – mondta vidáman Mimi. – Rohadóoszlopok, kilógó gerendák mindenütt... Olyan, mint egy gyönyörű rom

– suttogta. – Mécsesekkel fogjuk megvilágítani az egészet, elektromosfényt egyáltalán nem használunk! És ennyi, más dekoráció nem is lesz.Bőven elég a hely atmoszférája. Nem is kell más. – Mimi kitépett egylapot a jegyzetfüzetéből, és Bliss elé tolta a papírt. – Rájuk gondoltam,őket akarom meghívni a buliba. A francia-dolgozat alatt írtam fel. –Mimi emelt szintű franciára járt, de valójában csak balhéból. Amintelőtérbe kerültek a vámpír-emlékei, rájött, hogy folyékonyan beszélfranciául.Bliss végigfutotta a neveket. Froggy Kernochan. Jaime Kip. BlairMcMillan. Soos Kemble. Rufus King. Booze Langdon.– Ezek egytől egyig bizottsági tagok. De még olyan bizottsági tagokis vannak, akiket fel sem írtál – jegyezte meg Bliss.– Pontosan.– Nem hívod meg Lucy Forbesot? – kérdezte Bliss, mint aki nemhisz a fülének. A Kékvérű Lucy Forbes évek óta tagja volt aBizottságnak, és évfolyamvezető volt az iskolában.Mimi felhúzta az orrát.– Lucy Forbes egy stréber. Igazi buzgómócsing. – Mimi az ótabosszút akart állni, mióta Lucy jelentette a Bizottságnál, hogy Mimikihasználja az emberismerőseit: úgy fogyaszt belőlük, hogy nem tartjabe a kötelezően előírt negyvennyolc órás pihenőidőt.Végigmentek a listán, Bliss felvetett egy-két nevet, de Mimi mindetelutasította.– Na és Stella Van Rensslaer?– Elsős! Ebben a balhéban nincs helye pisiseknek.– De hát jövő tavasszal őt is beiktatják a Bizottságba. Végül isKékvérű – érvelt Bliss. A Bizottság tagjai tudták, kiből lesz Kékvérűvámpír, hogy vigyázhassanak fiatalabb testvéreikre, ahogy Mimi isszárnya alá vette Blisst az év elején.– Pfuj, nem – mondta Mimi.– Carter Tuckerman? – kérdezte Bliss, és a barátságos, vékony fiúragondolt, aki buzgón jegyzetelt a bizottsági üléseken.– Az a pancser? Kizárt dolog.Bliss nagyot sóhajtott. Schuyler nevét sem látta a listán, és ezkifejezetten zavarta.– És mi van a... tudod... az oldalbordákkal, az ismerősökkel? –kérdezte. A Kékvérűek az „emberismerős” szót használták, amikor a

halandó és a halhatatlan faj közötti szoros kapcsolatról beszéltek. Azemberismerősök szeretőként, barátként, edényként szolgáltak avámpíroknak, akik belőlük merítették a legnagyobb erőt.– Ezen a bulin nincs helye egyetlen Vörös vérűnek sem. Ez buliolyan, mint a Négyszázas Bál, csak még annál is exkluzívabb. Belépéscsak vámpíroknak.– Ez nagyon sok mindenkinek nem fog tetszeni – intette a barátnőjétBliss.Mimi olyan elégedetten mosolygott, mint egy ragadozó.– Pontosan.

Hatodik fejezetA velencei Biennálé több összefüggő pavilonban zajlott, a látogatóksorra járták, hosszan fürkészték az elsötétített szobákat, amelyekbenidőnként váratlanul videók keltek életre a sarokban. Vinilgömbökrevetített arcok nőttek és zsugorodtak sikoltozva és kuncogva, virágokpompáztak és hervadtak a képernyőkön. Tokiói csúcsforgalomszáguldott el mellettük fojtogatón, fenyegetőn.Amikor Schuyler és Oliver megérkezett Velencébe, Schuylert átjártaa vad, szinte lázas energia. Fáradhatatlanul kutatott, elszántan,makacsul. De aztán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz olyankönnyű megtalálni a nagyapját Velencében, mint gondolta, kissélelohadt a lelkesedése. Semmi más nem állt a rendelkezésére, csak egynév – azt sem tudta, hogy néz ki az öreg. A nagyanyja azt mondta, hogyLawrence egy menekült, egy száműzött, akit kivetett magából aKékvérű-társadalom. Mi van, ha a sokévi magány és elszigeteltségsorán a nagyapja megőrült? Vagy ami még rosszabb, mi van, ha márnem is él? Mi van, ha elragadta egy Ezüstvérű? Most azonban, hogylátta a Professore szobáját, ugyanaz a vad remény töltötte el a szívét,mint amikor Olaszországba érkezett. Itt van. Életében van. Érzem.Schuyler egyik teremből a másikba sodródott, a sötét sarkokatfürkészte, hátha valami jelre bukkan, egy kulcsra, amely elvezetheti anagyapjához. Érdekesek voltak a kiállított művek, bár egyiket-másikatkicsit erőltetettnek találta, talán egy leheletnyit mesterkéltnek is. Mitjelent az, ha egy nő újra meg újra meglocsolja ugyanazt a virágot?Egyáltalán van értelme ennek? Ahogy a kisfilmet nézte, rájött, hogy őmaga is pont olyan, mint az a nő: sziszifuszi munka csapdájába esett.Oliver már előrement, jó pár installációval előrébb tartott nála. A fiúminden egyes műalkotást pontosan ugyanannyi ideig nézett – körülbelültíz másodpercig. Oliver azt állította, hogy ő ennyi idő alatt is pontosanmegérti a művészetet. Abban egyeztek meg, hogy szólnak egymásnak,ha valamit találnak, bár Oliver megjegyezte, hogy egyikük sem tudja,

hogy így néz ki Lawrence Van Alen. Oliver Schuylerrel ellentétbenkorántsem volt annyira meggyőződve róla, hogy eredményesek lesznek,ha ellátogatnak a Biennáléra, de ezt a véleményét inkább megtartottamagának.Schuyler megállt az egyik terem bejáratánál: az egész helyiségkarmazsinvörös homályban úszott, magányos fényforrás vágottkeresztül a termen, és izzó, narancssárga egyenlítőt húzott a mindentelárasztó vörös fénybe. Schuyler belépett, és megállt, hogymegcsodálhassa a látványt.– Ez egy Olaf Eliasson – magyarázta egy fiatalember, aki melletteállt. – Gyönyörű, nem? Flavin hatása is észrevehető rajta.Schuyler bólintott. Tanultak Dan Flavinről művésze torán, ismerte amunkáit.– Nem lehet ugyanakkor, hogy minden fluoreszkáló műalkotásonészrevehető Flavin hatása? – kérdezte szemtelenül.Kínos csend lett, és Schuyler már épp arrébb akart menni, amikorismét megszólalt a fiú.– Mondd csak, miért jöttél Olaszországba? – kérdezte hibátlan angolkiejtéssel a jóképű olasz srác. – Nyilvánvaló, hogy nem művészetiturista vagy, az a fajta, aki fényképezőgéppel a nyakában és kulturálisútikönyvvel a kezében mászkál. Lefogadom, hogy még az új MatthewBarney-t sem láttad.– Keresek valakit – válaszolta Schuyler.– A Biennálén? – kérdezte a fiú. – Tudod, hogy melyik helyszínentalálod az illetőt?– Miért, más helyszínek is vannak? – csodálkozott Schuyler.– Hát persze, ez csak a giardini, ott van még az Arsenale meg acorderie. Ilyenkor az egész város átalakul, egész Velence Biennáléváválik. Nem lesz könnyű egy bizonyos embert megtalálni. Majdnem egymillióan érkeznek a Biennáléra... egyedül a kertben harminc pavilon áll.Schuyler egészen elkeseredett. Fogalma sem volt, hogy a Biennáléilyen hatalmas, és ilyen sok helyszínen zajlik. Mielőtt belépett az olaszpavilonba, elment a többi épület előtt is, de azt nem is sejtette, hogymögöttük mi van. Az óriási kertben minden korszaknak megvolt a magaépülete, és mindegyik épületet más-más ország épített. Mindegyik másmásstílusban épült, és a saját országa művészetének adott otthont.

Ha a fiú igazat mondott, az, hogy idejöttek a Biennáléra megkeresnia Professorét, olyan, mintha tűt keresnének a szénakazalban.Hiábavaló.Lehetetlen.Egymillió ember kétévente! Ez azt jelenti, hogy ebben a pillanatbanis valószínűleg több ezren vannak a kiállításon. Ilyen erővel moströgtön fel is adhatja.Schuyler teljesen kétségbeesett. Soha az életben nem fogjamegtalálni a nagyapját. Bárki is az az ember, és bárhol van is most, aztakarja, hogy ne találják meg. Azon tűnődött, vajon miért árul el ilyensokat ennek a fiúnak, de úgy érezte, nincs mit vesztenie. Volt valami afiú tekintetében, amitől Schuyler biztonságban érezte magát, és el tudottlazulni.– Akit keresek, az emberek úgy hívják, hogy a Professore. A neveLawrence Winslow Van Alen.A fiú hűvösen fürkészte Schuylert, miközben a lány a vörös fénybenizzó szobát bámulta. A magas, sovány, sólyom-szerű orrú, kiugróarccsontú, dús, sűrű, karamell szőke hajú fiú fehér selyemsálat viselt,remekbe szabott gyapjúkabátot és aranykeretes pilótaszemüveget, amitvonzó homlokára tolt.– Nem szabad azt keresni, aki nem akarja, hogy megtalálják – szólaltmeg hirtelen.– Tessék? – Schuyler sarkon fordult, egészen meg volt döbbenve aváratlan felelettől. De a fiú belépett egy vastag, fekete filcszőnyegmögé, és eltűnt.Schuyler kilépett az olasz pavilonból, és a fősétány durva kövénlépkedve Oliver számát ütötte be a mobiljába, miközben a fiú utánrohant.– Szólított, úrnőm? – kérdezte Oliver viccesen alázatoskodva.– Van ez a fiú... magas, szőke... úgy néz ki, mint egy autóversenyző.Repülős napszemüveg, motoros kesztyű, gyapjúkabát, selyemsál – írtale a fiút Schuyler, zihálva a futástól.– Valami modellt kergetsz? Azt hittem, a nagyapádat keressük –nevetett Oliver.– Beszélgettem vele. Elmondtam neki a nagyapám nevét, aztáneltűnt. Azt hiszem, találtam valamit... Halló! Ollie? Itt vagy? Halló! –

Schuyler megrázta a mobiltelefont, aztán látta, hogy egyetlen csík sincsa kijelzőn. A francba. Nincs térerő.A kerti kiállításon végigmenni olyan volt, mintha időutazáson lenne.A görög-római átriumok merész, letisztult, modern formákkalváltakoztak. Voltak épületek, amelyek hosszú sövények mögöttrejteztek, és erdőnek voltak álcázva.De Schuyler most mégsem gondolta, hogy tehetetlen. Érezte a fiújelenlétét. Látta a körvonalait, amikor elhaladt egy görög színházreprodukciója mellett. A fiú végigrohant az oszlopok között, hol eltűntSchuyler szeme elől, hol előbukkant ismét. Schuyler nekiiramodott, deezúttal kicsit visszafogta a sebességét, nehogy valamelyik arra járóturista gyanút fogjon.Meglátta a fiút, aki épp egy facsoporton szaladt keresztül, de amikorő is odaért, megdöbbenve torpant meg. Semmi mást nem látott magaelőtt, csak egy épületet. Gyorsan belépett, és felsietett a lépcsőn.Odabent aztán megértette, miért zavarodott össze annyira.Az épület belseje úgy volt megtervezve, mintha külső udvar lenne; anyitott tetőből fák magasodtak, amitől olyan volt a helyiség, minthamég mindig kint lennének. A fehér kővel burkolt udvaron itt-ottkőszobrok álltak. Schuyler hallotta, hogy olaszul beszélnek körülötte,leghangosabban az idegenvezető büszke kijelentései harsogtak.Összpontosíts, parancsolta magának. Figyelj, hallgasd, merre lehet afiú. Honnan hallod a lépteit? Behunyta a szemét, megpróbáltamegérezni, hogy hol lehet, igyekezett rátalálni egyedi illatára, felidéznibőre és a selyemsálból felszálló parfüm illatának keverékét, és maga eléképzelni őt, mintha csak most szállt volna ki egy gyors, fényes, vadiújsportkocsiból. Ott van! Meglátta a fiút a helyiség túlsó végében.Ezuttal nem félt kihasználni a gyorsaságát, az erejét. Olyan gyorsanfutott, hogy úgy érezte, mintha szállna, és most is, mint korábban,egészen felvillanyozódott az üldözéstől. Érezte, hogy most mégerősebb, mint amikor kora délután azt a nőt üldözte, aki annyirahasonlított az anyjára, Ezt fiút most el fogja kapni.A fiú egyre hátrébb húzódott a kertben. Az épületek fokozatosanmind modernebbek lettek, szinte fenyegető formát öltöttek. Schuylerelrohant egy teljes egészében üvegből készült épület mellett, a falakbaszavakat és neveket karcolrak. Egy másik építmény rikító színű, tarka

műanyag csövekből állt, és úgy világított, mint a cukorka. Schuylerlátta a fiú mozgó alakját a falakon keresztül.Odabent a pavilonban sötét volt. A látogatók egy üvegpadlón átlenézve láthatták a kiállított műveket. Schuyler legalábbis aztfeltételezte róluk, hogy műalkotások. Annyit látott, hogy egy rakásvonagló játék robot nyomakodik és mászik egymás hegyén-hátánfolyamatosan, miközben vörös, kék és zöld fények villódznak asötétben. Mozgást, érzékeit, és a szeme sarkából meglátta, hogy a fiúkisiet a teremből az épület túlsó végén.– ÁLLJ! – kiáltotta.A fiú ránézett, elmosolyodott, aztán megint eltűnt.Schuyler visszament a kerti sétányra, és ismét keresni kezdte a fiút atömegben. Semmi.Ó, mi értelme ennek az egésznek?Egy pillanatra elgondolkodott. Megpróbálta maga elé képzelniLawrence-t. és azt. Hogy hol lehet épp; hogy vajon mi köti ehhez ahelyhez. A Biennáléhoz.Aztán eszébe jutott a hátsó zsebében lapuló térkép. Előhúzta atérképet, és a pavilonokat összekötő, ide-oda kanyarodó sétányokatfürkészte. Tiszta hülye vagyok, hogy eddig nem jutott eszembe –gondolta. Összehajtogatta a térképet, és sietve elindult az új célpontfelé.Megszólalt a mobilja. Oliver.– Sky, hol vagy? Már aggódtam.– Minden rendben – válaszolta Schuyler ingerülten. Idegesítette,hogy megzavarják. – Figyelj, visszahívlak. Azt hiszem, tudom, hol van.– Kicsoda? Schuyler, hova mész?– Nem lesz semmi gond – mondta Schuyler türelmetlenül. – Ollie,kérlek, ne aggódj miattam. Vámpír vagyok.Letette a telefont. Néhány perccel később alacsony, vörös téglás házelőtt állt. Szerény épület volt a kiállításon látható idegenszerűépítményekhez képest. György korabeli, korai amerikai, fehérre festettkülső részén aprólékos, finom mintával díszített kovácsoltvas korláthúzódott. Mintha egy másik korból hátra maradt műemlék lenne, az afajta hely, amely a korai kolóniák idejét idézte.

Ahogy visszagyömöszölte a térképet a hátsó zsebébe, ismétmegpillantotta a fiút. Úgy tűnt, mintha a srác megöregedett volna azüldözés során: zihálva lélegzett, haja összevissza gubancolódott.Kicsit mintha meglepődött volna, hogy újra ott látja a lányt.– Már megint te – mondta neki.Most vagy soha. Cordelia megtanította neki, mielőtt itt hagyta volnaezt a ciklust, mit kell mondania, ha valaha megtalálja Lawrence-t, vagybárkit, akiről azt feltételezné, hogy elvezetheti hozzá. Most tisztán, jólérthetően mondta ki a szavakat, a legmagabiztosabb hangon, amit csaktalált magában:– Adiuvo Amicus Specialis. Nihilum cello. Meus victus est tui manus.– Segítségért jövök hozzád, mint titkos, különleges barát. Nincsrejtegetnivalóm. Az életem a kezedben vanA fiú olyan jeges tekintettel bámult a szemébe, ahogyan csak amagafajta Kékvérűek tudnak, és a lány szavai a csöndbe hullottak.– Dormio– parancsolta a fiú, és intett a kezével. Schuyler érezte,hogy elborítja a sötétség. Elájult.

A New York Herald archívumából1871. MÁRCIUS 15.FELBONTOTTÁK AZ ELJEGYZÉSTLord Barlington és Maggie Stanfordnem házasodik össze.Maggie Stanfordot még mindigKeresi a rendőrség.A newporti Mr. és Mrs. Tiberius Dorothea Stanford lánya, MaggieStanford valamint a londoni és devenshire-i Alfred Lord Burlingtonközötti eljegyzést felbontották. A mai napra tervezett esküvő elmaradt.Maggie Stanford hat hónappal ezelőtt tűnt el titokzatos módon aNemesi Bál éjszakáján. Campbell felügyelő folyamatosan nyomozástvezet a lány eltűnésének ügyében. A Stanford család bűntényregyanakszik, bár váltságdjat követelő levelet vagy bármiféleemberrablásra utaló jelet a mai napig nem találtak. A család jelentősösszeget ajánlott fel bármilyen információért cserébe, amely MaggieStanford tartózkodási helyét illetően nyomra vezethet.

Hetedik fejezetKis ékszeres doboz volt a szoba, Manhattan belvárosának egyiklegmagasabb felhőkarcolójában, a legfelső emeleten. Ahogy Mimikinézett az üvegből és krómból épült ház ablakán és a lenyűgöző NewYork-i városképet bámulta, szeme sarkából megpillantotta a tükörképéta síküveg ablakban. Elmosolyodott.Csodálatosan nézett ki. Nem akármilyen ruha volt rajta. Több ezer,kézzel összevarrt selyem szalagrózsa alkotta a legújabb csúcsdivatszerint készült, légiesen könnyű, felhőszerűen elegáns darabot. A vállnélküli felsőrész szorosan simult keskeny, ötvenöt centis derekára,mesés aranyfürtjei puha vállára és napbarnított hátára omlottak.Hatjegyű összegbe került a ruha, olyan különleges és lélegzetelállítóvolt, amilyet csakis John Galliano képes alkotni. És most Mimié volt,egy estére legalábbis.Mimi a Christian Dior celebek számára fenntartottöltözőhelyiségében állt, abban a bemutatóteremben, ahová csakmeghívás útján kerülhetett be az ember. Amerre nézett, egyenesen apárizsi kifutókról érkezett ruhák függtek a vállfákon – olyanmintadarabok, amelyekről kizárólag modellek vagy manökenalkatúelőkelőségek álmodhattak.Ott volt a Dior-költemény, amelyet Nicole Kidman viselt az Oscardíjkiosztó gáláján, és ott volt az estélyi ruha, amely Charlize Therononvolt a Golden Globe estélyén.– Lenyűgöző – jelentette ki a Dior sajtósa, és kurtán biccentett. –Egyértelmű. Ez az.Mimi aprót kortyolt a pezsgőből, amelyet egy fehér kesztyűs inasnyújtott felé ezüsttálcán.– Meglehet – ismerte el, miközben pontosan tudta, hogy a tizenötméteres uszállyal hatalmas felfordulást fog okozni, amikor belép abálba.Ekkor Bliss jelent meg az ajtóban.

Mimi azért hívta meg a barátnőjét a bemutatóterembe, mert aztgondolta, jó móka lesz, ha valaki végignézi, ahogy ruhákat próbál.Mimi mindennél jobban szerette, amikor valamelyik talpnyaló barátjairigykedve dicséri a szépségét meg a társadalmi kiváltságait. Arraazonban nem számított, hogy a Dior sajtósa nyakát törve fogja unszolniBlisst, hogy ő is vegyen kölcsön egy ruhát. Csakhogy amióta Blissleszerződött a Farnsworth Modellügynökségnél – a barátnőjével,Schuyler Van Alennel együtt –, és a Stitched for Civilizationkampánynakköszönhetően a város tele volt az arca meg a testeképeivel, a kis texasi rózsabimbó akaratán kívül valóságos hírességgévált – és Miminek ezt egyelőre nem sikerült megbocsátania neki. Blisstráadásul a Vogue is Most-lánynak választotta, és az interneten többrajongói oldal működött, amely a lány minden lépését nyomon követte.Mimi kénytelen volt szembenézni a szörnyű ténnyel: a barátnője híreslett.– Csajok... ehhez mit szóltok? – kérdezte Bliss.Mimi és a sajtós megfordult. Mimi arcán elhalványult a mosoly. Asajtós odarohant Bliss Llewellynhez.– Gyönyörű! – jelentette ki. – Bárcsak John is itt lenne, és látnárajtad!Bliss plüssbársony ruhájának egészen sötétzöld – szinte fekete –színe csodálatos ellentétben állt vállára omló arany-vörös hajával.Sápadt, elefántcsontszín arca szinte áttetsző volt a ruha mély, csillogószínárnyalata mellett. A felháborítóan mély kivágás a kulcscsonttólegészen a köldökig ért, merészen szabadon hagyott egy jókora területet,de épp felülről súrolta az obszcén határát. A ruha felsőrészét ezernyiSwarovski-kristály díszítette: az apró kristálydíszek úgy csillogtak asötét kelmén, akár a csillagok az éjszakai égbolton. Fantasztikus,lélegzetelállító ruha volt, az a fajta öltözék, amely az ismeretlenszínésznőket a listás sztárrá emeli, amely simán felveszi a versenytElizabeth Hurley nevezetes Versace biztosítótűivel.– Nekem is tetszik – bólintott Bliss. Drágakövekkel kirakott kecsescipőjében jóval Mimi fölé magasodott, és a két lány egymás mellettállva bámulta magát a tükörben.Bliss komoly, mégis szexi ruhája mellett Mimi hirtelenjelentéktelennek tűnt halvány rózsaszín szalagcsokraival, s a féltékeny

lány egyre fakóbb mosollyal nézte, ahogy Bliss ide-oda pörög aszobában.– Nehéznek tűnik – mondta Bliss, és megemelte a ruha szegélyét. –Pedig annyira könnyű!– Velencei selyemből készült – magyarázta a dioros nő. – Az egyiklegjobb selyem a világon. Tíz belga apáca belevakult, mire elkészült aruha – viccelődött. – Akkor készen vagyunk, lányok?Mimi megrázta a fejét. Nem fogja hagyni, hogy Bliss legyen aközéppontban az ő estéjén. Nincs az az isten. Eltökélt szándéka volt,hogy ő lesz a legesleggyönyörűbb lány a buliban, de ez tutira nem fogmenni, ha Bliss lepipálja ebben az őrülten káprázatos ruhában.Az ő ötlete volt, hogy eljöjjenek a hírességek próbatermébe, de mostMimi mégis kénytelen lesz a B tervhez folyamodni. Nem elégszik megazzal, hogy a kifutóról érkezett ruhát viseljen – egy kizárólag az őszámára tervezett és készített ruhára lesz szüksége, méghozzá magától amestertől. Balenciagától.A bemutatóterem után gyorsan megebédeltek a Fred's-nél, a Barneyslegfölső emeletén működő étteremben, az utca túloldalán. Amikorbeléptek az étterembe, azonnal egy kényelmes, négyszemélyesasztalhoz ültették a két lányt az ablak mellé, ahol az elegáns tömeg jólláthatta őket. Mimi észrevette, hogy Brannon Frost, a Chic Kékvérűfőszerkesztője ott ül velük szemben a tizennégy éves lányával, Willowval,aki elsős a Duchesne-ben.Bliss kipirult, boldogan sugárzó arccal lelkendezett a ruháról.– Igen, abszolút tök jól állt – mondta Mimi kifejezéstelen hangon.Bliss valamivel halványabban mosolygott, és nagyot kortyolt avizéből, hogy leplezze csalódottságát. Mimi közönye azt jelentette,hogy a Bliss báli ruhája körül forgó beszélgetésnek ezennel vége. De atexasi lány gyorsan összeszedte magát.– Hú, és a tiéd! Na, az elképesztő volt! Annyira jól áll neked arózsaszín!Mimi vállat vont.– Nem tudom. Azt hiszem, máshol keresek ruhát magamnak. Ez aDior olyan fura, nem gondolod? Kicsit túl sok, ahogy mondani szokták.Kicsit olyan felvágós. De persze ha te erre vágysz, akkor szuper –mondta leereszkedően, aztán belefeledkezett a bőrbe kötött étlapba.

– Na és hova akarsz menni? – kérdezte Bliss, aki igyekezettfigyelmen kívül hagyni Mimi szúrós szavait.Tudta, hogy fantasztikusan nézett ki abban a ruhában, és hogy Mimiegyszerűen csak féltékeny: Mimi mindig ilyen.Amikor legutóbb együtt vásárolgattak, találtak egy gyönyörű bébibárányszőr kabátot az Intermixben, egy trendi belvárosi butikban. Mimimegengedte Blissnek, hogy ő vegye meg a kabátot, ami pedig előszörmindkettejüknek tetszett, de előbb még jól leszólta a szőrmeviselést úgyáltalában.– De te csak nyugodtan vedd meg a kabátot, drágám. Tudom, hogyvannak, akiket nem érdekelnek az apró kis állatok szenvedései.Bliss végül megvette a kabátot, de az óta sem hordta egyetlenegyszersem. Egy-null Mimi Force javára.Majd belesárgult az irigységbe a kis kurva. Király voltam abban aruhában, gondolta Bliss, de rögtön el is szégyellte magát, amiértilyeneket gondol a barátnőjéről. Mimi tényleg féltékeny? Vanegyáltalán bármi a világon, amire a gyönyörű Mimi Force féltékenylehet? Hiszen tisztára tökéletes az élete. Lehet, hogy Bliss csakbelemagyarázza a féltékenységet a viselkedésébe. Lehet, hogy Miminekigaza van, és tényleg túl sok az a ruha. Talán tényleg nem ezt kelleneviselnie a bálban. Bárcsak valaki más lett volna ott vele abemutatóteremben, mondjuk például Schuyler, aki őszintén elmondtavolna, mit gondol. Ebben Bliss biztos volt. Schuyler nincs is tisztábanazzal, mennyire csinos lány: azért rejtőzik mindig azokba a bőgöncökbe.– Fogalmam sincs, hol találok báli ruhát – mondta könnyedén Mimi.– De biztos vagyok benne, hogy végül majdcsak találok valamit. – Mostnem fogja elmondani a szuper ötletét. Isten őrizzen, hogy Blissnek isugyanaz jusson eszébe, és ő is Balenciagához forduljon valamikülönlegességért.Amikor a pincér odajött, a lányok két adag borsos steaket rendeltekmaguknak. Véresen.– Hm. Véresen – mosolygott Mimi, és egy pillanatra felvillantotta atépőfogát a döbbent pincérnek.– Nyersen – viccelődött Bliss, miközben visszaadta az étlapot, bárvalójában egészen komolyan beszélt.

– Na szóval – mondta Mimi. Belekortyolt a vizébe, és körülnézett azétteremben, hogy lássa, a rengeteg vendég közül van-e valaki, aki őtnézi.Hát persze. Egy csapat nő – a pasztellszínű kardigánjukból meg anyolcvanas éveket idéző fodros hajgumijukból ítélve turisták lehettek.Egy eldugott sarokban ülve felé bámultak, és róla sugdolóztak.– Az ott Mimi Force. Tudjátok, van az a Force News. Az apjatrilliómos. A múlt heti Stylesban volt a lányról egy sztori. Mostanábanő az új Paris Hilton.– Szóval, ahogy mondtam, igazából nem is a ruha a lényeg. Hanem apasi – mondta Mimi.– Pasi? – Blissnek kis híján a szava is elakadt. – Nem tudtam, hogypasival kell menni a bálba.– Még szép, hogy pasival kell menni, te butus – nevetett Mimi. –Hiszen mégiscsak bál ez, vagy mi.– Na és te kivel mész?– Természetesen Jackkel – vágta rá azonnal Mimi, mintha ez lenne alegtermészetesebb dolog a világon.– A bátyáddal? – kérdezte Bliss döbbenten. – Ööö, pfuj.– Ez olyan családi dolog nálunk – válaszolta Mimi dühösen. – Azikrek mindig egymással mennek a bálba. És egyébként is, igazából nemarról van szó, hogy...– Hogy? – unszolta kíváncsian Bliss.Mimi azt akarta mondani, hogy igazából nem is a bátyám, de aztánbelátta, nem most van itt az ideje és helye, hogy elmesélje a kettejükbonyolult, halhatatlan szerelmi történetét, és elmagyarázza a köteléket,amely összefűzi őket. Bliss úgysem értené. Még nem talált rá az összesemlékére, ezen a bálon még nem fog bemutatkozni, csak a jövő évben.– Mindegy – mondta Mimi, miközben a pincér letette eléjük atányérokat. – Azta. Szerintem ez még lélegzik. – Mosolyogva vágottbele a steakbe, és nézte, ahogy a piros vér a makulátlan fehér tányérrafolyik.Egy pasi, gondolta Bliss. Egy pasi a Négyszázas Bálra, Bliss tudta,hogy egyetlen srác van a világon, akivel szívesen kísértetné magát.– Na és te? Esetleg elhívhatnád Jamie Kipet – vetette fel Mimi. –Tök jó srác, és abszolút szabad. – Jamie Kipnek valójában volt

arátnője, de a lány Vörös vérű volt, ezért Mimi szemében nemszámított.– Figyelj, Mimi, valamit el kell mondanom – súgta Bliss. Nemtervezte, hogy beavatja Mimit a titokba, de nem bírta tovább magábantartani a gondolatait, a reményeit. Főleg most, hogy a fiúkra terelődött aszó.Mimi felvonta a szemöldökét.– Mondd!– Azt hiszem, Dylan életben van – mondta Bliss, és szinte aligérthetően, sietősen suttogva elmesélte, hogy a Central Parkban találtamagát a tó kellős közepén, majdnem megfulladt, és egy fiú mentette ki:egy fiú, akinek nem látta az arcát, de akinek nagyon ismerős volt ahangja.Mimi szánakozva nézett a barátnőjére. Az apjától hallotta, mi történt.Dylant megtámadta és megölte egy Ezüstvérű. Semmi remény nemmaradt az életben maradására. A holttestét nem találták meg, de Blissvallomása, amelyet a Bizottság előtt tett a tragikus kimenetelű estéről,egyértelműen tanúsítja, mi történt a fiúval.– Bliss, drágám, szerintem irtó édes, hogy azt gondolod, ez a fickó, ate úgynevezett „megmentőd” Dylan volt. De ez kizárt dolog. Te isugyanolyan pontosan tudod, mint én, hogy...– Hogy? – kérdezte védekezve Bliss.– Hogy Dylan halott.A szavak ott lebegtek a levegőben kettejük között.– És soha többé nem jön vissza, Bliss. Soha. – Mimi felsóhajtott, ésletette a kést meg a villát. – Úgyhogy beszéljünk komolyan. Akarod,hogy összehozzalak valakivel? Szerintem Jamie Kip irtó jó srác.

Nyolcadik fejezetSchuyler felébredt és körülnézett. Hatalmas franciaágyon feküdt egyóriási szoba közepén, a szoba berendezését máshogy nem lehetettnevezni, mint kora középkori uralkodói stílusúnak. A tőle távolabb esőfalat egy unikornis halálát ábrázoló, gigantikus, baljóslatú faliszőnyegdíszítette, a mennyezetről száz csöpögő gyertyával megrakott, irdatlannagy aranycsillár lógott, maga az ágy pedig roggyanásig meg volt rakvamindenféle vastag, puha állatbőrrel. Az egész helyiséget brutális,primitív elegancia jellemezte.Schuyler pislogott, aztán gyorsan a nyakához kapott. De nem találtharapásnyomot. Ezt legalább megúszta.– Á, felébredt?Schuyler a hang irányába fordult. A fekete egyenruhába és fehérköténybe öltözött szobalány meghajolt.– Ha volna olyan szíves velem jönni. Van Alen kisasszony – mondta.– Le kell, hogy kísérjem az alsó szintre.Honnan tudja a nevemet?– Hol vagyok? – kérdezte Schuyler, miközben lerúgta magáról atakarót, és belebújt a motoros bakancsába, amely ott hevert a földön azágy mellett.– A hercegi palotában – felelte a szolgálólány, aztán kivezetteSchuylert a szobából, és egy kanyargós lépcső felé indult, amelyetfáklyák világítottak meg.A Palazzo Ducale, más néven a Dózsepalota évszázadokon keresztüladott otthont a velencei kormányüléseknek, a közigazgatási éstörvényhozási szerveknek. Az épület ezen felül a dózse lakhelyéül isszolgált, és tanácstermekkel is rendelkezett. A nagy termeket és aképtárakat a turisták is látogathatták, Schuyler maga is megnézte apalotát a hivatalos idegenvezetéssel.Rájött, hogy most a palota privát részében van, a kötelekkel elkerítettrészen, ahová a nagyközönségnek tilos a belépés.

A szolgálólány felszólította, hogy kövesse, és Schuyler lement anyomában a lépcsőn. Odalent hosszú folyosóra értek, amelynek avégében hatalmas tölgyfa ajtó állt, tele különféle hieroglifákat éspogány jelképeket ábrázoló vésetekkel.– Itt találja őt – mondta a szolgáló, és kinyitotta az ajtót.Schuyler belépett, és egy pompázatos, fényűző könyvtárszobábantalálta magát. A mennyezetig érő ablakok előtt vörös bársonyfüggönylógott. A diófa polcokon bőrbe kötött könyvek sorakoztak. A helyiséghemzsegett az állatszőrméktől és a vadásztrófeáktól.A lobogó tűz előtt robusztus karosszékben hajlott hátú, szürke hajú,Harrods gyapjúöltönyt viselő öregember ült.– Lépj közelebb – parancsolta.Az öreg mellett ott állt a jóképű olasz fiú a Biennáléról. BiccentettSchuylernek, és az előttük álló székre mutatott.– Elbájoltál valamivel – mondta neki vádlón Schuyler.A fiú bólintott.– Csak így bizonyosodhattam meg róla, hogy ki vagy valójában, ésmik a szándékaid. Ne félj, nem esett bántódásod.– Tényleg? És akkor most elégedett vagy?– Igen – válaszolta a fiú komolyan. – Schuyler Van Alen vagy. ADanieli Hotelben laksz idősebb Oliver Hazard-Perryvel meg a fiával,Oliverrel. Keresel valamit. Engedd meg, hogy remek hírrel szolgáljak.Megtaláltad, amit kerestél.– Hogyhogy? – kérdezte óvatosan Schuyler.– Ez itt a Professore – mondta a fiú.– Úgy hallom, kerestél – mondta vidáman a Professzor. – Manapságmár nem vagyok annyira népszerű az amerikai diákok körében.Valamikor régen sok kis zarándok jött el hozzám, hogy meghallgassa azelőadásaimat. De mostanában már nem jönnek. Mondd, te miért vagyitt?– Cordelia Van Alen küldött – mondta Schuyler.Ahogy ez a név elhangzott, a Professzor meg a fiú jelentőségteljespillantást váltott. A kandalló melege megszínezte Schuyler arcát, de alány sápadt bőre nem csupán az izzástól lett vörösebb. Olyanvakmerően mondta ki Cordelia nevét, hogy most hirtelenkiszolgáltatottnak érezte magát. Kik ezek az idegenek? Miért hozták

ide? Vajon jól tette, hogy megidézte a segélykérő szavakat, amiketCordeliától tanult?– Folytasd – biztatta a Professzor. Előrehajolt, és átható tekintettelfürkészte Schuylert.– Cordelia a nagyanyám volt... – mondta Schuyler. Ha ez a két férfiellenség, most már akkor sem hátrálhat meg. Körülnézett, hogy van-ekiút a szobából: észrevette, hogy a könyvtárszoba egyik falában titkosajtó rejtezik. Arra talán elmenekülhet, vagy majd. valamilyenvarázslattal elkábítja az öregembert meg a fiút, és kirepül az ablakon.– Volt? – kérdezte a fiú.– Ennek a ciklusnak a végére ért. – Schuyler nagy levegőt vett. –Megtámadta egy Ezüstvérű. Egy Croatan.– Honnan tudod? – kérdezte a fiú. – A tizenhetedik század óta nemhallott senki az Ezüstvérűekről. A törvények szerint a létezésüket is kikellett törölni a Kékvérűek történelméből.– Ő maga mondta.– De... nem tették magukhoz hasonlatossá? – kérdezte rekedten a fiú.– Szerencsére nem. Nem vesztette el az összes vérét a támadás során,és az emlékeiből is megőrzött jó néhányat. Vissza fog térni a következőciklusban.A fiú hátradőlt a székén. Schuyler észrevette, hogy bal keze akocsikulccsal játszik, jobb térde pedig fel-le jár türelmetlenségében,mintha alig várná, hogy Schuyler mindent elmeséljen.– Mondd tovább – sürgette a Professzor.– Cordelia azt mondta, hogy csak akkor győzhetem le azEzüstvérűeket, ha megtalálom a férjét, Lawrence Van Alent, akiOlaszországban bujkál. Azt gondolta, hogy ha... ha Velencébe küld,talán megtalálhatom. Megtaláltam?– Talán meg – felelte az öregember csillogó szemmel.– Nagyapám, azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem. Cordelia aztmondta, kulcsfontosságú, hogy...A fiú megköszörülte a torkát. Schuyler ránézett.– Én vagyok Lawrence Van Alen – mondta a fiú előrehajolva. Ésegyszeriben megváltozott az arca... nem is annyira szétolvadtak avonásai, inkább elhalványultak... idősebb úriember lett belőle. De mégígy sem olyan hajlott hátú, fehér hajú nagyapa volt, amilyennekSchuyler képzelte, hanem magas, vékony férfi, a haja ugyanolyan

sörényszerű, mint a fiúé, csak éppen ezüstszálak keveredtek a fürtökbe,de az arisztokratikus sasorr és az arrogáns áll mit sem változott.Olyan volt, mintha a jelenlététől összement volna a szoba. Tekintélytparancsoló alak, éles tekintete megfélemlítő. Ez az ember méltó riválisavolna Charles Force-nak, gondolta Schuyler.– Alakváltoztató vagy – állapította meg Schuyler csodálattal ahangjában. – Ez az igazi alakod?– Amennyire bármelyik alakomat igazinak lehet mondani – felelteLawrence. – Anderson, távozhat.Az öregember rákacsintott Schuylerre, és kiment a szobából,igyekezett minél csendesebben becsukni maga mögött a nyikorgófaajtót.Schuyler hátradőlt a székén. Észrevette az aubussoni szőnyegeket akemény kőpadlón. Ilyen szőnyegek voltak Cordelia könyvtárában is aSzázegyedik utcában.– A Vezetőd?Lawrence bólintott. Felállt, és a kandallóval szemben álló, falbasüllyesztett bárszekrényhez lépett. Kinyitotta az alsó szekrényt, éselővett egy üveg portóit. Megtöltött két poharat a skarlátvörös itallal, ésaz egyiket Schuylernek adta.– Volt egy megérzésem – mondta a lány, és lassan kortyolgatnikezdte a bort. Édes volt, de nem túlságosan, inkább amolyan testes,zamatos ital. A vámpírokra nincs hatással az alkohol, az íze kedvéértmégis sokan fogyasztják a finomabb borokat.– Sejtettem. Majdnem engem szólítottál meg, csak az utolsópillanatban gondoltad meg magad. Honnan tudtad?– A ház ura rendszerint baloldalon ül, mint te. A Vezetőd ült a jobboldalon – mondta Schuyler. A középkori etikettről is akkor tanult,amikor Cordelia véget nem érő előadásait hallgatta a Kékvérűektörténelméről. A király mindig baloldalon ült, a királyné, vagybármilyen alacsonyabb rangú jelenlévő pedig a jobb oldalon.– Á. Igazán jó megfigyelő vagy. Én el is felejtettem. Öregszem.– Sajnálom, hogy Cordelia nem lehet itt – mondta Schuyler halkan.Lawrence nagyot sóhajtott.– Ez van. Több mint egy évszázada külön élünk már. Az emberhozzászokik a magányhoz. Egy nap talán majd megint együttlehetünk... amikor már nem lesz veszélyes. – Hátradőlt, és elővett a

mellényzsebéből egy szivart. – Szóval te vagy Allegra lánya – mondta,és egy ezüst szivarvágóval levágta a rúd végét. – Figyeltelek. Abban apillanatban, hogy megérkeztél Velencébe, tudtam, hogy engem keresel.Éreztem valamit a levegőben... azt hittem, az anyád az... de más volt azenergia. Láttál is.– Te voltál a nő az utcán. Allegra alakjában jelentél meg – mondta kiSchuyler, amire ebben a pillanatban jött rá. Már mindent értett.Lawrence bólintott.– Előfordul. De csak azért, mert annyira hiányzik. – Rövidetszippantott a szivarból, és kifújta a füstöt. – Addig nem mertemmegmutatkozni előtted, amíg nem voltam egészen biztos benne, hogyaz vagy, akinek hiszlek. Rengeteg ellenségem van, Schuyler.Évszázadok óta vadásznak rám. Megeshetett volna, hogy te is ellenségvagy.Schuyler hirtelen felült, kis híján kiloccsantotta a bort.– A hölgy a panzióban! Az is te voltál. Legalábbis az elején.– Hát persze – kuncogott Lawrence.– Ezért mondta, hogy soha életében nem látott minket, amikorlejöttünk a lépcsőn. Igazat beszélt. – Schuyler a széke mellett állókisasztalra tette az üres poharat, nagy gondosan még egy aranypoháralátétet is tett alá.– Marie becsületes házinéni, ezt meg kell hagyni – mosolygottLawrence.– Miért mutattad meg nekünk a szobádat?– Eredetileg nem akartam, de üldöztél, és muszáj volt elbújnomvalamelyik velencei rejtekhelyemen. Sok ilyen hely van a városban,tudod? Muszáj, hogy legyen, ha az embernek bujkálnia kell, és aztakarja, hogy ne is találják meg. Marie igazat mondott: a szoba zárvavolt. De előtted kinyílt. Ezt jó jelnek tekintettem. Gondoltam, segítekegy kicsit, és megnézem, megtalálsz-e a Biennálén. Ügyes voltál. Tégedis az Olafur Eliassonhoz húzott valami, akárcsak engem.– De miért kellett akkor megint elfutnod előlem? Kergettelek.– És majdnem el is kaptál. Úristen, milyen gyors vagy. éshihetetlenül erős. Minden energiámra szükségem volt, hogy egylépéssel előtted lehessek. De még mindig nem lehettem egészen biztosbenne, hogy az vagy-e, akinek hiszlek, és hogy békések-e a szándékaid.

Meglepődtem, amikor megtaláltál a Colonial épület előtt. Sajnálom,hogy el kellett kábítanom téged.– Na és most miért döntöttél úgy, hogy megbízol bennem? –kérdezte Schuyler.– Mert csakis Allegra lánya ismerheti pontosan az Advoco Adiuvót, asegítségül hívást, amit használtál. Cordeliával megegyeztünk, hogy haegyszer egymás keresésére indulnánk, a titkos küldötteink ezeket aszavakat mondják majd, a Szent Nyelvet használják. Az Advoco nélkülezer év alatt sem találtál volna rám, akármilyen erős vagy is. De elkellett, hogy altassalak: időre volt szükségem, hogy lássam, nem vagy-emegrontva valamilyen módon. Biztonságos helyre kellett, hogyhozzalak, ahol senki sem láthat minket.Schuyler bólintott. Ezt magától is kitalálta.– Na és most, hogy megtaláltál, mit akarsz? – kérdezte Lawrence, ésa sűrű füstfelhőn keresztül Schuylerre nézett.– Azt akarom, hogy mesélj nekem az Ezüstvérűekről. Mindent tudniakarok.

Kilencedik fejezetA következő napon kezdődött az utolsó tanítási hét a Duchesne-ben.Más iskolákkal ellentétben az ilyen exkluzív iskolákban a tanulókkifejezetten várták a vizsgaidőszakot, mivel ez azt jelentette, hogyonnantól fogva maguk oszthatják be az idejüket, továbbá hogyhamarosan kezdődik a vakáció. Bliss belépett a mennyezetig érő,aranyból, rézből és üvegből készült ajtón, és az órarendjét böngészte.Aznap irodalomórája volt, meg emelt szintű amerikai történelem.Másnap német és biológia lesz. Szerdán írásbeli társadalmiigazságosságból, csütörtökön nincs vizsga, pénteken meg csak egyszóbeli franciából.Ahogy felszaladt a nagylépcsőn a harmadik emeletre, észrevette,hogy a lányok, akiket lát maga körül, tomanadrágot, pólót meghótaposó csizmát viselnek, a fiúk pedig kifakult pulcsit, lukas farmert éstornacipőt.Mi folyik itt? Bliss a szokásos szerelésében volt: nyomott farmercsőnadrág a térdig érő csatos csizmába dugva, fodros Derek Lam blúz,azon meg Stella McCartney pulcsi. Miért néz ki mindenki más úgy,mintha sötétben öltözködött volna?– Szia, Bliss! – kiáltotta Mimi, aki ekkor rohant ki a második emeletikönyvtárból.Bliss meglepve látta, hogy Mimin is olyan ruha van, amilyetegyébként soha az életben nem vett volna föl. Hosszú szőke haját rikítópiros-kék kendővel fogta hátra, szinte semmi sminket nem viselt – Blissmég egy kis mitesszert is észrevett az állán. A bátyjától, Jacktőlkölcsönvett, túlméretezett duchesne-es lacrosse-póló nevetségesenlógott sovány alakján, alul bő flanelpizsamát és kényelmes bárányszőrpapucsot viselt.– Szia! – kiáltott vissza neki Bliss.– Rohanok... lekésem a kémiavizsgát! – magyarázta Mimi, éslerohant a lépcsőn, a papucsa nagyokat klaffogott a márványon.

– Te most jöttél? – kérdezte Blisstől Soos Kemble, aki Miminyomában szaladt. Óriási Oxford pulcsi és cicanadrág volt rajta, vékonyszálú, szőke haja rendezetlenül meredt az égnek. Pedig ő volt az, akiminden reggel frissen, tökéletes formára szárított frizurával és ötszámjegybe kerülő, egyedi tervezésű ruhákban érkezett az iskolába.– Persze – vont vállat Bliss. – Miért?– Mindenki itt volt már hajnalban – ásított Soos. – Csak így lehetnormális fülkét kapni a könyvtálban.Érdekes, gondolta Bliss. Soha nem fogja megérteni a Duchesneíratlan szabályait, de úgy tűnik, a vizsgaidőszakban az a trendiségnetovábbja, ha az ember megszállottnak vagy strébernek látszik. Úgykellett viselkedni, mintha iszonyú sokat tanultál volna, és totálkomolyan vennéd a vizsgákat. Még a Kékvérűeknek is magolniukkellett, szuperintelligencia ide vagy oda.Másnap a legrégebbi pizsamájában jön iskolába, fogadta megmagában Bliss. Utált kitűnni a többiek közül. Ez is csak arra volt jó,hogy mindenki lássa: ő az egyetlen az osztályból, aki nem bölcsődéskora óta jár a Duchesne-be. Hát már soha nem fog beilleszkedni?Mindig tudatlan lesz, mindig ki fog lógni? Bliss eltűnődött, vajonharagudjon-e, amiért Mimi nem szólt neki a laza öltözködésről, de aztánrájött, hogy Miminek valószínűleg kisebb gondja is nagyobb annál,mint hogy neki adjon tanácsokat a vizsgaidőszak alatti öltözködésről.Amikor Bliss belépett a történelem-előadóba, már szinte mindenkinéma csendben ült a helyén, és várta, hogy a tanár kiossza a tesztet.Bliss beült egy hátsó padba, és végigpásztázta a termet, hátha ott vanSchuyler vagy Oliver is. El akarta újságolni nekik, hogy Dylanvisszatért. Ők biztosan hisznek majd neki, nem úgy, mint Mimi.De nem volt szerencséje.Aztán eszébe jutott: a barátainak megengedték, hogy korábbanlevizsgázzanak, és elutazzanak Velencébe két hétre. Rohadt mázlisták.Bliss a kék vizsgafüzetre nézett. Az első kérdés a Mayflower útjáravonatkozott, a zarándokokra és a tizenhárom kolónia alapítására. Mivelvégigélte az egészet, csak annyit kellett tennie, hogy behunyja a szemét,és már látta is az elhagyatott telepet. Biztos volt benne, hogy maximálispontszámot fog kapni.

Amikor felállt, és beadta a megoldását, tudta, hogy hibátlanravizsgázott. Jack Force is most írt, kevéssel őutána adta be a papírját, ésbarátságosan rámosolygott. Aztán az ajtót is tartotta neki, együtt léptekki a folyosóra.– Hogy vagy? – kérdezte, amikor a nagylépcsőhöz értek.– Szuperül – felelte Bliss. – Csak egy kicsit olyan, mintha puskáztamvolna... tudod.Jack bólintott.– Értem, mire gondolsz. Csak be kell csuknunk a szemünket, igaz?– Tisztára olyan, mintha a tankönyvet olvasnánk – mondta Bliss.– Hát, nem muszáj így csinálni – motyogta Jack.– Tessék? – kérdezte Bliss.– Semmi. – Jack vállat vont. Tekintete a távolba révedt, és Blisseltűnődött, vajon mi lehet vele. Nem ismerte nagyon jól a fiút, bár elégsokat lógott vele, mivel Mimi mindig szerette, ha ő is ott van.– Sok szerencsét a héten – mondta Jack, és testvériesen hátbaveregette Blisst.– Neked is! – szólt utána Bliss.Az órájára pillantott. A következő vizsgáig még bőven van idő.Talán gyorsan bekaphat valamit a sarki boltban, aztán megpróbálhatnámegszerezni az egyik olyan fülkét a könyvtárban – már ha szabad mégvalamelyik egyáltalán.Ahogy elindult lefelé a lépcsőn, látta a szeme sarkából, hogy egylány fut utána.– Igen? – vonta fel a szemöldökét Bliss, amikor a lány utolérte.Ava Breton volt az, az egyik évfolyamtársa: Vörös vérű lány volt,mégis nagy népszerűségnek örvendett. Szinte az összes barátja Kékvérűvolt, bár erről ő mit sem sejtett. Bliss észrevette az árulkodó jeleket anyakán: szóval ezek szerint Jamie Kip, a Kékvérű pasija már azemberismerősévé tette. Érdekes.– Bliss, kérdezhetek tőled valamit? – kezdte Ava, és a füle mögétűrte a haját. Vékony, hosszú ujjú American Apparel pólót viselt, apasija kosarassortját, meg szürke polár cicanadrágot.– Persze.– Tudsz valamit erről a buliról, amit Mimi és Jack Force szervez ajövő héten?– Ööö... – hebegte Bliss zavartan.

– Semmi gond. Csak éppen Jamie annyira furcsa ezzel a bulivalkapcsolatban. Tudom, hogy megy abba a bálba a St. Regisbe aszüleivel... most komolyan, ez mennyire béna már? De azt furánaktaláltam, hogy az utó buliba sem hív meg.– Sajnálom – válaszolta Bliss zavartan. Utálta, amikor valakikimarad a mókából. Még emlékezett, milyen volt az élete, mielőtt Mimia szárnyai alá vette. Nem volt szíve másokat kizárni. Olyan felszínes éssznob dolog ez. Jellemző Mimire. És Bliss annyira nem ilyen volt.Egyébként is, mi baj lehet belőle? Lehet, hogy a Négyszázas Bálrakizárólag Kékvérűek mehetnek, de az utó buli a tiniknek szól. Blissnekaz volt a véleménye, hogy minél többen vannak, annál vidámabb lesz abuli. Mi a rossz abban, ha valaki el akar jönni?– Csak mert... szóval hogy... úgy értem, mindenki más meg leszhívva – mondta Ava az ajkába harapva. – De mi van, ha én nem...– A belvárosban lesz, az Angel Orensanz Központban, éjfélkor –bukott ki Blissből. – És álarcosbál lesz. Csak álarcban vagy valamilyenjelmezben lehet belépni.Ava elragadtatva mosolygott.– Köszönöm, Bliss. Nagyon szépen köszönöm!Á francba.Ezt jól megcsinálta.Meghívott egy Vörös vérűt a buliba. Mimi durván ki lesz akadva.

Tízedik fejezetReménytelen. Teljesen reménytelen. Kiderült, hogy a nagyapjánaksemmi hasznát nem veszi: csak egy rémült kis öregember, akit már csaka könyvei éltetnek, meg a szivarjai, meg a portói bor. De hát mireszámított? Arra, hogy tanítót talál magának, útmutatót, pártfogót... apát.Valakit, aki egy időre leveszi a terheket a válláról.Ahogy a következő reggelen a holmiját csomagolta aszállodaszobában, eszébe jutottak Lawrence szavai, amiket abúcsúzáskor mondott.– Sajnálom, Schuyler. Cordelia tévedett, amikor hozzám küldött. –Járkálni kezdett fel-alá a kandalló előtt. – Az az igazság, hogy nemérdekelnek többé a Kékvérűek ügyes bajos dolgai. Nincs már közömhozzájuk Roanoke óta. Akkor úgy döntöttek, hogy Michaelt követik,mint ahogy mindig – mondta. Arra gondolt, hogy a szövetség vezetőiújra Michaelt tették meg Régisznek, amikor fény derült a szörnyűroanoke-i helyzetre, és amikor úgy látszott, hogy az Ezüstvérűekvisszatértek. – És ha nem tévedek, még ma is őt követik Charies Forcealakjában. – Lawrence a fejét rázta. – Amikor hátat fordított acsaládnak, és megtagadta a Van Alen nevet, megesküdtem, hogy sohatöbbé nem térek vissza a szövetségbe. így hát hiába jöttél Velencébe.Öreg vagyok már. Szeretném békességben élni halhatatlan életemet.Nincs mit adnom vagy mondanom neked.– De hát Cordelia azt mondta...– Cordelia túlságosan sokat várt tőlem, mint mindig. Nem én, kellekahhoz, hogy legyőzhesd az Ezüstvérűeket, hanem Charles és Allegra.Egyedül csak a Romlatlanok menthetik meg a Kékvérűeket azEzüstvérűektől, az Irtózattól. Sajnálom. Nem segíthetek. Lemondtam aKékvérűekről, amikor száműzetésbe vonultam.– Akkor Charles Force-nak igaza volt veled kapcsolatban – mondtaSchuyler reszkető hangon.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Lawrence sötéten.– Azt mondta, hogy feleannyira sem vagy férfi a talpadon, mintamennyire Cordelia szeretné, hogy legyél. Hogy csak bánat észavarodottság vár rám, ha Velencébe jövök.Lawrence hátralépett, mintha fizikailag is ütés érte volna. Arcánérzések tömkelege suhant át – szégyen, harag, büszkeség –, de nemszólt egy szót sem. Végül hirtelen hátat fordított Schuylernek és kimenta szobáből, hangosan becsapta maga mögött az ajtót.Hát ennyi. Schuyler behúzta a cipzárt a táskáján, a vállára lendítette anehéz csomagot, és kiment a lifthez. Oliver már várta. Nem köszöntneki.Schuyler tudta, hogy ha akarna, belepillanthatna a fiú agyába – úgyolvashatna a gondolataiban, mint aki rádiót hallgat. De mindigkikapcsolta az adást. Úgy érezte, nem helyes leskelődni. És egyébkéntis, nem volt szüksége a különleges képességeire ahhoz, hogy tudja:Oliver még mindig haragszik rá, amiért előző este nem hívta.Amikor Lawrence sofőrje késő este visszavitte a szállodához,Schuyler egy csomó eszeveszett üzenetet talált a barátjától amobiltelefonján meg a szállodai hangpostáján. Vissza akarta hívni afiút, de olyan késő volt, hogy nem volt szíve felébreszteni.– Azt hittem, meghaltál – hányta a szemére Oliver.– Ha meghaltam volna, most a tiéd lehetne az iPodom.– Na hiszen. Az az iPod szar. Nincs is rajta videó.Schuyler elfojtotta a mosolyát. Tudta, hogy Oliver soha nem tud túlsokáig haragudni rá.– Na, mindegy. Lemaradtál egy halál vicces European Music Awardshowról, amit a tévében néztem. David Hasselhoff minden kategóriábantarolt.– Szar nekem.Oliver horkantott.– Apu már elment egy korábbi járattal. Vissza kellett érnie valamigyűlésre a részvényesekkel.Schuyler a barátjára pillantott a szeme sarkából. Olivergesztenyebarna bozontja a homlokába lógott, meleg, mogyoróbarna,zölddel és topázzal pettyezett szeme tele volt aggodalommal ésmegbántottsággal. Schuylernek türtőztetnie kellett magát, hogy ne érjen

sérülékenynek látszó, hívogató nyakához. Az utóbbi időben újfajtavágyat érzett a bensejében: szívni akarta a fiú vérét. Olyan volt aszomja, mint egy halk zümmögés, mint a zene az ember tudata mélyén,amit sokáig észre sem vesz, de néha felerősödik, és olyankor aztánösszetéveszthetetlen. Azt vette észre, hogy új módon vonzódikOliverhez, és elpirult, amikor ránézett.Schuylerben felmerült, hogy halandó apja vámpír anyjánakemberismerőse volt: Allegra a vámpírtörvényeknek ellenszegülve menthozzá feleségül. A Kékvérűek történelme során először fordult elő,hogy a fajok összekeveredtek, és e keveredés eredménye Schuyler lett.Félig ember, félig vámpír. Dimidium Cognatus.Schuyler csak néhány hónappal ezelőtt szerzett tudomást aszármazásáról, de most már tudta, hogy a vére a végzete, a vére, amelykifinomult mintázatot követve csörgedezik a vénáiban a bőre alatt. Avére, amely vért kíván. Oliver vérét...Még soha nem vette észre, milyen csinos srác a legjobb barátja.Hogy milyen puha a bőre. Mennyire szerette volna kinyújtani a karját,és megérinteni azt a részt az ádámcsutkája alatt, és megcsókolni ott, ésaztán felszakítani a bőrt a fogával, belemélyeszteni a tépőfogát... ésszívni...– Egyébként hol voltál? – kérdezte Oliver, megszakítva a lánygondolatait.– Hosszú történet – felelte Schuyler.Kinyílt a lift ajtaja, és mindketten beléptek.A zötykölődő taxiban ülve, útban a helyi repülőtér felé amacskaköves utcákon keresztül, Schuyler elmondta Olivernek, mitörtént. A fiú figyelmesen hallgatta.– A francba, de kár – mondta végül. – De egy nap talán meggondoljamajd magát.Schuyler vállat vont. Megtette, amit a nagyanyja kért, elmondta,miért jött, de a nagyapja elutasította. Innentől kezdve tényleg aztgondolta, hogy ennél többet nem tehet.– Talán. Talán nem. Ne beszéljünk róla többet – sóhajtott.Késett a Rómába induló járat, ezért Schuyler és Oliver a vámmentesajándékboltokban ütötte el az időt. Oliver vigyorogva mulatottSchuylernek egy olasz felnőtt újságot.

Schuyler vett egypár magazint, egy üveg vizet, meg rágógumit, hogyenyhítse a légnyomást a fülében fel- és leszálláskor. Éppen sorban állt apénztárnál, amikor észrevett egy polcot, amelyen velencei maszkoksorakoztak. A város is tele volt útszéli árusokkal, akik maszkokatkínáltak, annak ellenére, hogy a karneválra még jó néhány hónapotvárni kell. Az olcsó kacatok nem keltették fel a figyelmét, de itt arepülőtéren meglátott egy álarcot, amelyről aztán nem tudta levenni aszemét.A teljes arcot elfedő maszk volt, csak a szeménél volt lyukas. Alegfinomabb porcelánból készült, arany és ezüst gyöngydíszítéssel.– Ide nézz – mondta Olivernek, és feltartotta a maszkot.– Minek neked ez a giccs? – kérdezte a fiú.– Nem tudom. Nincs még semmim, ami Velencére emlékeztetne.Megveszem.A római út rázós volt, a New York-i meg még annál is rosszabb –annyit rázkódott a gép, hogy Schuyler már majd megbolondult, ahogy afoga minden egyes ugrásnál összekoccant. De aztán amikor kinézett azablakon és meglátta New York körvonalait, hirtelen megrohanta azérzés, menynyire szereti ezt a várost. Aztán elszomorodott, amikoreszébe jutott, hogy senki nem várja otthon, csak a két hűséges szolga,akik most Cordelia végrendeletének megfelelően a törvényesgondviselői. De legalább ott van Szépség, a véreb, az igaz barát ésvédelmező. Szépség is az átváltozáshoz kapcsolódik, Cordelia lelkénekegy része, amely azért lépett át a fizikai világba, hogy védelmezzeSchuylert, amíg uralma alá nem vonja az összes képességét, a teljeshatalmát. Hiányzott neki a kutyája.Átvágtak a csődületen, az utazástól elcsigázva álltak a csomagkiadószalag mellett, és a táskájukat várták. Tizenöt órát utaztakegyhuzamban, mindketten holtfáradtak voltak, és már alkonyodott, mirekiléptek a New York-i ég alá. Az utakat vékony hóréteg borította:december első hete volt, végre megérkezett a tél.Oliver családi autója és sofőrje ott várakozott a járdaszegély mellett,a fiú a fekete Mercedes Maybachhoz vezette Schuylert. Kényelmesenelhelyezkedtek a bőrüléseken, és Schuyler hálát mondott az isteneknek,amiért Olivert adták neki. Az ilyen pillanatokban határozottan jól jött afiú (hiánytalanul megőrzött) családi vagyona.

Ahogy a városba hajtottak, a két fiatal a gondolataiba mélyedt. Aváltozatosság kedvéért alig volt forgalom az autópályán, fél óra alattManhattanba értek. Áthajtottak a George Washington hídon,kikanyarodtak a Százhuszonötödik utcára, aztán a Riverside-on, aSzázegyedik sarkán elérték a Van Alen-kúriát.– Na, én meg is érkeztem – mondta Schuyler. – Még egyszerköszönök mindent, Ollie. Bárcsak jobban sikerültek volna a dolgok anagyapámmal.– Igazán nincs mit. Szolgálok és védek, ez a jelszavam.Oliver odahajolt hozzá, hogy puszit nyomjon az arcára, mint mindig,de Schuyler az utolsó pillanatban elfordította a fejét, így aztánösszeütköztek, egymáshoz ért az orruk.– Hoppá – mondta Schuyler.Oliver zavartba jött, aztán inkább csak megölelték egymást.Mi a baj velem?, töprengett Schuyler. Oliver a legjobb barátom.Miért vagyok ilyen béna vele? Már épp készült kinyitni a kocsi ajtaját,amikor Oliver megköszörülte a torkát. Schuyler hátrafordult.– Mondtál valamit?– Szóval, ööö, akkor gondolom, elmész ma este arra az izére, igaz? –kérdezte az állát vakargatva.– Milyen izére? – pislogott Schuyler.– Hát arra a Négyszázas Bálra – mondta Oliver a szemét forgatva, ésa levegőben mutatta az idézőjelet az ujjaival. – A nagy vérszívómulatságra.– Ja, igen. – Erről majdnem megfeledkezett. Elvárják tőle, hogy ottlegyen, mint bizottsági tag. Még túl fiatal ahhoz, hogy hivatalosanbemutatkozhasson a bálon, nem úgy, mint Mimi és Jack Force. JackForce... Schuyler hetek óta próbálta elfojtani az érzéseit iránta, de ahogymost a Négyszázas Bálra gondolt, agyában egészen az előtérbe került afiú képe. Látta maga előtt a magas, fájdalmasan jóképű srácot,napfényben csillogó aranyhaját és bőrét, nevető zöld szemét, áthatótekintetét, hibátlan, vakítóan fehér fogsorát.Jack volt az első, aki gyanítani kezdte, hogy többről van szó Aggiehalála körül, mint ahogy azt a Bizottság tagjai hinni szeretnék. Ő voltaz, aki eltökélten kutatni kezdett az igazság után. Schuyler az utánfordult hozzá, hogy megtámadták, és a fiú megvigasztalta, aztáncsókolóztak. A csók emléke még mindig ott lebegett a lány ajkán. Ha

ehunyta a szemét, máig érezte a fiú illatát – a mosott ruha tiszta, frissillatát, meg egy leheletnyi after shave-et.Jack Force...Aki hátat fordított neki, amikor tévedésből azzal vádolta az apját,hogy Ezüstvérű.Schuyler azon tűnődött, vajon visz-e valakit a bálba Jack, és ha igen,kit. Hirtelen elöntötte a vad féltékenység, amikor arra gondolt, hogymásvalakit tart a karjában.– Nem akarsz eljönni velem? – Amíg Oliver nem említette a dolgot,eszébe sem jutott azon gondolkodni, hogy mit vegyen fel és kit vigyenmagával.Oliver elvörösödött, és fájdalmas arccal felelte:– Ööö... csak vámpírok mehetnek. Ez a szabály. Azemberismerősöknek meg a Vezetőknek tilos a bemenet.– Ó, sajnálom. Nem tudtam – mondta Schuyler. – Lehet, hogy énsem megyek el.Oliver kinézett az ablakon: a hófehér kristálybevonatot szórt aháztetőkre és az utakra.– El kellene menned – mondta halkan. – Cordelia is azt akarta volna,hogy elmenj.Schuyler tudta, hogy a fiúnak igaza van. Ő az utolsó Van Alen NewYorkban. Képviselnie kell a családot.– Rendben, elmegyek. De korán eljövök, és utána találkozhatunk, jó?Oliver sóvárogva elmosolyodott.– Naná.

Tizenegyedik fejezetA Force család a négyszobás elnöki lakosztályt vette ki a St. Regisben.Szinte az összes szobát Kékvérű családok foglalták el az egészszállodában. Ennek a hagyománynak köszönhetően a vendégekegyetlen liftezéssel a bálterembe jutottak, így a hölgyek ruhája isgarantáltan kevésbé gyűrődött meg.Charles Force felvette a második mandzsettáját. A magas, büszke,vonzó, ezüsthajú férfi frakkot, fehér nyakkendőt és fehér kesztyűt viselt.A hagyományos divat szerint szabott, gyönyörű kétsoros frakk alattbársonycsík húzódott végig a nadrág oldalán. Charles a nappaliban állta háta mögött összekulcsolt kézzel, és arra várt, hogy a családhölgytagjai elkészüljenek az öltözködéssel.A fia, Jack, hasonló öltözetet viselt, és ragyogóan nézett ki. Ő ahagyományos, az áll felé felnyúló lepkegallér helyett csúcsos, lelapulógallért választott.Jack egész nap csendes volt, de most hirtelen felugrott a kanapéról,és az apja szemébe nézett.– Mit mondtál Schuylernek, mielőtt elment?– Még mindig amiatt a Van Alen lány miatt aggódsz? – kérdezteCharles. – Azt gondoltam volna, hogy miután tévesen meggyanúsítottengem, és azzal vádolt, hogy Irtózat vagyok, már nem fog érdekelnitéged többé.Jack vállat vont.– Nem aggódom, apám. Csak érdekel – mondta. A Dylan eltűnésétés Cordelia halálát követő kalamajka során az apja a bizalmába fogadtaJacket, és elmondta neki az igazságot Schuyler származását illetően.Azon az éjjelen Jack azt is megtudta, miféle kapcsolat fűzi atestvéréhez. Mimi az ő másik fele, és az is lesz örökkön örökké, alegjobb barátja és a legádázabb ellensége, az ikertestvére, a szó mindenértelmében.

De Jack hiába fogadta el a családjára vonatkozó igazságot, még ígyis maradtak kérdései. Mit rejteget a Bizottság? Tényleg visszatért egyEzüstvérű? Az apja úgy viselkedett, mintha minden el lenne intézve,mivel a gyilkosságoknak néhány hónappal ezelőtt hirtelen vége szakadt.Charles nagyot sóhajtott.– Egyszerűen csak annyit mondtam neki, hogy teljesen feleslegesenutazik Velencébe. Valahogyan a fejébe vette, hogy a nagyapjaválaszolni tud majd minden ostoba kérdésére. De nem fog tudni.Nagyon jól ismerem Lawrence-t; ki fogja húzni magát az egészből, mintahogy mindig is tette. Az a lány semmit nem fog elérni ezzel az úttal.Jack ezt magától is kitalálta. Tisztában volt vele, hogy az apja nemkedveli Lawrence Van Alent, és a mostanában felszínre kerülő emlékeicsak megerősítették ezt a gyanút.– Van még kérdésed? – kérdezte Charles.Jack a bőrcipőjét bámulta, amelyet erre az alkalomra különkifényesítettek a szolgálók. Látta töprengő tükörképét a csillogófelületen.– Nincs, apám – rázta a fejét. Hogyan is kételkedhetne az apjában?Charles Force Michael volt, a Tiszta Szívű, a Régisz. Olyan vámpír, akimaga választotta a vámpírsorsot, nem a bűnei rótták rá ezt az életet.Tévedhetetlen volt.– Helyes – mondta Charles. Lesöpört egy porszemet Jack feketezakójáról, és felszólította, hogy álljon egyenesen. – Ez a NégyszázasBál. Most fogsz bemutatkozni a Kékvérűek előtt. Büszke vagyok rád.– Trinity, drágám! Készen vagy? – kiáltott be a nappaliból azöltözködő szobába.Jack látta, hogy az anyja, Trinity Burden Force kilép az ajtón, ésszeretetteljesen rámosolyog a férjére. Mélyvörös, hát nélküli szatén báliruhát viselt szív alakú kivágással. Ők ketten fogják megnyitni a bált abelépőjükkel. De Jack az apjától tudta, hogy Trinitynek régen nemadatott meg ez a tisztesség. Valójában az idei csupán a tizenhatodik év,amikor nem Allegra Van Alen áll a bátyja mellett. A tizenhatodik év,amikor nem Gabrielle vezeti a szövetséget.A szomszédos lakosztályban Mimi Force török plüss köntösbeburkolózva ült egy aranyozott támlájú széken, miközben egyhadseregnyi stylist és manikűrös sürgölődött körülötte és minden egyes

porcikája körül. A fodrász kecses kontyba fésülte a haját, egyasszisztens ipari erősségű hajszárítót tartott a fejéhez. A város kétlegismertebb sminkművésze az utolsó simításokat végezte az arcán: azegyik a száját rúzsozta, a másik barnítót pöttyözött a bőrére.Mimi eközben a füléhez szorította a mobiltelefonját, és agyöngyházfényű „Socialite” színűre festett körmét fújta.– Ó, istenem, kész őrültekháza van itt, ne haragudj... nem hallak jól.Mit mondtál, mikor értek oda? Mi a szállodában vagyunk. Igen, atetőtérben. Ne haragudj, tudod tartani egy pillanatra? Elnézést, maga! –kiáltott éles hangon a hajszárítót tartó, kecskeszakállú stylistra. –Majdnem leégette a fülemet! – mondta, és borzasztó csúnyán nézett rá.– Bocsáss meg, Bliss, mennem kell.Mimi egy csattanással becsukta a mobilját.Ebben a pillanatban egy csapásra megszűnt körülötte a mozgás.– Készen vagyunk? – kérdezte Mimi.– Nézze. – A stylist egy tükröt nyomott a kezébe.– Polaroidot! – parancsolta Mimi.Az egyik fekete inges asszisztens gyorsan elkattintott egy képet.Mimi alaposan tanulmányozta a tükörképét és a fényképet is.Kritikus szemmel fürkészte az arcát, azt leste, nem talál-e hibát, akár alegapróbbat is. Csillogóra fényezett haja aranykoronaként keretezte azarcát. Ragyogó bőrén sötét, füstszínű árnyékolás emelte ki zöld szemét,az ajka úgy piroslott, mint a frissen szedett rózsa.– Igen, azt hiszem, ez minden – mondta uralkodói hangsúllyal, ésegy kézmozdulattal elbocsátotta a kíséretét, a hála legcsekélyebb jelenélkül. Mimi úgy gondolta, hogy ők a kiváltságosok, amiért rajtadolgozhattak, nem pedig fordítva.Nem sokkal később belépett a szobába a szolgálólány, aki egy kisgyermekkoporsó méretű fehér kartondobozt tartott a kezében. Acsomagot az utolsó pillanatban hozta meg egy futár a szállodába, ésMimi boldogan tapsolt, amikor meglátta.– Itt van – mondta boldogan a szobalány, mivel ő volt az aszerencsétlen, akire Mimi a haragját zúdította, mondván, hogy a bálnéhány órán belül kezdődik, a ruha meg még mindig nem érkezett meg.– Én is látom. Nem vagyok hülye – csattant fel Mimi.

Odaszaladt a kartondobozhoz, az ágyra fektette a csomagot, és ahogyfeltépte a dobozt, úgy szállt a barna csomagolópapír, mint a táncosokpörgő szoknyája.A Dior bemutatóteremben tett látogatása után Mimi panaszkodott azanyjának, hogy nem talált megfelelő báli ruhát, mire Trinity találkozótbeszélt meg neki a Balenciaga-terembe, magával a vezető designerrel.Az öt órán keresztül tartó találkozó során Mimi számtalan tervetelutasított és elhessegetett, a mhatervező több tucat vázlatot tépettcafatokra.– Mégis mit szeretne? – kérdezte végül a férfi felbőszültén. – Magarosszabb, mint egy menyasszony.Mimi nagy levegőt vett.– Pontosan.Lehunyta a szemét, és látta magát Jackkel – amikor először kötöttékössze az életüket. A ruha, amit akkor viselt, egyszerű volt, fehér, szintecsak egy lepel, akár egy tóga; mezítláb sétáltak végig Velence utcáin,kézen fogva, a szertartás helyszínére.– Fehér. A ruhának fehérnek kell lennie – mormolta. – Hófehérnek.Olyan átlátszónak, mint a könnyek.A lehető legvékonyabb fehér selyemből készült a ruha, és amikorfelkapta, olyan érzés fogta el, mintha egy suttogást tartana az ujjaiközött, annyira leheletkönnyű volt az anyaga. Pont olyan volt,amilyennek elrendelte: dísztelen, egyszerű. Szinte semminek látszott avállfán: akár egy darab fehér anyag. A csípőjénél nehézezüstpaszomány díszítette a ruhát, és a csípőcsontja tájékánmeghökkentő módon szexi lyuk tátongott – az egyetlen engedmény,amit a modern divat kedvéért engedélyezett.Mimi lerázta magáról a köntöst, hagyta, hogy a földre essen.Anyaszült meztelenül állt a szoba közepén, és a szolgálólány felemeltea ruhát. Mimi belesétált a ruhába, érezte, ahogy a könnyű, finomfátyolszövet ködként lebeg rajta, aztán karcsú alakjára simul.– Menjen ki – parancsolt kurtán a szobalányra. A rémült szolgálómajd hanyatt esett a köntösben, úgy igyekezett minél előbb eltűnni aszobából.Mimi megkötötte a zsinórt a derekán, és elégedetten nézte a lyukonkikandikáló, napbarnított bőrét. Amikor a fénnyel szemben áll,tökéletes fekete sziluettként látszik az alakja, testének minden egyes

hajlata, az összes vonala a nyakától a melléig, a derekától a csípőjén átvégtelen hosszú lábáig; egyszerre rejtőzik, ugyanakkor megmutatkozik,mintha lenne is rajta ruha meg nem is, mintha fel is lenne öltözve, deegyszerre meztelen is lenne.Alsónemű nem szükséges.Káprázatos volt.– Azta.Mimi elmosolyodott. Nem kellett sokáig várnia.Sarkon fordult, és a bátyjára nézett.Jack a szobája ajtajában állt, kezével a kilincsen támaszkodott.Charles küldte, hogy szóljon a húgának. Fényes szőke haja hátra voltfésülve a homlokából, arcán gyengéd kifejezés ült.Egyszerűen... mondta szavak nélkül a testvérének.Tudom...Mostanában megint azt a régi szokásukat követték, hogy szavaknélkül beszélgettek – Jack minden gondolatát, minden emlékét feltárta atestvére előtt.Jack tekintete hirtelen megmerevedett. Mimi látta, amit ő látott,tudta, hogy a bátyja is arra a napra, az első estére emlékezik. Látta afelhőtlen velencei eget, látta, ahogy könnyed, gyors léptekkel átmenneka hídon. Látta magát a bátyja szemével, egy örökkévalósággalrégebben, fiatalon... milyen fiatalok voltak... a világ hajnalán, a háborúkelőtt, a sötétség előtt.Hol találtad... Ez ugyanaz a ruha?Nem, az a ruha sajnos a Tibériusz folyó fenekén fekszik... A selyemnem marad meg egy évezreden át, drágám. Ez új ruha az újabbalkalomhoz, amikor összekötjük az életünket...– De nem most – bukott ki Jack száján, fennhangon.A közös látomás eltűnt, és Mimi bosszankodva vette tudomásul,hogy kirángatták egy nagyon kellemes emlékből.– Nem, még nem – válaszolta nagylelkűen Mimi. A huszonegyedikszületésnapjukig nem köthetik össze hivatalosan az életüket. Avámpírtörvények szerint a vámpírok szent házassága halhatatlan eskü,de addig nem történhet meg a szertartás, amíg mindketten be nem töltika kívánatos kort. Minden ciklusban meg kell újítaniuk az esküjüket, bárez volt az első alkalom, hogy ikertestvérekként születtek ugyanabba a

családba, így aztán a bosszantó emberi törvények miatt jóvalbonyolultabb lett a helyzet. De ez nem számít. Vámpírikrek voltak, ésez az ő világukban mást jelentett: azt, hogy a lelkük összefonódott amennyben, ahol örök szerelmet fogadtak egymásnak.A szertartást addig nem lehet megtartani, amíg mindketten meg nemlelték az összes emléküket, és uraivá nem váltak valamennyiképességüknek. A vámpírikrek néha több cikluson keresztül kerestékegymást, a házastársak pedig csak egy bizonyos kor után voltakképesek felismerni, ha a házastársuk új testben reinkarnálódott.Mimi tudta, hogy a vámpírok történelme során mindösszeegyetlenegy pár volt, amely megszakította a köteléket. Gabrielle ebbena ciklusban, Allegra Van Alen alakjában elhagyta Michaelt, CharlesVan Alen Force-ot. Egy emberi lénnyel kötött házasságot – házasságot!– egy templomban, a szent helyen, kimondta a szavakat, hűségetesküdött egy embernek. Az emberismerősének! És lám, mi történt...Gabrielle örökre kómába esett, élet és nem-halál között lebeg. Örökhallgatásra ítélve.– De miért várnánk? – kérdezte Mimi. – Mióta először nyitottam ki aszemem, tudom, ki vagy. És most végre te is tudod, hogy én ki vagyok.Mimi arra az estére utalt, amikor az apjuk dolgozószobájában állvaJack emlékei végre visszatértek, és végre ő is láthatta, ami mindvégigott volt a szeme előtt. Hogy ők ketten egyek. Hogy ő az övé. Örökre.– Szeretlek, tudod? – kérdezte Mimi. – Megőrjítesz néha, deistenemre mondom, Jack, szeretlek.Jack lehajtotta a fejét, és Mimi hajába temette az orrát. Mélylélegzetet vett, és beszippantotta a lonc és a jázmin illatát.– Én is szeretlek – felelte.– Istenem – hallatszott Trinity hangja.Mimi és Jack lassan kibontakozott az ölelésből. Megfordultak, és azajtóban álló anyjukra néztek.– Mimi, még csak tizenhat éves vagy. És ez a ruha egészen biztosannem tizenhat éveseknek való – mondta Trinity vádló, reszkető hangon.– Emlékeztetnélek, anyám, hogy több száz évvel öregebb vagyoknálad – horkantott Mimi. Ahogy egyre idősebb lett, egyre több emlékjutott az eszébe, és semmi kedve nem volt már a Vörös vérűeknélszokásos, jellegzetes családi mintákat tettetni.

– Charles! – szólt ki a válla fölött Trinity. – Fegyelmezd meg agyerekeidet.– Mimi, gyönyörű vagy – mondta Charles, a lányához lépett, éshomlokon csókolta. – Induljunk.Trinity dühösen vonta össze a szemöldökét.– Gyere, drágám, menjünk táncolni – csitítgatta Charles a feleségét:kézen fogta az asszonyt, és kivezette a szobából.– Mehetünk? – kérdezte Jack, és a karját nyújtotta a húgának.– Mehetünk – mosolygott Mimi.És a Force ikrek kart karba öltve indultak az év báljába.

Tizenkettedik fejezetNéhány háztömbnyire onnan, egy egészen másmilyen tetőtérben – aLlewellyn család furcsa otthonában, amely szuper, bár kissévalószerűtlen extravaganciájának köszönhetően a „Penthouse desReves" (kb. tetőtéri álom) becenevet kapta – Forsyth Llewellyn acipősszekrény mögötti titkos kis ajtó előtt állt. Gyors egymásutánbankétszer jobbra tekerte a páncélszekrény fogantyúját, aztán háromszorbalra, mire a tizenkét centis, rozsdamentes acélból készült ajtócskafelpattant, a férfi meg hátraugrott.– Apuuu! Mi folyik itt? – kérdezte Bliss a háta mögül. – Nyolckortalálkoznom kell Jamie-vel az előcsarnokban. – A karjában tartotta MissEllie-t, a csivaváját, a kutyaismerősét, aki természetesen Bliss kedvencDallas-szereplőjéről kapta a nevét.Mimi, ahogy ígérte, összehozta Blisst Jamie Kippel. Abszolút haverialapon. Jamie-t egyáltalán nem érdekelte Bliss, és vice versa. IgazábólJamie javasolta, hogy a St. Regis előcsarnokában találkozzanak, miveltudta, hogy mindketten a családjukkal érkeznek majd. Blissnek volt egyolyan érzése, hogy Jamie kizárólag azért kérte meg őt, hogy velemehessen a bálba, mert Mimi így talán végre leszáll róla. Mimi elégrámenős tudott lenni, ha akart.Bliss körülnézett a nevelőanyja hatalmas öltözőjében, amely mindenalkalommal lenyűgözte a vendégeket, amikor szertartásosan végigjártáka házat BobiAnne vezetésével. Simán volt vagy száznyolcvannégyzetméter ez a kis „gardrób”. Volt benne egy süllyesztett márványfürdőkád, amelynek a szélén táncoló zuhanyfejek sorakoztak, így olyanvolt, mintha az ember egy szökőkút kellős közepén zuhanyozna. Egyvégtelen tükrös folyosón sorakoztak a szekrények, amelyekben ötezerdarabos, egyedileg tervezett ruhagyűjtemény lapult. A ruhákatBobiAnne személyi asszisztense katalogizálta és archiválta. Kár, hogynagy részük közönséges és ízléstelen volt, legalábbis Bliss véleménye

szerint. BobiAnne egyetlen marabutollas, leopárdmintás poncsónak sembírt ellenállni.BobiAnne éppen készülődött, és Bliss hallotta az egész öltözőn átvisszhangzó, reszelős hangú nevetést: a nevelőanyja a két stylisttalpletykálkodott.Bliss megnézte magát a tükrök végtelen sorában. Végül mégis úgydöntött, hogy a zöld Diort veszi fel. Az apjának és a nevelőanyjának alélegzete is elállt, amikor meglátták.– Édesem! Annyira gyönyörű vagy! – suttogta BobiAnne, ésszorosan magához ölelte Blisst a csontos karjával, amely túl inas volt arengeteg Pilatestől. Úgy érezte, mintha egy csontváz ölelné magához.BobiAnne folyton az egekig magasztalta Bliss szépségét, miközbencsúnyán leszólta a saját, átlagos kinézetű lányát. Jordán, aki a magatizenegy évével még túl fiatal volt ahhoz, hogy elmehessen a bálba,bekukkantott a nővéréhez készülődés közben.– Úgy nézel ki, mint egy kurva – hozta meg az ítéletet.Bliss egy párnát vágott a menekülő húga hátához.Miután megmutatta a szüleinek a ruhát, az apja félrevonta, és aszéfhez vezette. Sorra kinyitotta a BobiAnne pontos előírásai szerintkészült, szarvasbőrrel bélelt fiókokat, Bliss látta a nevelőanyja csillogótiaráit, nyakláncait, gyűrűit és karkötőit. Olyan volt, mintha a HarryWinstonban lenne. Sőt, a pletykák szerint, amikor a család TexasbólManhattanbe költözött, a szenátor felesége az összes nagyobbgyémántkereskedő páncélszekrényét kiürítette, ily módon ünnepelve,hogy feljebb léptek a társasági ranglétrán.Bliss apja végül előhúzott egy fekete bársonydobozt a legalsófiókból.– Ez az édesanyádé volt – mondta Forsyth, és felmutatott egy vastagplatina nyakláncot, ököl nagyságú csiszolt smaragdmedállal a közepén.– Mármint az igazi anyádé. Nem BobiAnne-é.Bliss meg sem tudott szólalni.– Azt akarom, hogy ezt viseld ma este. Fontos nap ez nekünk, a micsaládunknak. Megtiszteled az anyád emlékét ezzel az ékszerrel –mondta Forsyth, és a lánya nyakába csatolta a láncot.Bliss nem sokat tudott az anyjáról: csak annyit, hogy ismeretlenokból korán kilépett a ciklusból. Az apja sohasem beszélt róla, és Blissúgy nőtt fel, hogy tisztában volt vele: az anyja fájdalmas téma. Nem sok

minden maradt, ami rá emlékeztette, mindössze néhány fénykép,amelyek megfakultak, szinte már ki sem lehetett venni rajtuk az anyjaarcát. Amikor Bliss róla kérdezett, az apja mindig csak azt felelte, hogy„irányítsa az emlékeit”, és hogy megint találkozni fog az anyjával, ha azidő engedi.A kutya egészen megvadult Bliss karjában, őrülten csaholt éscsapdosott a kő felé.– Miss Ellie! Hagyd abba!– Csönd! – parancsolta Forsyth, mire a kutya kiugrott Bliss karjából,és hanyatt-homlok kimenekült az ajtón.– Egész megrémítetted, apu.Bliss a nyakában lógó smaragdra pillantott. A kő súlyosannyomódott a bőrének. Nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki vagysem. Túl nagy volt. Vajon tényleg az anyja viselte ezt a láncot?– A kő neve Lucifer Rózsája vagy a Veszedelmes Lucifer –magyarázta mosolyogva a szenátor. – Hallottad már a történetet?Bliss megrázta a fejét.– Azt mondják, amikor Lucifer a mennyből a földre esett, egysmaragd kihullott a koronájából. Ezt a smaragdot Lucifer Rózsájának, areggeli csillagnak hívták. Más történetekben Szent Grál a neve.Bliss némán hallgatta az apját, nem tudta, mit gondoljon. Azanyjának volt egy ékszere, amelynek az Ezüstvérűekhez van köze?Forsyth megcsóválta a fejét.– Persze ez az egész csak mese.Ebben a pillanatban BobiAnne lépett a szobába. Rémséges Versaceruha volt rajta, úgy nézett ki, mintha metálfényű festékszóróval fújtákvolna a testére.– Milyen vagyok? – kérdezte édes hangon a férjétől.Bliss gyors pillantást váltott az apjával.– Nagyon csinos vagy, drágám – felelte Forsyth az arcára fagyottmosollyal. – Indulhatunk? Vár az autó.A szálloda előtt már hadseregnyi fényképész gyűlt össze, az egyrenagyobb számban tolongó, kíváncsian bámészkodó tömeget abiztonsági kapuk meg a New York-i rendőrség emberei próbáltákkordában tartani. Ahányszor megállt egy-egy fekete autó a kapuban,ritmikusan ismétlődő, szaggatott hangon kezdtek kattogni a vakuk.

– Mi jövünk – kiáltotta vidáman BobiAnne, azzal kiszállt az autóból,és a férje karjára támaszkodva megállt a fényképészek előtt.A paparazzókat azonban csakis Bliss érdekelte.– Bliss! Ide! Bliss! Egyet nekem! Bliss... erre!– Mit visel?– Ki tervezte azt a ruhát?Néhány fotós és riporter volt annyira udvarias, hogy a szenátortólmeg a feleségétől is megkérdezték, mit gondolnak a bálról, deegyértelmű volt, hogy Bliss az első számú attrakció.A szálloda bejárata mindössze tíz lépésre volt a járdaszegélytől, deBliss jó fél óra alatt tette meg ezt a tíz lépést.– Őrület – jegyezte meg Bliss, amikor végre elégedetten belépett arózsaszín-arany előcsarnokba, és meglátta Jamie-t, aki türelmetlenülvárt a recepciós pultnál.A St. Regis bálterme csillogó téli csodaországgá változott: akristálycsillárokról finoman összekötött strassz füzérek függtek,pompás „Amerikai Szépség” rózsák virítottak mindenütt, a szárnyaló,csaknem két méter magas asztali díszektől – amelyek olyan nehezekvoltak, hogy az asztalokat meg kellett erősíteni – a boltíves bejáratokatdíszítő girlandokig. A külső fogadószobától hófehér szőnyeg vezetettegészen a bálteremig.– Forsyth Llewellyn szenátor és Mrs. Forsyth Llewellyn – jelentettebe az ajtóban álló inas, amikor a politikus megjelent a feleségével alépcső tetején. A reflektor fényözönbe vonta őket, az ütősök drámaidobpergésbe kezdtek.– Mr. James Andrews Kip. Miss Bliss Llewellyn.Lassú léptekkel mind a négyen beléptek a bálba.***A két ötventagú zenekar egymással szemben állt fel a bálterem kétvégében, és halk keringőt játszott, miközben a bálteremben felvonult aKékvérűek színe-java – a férfiak elegáns, kifinomult frakkokban, atermészetfölöttien vékony és légiesen sikkes nők a legújabb csúcsdivatszerint készült báli ruhákban. Varázslatos látvány volt. A Bizottságezúttal tényleg kitett magáért. Az egész termet káprázatos, fehérragyogás töltötte be: az antik kristálycsillárok fényesen világítottak, amárványpadló csodálatosan csillogott.

Jamie leszállította Blisst az asztalához, szalutált, és eltűnt, többet elősem került egész este. Erről ennyit. Bliss odament Mimihez, aki a szüleimellett állt, és sorra üdvözölte az érkező vendégeket.– Hú, azt a mindenit! – mondta Mimi, aki azonnal kiszúrta anyakláncot. – Micsoda kő!– Az anyámé volt – magyarázta Bliss. Elmondta Miminek aVeszedelmes Lucifer történetét.Mimi a kezébe fogta a smaragdot, végigsimította a jeges, hidegkövet. Abban a pillanatban, ahogy hozzáért, visszarepült ahhoz a végsőcsatához: a fekete nap emlékeihez, a távolban felharsanó trombitahangjához, a lángoló kardú Michaelhez, a kiűzetéshez, aztán ahideghez. A hideghez... amikor halhatatlanként ébredt a földön, és majdbelehalt a szomjúságba.– Ó. – Mimi tekintete megmerevedett, még mindig a kezében tartottaa követ. Aztán hirtelen elengedte, mintha égetné a kezét.Bliss meg volt döbbenve. Tudta, hogy valami történt Mimivel, hogyvalamit látott, valamire emlékezett, amikor a smaragdhoz ért. Pedigamikor ő ért a kőhöz, semmi nem történt. Csak egy halott ékszer volt akezében. A Veszedelmes Lucifer. Bliss megborzongott.– Az Óceán Szíve ez a kő – mondta rekedten Mimi. – Csak ígérdmeg, hogy nem fogod a Titanic fedélzetéről a vízbe hajítani.Bliss nevetni próbált, de az ötvenöt karátos kő súlyosan nehezedett abőrére.Lucifer Rózsája. A Veszedelmes Lucifer. Az EzüstvérűekHercegének legféltettebb kincse lógott a nyakában, mint egy fojtóhurok. Megborzongott. Lényének egy része a legszívesebben letéptevolna a láncot a nyakáról, és olyan messze hajította volna, amilyenmessze csak tudja.

Tizenharmadik fejezetA Százegyedik utca és a Riverside sarkán álló Van Alen-kúria egészNew York egyik leghatalmasabb és legpompásabb otthona volt. Acsalád generációkon keresztül látta itt vendégül az elnököket, azállamfőket, a külföldi előkelőségeket, a Nobel-díjas tudósokat, valaminta hollywoodi nagymenőket, sőt néha még az éppen csak egy pillanatrahíres bohémeket is: művészeket, írókat és hasonszőrű társaikat. Máraazonban az épület már csupán halvány árnyéka volt önmagának: afüggönykarnisok kicsorbultak, a külső falakat falfirka csúfította el, atetőn lyukak tátongtak, a falakon repedések futottak végig, mivel acsaládnak évek óta nem volt pénze arra, hogy rendbe hozassa a házat.Schuyler felvonszolta a bőröndjét a lépcsőn, és becsöngetett.Hattie, a nagyanyja hűséges szolgálója nyitott ajtót, és beengedte alányt.A nappali ugyanolyan sötét volt, ugyanúgy minden le volt takarvabenne, mint amikor Schuyler elutazott. Schuyler és Cordelia hosszúévek óta csak egy részét használta a ház szobáinak: a konyhát, azétkezőt meg a két hálószobát. Az összes többi helyiség zárva volt,használaton kívül állt, és Schuyler mindig is úgy gondolta, hogy ennekCordelia szegénysége az oka. Szinte az összes bútor le volt takarvavászonlepellel, az ablakok előtt is vásznak lógtak, és komplett szárnyaivoltak az épületnek, ahová soha be sem tették a lábukat.Így aztán a régi ház olyan volt, mint egy dohos, régi múzeum, teleantik műtárggyal és drága műalkotással, amelyik mind kulcsra zárthelyiségekben rejtőztek.Schuyler a szobájába ment, Szépség vidám, zengő ugatássalüdvözölte, és a lány csak ekkor érezte igazán, hogy hazaérkezett.Most már csak az a kérdés, hogy mit vegyen fel. A meghívóban azállt, hogy fehér nyakkendő, amit Schuyler úgy értelmezett, hogyhosszú, elegáns báli ruha a nők számára. Halványan emlékezett rá,hogyan készülődött Cordelia minden évben a Négyszázas Bálra, hogyan

vette fel sorban a különböző feszes, Oscar, de la Renta báli ruhákat akönyékig érő operakesztyűkkel. Talán Cordelia szekrényében talál majdvalamit.Átment a nagyanyja hálószobájába. A támadás végzetes éjszakájaóta nem járt ebben a szobában. Rettegett attól, hogy belépjen ide, mertmindig eszébe jutott, hogyan találta meg a nagyanyját a vértócsaközepén. De azzal vigasztalódott, hogy Cordelia túlélte a támadást, éshogy végül sikerült elvinnie valamennyit a nagyanyja véréből azegészségügyi központba. Ott majd biztonságban lesz, pihenhet a vér akövetkező ciklusig. Egy nap Cordelia vissza fog térni. Nem halt meg.Nem ragadta el az Ezüstvérű.– Keres valamit, Schuyler kisasszony? – kérdezte Hattie, akibekukucskált az ajtón, és látta, hogy Schuyler csípőre tett kézzelálldogál a nagyanyja szekrénye előtt.– Kellene nekem egy ruha, Hattie. A ma esti bálra.– Mrs. Cordeliának rengeteg ruhája van.– Igen. – Schuyler összevonta a szemöldökét, leakasztott egypárvállfát, és szemügyre vette a ruhákat. Nagyon régimódiak voltak, óriásibuggyos ujjal és fodros szoknyával. Akadt köztük egy csomó, amitisztára nyolcvanas évekbelinek tűnt, amolyan Reagan-korszakosnak:ezekben akkora válltömések voltak, hogy Alexis Carrington DynastybeliNolan Miller-eredetijeivel is felvették volna a versenyt. – Csak azthiszem, ezek nem igazán felelnek meg.– Allegra kisasszonynak is voltak ruhái – mondta Hattie.– Az anyámnak? Az anyám ruhái még mindig itt vannak?– A szobájában, a harmadik emeleten.Az anyja is itt nőtt fel, ebben a házban, és Schuyler nem előszörkívánta, bárcsak most is itt lenne, és segítene megoldani a problémáját.Hattie felkísérte a következő emeletre, végig a folyosón, egészen a sarkiszobáig.Schuylernek idegesen, izgatottan kalapált a szíve.– Olyan kár Allegra kisasszonyért – mondta Hattie, miközbenkinyitotta az ajtót. – Pontosan ugyanúgy van minden a szobájában, minttizennyolc éves korában volt. Mielőtt megszökött, és hozzáment a magaédesapjához.Schuyler ősrégi szobában találta magát. Döbbenten látta, hogy seholegy pókháló a sarokban, sehol a finom porréteg. Kriptára számított,

mauzóleumra, közben egy világos, vidám szobába kertilt, ahol frissolasz ágynemű fedte az ágyat, és hullámzó, fehér függöny lebegett azablakokon.– Mrs. Cordelia mindig ragaszkodott hozzá, hogy tartsuk rendben.Hátha egyszer felébred az édesanyja.Schuyler a szoba közepén álló magas szekrényhez lépett, éskinyitotta az ajtaját.Benyúlt, és kihúzott egy vállfára akasztott inget. Valentino, 1989körül.– Biztos benne, hogy báli ruhái is voltak?– Ő is volt első bálozó. A tizenhatodik születésnapján mutatkozott bea Négyszázas Bálon – magyarázta Hattie. – A ruha a Chanelnál készült.Itt kell lennie valahol.Schuyler türelmesen végigvette az összes vállfát. Végül a szekrénylegtávolabbi végében megtalálta a dupla C-s lógóval ellátott, feketeruhászsákot.Kiterítette az anyja ágyára, és lassan lehúzta a cipzárt.– Hű... – lehelte Schuyler, és óvatosan kiemelte a hibátlan állapotbanfennmaradt ruhát. Felemelte, és a fénybe tartotta. Aranyszínű ruha volt,pánt nélküli, fűzős felsőrésszel és bő, sokrétegű fodros szoknyával.Maga elé tartotta a ruhát. Jó lesz rá. Tudta, hogy jó lesz rá.Amikor Schuyler belépett a St. Regis báltermébe, az egész teremelnémult. Minden vendég őt bámulta, ahogy állt a bejáratnál a reflektorfényében, és látszott rajta, hogy nem tudja, merre menjen. Voltak atömegben, akiknek még a lélegzetük is elakadt.Jack Force például képtelen volt levenni róla a szemét.Akárcsak a többiek, szinte mindenki a teremben, egy rövid pillanatraő is azt hitte, hogy Gabrielle, Allegra Van Alen tért vissza közéjük.

Tizennegyedik fejezetA Négyszázas Bál, más néven Nemesi Bál soha semmiben nem tért el ahagyományoktól, amiket az eredeti szervezők alapoztak meg atizenkilencedik század végén, amikor a Kékvérűek először kerültekelőkelő helyre a társadalomban. A tízfogásos vacsorához – amelyetidőnként tánc szakított meg a fogások között – a mai napig egyenkénthetvenötezer dolláros arany étkészlettel terítettek: tömör aranytányérokkal, arany evőeszközzel és aranyozott kristálypoharakkal.A négy, egyenként száz ülőhelyes, szögletes asztal menténhomokkupacok sora húzódott, és minden székhez színarany ásótartozott. A vendégeket arra buzdították, hogy keressenek és leljenekkincset a homokban: ki-ki a saját búcsúajándékait. A Bizottságnaksikerült rábeszélnie a szponzorokat, hogy drága, elképesztő ékszereket,rubinttal, zafírral és gyémánttal kirakott darabokat ajánljanak felajándékként. A Junior Bizottság Mimi vezetésével egy kis modernjelleget kölcsönzött a dolognak: az ajándékok közé csempészett mégábécés nyakláncokat is a Me & Rótól, bonyolult perui pávásfülbevalókat a Zanitól, valamint a szezon legkívánatosabb darabját: aKaviar and Kind gyémántborítású cápafog medálját.A menü pontosan ugyanaz volt, mint a legelső Nemesi Bál estéjén:először Consommé Olga, azután Filét MignonLili, aztán töltött tök, sült kacsa és marhahátszín, sárgarépa-krémmelés Parmentier-burgonyával.A terem falai mentén végighúzódó bárpult mellett New Yorklegjelentősebb emlékműveit és intézményeit ábrázoló, magasjégszobrok álltak, például az új MOMA-épület, amelyet Kékvérűekpénzéből renováltak, vagy a Frank Gehry által az egykori World TradeCenter területére álmodott kulturális központ és emlékmű tervezete,amelyért maga Llewellyn szenátor kezeskedett. A jégszobrokba rejtettcsapokból pezsgő folyt.

Mimi szinte hozzá sem nyúlt az ételhez, újra meg újra felpattant ahelyéről, hogy körbejárja a csillogó tömeget. Minden rangos NewYork-i család, az összes régi nagy név képviseltette magát: a VanHornok, a Schlumbergerek, a Wagnerek, a Stewartok, a Howellek és aHowlandek, a Gouldok és a Goeletek, a Bancroftok és a Barlow-k.Jelen voltak olyan klán tagok, akik Angliában maradtak, továbbá mégjó néhány egzotikus ág is. Egy elképesztően gazdag Kékvérű család,amely évszázadokkal ezelőtt leszakadt a fő csoportról és a mai Kínaterületén telepedett le, most érkezett Sanghajból, abból a városból,amelyet nemrégiben építettek újjá az ő pénzükön. A tizenhat évesikerlányok, a két gyönyörű, hosszú lábú kínai előkelőség ezen az esténfog bemutatkozni a Kékvérűek társadalma előtt.De egyik családot sem részesítették a vendégek akkora tiszteletbenés hódolatban, mint Force-ékat. Mimi igazi hercegkisasszonykéntviselkedett, körbejárt a népe között, és fogadta a csodálatot, atiszteletadást.A bátyját kereste. Egész este mellette volt, a halas fogás és a húsételközött azonban hirtelen eltűnt. Pedig ezt egyértelműen együtt kellenevégigcsinálniuk. A gyülekezet ma este fogja elismerni, hogy ők kettenegymásra találtak, és hogy amikor eljön az ideje, meg fogják ismételnihalhatatlan esküjüket.Hol van Jack?Az egész teremre kinyitotta az agyát, hátha elkapja valahonnan a fiújelzését. Á, ott van. A főasztalnál ül, és egy barátjával beszélget, BryceCuttinggel, akivel együtt játszanak a lacrosse-csapatban. Mimi látta,hogy Jack hirtelen elhallgat, és boldog mosollyal fordul felé.Mimi is elmosolyodott és integetett, de Jack nem integetett visszaneki.A lány bosszankodva fordult meg – lehet, hogy nem is rá nézett?És ekkor vette észre, ki az, aki a háta mögött áll a lépcső tetején, akitegy emberként bámul az egész terem.Schuyler Van Alen.Egy olyan ruhában, amelyért maga Mimi is az életét adná.Schuyler helyet foglalt Aggie Carondolet morcos szülei mellett.Nyilvánvaló volt, hogy a Carondolet házaspár megbántódott az ültetésmiatt: alig szóltak Schuylerhez, miután elmondták neki, hogy nagyon

sajnálják, ami Cordeliával történt. Schuyler észrevette a főasztalnálegyedül üldögélő Blisst: integetett neki. Bliss visszaintegetett, és hangnélkül azt mondta:– Gyere ide!Schuyler összefogta az aranyszoknyát, és átment Bliss oldalára. Akét lány szeretetteljesen megölelte egymást.– Sky, mondanom kell valamit... Dylanről – mondta Bliss.– Mit? – Schuyler felvonta a szemöldökét.– Azt hiszem, hogy... – De mielőtt Bliss befejezhette volna amondatot, odalépett hozzá egy fiú, és felkérte táncolni.– Rendben – vont vállat Bliss. – Majd később elmondom – szólt odaSchuylernek.Schuyler bólintott. Lehangoltan baktatott vissza a helyére, és közbenazon tűnődött, vajon mit akart mondani neki Bliss. Bliss volt azegyetlen barátja a bálon. Egyébként is mit keres itt? Minek jött ide?Cordelia miatt? A Van Alen család neve miatt? Nem. Jobb, ha őszintemagával. És ez volt az a pont, ahol fájdalmas volt az igazság. Azért jött,mert látni akarta Jack Force-ot. De kínszenvedés volt az egész.A fiú egész este a húgával volt, figyelmesen követte mindenhová,úgy keringtek a bálteremben, mintha össze lennének nőve acsípőjüknél. Jack egyfolytában Mimi karcsú derekán tartotta a kezét.Schuyler hallotta, ahogy az Öregek meg az Őrök suttognak aszomszédos asztalnál... valamit kettejükről... a kötelékről... és ahalhatatlan esküről.Felszolgálták a következő fogást: sült galamb hideg spárgamártással.Ránézésre nagyon ízletesnek tűnt, de amikor Schuyler megkóstolta,ehetetlenül száraznak érezte.– Jack – súgta Mimi halkan a bátyja fülébe, amikor ki tudja,hányadszor járták körbe a báltermet. – Itt az idő. – Mimi mindig ispraktikusan gondolkodott; úgy döntött, nem vesz tudomást arról, amit asaját szemével látott. Mesterfokon űzte az önámítás művészetét. Havalami zavarta, arról egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni. Aző szemében Schuyler Van Alen idegesítő, de csupán átmeneti, futókaland volt.Jackben azonban abban a pillanatban, amikor meglátta Schuyler VanAlent, olyan érzés lobbant lángra, amelyet hónapok óta próbált

elnyomni magában. Nyugtalanító gondolat fészkelte be magát azagyába, és bűntudatot keltett benne. Miért van rá ilyen erős hatássalSchuyler? Azért, mert annyira hasonlít Allegrára? Tényleg csak ezért?Vagy valami más miatt is? Valami új érzés miatt, amire nem áll készen,és amire nem számított? Szégyenkezve rázta a fejét, undorodottmagától. Neki a húga mellett a helye. Úgy fog tenni, mintha Schuylernem is létezne.– Már várnak minket. Nekünk kell megnyitnunk a francia négyest –mondta Mimi, és Jack szófogadóan a táncparkettre kísérte a húgát. Aparketten három másik pár várt rájuk. A Négyszázas hagyományaiszerint azok a fiatalok vezetik ezt a táncot, akik ezen az esténmutatkoznak be, a legelső nyolc tinit pedig az alapján választják, hogy aszüleik hol helyezkednek el a Bizottság hierarchiájában. AggieCarondolet itt lenne a nyolc között, ha élne.Miminek az volt a véleménye, hogy a „francia négyes” csak egyegyszerű, szögletes tánc puccos elnevezése, ennek ellenére nagyonélvezte, ahogy Jack végigvezeti a lépéseken, először keresztbe, aztánegyensúlyba, végül a nyolcas körbe, a négy hölgy láncába, amikorMimi legelőre került, az egész csoport elé, ahogy dukál.A tánc után a Kékvérű tinik mozdulatlanul álltak a táncparketten,abban a testhelyzetben, amelybe megérkeztek a francia négyes végén.Várták, hogy a Régisz a valódi nevükön szólítsa és szertartásosanbemutassa őket az egybegyűltek előtt.– Dehua Csen – hangzott fel az első név, és az egyik uralkodóiszépségű kínai lány előrelépett. – Ahogy a mi népünk ismeri, az igazinevén: Xi Wangmu.A Halhatatlanság Angyala.– Deming Csen. – A testvére volt a következő. Teljesen egyformákvoltak: komoly, túlvilági szépségek, bőrük tejfehér, hajuk selymes,egyenes, ébenfekete, ferde szemük szexi mandula vágású, pisze orrukonmeglepő mennyiségű szeplő. – Ahogy a mi népünk ismeri, az igazinevén: Kuan Yin.Az Irgalom Angyala.Sorra hívták a Kékvérű tiniket, lassan kikerekedett a fiatalokból azegykori égi panteon.A reflektorfény végül a Force ikrekre vetült. Mimi megszorította abátyja kezét.

– Madeleine Force.Mimi előrelépett, magasra felszegte az állát.– Ahogy a mi népünk ismeri, az igazi nevén: Azrael.A Halál Angyala.– Benjámin Force.Jack fejet hajtott.– Ahogy a mi népünk ismeri, az igazi nevén: Abbadon.A Pusztítás Angyala.Az Apokalipszis iker Angyalai. Ez az örökkévaló végzetük. Itt ahelyük. Ők a klán leghatalmasabb, legerősebb vámpírjai a Romlatlanután: Lucifer egykori hadvezérei, akik hátat fordítottak a MennyHercegének a Bukás után. Rómában levadászták és lemészárolták azEzüstvérű ivadékot. A Kékvérűek kizárólag az ő erejüknekköszönhetően érhették meg az ezredfordulót.Jack rámosolygott Mimire, és az ikrek fejet hajtottak a gyülekezetelőtt.A sorsuk megpecsételtetett.

Tizenötödik fejezetA kávét aranykancsóban szolgálták fel, azután pedig következett azédesség – a hagyományos Waldorf-desszert, a sartrőz zselés barack, acsokoládés és vaníliás ekler, a pillekönnyű habsütemény amarettóstejszínhabbal a tetején. A desszertből már nem sokan ettek. Eljött abúcsú ideje, egymáshoz nyomódtak a púderezett arcok. Mindenkiegyetértett, hogy csodálatos volt a bál, és hogy minden képzeletetfelülmúlóan magas összeg gyűlt össze, még a tavalyinál is több.A St. Regis Bálteremben hallatszott, hogy imitt-amott pittyennekMimi SMS-ei. Néhány kiválasztott vámpír tini számára még csak mostkezdődött az este.BULI. ANCEL ORENSANZ. ÉJFÉL. ÁLARC KÖTELEZŐ.NE VÁLASZOU. BELÉPŐ NINCS.A meghívott fiatalok izgatottan tolongtak a ruhatárnál meg a liftnél,zavart és csalódott kiáltások hallatszottak azok felől, akik nem kaptákmeg az üzenetet.Bliss és Mimi együtt lépett ki az ajtón.– Átöltözöl? – kérdezte Bliss Mimitől.– Megőrültél? Le nem veszem ezt a ruhát! A kihűlt holttestemrőlfogják lehámozni – tréfálkozott Mimi. – Gyere föl velem. Szuperálarcaink vannak.Miminek nagyon jó kedve volt. Klassz volt a bál meg minden, demost eljött a pillanat: bulizuuunk!Schuyler a vállára vetette Cordelia régi fekete szőrme-kabátját, éskilépett az utcára. Julius, a nagyanyja sofőrje türelmesen várta akanyarnál az öreg Crown Victoriában.– Hová?Schuyler már majdnem kimondta, hogy haza, amikor megpittyent atelefonja. Biztosan Oliver. De nem. SMS ismeretlen számról.

Az üzenet az Angel Orensanzba, az elhagyatott zsinagógábairányította, a Lower East Side-ra. Álarc kötelező? Ez meg mi?– Megkaptad az üzenetet? – kiáltott oda izgatottan Cicely Applegatea mellettük álló autó mellől. Cicely Mimi udvartartásához tartozott, ésSchuyler nem is egészen értette, hogyhogy szóba áll vele.– Ööö, meg.– Akkor ott találkozunk! – mondta Cicely vidáman. – Egyébkéntklassz a ruhád! – tette hozzá csodálattal a hangjában. – A mamám aztmondta, tuti, hogy valami régi, klasszikus Chanel.Szóval Chanel. Schuyler néha azt gondolta, hogy ez az egészközépiskola tiszta hülyeség. Ha bizonyos módon öltözködsz vagy nézelki, vagy a „megfelelő” cuccaid vannak – például márkás táskád, vagy alegújabb mobiltelefonod, vagy drága órád –, annyival könnyebb azéleted. Schuy-lemek sosem volt semmi ilyesmije. Cordelia szigorúanmérte a zsebpénzt, és Schuyler mindig használt pulcsikban meg azelőző évi kiárusításon vett holmikban járt.Most azonban, ennek a ruhának és annak a ténynek köszönhetően,hogy a ruha egy tiszteletre méltó és drága dizájnertől származik, Cicelyegészen máshogy látja őt. Legalábbis ma este.– Akkor haza, Schuyler kisasszony?Schuyler megígérte, hogy abban a percben felhívja Olivert, amintkilép a bálról. Azt ígérte neki, hogy csak egy kicsit marad, és vacsoraután rögtön eljön, de már fél tizenkettő volt. Oliver biztosan magáhozsem tért még az időeltolódástól. Tuti, hogy ebben a pillanatban isájultan hever a tévé előtt.Biztosan erről a belvárosi buliról beszéltek a többiek a bálban – az ahír járta, hogy Mimi Force valami tivornyát szervez estére. Elmenjek?,tűnődött Schuyler. Miért is ne? Egyébként is, ha Mimi ott lesz, akkor azazt jelenti, hogy Jack is ott lesz. Eszébe jutott, milyen vonzó volt a fiú afrakkban, és hogy bámult rá, amikor belépett a bálterembe, hogy fúrtazöld tekintetét a szemébe. Nem olyan régen még ő volt az, akimindenáron rá akart jönni az Ezüstvérűek körüli titokra, aztán hirtelenvisszavonult. De talán még most is van esély, hogy rávegye, tartsonvele a küzdelemben. Mivel a nagyapja nem volt hajlandó segíteni, nemtudta, kihez fordulhatna. Ha viszont Jack mellette állna...

– Menjünk haza, Julius, de csak egy pillanatra – döntött végülSchuyler. – Magamhoz kell vennem valamit. Egy kis szuvenírt, amitVelencéből hoztam. Aztán a belvárosba megyünk.

A New York Herald archívumából1871. NOVEMBER 24.BEJELENTI ELJEGYZÉSÉTKORÁBBI MENYASSZONYAELTŰNÉSE UTÁNAz angol lord feleségül veszi a Vanderbilt-örökösnőtHivatalosan is bejelentették az eljegyzést az Ötödik sugárút 800-banlakó Caroline Vanderbilt, Vanderbilt admirális és Elisabert Vanderbiltlánya, valamint a londoni és devonshire-i Alfred Lord Burlingtonközött, miután Lord Burlington korábbi menyasszonya, MaggieStanford, a newporti Tiberius és Dorothea Stanford lánya rejtélyeskörülmények között eltűnt.Maggie Stanford több mint egy évvel ezelőtt tűnt el titokzatosmódon a Vanderbilt admirális és Elizabeth Vanderbilt otthinában tartottNemesi Bál éjszakáján, miután Lord Burlingtonnal való eljegyzésétbejelentették. Az eljegyzést nyolc hónappal ezelőtt bontották fel, mivelMaggie Stanford nem került elő.Az esküvő időpontját még nem tűzték ki.

Tizenhatodik fejezetAmikor Bliss megérkezett a buliba, a többi vendéghez hasonlóan neki istátva maradt a szája az álmélkodástól. Az elhagyatott zsinagógátezernyi teamécses világította meg, hosszú, mélabús árnyak vetültek afalakra. Miminek igaza volt: olyan volt az egész, mint egy gyönyörűrom, és volt valami hátborzongató és romantikus abban, hogygyertyafénynél táncoltak a fiatalok.Mivel a vendégek még mindig a báli öltözetüket viselték, azálarcokkal együtt kísértetiesen varázslatos hangulat uralkodott azsinagógában. A fiúk annyira helyesek voltak a frakkjukban, a lányokmeg olyan gyönyörűek a legújabb divat szerint készült báli ruhákban,az álarcokkal meg mindenki izgalmasan rejtélyesnek tűnt.Bliss feltette a tollakkal és ékkövekkel díszített maszkot az arcára.Kicsit nehezen látott ki mögüle, nem volt könnyű így kivenni azarcokat. Látta, hogy megérkezik Schuyler. Helyes. Ő továbbította nekiaz üzenetet Mimi tudta nélkül.A DJ Bauhaust játszott, egy sötét, vad dallamot, a Burning from theInside-ot.Fehér nyakkendős, frakkot viselő fiú lépett oda hozzá, arcát szomorúPierrot-álarc fedte.A táncparkettre mutatott.Bliss bólintott, és követte a fiút. A fiú kinyújtotta a karját, Blisspedig belesétált az ölelésébe.– Szóval túlélted – suttogta a fiú. Szája olyan közel volt Blissfüléhez, hogy a lány érezte finom leheletét.– Tessék?– Nem akartalak ott hagyni, hogy belefulladj – kuncogott a fiú.– Te..A fiú a szája elé tette az ujját, pontosabban a Pierrot-álarc szája elé.– Hiányoztál... – mondta Bliss.

Dylan. Biztos, hogy ő az. Megint rátalált. Milyen trükkös, hogy azálarcosbálon bukkan fel. így nem kelt feltűnést.– Nem is olyan rég mentem el – felelte komolyan a fiú.– Tudom, de úgy aggódtam...– Ne aggódj. Minden rendben lesz.– Biztos vagy benne?– Igen.Bliss boldogan táncolt. Hát visszajött! Visszajött, hogy vele legyen.Alig fért a bőrébe az örömtől.Vége lett a számnak. Az álarcos fiú mélyen meghajolt.– Öröm volt.– Várj... – kiáltott Bliss, de a fiú addigra eltűnt a tömegben. AmikorBliss körülnézett, vagy egy tucat fiút látott ugyanolyan frakkban, deegyikük sem viselt szomorú bohócarcú maszkot, egyetlen könnycseppeta szeme alatt.Schuyler csüggedten járt szobáról szobára. Talán mégiscsak fel kellettvolna hívnia Olivert, legalább lenne társasága. Ez a buli nem tűnt olyanexkluzívnak, mint a Négyszázas Bál. Észrevette, hogy páran ott vannaka halandó osztálytársai közül is, és kissé idegesek, mintha kétségeiklennének afelől, hogy szívesen látják-e itt őket. Schuyler könnyen megtudta különböztetni az embereket a vámpíroktól: a vámpírok világítanaka sötétben – az Muminata képességének köszönhetően láthatóakegymás számára.Az oszlopok mögötti sűrű homályban a párok a sötétségetkihasználva csókolóztak – ami a vámpír tinik számára kissé mástjelentett, mint a szokásos csókolózás. Schuyler hallotta a mély, szívóhangot, ahogy a vámpírok az emberismerőseik vérét szívták, ahogylüktet a vér, és ahogy egyik lényből a másikba száll az életerő. Utána avámpírok még erősebben világítottak, vonásaik élesebbek, mégkivehetőbbek lettek, az emberek viszont mintha kiürültek volna, mégkifejezéstelenebb lett az arcuk.Schuyler tudta, hogy egy nap neki is ezt kell majd tennie. SzentCsókot kell adnia egy emberismerősének. Ez a gondolat izgalommaltöltötte el, de egyben halálra is rémítette. A Szent Csók nem tréfadolog.Komoly kötelék vámpír és ember között, olyan kötelék, amelyet

tiszteletben tartanak a Kékvérűek. Az emberismerőst szeretni kell,vigyázni kell rá azért a szolgáltatásért cserébe, amit a vámpírnak nyújt.A Négyszázas Bálon uralkodó finom, úri hangulatot lármásabb,féktelenebb viselkedés váltotta fel. A tinik összesimulva táncoltak ahouse zene kemény ritmusára, forrongó, bármi mehet jellegű hangulaturalkodott, a lányok szexi táncot lejtettek egymással, vagy a fiúkhoznyomták a csípőjüket. Hamarosan lépten-nyomon izzadó tiniket lehetettlátni, akik égnek emelték a karjukat, és kijelentették, hogy durván befognak állni ma este. (Hullarészegek lesznek – a vértől.)Schuyler egész idő alatt valamelyik terem sarkában álldogált. Nemtalálta a helyét ebben a tömegben. Nem voltak barátai itt.Nagyot sóhajtott. A velencei maszk az egész arcát eltakarta. Aztkívánta, bárcsak levehetné; izzadt benne, és viszketett tőle a bőre.Egy kis alkóv felé indult a hangfalak mögött, hogy leülhessen, éskigondolja, mihez kezdjen.Egy fiú követte a kis helyiségbe. Milyen vicces, gondolta Schuyler.Hogy a lányokról tudni lehet, ki kicsoda, mivel különböző ruhábanvannak, a fiúk viszont tényleg teljesen felismerhetetlenek az álcában,hiszen mind ugyanúgy néznek ki a pingvinöltözetükben. Akárcsak ez afiú a fekete selyem álarcban, amely elfedi a szemét, az orrát és a haját,és csibészes külsőt kölcsönöz neki: olyan tőle, mint egy városi kalóz.– Ugye milyen klassz egy ilyen buli? – kérdezte a fiú, amikorészrevette Schuylert magányosan üldögélve egy romos kőpadon.– Én részemről utálom a bulikat – nevetett Schuyler.– Én is.– Sosem tudom, mit kell mondani meg csinálni.– Hát, úgy tűnik, táncolni kell. Meg inni. Mindenfélét.Szóval a fiú vámpír. Schuyler azon tűnődött, vajon ki lehet, és miértáll szóba vele.– Kétségtelenül – bólintott.– De te úgy döntöttél, hogy nem döntesz.– Lázadok – mondta Schuyler gúnyosan.– Nem hinném.– Nem?– Hiszen itt vagy, nem? Úgy is dönthettél volna, hogy egyáltalán else jössz.

Igaza van. Nem volt kötelező eljönnie. Ugyanazért jött el ide, amiértúgy döntött, hogy részt vesz a bálon. Azért, hogy láthassa Jacket. Bekellett ismernie: ahányszor meglátja Jack Force-ot, valami felgyorsul éséletre kel benne.– Hogy őszinte legyek, azért jöttem, hogy találkozhassak egy fiúval– mondta.– Milyen fiúval? – kérdezte az idegen huncut hangon.– Nem érdekes.– Miért nem?– Csak. Bonyolult. – Schuyler vállat vont.– Ugyan már.– Tényleg bonyolult. Őt... őt nem érdekli a dolog – mondta a lány, ésJackre meg Mimire gondolt, és a kötelékre kettejük között. Nem számít,hogy ő mit érez a fiú iránt. Ezt Jack világosan megmondta Cordeliatemetésén. Felelősséggel tartozik a családja iránt. Schuyler nem tudtakiverni a fejéből a képet, ahogy azok ketten magasra emelve fogjákegymás kezét. Azrael és Abbadon. Elektromos töltés, mágnesességfeszült kettejük között. Az egész bálterem pezsgett az izgalomtól,amikor a bejelentést tették. A két leghatalmasabb, legerősebb vámpír.Végre megláthatjuk igazi valójukat. Hogy jön ahhoz ő, Schuyler VanAlen, aki még csak nem is tiszta vámpír, csupán félvér, hogy közéjükálljon?– Honnan tudod, hogy nem érdekli? – kérdezte a fiú komoly hangon.– Egyszerűen csak tudom.– Meg lennél lepve, ha tudnád...Schuyler észrevette, hogy a fiú egészen közel áll hozzá. Már látta aszemét az álarc mögött – mintha zöld villanást fedezett volna fel.Schuylernek kihagyott a szívverése. A fiú még közelebb lépett.– Hát lepj meg – suttogta Schuyler.Erre a fiú finoman felemelte a lány maszkját, épp csak annyira, hogyhozzáférjen az ajkához, aztán lehajolt, és a lány szájához szorította azajkát.Schuyler behunyta a szemét. Egyetlen fiúval csókolózott életében:Jack Force-szal, és ez most pont olyan volt – de valahogy mégis más.Türelmetlenebb. Sürgetőbb. Magába szívta a fiú leheletét, érezte anyelvét a szájában, ahogy forog az övé körül, mintha fel akarná falni.Úgy érezte, hogy örökké tudná csókolni ezt a fiút.

Aztán vége szakadt.Schuyler kinyitotta a szemét, az álarca még mindig félre volt tolva.Mi történt? Hová tűnt a fiú?– Hé!Schuyler megfordult.Mimi Force állt a szoba felé vezető folyosón, káprázatos indiánhercegnői fejdísszel a fején, az „álarcát” avatott kéz rajzolta az arcárasminkkel és arcfestékkel.– Nem láttad valahol a bátyámat? – Mimi először kiakadt, hogyellepték a buliját a halandó betolakodók, de aztán úgy döntött, hogysaját ellenállhatatlan népszerűségének tudja be a dolgot. így azon mármeg sem ütközött, hogy Schuyler, egy újabb hívatlan vendég is ott vana buliban.Mielőtt Schuyler válaszolhatott volna a nekiszegezett kérdésre, JackForce bukkant elő a semmiből a húga mellett. Ugyanolyan indiánfejdíszt viselt, mint Mimi, és az ő álarca is arcfestékből készült.– Itt vagyok – mondta vidáman. – Á, szia, Schuyler. Milyen voltVelencében?– Szuper – válaszolta Schuyler, aki igyekezett megőrizni ahidegvérét.– Király.– Gyere, Jack, mindjárt kezdődik a tűzijáték – mondta Mimi, ésmegrántotta a fiú ruhaujját.– Csá – szólt vissza Jack Schuylernek.Schuyler moccanni sem bírt. Teljesen biztos volt benne, hogyJackkel csókolózik. Teljesen biztos volt benne, hogy Jack bújik meg afekete álarc mögött. De most olyan nyugodtan viselkedett, olyanfesztelen és barátságos volt, hogy Schuyler kételkedni kezdett. De hanem Jackkel csókolózott az imént, akkor kivel? Ki volt ez a fiú a feketemaszkban?Hirtelen összeszorult a szíve: másnap kezdődik a karácsonyi szünet,és ő teljes két héten át nem fogja látni Jack Force-ot.

Tizenhetedik fejezetVégre-valahára, óriási viharok közepette úgy istenigazából beköszöntötta tél New Yorkban. A várost napokon keresztül vastag hótakaróborította, aztán a hóból szürkés, sárgás kása lett, az utak szélérehókupacok nőttek, a járdán sáros pocsolyák alakultak ki, amelyeket azedzett járókelők átugrottak, a többiek pedig sótól csíkozottgumicsizmában, komoran gázoltak keresztül rajtuk.Schuyler örült a hidegnek, mivel ez az időjárás híven tükrözte ahangulatát. A Van Alen családban mindig csendes időszak volt azünnepek ideje. Régen Cordeliával a város túlsó végébe, a St.Bartholomew-ba jártak istentiszteletre, aztán karácsony estéjén szerényéjféli vacsorát költöttek el kettesben.Ahogy minden évben, Schuyler az idén is anyjával töltötte karácsonynapját a kórházban. Julius és Hattie kimenőt kapott aznap, hogy acsaládjukkal legyenek, ezért Schuyler busszal ment el egészen akülvárosi kórházig, teljesen egyedül. A kórházban szinte egy lélek semvolt, amikor megérkezett. Egyetlen álmos őr árválkodott a bejáratnál apultnál, a még szolgálatban lévő néhány ápolónő alig várta, hogylejárjon a munkaidő. Schuyler észrevette, hogy a kórházi dolgozókmegpróbáltak némi karácsonyi vidámságot csempészni az épületbe.Minden ajtón koszorú lógott, a nővérek szobája előtt barna ágú,szánalmas karácsonyfa állt, valamint egy halványan pislákoló menóra.Az anyja szokás szerint az ágyon feküdt, és aludt. Semmi nemváltozott. Schuyler újabb ajándékot helyezett az anyja ágya mellé, detudta, hogy akárcsak a többit, ezt sem fogja soha senki kinyitni. Azokaz ajándékok, amelyeket Schuyler az évek során hozott az anyjának, aszekrény mélyén porosodtak.Lepaskolta magáról a havat, levette a kabátját, a gyapjúsapkát meg akesztyűjét a kabát zsebébe gyömöszölte. Ha Cordelia is itt lett volna,most elővenné a karácsonyi ebédet, kipakolná a pulykát, a tölteléket, asonkát meg a meleg tekercseket a Tupperware dobozokból, amelyeket

Hattie előkészített. Hattie most is elkészítette Schuylernek ugyanezt amenüt, és be is csomagolta neki, hogy hozza magával, de Schuyler úgyérezte, ha a nélkül kellene ennie, hogy Cordelia folyton rászólna, amiértcsúnyán eszik, vagy az ápolónőkre förmedne, hogy ne műanyag tányérthozzanak, hanem porcelánt – nem lenne ugyanaz.Bekapcsolta a tévét, leült, hogy elfogyassza a magányos ebédet, ésmegnézze Az élet csodaszép ismétlését. Akárhányszor újranézte afilmet, egyre jobban elkomorult tőle, mivel Allegra számára nemlétezett a hepiend.Oliver hívta, hogy töltse vele és a családjával az ünnepeket, deSchuyler nem fogadta el az ajánlatot. Ami a családból maradt neki ezena világon, az ebben a kórházi szobában volt. Úgy érezte, itt a helye.A város másik felén, az Upper East Side-on a hatalmas házakban és afényűző lakásokban senki nem volt otthon. A Force család már elrepülta Gulfstream IV-esen az évi rendes üdülésre; a tengerpartra valóholmikat FedExszel küldették a St. Barths-i villába, ahol a tanításiszünet első hetét töltik majd, a sífelszerelés pedig majd az aspeniházban várja őket a vakáció második felében. A Llewellyn családTexasba utazott a családhoz karácsonyra, és majd szilveszterkortalálkoznak Force-ékkal Aspenben.Még Oliver családja is elutazott a tengerpartra a tortolai családiházba, de Oliver úgy döntött, a városban marad, hogy Schuylerközelében lehessen.Az volt a terve, hogy ajándékokkal megpakolva fog ellátogatni aVan Alen házba karácsony másnapján. Ezt a napot mindig együtttöltötték Schuylerrel. Oliver olyankor ropogós bagettet hozott, franciavajat – igazit, hangsúlyozta, nem azt a vacak amerikai fajtát –, rengetegdoboz első osztályú orosz kaviárt a Petrossiantól, valamint egy hatalmasüveg pezsgőt a szülei borospincéjéből, hogy minden meglegyen akarácsony másnapi lakomához.Huszonhatodikán reggel azonban, amikor Oliver teleraktafinomságokkal a piknikkosarat, és már épp indulni akart, rémülttelefonhívást kapott Hattie-től, a Van Alen család bejárónőjétől.– Mr. Oliver, jöjjön azonnal, siessen! – könyörgött.Oliver azonnal taxiba ugrott. Amikor megérkezett a barna kövesházhoz, Hattie eszeveszetten tördelte a kezét, összefüggéstelenül

eszélt, a kötényét markolászta, és kis híján elsírta magát. FelvezetteOlivert a lépcsőn, és Schuyler szobájához vitte.– A kisasszony nem jött le reggelizni. Gondoltam, biztos csak sokáigalszik, de aztán Szépség lerohant a lépcsőn, és gyakorlatilag felrángatottide a szobába. Akkor láttam, hogy csak fekszik ott, és nem tudtamfelébreszteni. Édes jó istenem, annyira hasonlít Allegra kisasszonyra, ésén annyira aggódtam, mert nem mozdult, úgy tűnt, mintha nem islélegezne, és akkor hívtam magát, Mr. Oliver.Szépség, Schuyler vérebe az ágy lábánál nyüszített. Amikor Oliverbelépett a szobába, felpattant, és megnyalta a fiú kezét, arcát.– Jól tette, hogy hívott, Hattie – mondta Oliver. MegveregetteSzépség fejét, aztán megrázta Schuylert, és a pulzusát kereste. Nem voltpulzusa, de ez nem jelentett semmit. Oliver megtanulta a vezetői képzéssorán, hogy a vámpírok képesek alig kivehető erősségűre lassítani aszívverésüket, hogy energiát takarítsanak meg és raktározzanak el.Schuyler azonban még csak tizenöt éves volt, nemrég kezdődött csaknála az átalakulás. Túl korán volt még ahhoz, hogy védelmiüzemmódba váltson. Hacsak...Olivernek hirtelen szörnyű gondolata támadt: mi van, ha Schuylertmegtámadta egy Ezüstvérű? Reszkető kézzel tárcsázta a nagynénjét, dr.Patet, a Vörösvérű orvost, aki Kékvérűeket kezelt. Dr. Pat nemjavasolta Olivernek, hogy mentőt hívjon, vagy, hogy sima kórházbavigye Schuylert.– Nem fogják tudni, mit kezdjenek vele. Vidd inkább a rendelőmbe.Most rögtön. Ott találkozunk.Amikor Oliver Schuylerrel a karjában megérkezett, dr. Pat és csapatamár készen állt. Kigurítottak egy kórházi ágyat, és Oliver gyengéden azágyra fektette a barátját.– Mondd, hogy minden rendben lesz – könyörgött Oliver.Dr. Pat Schuyler nyakára pillantott. Nem voltak fognyomok a bőrén.Semmi jele nem volt az Irtózatnak.– Valószínűleg minden rendben lesz. Nem úgy tűnik, minthamegtámadták volna. Rendbe fog jönni. A vámpírok tényleghalhatatlanok. De azért megnézzük, hogy mi történt.Oliver egy különösen kényelmetlen műanyag széken ülve várt dr. Patrendelőjének várószobájában. A nénikéje mindig is odavolt a modern

útorokért, és az irodája inkább tűnt egy trendi szálloda előterének,mint orvosi rendelőnek: csupa fehér műanyag bútor, vastag, puha, fehérszőnyeg, fehér űrkorszaki lámpák. Néhány, aggodalomban eltöltött óraután Oliver nagynénje előlépett a belső rendelőből. Fáradtnak, levertneklátszott.– Gyere be – mondta az unokaöccsének. – Ébren van.Vérátömlesztést adtam neki. Úgy tűnik, ez segített.Schuyler a szokásosnál is kisebbnek és törékenyebbnek látszott akórházi ágyban fekve. Olyan ruha volt rajta, amit hátul lehet megkötni,arca sápadtabb volt, mint általában. Oliver látta a kék ereket a lányátlátszó bőre alatt.– Hát, szia. Csipkerózsika – szólalt meg rekedt hangon. Nem akartamutatni, mennyire aggódott.– Hol vagyok?– A rendelőmben vagy, gyermekem – felelte ünnepélyesen dr. Pat. –Hibernált állapotba kerültél. Ez általában csak sokkal-sokkal későbbszokott megtörténni. Más néven hosszú álomnak nevezik, a vámpírokakkor csinálják, amikor belefáradnak a halhatatlanságba egy-egy ciklusvégén.– Fura érzés van a fejemben. És a vérem... olyan furcsa. Undorító.– Vérátömlesztést kellett adnom neked. Nagyon alacsony volt avérsejtjeid száma. Egy darabig még furcsa érzés lesz, amíg az új vérnem alkalmazkodik a régihez.– Aha. – Schuyler megborzongott.– Oliver, megbocsátanál nekünk egy pillanatra?– Örülök, hogy jól vagy – mondta Oliver, és megszorította Schuylervállát. – Odakint leszek.Amikor Oliver kiment, dr. Pat belevilágított Schuyler szemébe, hogylássa a pupilláját. Aztán felírt valamit, Schuyler pedig türelmesen várt adiagnózisra.Dr. Pat alaposan végigvizsgálta Schuylert.– Tizenöt éves vagy, ugye?Schuyler bólintott.– Már beiktattak a Bizottságba?– Igen.

– Amint már mondtam, nagyon alacsony a vörösvérsejtjeid száma. Akékvérsejtjeid száma viszont az eget veri. Bizonyos értelemben olyan avérszinted, mint egy kifejlett vámpíré, miközben a tested hibernáltamagát, ami azt jelenti, hogy nem termelsz elég antigént.– És ez mit jelent?– Azt, hogy kicsit összekuszálódott nálad az átalakulás.– Tessék?– Az átalakulás olyan folyamat, amelynek során a kékvérsejtjeid, avámpír-DNS-ed átveszi az irányítást. Kinő a tépőfogad, a testedátalakul, és már nem az ételből nyeri a táplálékát, hanem csakis azemberi vérből. Kezdenek visszatérni az emlékek, és a képességeid,bármik is azok, lassan megnyilvánulnak.Schuyler bólintott.– A te véred elemzésénél azonban valami furcsát találtam. Avámpírsejtek átveszik az irányítást, de a folyamat nálad nem normális,folyamatos, nálad nem az történik, hogy a halandó testet leveted, éshalhatatlan testet öltesz... akár egy kígyó, amelyik levedli régi bőrét.Nem vagyok biztos benne, de olyan, mintha az emberi DNS-ed küzdenea vámpír-DNS-ed ellen. Mintha próbálna ellenállni neki. Erre a vámpír-DNS-ed, hogy ezt ellensúlyozza, keményen visszavág: sokkalmélyebbre szorítja az emberi vérsejtszámodat, mint ahol lennie kéne.Ettől a sokktól hibernáka magát a tested. Történt valami? Néhavalamilyen trauma váltja ki ezt az eseményt.Schuyler megrázta a fejét. Előző este semmi különös nem történt.– Előfordul, hogy késleltetett reakcióról van szó – vetette fel dr. Pat.– Biztosan a kevert véred az oka – tette hozzá. Dr. Pat mindent tudottSchuyler születésének körülményeiről. Ő volt Allegra szülészorvosa. –Soha semmilyen feljegyzés nem született még arról, mi történik, ha azemberi DNS vámpírvérrel keveredik. Szeretnélek egy ideig megfigyelésalatt tartani.

Tizennyolcadik fejezetEgy héttel később Schuyler még mindig szédülésre hajlamos volt az„epizódnak” köszönhetően: így emlegették Oliverrel a dr. Patrendelőjébe tett sürgősségi látogatást. Oliver felajánlotta, hogy értemegy autóval, és beviszi az iskolába az első tanítási napon. Schuyler,aki normális esetben visszautasított volna egy ilyen gesztust, tekintvehogy a város másik végén lakott, és abszolút nem esett útba Olivernekaz iskolába menet, most béketűrően beleegyezett a dologba. Oliver aVezetője volt – neki kell vigyáznia rá, és Schuyler most az egyszer úgydöntött, hogy ezt meg is engedi.A tavaszi félév minden évben hivatalos gyűléssel kezdődött aDuchesne-ben; az igazgatónő köszöntötte a diákokat az újabb izgalmasfélévben, utána pedig mazsolás sütit és forró csokit kaptak a teraszon.Oliver és Schuyler a szokásos helyükre, a hátsó sorba ültek akápolnában a többi másodikossal. A gyerekek vidáman üdvözöltékegymást, és a szüneti élményeiket mesélték egymásnak. A legtöbb lánynapbamítottnak és kipihentnek tűnt, kézről kézre jártak amobiltelefonok a bahamai, a St. Thomas-i vagy a maui tengerpartonkészült bikinis fényképekkel. Schuyler látta, hogy Bliss LlewellynMimi Force-szal együtt lép be: a két lány úgy karolta át egymás derekát,mintha a legjobb barátnők lennének.Mimi haja még világosabb lett a napfénytől, és Bliss haját is rézszínűcsíkok tarkították. Jack Force lassan jött mögöttük, kezét a Duckheadfarmer zsebébe süllyesztette. Napbarnított bőrén, a szeme körül látszotta síszemüveg fehérje, amitől még helyesebb volt.Oliver észrevette, merre néz Schuyler, de nem szólt semmit.Schuyler tudta, mi a fiú véleménye arról, hogy bele van zúgva JackForce-ba.Ahogy megérezte a barátja neheztelését, oldalra dőlt, és a fiú vállárahajtotta a fejét. Ha Oliver nem lenne... lehet, hogy... mi? Örökre elaludtvolna? Befeküdt volna az anyja mellé oda föl, a kómás szobába? Még

mindig nem egészen értette a dolgokat. Mit jelent az, hogy avámpírsejtjei küzdenek az emberi sejtjei ellen? Mindig kétfelé kell majdszakadnia?A szomj, amit Velencében érzett, valamivel alábbhagyott avérátömlesztés óta. Lehet, hogy ennyi az egész. Lehet, hogy vérre voltszüksége. Talán máskor is kaphatna vérátömlesztést ahelyett, hogy vértkellene szívnia. Meg kell kérdeznie dr. Pattől, hogy ez járható út-e.Amúgy is tiszta gáz, hogy ahányszor Oliverré néz, az jut eszébe, hogybiztosan milyen finom. A legjobb barátja, a fenébe, nem valami rágcsa.Bliss Llewellyn körülnézett, és elkapta Schuyler tekintetét. A kétlány félénken integetett egymásnak. Bliss már régóta el akarta mondaniSchuylernek, hogy Dylan visszatért, bé akarta fejezni a beszélgetést,amit a bálon elkezdtek, de valahogy sosem nyílt rá alkalom.A szünet alatt Bliss sokat nyugtalankodott. Az emlékezetkiesések, arémálmok teljes gőzzel visszatértek. A karácsonyeste az eddigilegszörnyűbb éjszaka volt. Amikor felébredt, olyan kínzó fájdalomszorította össze a mellkasát, hogy levegőt is alig kapott. Egész testeizzadt, annyira átázott a lepedő, hogy rátapadt a testére. Pfuj.De ami ennél is félelmetesebb: a rémálmaiban visszavisszatérőszörny beszélni kezdett hozzá álmában.Blissssssss...Blissssssss...Blissssssss...Csak a nevét mondta, de a lány így is beleborzongott az emlékbe.Csak álom az egész. Csak álom. Csak álom. Nincs semmiféle szörny,aki bánthatná. Ez is csak az átalakulás része. Az emlékei felébrednek, ésbeszélnek hozzá, ezt mondta a Bizottság. A korábbi testei, a régi életei.Bliss összeszorította a fogát, és kihúzta magát a padban.Mellette Mimi Force beleásított finom tenyerébe. Mimi számára a kéthét szünet maga volt a Mennyország. Az út során két emberismerőst isfelszedett, jóllakott belőlük, és úgy érezte, hogy az egész világ alábainál hever. Alig várta, hogy kezdetét vegye az új félév. Az új évszakmindig azt jelentette, hogy van miért vásárolni, menni. Mimi isnyugtalan volt, akárcsak Bliss. Ő azért volt nyugtalan, mert oda akartérni a Barneysba, mielőtt a bolt bezár.

Bliss minden erejét összeszedve próbált odafigyelni az igazgatónőfélévi lelkesítő beszédére – Újabb dicsőséges félév vár rátok aDucbesne termeiben, blablabla... –, amikor nagy csattanássalkivágódott a kápolna ajtaja.Minden fej az ajtó felé fordult: a gyerekek látni akarták, mi okozta afelfordulást.Egy fiú álk az ajtóban.Egy nagyon, nagyon helyes fiú.– Ó, ööö, bocsánat. Ezt nem akartam. Megcsúszott a kezem,asszem... – mondta.– Semmi baj, nincs semmi baj. Gyere be, Kingsley. Leülhetsz ideelőre – mutatott az igazgatónő az első sorba.A fiú elvigyorodott. Laza, dülöngélő, ütemesen ringó járással lépett apadhoz. Csillogó fekete hajából egy tincs szemtelenül a bal szemébelógott; a fiú egész lényéből pimasz magabiztosság áradt, és ezmodellhez illő tökéletes kinézettel párosult. Szűk fekete farmer és lazafehér ing volt rajta, mintha ebben a pillanatban lépett volna le egy cédéborítóról.Bliss le sem tudta venni róla a szemét. Akárcsak az összes többilány.A fiú, mintha csak megérezte volna, hogy Bliss bámulja,hátrafordult, és egyenesen a szemébe nézett.Aztán rákacsintott.

Tizenkilencedik fejezetKingsley Martinnak hívták, és harmadikos volt. A Duchesne nőipopulációja egy emberként, nagy egyetértésben hangoztatta: még a neveis szexi. Abban a pillanatban, ahogy megjelent, mintha futótűz perzseltevolna végig a lányokat. Egy hét sem telt bele, és már legendákatzengtek a kiválóságáról. Addigra már hívták a lacrosse –, a foci– és azevezős csapatba, de az elmélet terén ugyanilyen lenyűgözőeredményeket produkált. Az emelt szintű irodalom zsémbes tanárátszinte letaglózta a dantei Pokolról szóló, „Taco Pokol" címűelőadásával, amelyben a pokol bugyrait az ismert gyorséttermekhezhasonlította. Az emelt szintű matekon rekordidő alatt oldott meg egybonyolult feladatot.Az sem ártott, hogy – ahogy a lányok mondták – „térdremegtetően”,vagyis ellenállhatatlanul jóképű volt. Az a fajta jóképű srác, akibenkeveredik a hollywoodi csillogás a jól öltözött európaikifinomultsággal, és egy kis huncutsággal. Az új fiú jó mókamesternektűnt.Jack Force-ból pedig egy szempillantás alatt lejárt lemez lett. Alányok óvodáskoruk óta együtt jártak Jack Force-szal. Kingsley új,lendületes és titokzatos alternatívát jelentett.Mimi és Bliss is az új fiút tárgyalta ki ebéd után, amikor újabb rétegrúzst kentek a szájukra a lányvécében.– Kékvérű – mondta Mimi, miközben az ajkát kerekítve feltette acsillogó szájfényt.– Na, ne mondd – válaszolta Bliss. Naná, hogy a fiú vámpír: eztBliss abban a pillanatban tudta, amint meglátta. Soha életében nemlátott vámpírt, aki ennél feltűnőbben fitogtatta volna a Kékvérűségét.Még jó, hogy nem villantotta fel a tépőfogát az egész iskola előtt.– A Négyszázas Bálon ismerkedtem meg vele – mondta Mimi. – Acsaládja most költözött ide Londonból, de ő sok helyen nevelkedett:Hongkongban, New Yorkban, Fokvárosban. Valami uralkodói

okonsága van a családjának vagy mi. Van valami címe is, de nemhasználja.– Esetleg meg kellene hajolnunk előtte? – tréfálkozott Bliss.Mimi összevonta a szemöldökét.– Ez nem vicc. Tényleg iszonyú befolyásos család. Hatalmasbirtokaik vannak, akadnak köztük olyanok, akik a királynő tanácsadói,meg egy csomó minden más is.Bliss alig tudta megállni, hogy ne forgassa a szemét. Mimi néhaolyan makacsul ragaszkodott a sznobságához, hogy abszolút nem voltvicces vele az élet.Ahogy kiléptek a mosdóból, egyenesen a szóban forgó egyénbebotlottak. Kingsley épp akkor jött ki a fiúöltözőből, és egy vastag, bőrbekötött könyvet tartott a kezében. Laza volt, és őrülten jóképű. Táncolt aszeme, amikor meglátta a lányokat.– Hölgyeim – üdvözölte őket, és meghajolt.Mimi vihogott.– Épp rólad beszéltünk.– Remélem, csupa jót mondtatok – válaszolta a fiú, és egyenesenBlissre nézett.– Ez itt a barátnőm, Bliss. A papája szenátor – mondta Mimi, éskeményen oldalba bökte Blisst.– Tudom – felelte a fiú, és még szélesebben mosolygott.Bliss nagyon igyekezett, hogy megőrizze a hidegvérét. Amikor a fiúígy nézett rá, úgy érezte, mintha anyaszült meztelenül állna előtte.Megszólalt a második csengő: öt percük maradt, hogy odaérjenek akövetkező órára.– Mennem kell. Korgan tök szenilis ugyan, de akkor is szemét tudlenni – mondta Mimi, és elindult a lépcső felé.– Ó, hát hallgattasd el – szólt utána Kingsley. – Még nem tudodmegcsinálni?– Te meg miről beszélsz? – kérdezte Bliss.Mimi idegesen felnevetett.– Arról beszél, hogy kapcsolódjak a tanárra. Tudod, az agykontrollal.Kingsley, te svindler, tudod, hogy azt nekünk nem szabad. Tiltja aTörvénykönyv. Ha az Őrök megtudják...A Kékvérű tiniknek szigorúan tilos volt az erejüket használni vagyaz emberfeletti képességeikről tanúbizonyságot tenni, amíg felnőttkorba

nem léptek. A Törvénykönyv ráadásul még a felnőttekre vonatkozóan isigen kötött szabályokat állít fel ezzel kapcsolatban: tilos a halandóemberekkel játszaniuk. Tisztelni kell őket. A Kékvérűeknekkötelességük békét, szépséget és fényt hozni a világba: nem szabad arrahasználniuk magas rendű képességeiket, hogy uralmat szerezzenek ésirányítsanak.– Őrök-bőrök – legyintett Kingsley. – Azoknak fogalmuk sincs adolgokról. Vagy te még mindig elhiszed, hogy olvasnak agondolataidban?– Vicces vagy. Később dumálunk – mondta Mimi, és elindult.– Nekem is mennem kéne – mondta idegesen Bliss.– Várj.Bliss felvonta a szemöldökét.– Kerülsz engem – mondta Kingsley egyszerűen. Nem volt vádló ahangja, egyszerűen csak megállapított egy tényt. Áttette a kezébentartott könyvet a másik csípőjéhez. Bliss futólag a borítóra pillantott.Nem tankönyvnek tűnt. Arra a kézikönyvre hasonlított, amelyetOliverrel olvastak a Raktárban, amikor a Croatan után kutattak.– Miről beszélsz? Alig ismerlek.– Hát már elfelejtetted? – kérdezte Kingsley.– Mit?Kingsley tetőtől talpig végigmérte Blisst, az új Chloe balettcipőtől aszőke tincsekkel csíkozott hajáig.– Nagyon tetszett a zöld ruha. Meg persze a nyaklánc. Tökéleteskiegészítő volt. De azt hiszem, csuromvizesen és kiszolgáltatottan mégjobban tetszettél nekem.Blissnek elakadt a lélegzete.– Te voltál az a fiú a parkban – hebegte. A fiú, aki megmentette,Kingsley volt, nem Dylan. Kingsley? De hát hogyan lehetséges ez? Ésez azt jelenti, szorult össze fájdalmasan a szíve, hogy Dylan mégishalott?– Te voltál a legszebb tavi tündér – mondta Kingsley.Blissnek kavarogtak a gondolatok az agyában. Akkor ez azt jelenti,hogy a bál utáni buliban is Kingsley-vel táncolt. Ő volt a Pierrot-álarcmögött.– Mi történt Dylannel? – suttogta Bliss, és érezte, hogy jeges félelemkúszik a szívébe. Egészen biztos volt benne, hogy Dylan életben van.

De ha nem ő volt az, aki a tóból kimentette, és az sem, akivel a bulibantáncolt... akkor muszáj szembenéznie a tényekkel. Álmot kergetett.Dylan örökre eltűnt, soha többé nem jön vissza.– Ki az a Dylan?– Mindegy – mondta Bliss, miközben próbálta megemészteni az újvalóságot, felfogni ezt az új gondolatot. – Akkor hogy értetted azt, amita bulin mondtál, hogy nem is olyan rég mentél el? Hát mi... ismerjükegymást? – kérdezte.Kingsley kivételesen teljesen komoly volt.– Ó. Sajnálom. Ti itt tényleg le vagytok maradva egy kicsit, azthiszem. Még nem ismersz fel, ugye? Nagyon sajnálom. Amikortáncoltunk, azt hittem, megismertél. De tévedtem.– Ki vagy? – kérdezte Bliss.Kingsley Bliss füléhez hajolt, és halkan suttogta:– Ugyanaz vagyok, mint te.Megszólalt az utolsó csengetés. Kingsley felvonta a szemöldökét, éselvigyorodott.– Később találkozunk, Bliss.Bliss reszkető térddel simult a falhoz, szíve vadul kalapált amellkasában. Olyan közel állt hozzá a fiú, hogy Bliss még mindigérezte az arcán a leheletét. Ki ez a fiú? És miről beszél? Kiderül-evalaha, hogy valójában mi történt Dylannel?

Huszadik fejezetPénteken reggel, amikor Schuyler lement a lépcsőn, hogymegreggelizzen, azonnal észrevette, hogy valami másmilyen anappaliban, mint szokott – a napfény. Az egész szoba úszott a fényben,minden szegletébe bekúsztak a napsugarak. A bútorokról levették avászonlepleket, és az ablakon beáradó fény vakítóan söpört végig ahelyiségen.Lawrence Van Alen állt a szoba közepén, és a kandalló fölött függőportrét tanulmányozta. Az előszobában régimódi utazótáskáksorakoztak, továbbá egy hatalmas, Louis Vuitton katonaláda.Hattie és Julius a kezét tördelve ténfergett a látogató körül. Hattielátta meg Schuylert először.– Schuyler kisasszony! Nem tudtam megállítani... kulcsa volt! Aztmondta, ez az ő háza, és elkezdte kinyitni az ablakokat, és követelte,hogy vegyük le a takarókat a bútorokról. Azt állította, hogy a maganagyapja. De Mrs. Cordelia már akkor is özvegy volt, amikormegismertem.– Nincs semmi baj, Hattie. Minden rendben. Julius, majd én beszélekvele – nyugtatgatta Schuyler a személyzetet. A szobalány meg a sofőrkétkedve nézett a behatolóra, de szót fogadtak Schuylernek, ésmeghajolva kimentek a szobából.– Hát te mit keresel itt? – kérdezte Schuyler. – Azt hittem, nemakarsz belekeveredni a dologba. – Próbált haragudni, de csak lelkesednitudott. A nagyapja! Talán meggondolta magát'– Hát nem nyilvánvaló? – felelt a kérdésre kérdéssel Lawrence. –Visszatértem. Mélyen megbántottak a szavaid, Schuyler. Nem tudtamvolna azzal a tudattal élni, hogy mennyire gyáva voltam. Bocsáss meg.Cordelia és én nagyon régen kötöttük meg ezt az alkut. Sosemgondoltam volna, hogy valaki eljön és megkeres.

Lawrence a befagyott Hudson folyóra néző ablakhoz lépett. Schuylermár el is felejtette, milyen csodás kilátás nyílik a nappaliból. Cordeliaévek óta behúzva tartotta a függönyöket.– Nem hagyhattam, hogy vissza gyere, és egyedül folytasd a régiéletedet. Túl régóta éltem száműzetésben. Itt az ideje, hogy NewYorknak eszébe jusson a Van Alen név hatalma és dicsősége. És végülazért jöttem, hogy felneveljelek. Végtére is az unokám vagy.Schuyler válasz helyett a nagyapja karjába temetkezett, szorosanátölelte őt.– Cordeliának igaza volt. Tudtam, hogy igaz, amit rólad mondott.De mielőtt bármi mást mondhatott volna, többször egymás utánhangosan megszólalt a csengő, mintha valaki borzasztóan izgatottannekifeküdt volna a gombnak.Schuyler a nagyapjára nézett.– Vársz valakit?– Ebben a pillanatban nem. Anderson egy hét múlva csatlakozikhozzám, miután bezárta az összes velencei otthonomat. – Komolyarccal folytatta: – Úgy tűnik, nem sikerült akkora titokban visszatérnema városba, mint ahogy reméltem.Hattie elindult az ajtó felé, de Lawrence elhessegette.– Majd én – mondta, és kinyitotta az ajtót. Charles Force állt azajtóban egy csapat bizottsági Őrrel, komor, elszánt arckifejezéssel.– Á, Lawrence. – Charles halványan elmosolyodott. – Ismétmegtisztelsz bennünket a jelenléteddel.– Charles – biccentett Lawrence.– Bejöhetünk?– Hogyne – felelte kegyesen Lawrence. – Schuyler, azt hiszem,mindenkit ismersz. Charles, Priscilla, Forsyth, Edmund, ez itt azunokám, Schuyler.– Ööö, igen. Jó napot – köszönt Schuyler, és azon tűnődött, vajonmiért tesz úgy a nagyapja, mintha az Örök csupán baráti látogatásraugrottak volna be.A jövevények ügyet sem vetettek Schuylerre.– Lawrence, sajnálom – mondta Priscilla Dupont lágy, mézédeshangon. – Leszavaztak.– Igazán semmi gond, drágám. Meg kell, mondjam, boldog vagyok,hogy látlak. New Port óta hosszú idő telt el.

– Túlságosan hosszú – bólintott Priscilla.– Elég legyen ebből – szólt közbe ingerülten Charles. – Lawrence,nem emlékszem, hogy érvénytelenítettük volna a száműzetésedet. Megkell jelenned a Konklávé előtt, és szabályos tanúvallomást kell tenned.Légy oly kedves, jöjj most velünk.– Mi folyik itt? – kiáltotta Schuyler, amikor látta, hogy két Őr karonfogja Lawrence-t. – Hova visznek, nagyapa?– Ne félj, unokám – biztatta Lawrence. – Ha nincs más választásom,megyek saját jó szántamból. Charles, nem fogok ellenkezni. Schuyler,hamarosan visszajövök.– Majd meglátjuk – horkantott Charles Force.Schuyler nézte, ahogy kivezetik a nagyapját az ajtón, és beültetik aház előtt álló nagy, fekete autóba. Úgy érezte. menten elbőgi magát.Már hinni kezdte, hogy megérkezett a segítség, erre ugyanolyangyorsan elveszik tőle a nagyapját, ahogy érkezett.Hattie viharzott ki a konyhából.– Elment? – kérdezte. – Hála istennek.– Vissza fog jönni – jelentette ki határozottan Schuyler. A képhezlépett, amelyet Lawrence tanulmányozott. Egy esküvőt ábrázolt atizennyolcadik század elejéről, éveken keresztül le volt takarva egylepellel. Cordelia szerepelt rajta menyasszonyi ruhában, bájosan,csinosan. A mellette álló, frissen vasalt reggeli öltönyt és ascotnyakkendőt viselő férfi arcán Schuyler felismerte az ifjú Lawrence VanAlen összetéveszthetetlen, karvalyszerű vonásait.

A New York Herald archívumából1872. FEBRUÁR 10.HÍRADÁS A MENYEGZŐRŐLFebruár 24-én, kedden este hatórakor, a menyasszonyszüleinek házában, az Ötödiksugárút 800-ban, szétosztottákaz esküvői meghívókat CarolineVanderbith kiasasszony, Mrs.Vanderbilt és Vanderbiltadmirális lánya, valamintAlfred, Lord Burlingtonházasságkötési ceremóniájára.A szertartást a nagytiszteletűMr. Cashing vezeti majd.Vanderbilt kisasszonyt a húga,Ava Vanderbilt kisasszonysegíti, a vőlegény tanúja azesexi márki lesz. A szertartásután fogadásra várják avendégeket. A menyasszonycsaládja a társaság prominenstagja. A több mint nyolcszázvendég között lesz New Yorkpolgármestere és kormányzójais. Lord Burlingtontőzsdeügynök, Londonban ésNew Yorkban dolgozik,Devonshire hercegének éshercegnőjének legidősebb fia.Az esküvő után a menyasszonyés a vőlegény hosszú útra indulaz indiai szubkontinensre.

Huszonegyedik fejezetA fiú bizonytalanul állt a harmadik emeleti könyvtár erkélyén, akorláton. Meleg időben Duchesne-klubnak nevezték ezt az erkélyt,mivel a gyerekek előszeretettel ebédeltek itt, napoztak, felhajtották afarmernadrágjuk szárát, a lányok olyan mélyen kigombolták a blúzukat,amilyen mélyen csak merték, a fiúk néha még az ingüket is levették.Most azonban január közepe volt, ilyenkor az erkélyre vezető ajtókatáltalában zárva tartották. De ma nem. Ma valaki kinyitotta az ajtót,hagyta, hogy a sarkvidéki szél beáradjon a könyvtárba, és ez a valakimost kint állt, és egy vékony, tíz centis vasrúdon egyensúlyozott.Jack épp a zeneépületből jött vissza, amikor izgatott, élénk csapatbaütközött a főépület mögötti belső udvaron. Látta, hogy Schuyler belépaz oldalsó bejáraton, és aggodalmas arcot vágva Vörös vérű barátjával,Oliverrel beszélget.Jack elszakította Schuylerről a tekintetét, és miközben arra gondolt,bárcsak őhozzá fordulna a lány, amikor vigaszra vágyik, felnézett oda,ahova többen mutogattak, és meglátta a fiút. Az elsős, Vörös vérű fiúüres, kábult arckifejezéssel állt a vaskorláton.– Ugorj! – sivította Soos Kemble, aki kis híján összeesett avihogástól.– Mi a fenét művel ez? – kérdezte egy másik lány rémülten, mégiskíváncsian.Jack észrevette, hogy a tömeget szórakoztatja a helyzet. A jelenlévőkfele, ha csak tudattalanul is, azon drukkok, hogy a fiú leessen. Tuti,hogy az összes hátralévő óra elmaradna.– Gyerünk! Ess már túl rajta! Felmérőt írunk a matek-előkészítőn, éssemmi kedvem hozzá – kiáltott fel valaki.Jack szuper érzékeny füle meghallotta, hogy a sarokban, egy kőpadotkörülvevő bokor mögött rejtőzve Kingsley Martin, az új fiú nevetgélMimivel.– Csináltass vele piruettet! – javasolta Mimi.

Kingsley intett a kezével, mire a fiú balett forgásba kezdett. A tömeglélegzet- visszafojtva figyelte a mutatványt, de a fiú szerencsésenmegállt a korláton. Meg volt döbbenve, nem értette, mi történt, minthanem is ő irányítaná a lábát...Mintha nem ő irányítaná...Jack élesen pillantott Kingsley-re. Azonnal megértette, mi történik.Kingsley a kapcsolódás segítségével irányította a fiú agyát, ahogy abábmester rángatja a zsinórokat.Minden bizottsági ülésen elmondták nekik, hogy szigorú büntetéstkap az, aki indokolatlanul alkalmazza különleges képességeit a Vörösvérűeken. Jack érezte, hogy mélységes harag ébred a lelkében. Az azostoba, arrogáns hülye. Kingsley mindnyájukat veszélybe sodorja.– Engedd el! – parancsolta Jack. Felemelte a kezét, és tekintetéttőrként fúrta Kingsley szemébe.A tömeg hátrafordult, mindenki látni akarta, ki okozza a felfordulást.– Ugyan már, csak szórakoztunk egy kicsit, haver – felelte Kingsley,és megint csavarintott egyet a csuklóján, mire a fiú abbahagyta apörgést.Amikor a fiú felfogta, hogy egyedül van az erkély tetején,felsikoltott. Megingott: bal lába lecsúszott a védőkorlátról...– Martin! Hozd le onnan! MOST!– Ha ragaszkodsz hozzá... – egyezett bele Kingsley, és látszott rajta,hogy már úgyis megunta a dolgot. A fiú visszanyerte az egyensúlyát,lelépett a koriátról, és biztonságosan földet ért a teraszon.– Modo caeus – suttogta Jack: vakító varázslatot küldött azegybegyűltek Vörös vérű tagjaira, hogy elfelejtsék, amit láttak.– Ez ostobaság volt és veszélyes is, arról nem is beszélve, hogygonosz és kicsinyes – mondta Jack Kingsley-vel szembefordulva. Sohaéletében nem volt még ilyen dühös. És látni, ahogy Mimi ott állmellette, az még rosszabb volt. Lehetséges volna, hogy féltékeny? Vagycsak haragszik és csalódott, amiért a húga bűntárs ebben az alantasviselkedésben?– Ne légy már ilyen savanyú, Force – próbálta kiengesztelniKingsley. – Senkinek nem esett bántódása, nem igaz?– Igen, Jack, szállj már le rólunk – szólalt meg Mimi. – Csak egy kiselsős volt. Semmi nem történt volna.

– Nem ez a lényeg, Mimi – mondta Jack. – Az Őrök hallani fognakerről.– Ó, az Őrök – nevetett Kingsley. – Figyelj, miért nem esel nekem temagad? – cukkolta a másik fiút. – Vagy annyira szereted a Vörösvérűeket, hogy már el is felejtetted, hogy a te véred kék?Jack a szép szőke haja tövéig elvörösödött.– Ti Force-ok, vagy akárhogy nevezitek is magatokat manapság,sehol nem tartanátok az én családom nélkül, az áldozatok nélkül, amiketmi hoztunk – folytatta Kingsley sötéten. Aztán sarkon fordult, éselment. – Ha bármikor bocsánatot akarnál kérni, Force, tudod, holtalálsz.– Jack, csak vicc volt az egész – igyekezett megnyugtatni a bátyjátMimi.– Hagyjál – felelte Jack, lerázta a húga kezét a válláról, és elsietett.Mimi haragosan követte.– Jack, várj, ne csináld már!De Jack nem fordult vissza. Égett a füle szégyenében, amiért ígykirohant valaki ellen mások előtt. Biztos, hogy bölcs dolog volt ez? Dehát meg kellett állítania Kingsley-t, nem? Vagy tényleg lehet, hogyegyszerűen csak nem értette a tréfát, ahogy a húga mondta? Ésegyébként is, miről beszélt ez a Kingsley? Miféle áldozatokat hozott aMartin család?Meg kell majd kérdeznie az apjától.

Huszonkettedik fejezetOliver foglalt Schuylernek helyet maga mellett a kémialaborban.Amikor a lány lehuppant mellé, odaadta neki a védőszemüveget meg azólomkötényt.– Ma mit csinálunk? – kérdezte Schuyler, ahogy az orrára illesztettea szemüveget.Oliveren már rajta volt a sajátja. Az egész osztály úgy nézett ki, mintegy hegesztőcsapat. A terem túlsó végében Mimi hangosanpanaszkodott, hogy csúnya piros folt lesz az orrán a védőszemüvegmiatt, de senki nem figyelt rá.– Már megint kandiscukrot csinálunk? – kérdezte Schuyler.Oliver lassan feltekerte a Bunsen-égőt, apró, vörös láng jelent megbenne.– Aha.Mostanáig a Duchesne-ben az egyik legfantáziadúsabb éslegkarizmatikusabb tanár tanította a kémiát. Sőt, a kémialabor olyannépszerű tantárgy volt, hogy a harmadikosok, sőt még a másodikosok isfelvehették választott tantárgyként. A téli szünetben azonban Mr.Anthonyt, a lelkes, kisfiús tanárt, aki nemrég végzett a Yale-en,elbocsátották az iskolából, mivel sajnálatos módon viszonyt folytatottegy tanítványával, aki teherbe esett. Mr. Anthonyt kirúgták, a diákoteltanácsolták. Végtére is nem a Degrassi Középiskolában vagyunk.Hanem a Duchesne-ben.Ez még így rendben is lett volna, csak éppen Mr. Anthony és az őbonyolult, de izgalmas laborkísérletei nélkül (előző félévben arannyáváltoztatták a rezet, vagy legalábbis aranylemezzé) a diákokkénytelenek voltak beérni az öreg Mr. Korgan csöppet sem érdekfeszítőóráival, akinek a tantervében unalmasabbnál unalmasabb kísérletekszerepeltek. A sűrűség kiszámolása. A víz összetételénekmeghatározása. Az oldatok felismerése: sav, lúg vagy semleges.Uuuncsiii. Mr. Korgan meglehetősen lassú volt, így az osztály már

második hete azzal foglalkozott, hogy kémiai reakciót hozzon létre ahidrogén és a fruktóz között – vagyis hogy kandiscukrot készítsencukorból és vízből.Schuyler már épp az égő fölé akarta helyezni a vízzel telifőzőpoharat, amikor Mr. Korgan bejelentette, hogy aznap valami mástfognak csinálni.– Azt szeretném, hogy... kh kh... minden héten cseréljeteklabortársat. Az utóbbi időben nagyon széthúz az osztály, úgyhogy... khkh... el kell hogy válasszalak titeket a barátaitoktól. A baloldalon állóklegyenek kedvesek átmenni a szomszédos asztalhoz, és így tovább, ésminden héten így fogunk cserélgetni.Oliver és Schuyler fájdalmas arcot vágva nézett egymásra.– Óra után találkozunk – mondta Oliver, miközben Schuylerösszeszedte a holmiját, és átköltözött a szomszédos asztalhoz, aholKingsley Martin állt.Az arcán terpeszkedő, hatalmas műanyag védőszemüveg még inkábbkiemelte a fiú szépségét, mivel egyértelműen megmutatta, hogy semminem halványítja el a jóképűségét – még egy dülledt szemű műanyagnapszemüveg sem. Kingsley poliészter nadrágot és Groucho-bajszot isviselhetne, és még úgy is dögösen nézne ki. Schuyler nem sokszortalálkozott Kingsley-vel, amióta a fiú megérkezett az iskolába, bár azthallotta, ahogy a többiek lelkesednek érte, és aznap reggel tanúja voltarrogáns viselkedésének a belső udvaron.– Sajnálom, ami a nagyapáddal történt – mondta üdvözlésképpenKingsley.Schuyler igyekezett elrejteni a döbbenetét. Persze az is igaz, hogyKingsley Kékvérű. A szülei nyilván magas rangú tagjai agyülekezetnek.– Minden rendben lesz vele – felelte röviden, miközben várta, hogy afőzőpohárban felforrjon a víz.– Ó, efelől semmi kétségem. Csak szívesen megnézném, ahogyLawrence és Charles lejátssza a meccset. Mint a régi szép időkben.– Ühüm – bólintott Schuyler. Nem akart beszállni a beszélgetésbe.Még Olivernek sem mondta el, hogy Lawrence visszatért. Babonából.Mi van, ha a Bizottság azonnal visszaküldi Olaszországba? Akkor aztánnem is lenne mit elmondania.– Mondd csak, még mindig odavagy azért a fiúért?

– Tessék? – kérdezte Schuyler kémcsővel a kezében.– Semmi – vont vállat ártatlan képpel Kingsley. – Ha te így... –mondta huncutul.Amikor Kingsley nem figyelt oda, Schuyler alaposan megnézte őtoldalról. Hallott róla, hogy a fiú ott volt a Négyszázas Bálon.Lehetséges volna... lehetséges volna, hogy ő volt az a srác az álarcban,akivel csókolózott? Schuyler önkéntelenül is az ajkához emelte a kezét.Ha ő volt az, akivel csókolózott, akkor az vajon azt jelenti, hogy bárvisszataszítónak tartja, valami mégis vonzza benne? Oliver folytonFoucault-t idézte, aki szerint a vágy az ellenérzésben gyökerezik.Hirtelen még valami eszébe jutott: és mi van, ha az álarcos fiú Olivervolt? Hiszen voltak Vörös vérűek a buliban... és Oliver utált kimaradnia jó bulikból. Schuyler biztos volt benne, hogy Olivernek nem lett volnanehéz tudomást szereznie a buliról. Azért vonzódott az álarcos fiúhoz,mert a legjobb barátja volt az? Vele csókolózott? Azért olyan kedvesvele Oliver az utóbbi időben? Azért bánik ilyen gyengéden vele?Lopva Oliverre pillantott: a fiú épp elhúzta a száját, miközben MimiForce, a laborpartnere elégette a fruktózt: émelyítően édes-büdösgusztustalanságot csinált belőle.Ha Oliverrel csókolózott, akkor az azt jelenti, hogy most már nemcsak barátok? Akkor most el kell kezdeniük járni? Vonzódik a fiúhozegyáltalán? Gesztenyebarna, szemébe lógó hajára pillantott, és arragondolt, amikor Velencében semmi mást nem akart, csak a vérét szívni.Ez akkor most vonzalom. És ki tudja, Oliver hogyan érez őiránta?Schuyler az asztalra tette a tökéletesre formált cukrokat, aztánelkapta egy másik fiú tekintetét.Jack Force bámult rá a terem túlsó végéből. Schuylernekösszeszorult a gyomra.És már biztosan tudta, hogy csak áltatja magát. Elmókázhat agondolattal, hogy tetszik neki Kingsley vagy Oliver. De valójábannagyon is tisztában volt vele, hogy titkon, sőt nem is annyira titkon,mire vágyik, amikor azon gondolkodik, ki lehetett az álarcos fiú, akitmegcsókolt: egyvalakire gondolt, egyetlenegy emberre.Jackre.

Huszonharmadik fejezetAmikor Schuyler hazaért az iskolából, Lawrence még mindig nem voltotthon. A lány megkérte Juliust, hogy vigye föl a nagyapja csomagjaitCordelia szobájába; olyan magányosnak és elhagyatottnak tűntek abőröndök az előszobában. Hattie vacsorát készített, Schuyler felvitt egytálcát a szobájába, és a számítógép előtt ette meg a fasírtot meg akrumplipürét. Cordelia soha nem engedett volna meg ilyesmit. Anagyanyja mindig gondosan vigyázott, hogy Schuyler minden esterendesen megvacsorázzon az asztalnál. De hát most Cordelia már nincsitt, hogy érvényre juttassa a szabályait.Schuyler adott néhány falatot Szépségnek a tányérjáról, közbenmegnézte az e-mailjeit, és ímmel-ámmal megpróbálta befejezni aleckéjét.Ezután levitte a tálcát a konyhába, és segített Hattie-nek bepakolni amosogatógépbe. Kilenc óra múlt. A nagyapja már több mint tizenkétórája elment. Vajon meddig tarthat ez a gyűlés?Végül egy kicsivel éjfél után Lawrence kulcsa megcsörrent a zárban.A nagyapja kimerülnek tűnt, ráncos arca elgyötört volt. Schuylernekúgy tetszett, mintha Lawrence évtizedeket öregedett volna.Schuyler rémülten pattant fel az ablak melletti székből, aholelbóbiskol.– Mi történt? – kérdezte ijedten.A nappali, most, hogy megszabadították a súlyos takaróktól ésleplektől, meglepően kényelmes szobának bizonyult. Hattie begyújtott akandallóba, és Schuyler nem tudott betelni a folyóra nyíló kilátással.Lawrence feltette a fogasra a kalapját, és az egyik antik fotelberoskadt a tűz mellett. Ahogy elhelyezkedett a székben, szürke porfelhőszállt fel a levegőben.– Cordelia igazán szánhatott volna némi pénzt ennek a helynek atisztán tartására – morogta. – Elég szép összeggel hagytam itt.

Amíg Cordelia élt, Schuylernek mindig az volt a benyomása, hogyelfogyott a pénzük, és az a kicsi, ami maradt, a legszükségesebbdolgokra kell: a duchesne-es tandíjra, kajára, a házra, a szerényszemélyzetre. Ha ezen felül bármi más szóba került – új ruha, mozivagy étterem –, Cordelia morcosan, dollárról dollárra számolta ki apénzt.– Nagymama mindig azt mondta, hogy nincs pénzünk – mondtaSchuyler.– Ahhoz képest, ahogy egykor éltünk, persze nincs. De a Van Alencsalád azért messze van a csődtől. Ma néztem utána a számláknak.Cordelia igen bölcsen fektette be a pénzt. A kamat újabb kamatothozott. Akár teljes egészében rendbe hozhatnánk ezt a házat.– Voltál a bankban? – kérdezte Schuyler kissé csodálkozva.– Igen, egy-két dolgot el kellett intéznem. Rég nem voltam avárosban. Elképesztő, mennyire megváltozott a világ. Velencében eztelfelejti az ember. Rengeteg barátommal találkoztam. CushingCarondolet erősködött, hogy vacsorázzam vele a régi klubban.Sajnálom, már korábban is hazaérhettem volna, de meg kellett tudnom,mi mindent művelt Charles a távollétemben.– De mi volt a Bizottsággal?Lawrence előhúzott a zsebéből egy szivart, és óvatosan meggyújtottaa végét.– Ja, a meghallgatáson?– Igen – felelte Schuyler türelmetlenül. Egyszerűen nem értette,hogyan beszélhet Lawrence ennyire nemtörődöm stílusban.– Hát, elvittek a Raktárba – mondta a nagyapja. – A Konklávé előttkellett beszélnem: a gyülekezet legmagasabb rangú vezetői előtt. Őrök,Öregek. Olyan Továbbélők, mint én. – A Továbbélők olyan vámpírokvoltak, akik ugyanabban a fizikai testben éltek évszázadokon keresztül,akik engedélyt kaptak, hogy ne vegyenek részt az alvás és ébrenlétciklusában, más néven a reinkarnációban. – Micsoda szerencsétlenbanda! – biggyesztette le az ajkát undorodva Lawrence. – ForsythLlewellyn szenátor lett... tudtad? Annak idején, Plymouthban Michaelszolgája volt. Gyalázat. És teljesen törvényellenes. Ez nem mindig voltígy, tudod? Régen előfordult, hogy uralkodtunk. De a római katasztrófaután megegyeztünk, hogy az emberi világban hatalmi pozíciót betölteniszigorúan tilos, amíg világ a világ.

Schuyler bólintott. Ezt már Cordelia is mondta neki.– Carondoletéket meg kirúgták a Konklávéből. Cushing mindentelmondott. Csak azért, mert Candidus Suffmgiumot javasolt.– Az mi?– A Fehér Szavazás. A gyülekezet vezetőjének megválasztása –válaszolta Lawrence. Lerúgta magáról az elegáns cipőt, és lóbálnikezdte zoknis lábát a tűz előtt.– De én azt hittem, hogy Michael... azaz Charles a Régisz. Egyszer smindenkorra.– Nem egészen – mondta Lawrence, miközben elővett akabátzsebéből egy hamutartót, és lepöckölte a szivarról a hamut.– Nem?– Nem. A gyülekezetben nincs demokrácia. De monarchia sincs.Megegyeztünk, hogy meg lehet kérdőjelezni a vezetést, ha a gyülekezetúgy érzi, hogy a Régisz nem megfelelően vezet minket. Olyankortartanak Fehér Szavazást.– Volt már valaha példa Fehér Szavazásra?– Igen. – Lawrence olyan mélyre süppedt a fotelban, hogy csak aszivarfüst látszott belőle. – Egyszer, Plymouthban.– És mi történt?– Vesztettem. – Lawrence vállat vont. – Cordeliával együtt kitiltottaka Konklávéból. Attól fogva semmi beleszólásunk nem volt a dolgokmenetébe. Meghajtottuk fejünket a tanács szabályai előtt, és később, azAranykor környékén úgy döntöttünk, hogy különválunk.– Miért? – kérdezte Schuyler.– Ahogy Cordelia is mondta neked, azt gyanítottuk, hogy a Konklávéegyik magas rangú tagja rejtegeti az Ezüstvérűt. Úgy gondoltam,Cordelia akkor lenne igazán biztonságban, ha egy időre eltűnnék, és anélkül folytatnám a nyomozást, hogy a Bizottság tudna róla. Azt hittük,okosan döntünk. Pedig ez sajnos azt jelentette, hogy nem voltam itt,amikor Allegra megadta magát a szíve parancsának. Vagy amikor teszülettél. Ráadásul mind ez idáig a munkám sem hozott eredményt. Maugyanolyan messze állok attól, hogy megerősítsem a gyanúmat, mintannak idején.– De hát mi történt? Miért engedtek el? Azt hittem, száműztek.– Ők is azt hitték – kuncogott Lawrence. – Elfelejtették, hogy saját jószántamból mentem száműzetésbe. Azt hiszem, egyikük sem számított

á, hogy valaha is visszatérek. Valójában nem volt más választásuk.Nem szegtem meg a törvényt. Semmi okuk megtiltani nekem, hogyvisszatérjek. Ennek ellenére, azért, mert olyan sokáig távol voltam,követelték, hogy tanúvallomást tegyek.– De mire?– Ó, meg kellett ígérnem, hogy nem fogom megkérdőjelezni agyülekezet vezetőségét, mint egykor tettem. Vagyis hogy nem fogokújabb Fehér Szavazást kezdeményezni. Még a Konklávéba isvisszahelyeztek, ha megígérem, hogy többé nem hozom szóba azEzüstvérűek fenyegetését. Charles szerint a Croatan veszélye elmúlt, haegyáltalán valaha is létezett,– Csak mert az elmúlt három hónap során senki nem halt meg –jegyezte meg Schuyler.– Igen. Szokás szerint teljesen vakok. Az Ezüstvérűek visszatértek.Igazunk volt Cordeliával, pontosan úgy van, ahogy évekkel ezelőttmondtuk.– De akkor minden más rendben van – mondta boldogan Schuyler,egy pillanatra a Croatan fenyegetésével sem törődve. – Itt vagy megint,és ezek semmit nem tehetnek ellened.Lawrence fájdalmas arccal bámult a tűzbe.– Nem egészen. Rossz hírem van.Schuyler arcán elhalványult a mosoly.– Charles tájékoztatott: tervbe vette, hogy örökbe fogad téged.– Micsoda? De hát miért? – Charles Force... örökbe akarja fogadni?Milyen jogon? Miféle beteges vicc ez?– Bármilyen nagy szerencsétlenség, végtére is valóban a nagybátyád.Amikor a húga, Allegra felbontotta a közöttük lévő köteléket, és nem őtválasztotta társának ebben a ciklusban, Charles hátat fordított a VanAlen családnak. Valójában mindent megtett, hogy elpusztítsa acsaládot. Hogy tönkretegye az anyádat. Soha nem bocsátott meg neki,amiért feleségül ment az apádhoz, és életet adott neked.Megkeményítette a szívét, és ellene fordult. Még a nevét ismegváltoztatta.Schuyler arra gondolt, milyen sokszor látta Charles Force-ot, ahogyaz anyja ágya mellett térdel. Folyamatosan látogatta az anyját, ésSchuyler többször is hallotta, ahogy könyörög Allegrának, hogybocsásson meg neki.

– Így aztán ő az utolsó élő vérrokonod, rajtam kívül persze. Az énlétezésemnek azonban semmi hivatalos nyoma nincs ebben aciklusban... sőt a papírok szerint valójában jog szerint halott vagyok.1872-ben haltam meg. Istennek hála a svájci bankokért. A számláinkpusztán számjegyekből álló kódok, különben hozzájuk sem nyúlhattamvolna. Charles úgy döntött, én nem vagyok alkalmas arra, hogyfelneveljelek téged. Ő maga akar felnevelni.A nagybátyja. Cordelia már célozgatott erre, Schuyler mégsem volthajlandó elfogadni ezt a tényt, az ő torz családfájának létét.– De hát nem engedhetik... mármint ő nem is... hiszen nem isismerem.– Ne aggódj, nem fogom hagyni, hogy ezt tegyék. Allegra is eztakarná, hogy tartsd magad távol tőle – mondta Lawrence.– Miért gyűlöl téged ennyire ez a Charles? – kérdezte Schuyler, ésvilágítóan kék szemében könnyek csillogtak. Lawrence végre visszatért,de a Bizottság, élén Charlesszal, mintha megint azt forszírozná (vagyinkább Force-írozná), hogy ők ketten elszakadjanak egymástól.Schuyler arra gondolt, milyen lenne örökbe fogadva élni; milyen lenneaz unokatestvéreivel, Mimivel és Jackkel élni. Mimi imádná a dolgot,az tuti... Na és Jack? Ő vajon mit szólna?– „Apa a fiúval hasonlik meg, és fiú az apával” – idézte Lawrence aSzentírást. – Sajnos én mindig csalódást okoztam a fiamnak.

A New York Herald archívumából1872. SZEPTEMBER 30.MÉG MINDIG NEM OLDÓDOTT MEG AZ ELTŰNT LÁNY REJTÉLYEMaggie Stanford két éve nem adott életjelet.Az apja belehalt bánatába, az anyja eszét vesztette a fájdalomtól.Még mindig nem oldódott mega mostanra tizennyolc évesMaggie Stanford eltűnésénekrejtélye. A lány két évvel ezelőtttűnt el az évenkéntmegrendezett Nemesi Bálról. Arendőrség sem váltságdíjatkövetelő levelet, sem semmifélejelét az emberrablásnak vagymás bűnténynek, azért arrajutott, hogy a lány sajátakaratából szökött meg. Anewporti Mrs. DorotheaStanfordnak állítólag elborult azelméje a sokktól, amit a lányaeltűnése okozott. Mr. Stanfordbelehalt bánatába nem sokkal azután, hogy a lány eltűnt.Az anyát különöshallucinációk kínozzák; aztállítja, hogy a szomszédok és abarátok elhallgatják azigazságot a lánya tartózkodásihelyét illetően, és nem engedikneki, hogy hazajöjjön. A Heraldellátogatott Mrs. Stanfordotthonába, és annak alapján,amit ki lehetett venni Mrs.Stanford beszédéből,megállapította, hogy azasszonynak továbbra is az ameggyőződése, hogy valakielrabolta a lányát, és nemhajlandó őt szabadon engedni.A Herald kiderítette, hogyMaggie Stanford az eltűnéseelőtt egy éven keresztül a SzentDympha Elmegyógyintézetlakója volt, ahol ismeretlenbetegségét kezelték. Kérjük,hogy aki bármit tud a lányeltűnéséről, jelentkezzen.

Huszonnegyedik fejezetA Chic magazin szerkesztősége egy menő, új, acél-üveg épületbenrendezkedett be a Times Square-en. Egyike volt azoknak a jól ismertmédiumoknak, amelyek a Christie-Best szervezet tulajdonában álltak. Akonglomerátum még jó néhány egyszavas, bulváros hangzású címetmondhatott magáénak, mint például a Flasht, a Kisst, a Splendidet és aMine-t. A világos, márvány előcsarnokban szökőkút csobogott, az ónixrecepciós asztalt hadseregnyi kék kabátos biztonsági őr vette körül.Egyik nap, iskola után Bliss türelmesen várta az előcsarnokban, hogyaz őr felszóljon a Chic modelleket szerződtető emberének, és hogybeengedjék végre. A Farnsworth Models ügynökség küldte idemeghallgatásra, a magazin látni akarta, hogy döntsön: érdemes-eszerződtetnie a következő divatfotózásra.Bliss a szokásos meghallgatásos ruháját viselte: nagyon szűk, sötétStitched for Civilization farmert, Lanvin lapos sarkú cipőt, meg egy bőfehér blúzt. Arcát frissen sikálta, és egyáltalán nem festette ki, éppahogy az ügynökség javasolta. Bliss keresett modell volt, amióta résztvett a Stitched-kampányban, meg amióta a képe, amelyen a káprázatosDior-ruhát viseli, bejárta a földgolyót – ő lett a társaság új ifjúkirálynője, és letaszította Mimit a legjobban öltözöttek nemzetközilistájának éléről. Azóta megcsinált egy cipőreklámot, egy Gapreklámot,és már egy ötoldalas cikk is megjelent róla a Kissben. A Chicvolt a fő aranybánya, a csillogó kupac teteje, és bár Bliss nem vettetúlságosan komolyan a modellkedést, azért ezt a munkát nagyon akarta.A szeme sarkából látta, hogy kicsivel arrébb a pulthoz lép egy lány,és bemutatkozik az őrnek.– Schuyler Van Alen.– Schuyler! A Chic-meghallgatásra jöttél? – kérdezte Blissmeglepetten. Látszott rajta, hogy örül a másik lánynak.– Igen – mosolygott vissza Schuyler. A nagyanyja halála óta mindenmodellkedési lehetőséget lemondott, pedig szinte elárasztották az

ajánlatok, amióta a Times Square-en szerepelt a Stitched forCivilization óriásplakátjával. Most azonban Linda Farnsworthrábeszélte, hogy menjen el a Chichez a meghallgatásra, Schuyler pedigmegígérte, hogy elmegy, ha másért nem is, legalább hogy valamielterelje a figyelmét attól a nyomasztó gondolattól, hogy Charles Forceörökbe akarja fogadni.Schuyler a rongyos pulcsijában, magas derekú tunikájában, a lábnélküli harisnyában meg a Jack Purcell tornacipőben, a nyaka körültöbb réteg műanyag gyönggyel, szokásához híven úgy festett, mint egyutcakölyök. Mégis több divatszerkesztő kiszúrta őt az előcsarnokban:gyorsan és alaposan megfigyelték egyéni stílusát, és három hónappalkésőbb a Kiss, a Splendid és a Flash egyaránt bemutatott egy-egyszerelést, amely kísértetiesen hasonlított a Schuyler által aznap viseltöltözékre.– Felmehettek, lányok – szólt oda nekik az őr, és bepittyögte őket azautomata kapukorláton.A Chic irodája a tizedik emeleten volt. Schuyler és Bliss kissézavarba jött a makulátlan tisztaságtól. A belső várakozóhelyiség falán aleghíresebb Chic-borítók nagyításai sorakoztak – a lányok virtuálisanvégignézték a huszadik és huszonegyedik század legünnepeltebbszépségeit.A nagymamakorú recepciós hölgy azt tanácsolta nekik, hogyfoglaljanak helyet egy-egy fehér Barcelona széken.A lányok halkan beszélgettek mindenféle semleges témáról: iskolaipletykákról, dolgozatokról, arról, hogy miért lehet az iskolai büfébenhirtelen hot dogot kapni. Mindketten gondosan ügyeltek, hogy Dylanhalála még csak véletlenül se kerüljön szóba – Schuyler azért, mert félt,hogy túl nagy fájdalmat okozna Blissnek, Bliss pedig azért, mert úgyérezte, nincs már mit mondania, hiszen kiderült, hogy Kingsleymentette ki a tóból.– Elég sokat vagy mostanában Kingsley-vel – jegyezte megSchuyler, amikor Bliss elmesélte, hogy a fiú elvitte bulizni egy menő újklubba, a Disasterbe.– Igen. – Bliss a hüvelykujjába harapott. A szék szélén ültelőredőlve, nem túl kényelmesen, igyekezve minél kevesebb helyetfoglalni. A fekete modellportfóliót az ölében tartotta. – Jó srác.

Bliss még mindig nem jött rá, ki vagy mi lehetett Kingsley az őmúltjában, bár azt el kellett ismernie, hogy a jelent nagyonszórakoztatóvá teszi. Úgy tűnt, mintha a fiú a fejébe vette volna, hogyBliss a barátnője, és ezért a szabad idejük nagy részét együtt töltötték.Kingsley-t mintha folyton a legjobb, legmenőbb bulikba hívták volna,és mellette Bliss végre nem csupán tapétaminta volt, hanem inkábbtársasági lepkének érezte magát. Ráadásul a saját, növekvő hírnevénekköszönhetően is egyre magabiztosabban mozgott a New York-i éjszakaiélet őslakosai között. Még Mimi is megjegyezte keserűen, mennyireelege van abból, hogy Bliss nevét látja vastag betűkkel kiemelve azújságban.– Hogy van Oliver? – kérdezte Bliss.– Jól – válaszolt gyorsan Schuyler. Az igazság az, hogy Oliver azutóbbi időben kissé távolságtartóan viselkedett, ahhoz képest, hogykorábban mennyire együtt érzett vele. Talán arra reagált így, hogy őelhúzódott tőle, vagy amúgy is fenntartásai voltak a kapcsolatukbanbeállt változás miatt. Nem lehetett könnyű kezelni azt a változást, hogylegjobb barátból át kellett alakulnia Vezetővé.Schuyler és Bliss elhallgatott: karcsú, magas, barna hajú lány lépettki az üvegajtón. A derekánál övvel összefogott, bő parasztblúzt visek,vékony farmer sortot, mintás harisnyát és magas, tele sarkú cipőt.Furcsa, laza hatást keltett, mintha az utolsó pillanatban dobálta volnaössze a szerelését, pedig valószínűleg órákon keresztül kelletttanulmányoznia a kifutókról készült felvételeket, és gondosan megkellett terveznie, milyen hatással vannak az egyes elemek a szerelésegészére – olyan aprólékosan latolgatva a lehetőségeket, mint amikoregy festőművész kikeveri magának a színeket.– Bliss? Schuyler? – kérdezte.– Chantal? – kérdezett vissza Schuyler.– Nem, én Keaton vagyok, Chantal asszisztense.– Mint Diane és Buster? – viccelődött Schuyler.Keaton ügyet sem vetett rá.– Chantal késik, egy kiegészítős ülésen van, de azt mondta, hozzalakbe titeket – mondta leereszkedően.Keaton végigvezette őket a fehér szőnyeggel borított folyosón, aholhasonlóan divatos, excentrikus szerelésbe öltözött lányok siklottak afülkék labirintusában tíz centis sarkaikon. A fal mentén guruló

uhafogasok álltak, a vállfákat cédulákkal jelölték meg, ilyenfeliratokkal, hogy JAN – KÖNYV ELEJE, ELUTASÍTVA, MEHET, BRANNONÜLÉS, VISSZA és INDEX.Chantal irodájában egymás hegyén-hátán hevertek a portfóliók, azegyik hatalmas fal az utolsó szegletig tele volt a modellek fényképeivelés polaroid képeivel, több száz kép lehetett azon az egyetlen falon. Azasztalon ott várt a jövő havi szám borítójának terve, a februári számmakettje, a sarokban apró, teáscsésze méretű terrier ugatott vékonyhangon.– Itt várjatok – rendelkezett Keaton. – Ne mozduljatok.Schuyler és Bliss szót fogadott neki, bár Bliss majd elepedt egypohár vízért, Schuylernek pedig sürgősen a mosdóba kellett volnamennie. A Chicnél azonban olyan félelmetesnek tűnt a hangulat, Keatonpedig annyira humortalannak bizonyuk, hogy egyikük, sem mertkockáztatni.Egy órával később végre-valahára megérkezett Chantal. Bliss újabbmagas termetű amazonra számított, Chantal ezzel szemben apró,alacsony, lestrapált kinézetű nő volt, manófrizurával és macskaszemformájú szemüveggel. Bő APC-ing vok rajta, meg buggyos nadrág,valamint kényelmes (ám korlátozott darabszámú, ezért aztánkegyetlenül drága) japán tornacipő.– Szevasztok, lányok! – köszönt élénken, aztán rögtön kikiáltott: –Keaton! A polaroid! Nem megmondtam, hogy hozd ide a polaroidot? –Leült az asztalhoz, és gyorsan végiglapozta a két lány portfolióját. –Igen, ezt láttam. Klassz. Á. Nem rossz. Ez tetszik, ez nem annyira –motyogta. Aztán becsukta a mappákat, felszólította a lányokat, hogy azegyetlen üres fal előtt pózoljanak az irodájában: képeket akar készíteniróluk a fényképezőgépével. Bliss volt az első.Minden ment, mint a karikacsapás, mígnem Bliss hirtelen elájult azarcába robbanó vakutói.– Úristen. Ugye nem anorexiás? Mármint nem baj, ha az, isten atanúm, mindegyik lány az. De ezt nem csinálhatja a forgatáson –mondta Chantal inkább idegesen, mint aggódva, miközben Bliss ájultanhevert a földön.

– Nem, nem erről van szó – felelte Schuyler, aki viszont ténylegaggódott. Letérdelt, és Bliss homlokára tette a kezét. – Kicsit meleg vanitt.Bliss öklendezett, és furcsa, nyöszörgő hang tört fel a torkából.– Nem... menj innen... ne...– A fotózáson ennél is melegebb lesz – mondta Chantal sötéten. –Attól mentsen meg az ég, hogy a szőnyegemre hányjon.Schuyler haragosan nézett a nőre: dühítette, hogy jobban érdekli azirodája, mint Bliss egészsége.– Bliss! Bliss! Jól vagy? – kérdezte, miközben felsegítette abarátnőjét.Bliss kinyitotta a szemét.– Schuyler... – mondta rekedten.– Itt vagyok.– El kell tűnnöm innen – motyogta Bliss szinte rimánkodva.– Keaton kikísér benneteket. Majd értesítem Lindát – mondtaChantal, és felvette a csengő telefont. Nyilvánvaló volt, hogy amintelmúlt a hányás veszélye, a modelleket szerződtető szerkesztő márismással volt elfoglalva.Schuyler kitámogatta Blisst az irodából.– Lassan. Csak nyugi. – Megnyomta a liften a lefelé menet gombot,és dühösen bámult egy christie-bestes lányra, aki kíváncsian pillantottfeléjük.– Elájultam – szólalt meg Bliss. – Már megint.– Megint?– Most már rendszeresen. – Bliss elmesélte Schuylernek arémálmokat, meg a szédítő élményeket, amikor felébred, és olyanhelyeken találja magát, ahová nem emlékszik, hogy elment volna. –Felébredek, és valahol máshol vagyok, fogalmam sincs, hol. Azthiszem, ez is az átalakulással jár – mondta végül Bliss.– Igen, velem is történt már ilyen. Nem ilyen drasztikus dolgok, mintamilyenekről te beszélsz, de pár héttel ezelőtt én is elvesztettem azeszméletem. Sőt inkább hibernáltam magam, dr. Pat azt mondta. –Schuyler elmesélte, mi történt, és közben betámogatta Blisst a liftbe.– Nekem elég rövid szokott lenni, és elvileg ez mindig avisszaemlékezésekkel jár, csak éppen utána mintha semmire nem

emlékeznék – magyarázta Bliss. Látszott rajta, mennyiremegkönnyebbült, hogy nem ő az egyetlen, akit ilyesmik kínoznak.– Azt hiszem, kénytelenek vagyunk együtt élni ezzel.– Kingsley azt mondta, vannak mindenféle trükkök, hogy jobbanbírja az ember. Megtanít rá, hogy mit kell csinálni.A lift leért az előcsarnokba, és ahogy kinyílt az ajtó, Jack Force álltelőttük. Fekete Christie-Best-vendégkitűzőt viselt a gallérján, az voltráírva: tizedik emelet.– Á, sziasztok – köszönt kissé zavartan.– Kitalálom... – vigyorgott Bliss. – Jack Force, a szupermodell!Légyszi, csináld a Blue Steelt! – idézte tréfálkozva a Zoolanden.– Cssss – mosolygott szégyenlősen Jack. – Nem én találtam ki. Defiúkra volt szükségük valami fotózáshoz. Chantal az anyám barátnője,és hát itt vagyok.– Most jövünk Chantaltól – mondta Bliss, aki egyedül vitte abeszélgetést, tekintettel arra, hogy Schuyler nem mert Jackhez szólni.– Akkor, gondolom, a fotózáson találkozunk – vigyorgott Jack.– Aha, persze – válaszolta Bliss. – Nem hinném. Elájultam, amikorlefényképezett, Schuylert már le sem tudta kapni a polaroidjával. Nemhinném, hogy bármelyikünk is megkapná ezt a munkát.Nehéz lett volna megmondani, ki vágott csalódottabb képet: Jackvagy Schuyler, amikor a lift ajtaja becsukódott.

Huszonötödik fejezet– Az első emeleten, Dendur templomán túl, a szarkofágok között, azókori egyiptomi részben van egy aranyból és lapis lazuliból készült,kígyó formájú karkötő, amely egykor Hacsepszuté volt. Azt szeretném,hogy hozd el nekem azt a karkötőt – mondta Lawrence, és az orra eléemelt egy stopperórát. A dolgozószobájában álltak Schuylerrel: ez isegyike volt azoknak a szobáknak, amelyeket Lawrence érkezése utánnyitottak fel.A nagyapja már meg is állapodott az építészekkel meg akivitelezőkkel a kúria egykori pompájának helyreállításáról, és az épületkülsején dolgozó munkások felől érkező, meglehetősen zavaró hangok– a fúrás, a puffanások, a kalapálás – már napok óta behallatszottak.Lawrence dolgozószobája azonban annyira hangszigetelt volt éscsendes, akár egy sírbolt.Lawrence harmadik napja képezte Schuylert. Egy héttel korábbandöbbenten fedezte fel, hogy a Bizottság szinte semmit nem tanított azújonnan beiktatott vámpíroknak arról, hogyan uralhatják éshasználhatják különleges képességeiket. Schuyler elmondta neki, hogynem történt más, mint elolvastak egypár könyvet, és időnkéntmeditáltak.– Senki nem állta ki a Velox próbát? – kérdezte megrökönyödve, aszemöldökét felhúzva a nagyapja.Schuyler a fejét rázta.– Az mi?– És senki nem tanulta a kapcsolódás négy összetevőjét?– Nem. – Schuyler megint megrázta a fejét.– Akkor fogalmatok sincs, hogyan verjétek vissza az Ezüstvérűektámadását – mondta Lawrence dühösen.– Ööö, nincs.Lawrence nagyon haragudott. Teltek a napok – Charles Forceörökbefogadási kérelme lassan átverekedte magát a családjogi

ürokrácián –, ki tudja, mennyi idejük van még együtt? Így aztánhivatalosan kezdetét vette a vámpíroktatás.– Ha tudni akarod, hogyan győzheted le az Ezüstvérűeket, és tudniakarod, kinek vagy minek köszönhető, hogy visszatértek, először megkell tanulnod használni a Kékvérű-tudásodat és – képességeidet. – Anagyapja úgy döntött, hogy a Veloxszal azaz a gyorsasági teszttel kezdi.– Nem elég, ha gyors vagy – magyarázta Lawrence. – Annyira gyorsnakkell lenned, hogy észrevehetetlen legyél. Annyira gyorsnak, hogy neinduljanak be rád a riasztók. Annyira gyorsnak, hogy senki se lássonmeg. A legtöbb Vörös vérű azt gondolja, ez a „láthatatlanság". Pedignem erről van szó. Láthatatlanság valójában nem létezik. Csak annyiragyorsak vagyunk, hogy az emberi szem nem képes észrevenni minket.Ha elsajátítod a Velox művészetét, egy szempillantás alatt ott leszel,ahol akarsz. Az Ezüstvérűek nagyon gyorsak: ez az egyik legnagyobberősségük. Ha életben akarsz maradni, náluk is gyorsabbnak kelllenned.Lawrence elmondta Schuylernek, hol találja a karkötőt aMetropolitan Művészeti Múzeumban.Kígyó formájú karkötő. Arany és lapis lazuli. Első emelet. ÓkoriEgyiptom. A szarkofágok között.– Indulj – mondta Lawrence, és felemelte a stopperórát.Schuyler eltűnt.Egy másodperc sem telt bele, és megint ott volt.– Már jobb – bólintott a nagyapja.Pár nappal korábban Schuyler két perc alatt teljesítette a feladatot.Amikor felemelte a karkötőt, annyira gyorsan nyitotta ki a szekrényzárját, hogy a riasztónak nem volt ideje zavart észlelni.Lawrence-nek halvány mosoly bujkált az ajkán.– Most pedig vidd vissza.Másnap Schuyler holtfáradt volt az előző napi megerőltető edzéstől,de sikerült lepleznie a fáradtságát. Nem volt ideje a gyengeségre: teljesgőzzel akart haladni, anélkül, hogy Lawrence-nek azon kelleneaggódnia, mit kell kiállnia emiatt. Alig várta, hogy megtanulhassa akövetkező tételt: az animadvertot az „intelligens látás"-t.– A vámpírok animadverto képessége megint csak félreértésenalapuló mítosz – magyarázta Lawrence. – Az emberek azt hiszik, hogy

végtelen tudásunk van, pedig mindössze arról van szó, hogy mindentazonnal megjegyzünk, amit látunk. Ha gyakorolod ezt a képességedet,olyan leszel, mint én, képes leszel, szó szerint idézni bármilyenkönyvből, amit valaha olvastál életedben. Alexandria könyvtáraiévszázadokkal ezelőtt elvesztek az emberiség számára, de énszerencsére már akkor sem tudtam betelni az olvasással – mondtaLawrence, és a fejére mutatott, – Itt van benn minden.– De miért kell tudni mindezt? Hogyan segít ez abban, hogylegyőzzük az Ezüstvérűeket? – kérdezte Schuyler.– Az Ezüstvérűek szemében a tanulás értéktelen, és azok, akik nemtanulják meg a történelmet, hajlamosak azt megismételni.Kulcsfontosságú, hogy nyomokra, utalásokra bukkanjunk aműködésükkel kapcsolatban, és ez csakÚgy történhet, ha beleássuk magunkat a világ történelmébe, ígyegyikünknek talán sikerülhet megfejteni folyamatos létezésükmisztériumát. – A harminckötetes Encyclopedia Britannicácdi mutatott.– Készíts gondolatban pillanatfelvételt minden egyes oldalról. Veddjegyzékbe az összes oldalt az emlékezetedben. A te gyorsaságoddal eznem tarthat tovább öt percnél. De kapsz egy órát. – Lawrence kiment adolgozószobából, becsukta maga mögött az ajtót.Amikor az óra letelt és Lawrence visszajött, Schuyler a kanapénhevert és szundikált.– Kész vagy?– Már ötvenöt perce – vigyorgott Schuyler.– Nagyon jó. Mondd fel az egyiptomi újraélesztési szertartásdefinícióját.Schuyler lehunyta a szemét, lassú, egyenletes hangon beszélt, szintemintha felolvasna:– „Szertartás, amelynek során felkészítik a halottat a túlvilági életre;vagy magát a múmiát, vagy valamelyik isten szobrát a templomban. Aceremónia fontos része volt, amikor a múmia száját ünnepélyesenfelnyitották, hogy lélegezni és enni tudjon. A szertartás a halált és azújjászületést jelképezte. Ezek a fogalmak az Osiris-mítosz részei,amelyben a megcsonkított...”– Kitűnő! – lelkendezett Lawrence. – Nagyon ügyes vagy akorodhoz képest. Nagyon ügyes. Lenyűgöző. Azt gondoltam, hogy a

kevert véred miatt hígult a vámpírerőd, de épp ellenkezőleg: inkábberősebb vagy.– Nagyapa... – kezdte Schuyler habozva, miközben segített anagyapjának visszatenni az enciklopédia köteteit a megfelelő polcra.– Igen?– Ha a vámpírok ilyesmire képesek... Akkor miért kell iskolábajárnunk? Nem teljesen felesleges, hogy bejárunk az órákra?– Egyáltalán nem – válaszolta Lawrence. – Amit mi itt csinálunk,az csak gépies magolás. Az iskolában egészen más képességeket lehetmegtanulni: szocializálódni, vitatkozni, együtt élni az emberekkel. Nemszabad elidegenedni a többségtől. A Kékvérűeknek meg kell tanulniuk,hol a helyük a világban, mielőtt helyet változtathatnának. Lehet, hogyfel tudod mondani az egész enciklopédiát, de egy agy szív és érveknélkül... Hát... Teljesen értelmetlen.Schuyler elkezdte várni a délutáni teszteket. A hét végén Lawrenceaz eddigi legnehezebb feladattal bízta meg.– Már hallottál a kapcsolódásról – mondta Lawrence. – Arról aképességről, amellyel irányíthatod az emberi agyakat.– Igen – felelte Schuyler. – Priscilla Dupont azt mondta, ez az egyiklegveszélyesebb művészet. Legjobb, ha meg sem próbáljuk, amígnagyobbak nem leszünk.– Nevetséges. Most kell megtanulnod, hogy megvédhesd magad amegtévesztő, rosszra csábító hatásától. A kapcsolódás ugyanisKékvérűeken is működik. Ez az Ezüstvérűek egyik legveszedelmesebbfegyvere.Schuyler megborzongott.– Ezért meg kell tanulnod, hogyan használd, és hogyan védd megmagad tőle. Először az elsőt kell megpróbálnunk, csak azutánkészíthetlek föl a másodikra – határozott Lawrence. – Akapcsolódásnak négy összetevője van. Az első egyszerűen a telepátia. Agondolatolvasás képessége. Ahhoz, hogy valakinek a gondolataibanolvass, annak a valakinek az energiáira kell összpontosítanod... És megkell próbálnod megérteni az energiák forrását. Egy agy olyan, mint egytalálós kérdés; meg kell oldanod ahhoz, hogy beleláss rejtett titkaiba.Anderson! – kiáltott ki. – Jöjjön be, kérem.A fehér hajú úriember belépett a szobába.

– Igen?– Anderson meg tanult ellenállni a kapcsolódásnak. Ellen is kelltudnia állni, ha jó Vezető akar lenni. Egy vámpír nem engedheti megmagának, hogy a segítőjét megrontsák.A következő három órában Schuyler az asztal egyik végében ült,Anderson a másikban. Lawrence egy pillanatra felmutatott egykártyalapot Andersonnak, Schuylernek pedig ki kellett találnia, melyikvolt a kártyalap.Mire gondol? Schuyler megpróbált a férfi jelzéseire összpontosítani,de csak sűrű, áthatolhatatlan, szürke ködöt talált.– Kőr dáma? – kérdezte Schuyler.Lawrence pikk ászt mutatott neki.– Treff tízes?Káró hármas.És így tovább.A szürke köd nem akart feloszlani. Schuyler le volt sújtva. Amilyensikeres volt a Vehxszal meg az animadvertóval, biztos volt benne, hogya kapcsolódást is ugyanolyan gyorsan és könnyen el fogja sajátítani.Lawrence kiküldte Andersont, és kettesben maradt az unokájával.– Ez nagyon nehéz – vigasztalta a lányt. Megkeverte a lapokat, ésvisszatette a paklit a tokjába.Schuyler bólintott.– Pedig olyan könnyűnek tűnik – sóhajtott, és elmesélte, milyensimán olvas Oliver gondolataiban.– Nincs védelme. Figyelmeztess, hogy őt is be kell tanítanunk, ha aztakarjuk, hogy hatékony Vezető legyen.Schuyler bólintott. Teljesen kiszívta az energiáját ez az erőlködés akapcsolódással, hirtelen szédülni kezdett, és holtfáradtnak érezte magát.– Jól vagy? – kérdezte aggódva Lawrence.Schuyler csak legyintett. Soha nem vallotta volna be a nagyapjának,de néha gyakorlás után olyan gyenge volt, hogy alig állt a lábán.

Huszonhatodik fejezetTeljesen véletlenül futottak össze a Raktárban. Schuyler azért ment le,hogy Lawrence leckéivel kapcsolatosan olvasson, amennyit csak bír, ésörömteli csodálkozással látta, hogy Jack ott ül az egyik asztalnál, éstanul.– Á, szia – vigyorgott rá a fiú. Beletúrt a hajába, és mutattaSchuylernek, hogy üljön le vele szemben. – Mit olvasol? A pert? –kérdezte, és felmutatta a saját példányát.A lány bólintott. Emelt szintű irodalomból adták fel nekik a Kafkakötetet,és az is ott lapult a rengeteg könyv között, amiket a kezébentartott.– Ostoba egy szerelmi történet, nem gondolod? – kérdezte Jack, ésvégigpergette az ujjai közt a kötet megsárgult lapjait. Schuylerészrevette, hogy a könyv már igencsak kopott és szamárfüles.– Szerelmi történet? – húzta el a száját Schuyler. – Nem azigazságszolgáltatás zsarnokságáról szól a könyv? A bürokrácia abszurdtermészetéről? Végtére is nem derül ki, miért fogták perbe.– Nem értek egyet. És mivel Kafka nem is akarta, hogy kiadják akönyvét, ki tudja, valójában miről is szól? – kérdezte huncutul Jack. –Azt olvastam, hogy a Felice Bauerrel kötött, de végül felbontottjegyességéről meg az udvarlásról szól. Ami azt jelenti, hogy egyáltalánsemmi köze a törvényhez, hanem egy férfiról szól, aki boldogtalan aszerelemben...– Jaj, Jack... – sóhajtott Schuyler. Nem volt benne biztos, hogy a fiúcsak ugratja-e vagy nem, de élvezte az évődést. Eddig a percig nem voltvilágos, vajon rendbe tudják-e valaha is hozni bontakozó barátságukat,vagy bármi legyen is az, ami elkezdődött közöttük, aztán olyan hirtelenvéget ért az előző félévben. De most úgy tűnt, Jack talán hajlandó lenneújrakezdeni. Nem mintha ez bármit is jelentene. Jack attól még mindigMimi Force bátyja.

– Lehet, hogy az én könyvemben van valami, ami a tiédben nincsbenne – mondta Jack, és odalökte Schuyler elé a példányát. – Tessék,cseréljünk – vigyorgott. – A tiédnek úgyis jobban tetszik a borítója.Schuyler kezébe vette a fiú kötetét, belélegezte a dohos szagot.Megkereste, hogy hol tartott, és továbbolvasott.Micsoda unalmas hely, gondolta Mimi Force, ahogy Kingsleynyomában lefelé ment a lépcsőn. A Történelmi Raktárba tartottak, aBizottság központjába, a gyülekezet főkönyvtárába, amely a kizárólagKékvérűek és vendégeik számára fenntartott, Block 122 nevű szuperexkluzív éjszakai klub alatt helyezkedett el.Mimi barátságot kötött Kingsley-vel. A fiú hasonlított hozzá agonoszkodásra való hajlamában. Szövetségük az erkélyen álló fiúesetével kezdődött. Kingsley-ben megvolt az, amit Mimi a legjobbancsodált egy vámpírban: a vágy, hogy használja a hatalmát. Titkonegyetértett Kingsley-vel: a Bizottság túlságosan óvatos, és ő isberzenkedett a szigorú szabályok ellen. Miért ne használhatnák azerejüket arra, hogy az emberek fölött uralkodjanak? Mi haszna annak,hogy olvasni tudsz valakinek a gondolataiban, ha ebből nem származhatanyagi vagy érzelmi hasznod? Mién ne szívhatnád egyszerre többemberismerősöd vérét? Miért ne fitogtasd felsőbbrendűségedet ahelyett,hogy megpróbálnál beilleszkedni a halandók világába?Kingsley elhívta magával a Raktárba, mert valami király dolgot akartmutatni neki, és most el is tűnt a sorok között, hogy megkeresse azt abizonyos dolgot.Mimi körülnézett a fülkékkel szegélyezett, régi helyiségben. Aszánalmas halandó emberek, az egykori Vezetők, akik már nemtartoztak egyik vámpírcsaládhoz sem, szorgalmasan dolgoztakkutatófülkéikben.Mimi leült a terem közepén egy hatalmas olvasóasztalhoz, éstürelmetlenül dobolt az ujjaival az asztal lapján.Egyszer csak halk hangokat hallott egy könyvsor mögül: valakikcsendesen beszélgettek.– Ebben az égvilágon semmi sincs a szerelemről, Jack –mondta egylány. – Talán inkább te beszélsz bolondságokat.– Biztos vagy benne? Nézd meg jobban! Lehet, hogy nem olvastadelég figyelmesen – vitatkozott a fiú.

Mimi a fogát csikorgatta. Már megint az a Van Alen kisegér dumál abátyjával. Mimi felállt, áthajolt az alacsony könyvespolc fölött, ésmegköszörülte a torkát.Jack és Schuyler azonnal elhúzódott egymástól.– Majd... Ööö... Később találkozunk – mondta Schuyler.Felnyalábolta a könyveit, és áthurcolkodott egy másik asztalhoz: nemvette észre, hogy még mindig nála van a fiú kötete.– Á, szia – köszönt Jack, és a húga felé fordította a székét. – Nem istudtam, hogy egyáltalán idetalálsz a Raktárba.– Soha ne becsülj alá engem, Benjamin Force. Ha éppen tudniakarod, rengeteget olvasok – horkantott Mimi.Jack vigyorgott. Hazudsz, küldte a húgának.Te hazudsz, küldte vissza a lány.Jack békéltető mozdulatot tett. Bocsáss meg.Mindig. Miminek ellágyult az arca.Megyek. Otthon találkozunk.Szia.Mimi nézte, ahogy a bátyja elmegy, de hiába vésődtek az agyába afiú gyengéd mondatai, így is gondterhelt volt. Ez a Schuyler mégmindig játszik? Volt valami ebben a lányban, ami újra meg újrakibillentette a bátyját, Mimi érezte. Érezte, hogy Jack mennyire szeretnehűséges lenni a kettejük közötti kötelékhez, de olyan volt, mintha afiúnak meg kellene győznie magát, hogy akarata ellenére szeressen ahúgába. Miért? Még sohasem volt ilyen. Eddig minden ciklusbannehézségek nélkül erősítették meg újra a kettejüket összefűző köteléket.Mimi arcáról egy pillanatra elszállt a tökéletes, önelégültmagabiztosság: elveszett, rémült kislánynak látszott csupán. Mi lesz, haelhagy engem? Mi lesz, ha nem újítja meg a kötelékünket, amikor eljönaz idő? Mi történik akkor velünk?Mimi megborzongott, ahogy Allegra Van Alenre gondolt: a nő akórházban fekszik, gyakorlatilag halott a világ szemében.Nem engedheti, hogy ez történjen velük. Egyikükkel sem.– Úgy nézel ki, mintha kísértetet láttál volna – szólalt meg Kingsley,és egy hatalmas könyvet tett le Mimi elé.Mimi rávillantotta lélegzetelállítóan lefegyverző mosolyát.

– Bár úgy lett volna. – A bőrbe kötött, vastag könyvre pillantott. – Ezmi?– Olyasmi, amit nekünk nem szabadna nézegetnünk. A tiltottvarázslatok réges-régi kézikönyve. Hallottál erről a Croatanról vagymiről, ugye? Az Ezüstvérűekről? – kérdezte Kingsley.– Igen – válaszolta Mimi óvatosan. – De Ezüstvérűek elvileg nemléteznek.– Na persze – vigyorgott önelégülten Kingsley. – De csak azért, mertmostanában már nem annyira szófogadók.– Ezt hogy érted?– Az Ezüstvérűek egykor a Kékvérűek szolgái voltak. Amikor arraítéltettünk, hogy a földön töltsük halhatatlan életünket, azok, akiktovábbra is Lucifert követték, egy időre Michael és Gabrielle hatalmaalá kerültek. Mi irányítottuk őket, de aztán felkeltek ellenünk, és márnem engedelmeskedtek többé. Vadászni kezdtek ránk, mi meg rájuk,évszázadokon keresztül dúlt a véres háború. Most elvileg eltűntek. Demegvan a módja, hogyan lehet visszahozni őket.– Hogyhogy? – kérdezte Mimi, és arra gondolt, hogy Kingsleytúlságosan sokat dicsekszik ilyesmikkel. Az Ezüstvérűek témája végtéreis nem valamiféle tréfa. A legtöbb Kékvérű egyáltalán beszélni sem bírtróluk.– Elő lehet hívni egy Ezüstvérűt a sötétből. Érted. Hogy azt tegye,amit csak akarsz – magyarázta Kingsley.– Nem vagyok biztos benne, hogy ez annyira jó dolog volna –mondta Mimi megborzongva. – Túl komoly ez nekem.– Ugyan már. Szerintem tök jó móka lenne – vigyorgott Kingsley.Kingsley mindenféle csínytevésre előszeretettel használta a „tök jőmóka" kifejezést. Nyilvánvaló volt, hogy számára egy sötét, veszélyesrégi varázslat ugyanaz, mint ha négyszáz kilométer per órás sebességgelszáguldozna egy Ferrarival: valószínűleg nem a legjobb ötlet, de akkoris meg kell tenni, csak azért, hogy elmondhasd magadról: megtetted.– Á, nem. – Mimi a fejét rázta. De ha ez nem érdekli is, valami másthátha talál ebben a könyvben, ami esetleg hasznosnak bizonyulhat.Materia acerbus. Sötét lényeg.Az első oldalra lapozott, és olvasni kezdett.

Huszonhetedik fejezetAllegra Van Alen ébren volt. Egyenesen ült az ágyban, szép szőke hajaa kórházi hálóingbe bújtatott vállára omlott.Tágra nyitotta világoszöld szemét, és halk, kísérteties hangonmegszólalt:– Vigyázz, Schuyler. Vigyázz!Schuyler reszketve ébredt. Az anyja kórházi szobájában találtamagát, a Columbia Presbyterianben, de egyáltalán nem emlékezett rá,hogy került oda. Éjfél elmúlt, de ő csak azt tudta felidézni, hogyolvasott, és közben elbóbiskolt. Nem emlékezett, hogy kijött volna ahálószobájából, hogy elment volna busszal a Százhatvannyolcadikutcáig, vagy, hogy megérkezett volna a kórházba. Biztosan alva járt,vagy elvesztette az eszméletét – pontosan, ahogy Bliss mesélte.Lenézett az anyjára. Allegra ugyanolyan némán és békésen aludt atakaró alatt, mint mindig. Talán csak álom volt? De hiszen annyiravalóságosnak tűnt. Az anyja ébren volt, beszélt hozzá. Azt mondta neki,hogy vigyázzon. De mire vigyázzon?– Anya – mondta Schuyler, és megsimogatta Allegra hideg arcát.Valójában még mindig, minden percben fájt neki a hiánya. Schuylerhomlokon csókolta az anyját, leoltotta a lámpát, és kiment a szobából.Másnap este Lawrence meghívta Schuylert vacsorára a régi klubjába.A Kalandvágyók Klubját, az elit szervezetet a Kékvérűek alapították atizennyolcadik század elején: itt találkoztak a hasonló gondolkodásúvilágjárók, akik szívesen jegyezték fel és osztották meg egymással atermészeti és földrajzi jelenségekkel kapcsolatos kutatásaikat,elméleteiket. A klub az Ötödik sugárúton működött egy jól felszereltépületben, a Knickerbocker Klubbal szemben, nem messze aMetropolitan Múzeumtól. Ez a két Kékvérű-egyesület kénytelen volt azelmúlt évek során befogadóbb politikát folytatni, és Vörös vérűeket isfelvenni a soraiba.A Kalandvágyók Klubja azonban még mindig vámpírerődítménykéntműködött, még ha csak azért is, mert az embereket szemlátomástkevésbé érdekelték a környezeti témák, mint a társadalmiak, valamint

azért, mert ha a Kalandvágyók nehézkes, régi köréhez csatlakoztakvolna, még pecsétet sem kapnak.Az étterem tele volt a régi családok tagjaival: ott voltakCarondoleték, Lorillardék és Seligmanék, akiknek a Van Alencsaládhoz hasonlóan inkább a múltjuk volt előkelő, semmint hogy ajelenben lettek volna vagyonosak.A maítre d' üdvözölte Lawrence-t, aki körbejárt a helyiségben, kezetfogott és csevegett az ismerőseivel, aztán végre Schuylerrel együtt leültaz asztalhoz.A Kalandvágyóknál a menü a tizenkilencedik század óta nemváltozott semmit. Nyelvhal meuniere módra. Dianesteak. Nyúlsült.Schuyler nyelvhalat rendelt, Lawrence a steaket választotta.Az étel ezüstfedő alatt érkezett.– Viola – mondta a pincér, és egyszerre emelte fel a fedőt a kéttányérról. – Bon appétit.Schuyler nekilátott a halnak, és közben elmesélte Lawrence-nek, mitörtént az éjjel.– Elvesztettem az eszméletemet... Amikor felébredtem, a kórházbanvoltam, anya szobájában – vallotta be.– Elvesztetted az eszméleted? Hogyhogy? – kérdezte Lawrence asteaket falatozva.– Tudod, amikor kicsúszol az időből, aztán meg felébredsz, és nemtudod, hogy kerülsz oda, ahol vagy.Lawrence letette a villáját.– Tudom, mi a visszaemlékezés. De a vámpírok mindig maguknálvannak, amikor újra átélik az emlékeiket.– Tényleg? – kérdezte Schuyler.Lawrence bólintott.– Amiről te beszélsz, az nagyon szokatlan.– Szokatlan? – Schuyler egy percig hallgatott. De hiszen Blisszel isfolyton ez történik. Akkor azért annyira nem lehet ritka. Elmondta anagyapjának, amit Bliss mesélt neki.Lawrence elgondolkodott.– Lehet, hogy van valami ezeknek az új, fiatal vámpíroknak agénjeiben. Az okozhatja ezt a dolgot. Nem hiszem, hogy aggódnunkkellene, de azért szólj, ha megint megtörténik. – Nagyot sóhajtott... –Most pedig mondanom kell valamit.

Schuyler megkeményítette a szívét: felkészült a hírre, amitől anagyapja visszatérésének napja óta rettegett.– A bíró beleegyezett, hogy meghallgatja Charles petícióját azörökbefogadásodról. Egy hónap múlva lesz a meghallgatás.

Feljegyzés kórházi betegrőlSzent Dmphna ElmegyógyintézetNév: Margaret StanfordÉletkor: 16Felvétel időpontja: 1669. Április 5.INDOKLÁS:A felvett beteg a valószínűsíthető elmebaj jelelt mutatja.ERKÖLCSI:Vallási izgalmakSzerelmi viszonyokFIZIKAI:Önbántalmazás, Baleset vagy sérülés, EpilepsziaÖngyilkos hajlamok. A beteg felvágta az ereit egy héttel afelvétele előtt. Családtagja talált rá. Téveszmés őrjöngésekCSALÁDTÖRTÉNET:Elmezavar vagy hisztéria nem mutatható ki egyikcsaládtagban sem. Egyetlen gyermek, mindkét szülő él.ELŐZMÉNYEK:Epilepsziás rohamok. A beteg fejfájásra, rémálmokrapanaszkodik. Eszméletvesztések. A beteg nem emlékszikbizonyos dolgokra, amiket csinált. Szerelmi viszony nemmegfelelő fiatalemberrel, a viszony hisztérikus felidézése. Abeteg azonban nem volt állapotos a felvétele Idején.JELENLEGI ÁLLAPOTA:Szemelvények a beteg beszámolójából, a felvétel idejéből:„Annyira valóságosnak tűnik. Nem menekülhetek.Felébredek, és a csontjaimban érzem. Jön, azt mondja, állombanTudja a nevemet. Azt mondja, a részem. Csak ennyireemlékszem. Segítsen, doktor, segítsen. Meg kell szabadulnom.Meg kell szabadulnom tőle."I

Huszonnyolcadik fejezetA fotózás címe az lehetett volna: „Talitha Getty Marrakes-ben".Csupa habkönnyű, áttetsző vászon dzseballa, ékköves kaftán, sőt néhaegy-egy turbán is feltűnt – ja, és persze mindenhol a lehetőlegeslegkisebb bikinik. Az utazásokért felelős divatasszisztens azonbanvalahogy félreértette a dolgokat, és véletlenül Montserratba küldte őket,így aztán a karibi szigetnek kellett az észak-afrikai várost alakítania aképeken.Nem mintha ez bárkit is zavart volna – a lényeg, hogy tengerpartonvoltak.Blisst csütörtökön hívta fel a Farnsworth Modellügynökség,pénteken már repülőn ült, és napnyugtára meg is érkezett. Schuylert isbeválogatták a munkára, miután a két gyönyörű orosz modell, akiket aChic eredetileg választott, rájött, hogy lejárt a vízumuk, és muszájhazautazniuk.A Chic divatigazgatója, Patrice Wilcox szigorú nő volt, nem ismerttréfát. A trópusi hőség ellenére tetőtől talpig feketébe volt öltözve.Amikor a stáb és a modellek megérkeztek, olyan vékony mosolyrahúzódott a szája, amilyen az alakja volt.– Most nem nyaralni jöttek, emberek. Hanem dolgozni. Holnapreggel nyolcra mindenki álljon készen.Patrice szigorú figyelmeztetései ellenére, kár is lett volna tagadni, afotózás tiszta nyaralás volt. Miközben Patrice a pontosságról tartottkiselőadást, Jonas Jones, a hírhedten javíthatatlan Kékvérű divatfotós alányokra kacsintott a szigorú nő háta mögül.– Öt perc múlva margarita koktél a bárban – tátogta.Éjfélre a divatigazgatón kívül a teljes csapat a tengerpartiBárban ücsörgött és iszogatott – Jonas két asszisztense, a két helyesfiú a Rhode Island-i Dizájniskolából, a csacsogó modellek, akik közülegy sem töltötte még be a tizennyolcat, valamit Schuyler és Bliss.

Bliss és Schuyler az összes Vörös vérűt lenyűgözték a csapatbólazzal a képességükkel, hogy simán az asztal alá ittak mindenkit. Naná.A vámpírgének.Schuyler a sötét tengerpartot bámulta, a hosszan elnyúlóhomokföveny fölött rezgő holdat, meg a tajtékos hullámok finommorajlását. Gyönyörű volt. Korán érkezett, kicsit számított rá, hogyJack Force-ot már itt találja. De a fiú nem volt a modellek között, ésSchuyler csalódott.Ahogy azonban épp arra gondolt, bárcsak itt lenne a fiú, egyszercsak érezte, hogy valaki finoman megérinti a könyökét: Jack állt amellette lévő széknél.– Mit iszol? – kérdezte. – Remélem, nem valami nagyon abszurddolgot – mondta, mintha csak tegnap lett volna, amikor a Raktárbanbeszélgettek.– Elég szörnyű ez a kotyvalék. Valami kókuszrum meg ananász lé,de nem pina colada. Megkóstolod? – kérdezte, és a fiú felé nyújtotta apoharat.Jack belekóstolt az italba, és elfintorodott.– Borzalmas.– Mondtam.– Kérek egyet – szólt oda a fiú a pultosnak.– Bátor ember – jegyezte meg Schuyler, és Jack felé emelte apoharát.– Hogy van Lawrence? – kérdezte a fiú az italát kevergetve.– Jól. – Schuyler azon tűnődött, vajon tudja-e Jack, hogy az apjaörökbe akarja őt fogadni. Nem akarta szóba hozni a kellemetlen témát.– Még mindig hiszel benne, hogy visszatértek? – kérdezte Jack. AzEzüstvérűekre gondolt.– Hinnem kell benne – felelte Schuyler egyszerűen. – Ez az egyetlenmagyarázat arra, ami Dylannel történt... És Cordeliával.Jack az italába bámult. Megrázta a poharat, a jégkockákösszekoccantak az üveggel.– A Bizottság nem hisz benne. A római krízis véget ért, Lucifertmaga Michael pusztította el. Lehetetlen, hogy visszajöjjenek.– Tudom. – Schuyler is az italába bámult, már csak néhány cseppárválkodott a pohár alján. – De azt gondolom, hogy a Bizottság téved.

Úgy tűnt, mintha Jack válaszolni akarna, de ekkor megszólalt egyrekedt hang a bár túloldaláról, ahol fergeteges ivós játék zajlott.– Schuyler! Jack! Kell még két evező a viking mesterhez! Gyertekide!Másnap az egész csapat eltúrázott egy rejtett természetvédelmiterületre, a sziget távoli csücskébe. A modelleket sminksátrak védték aforróságtól. Bliss előbújt a kunyhóból: zebracsíkos bikinit viselt –amelynek a megkötőit kagylók díszítették –, átlátszó selyemkaftánt éskövekkel kirakott flip-flop szandált.– Hol vannak a papagájok? – kérdezte Jonas a fényképezőgépmögül.Úgy tervezték a képet, hogy Bliss mindkét karján két-két hatalmas,tarka tollú arapapagájt fog tartani, tisztelgésképpen Talitha papagájaielőtt.Az állatidomár előhozta a madarakat, de azok egyáltalán nem voltakhajlandók szót fogadni neki. Az egyik Bliss fejére ült, a másik pedighangosan rikoltozva röpdösött körülötte.Az idomárnak végre sikerült megszabadítania Blisst a madár karmaiközül, és Jonas megelégedett azzal, hogy egy fa alatt állva fényképezteBlisst, a madarak közelében.– Hála istennek, hogy ennek vége – zúgolódott Bliss, miközbenóvatosan lépkedett a magas fűben a sminksátor oltalma felé.Ezután Schuyler következett. Fekete Gucci fürdőruhát viselt, egyolyan egyrészest, amelyet a legjobban talán úgy lehetne leírni, hogy elölkét vékony csík, amely alul apró kis V alakban végződik. A stylist amelléhez ragasztotta a fürdőruha anyagát, de Schuyler még így istúlságosan csupasznak érezte magát.– Valami Kék lagúna-féle dologra gondoltam – magyarázta Jonas. –Legyél dögös. Parázsló. Szexi. De ártatlan.Schuyler óvatosan bemászott a vízesés alatt elterülő, hideg vizű kistóba.– Kész vagy? – kérdezte a tó túlsó végéből Jack Force.Schuyler bólintott. Tudta, hogy együtt fogják fotózni őket,De amikor meglátta Jack napbarnított, izmos testét a süllyesztettderekú Vilbrequin szörfös nadrágban, a füle tövéig elvörösödött.

Főleg amikor Jonas rájuk szólt, hogy álljanak közelebb egymáshoz.– Nem hallottátok, mit mondtam? Kék lagúna! Meg vagytok őrülveegymásért! Próbáljátok ezt mutatni! Jack, tedd a kezed a combjára.Schuyler, hajlítsd meg a hátad, állj közelebb hozzá, hogy egymáshozérjen a testetek. Ez az. Sokkal jobb.– Bocs – motyogta Jack, ahogy közelebb húzta magához Schuylert.– Csak a munkádat végzed, nem? – válaszolta Schuyler, ésigyekezett nem mutatni, milyen hatással van rá a fiú közelsége.Megvillant a kamera.– Kérem a következőt! – kiáltotta Jonas.Aznap este, amikor Jonas az egész stábot elvitte vacsorázni egykiülős étterembe, Bliss Morgan, a veszélyesen helyes fotóasszisztensmelletti széken találta magát. Morgan egész hétvégén elég sokatfoglalkozott vele. Másodikos volt a Rhode Island-i Dizájniskolában,tizenkilenc éves, és soha ki nem fogyott a rossz viccekből, amiken Blissakarata ellenére egész este vihogott. A fiú csak öntötte neki az italokategymás után, nem vette észre, hogy Biissre semmiféle hatással nincs azalkohol.Bliss hátradőlt a fonott széken, és a fiú ölébe tette a lábát. A hónapokóta tartó New York-i tél után itt végre szabadnak érezte magát, élvezte,ahogy a hűvös tengeri szél a hajába kap, hogy sehol sincsenek a folytonparancsolgató szülei, és ami a legjobb – sehol a rémálmok, amiótabetette a lábát a szigetre.– Sétálunk egyet? – vetette fel a fiú.Bliss bólintott. A „tengerparti séta" elég gyanúsan hangzott.Valószínű, hogy a kérdés csak egy kicsit finomabb megfogalmazásavolt ennek a kérdésnek: összejöjjünk?Kézen fogva sétálgattak a parton, Bliss újra meg újra a gurulóhullámokba lépett, érezte a hideg vizet a bőrén.A szálloda fényei egyre inkább elhalványultak.– A Morgan nem lánynév? – kérdezte Bliss huncutul.– Dehogyis – felelte a fiú, magához vonta, és a földre húzta a lányt.Bliss úgy tett, mintha küzdene, de Morgan a földhöz szorította akarját.– Nem szabadulsz tőlem – mondta.– Biztos?

A fiú megcsókolta, és Bliss visszacsókolta. Más volt, mint amikorDylannel vagy Kingsley-vel csókolózott. Ez itt egy ember. Egy Vörösvérű. Érezte, ahogy a fiú szíve kalapál a mellkasában, érezte érettemberszagát. És akkor hirtelen tudta, mit fog tenni.A fiú lehúzta magáról az inget, félredobta az összegyűrtvászoncsomót. Bliss segített neki kigombolni a blúzát. Egész testebizsergett, amikor a fiú a bikini felső alá csúsztatta a kezét, és kioldottaa madzagot. Nem húzza az időt ez a fiú... De hát ő sem arra vágyik.Bliss megfordította a fiút, rágurult, most ő ült rajta, térdét a homokbanyomta a csípője mellett.– Szép – mondta Morgan, és elismerően csodálta a félmeztelen Blissta holdfényben.– Úgy gondolod? – kérdezte Bliss szemérmesen. Aztán lehajolt, ésvégigcsókolta a fiút a dereka sötét vonalától, fel a mellkasáig, aztán anyakáig, az álla alatt megbúvó meleg foltig. Lassan csókolta a bőrét.A fiú nagyot sóhajtott, és közelebb vonta magához a lány fejét.Ekkor Bliss belemélyesztette a tépőfogát, és szívni kezdte a vérét...

Huszonkilencedik fejezetA Bizottság továbbra is úgy vélte, semmi mást nem kell tenni ahhoz,hogy az ember megismerje a múltbeli életeit, mint hogy leül egyszékbe, behunyja a szemét, és meditálni kezd, hagyja, hogy az elméjevégigjárja az emlékezet végtelen folyosóit, és sorra vegye az ezernyiélet eseményeit.Mimi kényelembe helyezkedett hercegnői díványán a hálószobájasötét magányában, szőrmemaszkot húzott a szemére, és elkezdettösszpontosítani.Ennél tisztábbak nem is lehettek volna a látomásai. Az elmúlt életeimind ugyanazt a történetet ismételgették: ő és Jack együtt,boldogságban, kötődésben, szerelemben. Kielemezte a közelmúlteseményeit is: Plymouth, New port, de sem az időből, sem a helybőlnem tudott rájönni semmire.Akárhogyan igyekezett, nem tudott rájönni a visszahúzódása, akétségei, az elbizonytalanodása okára. Vagy mégis?Döbbenten idézte fel a bátyja arcát a Négyszázas Bálon. Azt a teljes,totális csodálatot. Akkor megpróbálta elhessegetni az aggodalmát, aztmondta magának, csak futó kaland az egész. Sőt mi több: csupán pusztakíváncsiság. Ez nagy ostobaság volt. Hagyta, hogy elvakítsa abüszkesége. Túlságosan régóta nem akarja látni az igazságot.Pedig egész idő alatt itt volt a válasz az orra előtt.Schuyler Van Alen.A kis félvér. Pontosabban szólva: a múlt nélküli Kékvérű.Az új lélek. Ez volt a rendellenesség az ő világukban. Ez volt az azismeretlen tényező, amely újra meg újra kibillentette Jacket azegyensúlyából.Hogyan lehetséges, hogy eddig nem vette észre?Schuyler mostanáig nem létezett a világukban. Csak most... Ebben aciklusban. És csak most, ebben a ciklusban fordult elő, hogy a Jacket ésMimit egymáshoz fűző kötelékhez kétségek fértek.Jack vonzódik Schuylerhez – ahogy egykor Gabrielle-hez vonzódott.Mimi dühödten letépte magáról a szemmaszkot, és a szoba túlsó végébe

hajította a szőrös rongydarabot: kis híján eltalálta vele Pookie-t, a csaucsauját, aki erre méltatlankodva nyöszörgött.Gabrielle. Mindig Gabrielle volt az. Már a Bukás előtt is így volt.Gabrielle, az Erényes, a Hírnök, a Fehér arkangyal, aki az üdvösséghírét hozza. Mimi és Jack az Alvilág angyalai voltak, végzetük asötétséghez és az igazsághoz kötötte őket, az volt a dolguk, hogy ahalandóságára emlékeztessék az embert. De Jack, Abbadon, mégismindig a Fényhez vonzódott. Mindig a Fehér erejéhez vonzódott.És még őrá mondják, hogy felmászott a társasági ranglétrán,gondolta Mimi.Mimi évszázadok óta tudta, hogy Jack elégedetlen a helyével, hogynem érzi jól magát a bőrében, a címében, a helyzetében – a PusztításAngyalaként. Jack soha nem futamodna meg a kötelességei és afelelősség elől, ezt Mimi tudta: ismerte az ikertestvérét. Csak aztszerette volna, bárcsak a fiú elfogadná a világot olyannak, amilyennéteremtődött, ahelyett, hogy valami nagyobbra törekedne. Ez volt az, amia legelején is bajba sodorta őket. Követték Lucifert, amikor felfelévezetett az útja, és Jack azt gondolta, hogy ha olyan fényesenragyoghatna, mint a nap, amit Gabrielle annyira szeret, talán elnyerhetia kezét. De Gabrielle akkor hátat fordított neki, és még amikor a Földönelhagyta Michaelt, akkor is inkább egy emberhez ment feleségül, mint aSötétség Abbadonjához.A Force ikrek között nem volt helye titoknak. Mimi meg tanultegyütt élni azzal a ténnyel, hogy Gabrielle arca ezer éve kísérti Jacketálmában. Most azonban a vonzás ereje az anyáról átszállt a lányra, ésezt már nem volt képes elfogadni.Mimi most már tudta, mit kell tennie. Hogy megmentse a köteléket,hogy megmentse kettejüket.El kell pusztítania Schuyler Van Alent.

Harmincadik fejezetValaki olyan kitartóan dörömbölt az ajtón, hogy a tengerparti hotelnádfalai beleremegtek a rázkódásba. A hang élesen hasított a pirkadaticsöndbe. Hajnali öt óra volt.– Schuyler! Schuyler! Ébredj!Schuyler kikászálódott az ágyból, és résnyire nyitotta az ajtót. Blissállt a folyosón: még mindig az előző napi ruhája volt rajta, hajaösszevissza kócolódott, szemében rettegés ült.Schuyler kiakasztotta a láncot, és kitárta az ajtót.– Mi van?– Úristen, Schuyler, segítened kell! Iszonyú nagy bajban vagyok, ó, afrancba, rohadt nagy baj van, azt hiszem, meghalt – hadarta Bliss egésztestében vadul remegve.Schuylernek egy pillanat alatt kiröppent az álom a szeméből.– Meghalt? Ki halt meg?– Morgan... Az asszisztens... Én... Gyere gyorsan!Rohanni kezdtek a part felé, és Bliss útközben elmesélteNeki, hogy mi történt.– Megtettem. Megtettem a Caerimonia Osculon. A Szent Csókot.Nem is tudom, kedvem támadt hozzá. Túl akartam esni rajta, érted?Utáltam, hogy én vagyok az egyetlen az évfolyamon, aki még nemcsinálta. És szuper volt, minden tök jó volt, a srác nagyon benne volt...De aztán, nem tudom, azt hiszem, túl messzire mentem. Ó, a francba,Schuyler, ha ezt a Bizottság megtudja, iszonyú, durva nagy bajbanleszek.Bliss odavitte Schuylert, ahol Morgannel csókolóztak, egy eldugotthelyre a pálmafák alá, egy homokdűne mögé.A fiú hanyatt feküdt a homokban, a vér még mindig szivárgott anyakán lévő két kicsi lyukból.– Nem lélegzik – mondta Bliss idegesen. – Azt hiszem, túl messzirementem.Schuyler letérdelt, hogy megkeresse a fiú pulzusát.– Nincs pulzusa.

– Úristen, ki fognak nyírni! Még soha nem fordult elő, hogy egyember belehalt volna a Caerimoniába! Soha!– Cssss... Hadd gondolkozzam... Jack. Ide kell hívnunk Jacket –döntötte el Schuyler.– Jacket? Minek?– Mert ő már csinált ilyet. Lehet, hogy Morgan nem halt meg. Lehet,hogy ez történik a Vörös vérűekkel a szertartás után. Lehet, hogy Jacktud valamit, amit mi nem tudunk.Bliss még be sem fejezte a kopogást, Jack már az ajtóban állt, talpigfelöltözve és teljesen éberen. Schuyler csak ámult-bámult, hogy milyengyors a fiú. Lemerte volna fogadni, hogy igazi őstehetség lehet a Veloxteszben.Neki nem jutott eszébe, hogy ilyesmire használja avámpírsebességet – még most is pizsamában volt. Jack végighallgattaBlisst, és másodpercekkel később már a fiú mellett állt.Letérdelt a homokba, és két ujját Morgan nyakára szorította, hogymegmérje a pulzusát.– Ott van az... Lehet érezni... Nagyon halovány, de ott van.– Ó, hála a jő istennek – kiáltott fel Bliss, és megkönnyebbültenrogyott le a homokba.– Szóval rendbe jön? – kérdezte Schuyler.– Rendbe jön – bólintott Jack. – Lehet, hogy nem fog emlékezni,hogy mi történt, de amikor majd felébred, keresni fog téged, Bliss.Vonzódni fog ahhoz, aki a sajátjaként jelölte meg őt.– Miért?– A Szent Csók nyomán kötelék alakul ki. Ez azt jelenti, hogymostantól ő a tiéd. Más vámpír nem szívhatja a vérét. Amikor amagadévá tetted, a vére összekeveredett a tiéddel, és így már bármelyikmásik vámpír számára méreg.Bliss és Schuyler próbálta megemészteni az új információt.– Szóval akkor mostantól a pasim? – kérdezte Bliss. Nem volt bennebiztos, hogy akarja ezt.– Ha akarod – válaszolta Jack. – Ez komoly dolog, érted? Jelentvalamit. Mindkét fél számára.Bliss elpirult.– De én...

– Semmi baj – vágott a szavába Jack, és felemelte a fiút. –Vigyükvissza a szobájába. Reggel valószínűleg csak azt fogja hinni, hogyszörnyen másnapos.– Kösz, Jack – mondta Schuyler, amikor már Morgant is és Blisst isa szobájába kísérték. Kezét könnyedén a fiú karjára tette, így akartakifejezni, milyen sokat jelent neki, hogy Jack segített ezen az éjjelen.Jack elmosolyodott, zöld szeme világított a tompa hajnali fényben.Schuylernek az jutott eszébe, hogy még sosem látott senkit, aki ennyirenyugodtan viselkedett volna egy ilyen feszült helyzetben. Rá is jóhatással volt a magabiztossága; a fiú természetes vezető, fantasztikusvolt, ahogyBlisst nyugtatgatta, és közben tiszteletteljesen gondoskodott a fiúrólis. Jack Schuyler kezére tette a bal kezét.– Szívesen, máskor is. És mondd meg Blissnek, hogy ne aggódjon.Mindannyiunkkal előfordul, hogy hibát követünk el.Schuyler érezte, milyen meleg és sima a fiú bőre; arra gondolt,örökké álldogálhatnának így az ajtajában. De Jack levette a kezét akezéről, és ezért Schuyler is, vonakodva bár, de elengedte a fiú karját.– Hát akkor... Jó éjszakát – motyogta Jack, és a felhők mögül lassanelőbukkanó nap felé biccentett. Megfordult és elindult, léptei halkanklaffogtak a fapadlón.– Jó éjt – suttogta Schuyler. – Szép álmokkal?– Az tuti – felelte Jack.Schuyler halkan kuncogott magában, miközben kinyitotta a szobájaajtaját. Nem akarta, hogy Jack meghallja, amit utoljára mondott, de hátegy szuper érzékeny fülű vámpír előtt az embernek nem lehetnek titkai.Aznap reggel Schuyler és Bliss együtt taxizott ki a repülőtérre.Nyolckor indult a gépük, mindketten két órát aludtak mindössze ahajnali cirkusz miatt.– Jól vagy? – kérdezte Schuyler.– Istenem, meghalok egy cigiért – mondta Bliss, és kutatni kezdett atáskájában. Elővette a cigarettát, és meggyújtott egy szálat, közben amásik kezével letekerte az ablakot. –Kérsz te is?Schuyler a fejét rázta.– Nem is tudom... Kicsit azt kívánom, bárcsak még vártam volna –vallotta be Bliss. – Nem tudom. Egyszerűen kedvem támadt hozzá.Érted? Mert Mimi egyfolytában erről beszél... Meg a többi lány is,

mindig az emberismerőseikkel hencegnek. Én meg tiszta hülyénekéreztem magam, nem is tudom, mint egy szűz vagy ilyesmi.– Na és milyen? – kérdezte Schuyler.– Őszintén?– Aha.– Iszonyú jó. Olyan, mintha bekebeleznéd a lelkét, Schuyler.Éreztem a... Az egész lényét. És utána szuperül feldobódtam, érted?Olyan, mint az utazás. Mintha be lennél tépve. Most már tudom, miértcsinálják a többiek – ismerte be Bliss.A taxi kanyarogva igyekezett az úton, a lányok kinéztek az ablakon,és a Karib-tenger sima, zavartalan vizét bámulták. Káprázatos látványvolt, de azért mind a ketten örültek, hogy hamarosan visszatérnek NewYork koszos, szürke utcáira.Schuyler nagy levegőt vett.– Én még nem próbáltam – vallotta be.– Majd kipróbálod – mondta Bliss, és kipöckölte a hamut az ablakon.– De hallgass rám: amikor megteszed, csak olyan emberismerőssel teddmeg, aki számít is neked valamit. Én most vonzódom Morganhez, pedignem akarok. Hiszen alig ismerem.

Feljegyzés kórházi betegrőlSzent DymphnaElmegyógyintézetNév: Margaret StanfordÉletkor: 16Felvétel időpontja: 1869. Április 5.KORÁBBI KEZELÉSEK:Javaslat: elszigetelő terápia1869. Április 30.A beteg nem reagál elszigetelő terápia a továbbiakban nemjavasolt 1869. Május 23.A betegnél továbbra is delírium érzékcsalódás és rémálmoklépnek fel az öngyilkos hajlamok előtérbe kerültek.A beteg erőszakos veszélyt jelent saját maga ls környezeteszámára.Javaslat: teljes védelemmel ellátott intézménybe való átszállítás.JELENLEGI ÁLLAPOT:Egy héttel a tervezett átszállítás előtt a beteg reagálni kezdett akezelésre. A beteg itt maradt, engedélyt kapott az itttartózkodásra,heteken keresztül semmi Jelét nem adtaérzékcsalódásnak, hisztériának vagy elmezavarodottságnak. Abeteg megfelelően válaszol a kérdésekre, szemmel láthatóanteljesen felépült. Javaslat: ha a javulás folytatódik, háromhónapon belül hazamehet a családjához.

Harmincegyedik fejezetA diáktanács minden évben pénzgyűjtést szervezett Valentin-napon:rózsát árultak, amiket az osztályban lehetett küldeni egymásnak.Négyféle rózsa volt: fehér, sárga, vörös és rózsaszín. Az iskola nőneműtanulói vég nélkül elemezgették a különböző színek finom jelentésbelikülönbségeit. Mimi mindig is a kővetkezőképpen képzelte a dolgot: afehér a szerelem színe, a sárga a barátságé, a vörös a szenvedélyé, arózsaszín pedig a titkos imádaté. Valentin-napon minden évben Mimikapta a leghatalmasabb, leggondosabban kidolgozott csokrokat. Azegyik emberismerőse egyszer öt tucat vörös rózsával akarta kifejeznisohasem szűnő imádatát.Mimi aznap reggel, az első óra előtt, a pad szélén ült akémialaborban, és várta, hogy elinduljon a virágáradat.Megérkeztek a diáktanács futárai a csokrokkal.– Boldog Valentin-napot! – csicseregték a zaklatott Mr. Korgannek.– Tessék, essünk túl rajta – morogta az öreg.Sok lány több kis csokrot kapott – többnyire sárga rózsát, ami aztjelentette, hogy egymásra költötték a pénzüket, ahogy szokták a lányok,hogy kicsit kevésbé érezzék rosszul magukat, amiért nincs pasijuk ezena szentséges napon.Schuyler a szokásos asztalnál ült – annyiszor körbeforogtak már,hogy megint Oliver mellett kötött ki és átvett az egyik futártól egycsinos kis sárga csokrot. Oliver tavaly is küldött neki egy ilyet, éstényleg, a kísérőkártyán most is az ő gondos kézírásával állt azüdvözlet.– Kösz, Ollie – mosolygott Schuyler, és beleszagolt az illatosszirmokba.– Ez pedig a magáé, Mr. Hazard-Perry – mondta az elsős lány, aki arózsákat kézbesítette, és átnyújtott Olivernek egy csokor rózsaszínrózsát.Oliver elvörösödött.– Rózsaszín?– Titkos imádó! – cukkolta Schuyler. Úgy döntött, hogy idénrózsaszínt küld neki, mivel eddig minden évben sárga csokrot küldtek

egymásnak, és ez már kezdett túlságosan kiszámíthatóvá válni. Miért neturbózná fel egy kicsit a dolgot, gondolta.– Ha. Persze. Tudom, hogy csak te küldted, Sky – mondta Oliver,lecsippentette a kártyát a csokor tetejéről, és hangosan felolvasta azüzenetet: „Oliver, leszel a titkos Valentin-napi pasim? Szeretettel: Sky."Visszatette a cédulát a borítékba, és egy percig nem tudott Schuylerszemébe nézni.Schuyler be akart kukucskálni az agyába. Sikeresen elsajátította mára kapcsolódás első fázisát, a telepátiát, csakhogy Oliver is gyakorolt, ésonnantól kezdve, hogy megtanulta a telepátia ellenszerét, az occludótami azt jelenti, hogy becsukta az agyát a külső befolyások elől, többénem tudott olvasni a gondolataiban.Bliss, aki Kingsley mellett ült, két egyforma méretű vörös csokrotkapott.– Ó! Úgy látom, versenytársam akadt – mondta lassan Kingsley.– Á, semmi az egész. Valami srác küldte, de nem is ismerem olyanjól – motyogta Bliss. A második csokor természetesen Morgantől jött,aki egyenesen a Rhode Island-i kollégiumi szobájából küldte a rózsát.„Csak rád gondolok. Szeretettel, M." – állt a kártyán.Kingsley személyesen adta át neki a saját csokrát.– Jobban örülnék, ha zöld rózsa lenne, az jobban illene hozzád. Ez aszín nem megy a hajadhoz.– Nem baj – mormogta Bliss. Még mindig nem tudta, mit is érezKingsley iránt. Amikor vele volt, úgy érezte, elárulja Dylan emlékét.Miután a virágküldöncök szétosztották a közepes méretű csokrokat,sor került a nagy dobásokra is. A három-négy tucat rózsaszálból álló,mély bordó színű csokrokra, amelyek mindegyikére Mimi Force nevevolt írva. Mimi asztala hamarosan úgy festett, mint egy ravatalozó.– Úgy tűnik, ennyi volt – morgott Mr. Korgan.– Várjanak... Még van itt egy – mondta a futár, és előhozta alegeslegdrágább virágkölteményt: az egy méter magas csokorba kétszázszál fehér rózsát kötöttek, a virágok szirmai a leghalványabbelefántcsontszínben játszottak. Az összes lány megszédült a látványtól.A fiúk szinte soha, de soha nem vettek fehér rózsát senkinek. A fehérrózsa túl nagy elkötelezettséget jelképezett. Ez a csokor meg pláne arrólárulkodott, hogy valaki nagyon odavan.A futár Schuyler előtt tette le a csokrot.

Mimi felvonta a szemöldökét. Eddig mindig ő nyerte a rózsalottót.Mi a fene folyik itt?– Nekem? – kérdezte elképedve Schuyler. Egészen megrémült acsokor méretétől.Kihúzta a kártyát a legmagasabb virágból.„Schuylernek, aki nem úgy néz ki, mint egy szerelmi történet." Azüzenet nem volt aláírva.Mimi dühösen bámulta vörös csokrait: a rózsaszálak mintha egykicsit hervadásnak indultak volna a tekintetétől. Nem volt nehézkitalálni, ki küldte a lélegzetelállító fehér csokrot a kis fenevadnak.Fehér – a fény. Fehér – a szerelem. Fehér – az örökkévalóság.Itt az idő, hogy megvalósítsa a tervét.Amikor Schuyler asztala mellett ment el, úgy tett, mintha megbotlottvolna, és ahogy megkapaszkodott a szék támlájában, belemarkoltSchuyler hajába.– Aú! – kiáltott fel a lány.– Vigyázz! – sziszegte Mimi, és jól belemarkolt Schuyler hajába.Nemsokára.

Harminckettedik fejezetMiután tökélyre fejlesztette a kapcsolódás első alapelvét, Schuylertovábblépett a második alapelvre: a sugallásra. Másodszorra azt kellmegtanulnia, hogyan ültethet el egy gondolatot valaki más fejében.– Így ösztönözzük a Vörös vérűeket, hogy törekedjenek akiválóságra, a művészetre, a szépségre – árulta el a nagyapja. –Sugallatot használunk. Hasznos eszköz. A legtöbb ember nem szeretarra gondolni, hogy az ötletei nem a sajátjai, ezért inkább sugalljuknekik a dolgokat. Ha nem tennénk, az embereknek nem lenne a NewDeal, a társadalombiztosítás, de még a Lincoln Központ sem.A sugallás még a telepátiánál is nehezebb volt. Lawrenceelmagyarázta, hogy nagyon finoman kell csinálni, hogy az ember neérezze úgy, mintha manipulálnák.– A tudatküszöb alatti reklámozást természetesen egy Kékvérűtalálta fel, de amikor a Vörös vérűek tudomást szereztek róla, azonnyomban betiltották a használatát. Kár.Előző este Lawrence megkérte Schuylert, hogy sugalljon valamitAndersonnak. Miután Schuyler órákon keresztül próbálkozott, hogy necsak megtalálja a célba vett jelet, de még küldjön is valamit rá,Anderson hirtelen felállt, és közölte, hogy inna egy csésze teát, kér-emég valaki.Amikor kiment, Lawrence az unokájára nézett.—Ez te voltál, ugye?Schuyler bólintott. Szinte minden erejére szüksége volt, hogyegyetlen egyszerű kérést küldjön Anderson agyába..– Helyes. Holnap a délutáni finomkodás helyett komolyabbdolgokkal foglalkozunk.Másnap az iskolában aztán meglett a böjtje a sok erőlködésnek:Schuyler nagy árat fizetett azért, amiért egész délután a sugallástgyakorolta. Ahogy a harmadik szünet után végigment a hátsó folyosón,hirtelen megszédült, elájult, és le is bucskázott volna a hátsó lépcsőn, haJack Force nem jár épp arra és nem kapja el.– Hékás! – mondta. – Jól vagy?Schuyler kinyitotta a szemét. Jack aggódva nézett rá.

– Csak kicsúszott a lábam alól a talaj... Elájultam.A lépcsőn mögöttük álldogáló lányok sokatmondó pillantásokatváltottak. Gyakran előfordult, hogy valaki elájult az iskolában: ez azanorexia biztos jele volt. Naná, hogy Schuyler Van Alen valamilyenétkezési zavartól szenved. A vak is látja, hogy túl sovány a kis kurva.– Hazaviszlek – ajánlotta Jack, miközben segített Schuylernek lábraállni.– Nem... Oliver... A Vezetőm... Ő majd... És egyébként ténylegsemmi baj, csak... Túl sokat gyakoroltam a kapcsolódást – mondtaSchuyler félig önkívületben.– Azt hiszem, Oliver éppen kiselőadást tart irodalomból – mondtaJack. – De ha akarod, kihívatom.Schuyler megrázta a fejét. Nem, nem lenne fair megkérni Ollie-t,hogy vállalja a rossz jegyet csak azért, mert ő egy kicsit rosszul érzimagát.– Na, gyere, beraklak egy taxiba és hazaviszlek.Lawrence a dolgozószobájában ült és írt, amikor Hattie bekopogottaz ajtaján.– Schuyler kisasszony hazajött, uram. Úgy tűnik, valami történt veleaz iskolában.Lawrence lement a lépcsőn, és meglátta Jack Force-ot, aki a karjábantartotta Schuylert. Jack elmagyarázta, hogy Schuyler elaludt a taxibanhazafelé jövet.– Egyébként Jack Force vagyok – mutatkozott be.– Igen, igen. Tudom, ki vagy. Légy jó fiú, tedd szépen le Schuylert akanapéra – mondta Lawrence, és a nappaliba vezette Jacket. Jackgyengéden a bársonyhuzatú díványra fektette Schuylert, Lawrencepedig betakarta a lányt egy afgán takaróval.Schuyler olyan sápadt volt, hogy szinte áttetszőnek tűnt a bőre, sötétszempillája nedvesen tapadt az arcához. Szabálytalanul lélegzett,mintha nehezére esne levegőt venni. Lawrence forró homlokára tettehűvös kezét, aztán megkérte Hattie-t, hogy hozzon lázmérőt.– Nagyon forró, szinte ég – mondta feszülten.– Elájult az iskolában – magyarázta Jack. – A taxiban úgy nézett ki,mintha jól lenne, aztán azt mondta, hogy álmos, aztán... Nos... Látja.

Lawrence még jobban elkomorult.– Azt mondta, hogy a kapcsolódást tanulta. – Jack élesen pillantottLawrence-re a szeme sarkából.– Igen, gyakoroltunk – bólintott Lawrence. Leült az unokája mellé,és gyengéden bedugta a lázmérőt kiszáradt ajkai közé.– Azt tiltják a bizottsági szabályok – jegyezte meg Jack.– Nem emlékszem, hogy téged valaha is érdekeltek volna aszabályok, Abbadon – mondta Lawrence. Eddig a pillanatig egyiküksem utalt a régi barátságra. – Téged, aki saját jó híredet kockáztatvaálltál mellettünk Plymouthban.– Változnak az idők – motyogta Jack. – Ha igaz, amit mondasz, asaját kezeddel gyengítetted le a lányt.Lawrence kihúzta a lázmérőt Schuyler szájából.– Negyvennégy-négy – mondta nyugodtan.Ez a hőmérséklet azonnali halált vagy tartós károsodást okozna egyhalandónak. De Schuyler vámpír volt, és egy vámpír számára ez a lázmég elviselhető.– Kicsit talán magas – jelentette ki Lawrence. – De egy kiadósalvástól egykettőre jobban lesz.Néhány perccel később Schuyler arra ébredt, hogy Jack és az apjaszúrós tekintettel bámul rá. Megborzongott, szorosan összehúzta magána gyapjútakarót.– Ez már máskor is előfordult, drágám?– Párszor – ismerte be halkan Schuyler.– A gyakorlások után?Schuyler bólintott. Eddig azért nem beszélt erről, mert folytatniakarta a tanulást.– Látnom kellett volna. Amikor először történt... Amikor hibernáltadmagad... Az néhány nappal az után történt, hogy Velencében engemüldöztél, igaz?Schuyler megint bólintott. Eszébe jutott, mit mondott dr. Pat:Előfordul, hogy késleltetett reakcióról van szó.– Rájöttem, hogy mitől vagy ennyire gyenge – mondta Lawrence. –Dühös vagyok magamra, amiért nem vettem észre hamarabb aproblémát. Pedig egyszerű. A kékvérsejtjeid erősen igénybe vannakvéve azzal, hogy a vámpírképességeidet fejleszted, és mivel a vegyesvérösszetételed miatt már eleve kevés a vörösvérsejted, elgyengülsz,

fogy az energiád. Egyetlen megoldás lehetséges: csak úgy tarthatodszinten a vérsejtjeid számát, ha magadévá teszel egy emberismerőst.– De hiszen még nem vagyok tizennyolc éves – tiltakozott Schuylera Szent Csók egyezményes korhatárára hivatkozva. – Igazából úgyterveztem, hogy még várok.– Ez komoly dolog, Schuyler. Az anyád kómába esett: őt márelvesztettem, nem akarlak téged is elveszíteni. Neked vannak bizonyoskülönleges képességeid, amelyekről a kordbeli vámpírok álmodni semmernének, ugyanakkor sokkal gyengébb is vagy az átlagosKékvérűeknél. Nem úszhatod meg az átalakulási folyamatot, denémileg befolyásolhatod a kedvezőtlen hatásait. Muszáj előbbmagadévá tenned egy emberismerőst, nem várhatsz tizennyolc éveskorodig. Egy halandó fiút. A saját érdekedben.Jack megköszörülte a torkát, és Schuyler csodálkozva látta, hogy ő isott van. Végig hallgatott, amíg a nagyapja kiselőadást tartott.– Azt hiszem, én megyek, Lawrence. Schuyler...Jack épp indulni készült, amikor egyszer csak nyílt a nappali ajtaja.Oliver Hazard-Perry állt az ajtóban, látszott rajta, hogy ideges,amiért Jackkel találta szembe magát.– Hallottam, hogy Schuylernek haza kellett jönnie a suliból.Aggódtam, siettem, ahogy tudtam.A három vámpír Oliverré nézett, mindhármuknak ugyanaz járt afejében.Oliver halandó fiú. Vörös vérű. Schuylernek pedig emberismerősrevan szüksége...– Mi van? – kérdezte Oliver, amikor senki nem válaszolt. – Talánbüdös vagyok, vagy mi?

Harmincharmadik fejezetEljött az idő, hogy próbát tegyen. Hogy megvalósítsa a tervét. Arózsacsokor volt az utolsó csepp a pohárban. De nem csak erről volt szó– a bátyja egyre nyíltabban, egyre leplezetlenebbül járt a félvér után.Meg sem próbálta takargatni, hogy Schuyler osztályterme előttólálkodik a folyosón, vagy, hogy rászokott, hogy az iskolai könyvtárbanmeg a Raktárban lóg, hogy egy-egy pillanatra láthassa a lányt. Miminemegyszer kapta őket nyilvános flörtölésen. A minap meg már azthallotta az egyik barátnőjétől, hogy Jack Schuylerrel a karjában sétált kiaz iskolából! Bár ezt igazából el sem hitte.Mimi a könyv utasításai szerint ötágú csillagot rajzolt egy kis darabfehér krétával a halványszínű fapadlóra. Aztán beletette a szükségeshozzávalókat egy kis acéltálba az öltözőasztalán: vasfűlevelet,babérlevelet, egy fürt tigrisliliomot, majoránnát, egy varangyszívet ésegy denevérszárnyat. Furcsán festett a gyűjtemény a parfümöskristályüvegcsék meg a drága francia krémek között.Meggyújtott egy gyertyát, és lángra lobbantott róla egy szálrozmaringot. Az utasítás szerint elfújta a gyertyát, és a tálba dobta azégő fűszernövényt.Magas, ibolyaszín láng csapott fel a tálból.Mimi a tükörbe pillantott, és csodálkozva látta, hogy a szobában,ahol percekkel korábban még fényes nappal volt, koromsötét lett, csak atálban világított a különös fény.Remegő kézzel nyitotta ki a kis átlátszó zacskót, amelyben SchuylerVan Alen haja volt. Felfordította és megrázta a zacskót, és egy pillanatmúlva már a kezében tartotta a hajat.A könyv utasításai szerint a lángba kellett dobnia a hajat, és közbenki kellett mondania a szavakat, amelyek segítségével leküzdheti azellenségét. Mimi behunyta a szemét, és a tűzbe dobta a hajat.– Én, Azrael, parancsolom a szellemeknek: törjék le az ellenfelemhatalmát. Én, Azrael, parancsolom a szellemeknek: törjék le azellenfelem hatalmát. Én, Azrael, parancsolom a szellemeknek: törjék leaz ellenfelem hatalmát.

– MIMI! – Felpattant az ajtó: Charles Force állt a küszöbön. AztánMimihez lépett, és egy kézmozdulattal eloltotta a fényes, ibolyaszínlángot.Mimi kinyitotta a szemét, rémülten próbálta letörölni az ötágú csillagnyomait a lábával.– Csak kíváncsi voltam – magyarázta. – A Bizottság sosem engednekünk semmit...Charles beletúrt a hamuba.– Ez érthető. Hiszen mi sötét mágiából lettünk: mi, akik arrakárhoztattunk, hogy örökké éljünk a Földön. De ezek a varázsigéknagyon erősek. Ha nem tudod, hogyan urald őket, föléd kerekedhetnek.Ezért nem használhatják őket a fiatalok, amíg el nem érnek egybizonyos kort, és készen nem állnak. – Charles felvette a könyvet Mimiasztaláról. – Ezt honnan szerezted? Tudom. A Raktárból. De ezt akönyvet lakat alatt tartják. Veszélyes könyv ez azok számára, akik mégtúl fiatalok hozzá. – A hóna alá csapta a vaskos kötetet. – Drágám, jólenne, ha valami más elfoglaltságot találnál magadnak. Töltsdhasznosabb dolgokkal a szabadidődet!Amikor az apja kiment a szobából, Mimi fogta a fehérhercegnőtelefonját, és felhívott egy ismerős számot.– Kingsley! Beszélhetünk egy percre?– Persze, bébi, mondd!– Tudod, volt az a dolog, amit említettél. Hogy elő lehet hívni egyEzüstvérűt a sötétből.– Igen?– Szerinted működne?

Harmincnegyedik fejezet– Valahogy más vagy – mondta Kingsley egyik délután, amikorelvileg leckét írtak volna Bliss hálószobájában. „Elvileg", Bliss ugyanisazt szerette volna, ha ez történik, Kingsley-nek azonban általában másötletei voltak. BobiAnne ragaszkodott hozzá, hogy Bliss nyitva hagyja aszobája ajtaját, ha egy fiú van nála – ez szigorú szabály volt. Csakhogybobianne aznap délután nem volt otthon. Ilyenkor szokott fürdőbemenni minden héten, és csak órák múlva ér haza. Jordán balettpróbánvolt, az meg éjfélig is eltart. Bliss egyedül volt a lakásban, leszámítva aszemélyzetet, akik jó messze voltak tőle, az első emeleten, aszemélyzeti szárnyban.– Levágattam a hajam – mondta tétován Bliss a német esszébőlfelpillantva. Tudta, hogy Kingsley nem erre gondol. Azóta, hogy kétrózsacsokrot kapott, a fiú folyton azzal gyötörte, hogy ki lehet az a„titokzatos valaki".– Nem, nem, valami másról van szó – mosolygott Kingsley. Úgyterpeszkedett Bliss ágyán, mint egy lusta nagymacska, fekete haja olyanhosszúra lenőtt, hogy már a gallérján göndörödött. Tankönyvei ésfüzetei szétszórva hevertek körülötte, többek között az a bőrbe kötöttkötet is, amit folyton olvasott. Az elmúlt egy óra során azonbanegyáltalán nem foglalkozott a leckével, hanem inkább Blisst szekáltaegész este.– Nem tudom, miről beszélsz – hajtogatta Bliss makacsul.– Szerintem pontosan tudod – dorombolt Kingsley. –A homlokodravan írva.– Micsoda?– Megtetted. Magadévá tettél egy halandót azon a kis vakáción vagyfotózáson, bárminek nevezed is. Kiszíttad a vérét – incselkedettKingsley színpadiasan, erdélyi vámpírgrófot játszva. – Aki ezt kitalálta,hogy valami falusi tuskónak állított be minket... Zseniális volt!– Na és ha megtettem? – kérdezte Bliss.– Á! Végre! Ez már valami. Na és élvezted?– Nem is vagy féltékeny? – kérdezte Bliss.

– Féltékeny? Miért lennék féltékeny? – Kingsley döbbent képetvágott. – Azt hiszem, nem érted... Ez olyan, mintha féltékeny lennék afodrászodra. Az emberismerősök szolgáltatást nyújtanak, ez minden.Érzelmileg nem kötődünk hozzájuk.– Kötődünk?– Tudod, hogy értem. – Kingsley odament Blisshez, és masszíroznikezdte a vállát. – Lazíts már... Előfordulnak még azok avisszaemlékezések? Az eszméletvesztések?Bliss bólintott.– Kipróbáltad, amit javasoltam – kérdezte a fiú.A lány megrázta a fejét. Nem merte megtenni, amit a fiú tanácsoltneki.– Hát, pedig ki kellene próbálnod. Mert működik. Nekem működött.– Kingsley hozzáértőén gyömöszölte a lány izmait, Bliss lassan egészenelszédült az érintésétől. Olyan volt, mintha hipnózisba esne...Vörös szem, ezüst pupilla, sziszegve suttogó hang... Hamarosan...Hamarosan...Hamarosan...A szörnyeteg megint eljött, labirintusszerű folyosókon kergette.Érezte forró, bűzös leheletét az arcán. A szörnyeteg sarokba szorította,és ő nem tudott felébredni. A szemébe nézett. Tedd meg, tedd meg,gondolta. Tedd meg, amit Kingsley mondott.Beszélj hozzá.Mit akarsz? – kérdezte Bliss. Követelem, hogy felelj.A karmazsinvörös szempár pislogott.Amikor Bliss felébredt, észrevette, hogy összevissza karmolta magátfélelmében. Tele volt a karja ronda vörös csíkokkal.De Kingsley-nek igaza volt. Működött. A szörnyeteg eltűnt.

SKIZOFRÉNIA (fn.): „hasadt elme" görögül. Kóros elmeállapot, agondolatok, érzések és cselekedetek közötti összhang felbomlása. Abetegeknél gyakran jelentkeznek akusztikus hallucinációk, vizuálishallucinációk, koncentrációs zavarok (összefüggéstelen beszéd),szétszórt viselkedés (gyakori sírás).A beteget akkor lehet skizofrénnek diagnosztizálni, ha a zavarodottviselkedés jeleit legalább hat hónapon át mutatja.– Elmebetegségek szótára, Mentálhigiénés Orvosok OrszágosAkadémiája

Harmincötödik fejezetA Mercer Oliver ötlete volt. Schuyler szobáját kizárta, és a sajátját is:azt gondolta, túlságosan furcsa lenne ugyanott csinálni „a dolgot", ahololyan sok ártatlan órát töltöttek újságolvasással, tévénézéssel. Ezértaztán lefoglalt egy lakosztályt a belvárosi szállodában.Rábeszélte Schuylert, hogy igyon vele valamit a bárban, mielőttfelmennének a szobába.– Lehet, hogy neked nincs szükséged italra, de nekem tuti van –mondta.Schuyler türelmesen nézte, ahogy Oliver egyik Manhattant gurítja lea másik után. Alig beszélgettek. A bárba csak a szálloda vendégeimehettek, és Oliver meg Schuyler ráadásul elbújtak egy privátsarokban. Rajtuk kívül csak egy filmsztár ült a bár túlsó végében, akiépp interjút adott egy magazinnak. A filmsztár feltette a lábát a székre,és túlságosan hangosan nevetett, a riporter idegesen, csodálattal bámultaa nőt. A közöttük álló koktélasztalon apró ezüstmagnó feküdt.– Na, jó. Csináljuk – mondta Oliver, és eltolta maga elől félig kiürültpoharát.– Úristen, olyan vagy, mintha háborúba küldtelek volna – mondtaSchuyler, miközben a lifthez mentek.Az egy hálószobás lakosztályból lélegzetelállító kilátás nyílt abelvárosra. Menő, modem berendezése volt a szobának:Sötét, ébenfekete makassar bútorok, báránygyapjú díszpárnák,fekete, vakítóan csillogóra csiszolt műgyanta padló, belülrőlmegvilágított, ónix bárszekrény, lapos képernyős televízió, ésrozsdamentes acél falak, amelyek ránézésre hidegnek tűntek, de ha azember hozzájuk ért, melegek és simák voltak, mint a vaj.– Király – mondta Schuyler. Leült a franciaágy egyik szélére, Olivera másikra.Oliver előredőlt, és a kezébe hajtotta az arcát.– Biztos vagy benne, hogy akarod? – kérdezte.– Ollie, ha nem teszem meg, kómába esem, és soha többé nemébredek fel. Ma reggel már az ágyból sem bírtam felkelni.A fiú nagyot nyelt.

– Ollie, nem szívesen kérlek erre, de... Nem is tudom, nem akarom,hogy az elsőt olyasvalakivel csináljam, akit nem is ismerek, érted? –Már elmesélte a fiúnak, ami Blisszel történt Montserratban. – És te alegjobb barátom vagy.– Sky, tudod, hogy bármit megtennék érted. De ezt tiltja aTörvénykönyv. A Vezetők nem lehetnek a vámpírjaik emberismerősei.Nekünk objektívnek kell lennünk. Ez nem lehet része akapcsolatunknak. A Caerimonia bonyolítja a dolgokat, érted? –magyarázta Oliver.Amikor Schuyler egy héttel korábban megkérdezte Olivert, hogyesetleg lenne-e az emberismerőse, a fiú azt válaszolta, hogygondolkozik rajta. Másnap nem hozta szóba, és Schuyler azt gondolta,biztosan udvariasságból nem mond nemet, úgyhogy elhatározta:egyszerűen úgy fog tenni, mintha soha meg sem kérdezte volna. Telteka napok, és egyikük sem beszélt a dologról. Schuyler azon kezdettgondolkodni, hogy kénytelen lesz valaki mást találni. Ezen a reggelenazonban egy borítékot talált az iskolában a szekrényében. A MercerHotel borítékja volt, benne a lakosztály műanyag kulcsa. „Otttalálkozunk ma este – írta Oliver. – Hamm-hamm."Nem mintha Schuylemek magának nem lettek volna vegyes érzelmeiaz egésszel kapcsolatban: utálta, hogy ilyen helyzetbe kell hozniaOlivert, de úgy érezte, nincs más választása. Ha magáévá kell tennieegy emberismerőst, legalább olyasvalakivel teszi, aki, bár gyenge aszójáték, már eleve az ismerőse. Egyébként is, Velence óta vonzódottOliverhez. Ez talán azt jelezte, hogy jó lesz ez így. Hogy ennekpontosan így kell történnie.– Egy szavadba kerül, Ollie, és lefújjuk, oké? – mondta most, és úgymarkolta a lepedőt az ágyon, hogy kihúzta a sarkait a matrac alól.– Oké. Fújjuk le – vágta rá a fiú. Nagyot sóhajtott, lefeküdt az ágyra,és kezét a puha takaróra fektette. Hosszú lába lelógott a földre, de afelsőteste az ágyon feküdt. Behunyta a szemét, mintha egyszerűen nembírná elviselni a gondolatot, és megint a kezébe temette az arcát, minthavédené magát valamitől.– Komolyan mondod? – kérdezte Schuyler kicsit félve.– Nem tudom – nyögött Oliver tompán: most a szájára szorította akezét.

– Csak mert... Tudod... Nagyon óvatos leszek, mármint ha arról vanszó, hogy félsz. Bíznod kell bennem. – Schuyler még mindig egyenesenült, így aztán olyan volt, mintha az ablakokhoz meg a falhoz beszélne,Oliver pedig a mennyezettel társalgott.– Bízom benned – mondta Oliver elkínzott, szomorú hangon. – Azéletemet is a kezedbe adnám.– Tudom, hogy meg fog változni emiatt a kapcsolatunk, de hátlegjobb barátok vagyunk. Olyan sok minden nem változhat, nem igaz?Hiszen már most is szeretlek – mondta Schuyler. Minden szava igazvolt: nagyon szerette Olivert. Nem tudta volna elképzelni az életétnélküle.Megfordult, és a fiúra nézett. Oliver elvette a kezét az arca elől, éskinyitotta a szemét. Schuyler észrevette, gesztenyebarna haja milyenszépen keretezi vonzó arcát, és milyen hívogatóan villan ki a nyaka amerev Oxford gallér alól.– Te nem szeretsz engem? – Tudta, hogy most csúnyán manipulálja afiút, de nem tehetett mást. Muszáj, hogy Oliver igent mondjon.Különben... Kivel csinálná?Oliver próbált nem elvörösödni, alig tudott Schuyler szemébe nézni.Felült az ágyon.– Rendben – mondta, szinte inkább magának, mint a lánynak.Schuyler közelebb húzódott Oliverhez, hozzábújt, és néhány aprómozdulattal később már ott is ült az ölében.– Oké?– Nehéz vagy – húzta Oliver, de mosolygott hozzá.– Nem is vagyok nehéz.– Na, jó, nem vagy.– Helyes vagy, tudtad? De komolyan, tök helyes vagy. Minek vagyfolyton velem? Járnod kéne valakivel – mondta Schuyler egykedvűen,és kisöpörte a hajat a fiú mogyoróbarna szeméből. Ez a legkedvesebbszempár, amit valaha látott, gondolta. Oliverrel mindig biztonságbanlesz.– Aha, persze, hogy én járjak valakivel – nevetett Oliver, és átkaroltaSchuyler derekát.– Miért ne? Volt már ilyesmire példa.– Tényleg? – kérdezte Oliver.

– Ööö...De Schuyler nem fejezte be a mondatot, mert Oliver meleg kezébefogta az állát, maga felé húzta, és csókolózni kezdtek. Először puhán,tétován, aztán egyre élénkebben, ahogy szétnyílt az ajkuk egymás felé.– Mmm... – sóhajtott Schuyler. Szóval ilyen. Oliverrel csókolózni.Egyáltalán nem ilyennek képzelte. Ez sokkal jobb volt annál, mint amitelképzelt. Olyan volt, mintha egymásnak teremtette volna őket az ég.Schuyler hozzásimult a fiúhoz, ő pedig beletúrt a lány hajába. Ez új. Ezfordulópont. Schuyler csókolni kezdte a fiú állát, aztán a nyakát.– Sky...– Hm?Oliver hirtelen ellökte magától, lefejtette a hátáról a karját, és gyorsmozdulattal lelökte őt az öléből.– Nem – mondta, erősen zihálva. Arca égett a szégyentől.– Nem? – kérdezte Schuyler értetlenül. Hiszen minden olyan jólment... Épp így kellett történnie, nem?– Nem. – Oliver felállt, és járkálni kezdett. – A Szent Csók jelentvalamit. A mamádnak is jelentett valamit. És tudod, mit? Más kísérletinyulat kell találnod. Én nem fogom kötelességből megtenni.– Ollie.– Ne, Schuyler.Soha nem hívta Schuylemek, csak ha nagyon haragudott.Schuyler elhallgatott.– Elmegyek. Nem bírok veled lenni... Kivetkőztél magadból –mondta Oliver. Felvette a kabátját, bevágta a hotelszoba ajtaját, éskiviharzott az éjszakába.

Harminchatodik fejezetMimi Force egy régi, bőrbe kötött könyv fölé hajolt egy eldugottsarokban, a földalatti könyvsorok között, a Történelmi Raktár alatt.Ugyanaz a könyv volt, amit az apja hetekkel korábban elkobzott tőle.Lehet, hogy a Raktárban lakat alatt tartják a könyvet, de elég voltrájönni, hogy melyik kulcsra van szükség a megszerzéséhez, onnantólkezdve pedig már nem volt nehéz – a halandó könyvtárosnak esélyesem volt egy dühös vámpír haragjával szemben.A könyv az utolsó oldalon volt nyitva: a fekete oldalon kék betűkvilágítottak – pontosan ilyen színű vér csordogált Mimi ereiben is.Mimi mellett Kingsley Martin állt, együtt olvasták a könyvet egykúp alakú gyertya fényénél. Körülöttük némán, sötétbe burkolózvahúzódtak a sorok – a két méter magas könyvespolcok hosszú,végtelenbe nyúló sorai. A Raktár hozzávetőlegesen tízmillió kötetnekadott otthont. A világ leghatalmasabb könyvtára volt, a polcsorokmessze benyúltak Manhattan alá, többemeletnyi mélységben az utakalatt. Valójában senki nem tudta, milyen mélyre megy le a régi, rozogaliftkalitka.Úgy döntöttek, hogy az alagsor alatti szinten hajtják végre avarázslatot. A könyv úgy rendelkezett, hogy „őserejű helyszínt" kellkeresniük: a Kékvérűek központja Kingsley ötlete volt.– Azt írja, csak az hívhatja életre, aki hasonlóan gondolkozik –olvasta Mimi a szöveget.– Ez azt jelenti, hogy azt kell akarnia, amit te is akarsz, mert csakakkor fog felelni a hívásodra – magyarázta Kingsley.– Oké.– Először le kell rajzolnod az áldozatodat – mondta a fiú.Mimi ötágú csillagot rajzolt kettejük köré, gondosanÜgyelve, hogy mind a ketten a krétavonalakon belül álljanak.– Ezüstvérűek Sötét Hercege, figyelmezz hívásomra: én, Azrael,parancsolom, hogy hozd elő az ellenségemet.A Raktár legfölső emeletén Schuyler Van Alen lépett a főolvasóterembe. Olivert kereste. Miután egy órán keresztül ült a

szállodai lakosztályban, úgy döntött, nem várhatja ölbe tett kézzel, hogya fiú megnyugodjon. Meg kell keresnie Olivert, és bocsánatot kellkérnie tőle. Nem volt helyes, amire kérte. Most már tudta. Túl sokatkért, és most azt szerette volna, hogy bocsásson meg neki. Tudta, hogyhétvégén általában a Raktárban ücsörög a fülkéjében esténként, ezértúgy döntött, először itt keresi, miután a mobilját nem vette fel, és ablackberryre küldött SMS-ekre sem válaszolt.A nagy előcsarnokban egy szakadt kanapén Bliss Llewellynüldögélt.– Szia – köszönt neki Schuyler. – Nem láttad Olivert?– De – felelte Bliss. – Azt hiszem, ott van hátul. Néhány perceérkezett.– Király.Montserrat óta Bliss kicsit zavarban volt Schuylerrel.– Én meg... Ööö... Kingsley-t várom – mondta. – Azt kérte, hogy itttalálkozzunk.Schuyler bólintott, bár nem kérte Blisst, hogy magyarázza meg,miért van itt. Otthagyta a barátnőjét a bejáratnál, és végigsietett a halktermen, meg akarta keresni Olivert. Ahhoz képest, hogy hétvége volt, aRaktár hemzsegett az emberektől. Szinte mindegyik kutatófülke foglaltvolt. A könyvtárosok a könyveket rendszerezték a polcokon, idősebbbizottsági tagok érkeztek a rendes heti ülésre. Schuyler észrevetteközöttük Priscilla Dupont elegáns fehér haját: a Vezérőr élénkenbeszélgetett a Konklávé többi tagjával. Az Öregek eltűntek egy privátkonferenciateremben, Schuyler pedig meglátta, hogy Jack Force ott ül amegszokott helyén a tűz mellett, és könyvet olvas.Az ötágú csillagban felvillant a gyertya lángja, és a fénybenmegjelent a Raktár emeletének képe. Igen. Pontosan, ahogy a varázslatígérte. Schuyler Van Alen ott állt a szoba közepén.Mimi odavonzotta az áldozatát a helyszínre.Érezte, hogy elönti a szívét az öröm. Ez az. Tényleg meg fogtörténni. Egyszer s mindenkorra megszabadul ettől a kis csótánytól.Schuyler persze azonnal rástartolt Jackre, amint belépett a terembe. Denem számít – most már nem tart sokáig.Kingsley átnyújtott Miminek egy ezüstkést.

Egyedül így működik a varázslat: vért a vérért. Mimi felemelte ajobb csuklóját: hideg volt a penge a bőrén. Vadul kalapált a szíve, ésmegérezte a félelem első rezzenéseit. Hiába volt halhatatlan, és hiábatudta, hogy a véráldozat nem fog fájdalmat okozni neki, mégisémelygett, amikor arra gondolt, mire készül.De ahogy Schuyler Van Alenre nézett, eszébe jutott, mi a tét. Akötelék. Jack. Abbadon. Meg kell állítania ezt, amíg még lehet.– Véremet adom a véredért, ó, Sötétség Hercege. Hallgass meg, hallda hívásomat. Pusztítsd el az ellenségemet, egyszer s mindenkorra! –mormolta Mimi.– MOST! – kiáltotta Kingsley.Mimi mély lélegzetet vett, és felvágta a csuklóját a késsel. Felnyílt avénája, vére a gyertyára csorgott. Fekete láng csapott a magasba.Az utolsó, amire Bliss emlékezett, egy hatalmas robbanás volt, amiátszakította a könyvtár padlóját, kettéhasította a földet. Életre kelt alegrosszabb rémálma. Ott állt előtte a sötét tömeg karmazsinvörösszemmel, ezüstpupillával, hörgött, vergődött, élt, a teret ezernyilódarázs zümmögése, ezernyi megkínzott lélek gyötrődése töltötte be, segy tébolyodott őrült undorító nevetése hallatszott.Bliss sikított és sikított és sikított.Aztán minden elsötétült előtte.– Téged.Oliver élénken bólintott.– Na, segíts.Renfield, az egyik csodabogár ember könyvtáros kétrét görnyedve,nyögve támaszkodott a fejre állt fénymásoló gépre. A robbanás olyanerővel vágta a falhoz, hogy több bordája is eltört.Oliver és Schuyler segített neki lefeküdni egy kupac könyv mellé,megígérték, hogy amint lehet, segítséget küldenek hozzá, aztánkörbejárták a terepet, hátha találnak még sérülteket vagy szorulthelyzetbe került áldozatokat.Eddig mindenki, akivel találkoztak, túlélte a robbanást. Kisebbsérüléseket láttak, néhány agyrázkódásossal találkoztak, de az emberekmeglepetten vették tudomásul, hogy többé-kevésbé egyben maradtak.

Oliver elsősegélyben részesített egy törött karú Kékvérű lányt: letéptemagáról az ingujját, és csinos kis vállszíjat rögtönzött belőle.Ahogy Schuyler keresztülverekedte magát a törmeléken, egyszercsak egy testbe ütközött: egy lány hevert a földön hason fekve, egésztestét vastag porréteg és vakolat borította. Schuyler megfordította alányt, és rémülten sikoltott fel.– Bliss, ó, istenem, Bliss! – Két kis lyuk látszott a lány álla alatt,ragadós, kék vére a nyakára tapadt, de még mindig szivárgott.– SENKI NE MOZDULJON! – parancsolta valaki nagy hangon abejárat felől. Mindenki megdermedt.Schuyler Bliss nyakán tartotta reszkető kezét, hogy elállítsa avérzést. Ó, Bliss...A bíborszínű füst feloszlott, és egy pillanat múlva Schuyler mellettott állt Charles Force és Forsyth Llewellyn, kezükben magasra kivont,csillogó karddal.Charles letérdelt Bliss mellé, és a fejére tette a kezét.– Ő még él.Hogyhogy ő még él? Schuyler nem értette. Ekkor sikítás hallatszott aterem túlsó végéből, és Schuyler hamarosan már tudta, mire gondoltCharles. A gyülekezet központjának bejárata mellett, a boltíves lépcsőnelterülve ott feküdt Priscilla Dupont, a Vezérőr.Egy hatalmas vértócsa közepén.

Harminchetedik fejezetOliver hazavitte Schuylert. Mind a kettejüket megrázták az események.Az új szerencsétlenség fényében már nyoma sem volt annak akellemetlen feszültségnek, ami a Mercerben történtek miatt támadtköztük. Olyanok voltak egymással, mint azelőtt, és Schuyler örült, hogya barátja mellette van.Hattie izgatottan ugrálta körül őket, amikor megérkeztek, kötést tettSchuyler fejére, és Oliver állán is bekötötte a vágást. A hűségesszolgáló gőzölgő, forró csokoládét készített nekik, és jó melegkasmírtakaróba burkolva a tűz elé ültette őket.– Lawrence hol van? – kérdezte Schuyler, és elvett egy süteményt atálcáról, amit Hattie kínált feléjük.– Néhány perccel ezelőtt rohant el; azt mondta, valami sürgős dolgavan – válaszolta Hattie. – Meghagyta, hogy gondoskodjam rólatok,amikor megérkeztek. Hogy vegyem elő az elsősegélydobozt. Azthiszem, tudta, hogy valami történt.Amikor Hattie kiment a szobából, Oliver megkérdezte Schuylertől:– Gondolod, hogy egy Ezüstvérű volt?Schuyler vállat vont.– Tuti. Ez az egyetlen magyarázat. De nem áll össze a kép. Lawrenceazt mondta, hogy az Ezüstvérűek egyedül vadásznak. Akkor támadnakrá az áldozatra, amikor az egyedül van, amikor még a kutyája sincsvele. Ez a támadás nyilvános helyen történt, rengeteg szemtanúval.– Szerinted meghalt? – kérdezte Oliver.– Kicsoda? Bliss? Nem. Charles Force azt mondta, életben van –felelte Schuyler. De azért nehéz volt elhinni, hogy a texasi lány jól van.Két mély lyuk tátongott a nyakán, és óriási vértócsa terjengett körülöttea földön.– Nem, én... Mrs. Dupontra gondoltam – pontosított Oliver.– Nem tudom. – Schuyler megborzongott. Amennyire ő látta, bizonyhalottnak tűnt, és azt is hallotta a terem túlsó végéből, ahogy aKonklávé tagjai az esetről beszélgetnek a földön heverő test körülálldogálva.

Teljes felemésztés... Lehetetlen... De kiszívták az összes vérét azutolsó cseppig... Ami azt jelenti... Vége... Elragadták... Nem lehet, hogypont Priscillát... De... Ez borzalmas...Dr. Pat mentőcsapata hordágyon vitte el Blisst, arcáraoxigénmaszkot tettek, az apja elkísérte a rendelőbe. A második hordágyazonban, amelyen Priscilla Dupontot vitték, fehér lepellel voltletakarva. És ez csak egyetlen dolgot jelenthet...Schuyler közelebb húzódott Oliverhez, a kanapé lábának dőlvegubbasztottak a tűz előtt. Schuyler a fiú vállára hajtotta a fejét, Oliverpedig átölelte a vállát, és még közelebb húzta magához.Mindkettejüknek vigaszt nyújtott a másik jelenléte.Lawrence hajnaltájban ért haza, és látta, hogy Schuyler meg Oliver akanapénak dőlve bóbiskol a szőnyegen ülve.– Már ágyban kéne lennetek. Főleg neked, kis unokám. Annak a felesem tréfa, hogy túléltél egy Ezüst vérű támadást – ébresztgette őketfinoman.Schuyler a szemét dörzsölte, Oliver ásított.– Nem. Még ne! Tudni akarjuk, mi történt – erősködött Schuyler. –Ott voltunk.Lawrence a szemközti bőrfotelbe roskadt, és feltette a lábát a puffra.– Igen, ott voltatok, és nagyon örülök, hogy nem esett komolyabbbajotok.– Nem ránk utazott – mondta Schuyler.– Hála a jó égnek – sóhajtott Lawrence, és elővette a jól megszokottszivart és szivarvágót.Schuyler tudta, hogy ez azt jelenti, a nagyapja mindent el fogmagyarázni, legalábbis azt elmondja, amit ő maga tud. Előrehajolt,feszülten figyelt.– Mit mondott neked Cordelia a Croatanról? – kérdezte a nagyapjapöfékelve.– Azt, hogy ősi veszély, amely mítosszá vált a Kékvérűek számára.Mivel a legutolsó támadás, amiről tudunk, négyszáz évvel ezelőtttörtént – mondta Schuyler. – Plymouthban.– Igen. Roanoke volt a legvadabb és legelsöprőbb győzelmük. Egyteljes kolóniát megsemmisítettek. De Cordelia nem említette Velencétvagy Barcelonát, vagy Kölnt.Schuyler értetlenül vonta fel a szemöldökét.

– Amiről nem lehet tudni, vagy legalábbis amit igyekeztek feledtetnivelünk, az az, hogy Róma óta, az úgynevezett bukásuk óta azEzüstvérűek minden egyes századfordulón visszatérnek, és a fiatalKékvérűek vérét szívják. Mi próbáltuk meggyőzni a Konklávét, hogyvegye észre ezt a sablont, ezt a folyamatosan ránk leselkedő veszélyt.De Roanoke után békés évek következtek, és az Új Világban mindösszeegyetlenegy újabb támadás történt.– Itt? Amerikában? – kérdezte Schuyler. Cordelia ezt sohasememlítette.– Igen. – Lawrence a dohányzóasztalra tett egy vastag.Égett szélű irattartót, és Schuyler felé lökte a dokumentumot. – Ezenaz ügyön dolgozott Priscilla Dupont. Most akart bizonyítékokat tárni aBizottság elé, igazolta volna azt, amire Cordelia meg én már olyanrégóta próbáljuk őket figyelmeztetni.Schuyler felnyitotta a mappát, amiből újságkivágások potyogtak ki.Oliver és ő átfutották az újságcikkeket.– Ki az a Maggie Stanford?– Egy Kékvérű lány, aki eltűnt. Fogalmunk sem volt, hogyelmegyógyintézetbe zárták. A Vörös vérű orvosok azt hitték, hogyelmebeteg, pedig valójában az Ezüstvérűek rontották meg, annak a jeleitmutatta. Áldozat volt. – Lawrence az iratokra bökött a szivarjával. –Amikor Maggie nem került elő, Cordeliával tudtuk, hogy azEzüstvérűek állnak a dolog mögött, de azt is tudtuk, hogy ezt soha nemleszünk képesek bebizonyítani. Ekkor döntöttük el, hogy különválunk,hogy a Bizottság kotnyeleskedése nélkül folytathassam a nyomozást.Priscilla azt mondta, hogy most talált valamit az archívumban, amibőlkiderül, miért tették, amit tettek, de én átnéztem ezeket adokumentumokat. Semmi nincs bennük, amit ne tudtam volna eddig is.– Mi történt Maggie esete után? – kérdezte Schuyler, s közben aztnézte, milyen helyes a lány az első bálozós képén.– Semmi. Az Ezüstvérűek ismét visszahúzódtak, és eltűntek ahomályban. Egészen tavalyig. Akkor meghalt Aggie Carondolet. ÉsAggie óta négy Kékvérűt gyilkoltak meg az átalakulásuk kezdetén.Négyet. Ennyien Roanoke óta nem haltak meg. Ez azt jelenti, hogy azEzüstvérűek kezdenek erősödni, egyre magabiztosabbak. Alegnyugtalanítóbb azonban Priscilla halála. Az, hogy legyőztek egy

ereje teljében lévő vámpírt... Azt jelenti, hogy megerősödtek. Egyreagresszívabbak. A Bizottságnak fel kell ébrednie végre, és meg kelllátnia a veszélyt. Nem ülhetünk tovább ölbe tett kézzel, miközben azEzüstvérűek Hercege hadba szedi ellenünk a katonáit, és egyenkéntlevadássz mindanyiunkat.– Tényleg azt gondolod, hogy Lucifer visszatért? – kérdezteSchuyler.Lawrence egy hosszú percig nem felelt, csak szívta a szivarjátkonokul, a hamu a szivar végén egyre hosszabban és hosszabbanparázslott, míg végül leesett, és lyukat égetett az aubussoni szőnyegre.– Ó, a pokolba – átkozódott Lawrence. – Cordelia sosem fogjamegbocsátani nekem ezt a lyukat. Soha nem engedte, hogy a házbandohányozzak.– Nagyapa, nem válaszoltál a kérdésemre – mondta élesen Schuyler.– Talán nem is kell rá válaszolni – mondta Oliver idegesen.Felfordult a gyomra ettől a Lucifer meg az Ezüstvérűek körül forgótársalgástól. Lehet, hogy nem kellett volna ilyen sok forró csokit innia,vagy azt az ötödik sütit megennie.– Csak a legnagyobb hatalmú Ezüstvérű lehet képes ekkora erejűpusztítást véghezvinni egy ilyen erősen védett helyen – mondta végülLawrence.– Hogyhogy védett helyen?– A Történelmi Raktár az egyik legbiztonságosabb erődítményünk.Tele van őrökkel, varázslatokkal, amelyeknek védeniük kellene a helyetegy ilyen támadástól, az Irtózattól. Baljós jel mindannyiunk számára,hogy az őrök nem voltak képesek visszaverni ezt a támadást.– Mihez kezdesz most? – kérdezte Schuyler.– Egyetlen dolgot tehetek: Fehér Szavazást fogok kérni. Itt az ideje,hogy valaki kihívja Michaelt, a Régiszt.

Harmincnyolcadik fejezetRóla beszéltek: vitatkoztak. Bliss a morfium okozta bódulatában ishallotta, hogy az apja és Charles Force róla vitatkozik: behallatszott ahangjuk a csukott kórházi ajtón keresztül. Mi történt?Halványan emlékezett a fekete, lilás tűzre, amely az egészkönyvtárat sűrű, áthatolhatatlan ködbe burkolta, és tudta, hogy valamirossz történt vele. A nyaka be volt kötve gézzel. Megharapták? EgyEzüstvérű harapta meg? Kiverte a veríték erre a gondolatra. Ha azIrtózat támadta meg, hogyhogy még életben van?Bliss megpróbálta a nyakához emelni a kezét, hogy a sebhezérhessen, de le volt bénulva. Pánikba esett, aztán rájött, hogy csak levan kötve a keze az ágy széléhez. De miért?A szoba olyan pazar volt, mintha szállodai lakosztályban feküdne,mindenütt a jól ismert fehér műanyag bútor. Dr. Pat rendelőjében volt, aKékvérűek kórházában. Hiperérzékeny hallására összpontosított, ésmegpróbálta kivenni, miről veszekszik suttogva az ajtó mögött az apjaés Charles Force.– Nem rontották meg, Charles... Te is ugyanolyan jól tudod, mint én,hogy annak mik a jelei... Láttad a nyakát! Nem volt elég idő – mondtaaz apja.– Megértem, Forsyth, tényleg megértem, de te is tudod.Hogy fest a dolog. Nem tudom levakarni magamról Lawrence-t.Muszáj lesz kivizsgálni, mint ahogy mindenkit, aki ott volt aznap este.– De hát Bliss áldozat! Ez felháborító! Nem fogom hagyni!– Nincs más választásod – mondta Charles, és hallatszott a hangján,hogy nem lehet meggyőzni. – Tudom, mennyire aggódsz, de mintahogy te is mondtad, Blissnek nagy valószínűség szerint nem esett baja.Hosszú csend következett, azután a két férfi belépett Bliss szobájába.Bliss azonnal behunyta a szemét, úgy tett, mintha aludna.Érezte, hogy az apja a homlokára teszi a kezét, és hallotta, hogyrövid imát suttog egy olyan nyelven, amit nem értett.– Szia – mondta, és kinyitotta a szemét.A nevelőanyja és Jordán is bejöttek, és az ágy lábánál toporogtak.Bobianne szokás szerint felvágós-förtelmes cuccban volt – egy

kasmírpulcsiban, aminek az elejére hatalmas VERSACE felirat volthímezve –, és apró zsebkendőt szorongatott, amit folyton a szeméheznyomkodott, bár látszott, hogy egyáltalán nem is sír.– Jaj, édesem, annyira aggódtunk! Hála istennek, hogy jól vagy!– Hogy érzed magad? – kérdezte az apja a háta mögött összekulcsoltkézzel.– Fáradt vagyok – válaszolta Bliss. – Mi történt?– Robbanás történt a Raktárban – magyarázta Forsyth –, de neaggódj, annyira mélyen a föld alatt, hogy a Vörös vérűek semmit neméreztek belőle az utcán. Azt hiszik, csak egy kis földrengés volt.Blissnek eszébe sem jutott azon aggódni, hogy a halandók tudomástszereznek a Kékvérűek legtitkosabb helyéről.– Velem mi történt? – kérdezte.– Nos, ez az, amit meg kell tudnunk – felelte az apja. – Mireemlékszel?Bliss felsóhajtott, és kibámult az ablakon, amely a szomszédosépület üres irodájára nézett. Az irodában bekapcsolt, pislogó képernyőksorakoztak, pedig már réges-rég lejárt a munkaidő.– Nem sok mindenre. Csak egy csomó fekete füstre... És...Egy szempárra, egy karmazsinvörös szempárra ezüstpupillával. Aszörnyeteg életre kelt. Beszélt hozzá... Azt mondta...Megrázta a fejét, és szorosan behunyta a szemét, mintha el akarnákergetni magától a gonosz jelenlétét.– Semmi, semmi... Semmire nem emlékszem.Forsyth felsóhajtott, bobianne újra szipogni kezdett.– Ó, te szegény, szegény gyermek.Jordán, a húga hallgatott, a szeme sarkából figyelte Blisst.– Bobi, Jordannel magunkra hagynátok bennünket egy pillanatra? –kérdezte az apja.Amikor bobianne és Jordán kiment, Forsyth Blisshez fordult.– Bliss, most valami nagyon fontosat fogok mondani. Téged egyEzüstvérű támadott meg, a Croatan... – mondta az apja.– Neeem – suttogta Bliss. – De hát a Bizottság azt mondta, hogyEzüstvérűek nem léteznek... Hogy ez csak egy mítosz. .. – mondtagyenge hangon.– A Bizottság tévedett. Most már tudjuk. Sőt Priscilla Dupontelegendő bizonyítékot gyűjtött össze ahhoz, hogy... De erről most nem

akarok beszélni. A lényeg az, hogy az Ezüstvérűek valahogyan életbenmaradtak, és most már muszáj szembenéznünk ezzel.– De hogyan?– Sajnos ez azt jelenti, hogy egyikünk vétkes. Az Ezüst vérűek csakúgy maradhattak életben, hogy valaki a mi köreinkből rejtegette őket.Segített nekik. Az egyik nagyon régi család lehetett, amelyik elég erőshozzá, hogy ezt a mélységes gonoszságot elrejtse, különben Michaelnekfeltűnt volna az egyensúly felbomlása.– De mit jelent mindez az én számomra? – kérdezte Bliss remegőhangon.– Nagyon kevesen vannak olyanok, akik túlélték az Ezüstvérűektámadását, és mindig fennáll a megrontás esélye.– Megrontás?– Előfordul, hogy az Ezüstvérű nem emészti fel teljesen az áldozatát;ehelyett inkább szomjat táplál bele... És annyira szívja csak ki a vérét,hogy a vámpír elgyengüljön. De onnantól fogva a Vörös vér méreg azáldozatnak: a saját fajtájára kell vadásznia, hogy életben maradjon.Ez történt Dylannel, gondolta Bliss. Őt is átváltoztatták.Megrontották. Szörnyeteggé változtatták, aztán megölték, nehogyfelfedhesse a titkait.– Úgy hisszük, hogy a roanoke-i válság azért következhetett be, merta kolónián sokan éltek, akik már meg voltak rontva, amikor elhagyták aRégi Világot.– És honnan lehet tudni, hogy megrontották-e az embert? – kérdezteBliss idegesen.Forsyth válasz helyett felemelte a gézt Bliss nyakáról, letekerte rólaa kötést.Bliss aggódva nézett az apjára. Mit fog mutatni neki' Szörnyeteggéváltoztatták?Az apja elvett az ápolónők asztaláról egy kis kézitükröt, ésátnyújtotta Blissnek.Bliss felemelte a tükröt: rettegett, hogy mit fog látni.De sima volt a bőre, épp olyan tiszta és sértetlen, mint eddig.– Ez mit jelent?– Nincsenek harapásnyomok, ami azt jelenti, hogy a méreg nem voltelég erős, nem tudta kifejteni a hatását. A Kékvérednek, a sangre

azukvak. Sikerült önállóan helyreállítania az összetételét.Meggyógyította magát, és megvédett téged a megrontástól. ACroatannak nem sikerült magához hasonlóvá tennie téged.Bliss hálásan és megkönnyebbülten bólintott. Túlélte... Nem tudtabiztosan, hogyan lehetséges, de életben volt.– Lesznek még más tesztek is – figyelmeztette Forsyth. –Az egyikÖreg majd elmondja, mi a dolgod. Meg fognak kérni, hogy oszd megvelük az emlékeidet, hogy mutasd meg nekik, mit láttál. De egészenbiztos vagyok benne, hogy ki fogod állni a próbát.Az apja már épp indulni akart, de Blissnek volt még egy kérdése.– De apa, ha valakit megrontottak... Azt honnan lehet tudni?– Nehéz megmondani, de észrevettük, hogy akiket megrontottak,azok általában vonzódnak a Sötét Lényeghez, és elkezdenek érdeklődnia fekete mágia iránt.Később Nan Cutler, az egyik magas rangú Őr érkezett látogatóbaBlisshez. Nan azok közé a hajszálvékony, elegáns társasági nők közétartozott, akik Priscilla Dupont körül forogtak; kócos fehér hajaközepén hollófekete csík húzódott végig. A város fáradhatatlanadománygyűjtőként és a csúcsdivat kedvelőjeként ismerte. Ám amikorezen az estén belépett Blisshez a kórházi szobába, a nyilvánosságszámára tartogatott látszatnak, a külsőségeknek nyomuk sem volt rajta.Bliss félelmetes, százéves vámpírt látott maga előtt. Még a halványkékcsíkokat is ki tudta venni az arcán.Nan Cutler bemutatkozott Blissnek, aztán leült az ágya mellé.Ekkorra Bliss kezéből-lábából kiállt a zsibbadás, már sokkal jobbanérezte magát.– Fogd meg a kezem, gyermek – mondta Nan halkan.Bliss mindkét kezét az öreg hölgy puha tenyerébe fektette. Nanneksima, ránctalan keze volt.– Most pedig hunyd be a szemed, és vigyél vissza a tegnap estébe.Mutass meg mindent, amit láttál.A kapcsolódás. Bliss tudta, hogy Nan a kapcsolódás segítségével foga gondolataiban olvasni. Meg kell nyitnia az öreg hölgy előtt az elméjét,hogy mindent megmutathasson.Bliss bólintott.Behunyta a szemét.

Együtt nézték végig, mi történt. Ahogy Bliss vár a bejáratnálKingsley-re. Látták, hogy Renfield egy csomó iratot hoz PriscillaDupontnak. Látták, ahogy Schuyler belép, és megkérdezi tőle, nemlátta-e Olivert. Több duchesne-es lányt is láttak, akik könyveket vettekki a következő bizottsági ülésre.Aztán minden elsötétült. Veszedelmes, sötét füst terítette be az egészhelyiséget...Bliss várta, hogy megjelenjen a szörnyeteg, de nem láttak mást, csaka sűrű, fekete füstöt.Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Nan serényen jegyzetel.– Helyes – mondta. – És most ha lennél olyan kedves és elfésülnéd ahajad, hogy megnézhessem a tarkódat.A tarkómat?Bliss engedelmeskedett. Nan bólintott.– Leengedheted a hajad.Amikor az Őr elment, belépett az apja, és szorosan magához ölelte.Bármiből állt is a teszt, úgy tűnt, hogy átment.A tarkója...Ez is a teszt része volt...Az jutott eszébe, hogy Kingsley-nek milyen hosszú a haja, mindigrálóg hátul a nyakára. Vajon csak divatozik? Vagy rejteget valamit?Kingsley... Akinél folyton ott az a könyv, bárhová megy, a materiaacerbus. Kingsley, aki megtanította neki, hogy beszéljen aszörnyeteghez, amely rémálmaiban látogatja.Kingsley Martin, aki egy régi-régi Kékvérű család leszármazottja.Az egyik legnagyobb hatalmú, legelőkelőbb családé...Bliss behunyta a szemét. Megint látta a szörnyeteget, és a szörnyetegszólt hozzá. Egyetlen szót mondott...Most.

Harminckilencedik fejezetSchuyler éppen fogat mosott, amikor megszólalt a mobiltelefonja.Belekortyolt a vízbe, gargarizált, köpött, gyorsan megtörölte az arcát, ésszaladt felvenni a mobilt. Korán reggel volt, Schuyler iskolábakészülődött.– Hm?– Mióta veszed fel így a telefont?– Ó, Bliss. Szia. Bocs. Azt hittem, Oliver az. Ő szokott reggeltelefonálni.– Ne haragudj, hogy csalódást okoztam.– Dehogy okoztál. Hogy vagy? – kérdezte Schuyler. Már meg akartalátogatni Blisst a klinikán, de őrült zsúfolt volt az elmúlt néhány napja:ott volt az iskola, a vámpírórák, ráadásul a nagyapja élete leghevesebbharcára készült. Életre hívták a Fehér Szavazást, küszöbön álltak aválasztások.– Jobban – válaszolta Bliss. – Ugye... Ööö... Tudod, mi történtvelem?– Tudom – mondta Schuyler. – A nagyapám azt mondta, a Croatanvolt, de már biztonságban vagy.Bliss elmesélte Schuylernek a tesztet, azt, hogy megnyitotta azemlékeit Nan Cutler előtt, meg hogy eltűntek a fognyomok a nyakáról.– Velem is pont ugyanez történt – mondta Schuyler. –Emlékszel?Amikor modellkeddünk azon a fotózáson?– Igen.– Engem is megtámadtak, de a nyomok eltűntek. És semmire sememlékeztem.– Cutler a tarkómat is meg akarta nézni. Ez fura, nem?Schuyler bólintott, bár tudta, hogy Bliss nem látja őt.– Igazából az is egyfajta teszt, a nagyapám mondta. Nan nálunk isjárt. Engem is megnézett.– Tényleg? Nem csak engem?– Nem, dehogyis. Mindenkit tesztelni kell, aki ott volt aznap este.– Király.– Na és mizu?

– Figyelj csak, megtudtam valamit az apámtól. Tudod, hogy aBizottság mindig azt állította, hogy nem létezik semmiféle Ezüstvérű.– Ühüm.– Nos, azt hiszem, kezdenek észhez térni.– Igen. Ezt én is hallottam – mondta Schuyler. Lawrence mindentelmondott neki az új Konklávé hozzáállásáról. Most, hogy meghalt egyereje teljében lévő vámpír, a Konklávé mélységesen megdöbbent ésfelháborodott. Az Ezüstvérűek jelenléte kegyetlen valóság, amellyelkénytelenek lesznek végre szembenézni.– Na, mindegy. Az apám azt mondta, hogy az illető közöttünk van...Valaki, aki régi, magas rangú családból származik – folytatta Bliss.– Cordelia is mindig ezt mondta.– Lehet, hogy őrültnek fogsz tartani – mondta Bliss –, de azt hiszem,én tudom, ki volt az.– Kicsoda ki volt?– Mármint hogy ki az, aki az Ezüstvérűt vagy az Ezüstvérűeketrejtegeti – magyarázta Bliss. – Szerintem Kingsley-nek köze van adologhoz.Bliss elmondta Schuylemek, hogy milyen gyanú ébredt benne, éshogy a gondolatai egybevágnak azzal, amit az apja a megrontásrólmondott – hiszen a fiút rettenetesen érdekli a Sötét Lényeg, folyton azta furcsa könyvet olvassa, és betéve ismeri az Ezüstvérűek történelmét ésmitológiáját.Schuyler füttyentett.– Nem tudom... Gyanúsan hangzik...de nem gondolod, hogy túlzásilyen következtetéseket levonni ezekből a jelekből?– Lehet. De nekem még egy hétig itt kell kuksolnom –sóhajtott Bliss.– Mit gondolsz, Oliverrel utána tudnátok járni a dolognak?Néhány nappal később Schuyler és Oliver érdekes részletekrebukkant az új fiúval kapcsolatban. A Raktárt nagyjából használhatóállapotba hozták – a Velox nagyon jól jött. A port és a vakolatoteltakarították, a robbanásról már semmi sem tanúskodott, csak egyhajszálvékony repedés a márványpadlón. Elképesztő, mire képesek avámpírok, ha összeszedik magukat.Oliver magániskolái kapcsolataival, valamint némi ügyes interneteskeresés segítségével nem volt nehéz lenyomozni Kingsley-t.

Schuyler felhívta Blisst a kórházban, és elmondta neki, mit találtak.– A Martin család azon az estén költözött New Yorkba, amikorDylant meggyilkolták. Azt is megtudtuk, hogy Kingsley Hotchkissbejárt nyári iskolába, oda, ahol azt a lányt megölték, aztán látogatóbament egy hétre a barátjához Choate-ba, ahol holtan találtak egymásodikost az iskolakezdés előtt. Itt volt New Yorkban azon az estén,amikor Aggie meghalt a Block 122-ben, és ott volt abban a buliban is,ahol Landon Schlessinger meghalt.– Tudtam! – kiáltott fel Bliss.– Ez még nem minden: Kingsley volt az utolsó, aki élve láttaSummer Armoryt. Oliver azt mondta, hogy a pletykák szerint a pasijavolt. Szóval ezek szerint mindegyik bűntény helyszínén jelen volt. Denem tudom, lehet, hogy csak véletlenül. Rengeteg más Kékvérű gyerekjárt Hotchkissbe nyári iskolába, sokan voltak Choate-ban, a Block 122-ben is azon az estén, és Landon Schlessingert is sokan ismerték.Summer Armory pedig egy csomó fiúval járt egyszerre. Biztos vagyokbenne, hogy ha akarnánk, másokat is találnánk, akik illenének a képbe.– Nem, tuti, hogy ő az. Tudom, hogy ő az – ismételte meghatározottan Bliss.– El fogod mondani az apádnak?– Nem tudom. Apa olyan tanácsadóféle Kingsley családjánál.Mármint...– Majd én elmondom Lawrence-nek – ajánlotta fel Schuyler. – Őtudni foga, mit tegyünk.Amikor Schuyler aznap este a vacsoránál előadta Lawrence-nek,amit kiderítettek, Bliss gyanújával és a terhelő bizonyítékokkal együtt, anagyapja szinte fel sem pillantott a tányérjából, csak ette tovább asteaket.– Érdekes – mondta szórakozottan.– Érdekes? Ennyi? – kérdezte Schuyler. – Nem gondolod, hogyesetleg igazunk lehet?Lawrence nagyot kortyolt a borospoharából.– Talán.Egyéb hozzáfűznivalója nem is volt a témához, és Schuyler egészeste nem tudott többet kihúzni belőle.

Negyvenedik fejezetA Bizottság úgy döntött, hogy a Raktárban történt eset tisztázásaérdekében nyilvános tárgyalásra lesz szükség, amelynek soránmindenkinek, aki jelen volt a támadás estéjén, tanúskodnia kell aBizottság előtt. A tárgyalás az egyik hatalmas tárgyalóteremben zajlotta Raktár alatti szinten. A Konklávé tagjai magas emelvényen ülteksorban, a tömeggel szemben. A sor közepén Charles Force ült. LawrenceVan Alen a sor jobb szélén ült, és szokás szerint már szívta aszivarját. Az ülést az új Vezérőr, Edmund Oelrich vezette azemelvényen ülve – Oelrich híres művészettörténész és galériatulajdonosvolt a hétköznapi életben. Oldalt kisebb emelvény állt, ide szólították atanúkat, ezzel szemben állt a vizsgálóbíró, a Bizottság hivatalosügyésze.A tárgyalóteremben szinte minden hely megtelt: jelen volt az összesKékvérű család. Schuyler, Jack, Bliss és Oliver feszült csendbenmondták el sorban egymás után, amit aznap este láttak. A négy fiatalegymás mellett ült az első sorban. Jack mellett Mimi ült, várt a sorára,tudta, hogy hamarosan ő következik. Ideges volt a nyomozás miatt, dearra gondolt, valahogy majdcsak kimagyarázza magát. Végtére is ő nemakarta, hogy Blissnek baja essen, vagy, hogy Priscilla Dupontmeghaljon – egyáltalán nem! Magasról tett a vén szatyorra.Szerencsétlen baleset volt az egész. Ezt ők is meg fogják érteni, nem?Ha nem volt indítéka, nem találhatják bűnösnek, ugye? Kinyújtotta akarját, megkereste a bátyja kezét: Jack szeretetteljesen megszorította azujjait.A vizsgálóbíró Kingsley Martint szólította az emelvényre.– Kérem a nevét a jegyzőkönyvhöz.– Kingsley Drexel Martin.– A pozícióját is.A pozícióját. Mimi felvonta a szemöldökét. Ez meg mi a fene?– Igazságkereső vagyok. Veritas Venator. A Bizottság arra utasított,hogy a következő Kékvérűek halála ügyében nyomozzak: AggieCarondolet, Dylan Ward, Summer Armory, Natalie Getty, LandonSchlessinger és Grayson St. James.

Morajlás futott végig a tömegen. Az idősebb Kékvérűek tudták, hogya Venatorok a Bizottság titkosrendőrségének legmagasabb rendjébetartoznak: rettenthetetlen harcosok, akik a Kékvérűeket védik aveszélytől és a lelepleződéstől.– A küldetése? – folytatta a vizsgálóbíró.– A Duchesne iskolába küldtek, hogy bizonyítékot gyűjtsek, amelyaz ellenséghez vezethet – mondta nyugodt hangon Kingsley.Újabb moraj, ezúttal izgatottabb hangok hallatszottak. Venatotiküldtek az egyik legszentebb menedékhelyükre – a Duchesne-be! Hogygondolta a Bizottság, hogy nagyhatalmú orgyilkost küld kémkedniiskolás gyerekek után?– Kik voltak a gyanúsítottak?– Madeleine Force. Bliss Llewellyn. Schuyler Van Alen.Ezúttal tisztán hallatszott, hogy a közönségnek elakad a lélegzete.Kingsley titkos ügynök! Mint Johnny Depp a 21 Jump Streetben,beépített vámpír a tinik között.Schuyler eltátotta a száját, Bliss kénytelen volt felnevetni, Mimi csaka fogát csikorgatta. Az a kis pöcs.– És mit tudott meg?– Schuyler Van Alent azonnal kizártam. Kétszer is Ezüstvérűtámadásáldozata lett, és semmi jelét nem mutatta, hogy a SötétLényeghez vonzódna – mondta Kingsley, miközben elővett akabátzsebéből egy kis jegyzetfüzetet, és lapozgatni kezdett benne. –Bliss Llewellyn ígéretesebb alany volt. Rémálmokról és érzékicsalódásokról panaszkodott, éppen úgy, mint Maggie Stanford a halálaelőtt. Ám ezen érzékcsalódások fényében arra kellett következtetnem,hogy Bliss inkább lehetséges áldozat, mint elkövető.– És Madeleine?– Arra jutottam, hogy Madeleine Force rejtegeti az Ezüstvérűt,amely a közösségünkre támadt – közölte Kjngsley közömbös hangon.– Csendet! Csendet a tárgyalóteremben! – rendelkezett a Vezérőr,mivel a tömeg erre még dühösebb és izgatottabb lett. Jó néhány vámpírfelállt a helyéről, sokan fütyültek és pfujoltak Kingsley tanúvallomásáthallva. Mimi Force... A Régisz lánya... Ezüstvérűek cinkosa? Ez valamivicc?– És mire alapozza ezt az állítását? Talált bizonyítékot? –mordult ráKingsley-re a Vezérőr a magas emelvényről.

– Kifejezte vágyát, hogy a Sötét Lényegről tanulhasson. Pontosabbantudni akarta, hogyan kell kivitelezni az Incantation Demonatai. Hogyhogyan kell előhívni egy Ezüstvérűt.– És mit mondott, miért akarja ezt megtenni?– Azt mondta, végezni akar az ellenségével – mondta Kingsley, ésegyenesen Mimi szemébe nézett.Mimi megremegett. Hazugság, hazugság. Csupa hazugság! Hallgassel! Fogd be a szád! Fogd be! A barátom voltál! Áruló!– És ez Bliss Llewellynre vonatkozott.– Nem.– Nem? – nézett fel a vizsgálóbíró kissé meglepetten.– Nem.– Ki volt a célpont?– Schuyler Van Alen.A közönség ismét haragosan hördült fel. Schuyler megdermedt.Szóval akkor nem csak üldözési mániája volt... Mimi tényleg el akartapusztítani. Eszébe jutott az álma, amelyben az anyja ébren volt, ésbeszélt hozzá. Mit is mondott Allegra? Vigyázz!– Miért engedte meg neki, hogy véghezvigye a varázslatot? –kérdezte a Vezérőr.– Bizonyítékra volt szükségem. Azt hittem, ura vagyok a helyzetnek,azt hittem, meg tudom állítani, mielőtt megtörténik. De nem tudtam.Egyértelmű volt, hogy nem először csinálja. Jó párszor próbálhatta már.– Köszönöm, Venator.Kingsley visszavonult. Most hogy kiderült, kicsoda is valójában,hirtelen sokkal idősebbnek látszott, a beképzelt, pimasz kamasz fiú csakálca volt. Súlyos léptekkel a székéhez ment, az első sorba, és aduchesne-es gyerekek tiszteletteljesen húzódtak arrébb, hogy helyetadjanak neki.– A nyomozás következő lépéseként most Charles Force-ot szólítomaz emelvényre – jelentette be a Vezérőr.A gyülekezet vezetője felállt a helyéről, és tántorogva botorkált a kisemelvény felé. A saját lánya Ezüstvérűt rejteget! A homlokára volt írva,hogy majd elsüllyed szégyenében. Ezüsthaja fehérnek tetszett afényben, szeme alatt fekete foltok sötétlettek. Megtört emberneklátszott, nem a vámpírok fáradhatatlan vezetőjének.

– Kérem a teljes nevét a jegyzőkönyvhöz!– Charles Van Alen Force.– Tanúja volt valaha, hogy a lánya fekete mágiával próbálkozik?– Igen, de... – válaszolta Charles, és megtörölte a homlokát azsebkendőjével.– Varázslatok? Tiltott varázsigék?– Igen, de...– Ez minden. Köszönöm – szakította félbe a vallomását avizsgálóbíró.Úgy tűnt, mintha Charles még mondani akarna valamit, de aztánlenyelte a szavait. Hamuszürke volt az arca, csüggedten bámulta aföldet. Aztán lelépett az emelvényről, és visszaült a helyére a Konklávésoraiba.Senki nem nézett rá a Konklávéból, a közönség pedig fütyülni éspfujolni kezdett.– Most bemutatjuk a Jelet, a Mimi Force elleni terhelő bizonyítékot.Ha nem tévedek, ott van a tarkóján – jelentette ki a vizsgálóbíró.– Ez teljesen nevetséges. Rajtam ugyanúgy nincs Lucifer jele, mintmagukon – mondta Mimi. Legszívesebben sikított volna. Nevetséges azegész. Tőrbe csalták!– Húzza félre a haját, kérem – utasította a Vezérőr.Mimi összefogta és félresöpörte a haját. Előző este ugyaneztmegcsinálta, amikor Nan Cutler eljött, hogy őt is letesztelje. Akkorsemmi nem történt, és Mimi biztos volt benne, hogy tisztázta magát.A Konklávé tagjain izgatott moraj futott végig.– Mi az?A nyakad, Mimi... Valami van a nyakadon.Jack, megrémítesz.Megérintette a nyakát az ujjbegyével. Kidudorodás. Tetoválás. Vagyinkább beégetett jel, mint a pecsét a marhákon.Gyors és határozott ítélet született. Mimi az elkövető. Bűnösnektalálták Ezüstvérűvel való összeesküvésben. Az ősi börtönbe szállítják,Velencébe, ahol elégetik a vérét, megsemmisítik az emlékeit, hogyreménye se maradjon az újjászületésre. Az óvadékot egymilliódollárban állapították meg. Az apja azonnal kifizette az óvadékot, ígyMimit az ő felügyeletére bízták.

Mimi Jackre nézett. Ez nem lehet igaz... Nem én tettem. Tudod, hogynem én tettem.Tudom. Tudom. Jack átölelte a húgát, de arcán aggodalom sötétlett.Ez komoly dolog. Mimit tűzhalálra ítélték!A Force ikrek megvárták, hogy Charles lelépjen az emelvényről, ésmelléjük érjen. Még mindig mélységes döbbenet ült az arcán.– Apa, most mihez kezdünk? – kérdezte Mimi. – Ugye nem...– Semmit nem tehetünk... – suttogta Charles Force rémülten.– Semmit?– Egyetlen módon lehet megcáfolni Lucifer jelét. Egy ennél is ősibbszokásnak kell alávetned magad. A vérpróbának. De azt egyedül csakGabrielle... Allegra Van Alen képes kivitelezni.– Gabrielle? – Mimi érezte, hogy kialszik az utolsó reménysugár is.– Igen.Ezzel aztán sokra megy. Allegra kómában van, és soha nem fogfelébredni.– Szóval semmit nem tehetek, hogy bizonyíthassam azártatlanságomat? – kérdezte Mimi.– Semmit.

Negyvenegyedik fejezetA tárgyalás közönsége szétszéledt, lassanként mindenki felment aRaktár felső szintjére, Schuyler a bejáratnál várta a nagyapját. Olivermár elment, egy délutáni matekdolgozatra hivatkozott, amit nem késhetle. Külön engedéllyel vehettek részt a délelőtti tárgyaláson, és Schuylertudta, hogy neki is vissza kellett volna mennie a suliba Oliverrel együtt,de hallani akarta, hogy mit gondol a nagyapja az egész helyzetről.Lawrence Edmund Oelrichcsel és Nan Cutlerrel az oldalán lépett ki aKonklávé központjából.– Most elbúcsúzunk, Lawrence – hajolt meg Edmund. – Gyalázat,ami ezzel a közösséggel történt.– Biztosíthatlak, hogy mindkettőnk szavazatára számíthatsz, ha eljönaz idő – tette hozzá Nan, és megveregette Lawrence karját. – Márnégyszáz évvel ezelőtt is hallgatnunk kellett volna rád. Belegondolni isrossz, hogy az Irtózat a királyi családba is befészkelte magát!– Köszönöm – bólintott Lawrence, aztán Schuylerhez fordult. – Na?Most mit gondolsz Kingsley Martinról?Elindultak a lépcsőn felfelé, a kizárólag vámpírok által látogathatóklub, a Block 122 oldalsó bejárata felé, aztán kiléptek az utcára.– Mimi volt az egész idő alatt – csodálkozott Schuyler. – Mimi... –Nehéz volt elhinni, főleg hogy olyan régóta gyanakodtak Kingsley-re. –Te tudtad, hogy Kingsley Venatot?Lawrence bólintott.– Tudtam.Schuylemek eszébe jutott, mit mondott Kingsley Jack-nek egyikreggel. Sehol nem tartanátok az én családom nélkül, az áldozatoknélkül, amiket mi hoztunk.– De igazad volt, unokám. Kingsley tényleg Ezüstvérű – mondtaLawrence, és intett Juliusnak, hogy álljon oda az autóval.– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Schuyler.Lawrence tartotta neki az ajtót, Schuyler beszállt a kocsiba.– Régi családból származik. Ősi harcos családból. Maga Luciferrontotta meg őket. De ők visszatértek a Kékvérűekhez, megbántákbűneiket, és megtanulták, hogyan irányítsák az Irtózatot, a szomjat, a

hangokat a fejükben – mondta Lawrence, miközben becsukta a kocsiajtaját. – A Duchesne-be legyen szíves, Julius. Először kitesszükSchuylert, aztán hazamegyünk – mondta, és megkocogtatta az utasokata sofőrtől elválasztó üvegfalat.A West Side autópálya felé hajtottak Chelsea utcáin kanyarogva.Szokásos, szürke New Yorki nap volt.– De hogyan bízhatunk bennük?– Évezredek óta bízunk már bennük. Kingsley Martin csak azértEzüstvérű, mert nem lehet más. De a vére éppolyan kék, mint a tiédvagy az enyém. Hátat fordítottak a Luciferrel kötött szövetségüknek, ésaz óta is sokat segítettek nekünk az áruló keresésében. – Lawrencenagyot sóhajtott. – Ezzel együtt...– Ezzel együtt?– Ezzel együtt... Valami nem tetszik nekem ezzel az üggyelkapcsolatban. Szerinted Mimi Force bűnös?– Igen – vágta rá Schuyler a kétség legapróbb jele nélkül.– Mimi borzalmas ember, nagyapa.– És aggasztó arra gondolni, hogy te voltál a célpontja. De...– De mi?– De ha te voltál a célpontja, akkor miért Priscilla halt meg? Na és aLlewellyn lány? Itt valami nem stimmel.Schuyler vállat vont. Lehet, hogy nem kellene ilyen könnyenítélkeznie, de nem épp ezt tette a Bizottság is? És egyszerűen képtelenlett volna sajnálni Mimit. Ez a lány meg akarta ölni, Ezüstvérűt küldöttrá!– Hallottad, mit mondott Kingsley. Márpedig ő Venator. Ez talánnem azt jelenti, hogy igazat kell mondania? Mindig?Lawrence bólintott.– De. Charles mindig is bízott bennük. Ő volt az, aki az ügyünkmellé sorakoztatta fel őket. De nem tudom. Nekem mindig megvoltak akétségeim a Martin családdal kapcsolatban.Az autó lassított a Duchesne iskola kapujában. Schuyler csókotnyomott a nagyapja arcára, aztán kiugrott a kocsiból.– A nagyanyád mindig azt mondta, hogy a fényes felületekben nemszabad bízni. A fényes felületen nem látszik a sok hiba.

Amikor Schuyler bement az iskolába, Jack Force-ba botlott, akiugyanakkor lépett be az oldalsó bejáraton. Jack ugyanazt a sötétszürkeöltönyt viselte, amit a tárgyaláson, szeme ki volt pirosodva, mintha sírtvolna. Schuylernek belehasított a szívébe a sajnálat. Mimit egyáltalánnem szerette, de Jack eszébe juttatta, hogy ezzel nem mindenki van így.– Nem ő tette – szólalt meg a fiú anélkül, hogy Schuyler bármit ismondott volna.Schuyler elpirult. Azt gondolta: de hát el akart pusztítani! Bevallotta!De Jacknek csak annyit mondott kimérten:– A bíróság nem így gondolta.– Mimi önző... De nem gonosz – mondta könyörgő hangon Jack.Megszólalt a délutáni csengetés: vége az ebédszünetnek, kezdődnekaz órák. A diákok kiözönlöttek az ebédlőből, felsiettek a lépcsőn,ellepték a márványpadlójú folyosót, ahol Schuyler és Jack állt. Voltak,aki összesúgtak, amikor látták, hogy Schuyler és Jack egymáshoz közelhúzódva beszélget. Azok a Kékvérűek, akik jelen voltak a tárgyaláson,együtt érzően néztek Jackre, de volt, aki dühösen bámult rá, sőt olyan isakadt, aki pfujjogva mormolt valamit, amikor elment mellette. Aznapdélutánra soron kívüli bizottsági ülést hívtak össze, figyelmeztetniakarták a fiatal Kékvérűeket, és értesíteni őket a legújabbfejleményekről.– Soha senkinek nem tudna komolyan ártani – folytatta Jack a húgavédelmezését. – Téged sem gyűlöl. Nem igazán. – Arra gondolt,bárcsak elmagyarázhatná. Nem téged gyűlöl, Schuyler. Hanem engem.Csak azért zúdította a gyűlöletét egy kívülállóra, mert nem volt szíve aztgyűlölni, akit szeret. Pedig engem tényleg gyűlöl azért, amit tettem...Azért, mert beléd szerettem..Schuyler kétkedve nézett a fiúra, de nem szólt. Mimi Force. Azrael.A Halál Angyala. Hiszen épp ez Mimi dolga, nem? Hogy elhozza ahalált. Legnagyobb meglepetésére Jack olvasott a gondolataiban.– Félreérted... Az egész az egyensúly része. Azok vagyunk, akikvagyunk. A halál ugyanúgy az élet része. A Vörös vérűek ajándéka.Mimi a nagy terv része – mondta Jack.Schuyler vállat vont.– Nem tudom – mondta. – Szia, Jack.

Negyvenkettedik fejezetLawrence a Raktár archív iratait tanulmányozta: észrevette, hogy azegyik újságkivágást szinte teljesen elégették – csak a dátum látszódottaz oldal tetején: 1872. November 23. Még mindig ezen tűnődött,amikor Schuyler hazaért az iskolából. Schuyler elmondta anagyapjának, hogy aznap délután Jack Force olvasott a gondolataiban,az iskolában.– Azt hittem, meg tudom védeni magam a telepátiától, de ő így isolvasott a gondolataimban. Hogy lehet ez? – kérdezte.– Abbadon mindig is az egyik legtehetségesebb látnokunk volt –válaszolta Lawrence. – Ahhoz, hogy előle elrejtsd a gondolataidat, nemelég egyszerűen az occludót gyakorolni. De néha megesik, hogy azokközött, akik vonzódnak egymáshoz, valamiféle hasonlóság van.– Vonzódnak egymáshoz? – kérdezett vissza Schuyler.– Biztosan észrevetted, hogy vonzódik hozzád – mondta Lawrence.Schuyler elvörösödött. Reménykedett benne, de sohasem gondolta,hogy valóság is lehet belőle. Pedig a Mimihez fűződő kapcsolataellenére mindig kereste a társaságát, és újra meg újra célzott rá, hogyesetleg a barátságnál több is érdekelné... Egyszer, réges-régen meg iscsókolta. És a fiú az álarc mögött... Lehet, hogy ő volt– De hát őt köti az a kapcsolat – mondta Schuyler. – Ez lehetetlen.– Nem. A mi fajtánk köreiben nem lehetetlen. Abbadon mindig isilyen volt. Nem te vagy az első, aki kísértésbe viszi – mondtaLawrence. – De el fog múlni. Hála az égnek, te nem vonzódsz hozzá.Különben katasztrófához vezetne a dolog, mindkettőtök számára.Schuyler a szőnyeget bámulta, és azon tűnődött, vajon teszteli-e anagyapja, vagy egyszerűen csak felteszi, hogy Schuyler a helyes utatválasztja, egyszerűen azért, mert az ő unokája.– Igen – mondta halkan. – Hála istennek.Hirtelen szédülni kezdett, elhomályosult a látása, összemosódott aszeme előtt minden; már épp összecsuklott a térde, de Lawrenceodaugrott, és elkapta.– Nem csináltad meg, amit mondtam – korholta komoran. – Nemtettél magadévá egy emberismerőst. Gyengülsz.

Schuyler megrázta a fejét.– Ez nem tréfadolog, Schuyler. Ha nem teszel magadévá egyemberismerőst, komoly veszély fenyeget. Kómába eshetsz, akárcsak azanyád.– De én...Lawrence kurta paranccsal vágott a szavába.– Akkor vadásznod kell... Használd a csábítást. A hívást. Most márez az egyetlen megoldás.A Caerimonia Osculor vámpír és ember közötti szertartás volt,amely általában egy már meglévő kapcsolat fejleményeként történtmeg. Ezért voltak az emberismerősök hagyományosan a Kékvérűekbarátai és szerelmei. De ha egy vámpír reménytelen helyzetbe került, aTörvénykönyv megengedte neki, hogy a Csábítást használja. A Hívássegítségével vonzotta magához az embert, hipnotizálta, és úgy szívta kia vérét.– Megtanítottam neked a Szent Nyelvből a szavakat, amelyekkelhívhatod őket – mondta Lawrence. – Ma este elmegyek a klubba. Mirevisszajövök, remélem, megteszed, amit tenned kell.Ezután a nagyapja hamarosan távozott, Schuyler pedig fent ült azemeleten a szobájában. Nem akarom, gondolta makacsul. Nem akaromidegennel csinálni. Nem akarom olyasvalakivel csinálni, akit nemismerek. Nem tudom. Nem is reménytelen a helyzet! Vagy mégis?Ekkor, szinte mintha a hívásra válaszolna, valaki bekopogottSchuyler szobájának ajtaján.– Mi az, Hattie.? – kérdezte Schuyler.Nyílt az ajtó.– Nem Hattie az, hanem én. – Oliver állt a küszöbön.– Nem is hallottam a bejárati ajtót. Mit keresel itt? – kérdeztevédekezve Schuyler.– A nagyapád azt mondta, azt akarod, hogy jöjjek át –magyaráztaOliver.Á. Szóval Lawrence a saját kezébe vette a Hívást. Csak éppen ehheza bizonyos híváshoz csupán a telefonra volt szüksége. Okos húzás,nagyapa, gondolta Schuyler.Oliver belépett, és leült a Schuyler ágyával szemközt álló ládára.Elgondolkodva nézett a lányra.– Arra gondoltam... Ha még mindig akarod, részemről mehet.

– Komolyan gondolod?– Ühüm.– Itt? – Schuyler körülnézett a szobájában: az Evanescense plakát, arózsaszín Barbie-álomház, a Playbill bóritok sora – a Rent, az AvenueQ, a The Boy from Oz-a. Falon, még abból az időből, amikor Cordeliarendszeresen elvitte a Broadwayre musicalt nézni. Gyerekes szoba volt,élénksárga falakkal. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy vámpírbúvóhelye.– Itt is van olyan jó, mint bárhol máshol – vont vállat Oliver. –Legalább nem kell fizetnem a szállodaszobát.– Biztos vagy benne? – kérdezte Schuyler, és megfogta a fiú kezét.– Igen. – Oliver felsóhajtott. – Tudom, mi fog történni veled, ha nemteszed meg, és köztünk szólva jobban szeretném, ha nem csakvegetálnál egy kórházi ágyon. Nem vagyok vegetáriánus – tréfálkozott.– Utálom a brokkolit. Szóval akkor... Hogyan... – tétovázott Oliver. –Álljak? Vagy... – Felállt, és körülnézett. Sokkal magasabb volt, mint alány.– Nem, ülj le – mondta Schuyler, és a vállánál fogva, gyengéden azágyra lökte a fiút. – így lehajolva elérlek. – A fiú lába között állt. A fiúfelnézett rá. Még soha nem volt ennyire helyes, és ennyirekiszolgáltatott.Oliver behunyta a szemét.– Légy gyengéd.Schuyler lehajolt, megcsókolta a mélyedést a nyakánál, aztánnagyon-nagyon finoman belemélyesztette a tépőfogát a fiú bőrébe.Oliver beszívta a levegőt a foga között, mintha fájna neki.– Abbahagyjam?– Ne... Csináld csak... – intett Oliver.– De nem fáj, ugye?– Nem... Igazából... Jó – suttogta a fiú. A lány fejére tette a kezét, ésmagához húzta.Schuyler behunyta a szemét, és ahogy ismét a fiú nyakábamélyesztette a tépőfogát, kiélesedtek az érzékei, és megnyíltak előtte afiú gondolatai. Áradt kifelé a vér emlékezete. Pont olyan volt,amilyennek Bliss mesélte: felfalta a lelkét, az egész lényét... Hát ez megmi? Úgy olvasott a fiú gondolataiban, mint egy nyitott könyvben, ahogy

a vérük összekeveredett, ahogy a fiú vére felélénkítette az övét... ÉsSchuyler minden gondolatát látta, ami valaha megfordult a fejében...Minden emlékéhez hozzáfért.Oliver szerelmes belé.Az első perctől kezdve szerelmes volt belé. Amióta csakmegismerkedtek egymással. Hosszú, hosszú, hosszú évek óta.Schuyler régóta gyanította ezt, de igyekezett elnyomni magában agyanút. De most már biztos volt benne. Nem tagadhatta tovább.Ó, Ollie. Nem lett volna szabad ezt csinálnom veled. Schuylerkétségbeesett. A Szent Csóktól csak még erősebb lesz a fiú szerelme,nemhogy gyengülne.Mostantól fogva új, bonyolultabb módon kötődnek egymáshoz.Ez több volt, mint amire Schuyler igent mondott. Veszélybe fogkerülni a barátságuk, most már tudta. Innen nincs visszaút. Innen márcsak előrefelé mehetnek. Mint vámpír és emberismerős. Akiket örökreegymáshoz köt az ősi vérszertartás.Schuyler végzett. Jóllakott. Visszahúzta a tépőfogát, és érezte, ahogyaz életet adó energia szétárad a testében. Olyan volt, mintha megivottvolna kilencven liter bivalyerős kávét. Arca kipirult, szeme csillogott.Olivernek előrecsuklott a feje. Már mélyen aludt. Schuylergyengéden az ágyra fektette, és betakarta. Tudta, hogy most órákonkeresztül pihenni fog.Mit tettem? – tűnődött. Érezte, hogy kezd kitisztulni a látása, érzékeikiélesednek. Vajon képesek lesznek eltitkolni ezt a dolgot a Bizottságelől? Mi lesz, ha Olivert kitiltják, mert rájönnek, hogy Vezető létéreemberismerős lett. Eszébe jutott, hogy Cordelia azt mondta, Allegra aVámpírok Törvénykönyvének ellenszegülve ment feleségül Schuylerapjához. Az anyja lemondott az egyik kötelékről, hogy a másikatválaszthassa.Na és Jack?Amikor Oliver felébredt, Schuyler az asztalnál ült, és őt nézte.– Hát – mondta a fiú, és megtapogatta a nyakán a harapásnyomokat–, azt hiszem, ez az, amit úgy is mondhatnánk: barátmellékjuttatásokkal.Mindketten elröhögték magukat.

Schuyler hozzávágott egy párnát a fiúhoz. Aztán az ajtóhoz kísérte,és megint köszönetet mondott neki. Oliver szájon csókolta, mielőttelment. Csak egy pillanatig tartó csók volt, de a szájára.Schuyler becsukta mögötte az ajtót, szíve aggodalmasan, félvekalapált.Hiba volt

Negyvenharmadik fejezetAllegra Van Alen kórházi szobája a Columbia Presbyterian legfölsőemeletén volt egy magánszárnyban, ahol a gazdagok és híreseklábadoztak. A szoba berendezése a város legjobb szállodáiban ismegállta volna a helyét: fehér, olasz ágynemű, fényűző szőnyegek, frissvirággal teli kristályvázák. Allegra kezét és lábát nap, mint nap egysereg ápolónő masszírozta, nehogy elgémberedjenek a tagjai.Nem mintha Allegra bármit is észlelt volna az egészből. A városegykor legünnepeltebb szépsége elszenderedett, és már nem érzékeli avilágot maga körül: dicsőséges, tragikus múltját nem követi jövő. Aszívmonitor az ágya mellett egyenletes szívverést mutatott, és aszobában hosszú időn keresztül nem hallatszott más hang, csak a gépkitartó sípolása.Lawrence Van Alen Allegra ágyával szemben ült egy széken.Először jött el a lányához látogatóba azóta, hogy visszatért NewYorkba. Mostanáig halasztgatta a látogatást, mert félt, hogy nehéz leszelviselni a látványt: a gyermekét ebben a tehetetlen helyzetben.– Ó, Gabrielle – mondta végül. – Hogyan történhetett ez?– Hiszen tudod, hogy nem hallja. – Charles Force lépett be akórterembe, kezében újabb csokor virággal; az ágy melletti asztalra tettea vázát. Úgy tűnt, egyáltalán nem lepődött meg, hogy itt találjaLawrence-t.– Ő döntött úgy, hogy nem akarja hallani – mondta Lawrence. – Ez ate műved.– Én nem csináltam semmit. Saját magának köszönheti, ami történt.– Akkor is a te hibád volt. Ha te nem...– Ha én nem mentem meg Velencében, arra gondolsz? Ha hagyom,hogy a szörnyeteg elragadja? Akkor most nem lenne kómában? De milett volna a másik lehetőség? Hagytam volna meghalni? Mit kellettvolna tennem? Mondd meg, apám.– Amit tettél, ellenkezik a világegyetem törvényeivel. Az volt az őideje, Michael. Ott volt az ideje, hogy elmenjen.– Ne beszélj nekem az időről. Neked fogalmad sincs, mi történt.Nem voltál ott – mondta keserűen Charles. Kezét Allegra arcára tette, és

gyengéden megsimogatta a nőt. –Egy nap fel fog ébredni. Az irántamvaló szerelme fogja felébreszteni.– Szomorú, hogy még mindig nem érted, Michael. Soha többé nemfog úgy szeretni téged, mint azelőtt. Ő maga sem értette a döntésedet.Hagynod kellett volna, hogy meghaljon. Soha nem fog megbocsátanineked.Charles Force-nak megrázkódott a válla.– Miért beszélsz úgy velem, mintha még mindig kisfiú volnék?Csakis azért hagyta ott a Mennyországot, mert szeretett benneteket,téged és Cordeliát, amikor még ki voltatok tiltva a Konklávéból.– Igen. Kudarcra voltunk ítélve, mi, akik hűségesek voltunkLuciferhez. De a húgod elhozta nekünk a reményt. Az ő döntése volt,hogy Továbbélővé válik.– Ahogy az meg az én döntésem volt, hogy követem.Lawrence a régi időkön, a családjuk ősi történelmén töprengett.Milyen régen volt már: amikor Lucifer a trónra emelkedett, a MennyekHercege teljes dicsőségében, fényes, tündöklő csillaga olyan pompásanragyogott, mint a nap, olyan hatalmasan, mint az Isten, legalábbis őkígy gondolták, vesztükre. Mennyit szenvedtek! A kegyetlen kiűzetés aParadicsomból, és Gabrielle, az Erényes, aki saját akaratából beálltLucifer katonái közé, hogy reményt és megváltást hozzon avámpíroknak. Azért fordított hátat a Mennyországnak, mert szeretteőket, Michael pedig azért követte őt a Paradicsomból, mert nem bírtaelviselni, hogy el legyenek választva egymástól. Kettejüket ügy hívták,hogy a Romlatlanok, mert őket nem terhelte a száműzöttek bűne. Ők asaját akaratukból jöttek el. Szeretetből és kötelességtudatból.– Hát győztél végül, Lawrence. Sok-sok év után végre tiéd, amitakartál. A gyülekezet.Aznap reggel került sor a Fehér Szavazásra, és Lawrence-t csaknemegyhangúlag Régisszé választották. Charlest azonnal megfosztották acímétől és a feladataitól. Mimi elítélése nagyon rosszat tett ahírnevének. Amint az ítéletet kihirdették, Charles lemondott mindentisztségéről, és kivonult a Konklávéból.– Én nem téged akartalak kitúrni, Charles. Csak azt akartam, hogybiztonságban legyünk.

– Biztonságba? Senki nincs biztonságban. Te sem teszel majd mást,mint félelmet és gyengeséget keltesz. Megint meghátrálunk miattad.Visszabújunk az árnyékba, a homályba. Vissza a sötétségbe, aholállatokként fogunk rejtőzködni.– Nem meghátrálunk, hanem taktikai gyakorlatot tartunk, hogy feltudjunk készülni. Mert háború lesz, és ezúttal semmit sem tehetsz, hogyezt megakadályozd. Az Ezüstvérűek erősödnek, és most örökre el fogdőlni a világ sorsa.Charles Force nem felelt. Az ablakhoz lépett, és a Hudson folyótbámulta. Lassú hajó úszott a víz színén, magányos sirály rikoltott.– De még nincs minden veszve. Van remény. Azt mondják, hogyAllegra lánya legyőzi az Ezüstvérűeket. Én hiszem, hogy Schuylerelhozza nekünk a hőn áhított üdvösséget – mondta Lawrence. –Majdnem olyan erős, mint az anyja. – Mesélt Charlesnak Schuylerelképesztő képességeiről. – És egy nap még nála is erősebb lesz.– Schuyler Van Alen... A félvér? – tűnődött Charles. – Biztos vagybenne, hogy ő az?Lawrence bólintott.– Csak mert Allegrának két lánya született – mondta Charleskönnyed, szinte játékos hangon. – Ezt egészen biztosan még te semfelejtetted el.

Negyvennegyedik fejezetMimi ítélet végrehajtása, a hivatalos kivégzés véletlenül a márciusiiskolai sí szünetre esett, így Mimi megengedhette magának, hogy úgytegyen, mintha a család vakációzni menne Velencébe. Ez az egész, amivárt rá – hogy elégetik a vérét, hogy örökre elpusztítják egyszerűennevetséges volt.Meg volt győződve róla, hogy az apja majd kitalál valamit, ésmegmenti őt a sorsától, így aztán egész úton divatlapokat nézegetett arepülőn, és azt tervezgette, milyen ruhákat fog megvenni, amikorvisszatér New Yorkba. Ám amikor megérkeztek Velencébe, Mimi kisséelbizonytalanodott. Különösen, amikor a Konklávé tagjai a szállodáhozkísérték őket. Elmentek az ősi börtönhöz is, hogy lássák, hol történikmajd a szertartás.Otthon, a kényelmes szobájában, ahol még nézhette a tivón a MySuper Sweet Sixtent meg a Tiam Girlst, nehéz volt elhinni a halált meg atüzet meg mindent. De ahogy Velence vizes utcáira tette a lábát, minthaéletre kelt volna a múlt, és a vadászat vérfagyasztó képei azemlékezetébe tolultak: a Kékvérű ellenség legyilkolása, a kárhozatfekete köpenye a megrontott árulókon, a bűnösök sikítása.Mimi megborzongott.A hagyomány úgy kívánta, hogy a vádlott önként adja fel magát abörtönben, ezért Mimi az érkezésük estéjén megtette a történelmi utat aSóhajok hídján át, ahol már sok ezer Kékvérű rab végigvonult előtte.A híd épp onnan kapta a nevét, hogy ez volt az utolsó pont, ahonnanaz elítéltek beláthatták a várost. Mimi könnyedén sétált végig a hídon.Jack némán, komoran lépkedett mellette. Néhány méterrel hátrébb aKonklávé tagjai, az Öregek és az Őrök vonultak utánuk. Mimi hallotta aférfiak nehéz, csizmás lépteit, a hölgyek magas sarkú cipőinek halkabbkopogását.– Ne – mondta a bátyjának.– Mit ne?Ne tégy úgy, mintha máris halott lennék. Én mindenesetre nem adomfel.

Dacosan felszegte az állát, mint aki verhetetlennek érzi magát.– Én nem aggódom! Meg fogják látni, hogy csak tőrbe csaltak!– Téged aztán nem könnyű legyőzni – mondta Jack halotthalványmosollyal az ajkán. Tetszett neki, hogy a húga most is olyan csibészesés magabiztos, mint mindig. Csodálatra méltónak találta a bátorságát.– Arcába nevetek a halálnak. Hiszen én vagyok a Halál.A híd közepén megálltak, a két testvérnek eszébe jutottEgy másik séta, egy másik alkalom a közös múltjukból. Egyboldogabb emlék.Miminek támadt egy ötlete.A bátyja felé fordult. Ott álltak egymással szemben, homlokukategymáshoz nyomva, csakúgy, mint sok száz évvel korábban.– Neked adom magam – suttogta Mimi, ujjait a fiú ujjaiba fonta.Ezekkel a szent szavakkal kezdődött a szertartás. Ezt jelentette akötelék. A fiúnak nem kell mást tennie, csak elismételnie ezeket aszavakat, és a kötelék újra megpecsételődne az új életben. Ebben azéletben.Jack erősen szorította a lány finom ujjait. Aztán felemelte a kezét, ésszenvedélyesen, hosszan megcsókolta a bőrét. Behunyta a szemét, ésfogta a lányreszkető ujjait, lelkében érezte a szerelmét, a vágyát, azegész lelkét, érezte, hogy a szakadék szélén áll, és az ő válaszát várja.– Nem. Még nem – sóhajtott. Még mindig szorította a lány kezét, éskinyitotta a szemét, hogy az ő szemébe nézhessen.– Mikor, ha nem most? – kérdezte Mimi, és hallatszott a hangján,hogy bármelyik pillanatban sírva fakadhat. Annyira szereti. Ők kettenegymáséi. Ez már csak így van az ő fajtájukkal. Ez az ő halhatatlantörténetük. – Lehet, hogy már nincs sok időm. Nincs sok időnk.– Nem – ígérte Jack. – Azt soha nem engedném megtörténni. –Elfordította a tekintetét, és elengedte a lány kezét.Mimi dühösen fonta össze a karját, és felpillantott, hogy lássa, miterelte el a fiú figyelmét.Néhány lépéssel a hátuk mögött Schuyler Van Alen vonult anagyapjával. Most komolyan! Miért nem hagyja békén ez a nyomorultlány? Ő nyert, nem igaz?– Várj – mondta Jack. – Nem az van, amit gondolsz. Beszélnem kellSchuylerrel.

Mimi nézte, ahogy Jack a versenytársához lép. Még az ítéletvégrehajtásaestéjén sem lehet egy perc nyugalma?Schuyler egészen elképedt, amikor Jack Force megjelent mellette. Anagyapja kérésére jött el Velencébe. Egyáltalán nem szívesen vállalta,hogy végignézi Mimi Force kivégzését, bár Mimihez hasonlóan ő semtudta igazán elhinni, hogy ez az egész tényleg meg fog történni.– Tudsz a vérpróbáról – kezdte Jack.A lány bólintott.– Igen. A nagyapám azt mondta, ez az egyetlen módja, hogybebizonyosodjon, mi is történt azon az estén. Ez az egyetlen módja,hogy felül lehessen bírálni a Konklávé ítéletét.Amit Schuyler nem árult el, az volt, hogy Lawrence valami mást iselmondott neki a vérpróbáról. A vámpírgyakorlatok során a nagyapjamesélt az anyja történetéről, és azt is elmondta, hogy Gabrielle volt azegyetlen vámpír, aki képes volt arra, hogy mint az egyik legmagasabbrangú Venator, megkülönböztesse a véremlékeket a hamis emlékektől.– Mint Allegra lánya, te is örökölhetted ezt a képességet – mondtaLawrence. – Lehet, hogy te is tisztázhatnád Mimi Force-ot.– Nagyapa – mondta Schuyler könyörgő hangon. –Én nem... Én nemtudok...– Most nagyon figyelj rám. A vérpróba azt jelenti, hogy meg kellinnod Mimi vérét: így megtudhatod az igazságot arról, ami aznap éjjeltörtént. Csak a Romlatlanoknak áll hatalmukban teljes bizonyossággalelkülöníteni a hamis emlékeket a valóságosaktól a vér emlékezetében.De hatalmas a kockázat. Ha megiszod egy másik vámpír vérét, az aztjelenti: elfordulhat, hogy engedsz a kísértésnek, amely az Ezüstvérűeketis sújtja, s megölöd Mimit, ezáltal te magad is irtózat leszel. Egyedül tedöntheted el, hogy vállalod-e ezt a kockázatot.– És ha úgy döntök, hogy nem vállalom? – kérdezte Schuyler.– Akkor Mimi ítéletét végrehajtják.A gondolat, hogy Mimi élete a kezében van, súlyos teherkéntnehezedett Schuyler vállára. Hogy az életét kockáztassa azért, hogymegmentse az ellenségét! Hogyan vállalkozhatna egy ilyen feladatra?Az anyját is meglátogatta a kórházban, hátha utat mutat neki.Allegra békésen szendergett az ágyában.

– Nem tudom, mit tegyek. Ha nem teszem meg, Mimi meghal. Haviszont megteszem, lehet, hogy szörnyeteggé válok... Mondd meg, mitcsináljak, anyám. Segíts nekem!De Allegrától szokás szerint semmiféle jel nem érkezett.És most ott állt előtte Jack, és figyelmesen fürkészte az arcát. Mégishogy gondolja Jack, hogy ezt most szóba hozza? Nem Mimi mellettkellene lennie, és segítenie neki elfogadni az elkerülhetetlent? JackLawrence-re pillantott, aki kíváncsian nézte őket. Aztán újra Schuylerrebámult.– Az anyád lánya vagy. Egyedül te viheted véghez a vérpróbát.Schuyler hátralépett.Lawrence megköszörülte a torkát, de nem szólalt meg.– Lawrence, te magad mondtad, hogy Schuylernek olyasfajta erejevan, amilyen egyikünknek sincs. Schuyler, kérlek. Könyörgök – mondtaJack könnyes szemmel. – Te vagy az egyetlen esélye. Tényleg el fogjákpusztítani.Schuyler hirtelen megértette, mi forog kockán. Ez nem valami játék,amit a Konklávé játszik. Ez nem színlelés, nem színjáték, amivel őketakarják szórakoztatni. Nyomozást folytattak, és ítéletet hirdettek. Abüntetés meg van írva a Törvények Könyvében. Átkeltek az óceánon,eljöttek Velencébe, az ősi börtönbe, hogy végrehajtsák az ítéletet.Mimit el fogják égetni.Schuyler Jackre pillantott a szeme sarkából. A húgod megpróbáltelpusztítani engem! Meg akart ölni – Ezüstvérűt uszított rám! Hogyantudnám...De már tudta, mit kell csinálnia. Ez volt a jel, amit egész idő alattkeresett. Mélyen Jack aggódó, zöld szemébe nézett.– Rendben – mondta, és mély levegőt vett. – Megteszem.

Negyvenötödik fejezetAz ítélet végrehajtás a Dózsepalota mélyén, az egyik ősi terembenzajlott; először ünnepélyesen kihirdették az ítéletet. Mimi Force-otbilincsbe verve vezették a terem elejébe. A vállára fekete köpenyttettek, szőke haja beleveszett a csuklya sötétjébe.Az Öregek félkörben álltak körülötte. Amikor a Vezérőr elsorolta,hogy mi fog történni, Lawrence megállította az események menetét.– Régiszként jogomban áll vérpróbát kérni, hogy cáfoljuk, vagymegerősítsük a Konklávé vélekedését.– Vérpróbát? – kérdezte Edmund Oelrich, a Vezérőr. –De hiszen azlehetetlen. Allegra még mindig kómában van, nem?Charles Force, aki elöl ült a fia mellett, felugrott.– Támogatom a vérpróba felvetését.– Lawrence, biztos, hogy ez jó ötlet? Miről beszélsz? –szólalt megNan Cutler.– Allegra lánya, Schuyler Van Alen vállalkozott, hogy véghezviszi apróbát. – Lawrence felszólította Schuylert, hogy lépjen elő.– A félvér? – kiáltott fel Forsyth Llewellyn. – Ellenzem! Honnantudhatnánk, hogy méltó-e a feladatra?– Allegra lánya? – kérdezte egy másik Öreg.– Jóval tehetségesebb az átlagnál, és én biztos vagyok benne, hogyképes lesz végrehajtani a feladatot.A Konklávé tagjai összesúgtak. Felfüggesztették az ítéletvégrehajtást, és elvonultak egy másik terembe megtárgyalni az újfejleményeket. Néhány óra múlva a Konklávé tagjai visszajöttek atárgyalóterembe, és végre-valahára megszólalt a Vezérőr:– Sor kerül a vérpróbára.Mimit és Schuylert egy kis fülkéhez vezették a tárgyalóteremszomszédságában. Lawrence megveregette Schuyler hátát.– Vigyázz magadra, és ne feledd, amit mondtam neked.Amikor kettesben maradtak, Mimi lehúzta a fejéről a csuk-Lyát, és undorodva nézett Schuylerre.– Te.

– Én.– Nincs rád szükségem. Inkább meghalok.– Tényleg? Mert valóban ez a másik lehetőség – csattant felSchuyler.Mimi elvörösödött.– A bátyám beszélt rá erre, igaz?– Igen. Neki kell majd megköszönnöd az életedet, ha valóbanártatlannak bizonyulsz – válaszolta Schuyler.Mimi összefonta a karját, és a körmét bámulta. Aztán a szemétforgatva azt mondta:– Nem bánom. Essünk túl rajta.Mimi felemelte az állát, és behunyta a szemét. Schuyler lábujjhegyreállt, és Mimi nyakához érintette a száját. Belemélyesztette a tépőfogát abőrébe... És pont, mint Oliverrel, most is a múltban találta magát...Látta Mimi emlékeit... És visszarepült a támadás éjszakájára.A Raktár sötét alagsora. Mimi és Kingsley nevet a könyv fölött. Azötágú csillag vonalai közt állnak, a pislákoló gyertya fényében a falravetül az árnyékuk.Mimi megvágja a csuklóját, a lángba csöpögteti a vért, és kimondja aszavakat.De aztán... Semmi nem történt.Mimi elájult, de a varázsige nem működött.Nem sikerült annyi gyűlöletet összeszednie magában, hogyelőhívhasson egy Ezüstvérűt.De Mimi nem vesztette el az eszméletét, csak összezavarodott.Szemtanúja volt az elkövetkező eseményeknek, csak a látvány atudatalattijában maradt, ezért nem tudta előhívni az emlékeit, hogyártatlanságát bizonyítsa. Most, a vérpróbával Schuyler végignézheti,hogy mi történt valójában.Kingsley káromkodott, és felkapta a kést. Megvágta a csuklóját, éserős, mély hangon kimondta a varázsigét.A föld kettérepedt: a földrengés, a feltörő láng. Füst áradt szét alevegőben, mindent elborított, és hirtelen egy hatalmas, lomha alakBliss Llewellynre támadt, aztán megölte Priscilla Dupontot.A robbanást követő összevisszaságban Kingsley talpra segítetteMimit, és a vállára tette a kezét.

Schuyler érezte a hideg nyomást a tarkóján, épp ahogy Mimiveltörtént akkor.Aztán Kingsley kilökte Mimit a fülkéből, a Raktárba szaladt, és úgytett, mintha egy könyvespolc alá szorult volna.Kingsley volt az. Ő volt az, egész idő alatt.Schuyler hatalmasakat kortyolva szívta Mimi vérét. Tudta, hogy lekéne állnia, de nem bírt leállni. Látni akart, fel akarta falni Mimi összesemlékét. Valami mást is látott: a Négyszázas Bál estéjét. A bál utánibulit az Angel Orensanz Alapítvány épületében. Jack Force-ot, ahogyfelveszi a fekete álarcot, amelyet az a fiú viselt, aki megcsókolta őt azonaz éjszakán.Szóval végül is Jack volt az, aki megcsókolta.Ahogy ezt megtudta, Mimi kicsúszott a keze közül. Schuylervisszahúzta a tépőfogát, és hátralépett. Erős volt a vérhívó szava –kísértést érzett, hogy teljesen feleméssze Mimit, hogy magába olvasszaaz összes emlékét, az egész lényét. De annyira megdöbbent azon, hogyJack bújt meg az álarc mögött, hogy ez mentette meg az Irtózattáválástól.Schuyler tántorogva, szédülten, kábultan támaszkodott a falhoz,Mimi ájultan roskadt a legközelebbi székre.Amikor Schuyler magához tért, visszament a tárgyalóterembe, hogyértesítse a Konklávét a vérpróba eredményéről.– Mimi ártatlan – mondta, és ahogy Lawrence-től tanulta, agondolataiba vonta az Öregek és az Őrök elméjét, és megmutatta nekik,amit a véremlékezetben látott, kivetítette előttük, ahogy KingsleyMartin előhívja, és a jelenlévőkre uszítja az Ezüstvérűt.

Negyvenhatodik fejezetMimit a családjához engedték, Schuyler a Dózsepalota bejárata előttvárta nagyapjával a motorcsónakot.– Le fogják tartóztatni a Martin családot? – kérdezte Schuyler.Lawrence felnézett az égre.– Igen, már a házukhoz küldtek egy csapat Venatot. De nem fogjákott találni őket.– Miért nem?– Mert addigra eltűnnek – mondta Lawrence. – Nem lesz könnyűelkapni őket.– Te tudtad?– Addig nem, amíg ki nem olvastad a véremlékezetből. Gyanítottam,de nem tudtam. A kettő nem ugyanaz.– De miért nem csináltál semmit?– Semmit? – kérdezett vissza mosolyogva Lawrence. –Megmentettem egy ártatlan lányt a haláltól. Ezt nem neveznémsemminek.– De valakit Kingsleyékhez kellett volna küldened...– Bizonyíték nélkül nem tehettem.– De vártál... És most eltűntek.Lawrence bólintott.– Igen, eltűntek. De legalább tudjuk, hogy jó nyomon jártunk.Priscilla Dupontot nemcsak azért ölték meg, hogy egyre növekvőerejüket fitogtassák, hanem azért is, mert már majdnem rájött, hogy aKonklávé melyik tagja rejtegeti az Ezüstvérűt. Igazából éppenszembesíteni akarta az elkövetőt, amikor a robbanás történt.– Megnevezte volna Martinékat?– Azt hiszem, igen.– És ez mit bizonyít?– Azt, hogy Cordeliának és nekem végig igazunk volt.– De így, hogy Martinék eltűntek...– Nem a Martin család volt az egyetlen gyanúsított – mondtaLawrence. – Ők csak közkatonák voltak, gyalogok, akik csak azuruknak engedelmeskedtek. Ha Priscilla nem tévedett, van még egy

család, akik sötétben rejtőznek, és az Ezüstvérűt rejtegetik. Ennek acsaládnak kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy Lucifervisszatérhetett.– És kik azok?– Ez az, Schuyler, amit ki kell derítenünk.Schuyler próbálta megemészteni, amit hallott. A Martin családnakmár ki vannak terítve a lapjai, de még mindig ott van a bábmester, aki aszínfalak mögül irányítja a bábokat, rángatja a madzagokat. Azokra apapírokra gondolt, amelyeket Priscilla Dupont gyűjtött össze a halálaelőtt.– Nagyapa, mi történt Maggie Stanforddal? Tudja valaki?Lawrence megrázta a fejét.– Nem.Force-ék – Charles, Jack és Mimi – együtt léptek ki atárgyalóteremből. Mindegyikük arcán jól látszott, mennyiremegkönnyebbültek.Jack Schuylerhez lépett.– Köszönöm – mondta egyszerűen.Megcsókoltál, gondolta Schuyler. Az is eszébe jutott, mit mondottazon az éjjelen a fiú... Honnan tudod, hogy nem érdekli? Meg lennéllepve, ha tudnád...Vajon Jack tudja, hogy tudja?Meg akarta érinteni az arcát, ismét meg akarta csókolni sima bőrét,de látta Mimi összehúzott szemöldökét. Mimi Force hiába köszönhetteSchuylernek az életét, ez még nem jelentette azt, hogy ne lenne undokvele a továbbiakban.– Szívesen – mondta Schuyler Jacknek.Charles is odalépett hozzájuk.– Amikor hazaérünk New Yorkba, elküldöm a sofőrömet aholmidért. Már kitakarítottuk neked a vendégszobát. Azt hiszem,tetszeni fog neked.– Miről beszél? – kérdezte Schuyler.– Igen, apa, mi a fenéről beszélsz? – szólt közbe Mimi is.– Látom, a nagyapád még nem említette – mosolygott sötétenCharles. – Lawrence, lehet, hogy te lettél a gyülekezet vezetője, de azörökbefogadási csatát én nyertem. Schuyler, a Vörös vérűek bírósága

végtelen bölcsességében úgy döntött, hogy az én felügyeletem aláhelyez.– Nagyapa...– Charles igazat mond. A fellebbezéseimet elutasították. – Lawrencelehajtotta a fejét. – Charles, nem gondoltam, hogy ragaszkodni fogszehhez. Sajnálom, Schuyler. Tovább fogok harcolni a döntés ellen, demost egyelőre a Force családdal fogsz élni. Charles, semmi szükség rá,hogy elküldess Schuylerért. Én magam viszem el őt hozzátok.Mimi dühösen bámult Schuylerre, Jack csak meg volt döbbenve.Hogy velük éljen?Megőrültek ezek?Schuyler egyik testvérről a másikra nézett, és hirtelen rájött, hogybár épp az imént élte túl a vérpróbát, most újabb, sokkal bonyolultabbkihívással kell majd szembenéznie.

Negyvenhetedik fejezetElég nagy visszalépés volt hazatérni a nevelőanyja Penthouse desRéves-jébe azok után, ahogy dr. Pat klinikáján kényeztették. Blissttöbbheti lábadozás után bocsátották el végre-valahára: még hetekigmegfigyelés alatt tartották, hogy biztosan rendbe jött-e, és hogy későbbsem mutatja-e a megrontottság jeleit. Bliss néha eltűnődött, vajon mirevárnak, mit fog tenni – meg fogja támadni őket? Fel fogja vágni acsuklóját? Az ápolónők a klinikán úgy viselkedtek, mintha nemmernének a közelébe menni, nehogy valami történjen.Az iskolai sí szünet első napja volt, a család ilyenkor általában már arepülőn ült és Gstaad felé tartott, most azonban a Konklávé ügyeiVelencébe szólították az apját. Bobianne is vele ment, de csak azért,hogy bevehesse magát a boltokba a Via Condottin, Rómában. Jordán isa szüleivel tartott, mivel túl fiatal volt ahhoz, hogy egyedül hagyjákotthon. Blissnek a lábadozás alatt a háztartási alkalmazottak viseltékgondját. Bliss otthon volt Mimi tárgyalása és az ítélet végrehajtás idejealatt, de biztos volt benne, hogy Miminek semmi baja nem lesz. Túlkönnyű lett volna elképzelni a világot Mimi parancsolgatása nélkül;kizárt dolog, hogy a világegyetem ekkora szívességet tenne neki, ésmegszabadítaná a csajtól.Bliss egyedül volt és unatkozott. Mivel jobb dolga nem akadt, úgydöntött, hogy kipakolja a szekrényét. Mondjuk, megcsinálja azt atavaszi nagytakarítós szertartást, amit a női magazinok ajánlanakfolyton: kidobja azokat a ruhákat, amiket több mint két éve egyszer semvett föl, meg azokat, amik már elrongyolódtak, vagy nem jönnek márfel rá – ilyesmik.Épp egy régi kötött pulcsit húzott elő a szekrényből, amikor a földreesett egy hosszú bársonytok, amiből egy nyaklánc bukkant elő.A smaragd volt az. Elfelejtette visszaadni az apjának a NégyszázasBál után, pedig vissza kellett volna tenni a páncélszekrénybe. Blissóvatosan felvette a láncot: még mindig kényelmetlenül érezte magát azékszerhez kötődő történet miatt. Még hogy a Veszedelmes Lucifer...Ahogy visszadugta a láncot a dobozba, egy fénykép csusszant ki abársonybélés alól.

Bliss lehajolt, és felvette a képet. Az apja volt rajta, fiatal volt ésvékony, vadászkabátot viselt és csizmát, az oldalán egy nő, akiről Blissmindig úgy hitte, hogy az anyja. Az apja a tárcájában is őrzött róla egykifakult fényképet. Ez a kép jobb állapotban maradt meg. Bliss az anyjahosszú, szőke haját, hatalmas őzikeszemét bámulta. Az apja mindig aztmondta, hogy az ő szeme is pont ilyen. Az anyádtól örökölted. Azanyjának zöld volt a szeme, akárcsak neki, olyan zöld, mint a smaragd akezében.Bliss megfordította a képet.Forsyth Llewellyn és Allegra Van Alen, 1982.Allegra Van Alen?Ő nem Schuyler anyja?Ez biztos valami tévedés. Az ő anyját Charlotte Potternek hívják.Mi ez az egész?Bliss még mindig a furcsa képfeliraton tűnődött, amikor hirtelenmegcsörrent az ablak. Üvegszilánkok hullottak a lábához, és Blissszaladt megnézni, mi történt.A fiú a sarokban reszketett, a lába vérzett a törött üvegtől. Ugyanaz apóló és farmernadrág volt rajta, amiben utoljára látta. Haja nedves voltés kócos, de ugyanazzal a szomorú, esdeklő tekintettel nézett rá.Dylan! Tényleg ő volt az. Életben van.A fiú felpillantott, nehezen, szabálytalanul lélegzett.Bliss odarohant hozzá, kezében a smaragddal.Dylan Blissre nézett, és megrezzent, amikor meglátta az ékszert akezében, szinte mintha fájdalmat okozott volna neki a látvány.– Te élsz! – kiáltotta boldogan Bliss. – De megsérültél... Haddsegítsek.Dylan megrázta a fejét.– Arra most nincs idő. Tudom, ki az Ezüstvérű.

A New York Herald archívumából1872. NOVEMBER 23.MEGTALÁLTÁK AZ ELTÜNT ÖRÖKÖSHOLTESTÉT A FOLYÓBANA New Yorki rendőrség megtalálta Maggie Stenford holtestétKét évvel azután hogy bejelentetek az eltűnésétBűntény elkövetése feltételezhető. Később a holtest újra eltűnt.Ma reggel jól öltözött, csinosnő holtestére bukkantak aHudson folyón. CharlesLangford rendőrtiszt találta mega víz színén lebegő holtestet mareggel hat órakor, jelentette azesetet a tízes körzetben. Aholttestet kiemelték a vízből ésa rendőrőrszobára vitték. Fejénés testén sérülések voltak,amelyekből a rendőrségbűntény elkövetésérekövetkeztetek. A vörös hajú,zöld szemű nő rózsaszínszalagokkal díszített, fehérselyem báli ruhát viselt. Amikora rendőrség azonosítani probáltaa női holttestet, a ruha zsebébőlfehér vászon zsebkendőttaláltak, amelyre az M. S.Kezdőbetűt hímezték.A holtestet MaggieStanfordként azonosították.Maggie Stanford a néhaiolajbáró, Tiberius Stanford ésDorothea Stanford lánya volt,az anya két hónappal ezelőtthunyt el elmebetegségben,amelye a lánya eltűnése váltottki. Az öltözet, amelyei állítólagMaggie Stanford viseli aNemesi Bálon az eltűnéseestéjén, megegyezik a halott nőviseletével. A holttestmeglepően jó állapotban volt,szinte még egyáltalán nemindult bomlásnak. A holttesttovábbi megfigyelések céljábóla kórházba küldték, de másnapeltűnt a halottasházból. Arendőrség továbbra istanácstalan ebben a különösügyben.

És a történet folytatódik...

Első fejezetRészlet a következő kötetbőlEgy jéghideg, március végi kora reggelen Schuyler Van Alenbelépett a Duchesne iskola üvegajtaján. Megkönnyebbülten állt amagas, kupolás mennyezetű előcsarnokban, amelynek falán egyhatalmas, impozáns John Singer Sargent festmény függött: az iskolaalapítóinak portréja. A lány még nem húzta le szőrmekabátja kapucnijátsűrű, sötét hajáról: el akart rejtőzni, nem vágyott rá, hogy a többiekharsányan üdvözöljék.Furcsa volt belegondolni, hogy most az iskola a menedéke, az a hely,ahová alig várja, hogy megérkezzen. A fényes márványpadlójú, pazarkilátással rendelkező, Central Parkra néző Duchesne mostanáig nemjelentett mást számára, mint kínzókamrát. Korábban mindig rettegettvégigmenni a széles nagylépcsőn, borzalmasan érezte magát a rosszulfűtött osztálytermekben, de még az ebédlő gyönyörű mozaikköveit issikerült gyűlölnie.Schuyler gyakran érezte csúnyának és láthatatlannak magát aziskolában, mélyen ülő kék szeme és porcelánbaba szépségű arcaellenére. Gazdag osztálytársai mindig is úgy bántak vele, mint egycsodabogárral – senkinek nem kellett, senki nem fogadta be. Hiábaszületett a város történelmének egyik legrégebbi és legrangosabbcsaládjába, változnak az idők. Az egykor büszke, rangos Van Alen klánmélyre hanyatlott az évszázadok folyamán, mára gyakorlatilag kihalt azegész család. Schuyler az utolsó képviselők között volt.A lány egy darabig reménykedett benne, hogy ez majd megváltozikazzal, hogy a nagyapja visszatér a száműzetésből – reménykedett, hogyha Lawrence megjelenik az életében, többé nem lesz egyedül. Deminden reménye szertefoszlott, amikor Charles Force kiragadta aRiverside Drive-i lepukkant kőházból, arról a helyről, amely egészéletében az otthont jelentette számára.– Megmozdulsz végre, vagy talán arrébb tegyelek?Schuyler összerezzent. Nem vette észre, hogy kábulatban áll aszekrénye előtt, és ezzel a fölötte lévő szekrényhez is elzárja az utat. Azelső óra kezdetét jelző csengő vadul csörömpölt. A háta mögött MimiForce, az új lakótársa állt.

Lehet, hogy Schuyler nem tudott beilleszkedni az iskolában, de ezsemmi nem volt ahhoz a jeges borzalomhoz képest, amit a Force családhatalmas, a Metropolitan Múzeummal szemközt álló házában kellettelviselnie minden áldott nap. A Duchesne-ben legalább nem kellettfolyamatosan azt hallgatnia, ahogy Mimi morog vele. Vagy legfeljebbcsak egyszer-kétszer. Nem csoda, hogy mostanában olyan szívesen jöna Duchesne-be.Lawrence Van Alenből hiába lett Régisz, a Kékvérűek vezetője, ígysem állt hatalmában megakadályozni az örökbefogadást. A VámpírokTörvénykönyve megszabta, hogy szigorúan követni kell az emberitörvényeket, annak érdekében, hogy a Kékvérűek elkerülhessék akéretlen vizsgálódást. Schuyler nagyanyja kijelentette a végakaratában,hogy Schuyler teljes jogú fiatalkorú, de Charles Force minden hájjalmegkent ügyvédje megtámadta a végrendeletet a bíróságon. A bíróságaz ő javukra döntött: Charlest tette meg a vagyon kezelőjének, aki egyfüst alatt Schuylert is megnyerte magának.– Na, mi lesz már? – Mimi még mindig ott várt mögötte.– Jaj. Uh. Bocs. Sajnálom – motyogta Schuyler. FelkaptaA tankönyveit, és arrébbállt.– Sajnálhatod is. – Mimi összehúzta smaragdzöld szemét, ésmegvetően nézett Schuylerre. Pontosan ugyanígy nézett rá előző este avacsoránál, és pontosan ugyanígy nézett rá ma reggel, amikorösszefutottak a fürdőszobában. Azt mondta a tekintetével: Mit kereselitt? Létezni sincs jogod.– Mivel érdemeltem ezt ki? – suttogta Schuyler, miközben kopotttáskájába tuszkolta a könyveit.– Azzal, hogy megmentetted az életét!Mimi dühösen bámult a vörös hajú lányra, aki beleszólt abeszélgetésükbe.Bliss Llewellyn, a Texasból áttelepült egykori vak Mimi hívődühösen bámult vissza rá. Arca úgy kipirult, hogy szinte egybeolvadt ahajával.– Neki köszönheted, hogy ép bőrrel megúsztad Velencét, de annyitisztesség sincs benned, hogy hálás légy! – Bliss valamikor Mimiárnyéka volt, boldogan engedelmeskedett a parancsolgatásának, de a kétbarátnő között megtört a bizalom a legutóbbi Ezüstvérű támadás óta,amelyben, mint kiderült, Mimi bár eredménytelenül, de szabad

akaratából vett részt. Mimit máglya általi halálra ítélték, de Schuylersegített neki a vérpróbával.– Nem mentette meg az életemet. Egyszerűen csak elmondta azigazat. Az életem egyetlen percig sem forgott kockán – közölte Mimi,és végighúzott egy ezüstkefét gyönyörű haján.– Ne törődj vele – mondta Bliss Schuylemek.Schuyler elmosolyodott: most, hogy támaszra lelt, felbátorodott.– Elég nehéz nem törődni vele. Olyan, mintha nem akarnál tudomástvenni a globális felmelegedésről. – Tudta, hogy később még megfizetezért a megjegyzésért. Kavicsot talál majd a reggeli müzlijében.Kátrányt a lepedőjén. Vagy a legújabb kényelmetlenség: megint el fogtűnni valami az egyre gyorsabban fogyó tárgyai közül. Már nincs megaz anyja medálja, a bőrkesztyűje, és a kedvenc, hőn szeretett, rongyosraolvasott Kafka-könyve, a per is eltűnt, az első oldalon a J. Ekezdőbetűkkel.Schuyler egy percig sem tagadta, hogy a Force villa másodikvendégszobája (az elsőt az előkelő vendégek számára tartották fent)igazán szép szoba. Gyönyörűen volt berendezve, és bőségesen el voltlátva mindennel, amire egy lánynak szüksége lehet: volt benne egyóriási franciaágy puha paplannal, egyedi készítésű, márkás ruhákkal teliszekrények, menő, drága hifitorony, több tucat kutyajáték Szépség, avérebe számára, és egy vadi új, pehelykönnyű macbook Air. De hiábavolt gazdag az új otthona anyagi javakban – a régi ház kedvességéneknyoma sem volt benne.Schuylemek hiányzott a régi szobája, az élénksárga fal meg a rozogaasztal. Hiányzott neki a poros, leplekkel fedett nappali. Hiányzott nekiHattie és Julius, akik gyermekkora óta a családnak dolgoztak. Éstermészetesen hiányzott neki a nagyapja. De a legjobban a szabadságaelvesztését fájlalta.– Jól vagy? – bökte oldalba Bliss.Amióta Schuyler hazajött Velencéből, új címen lakott, de egy újszövetségese is volt. Mindig is jóban voltak Blisszel, de mostanábanszinte elválaszthatatlanok lettek.– Jól. Megszoktam már. Simán lenyomnám ketrecharcban –vigyorgott Schuyler. Ezzel is vigasztalta kicsit a Duchesne, hogyBlisszel találkozhatott.

Elindult felfelé a kanyargó hátsó lépcsőn egy csomó ember között,akik ugyanarra mentek, amikor hirtelen megpillantott valamit a szemesarkából. Azonnal tudta. Ő az. Oda se kellett néznie, hogy tudja, ő is ottvan a többiek között, akik szembejönnek vele a lépcsőn. Mindigmegérezte a jelenlétét, mintha finomhangolású antennák, receptoroklennének az idegei, és mindig azonnal jeleznének, ha a közelben van.Lehet, hogy a vámpírságának köszönhette a képességet, hogymegérezze, ha egy másik vámpír kerül a közelébe, de az is lehet, hogyaz egésznek semmi köze nem volt a túlvilági képességeihez.Jack.Előreszegezte a tekintetét, mintha egyáltalán nem látná őt, minthanem is észlelné a jelenlétét. Fényes szőke haját, amely ugyanolyanáttetszőnek tűnt, mint a húgáé, hátrafésülte a homlokából; és a körülöttesiető, laza öltözékű fiúkkal ellentétben zakót, nyakkendőt és fejedelmitesttartást viselt. Annyira helyes volt, hogy Schuyler alig kapott levegőt.De akárcsak a házban – Schuyler nem volt hajlandó otthonnak nevezniJack itt sem vett tudomást róla.A lány még egyszer lopva a fiúra pillantott, aztán felsietett a lépcsőn.Már elkezdődött az óra, mire a terembe ért. Amilyen halkan csak tudott,megszokásból az ablak melletti hátsó padok felé indult. Oliver Hazard-Perry ült az egyik padban, a füzete fölé görnyedve.De aztán még épp időben észbe kapott, átment a terem túlsó végébe,és leült a kattogó radiátor mellé, anélkül, hogy odaköszönt volna alegjobb barátjának.Charles Force kerek perec kijelentette: most, hogy az ő házábanlakik, az ő szabályait kell követnie. Az első szabály az volt, hogy nemtalálkozhatott a nagyapjával. Charles és Lawrence között régóta dúlt amélységes ellenségeskedés, és nem csak azért, mert Lawrence átvetteCharles helyét a Konklávéban.– Nem akarom, hogy hazugságokkal beszélje tele a fejedet – mondtaCharles Schuylemek. – Lehet, hogy a gyülekezetet ő irányítja, de az énházamban semmi hatalma nincs. Ha nem engedelmeskedsz, hidd elnekem, nagyon megbánod.A Force családdal való együttélés második szabálya az volt, hogytilos Oliverrel érintkeznie. Charles kis híján gutaütést kapott, amikormegtudta, hogy Schuyler az emberismerősévé tette Olivert, a számárakijelölt Vezetőt.

– Először is túlságosan fiatal vagy. Másodszor: ez ana-thema.Ízléstelen. A Vezetők szolgák. Ők nem lehetnek... Ők nem nyújthatnakolyan szolgáltatást, mint az emberismerősök. Azonnal másik embertkell keresned magadnak, és meg kell szakítanod a kapcsolatot ezzel afiúval.Ha nagyon muszáj, lenne, Schuyler duzzogva bevallaná, hogyCharlesnak valószínűleg igaza van. Oliver a legjobb barátja volt, őpedig a magáévá tette, megjelölte őt, magába szívta a vérét, és ennek atettének következményei lettek. Néha azt kívánta, bárcsak minden úgylehetne megint, mint azelőtt, mielőtt minden ilyen bonyolult lett.Schuylemek egyébként fogalma sem volt, egyáltalán mit érdekliCharlest, hogy ki az ő emberismerőse, hiszen a Force család már régesrégennem tart emberi Vezetőket. Ennek ellenére pontosan betartotta aszabályokat. Amennyire tudni lehetett, abszolút semmiféle kapcsolatbannem állt Lawrence-szel, és többé a Szent Csók sem fordult előOliverrel.Olyan sok minden volt ebben az új életében, amit megtehetett, ésamit nem tehetett meg.De voltak olyan helyek, ahol a szabályok nem voltak érvényesek.Olyan helyek, ahová Charlesnak nem ért el a keze, ahol nem volthatalma fölötte. Olyan helyek, ahol Schuyler szabad lehetett.Hiszen épp erre valók a titkos rejtekhelyek.