Jaj, ha a medve halkan tördeli ágak jég-süvegét, és ... - Turcsány Péter
Jaj, ha a medve halkan tördeli ágak jég-süvegét, és ... - Turcsány Péter
Jaj, ha a medve halkan tördeli ágak jég-süvegét, és ... - Turcsány Péter
You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
296<br />
A színpadon három dobogó. Kubusok. Négyzet, téglalap <strong>és</strong> síkidom. Fekete<br />
háttér elõtt, fekete zongora, hófehér fogsorral. A Költõ diaképe kinagyítva<br />
függ a falon. Állandóságot sugall, vajon sugall<strong>ha</strong>tnak e ilyen állandóság-érz<strong>és</strong>t<br />
a versek? Mindenesetre a nézõtéren alig marad üres szék. A Költõ „in media<br />
res” kezd. Négyzetre emeli magát. Félig ül, aztán félig áll a kubuson. Sebbellobbal<br />
mondja verseit, dobja, veti, tolja magától a nézõtérre az egymás mellé<br />
rendelt szavakat. A lehetõségbõl kitermelt ok, értelem s általa kívánt sorrendû<br />
szavakat.<br />
Nyalka, hetyke, fickós, magabiztos. Szín<strong>és</strong>zi hév hozza mozgásba tagjait.<br />
Olykor pózra emlékeztetõn. De hiszen az egyszerûség is póz. Csak a<br />
melegség, a közvetlenség teheti tartóssá a <strong>ha</strong>tást. A költõ megingás nélküli.<br />
Memoriter zúdulnak egymásra a versek, rímek, <strong>ha</strong>ngok. Dob… dob fel. .. földob…<br />
Dobogó… Dobó… Dobál… Dob. Szóragyogások, megfacsart értelmû<br />
szavak. Játszanak, amint kiveti õket, kikergeti magából, mint térre a vad<br />
játékra áhító ficsúrokat, gyerekeket. Hím- <strong>és</strong> nõnemû alakokat. Kivelõzött<br />
szavakat. Utcáról <strong>és</strong> szalonokból felszedett szavakat. Utcáról szedett, leporolt<br />
szavakat. Kétkedõ <strong>és</strong> szabadba törõket, választ keresõket…<br />
A költõ tétje a túlél<strong>és</strong>. Túléltet<strong>és</strong>, a versek túléltet<strong>és</strong>ének megkísért<strong>és</strong>e. A holnapra<br />
elrendelt szavak, sorok örökít<strong>és</strong>e. A <strong>ha</strong>zugság kiûzet<strong>és</strong>ének megkísért<strong>és</strong>e.<br />
Az igazmondás befogadásának állandósulása. Nagy a tét… Közben<br />
remeg a rím, zümmög, berreg, kurrog. Halálkomoly játékos izg<strong>és</strong>-mozgás<br />
uralja a színt. „knn, knn, künn kínlódik egy bogár, hideg <strong>jég</strong>re le-leszáll… grr,<br />
grr… tnn, tnn, tûnik a tû… fff, fff, fütyfürütty.” Hangutánzók fehér galacsinjaival<br />
dobálódzik. Pózok kísérik, <strong>ha</strong>jtják õket. De hiszen az egyszerûség<br />
is póz! Tiszta áhítat kell, áhítja…<br />
Mit áhít még a költõ? Megméret<strong>és</strong> általi megért<strong>és</strong>t, a nem feledhetõ egyetlen<br />
szó kimondását. Átlép a téglalap kubusra. „Még holtom elõtt tépjetek szét, ne<br />
lesse senki örökségét…” Jézust idéz! Még inkább Krisztust, a minduntalan<br />
Példát. A jóság gonosszá kovászosított alakját. A visszaél<strong>és</strong>t szenvedi benne.<br />
Az asztalra reklámnak kitett Bibliát. A magamutogató hólyagszónokok gusztustalan<br />
testét taszítja, Trianont sértõ szerelmet vet – mint magot – semmibe.<br />
„Hazát magának senki sem <strong>ha</strong>zud<strong>ha</strong>t” (költõ, mondd hát az igazat…).<br />
Krisztusi alakja sovány, meggyötört, a szúrt fénytõl felnagyulnak sebei.<br />
Keresztet cipel, megdöccen a rímkereszt (a keresztrím), ugrasz, hogy elkapod,<br />
<strong>ha</strong> hullik. Ám dõlten megáll, s mereven néz a ráhullatott fényen túli<br />
sötétbe. Van-e most köztes érzete, vagy csak a versben él (bujdokol)? S<br />
kenyér, víz, bor, s ágy számára nem létezõ fogalmak?! Felesége nyakán talál<br />
végre nyugtató pontot. Nézi hosszan, hozzá beszél, a szemhéján hintázik,<br />
mer<strong>és</strong>z leng<strong>és</strong>sel pördül újra vissza. Múltba vérzik most minden szó.<br />
Zsarnokdöntõ fejsze valamennyi. üt<strong>és</strong>ek a múlt bõrkabátján, a bõröv kabátlapjára<br />
csapó csattanása ijeszt. Gyermekként az erkélyrõl látta a Gonoszt.<br />
Az ember a költõ gondolatára vágyik, amint ül <strong>és</strong> <strong>ha</strong>llgat. Azért ül, azért <strong>ha</strong>llgat,<br />
hogy behálózzák a költõ szópókjai. A sekély kéjt kívánja elûzetni véle, a<br />
sokasodó népbutító igét, semmitmondó gügyög<strong>és</strong>t. „Egyre kilátástalanabb /<br />
szép szavaink / távoli sorsa / … Egyre veszélyesbb / lehetõsége a kontár /<br />
lazulásnak.” Olykor népdalcseppek csöppje fürdet, máskor balladaméz csordul<br />
akaratlan akarattal. Olykor elúszik a szép<strong>ha</strong>ngzás uszályán, az ütem
Change language