Jaj, ha a medve halkan tördeli ágak jég-süvegét, és ... - Turcsány Péter

(...)
Jósolni nehéz. De úgy hiszem, hogy e kötet kiküzdött, saját hangja az ódán
túl más költõi mûfajok meghódítására, szintetikus alkotások létrehozására
teszi alkalmassá a Tarisznya költõjét.
Szörényi László, Az árokba lesodort õsz beszél, 1984, Mozgó világ
(Az erdeti cím alapján, a szerk.)
Tagadhatatlan: Turcsány Péter korának gyermeke. Csatazaj hiányát, éjjelek
odvaiba szorult nappalok bezártságát panaszolja, azt, hogy a legyek cefrének
nézték, hogy vannak, akik „szembekötõsdit, elködösítõsdit akarnak játszani
vele. A líra zsebkizárásáról beszél, összehugyozza a fákat, a tûzfalakat, mecscsek
gólzaját, dzsessz-dob hangját csavarja föl a rádióban, ritmust dúdol a
gitárra, kigombolt farmerben üldögél a kijelölt, tilos terület egyik szikláján.
Fityiszt mutat a halálra vált komolyságnak. Mester-grimasz, Mester-maszk
címet ad a szonett-koszorúnak s a szonett-koszorút záró költeménynek.
Szemmel látható élvezettel játszik a nyelvvel. (...)
Sok szállal kapcsolódik Turcsány az itt egyszerûen népi eredeztetésûnek
mondható, erõs tájélménnyel, természetélménnyel bíró, a nemzet-problematikát
középpontba állító költõi hagyományhoz is. Verseinek szcenikája,
környezete, tájvilága az utazásos jelleg következtében is erõsen kötõdik a
magyar vidék színteréhez. Otthonos ott is, ahol „tanyák ablakai / harapják /
... a kéket”, ahol „A faluszélt / jegenyesor pántolja”, ahol „legyek / híznak
dagadtra párolgó lepényeken / s pihennek tehenek rózsaszín szemhéjain” a
„vakondtúrásnyi földkunyhóknak, / a bevezetetlen víznek, / a láb alól eltett,
MEGÖLT, kivizsgálatlan ügyeknek…” a világában. Tájleíró darabjai annál is
érdekesebbek, mert nem hasonlíthatók sem az ötvenes éveknek az érzékszervekkel
fölfogható képet a költõi alkotás kizárólagos normájává avató
tájfestõ verseihez, de a látomásos szimbolizmus tájképeihez sem, amelyekben
a külsõ valóság teljesen elveszíti önállóságát, s a táj csupán a lélek belsõ
világának tárgyiasítására szolgál. Turcsány versei valahol e két pólus között
mozognak, leginkább pár évvel idõsebb pályatársa, Szöllõsi Zoltán törekvéseivel
rokoníthatóak. Sztrádák, hegyek címû költeményében például a
szókapcsolatok hirtelen, éles elvágásai, a vers rövid, öt kétsoros egységekre
tördelése, a hajló, görbülõ, szabálytalan vonalak, az erõteljese, éles színek, a
költemény sietõs elõrehaladása nyilvánvalóan a belsõ tépettség tárgyiasítására
szolgál, de az sem tagadható, hogy a táj részben elkülönült, saját
mivoltában is szerepet kap a versben. (...)
A tájélmény mellett a népi eredeztetésû lírahagyomány egy másik állandó
sajátsága, a nemzet sorsának középpontba állítása, féltõ figyelemmel kísérése
is karakteresen része Turcsány költészetének, a magyarság-kérdéskör soksok,
végsõ soron Adyra visszavezethetõ ágaboga, hangsúlya, hangszíne található
meg verseiben. A kelet-nyugat közöttiség épp úgy, mint a „Hintik
hitvány szavak porba a himnuszt” keserûsége, a „soha még szétszórva
vakond nép ennyire nem volt” nemzetféltõ aggódása, az „Anyám / enyém: /
hazám. /Fallak / leomlok / földeden.” – extatikus, szerelmes eltökéltsége. (...)
285